Mit árthat egy rossz álom? Hiszen bármennyire rémes is, a végén egyszerűen felébredsz, és elfelejted – legalábbis a legtöbben így gondolják…
A táj a szélnél is gyorsabban száguldott tova a lábai alatt. Hegyek, erdők, mocsarak, virágos mezők – mind csak egy-egy villanás odalent. Ha egy picit lejjebb ereszkedett volna, a teste által keltett menetszél felborzolta volna a fűszálakat, még talán a facsúcsokat is meghajlítja maga mögött, amerre jár. De ennyire azért nem szállt alacsonyan, bár élvezte a szédítő sebességet. A füleit szorosan lecsapta, de a levegő így is erősen cibálta őket, süketítő zajjal robogva el mellette.
Néha házakat pillantott meg gyorsan közeledni, olykor egy-egy bámészkodó póni kapta utána a magasba kíváncsian a fejét, de most nem ért rá velük törődni. Ennél sokkal fontosabb tennivalója akadt. Küldetésben járt, és fogytán volt a számára kiszabott idő. Napok óta nem aludt, csak rohant a világ egyik végéről a másikra. Sietnie is kellett, hiszen a hatalmas T’Ngoroth elszabadult, és senki más nem állíthatta meg rajta kívül. Neki sem volt sok esélye, de azért meg kellett próbálnia.
Mindent megtett, amire csak az erejéből futotta. Járt fent, a fagyos északon az óriási, mogorva Jégelementálok országában. Lépésről lépésre küzdötte fel magát Ignet hegyére, ahol a ritka levegőben már képtelenség repülni még a számára is, majd mikor már azt hitte, megfullad, holttestként bucskázott le a kráter túloldalán, hogy találkozhasson az ott élő, hirtelen haragú Tűzelementálokkal. Felszippantotta Fulgur tornádója a hatalmas állóviharba, ahol napokig csak keringett étlen-szomjan, összeveretve a csapongva szálldosó törmeléktől, mire sikerült beszélnie a Levegőelementálok szerteálló szakállú vezérével. Megjárta Földmélye sötétjét és nyomasztóan a lelkére nehezedő szikláit, csak hogy a Földelementálok egy lehetetlennek ígérkező feladattal bízzák meg.
Mégis itt volt. Ahol ezren elbuktak volna, onnan ő visszatért. Hajtotta a félelem, az aggodalom: a sötétség, ami a világot fenyegette, már közel ért, túlságosan is közel. Felemelt tekintetét maga elé szegezte, pupillái kitágultak, és már látta is messze, ott, ahol a földgolyó görbülete mögül lassan feltűnt Canterlot hegye, a csillogó feketeséget, amint lassan, de megállíthatatlanul közeledve elborítja a vidéket.
Amerre Fény Gyilkosa T’Ngoroth elhaladt, többé semmi más nem maradt, csak a csillagtalan világűr végtelenje. Márpedig a szörnyeteg egyre terjeszkedett, mindent elnyelve maga előtt. Először csak ezernyi apró lyukat ütött a valóság szövetébe a szélein túl látszólag minden logika nélkül szétszórva, majd ezek a foltok tágulni kezdtek, míg végül egymásba érve ők alkották a lény új határait, és kezdődött az egész folyamat elölről.
De immár tudta, mit kell tennie, hogy megállítsa. Tudta, mert elolvasta egy inverz mécses fekete fényénél, saját tőre pengéjéből visszatükröződve Wor rettenetes könyvtárában a pónibőr tekercsekre égetett feliratokat. És végre minden eszközt meg is szerzett hozzá. Semmi más nem volt hátra, mint hogy megkeresse a Fény Gyilkosának száját, vagyis azt a pontot, amerre a legközelebbi alkalommal terjeszkedni fog. Csikóknak való játék volt ez innen, a magasból. Éppen mindössze néhány száz métert kellett feljebb repülnie.
A szörny éjsötét pereménél éles szögben a felhők felé fordult, és emelkedni kezdett. Odalent játékházakká váltak a települések, hangyákká a lakóik. Kimeresztette éles szemeit, és T’Ngoroth határait fürkészte, hogy megtalálhassa a legújabb foltokat drága szülőföldjének testén. Csupán egész picit kellett várnia, a félelmetes lyukak perceken belül feltűntek nem is oly messze az Everfree erdő szélétől, és a szeme láttára kezdtek el terjeszkedni. Amint az évszázados fák gyökerei alatt lassan elsötétült, majd megszűnt létezni a talaj, recsegve-ropogva dőltek bele az ürességbe, és eltűntek, mintha csak sohasem álltak volna ott.
Nyaktöréssel fenyegető bukórepülésbe kezdett, ám mielőtt még belecsapódott volna a földbe, lefékezte magát, és lassan a patáira ereszkedett Ponyville szélében. Természetesen sehol egy teremtett lélekkel nem találkozott, hiszen aki tehette, elmenekült a közelgő pusztulás elől. Néhányan maradtak csak, akik botor makacssággal nem vettek tudomást a végzetről, vagy abban reménykedtek, a lehetetlen lény esetleg nem emészti el házukat, és az utolsó pillanatig halogatták az indulást. Nem is nagyon bánta, legalább nem zavarták meg az előkészületei közepette.
Nyeregtáskájából elővette azt a pókselyem szövetet, amelynek rekeszeibe az elementálok ajándékait burkolta óvatos tisztelettel, és most maga elé helyezve az izgatottságtól remegő patával lassan kigöngyölte a csomagot. Egymás után bukkant elő rejtekéből Gyémántpikkely, a pajzs, Villámköpő, az íj, amelyhez sohasem készítettek vesszőt, Tűzpenge, és utoljára amit legelőször sikerült megszereznie, a kiolthatatlan fénnyel belülről világító Jégvért – természetesen mind csupán asztrális formájukban, egy-egy ékkő által szimbolizálva. Még végre kellett hajtania a bonyolult idézést, hogy a felszerelése a rendelkezésére álljon.
Mielőtt nekikezdhetett volna, szapora léptek közeledését hallotta meg a kisváros irányából. A hangok alapján az érkezők hárman lehettek, és nem túl nagy méretűek. Nem számított, most nem ért rá velük törődni. Az ékkövekre kellett koncentrálnia!
– Plum, te mit keresel itt? – kérdezte tőle a legkedvesebb hang, ami csak létezett a világon.
Akarata megtört, gondolatai összekuszálódtak. Felkapta a fejét, és három csikót pillantott meg néhány lépésnyire közeledni. Aura és Mango Dash voltak azok, és természetesen Sweetie Belle, a leghelyesebb lány az osztályukban. Nyelt egy hatalmasat, hogy a hirtelen jött gombóc eltűnjön a torkából, és kihúzta magát. Nehogy már ilyen szégyen érje: megjárja a legszörnyűbb helyeket, amik csak léteznek egy póni számára, de berezel egy apró kancától.
– Én? Ezt nekem kellene kérdeznem! – vágta rá tettetett haraggal. – Régen el kellett volna hagynotok Ponyville-t! Sokkal jobban tennétek, ha összepakolnátok, és lelépnétek a szüleitekkel együtt, mielőtt a Fény Gyilkosa ideér!
Láthatóan túl sok bíztatásra nem volt szüksége a csikóknak. Aura szemei tágra meredtek a félelemtől, amint felmérte, milyen közel állnak a szörnyhöz, ami baljós csendben közeledő éjfekete felhőként takarta most el előlük a láthatárt, és Dash is tett egy lépést hátrafelé. Csak Sweetie Belle maradt ott, ahol megállt.
– A testvérem még a ruháit pakolja, de hidd el, nem szándékozunk megvárni ezt az izét. Minek is nevezted? Fény Gyilkosa? Ahelyett, hogy fura neveket aggatsz rá, te is menekülhetnél! – mondta az egyszarvúlány aggodalmas pillantásokat vetve az erdő felé.
– Nem aggatok rá neveket! – hajtotta le a fejét Plum ingerülten. – Így hívják, Fény Gyilkosa T’Ngoroth, és én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja!
– Az képtelenség! – csattant fel Aura vékony, remegő hangja. – A hercegnők sem voltak képesek rá! Miért éppen te lennél?
– Azért, mert megszereztem hozzá a megfelelő eszközöket! – kiáltotta, és elveszítve a türelmét dobbantott egyet a lábával. – Már rég nekiláthattam volna, ha nem tartotok fel!
– Plum, kérlek, inkább gyere velünk! Bármit is tervezel, nem fog sikerülni! – kérlelte Sweetie Belle.
Mindannyian összerezzentek, mikor pár száz lábnyira tőlük, a rét szélén hangos recsegéssel magába roskadt egy ősöreg tölgyfa, hogy fekete ürességnek adja át a helyét. Fölötte menekülő madárraj szállt fel és széledt tova biztonságosabb környék után nézve.
– Nem hisztek nekem – szögezte le Plum érzelemmentes hangon. Elfordult a társaitól, és lehunyta a szemeit. – Akkor figyeljetek!
Sorban felemelte a kiterített szövetről a csillogó köveket. Egyesével mindegyiknek elmormolta a szavakat, amikre az elementálok tanították, majd a szájához emelte őket, és rájuk lehelt. Tükörsimára csiszolt, hideg, színes felszínükön úgy telepedett meg lélegzetének párája, mint egy-egy darabka a lelkéből. Az ékkövek körvonalai lassan elmosódtak, amint a varázslat, ami eddig száműzte őket az anyagi világból, lassan megtört. Mielőtt még végleg alakot ölthettek volna, sorra visszahelyezte mindet a pókselyemre.
Nem telt bele egy perc, és a mágikus felszerelése teljes pompájában jelent meg előtte, és a három csikó bámultan figyelő tekintete előtt.
– Ez… ez hihetetlen… – csúszott ki Mango Dash száján.
– Plum… Komolyan gondolod, hogy szembeszállsz ezzel a lénnyel? – kérdezte tőle Sweetie Belle szemeiben hitetlenséggel, és talán egy csepp bámulattal.
– Nézd, nincsen más esélyünk. Ki fogja legyőzni, ha én nem? – felelte halkan.
– Szólhatnánk a felnőtteknek… Ők biztosan jobban tudják, hogyan kell használni ezeket az izéket… – suttogta tétován a lány.
– Felnőttek! Túl sokat képzelsz róluk! – prüszkölte Plum megvetően, majd az aggodalmat látva Sweetie Belle tekintetében lágyabb hangnemre váltott. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok. Nem az vagyok, akinek hiszel, akinek mindenki hisz. Képes vagyok megállítani a szörnyet.
Minden magabiztosságot belekoncentrált ezekbe a szavakba, és akkor, ott el is hitte őket, pedig meglehetősen kevés esélye volt a győzelemre, és kudarca egész népét, világát elmúlással fenyegette. A lány szemei először reménykedve felcsillantak, majd talán a hazugságot megérezve lassan szomorú lemondás ült az arcára.
– Bátrabb vagy, mint hittem, Plum. Ha mindenáron szembe akarsz szállni ezzel a valamivel, hát sok sikert kívánok hozzá… Azt hiszem, szükséged lesz rá.
Mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, Sweetie Belle az arcához hajolt, hogy puha ajkaival egy forró csókot leheljen a szeme alá…
***
– Plum!
– Igen, Sweetie Belle?
Egy kisebb csapat póni kuncogott fel fojtottan.
– Plum, kérdeztem valamit! Figyelsz te egyáltalán?
Kinyitotta a szemeit, fókuszálta a látását, és zavartan az előtte álló, halvány cseresznye szőrű kancára pillantott, aki ingerülten várakozó arckifejezéssel nézett vissza rá. Eltelt néhány másodperc, mire sikerült ráébrednie, hol is van tulajdonképpen… Természetesen az iskolában, ez itt vele szemben Cheerilee, a tanár nénije, és az a rengeteg kajánul felé vigyorgó csikó pedig mind az ő osztálytársai.
Óvatosan körbenézett, hogy vajon kik is vidulnak rajta ilyen jót, és egy cseppet megnyugodva vette észre, Sweetie Belle éppen mással lehetett elfoglalva, mert szomorúan lógatta a fejét, és mintha lélekben is máshol járt volna. A legnagyobb gúnyolódók nyilván Diamond Tiara és a sleppje közül kerültek ki, de velük már egy jó ideje nem törődött különösebben. Arról fogalma sem volt, a tanára mit is szeretne tőle, vagy egyáltalán miről is esett szó eddig az órán, ezért inkább csendben maradt. Elaludt picit, na és? Bárkivel előfordulhat.
Éppen kezdett a helyzet egy cseppet kényelmetlenre fordulni, amint sorra minden hang elhallgatott, és egyedül Cheerilee szemeinek szúrós pillantása nem engedte el, amikor a legnagyobb szerencséjére megszólalt az óra végét jelző csengő. Ennyi mázlival ezek szerint még rendelkezett, és csak a tanítás végére vették észre, hogy nem igazán oda figyel, ahova kellene. Utolsó óra, ráadásul péntek, süt odakint a nap, közeleg a tavaszi szünet, igazán békén hagyhatná mindenki, hadd álmodozzon.
A levegő megtelt a táskájukba pakoló és beszélgető csikók zajával, ahogy mindenki komolyan vette a kicsengetést annak ellenére is, hogy Cheerilee még nem engedte el őket. A szigorú szempár is kénytelen volt megenyhülni, és az osztály maradékával foglalkozni.
– Szép hétvégét, gyerekek! – kiáltotta az osztálynak a tanár néni vidáman, ám még egy szóra visszafordult. – Plum, kérlek, maradj még picit az óra után.
A kezdődő mosoly gyorsan le is hervadt az arcáról ezt hallva, és bűntudatosan lehajtva a fejét kezdett el pakolni. Ezek szerint mégsem ússza meg fejmosás nélkül – már megint. Behajigálta a könyveit, és a hátára csapta a táskáját, majd pedig vágyakozó pillantásokkal figyelte, amint a többiek gondtalanul beszélgetve kisorjáznak a teremből, ki a szabadba, a friss, illatos levegőre. Cheerilee visszasétált az asztala mögé, és most egyáltalán nem figyelve a diákjaira a saját holmiját rendezgette.
Nagyot sóhajtott, és megvárta, míg az utolsó padokban ülők is elhaladnak mellette. Diamond Tiara és persze elmaradhatatlan csatlósa, Silver Spoon olyan gúnyosan néztek rá vissza az ajtóból, mintha csak azt mondanák: „ne aggódj, Plum, később még úgyis elkapunk!" Miközben a tanári asztal felé oldalgott, azért hálát adott az égnek, hogy legalább a csúfolódást megúszta. Megállt Cheerileevel szemben, és megvárta, míg a kanca neki szenteli minden figyelmét.
– Plum, otthon nem alszol rendesen? Valami baj van? – kérdezte a tanár néni valódi aggodalommal a hangjában, amikor végre befejezte a holmija igazítását, és a szemébe nézett.
Mit is válaszolhatna erre? A felnőtteknek halvány fogalmuk nem volt soha arról, hogy mit miért csinált. Próbálta már máskor is elmagyarázni, de ilyenkor a nagyobb pónik tekintete gyorsan üvegessé vált, csak udvariasságból hallgatták végig, miközben már nem is foglalkoztak a problémájával, egyszerűen egy apró csikó nyavalygásának betudva az egészet. Végül aztán kapott valami teljesen általános, közhelyszerű hülyeséget, mint például ha tanul még sokra viheti, vagy mások élete sem fenékig tejföl.
– Nincs semmi baj, alszom eleget – felelte inkább, majd látva tanára arcán a gyanakvást hozzátette: – Anyukám szerint több vitamint kellene ennem, nem csak mindig édességet.
Ez önmagában végül is igaz volt, bár semmi köze a tárgyhoz. Annyit azért elért a féligazsággal, hogy Cheerilee hajlandó volt leszállni a témáról.
– Emlékszem, kiskorodban olyan jó tanuló voltál – mondta a kanca mélázva. – Csak egy egészen picit kellene figyelned, és újra sokkal jobbak lehetnének a jegyeid.
Mi értelme volna?
– Megpróbálom összeszedni magam – mondta inkább kevés meggyőződéssel.
– Rendes gyerek vagy, Plum. Menj, és pihend ki magad a hétvégén – mosolygott rá a tanára.
Nem kellett kétszer mondania, az biztos! Mást se fog csinálni, csak alszik hétfőig. Vagy legalábbis ha rajta múlna, akkor tuti ezt tenné, de le merte fogadni, a szülei már készítik számára a tennivalókat. Gyorsan bólintott egyet, és megiramodott az ajtó felé, nehogy lemaradjon a saját szabadidejéről.
Kivágtatott a fényes koradélutáni napsütésbe, és még kívül sem ért az iskola udvarának kerítésén, máris felmérte, nagyjából mennyi ideje is van, amíg hazaér a Plum család farmjára. Szerencsére (vagy sajnos, attól függően, hogy éppen nyár volt, vagy éppen méteres havakat hozó tél) a város másik végében laktak, ezért az útja egy darabig befelé vezetett, majd a főtéren kellett elfordulnia balra, hogy a Canterloti úton ismét elhagyja Ponyville-t. Összesen egy fél óra séta lehetett, ha nem sietett nagyon, ideális alkalmat biztosítva némi elmélyült gondolkodásra.
Hol is tartott? Ja, igen, a közeledő Fény Gyilkosánál, és természetesen ott, hogy Sweetie Belle…
– Hé, öcsisajt! – pisszegte neki valaki az iskola udvarának fehér kerítésén túlról.
Ingerülten szakadt ki a fantáziája világából, amiért ismét megzavarták, és a hang forrása felé fordította a fejét. Két fiatal egyszarvú csődör támasztotta a kerítés túloldalát, még nem mondta volna őket felnőttnek, de nála azért sokkal nagyobbak voltak, és nem ismerte őket még látásból sem. Egy egészen picit meg is ijedt, hogy mit akarhatnak tőle, ezért haragjának az utolsó cseppjeit is letörölte az arcáról, és a lehető legsegítőkészebben fordult a megszólítója felé.
– Vége van már a tanításnak? – kérdezte az egészen sárgás szőrű póni, miközben sötétebb kék társa egy fogpiszkálóval matatott a fogai között az iskola épülete felé révedve.
– Igen, már pár perce. Én vagyok az utolsó – felelte őszintén, és elképzelni sem bírta, miért is zaklatják ilyesmikkel. Annak azért örült, hogy látszólag nem akarták bántani: álmodozásai közben többször esett már prédájául a nagyok ugratásainak.
– Fenébe, akkor elkéstünk – bökte oldalba a társát a csődör. – Én mondtam, hogy biztos nem kerüljük el Spoont, ha a városi úton jövünk, és nem keresztül árkon-bokron. Na, nem mintha nagy baj lenne, így is gyorsan utolérjük őket, ha kicsit kilépünk.
Plum nem nagyon értette, ehhez az egészhez mi köze van, de igen udvariatlannak érezte volna, ha egyszerűen csak hátat fordít az öregebbeknek, ezért még várt egy kicsit, amíg teljesen megfeledkeznek róla. A világosabb szőrű már éppen indulni készült, amikor társa kirakta elé a lábát, és még mindig az iskola felé nézve megállította.
– Öcsi, megmondod nekem, ki az a lány? – kérdezte anélkül, hogy egy pillanatra elfordult volna, mégis félreérthetetlenül Plumnak címezve a szavakat.
Plum kíváncsian fordult meg, hogy megnézze, kire gondol a kék csődör. Legjobb tudomása szerint már csak Cheerilee maradt az épületben, ő pedig, bár szép volt, azért azt nem várta volna, hogy pont rajta akad majd meg két fiatal csődör szeme.
De nem is a tanárára gondoltak. Bámulatuk tárgya az iskola falához támasztott magas létra tetején egyensúlyozott, éppen néhány cserépdarabot igazítva a helyére. Nem érte el őket rendesen még úgy sem, hogy magabiztosan felállt egészen a legfelső fokra, igazán neki kellett nyújtóznia a feladatnak. Világoskék szőréhez ezüstösen csillogó sörény társult, füléből fülhallgató vékony zsinórja futott a dereka körül hordott övhöz, melyről kalapács, csavarhúzó, és más szerszámok, valamint kisebb erszények lógtak alá. Látszólag teljesen megfeledkezve a külvilágról a csak általa hallott zene ritmusára ingatta a farkát jobbra-balra, miközben dolgozott.
Plum már százszor elment mellette anélkül, hogy egyetlen hosszabb pillantásra is méltatta volna, hiszen a kanca hozzá képest a kelleténél öregebb volt, ám most, hogy felhívták rá a figyelmét, be kellett látnia, a csődörök indokoltan figyeltek fel rá: a megerőltető munka közben nyúlánk, macskaszerű termete és karcsú alkata vonzotta a tekinteteket. Kellő távolságból, legalábbis.
Screw volt az, Ponyville legfiatalabb ezermestere, aki máris meglehetős hírnévre tett szert a környék pónijai között. Egyfelől mindenki imádta, aki csak munkát rendelt tőle, mert gyorsan, pontosan és mesterien végzett el minden feladatot, amit rábíztak; ugyanakkor aki már váltott vele néhány szót, az azonnal észrevette a lány furcsaságait is. Tekintetét állandóan meredten rászegezte a beszélgetőpartnerére, amitől arckifejezése nyugtalanítóan hüllőszerű lett. Nem segített rajta a két jókora fekete folt a szemei alatt, vagy az sem, hogy észrevehetően haragban lehetett a fésűjével, mert a sörénye állandósult kócossággal állt a világ négy égtája felé, mintha csak saját akarattal rendelkezne. Elég hallgatag személyiség hírében állt, és ha beszélt is, vagy kínos lassúsággal tette, vagy pedig követhetetlenül gyors gondolatmenettel.
– Ne bámészkodj, hé, hanem válaszolj! – vágta hozzá a csődör a fogpiszkálóját a kerítés túloldaláról.
– Screw a neve, többet nem tudok róla – felelte őszintén, miközben undorodva söprögette a bundáját ott, ahol a nyálas fadarab hozzáért.
– Kapsz egy rágót, ha idehívod – mondta a kék egyszarvú egy lenéző mosoly kíséretében.
Nem, ehhez aztán nem volt semmi kedve. Ha a csődör be akart csajozni, akkor várja meg, amíg az áldozata magától lemászik a létráról, őt meg engedjék már az útjára! Így is éppen elég értékes időt elraboltak a rövid délutánjából.
– Igen, úgyis olyan jól tudsz repülni, számodra igazán semmiség lenne szólni neki! – érkezett a gunyoros hang a város felől.
Nem messze az úton Diamond Tiara és Silver Spoon közeledtek, talán éppen a csődör barátaikat kezdték el hiányolni ők is. Azon nem lepődött meg különösebben, hogy Tiara ott cikizte, ahol érte. Ezért is utálta nagyon kiadni magát: amióta csak egy elejtett félmondatából osztálytársai megtudták, hogy álmában repülni szokott, folyton hasonló poénokkal ugratták. Még a kis pegazusok valamennyire hízelgőnek találták, hogy a képességeikre vágyódik, de a többiek állandóan tollakat ragasztottak a hátára, amíg ábrándozott, vagy tojásokat raktak a széke alá, vagy papírrepülőt hajtogattak, szilvamagot ültettek rá, és jót kacagtak, amikor a szerkezet nagyot koppant a padlón.
Egy pillanatig mérlegelte, mivel is járna jobban, ha egyszerűen faképnél hagyná a társaságot és bízna abban, hogy a csődörök nem vesznek rajta retorziót, vagy ha mégiscsak a teljes hangerővel zenét hallgató Screw figyelmének felkeltésével bizonyítaná szellemi felsőbbrendűségét, majd egy lemondó sóhaj kíséretében az utóbbi lehetőség mellett döntött, és kényelmesen sétálva megindult az épület oldala felé.
Mikor a létra alá ért, megállt, és egy jelentőségteljes pillantást küldött a háta mögé, a két osztálytársa és barátaik irányába, majd óvatosan megkocogtatta a létra egyik lábát. Amint a remegés végigfutott a fán, Screw egy pillanatra reflexszerű mozdulattal megkapaszkodott a csatornában, és kíváncsian lepillantott. Plum intésére sem nagyon zavartatta magát, kényelmes tempóban befejezte a cserepek pakolását, majd végül lemászott a létrán, kivette a fülhallgatókat a füleiből, akkurátusan belehajtogatta a zsinórjukat az övéről függő egyik erszénybe, és végül ijesztő szemeit megpihentette a csikón.
Plumnak minden elhatározása az inába szállt, és legszívesebben hanyatt-homlok elpucolt volna még a lány környékéről is. Milyen furcsa elmebajnak köszönhetően láthatta szépnek még az imént, és hogyan juthatott eszébe megzavarni a munkájában? Így, közelről, fölé magasodva mondhatott bárki bármit a szelíd természetéről, igenis begyulladt a látványától. Egyedül az mentette meg, hogy ebben a pillanatban Cheerilee lépett ki az iskola kapuján, észrevette őket, és vidáman megindult feléjük.
– Drága Screw, mondd, sikerült megjavítani a tetőt? – kérdezte a tanár néni örömteli izgatottsággal.
Screw végre levette a tekintetét az ijedt csikóról, és a sörényét hátrasimítva gondolkodott egy pillanatig a válaszon.
– Kelleni fog a polgármester asszony hozzájárulása – felelte végül határozottan, de meglepően kedves, puha hangon, még bólintott is mellé.
– Mihez? – hökkent meg Cheerilee annyira, hogy még az udvariasság is kiesett a fejéből.
– A számlához – helyeselt Screw, mintha a kanca a szájából vette volna ki a szót.
– Milyen számlához, gyermekem? – kérdezte Cheerilee évtizedes tanári tapasztalatokra alapozott végtelen türelemmel.
– Addig a korhadt fát sincs értelme kicserélni, mert csak megint vizes lesz – ráncolta a homlokát a lány erősen gondolkodva valamin. – Mert új cserepeket kell venni. A régiek sajnos el vannak repedve.
– Értem! – A tanár néni arca először felderült, majd ismét el is komorodott. – Bíztam benne, csak elcsúszott valamelyik cserép, de ezek szerint komolyabb a baj. Beszélni fogok a polgármester asszonnyal, mert bármikor jöhet egy nagyobb vihar, és akkor úszni fogunk.
– Igen, még beázik – vágta rá Screw cseppet szomorúan, és bűntudatosan lesunyta a füleit.
– Nem a te hibád – legyintett Cheerilee –, köszönöm szépen, hogy megnézted nekem.
– Nem tesz semmit – felelte a lány, és már indult volna tovább, de a kanca a vállára tette a patáját és megállította.
– Screw, mesélj kicsit, jól megy a sorod? – kérdezte halk hangon, aggódva. – Áll még az ajánlatom, ha el akarnál költözni.
– Még sokat kell dolgoznom – sóhajtott Screw kerülve a kanca tekintetét, és lehajtotta a fejét.
– Ez csak kifogás – dorgálta Cheerilee, ezúttal követve a lány csavaros észjárását. – Mondtam, ráérsz utólag fizetni. Tudom, hogy az összes pénzed elveszik.
– Nem vagyok hálátlan – vinnyogta Screw elesetten.
– Sokkal többet tettél már értük, mint amennyit érdemelnek.
Erre már nem érkezett felelet. Plum értetlenül figyelte a szóváltást, ahogy Cheerilee szigorúan, de aggódva az apróra összement lány fölé magasodott, aki kínlódva állt egyik lábáról a másikra, mintha éppen legszívesebben bárhol máshol lenne. Eltelt így néhány hosszú másodperc, majd végül a cseresznyeszínű kanca törte meg a csendet.
– Jól van, nem erőltetem, de tudnod kell, rám számíthatsz, ha bármi baj van.
– Tudom – felelte Screw önmagához képest meglepően érthetően.
– Akkor még egyszer köszönöm a tetőt. Szólok, amint elintéztem az új cserepeket. Szia.
– Viszontlátásra.
Mindketten megindultak kifelé, a kerítésen nyíló kapu irányába, bár Screw kissé lemaradva követte csak az idősebb kancát. Plum önmagát tökéletesen feleslegesnek érezve ballagott a nyomukban, és nagyon remélte, ezek után már igazán engedik hazamenni. A két csődör és a két osztálytársa még mindig ott álltak a kerítés mellett, igaz, időközben elunhatták a várakozást, mert most egymás között beszélgettek vidáman valamiről. Már elhaladt mellettük, és éppen megkönnyebbült, amikor a kék csődör hangja utánuk kiáltott.
– Hé, Screw! Várj már egy picit!
Hú, szerencsére nem hozzá szóltak, pedig még a nyakát is behúzta rémületében. Ezek szerint a legjobb lenne, ha tovább sétálna, hiszen semmi köze egyikőjükhöz se. El is haladt a megtorpanó lány mellett, de nem jutott messzebb néhány lépésnél, és a kíváncsisága őt is hátra fordította.
– Figyelj, összefuthatnánk valamikor – fűzte tovább a szövegét a csődör.
– Öt batka – felelte Screw minden érdeklődés nélkül az övére akasztott felszerelését ellenőrizve.
– Tessék? – kérdezte a csődör meglepődve.
– Ha munkát szeretnél ajánlani – meresztette rá a szemeit a lány fél patáját nyugtalanítóan a kalapácsán tartva. – Ennyi az óradíjam.
– Ugyan, hagyd már, Pin – hűtötte le a csődört Silver Spoon megvető hanghordozással. – Mit akarsz pont ettől?
– Nem is tudom, csak találkoznék vele. Megy a színe a szőrömhöz, nem gondoljátok? Jól mutatna a holnapi bulidban.
– A tiszteletemre rendezett cukijegy bálra gondolsz? – kérdezte Tiara önérzetesen, majd Screw felé fordult. – Hát, ha szeretnéd, el tudom intézni, hogy eljöjjön. Van egy kis titkunk nekünk, kettőnknek, nem igaz?
Plum majdnem a homlokára csapott, csak félúton sikerült megállítania a mozdulatot. Hogy ez kiment a fejéből! Tényleg holnap rendezik meg Tiara idétlen bálját, amin majd halálra ünnepeltetik magukat, amiért nekik már van cukijegyük. Neki még természetesen nem volt, és kedve sem, hogy elmenjen, bár szerepelt a meghívottak listáján, mint az összes osztálytársa… így Sweetie Belle is. Ez az egyetlen oka volt rá, hogy ne aludja át az egészet. Meghívtak még egy rakás más pónit is, és ráadásul a rendezvényt a környék legjobb cukrászdájába, a Sugarcube Cornerbe szervezték, ami azt jelentette, hogy végre teletömheti a hasát édességekkel, ráadásul Pinkie Pie biztosan ott lesz, márpedig ő nagyon jó hangulatú bulikat tud csapni szinte bármiből. És, csak hogy ne legyen felhőtlen a vidámság, eljönnek ezek az arrogáns akárkik is biztosan, akik közül az egyiket Pinnek hívják. Hát, nagy dilemma lesz kitalálnia, hogy menjen-e vagy se holnap este, az tuti.
Míg ezen merengett, Screw tökéletes fapofával fogadta, hogy Tiara felemlegeti az állítólagos „titkukat”, szóval nem lehetett valami túl nagy dolog.
– Sajnálom, megígértem nekik a korlátot – szabadkozott a lány nem túl őszintén, majd vontatottan hozzátette: – Akarom mondani, dolgom van.
– Olyan nincs! Ha én azt mondom, akkor eljössz! – húzta fel az orrát Diamond Tiara. – Kinek ígérted meg a micsodát? Biztosan jó lesz neki holnap után is.
– Én pontos vagyok – fordított hátat a társaságnak Screw, ezzel jelezve a társalgás végét, és megindult a város felé. – Cake úr elvárja a pontosságot.
– Micsoda?! Cake úr? – nevetett Silver Spoon. – Akkor mégiscsak találkozol vele, Pin! A cukrászdában fog dolgozni!
– Szerencséd, hogy eljössz, Screw! Viszlát holnap! – kiáltott utána Diamond Tiara, majd a patáját felemelve Plumra mutatott, aki éppen kezdett volna megnyugodni, ám ettől összerezzent. – És te se merj otthon maradni! Biztosítanotok kell a szórakozásomat az üres fenekű szerelmeddel együtt!
Plum a szemét forgatva hagyta ott őket. Minek is kellett megvárnia a végkifejletet? Azt hitte, majd pont róla fognak megfeledkezni? A kis társaság gúnyos kacagását hallgatva maga mögött végérvényesen elhatározta, ha a fene fenét eszik, akkor se fog elmenni.
Ezt a Canterlotot nem ismerte. Sokkal kisebb is volt, mint az igazi, néhány kerülete igen homályosan volt csak kivehető, mintha valahol a lét és a nemlét peremén egyensúlyoznának, és ráadásul egy folyó szelte ketté, ami valójában a hegy miatt tökéletesen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor mindenféleképpen Canterlot volt, ezt érezte is, és hát a palotánál árulkodóbb jelet keresve sem találhatott volna a helyzete meghatározásához. A karcsú tornyok éppen úgy szöktek az ég felé, mint mindig – Equestria ezen jelképét a pónik nagy része még az álmában is ismerte, akár saját házát, legalábbis kívülről. Az egyik magasan fekvő erkélyről tekintett alá, ezért egészen jól belátta a környéket. Igaz, nem volt sok néznivaló rajta, mert a város falain túl csak puszták és erdők összevisszasága terült el. Ha akarná, szárnyra kaphatna, és saját képére formálhatná az ürességet, de most nem ezért jött.
Hanem miért is? Olyan könnyű volt elfelejteni. A tudata nem éppen úgy működött, mint odaát. A póni az álmok világában hajlamosabb volt egyszerűen elfogadni az eseményeket, és sodortatni magát az árral, mint meglovagolni és irányítani.
Tett egy lépést vissza, a boltíves ajtó felé, ahol bejuthatott a palotába. Egy szemet pihentetően kedves, szépen berendezett szobába jutott így. A padlón süppedős kárpitok, a falakon drapériák függtek, puha bútorok álltak funkciójuk szerint optimálisan elhelyezve. Picit sötét volt, de leginkább a fehér, a bordó és a mélykék színek domináltak. Ismerte ezt az előszobát, és a valóságban is pontosan így nézett ki. Nem lepődött meg rajta, a tudatalattija önállóan megalkotta azokat a tereket, ahova az ifjú álmodó még soha életében nem jutott el.
A sarokban egy tükör állt, most ezerszer ismételt mozdulattal afelé fordította a tekintetét. Egy magas, karcsú, szinte fekete póni nézett rá vissza, hosszú, lobogó sörényében a csillagok fénye szikrázott. Alikornis volt, de ennek a tudásnak itt semmi hasznát nem vette. Ebbe a birodalomba egyszerű kancaként lépett be, nem volt sem több, sem kevesebb, mint bármelyik másik idelátogató. Nem viselt koronát, sem más öltözéket, bár tudta, ezt csak saját szeme láttatja így vele. Mindenki más abban a formában fogja megpillantani a lényét, ahogyan azt a prekoncepciói alapján elvárja.
Egyetlen dologban tért el másoktól ebben a furcsa világban: érezte a vonzást, a segélykérő kiáltások vonzását. Odaát hercegnő lehetett – itt csak egyszerű szolga, aki vigyáz rá, nyájának egyetlen báránykája se essen áldozatául a sötétségnek. A kötelességgel azonban nem járt semmilyen kiváltság. Nem kapott hatalmat, amellyel parancsolhatna a környezetének, vagy az eseményeket irányíthatná. Egyedül akaraterejére hagyatkozhatott.
Eleinte nem is végezte túl jól a feladatát. Mire egyáltalán megtalálta volna, akit óvnia kellett, addigra legtöbbször már végleges sérülést szenvedett, ha el nem veszett örökre idelent. Ilyenkor órákig rázta a kétségbeesett, tehetetlen düh, vagy egyszerűen csak zokogott és zokogott, míg könnyei el nem apadtak. A legrosszabb korszaka, ami miatt máig kínozta néha a bűntudat, az a két hosszú évtized volt, amikor tökéletesen figyelmen kívül is hagyta a hívást. Fiatal volt, és rosszul viselte a kudarcokat, a felelősséget.
Azóta megtanulta a leckéjét, tisztában volt a jogaival és a kötelezettségeivel. Kiismerte az álmok tengerének felső, melegebb, szórt fénnyel bőven megáldott vizeit. Egyre ritkábban fordult elő vele, hogy elveszített volna pónikat idelent. Hozzáöregedett a feladatához, képes volt a külvilággal elhitetni, hogy már erős, hogy már nem fáj – épp úgy, mint amikor a sors végignézette vele, miként huny ki az élet szikrája halandó barátai szemében.
Büszkén kihúzta magát, felemelte a fejét, megacélozta az akaratát. Nem tétlenkedhet, már várnak rá.
Három gyors lépéssel újra az erkélyen termett, és egy szökkenéssel átvetette magát a korláton. A gravitáció mintha megdöbbent volna tettén, egy egész másodpercig tétovázott, és nem ragadta magával. Ezt az időt arra használta fel, hogy tekintetével körbepásztázza a várost. Egészen enyhén hunyorított, ezzel kizárva a zavaró fényeket, és rövidesen meg is találta a halvány, fehérarany színű lélekmécsest. Nem túl messze balra pislákolt a házak között, fénye átszűrődött a falakon is.
Hagyta, hogy a zuhanás lendületet adjon testének, lassan megpördült a tengelye körül és irányba állt, majd hirtelen szétvetette a szárnyait, melyekbe gyomorszorító rántással kapott bele a levegő. Valójában itt nem volt szüksége rájuk a repüléshez, de önmaga is ezt az ösztönös mozdulatot szokta meg, és egyébként is, minden álmodó ezt várta el egy szárnyakkal rendelkező pónitól. Lejjebb ereszkedett, és közeledtében egy kissé elkanyarodott, nehogy nagyon megijessze az álmodót.
Egy pillanatig maga is elcsodálkozott rajta, milyen gyorsan visszatértek a régi megszokásai. Abban a számolatlanul sok, csigalassúsággal vánszorgó évben, míg a száműzetését töltötte, nem volt alkalma segíteni alattvalóin az álmok világában. Mikor először tért vissza, szinte elsírta magát a rátörő emlékektől. Azóta hónapok teltek el, és minden visszaállt a régi kerékvágásába, mintha sosem ment volna sehová.
– Mama! Hol vagy, mama? Kérlek, segíts!
A szavak egészen vékony hangon érkeztek a fülébe odalentről, majd egy éles sikoltást hallott, és hátborzongatóan idegen, torokhangú hörgést. Egy utolsót csapott a szárnyaival, hogy megfékezze a zuhanást, mielőtt patái az utcaköveket érintették, egy sarokkal az álmodó mögött. Ennél sokkal közelebb nem mert repülni, inkább a kiszámíthatóbb gyaloglást választotta. Befordult a merőleges utcára, és végre megpillantotta a csikót.
Szívszorítóan apró volt.
Miért mindig a gyerekek álmodják a legrosszabbakat? Miért mindig a legjobbak? Az ártatlanok? Eleinte azt gondolta, talán mert annyira félelmetesen és ismeretlenül magasodik föléjük a világ, fantáziájuk minden sötét zugot kénytelen szörnyekkel benépesíteni. Mindig azokat bántják az életben, akik túl jók. Mindig azok küzdenek a lelkiismeretükkel, akiknek egyáltalán van ilyen. Idealista, naiv ötlet volt a részéről, és ahogy egyre bölcsebb lett, felismerte a tévedését.
Másról volt szó talán? Az univerzális jó és gonosz összecsapásáról, melyben a túlságosan jók is elnyerik a büntetésüket, ha másképpen nem is, hát álmukban – míg végül helyreáll az egyensúly? Sokáig hitte, hogy így van, de már nem. Minél jobban ismerte ezt a torz világot, annál tisztábban fénylett előtte az igazság.
Azok, akik a mélységben lakoznak, a fiatal, makulátlan, porhanyós lelkeket szerették.
Felpillantott az égre.
Sötétkék, felhők, csillagok, lenyugvó vörös hold. Jól is volt így, még nem jártak túl mélyen, még nem késett el. A támadók egyszerű farkasok alakját vették fel, bár méretükben a csikó fantáziája erős túlzásokba esett, groteszkül magasak és izmosak voltak, hosszú szőrük sáros csomókban tapadt testükre. A legnagyobbra a három közül a középső nőtt, ő lehetett a falka vezére. Öregebbnek is tűnt a társainál, pofáját egy hosszú, régi sebhely torzította el, szemeiben vérszomj ült. Még nem vették észre, a rémületében mozdulatlanná merevedett csikót fixírozták mindannyian, ezért a következő másodpercet kihasználhatta arra, hogy lejjebb engedje a tudata körül feszülő védőpajzsot, hadd szivárogjon be némi információ a házigazdájáról.
Lavender Sky-nak hívták, és tényleg meglepően keveset élt még. Itt lakott Canterlot északi részén, az egyik újabb negyedben, amit csak az elmúlt évtizedben kezdtek benépesíteni a letelepedők. A palota aljában lévő iskolába járt, ezért ismerhette a város egyes részeit jobban, míg másokat egyáltalán nem. Visszaidézte azt a területet, amit imént még a patái alatt látott, és megborzongott: az a város, ami odalent húzódott, már több helyen átütött az álomba, és ez nem számított jó jelnek.
A kis póninak elég sok oka volt rosszakat álmodni. Szülei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy el tudják tartani a családot és a beteg nagyszülőket, ráadásul egyébként sem voltak a csikónevelés mesterei, maguk is túlságosan fiatalok lévén. Sky-jal ezért néha a kelleténél hangosabban kiabáltak, sokat maradt egyedül, és Canterlotban az utcákon néha olyasmiket tapasztalt, ami egy magányos csikó eszével nehezen dolgozható fel.
A beáramló emlékek között ugyan halványan, de olyanokat is felfedezett, amik még azelőttről valók, hogy visszatért volna Equestriába. Ilyenkor mindig kísértést érzett, és most is egészen picit szélesebbre tárta az elméjébe vezető rést, hadd szivárogjon át néhány kép és érzés – de nagyon gyorsan meg is gondolta magát. Senki sem élt már, aki emlékezhetett volna a régi Lunára. Celestia egyeduralmára igen, a nyári napfordulóra igen, azután pedig érkezett az új, ismeretlen alikornis, aki valami ősi rokon; gonosz volt, bebörtönözték, de jó útra tért.
Felkapta inkább a mentális pajzsot ismét, többre nem volt kíváncsi. Természetesen nem haragudott a csikóra, csak távoli űrt érzett, csalódást és keserűséget. Kellett ez neki? Nem akarta tudni. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Inkább kihúzta magát, és ismét eltökélte, hogy elfogadja a múltat úgy, ahogyan történt.
Azért be kellett vallania, sokért nem adta volna, ha néha a nővére is eltéved az álomvilágban, és legalább akkor a fejébe látna. De persze kinek is kellett volna egy olyan lélek?
A farkasok vezére ezt a pillanatot választotta, hogy megmozduljon, ezzel megadva a jelet a többieknek: kezdődik az üldözés. Az apró póni a félelemtől képtelenül gyorsan fordult meg, és jókora ugrásokkal menekülni kezdett felé, szinte repült a levegőben. Először úgy tűnt, észre sem fogja venni, és egyenesen elszáguld mellette, csak a távolság rohamos fogyásával sikerült befurakodnia a csikó álmába. Legalább nem kellett attól tartania, hogy megijeszti. Folyamatosan az arcát figyelte, amint a pici póni közeledett: eleinte csak a rémület ült rajta, majd amint a szemei rávillantak és megpróbáltak fókuszálni, egyre inkább a meglepetés és a kíváncsiság kezdett dominálni. Jó reakció volt, hiszen tartott tőle, hogy talán a sok mese Nightmare Moonról megnehezíti majd a dolgát. De Sky lassított, mintha teljesen meg is feledkezett volna üldözőiről.
Csak fél szemmel vetett egy pillantást a farkasok felé, nehogy véletlenül felhívja rájuk a csikó elkalandozó gondolatait, és megnyugodva látta, körvonalaik máris homályosodni kezdtek. Mire elérték őket, olyan könnyedén száguldottak át rajtuk, mint egy lágy tavaszi fuvallat – az álmodó már kiűzte őket a gondolataiból, csak a hercegnő számára látszottak. A hatalmas, sebhelyes vezérfarkas lelassított, vetett egy mérges, lemondó pillantást feléjük, és végül semmivé olvadt a társaival együtt. Sokkal nagyobb ellenállásra nem is számított tőlük, az álomvilág hozzájuk hasonló, gyengébb lakói ritkán szoktak a közelébe merészkedni, az pedig meg sem fordul a fejükben, hogy szembeszálljanak vele. Mindössze a legfiatalabbakkal mertek kikezdeni.
Visszafordult a csikóhoz, aki éppen megállt vele szemben, és tanácstalanul lecsapta a füleit. Itt volt az ideje, hogy némi magyarázattal szolgáljon hát.
– Semmi baj, Sky, csak rosszat álmodtál, de már vége – nyugtatta a picit a lehető leglágyabb hangon, amire csak futotta tőle. – Tőlünk nem kell félned, nem akarunk bántani. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked.
– Luna hercegnő? Tényleg te vagy az? – állt egyik lábáról a másikra Sky bizonytalanul, talán még munkálkodott benne a rossz álom emléke. – Biztosan csak álmodom? Annyira valóságosnak tűnsz…
– Nemsoká fel fogsz ébredni, és magad is meggyőződhetsz róla, az igazat mondjuk. Előtte azonban lenne még valami, amit meg kell beszélnünk.
Talán rosszul választotta meg a szavait, mert a csikó elfintorodott. Be kellett ismernie, nem volt túl jó ebben a részében, és az utóbbi időben nem is nyílt alkalma túl sokat gyakorolni, főképp nem ennyire fiatal pónikkal. Ki kell még találnia, miként érhetné el, hogy hallgassanak is rá, de mégse rémüljenek meg túlságosan, a neki egyébként is rosszul álló anyáskodó hangvétel nélkül.
Elvetette inkább a karót nyelt testtartását, amit túlzottan könnyen öltött magára, mikor idegenekkel kellett beszélnie, elővette a lehető legőszintébb mosolyát, és lehajolt a pici pónihoz.
– Sky, mi tudjuk, milyen nagy a világ, és milyen nagyon rossz benne egyedül maradni. Joggal érzed néha úgy, hogy minden összeesküdött ellened, amikor semmi sem sikerül. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldás az, ha hagyod magad sodródni az árral, mint egy akarat nélküli farönk, igaz? De az egyszerűbb út, a könnyebb út nem mindig oda vezet, ahova tényleg szeretnél eljutni.
Ez végre őszintén hangzott: talán túlságosan is jól ismerte már a hasonló szituációkat. Sky mindenesetre figyelt rá, és ennél többet nem kívánhatott.
– Hinned kell nekünk – folytatta egyre jobban belelovallva magát –, ha fiatal és kicsi is vagy, még nem jelenti, hogy ne lehetnél hatással a világra magad körül. Erősnek kell lenned, és a saját patádba venned a sorsodat. Egészen biztosak vagyunk benne, hogy képes vagy rá!
– De… Luna hercegnő… – a csikó határozatlanabbnak tűnt, mint valaha. – Honnan kellene tudnom, hogy mit kell tennem? Nem segítenél nekem?
– Nem – felelte kedvesen. – Aki mindig mások segítségére hagyatkozik, az gyenge marad. Te jó póni vagy, Sky, ne hagyd magad irányítani. Nem kell ránk hallgatnod, és nem kell mindig a szüleidre sem, mert ők is tévedhetnek. Ha bizonytalan vagy, hallgass a szívedre!
A pici póni reménykedve nézett föl rá.
– Megpróbálom… Ígérem, meg fogom próbálni!
– Úgy. És most el kell köszönnünk. Viszlát, Sky, és ne felejtsd el, amit ígértél!
Miközben ezeket a szavakat kimondta, gyengéden megtaszította az álmodó tudatot a valóság felszíne felé. Csak akkor volt értelme annak, amit tett, ha a csikó emlékezni fog rá, márpedig ahhoz minél előbb fel kellett ébrednie. Figyelte, ahogy távolodik tőle, az alakja egyre homályosabb lett, míg végül teljesen el is tűnt. Még jó darabig meredt arra a pontra, ahol az előbb még Sky állt, és csak utána kapott észbe. Ahogy arcizmai ellazultak, ráébredt, hogy egészen eddig mosolygott. De miért is? Csak kedvességből? Vagy elégedett lett volna? A ma éjszakai feladata nem volt különösebben nehéz, bízhatott benne, a csikó megszívleli, amiket mondott. Már valószínűleg fel is ébredt, ott ül valahol a szobája sötétjében, és azon gondolkozik, amit álmodott. Felkel majd, iszik egy pohár vizet, megrázza a fejét, és elkönyveli magában, micsoda butaság az egész, hiszen ő még mindig pici, a világ még mindig hatalmas… Összegömbölyödve visszafekszik aludni, és reggelre csak homályos benyomásai maradnak az egészről. És mégis, amikor legközelebb zűrösebb helyzetbe kerül, eszébe fog jutni Luna hercegnő.
Igen, könnyű dolga volt, és vidáman térhet vissza az ébrenlétbe, nem pedig olyan keserű szájízzel, mint az elmúlt néhány álmodónál. Néha akadnak olyanok, akiket ugyan képtelen megmenteni, de közben megfordul a fejében, hogy talán jobb így, hiszen bárhova is kerüljön a lelkük a nagy körforgás következő állomásaként, csak sokkal jobb lehet nekik, mint odaát, a valóságban. És még ritkábban találkozott egy-egy álmodóval, aki mégis egyre küzdött és küzdött, hogy visszatérhessen oda, sokkal nagyobb erővel, mint amit egyáltalán lehetségesnek gondolt addig. Ők voltak azok, akik eszébe juttatták, mennyire abszurd, hogy míg itt csak egy a sok álmodó közül, mégis több pónit ment meg, mint odaát hercegnőként. Mindig felszították az elhatározását: nem elég, ha eljátssza a hőst az álmok világában. Mindent meg kell tennie, hogy a valóságban is megszüntesse a szenvedést.
Gondolatai közül egy bizsergető érzés rángatta ki. Az ereiben jégkásaként terjedt szét az adrenalin – valaki őt figyelte! De hiszen nem lehet itt senki… A csikó felébredt, az álomnak vége szakadt. Akkor mégis mit érez?
Egy hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét, és megpillantotta a látogatóját. Egy mókus volt az, békésen figyelte a mögötte álló ház ablakpárkányán gubbasztva. Vajon eddig is ott ült, csak nem vette észre? Vagy csak most érkezett?
Lassan hátrafordult, de izmaiból kiengedett a feszültség, a kis állat nem tűnt különösebben félelmetesnek. Na, nem mintha a külső bármit is jelentett volna. Az, hogy egyelőre békésen üldögélt a támadás helyett, annál inkább. Kíváncsian nézett szembe a mókussal, de még nem szólalt meg. Nem volt benne biztos ugyanis, hogy tényleg létezik-e, vagy egyszerűen az álomvilág egy új furcsasága volt, ami abban a sok-sok évben alakult ki, míg nem járt erre.
– Üdvözöllek, hercegnő – köszöntötte a rágcsáló apró bólintással.
– Részünkről a szerencse – felelte Luna óvatosan, minden mentális energiáját arra koncentrálva, hogy szükség esetén felébredhessen. Az ég sötétkék és felhős, mint azt fél szemmel odapislantva megállapította.
A mókus két lábra állt, beleszimatolt a levegőbe, majd újra felé fordította a szemeit.
– Igazán ügyesen elintézted a csikó álmát – szólalt meg újra kiszámíthatatlan rágcsálóarccal, mellőzve minden udvariaskodást.
– És önben kit tisztelhetünk? – kérdezte a hercegnő. Próbálta felidézni, találkozott-e már ideát hasonló lénnyel, de hiába erőltette a memóriáját. Annak idején sokakat ismert, akik hozzá hasonló tudatossággal járták az álmok világát, de az ő jelenlétüket mindig messziről észlelte.
– Ó… A nevem? Hmm… – hümmögött a mókus vékony, érzelemmentes hangon. – Azt hiszem, egyelőre nevezhetsz Pártatlannak.
– Pártatlan… Beszédes név – szögezte le Luna ízlelgetve a szót.
A rágcsáló oldalra fordította a fejét, rámeresztve hatalmas, fekete pupilláját.
– Magam is úgy találom.
– És minek köszönhetjük a látogatását?
– Sokat hallani itt a pónik hercegnőjéről, és szerettem volna látni a saját szemeimmel. Mindenféle mesék terjedtek rólad, míg nem jártál erre. Akik nem hiányoltak, csupa rosszat fecsegtek… Akiknek a legjobban hiányoztál, nos, ők pedig… semmit.
Jól értette? Egy mókus tesz neki éppen tűrhetetlen stílusban szemrehányást a saját álmában? Erre igazán nem volt szüksége. Kihúzta magát, és felkészült a távozásra.
– Nos, örvendtünk a szerencsének, kedves Pártatlan – köszönt el magasra emelve a fejét.
– Egy szót még, ha szabad, kedves hercegnő – válaszolta a rágcsáló, majd nagy ívben leszökkent az ablakpárkányról, és fürgén a lábai elé szaladt.
Luna csak minden akaraterejét összeszedve állta meg, hogy hátra ne ugorjon.
– Tudomásomra jutott, hogy egyesek szívesen vendégül látnának – suttogta a mókus, majd síri hangon hozzátette: – Határozatlan időre.
Ezt fenyegetésnek kellene vennie? Nem olyan fából faragták, aki könnyen megijed egy rossz álomtól.
– Miért mondja ezt el nekünk, kedves Pártatlan? – kérdezte inkább összeszűkült szemmel.
A mókus kapkodva körbenézett, és minden illemszabályt felrúgva a hercegnő hátára kapaszkodott. Luna megborzongott az apró, hideg lábacskák érintésétől.
– Jobban szeretem a kiegyenlített küzdelmet – kacsintott rá a mókus közvetlen közelről, és a következő pillanatban egyszerűen eltűnt.
Egyedül maradt a kihalt utca közepén, a csend baljósan nehezedett rá. Próbálta feldolgozni az előző jelenetet, de állandóan azon kapta magát, hogy a füleit hegyezi. Lassan feszültséggel telt meg körülötte a levegő, így hát nem volt tovább maradása, inkább sietősen felébresztette magát.
***
Kinyitotta a szemét. Sötét volt, odalent pislákolva tündököltek Canterlot utcalámpáinak fényei. Aki csak tehette, még aludt, de az éjszaka már nem tartott soká: közeledett a nyár, és egyre korábban világosodott ki az ég. Ilyen szempontból sokkal jobban szerette a telet, hiszen akkor az ő őrsége is tovább tartott, bár persze a palotának egyik erkélyén sem volt túlságosan nagy élmény a metsző hidegben ácsorogni. De hát ez jut egy kisebbik testvérnek.
Azért nap közben is elfoglalta magát, és a fokozatosan megnövekvő szabadidejét eléggé ki is használta. Ott volt például az egyik legfontosabb feladata, az éjjeliőrség szinte jelképesre sorvadt állományának toborzása és kiképzése, vagy a tanítványai felkészítése. Ezekkel szeretett foglalatoskodni, hiszen ilyenkor mindig érezhette, mennyire nem felesleges, amit tesz. A döntéshozásból koránt sem jutott neki annyi, mint a nővérének, mivel ritkán érkezett bárki is tárgyalni az éjszaka közepén, ha pedig mégis, az általában túlságosan fontos látogató volt ahhoz, hogy egyedül foglalkozzon vele. Celestia is behívta őt néha, amikor úgy érezte, egy-egy ügyben egész Equestriát kell ketten képviselniük, de ilyen azért mégis nagyon ritkán fordult csak elő.
Bár mintha határozottan szaporodtak volna ezek az esetek. Minden egyes elmúló hónappal jobban és jobban érezte, nem véletlenül akkor érkezett el az ideje a visszatérésének, amikor. Azok a nagyon erős mágikus jelképek, amik a birodalmat óvták, egyre veszítettek az erejükből, amint a távoli csillagok baljósabbnál baljósabb alakzatokba rendeződtek – és hiába csak éjszaka tűntek fel az égen, a nappalaikat is ugyanúgy befolyásolták. A számolatlanul múló idő ellenségeiknek sem telt tétlenségben, és ilyen fényben egyetlen óvintézkedés sem tűnt már annyira feleslegesnek, amit a nővére hozott.
Ez a mostani találkozása is. Még mindig a hideg futkározott a hátán attól a mókustól, és igazán nem vette biztosra, maga a személye volt-e rosszabb, vagy pedig a fenyegetés, amiről tájékoztatta. Nem, nem egyszerű rágcsáló volt, az biztos, annál sokkal erősebb kisugárzást érzett felőle. Arról viszont elképzelése sem lehetett, miként, és főleg miért álcázta magát. Talán csak egyszerűen el szerette volna kerülni a kíváncsi pillantásokat… Vagy az óvatosságát akarta ezzel elaltatni? Mindenképpen furcsa volt, és nem kevésbé nyugtalanító.
Ismert annak idején más lényeket, akik az álmok világát járták. De miért is ne? Ahogyan minden átlagos póni képes oda alámerülni, éppen úgy álmodhatnak más patások, de ragadozók, vagy akár sárkányok is. Ha neki megadatott, hogy átbukjon a mentális korlát pereme alatt, és feltűnjön a mások által formált világban, akkor minden valószínűség szerint akadhat még olyan, aki szintén megteheti. Ugyanakkor mindez nem jelentette, hogy bármelyiküknek is célja lenne az eltévedt pónikon segíteni. Ott voltak például a zebrák vagy a bölények sámánjai, akik a saját mágiájuk, meg némi különös gyógynövény segítségével voltak képesek kellően mélyre merülni ebben a világban, és így találkozhattak, társaloghattak a „szellemeikkel”, bármik is legyenek azok – ő maga sosem várta meg, hogy a közelébe érjenek.
Ugyanígy járták azt a világot átutazóban mindenféle teremtmények, akik csak kíváncsiskodtak picit, vagy éppen kincset kerestek, valódit vagy átvitt értelemben vettet egyaránt. Néha váltott velük pár szót, de jobban nem ismerte meg egyikőjüket sem. Ő a feladatát elvégezni járt oda, nem pedig szórakozni. Nem a pónik világa volt, az ő alattvalói legfeljebb csak az álomvilág felszínében merítkeztek meg éjszakánként. De annyit azért tudott, hogy laktak a mélységben olyan dolgok, amikkel nem szeretett volna találkozni.
Lemondóan megrázta a fejét, és megpróbált az előtte elterülő városra koncentrálni. Nehéz volt, a kihalt utcák sivár látványa végtelenül untatta, és a távolban húzódó sötétség sem nyújtott a szemének sokkal több támpontot, hiába látott remekül még a gyenge fényviszonyok mellett is.
Felesleges a történteken aggasztania magát, hiszen még csak azt sem tudja, vajon a mókus tényleg figyelmeztetni szerette volna, vagy pedig éppen azokra a pónikra fáj a foga, akiket nem menthet meg, ha távol marad. Szó sem lehetett róla, hogy ne végezze el a kötelességét, ettől nem tántoríthatja el semmi, még akkor sem, ha odaát nem az a hatalmas alikornis hercegnő, mint a valóságban. Elég, ha elhatározza, vigyázni fog magára – és egy szót sem szól az egészről a nővérének, nehogy az megint túlzásokba essen.
A szeme sarkából mozgást érzékelt a távolban, odakapta a tekintetét. Egy közepes méretű repülő lény közeledett a felhős ég hátterében, körülbelül négy-öt mérföldre lehetett tőle, de ha ilyen tempóban repül továbbra is, percek alatt ideérhet. Nem kellett több pár pillanatnál, hogy a mozgásából, a szárnya alakjából, és csillogó sörényéből levonja a következtetést: a nővére volt az, Celestia. Furcsa, nem látta távozni – de azért különösebben nem is lepődött meg, hiszen testvérének bőven akadtak titkai még előtte is. Ha úgy veszi, talán az a különösebb, hogy egyáltalán megérkezni látja, és nem csak a szokásos puha lépteket hallja a háta mögül. Jobb, ha felkészül. Celestia semmit sem tett véletlenül.
Amint az alak Canterlot fölé ért, észrevehetően lassított, és már nem a süvítő forgószél sebességével repült. Szárnycsapásai kimértek, kecsesek és felségesek lettek, sokkal méltóbbak egy uralkodóhoz, mint az iménti sietség. Mintha csak kedve szottyant volna kiszellőztetni a fejét még hajnalig, és sétára indult volna. Nyílegyenesen afelé az erkély felé repült, ahol ő is állt, még ha nem is az volt a legszélesebb a palotában, ahol leszállhatott. Kiterjesztett hatalmas szárnyaival és felcsapott fejével Celestia olyan tekintélyt parancsolt, amitől önkéntelenül hátrált egy lépést nekiütközve a korlátnak, hogy nővérének elég hely jusson. Utólag korholta is magát a megalázkodása miatt, bár képtelen volt eldönteni, Celestia neki szánta-e a hatásos belépőt, vagy az esetleg lentről figyelő tekinteteknek. Szívesen elhitte volna, hogy az utóbbi az igaz, ha nem lett volna éjszaka – és nem ismerte volna túlságosan jól a testvérét.
Celestia csapott egy utolsót a szárnyaival, és olyan nőiesen ért földet, amitől Luna újra egészen fiatal csitrinek érezte magát. Nővére összehajtogatta a szárnyait, és megállt tőle egy patanyújtásnyira, fölé magasodva, ezzel is rájátszva a kettejük között lévő korkülönbségre.
– Üdvözöllek, nővérem – köszöntötte Luna egy biccentéssel.
Celestia az arca felé lendítette a patáját, a mozdulat hirtelensége hunyorításra késztette. Mégis, amint a láb a közelébe ért, lelassult, és gyengéden kisimított egy rakoncátlan sörénytincset az arcából a füle mögé.
– Mi a baj, kishúgom? Nyugtalannak látszol. – Az idősebb alikornis egész kedvesen, bár némi huncutsággal a szemeiben mosolygott. – Történt valami az éjszaka?
Nyugtalannak… Igen, így is lehetne fogalmazni… Persze nem segített egyáltalán nővére viselkedése sem. Abban a kis híján egy évben, amióta újra egy palotában laktak, igen ritkán tudta eldönteni, mikor kell komolyan vennie Celestiát. De az is lehet, csak több időre volt szüksége, hogy alkalmazkodjon hozzá, hiszen teljesen elszoktak egymás társaságától.
– Semmi említésre méltó – felelte inkább nyugalmat erőltetve magára. – Mindössze ismét kaptam egy hívást az álomvilágból.
Celestia elkomolyodott. Talán nem volt jó ötlet felhoznia ezt a témát, de egy picit vissza szeretett volna vágni nővérének az egyetlen dologgal, amire kizárólag ő volt képes kettőjük közül. Celestia mindig négy patával a valóságban járt, és nem értette az álmokat úgy, mint ő – fel sem mérhette, mekkora veszélyt jelentenek rá, még ha tisztában is volt vele, hogy néha meglehetősen veszélyesek.
– Ne aggódj, könnyen elintéztem – legyintette, mintha csak lerázná magáról a témát, és persze eszébe se jutott megemlíteni a mókust. – Mesélj inkább, milyen volt az utad?
A fehér alikornis elfordult tőle, és minden érdeklődés nélkül a lenti város felé kezdett szemlélődni. Valamin töprenghetett egy percig, mert nem szólalt meg, viszont az arcáról lehetetlen volt leolvasni a gondolatait.
– Beszéljük meg inkább odabent – törte meg végül a csendet, majd a magasba emelte a fejét, hogy a csillagok állását áttanulmányozhassa. – Egyébként is itt az idő. Megengeded?
– Parancsolj – felelte Luna szinte ösztönösen, annyiszor lezajlott már ez a rituálé kettőjük között.
Celestia lehunyta a szemeit, minden vonásából sütött az erős koncentráció. Hosszú, karcsú szarva felragyogott, a sarkokba száműzve az éjszaka árnyait a szűk erkélyről, szinte nappali világosságot vetítve a palota falára. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, azután visszatért a félhomály. Mindössze a keleti horizonton változott meg valami: messze a földgolyó görbülete mögött először csupán nagyon halványan, majd az idő múlásával egyre észrevehetőbben szürkülni kezdett az égbolt.
– Az őrséget átveszem – csúszott ki Celestia száján a formalitás színtelen hangon, és Luna döbbenten vette észre, nővére mennyire elveszett a saját gondolataiban. Vissza sem bírt rá emlékezni, mikor hallotta ezt a mondatot utoljára. Csupán abban volt biztos, hogy régen, nagyon régen, talán egy másik világban.
Az idősebb testvér megindult a boltíves ajtón át be, a palotába, tekintete majdnem átsiklott Lunán anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, de végül visszaköltözött az élet a szemeibe, arcáról eltűnt a maszkszerű kifejezés, és a szája szegletébe is visszatért a pajkos, halvány mosoly.
– Gyere, reggelizz velem – szólt vissza az ajtóból, majd elnyelte a kivilágítatlan előszoba sötétje.
Luna utána indult. Az étel említése eszébe juttatta, milyen üres is a gyomra. Annyira lekötötte a saját ügyeinek intézése az éjszaka, hogy utoljára a vacsoránál evett valamit. Na persze, délben az ebéd a nap főétkezése, az éjféli nasi pedig bűn… Tipikus.
Fáklyákkal kivilágított folyosóra értek, majd átvágtak egy hatalmas, meleg fényű gyertyákkal ritkásan pöttyözött termen, aminek az ajtajaiban álmosan összerezzenve húzta ki magát a palotaőrség. Érkezésükre kinyitották előttük az ebédlő ajtaját, és egyikük eliramodott előkeríteni a személyzetet.
Míg elfoglalták helyüket a hosszú asztal mellett, amelynél kisebb fogadások vendégei is kényelmesen elfértek volna, két komornyik lépett elő az északi ajtó mögül. Egyikük körbejárt a teremben, és sorra gyújtogatta a pihenő gyertyákat, másikuk egy kisebb felszolgálókocsin betolta a reggelit. Luna az asztal nyugati végében foglalt helyet, nővére vele szemben, majdnem harminclábnyi távolságra. Ugyan most csak ketten voltak a méretes teremben, az mégsem tűnt üresnek: berendezői gondoskodtak az otthonos hatásról, a bútorok és a falon függő kárpitok pedig a visszhangok megszüntetéséről. A hatalmas déli ablaksoron át szűrődött be némi világosság, odakint a hajnal már bíborra színezte az eget.
Eszébe jutott Lavender Sky, míg megkapták reggelijüket, és a komornyikok magukra hagyták őket. Találkozása a mókussal teljesen el is feledtette vele, miért is lépett át az álomvilágba elsősorban. Remélte, hogy a csikó jól van, és sikerült akkora hatással lennie rá, hogy a jövőben elkerülje a hasonló veszedelmeket. De gondolatai ezúttal sem foroghattak sokáig a történtek körül, mert az előtte felhalmozott harmatosan friss virágok, zöldségek és gyümölcsök illatától újult erővel mart bele a gyomrába az éhség.
Kihúzta magát, és megpróbálta a lehető legilledelmesebben elfogyasztani az ételt anélkül, hogy remegő patával kapna utána, vagy a nyála az asztallapra csorogna. Nővérére sandított, aki szokásos nemes tartásával apró falatokat eszegetett. Ő bezzeg biztosan nem étlen-szomjan repkedett egész éjszaka.
– Az idézőknél jártam. – Celestia hangja puhán hasított a csendbe, Luna patájában mégis megállt az alma a hír hallatán.
Az idézők nem olyan mágusok voltak, akikhez bármelyikőjük jókedvében kirándulást tenne. Valószínűleg ahhoz lehetett köze, hogy nővérének nemrégiben sikerült elszalasztania Crescent Callert. Celestia két napig tombolt utána, és a különleges alakulatból mindenki kerülte a vele való találkozást a hét hátralévő részében. Pedig nem ők tehettek róla, Caller mágiája ismét sokkal erősebb lett, mióta a körözést kiadták ellene – azoknak az egyszarvúaknak, akik körbezárták a fogadót, melyben az értesüléseik szerint éppen megszállt, esélyük sem volt ellene. Tulajdonképpen annak is örülhetnének, hogy senki sem hagyta ott a fogát.
A feszültséggel megtelt levegőből arra következtetett, nővére útja nem hozott eredményt, de azért rá kellett kérdeznie.
– Tudtak segíteni?
– Nem. – Celestia szája keserű félmosolyra húzódott. – Természetesen nem. Még csak nem is hallottak róla. Valójában azt sem sikerült kiderítenem, tényleg rejtegetik, vagy pedig azért állítanak direkt ekkora hazugságot, hogy bosszantsanak.
Luna sejtette, testvére most nem csak túloz. Abból a bandából maga is bármit kinézett, nem tisztelték és nem is félték az alikornisokat.
– De nem is azért keltem útra, mert ilyen reményeket táplálnék – folytatta Celestia megvillanó szemekkel. – Nekem elég, ha számolnak velem. Amint felkel a nap, elindítok egy kisebb különítményt feléjük, csak hogy lássák, nem blöffölök. Az majd kiugrasztja a nyulat a bokorból. És nem véletlenül beszélek nyulakról! Hagytam nekik hátra párat azokból az apró, kedves kis szőrmók kémekből is. – A fehér alikornis halkan kuncogott, és Luna tudta, belül sokkal jobban szórakozik, mint azt engedi kifelé látszani. – Ha Caller tényleg náluk bujkál, vagy legalább halvány sejtésük akad, hogy merre található, barátai akaratukon kívül is el fogják őt árulni.
Miközben borzongva figyelte nővérét, már szinte sajnálni kezdte a prédáját. Ő maga nem is ismerte Crescent Callert, ahhoz nem tért még vissza elég régen Equestriába.
– Biztos megéri ennyi energiát beleölni a keresésébe? Bárhol elbújhatott… – mondta bizonytalanul ráncolva a homlokát.
Celestia megvonta a vállát, és közelebb húzta magához a zöldséges tálat.
– Most még forró a nyoma, pár napig mindenképpen megéri kutatnunk utána. Azután ismét eltűnik, mint egy patkány a szalmakazalban, én pedig visszarendelem a pónijainkat – magyarázta, míg egy salátadarabot levitált ki a tálból, majd Lunára fordította a tekintetét. – Te is tudod, ellenségeink nem pihennek, és közeleg az ő idejük. Szükségünk lesz minden előnyre; talán éppen azon múlik majd a végkifejlet, eggyel többen vagy kevesebben lesznek-e.
Ahhoz képest, milyen komoly témát vetett fel, most egyáltalán nem látszott a nővérén, hogy aggódott volna. Sőt, mintha fejben már máshol járna, a fehér alikornis elmélyülten rágódott a reggelijén. Így hát Luna csak bólintott, sejtve, hogy már nem rá figyel, és maga is folytatta a falatozást.
– Te hogy haladsz a tanítványaiddal? – szólalt meg végül a nővére, mintha csak véletlenül hozná fel a témát, de Luna gyorsan átlátta, miként kapcsolódik a kérdés az eddigi beszélgetésükhöz. – Néha látom, amint a személyzet a kis tüzes által hagyott nyomokat takarítja…
– Fireboltra gondolsz – felelte Luna. Nem szerette, amikor a testvére úgy tett, mintha nem lenne tökéletes memóriája. Talán azért nem nevezte a nevén, mert még mindig féltékeny volt, amiért végül ő vállalta el az egyszarvú tanítását? Bár meg tudta érteni: rossz lehetett annyi év után konkurenciát kapnia. – Nos, talán sohasem lesz olyan ereje, mint a tiednek, mi is a neve… – adta vissza a kölcsönt. – Tudod, akit Ponyville-be küldtél.
– Twilight Sparkle – segítette ki Celestia lebiggyesztve az ajkát, szinte lesajnáló hangsúllyal.
– Igen, rá gondoltam – nyugtázta Luna, és megengedett magának egy elégedett mosolyt. – Fireboltnak sem a mágikus hatalmával akadtak problémái, hanem újabb és újabb kísérleteinek kontrollálásával, mint azt láthattad. De kezd egészen belejönni, és egyébként sincs szívem kitenni a palotából. Nagyon rosszul esne neki. Inkább felrovattam néhány tűztaszító rúnát a függönyökre, és a vödrök sem véletlenül vannak a nyugati szárny folyosóin.
– Örömmel hallom – mondta Celestia minden érdeklődés nélkül, a zöldségekre koncentrálva figyelmét. – Ne is beszéljünk többet a munkáról. Hanem inkább azt áruld el, készülsz-e már az idei Nyári Napünnepre?
Éppen azért, mert két falat között vetette oda a szavakat, Luna nem is tudott felkészülni a piszkálódásra, és majdnem kiejtette az almát a patájából. Most ezt hogy kellene értenie? Vajon vegye célzásnak a múltjára, vagy inkább engedje el a füle mellett? Eddig nem készült rá különösebben, de egyébként is majdnem két hónap volt még addig, és általában nem ő mondta a beszédeket olyankor. Talán vágjon vissza azzal, hogy megemlíti, lassan helyre lehetne tenni a Nightmare Night körüli félreértéseket? Bár az a legjobb, ha oda se figyel. Egyébként is kellemetlenül érezte még magát, ha sok idegen póni előtt kellett megjelennie.
– Az még odébb van – legyintette el végül a kérdést. – Most a Nagy Galopp Gála sokkal jobban foglalkoztat annál – tette hozzá, hogy valami semlegesebb irányba terelje a beszélgetést.
Celestia arca végre őszintén felderült, talán először, mióta csak hajnalban hazaérkezett, és már éppen egy nagy levegővétellel nekikezdett volna, hogy kifejtse a véleményét, amikor odakintről hideg zuhanyként átszáguldott rajtuk egy ismeretlen rossz érzés hulláma. Mindketten az ablakok felé kapták a fejüket, és síri csendben forgatták a fülüket, mintha az odakint lassan ébredező város halk morajlásán túl próbálnának megtalálni egy hangot.
– Ez… Ez mi volt? – suttogta végül Luna borzongva, mikor már nem bírta elviselni a csendet. Ám a pillanatnyi rosszullét ahogy rájuk tört, tova is vonult, és mire a testvéréhez fordult, már abban sem volt biztos, nem csak képzelte-e az egészet.
– Nem tudom – felelte őszintén Celestia. – De az Everfree erdő mélyéről jött. És most, remélem, megbocsájtasz…
Az udvariassági formulát már kifelé robogva a teremből vetette a háta mögé oda sem figyelve, és a következő másodpercben át is száguldott az északi ajtón.
Luna egyedül maradt a reggeli maradékaival, a fülében hangosan dübörgő vérrel, és az egyre növekvő rossz előérzetével.
Jól sejtette… Ha egy pillanatig úgy tűnt az otthoniak számára, mintha unatkozna, rögtön találtak neki valami elfoglaltságot – vagyis gyakorlatilag bármikor, amikor nem éppen azt tette, amit a szülei előzőleg megszabtak neki. Nem számított, hogy egy kicsit szeretne esetleg egyedül maradni a gondolataival, és, ami ennél sokkal meglepőbb, az sem számított, ha éppen a másnapi órákra tanult, vagy a házi feladatát csinálta.
– Nem kell annyira túlzásba vinni azt a tanulást – legyintett ilyenkor az apukája. – Egy rakás haszontalan dolgot tanítanak nektek ott, abban az iskolában. Én ennyi idős koromban már a szüleimnek segítettem ahelyett, hogy ilyen mihaszna dolgokkal törődtem volna. Éppen elég azt tudni, hogy mikor van itt az ideje a vetésnek, vagy mikor kell a terményt betakarítani, az összes többit meg úgyis akkor tanulja meg a póni, ha eleget gyakorolta. Értem én, hogy meg kell tanulni, mennyi kettő meg kettő, az még egy hasznos tudás, de az a sok értelmetlen marhaság, amivel a fejeteket tömik, arra bizony semmi szükséged.
Lily nagyi természetesen minderre pont úgy bólogatott a hintaszékében ülve, mintha nem lenne nagyothalló, és értette volna, hogy miről is van szó. Idősebb Plum szinte undorodva vette a patájába a fia egyik tankönyvét, és minden érdeklődés nélkül átpörgette a lapokat.
– Nézd meg, itt van ez a kupac papír is, hát gyújtósnak több haszna lenne, mint ilyesmire pazarolni a fát. Mik ezek a térképek benne, meg minek? A póni csak kitalál a földjére meg a gyümölcsösbe, aztán a toronyig meg csak ellát, ha be akar menni a városba a piacra, vagy venni valamit. Amikor felmegyünk Canterlotba a vásárra, az is pont elég jól látszik innen annak a nagy hegynek a tetején, még ha nem is lenne kitáblázva az út. El bírod olvasni? Igen. Nem vernek át a piacon az apróval? Nem. Akkor minek jársz te iskolába egyáltalán?
Plum magában nagyot sóhajtott és a szemeit forgatta, de azért csak úgy, hogy apukája észre ne vegye. Egyedül abból látszott, mennyire unja a témát, hogy a ceruzája végén lévő kis kerek radírral gyors ütemben kopogtatta az asztalt. Tényleg, minek jár oda? Lehet, hogy azért, mert legalább addig sincs itthon? Ezt ebben a formában nem fogja a szülei orrára kötni, az biztos.
– Apád kérdezett valamit, Plum Junior – hívta fel a figyelmét a nyilvánvalóra az anyukája, aki valószínűleg éppen nem figyelt különösebben a beszélgetésre, mert a főzéssel volt elfoglalva, vagy pedig nem ismerte a retorikai kérdés fogalmát. De honnan is ismerte volna?
És ráadásul ott volt ez a Plum Juniorozás. Az ő apukája idősebb Plum, és a nagyapja Plum nagypapa – amióta csak ő megszületett. Azelőtt természetesen az apukája volt Plum Junior, a nagyapja idősebb Plum, és a dédnagyapja Plum nagypapa. Változatos neveket adtak a fiúcsikóknak a családban, az már egyszer biztos. Nem kellett sokat gondolkodni rajta. „Minek nevezzük a csikónkat, drágám?" – tette fel a retorikai kérdést az anyukája a szülőszobán Plum fantáziájában. „Hmm, várj csak, hogy is…" – dörgölte az orrát apukája. – „Legyen, mondjuk Pumpkin, az után a nagy tök után, ami idén nőtt a kertben!" – Kacagás. – „Csak vicceltem! Legyen a neve Plum!"
Igen, járhatott volna rosszabbul is, az tény. De akár jobban is, például ha lánynak születik. Akkor lenne egy rendes, eltérő neve, igaz, általában megragadtak a családban a különböző virágneveknél, de akkor is. Ám ez a szerencse a kishúgának jutott, Daisynek. Plum pedig megkapta a család nevét, mint ahogy meg fogja kapni a családi farmot, amikor elég idős lesz hozzá, akár akarja, akár nem, akár ért hozzá, akár nem.
És bárcsak ne értene hozzá! Néha eszébe jutott, milyen vicces lenne, ha mondjuk a gyomok helyett az elültetett növényeket húzgálná ki a földből, vagy nekilátna augusztusban elvetni a kukoricát… A szülei meg úgy néznének rá, mint aki megőrült. „Mi a jóságos életlen ekevasat csinálsz, fiam? Meg vagy húzatva?" – kérdezné az apukája, miután kiesett a szájából a fűszál, amit épp rágott. Kétségbe lennének esve? Az nem kifejezés! Ha teljesen idióta lenne a földműveléshez, még megtörténne a lehetetlen: egy lánynak kellene örökölnie a farmot! De nem, ennyire nem tolhatott ki Daisyvel sem. Igaz ugyan, hogy a kis pisis már a héten másodszorra lőtte el a kanalával a borsópürét úgy, hogy az Plum sörényében landoljon, de attól még a testvére volt, és szerette őt.
Ráadásul, mintha összeesküdött volna ellene a sors, egyszerűen lehetetlenül jó memóriája volt mindenhez, amire a gazdaságban szükség volt. Mit mikor kell vetni, melyik növény hogy néz ki, minek milyen betegsége vagy kártevője van, és melyiknek mi az ellenszere, és így tovább – nem dolgozott régóta a földeken, azt se túl nagy kedvvel, de az ilyesmik megmagyarázhatatlanul rátapadtak. Már csak az hiányzott, hogy beszerezzen magának valami jó kis földművelős cukijegyet, és akkor eláshatja magát – igaz, ebben az esetben holtbiztos, hogy kikelne.
A cukijegyről persze óhatatlanul eszébe jutott Tiara, meg az ő kis rendezvénye, amire megfogadta, hogy nem megy el. Már a gondolat is visszarángatta a jelenbe, a méretes darab répaültetvényre, amin éppen dolgozott, mert talán mégis csak szívesebben lett volna ott, mint itt. A sor vége is hihetetlenül messzinek tűnt, legalább száz lábra volt még, arra pedig nem is mert nézni, mennyi maradt hátra a föld szélességéből. Kicsit odébb szedte a gyomot most az anyukája is, aki nyilván sokkal gyorsabban haladt a munkával, mivel nem kalandoztak el folyton a gondolatai. Ha jobbra fordult volna, megpillanthatta volna a család büszkeségét, a hatalmas, egészséges szilvafákból álló gyümölcsöst, ahova reggel ment ki az apukája, és még most sem tért vissza: biztos meggyűlt a gondja a kártevő rovarokkal, vagy valami hasonló. Még néhány év, és ebben a munkában is elvárja majd az ő segítségét, de az még soká lesz – a szilvafákat ki kellett érdemelni!
Mivel az idő már késő délutánra járt, lassan akár be is fejezhették volna mára, elvégre egész hétre jó időt mondtak a pegazusok, szóval lesz lehetőségük holnap is a földeken dolgozni, ha már semmi jobbat nem bírtak kitalálni. Igaz, Plumnak lett volna néhány ötlete, például szívesen hanyatt vágódott volna az ágyán, elmerülve az álomvilágában, amit olyan gondossággal épített fel, valamint annyira izgalmas és váratlan dolgok történtek benne, hogy sokkal jobban érdekelte, mint a valóság. Legalább nyugodtan álmodozhatott volna munka közben… De nem, ahányszor megpróbálta, észre kellett vennie, hogy képtelen a két dolgot egyszerre csinálni. A tennivalói éppen akkora szeletet követeltek meg a figyelméből, amitől már nem jutott kellő energia a fantáziájába, ha meg szeretett volna mégis jobban elmerülni, akkor megállt a patái alatt a munka.
Reménykedve nézett hát most az anyukája irányába, aki éppen felegyenesedett picit, elővette a kendőjét, és kimerülten megtörölte vele a homlokát. „Ugye elég lesz ennyi mára? Nem szabad az egész földön végigrohanni egyetlen nap alatt, mert akkor megölné a családot az unalom a hétvége hátralevő részében!" – ezeket a gondolatokat igyekezett teljes erejéből a kanca felé sugározni, és minden jel arra mutatott, még akár sikerrel is járhat. Anyukája leporolgatta a bundáját, és megindult felé, amitől hirtelen újult lendületet kapott a munkakedve, hátha a sor végéig eljutna, és akkor ennyiben is hagyhatnák a dolgot.
– Jól van, fiam, fejezzük be mára – hallotta az édes szavakat a kanca szájából. – Apád is nemsoká hazaér, valami vacsorát kell készítenem még addigra. Aztán hétfőtől majd megint jönnek segíteni a munkások is, amíg te iskolában vagy.
Megkönnyebbülve tápászkodott fel a sor végén, míg anyukája Daisyt szedte össze a föld széléről, ahol eddig játszott, és közben arra gondolt, ez az egyetlen előnye azért akadt annak, hogy nem az övék volt a legnagyobb gyümölcsös a környéken – tulajdonképpen jó eséllyel csak a konkurenciának köszönhette, hogy még mindig iskolába járhatott. Az Apple farm fiatal gazdája, Big Macintosh is elvégezte annak idején, márpedig az Apple család mögött egy Plum nem maradhatott le! Igaz, szülei azt erősen a lelkére kötötték, nehogy túlságosan közeli barátságba kerüljön a legkisebb Apple-lel, Applebloommal, akivel egy osztályba jártak.
Nem is igen számított neki ez a figyelmeztetés, mert senkivel nem bonyolódott mélyebb ismeretségbe az osztályából egyébként sem. Nem foglalkozott velük, a többiek sem vele, kölcsönösen megtűrték egymást, és ezzel a kapcsolattal meg is elégedett. Vagyis éppen akadt egy kanca, akivel szívesen töltötte volna az időt, a legszebb lány az osztályban, Sweetie Belle, akinek a nővéréé volt a Carousel butik, bent Ponyville-ben, a szülei pedig valamelyik nagyobb városban dolgoztak éppen – a lényeg, hogy véletlenül sem volt semmi közük a gyümölcsökhöz vagy a gazdálkodáshoz, ami egyszerre tette különösen szimpatikussá Plum és családja szemében is, igaz, más-más okból kifolyólag.
Míg a birtokról az anyukájával és testvérével besétáltak a hátsó kerten át a házig, minden gondolatát lekötötte ismét a kis fehér kanca. Mivel a nap már elég alacsonyan járt, Tiara cukijegyes bulija nemsoká elkezdődik, és valószínűleg még a cukijegy nélküli csikók is egészen jól fognak szórakozni rajta. De mégis, mi a fészkes vasvillát kezdene magával, ha elmenne? A játékokhoz nem volt kedve, annyira jóban nem volt senkivel, hogy a társaságára vágyjon, Sweetie Belle-hez pedig biztosan nem merne egy szót sem szólni. Mondjuk egy sütit szívesen megenne, hallgatná a zenét, és közben elvonulna a saját világába. Szóval gyakorlatilag ugyanazt, amit itthon – képzeletbeli sütivel és zenével.
A vacsora már megint fűsaláta volt, néhány répaszelettel, kukoricával meg salátalevelekkel, és még az egész napos munka ellenére is csak étvágytalanul turkált benne vagy egy negyed óráig, amíg a szülei be nem fejezték. Akkor végre nyugodtan megtehette, hogy egy gyors mosakodás után bevonuljon a szobájába, és elvágódjon az ágyán. Úgy járna a legjobban, ha gyorsan sikerülne elaludnia, és folytathatná az álmát ott, ahol abbahagyta. Néha nem sikerült, olyankor csak mindenféle véletlenszerű hülyeséget álmodott, de egyre ügyesebb lett a dologban. Csak azon múlott, mennyire erősen irányítja a gondolatait a belső világára, ez pedig igazán nem volt nehéz. Fáradt is volt, reggel amúgy is korán fognak kelni ismét, akár aludhat is egyet.
Tegnap éjszaka egyébként is egy picit mellékvágányra sikerült siklania az álmával, mert időközben kiderült, hogy nem győzheti még le a világot fenyegető T’Ngoroth-t, ugyanis a jóslatokból csak annyit sikerült kiolvasnia, a kiválasztott eljön majd az elementálok fegyvereivel, amiből elhamarkodottan levonta azt a következtetést, akinél a fegyverek vannak, az egyben a kiválasztott is. De az elementálok ajándékai nem engedelmeskedtek az akaratának, így kénytelen volt visszaűzni őket ékkőformájukba, az asztrális síkra, amíg kideríti, ki is a kiválasztott, ha nem ő.
Nagyon nem bánta a fordulatot, hiszen nem kedvelte a rövid történeteket, sőt, minél hosszabban tartott a mese és minél bonyolultabb volt, annál inkább beleélte magát, mintha csak tényleg egy másik világban járna. Szerette a kihívásokat, és hát nyilván ezért kanyarodott el az álom is a fejében. De hol is tartott?
Az egész napi lélekölő és kimerítő munka után nehezen bírta összeszedni a gondolatait, és most az üres gyomra is egyre jobban kínozni kezdte. Miért is nem vacsorázott rendesen? Bár csak rá kellett gondolnia a fűsalátára, hogy rögtön el is menjen az étvágya ismét. Talán majd éjfélkor felkel, lelopózik, és elrág a kamrában egy répát, vagy valami.
– Kérsz egy fánkot? – kérdezte tőle Sweetie Belle.
Az asztalon állt ugyan vagy kéttálnyi, de amelyiket az egyszarvúlány éppen a patájában tartva felé nyújtotta, különösen ínycsiklandónak tűnt, nem is beszélve a lehetőségről, hogy a süteményért nyúlva a lábán érezze Sweetie Belle érintését. Már a gondolatra is kiszáradt a szája, így mielőtt válaszolt volna, a poharához fordult, és a szívószállal kiszürcsölte a málnaszörp maradékait belőle.
A lány türelmesen várakozott, épp csak egy picit tolta közelebb az orrához az édességet, aminek már az illatától is összefutott a nyál a szájában.
– Köszönöm – nyögte ki végül, miközben átvette a fánkot, egy rövid pillanatra kiélvezve Sweetie Belle közelségét, majd éhesen beleharapott.
Tökéletesen fűíze volt. Undorító, száraz, poros fű íze, amilyet csak két hónap aszály után lehet legelni a kiégett réten.
– Ne válogass, Plum Junior – dorgálta a szemközt ülő anyukája szigorú arccal. – Mit képzelsz, mennyit dolgozott a családod, hogy minden napra jusson betevő falat az asztalra? Nagyon el vagy kényeztetve. Mi annak idején apáddal a fakérget is megettük, amikor rosszul ment a sorunk, bezzeg tudod is te, hogy milyen az! De biztosan a többi csikó társasága ront el az iskolában, hogy te is úrnak képzeled magad.
Verítékezve ült fel az ágyában, és a szekrényén álló órájára vetve egy gyors pillantást döbbenten tapasztalta, alig öt perc telt el azóta, hogy lefeküdt. Ez volt a legrosszabb, ami csak történhetett: a saját tudata rekesztette ki a saját világából! Nem akart rosszakat álmodni! Éppen ez elől a szörnyű valóság elől szeretett volna elmenekülni, ami visszatért az álmában is kísérteni őt! De ebben az állapotban, éhesen, fáradtan egyszerűen képtelen ráhangolódni saját meséjére. Mi lesz akkor, ha a szürke hétköznapok, az egyhangú munka végleg kiölik a lelkéből azt a varázslatos, másik világot, megfojtják a fantáziáját, és pontosan olyan lesz, mint a szülei, egy álmok, vágyak nélküli gép?
Vagy… Vagy lehet, talán nekik van igazuk? Haszontalan dolog álmodozni? Csodák márpedig nincsenek? Kijelölték már számára azt a poros ösvényt, amin végig fog száguldani egyenesen, bele a saját sírjába? Apja után ő veszi át a farmot, és utána pedig az ő fia, és utána az unokája, míg világ a világ, és nincs beleszólása, hiszen egyszerűen ez a sorsa?
Hát legyen. Ha ezt kell tennie, akkor megteszi, végül is minden tiltakozása ellenére szerette a farmot, szerette és becsülte a családját és a szilvafákat. Egy szilva vagy egy szüretelőkosár vagy valami hasonló egyszerű dolog lesz a cukijegye, itt fog hát felnőni, itt nősül meg, nemz csikókat és válik öreggé.
De az álmait senki sem veheti el tőle. Ott, a másik világban azt csinál, amit akar, az lesz belőle, amit akar, semmi sem szabhat határt a fantáziájának, legfeljebb az éhség egy pillanatra.
Jó szagú szalma, de szívesen megenne most egy sütit Sweetie Belle-lel!
Miért ellensége hát saját magának? Igen, tisztában van azzal, valójában gyáva, de most tényleg csak annyit kellene tennie, hogy elvágtat Tiara bárgyú bulijába, hiszen meg van hívva, nem kell belépőt fizetnie! Köszörülhetik rajta a nyelvüket napestig, akkor is teletömi a hasát, leül valamelyik sarokba, elgyönyörködik Sweetie Belle pofijában, és akkor garantáltan jót fog álmodni az éjszaka.
Sziklaszilárd elhatározással vágtázott le a szobájából a lépcsőn, és éppen csak annyi időre állt meg, míg beszólt az anyukájának a konyhába.
– Anya, emlékszel, mondtam, hogy ma lesz Diamond Tiarának az a rendezvénye, amire mindenkit meghívott az osztályból.
– Igen, fiam, de úgy rémlik, nem akartál menni – szólt hátra a kanca szórakozottan a mosogatás közben.
– Hát, azt hiszem, mégiscsak megnézem, legfeljebb gyorsan visszaérek – mondta, miközben egy gyors puszit nyomott anyukája fáradt arcára.
– Jól van, de ne maradj el sötétedés után.
Határozottan voltak előnyei, hogy a szülei ilyen régi vágású pónik, és fiatal kora ellenére felnőttként kezelték. Nem tudta meglepni őket, nem kérdezték, miért gondolta meg magát, szabadon hozhatott döntéseket, még ha utólag néha ki is derült, hogy téved. Az ajtóban egy pillanatra tétovázva megállt, majd a hátára kanyarította a táskáját. Még ha az osztálytársai le is nézik miatta, akkor is hoz haza párat azokból a sütikből.
Daisy biztos imádni fogja őket, mikor reggel felkel.
***
Tiara cukijegy-bálja végül egyszerre múlta alul és felül a várakozásait, de azt mindenképpen elmondhatta róla, hogy tele volt meglepetésekkel. Először is, ahhoz képest, amilyen könnyedén elszánta magát az indulásra, annyira nehezen sikerült végül megérkeznie, mert a Ponyville-be vezető utat fénylő aranypáncélba öltözött, megtermett, marcona csődörök zárták le szinte teljesen, és közölték vele, jobban tenné, ha inkább megfordulna és hazamenne, ugyanis nem tudják garantálni a biztonságát, ha elhagyja a farmot. Hiába kérdezősködött, az ismeretlen veszélyről nem sikerült többet megtudnia tőlük, sőt, némi hümmögés után az őrök beismerték, inkább egyfajta elővigyázatossági intézkedésből lepték el a környéket, így megköszönte a figyelmeztetést, és kicsit nyugtalanabbul bár, de mégis folytatta az útját. Sok oka nem volt az aggodalomra, mert nagyjából percenként botlott bele párosával járőröző fegyveresekbe, és bár a legtöbben a város határainál sorakoztak fel, mire a Sugarcube Cornerbe elért, így is legalább három-négy tucatot számolhatott meg belőlük, nem is beszélve a magasban röpködő, csillogó napjelvényt viselő pegazusokról. Ha nem sütött volna belőlük az az érzés, miszerint tulajdonképpen nem valakit, hanem valaki ellen védelmeznek, még az is megfordult volna a fejében, Tiara apukája esetleg elintézte, hogy maga Celestia hercegnő legyen a bál díszvendége.
De megérkezésekor nem találkozott semmilyen hercegnővel (még ha titkon örült is volna neki), sőt, még csak Sweetie Belle-t sem sikerült megpillantania sehol. A buli már természetesen régen elkezdődött, amikor végül nyakát behúzva belépett az ajtón, talán ennek is köszönhette, hogy gyakorlatilag rá se hederített senki, még Tiara is a barátnőivel beszélgetett az egyik sarokban kedélyesen, ezért azzal a halvány megkönnyebbüléssel osonhatott át a terem másik végében felállított zsúrasztalig a vendégek között, hogy a beígért szekálása mára mégiscsak elmarad. Levett az asztalról egy kisebb tányért, jó alaposan púposra pakolta sütivel – akadt ott minden, színes cukormázzal borított fánkoktól kezdve gyümölcsökkel töltött muffinokon át a sós aprósüteményekig –, és utána a nyálelválasztásával küzdve elvonult egy félreeső, de azért nem túl távoli sarokba kényelmesen lakmározni.
Míg az egyik hátsó ablak széles párkányára tolta a tányért, és maga is utána kapaszkodott, az járt a fejében, micsoda hiba lett volna kihagynia ezt a bulit. Sokkal rosszabbra számított, és ahhoz képest pedig egész jól érezte magát. Míg az egyik fánk peremét majszolta kényelmesen, körültekintett a lenti teremben szellősen lézengő vendégeken. Szinte mindenki ott volt az osztályából, és persze egy csomó idegen póni is a városból, akik valószínűleg a rengeteg csikó felügyeletét biztosították, például az a lila egyszarvú is, akivel eddig csak a könyvtárban találkozott, amikor iskolai feladatai arrafelé vitték, mellette pedig az Apple farmról az osztálytársa, Applebloom nővérét vélte felfedezni. Erről persze otthon a szüleinek túl sokat nem fog mesélni, nehogy ismét elkezdjék neki előadni, kié is a régebbi gyümölcstermesztő család a városban…
Halk, fülbemászó zene szólt, amit csak akkor vett észre, mikor a lába ösztönösen verni kezdte az ütemet a párkányon. Néhányan táncoltak is odalent, sőt, egyéb mókásnak ígérkező játékokat is sikerült megpillantania, de ha ilyen kényelmesen elhelyezkedett, nem fog már lemászni, az biztos. Azért, hogy esetleg észrevegyék, és céltábla legyen belőle? Na nem. Majd ha már esetleg vészesen fogyni kezd a sütiellátmány vagy a vendégek csapata, lekászálódik, és suttyomban lerabolja az egyik tálcát, egyenesen bele a táskájába. Ezt a döntését csak még inkább megerősítette, amikor az asztal másik végében megpillantotta a Pin nevezetű csődört tegnapról, aki látszólag teljesen belefeledkezett egy csokor léggömb kipukkasztásába a szarvával, de azért nem tette volna rá a fél patáját, hogy nem venné észre, ha közelebb merészkedne hozzá.
Erről aztán eszébe jutott az ezermester lány is, akit szintén sikerült elkerülnie ezek szerint, mert nyomát sem látta odakint. Valami korlátot emlegetett, nem? Ugyan egyáltalán nem arra figyelt, de emlékezetében visszapörgette érkezésének képeit, és úgy vélte, semmi probléma nem volt a korláttal a bejáratnál. Akkor talán hamarabb végzett, akár már a délelőtt folyamán, és távozott is? Igen, ha szerencséje van, elkerülte az egész nagyképű bagázst.
Míg kifelé bambult az ablakon, és azt figyelte, miként festi bíbor színűre a felhőket a közelgő alkonyat, azon kapta magát, egy egészen picit sajnálja, hogy így alakult. Furcsa érzés volt. Egészen tegnapig Screw egy volt abból a több száz póniból, akik szembe jöttek vele az utcán. Soha még csak hosszabban rá se nézett, nem is köszöntek egymásnak, legfeljebb ha rövidebb időre ugyanarra a helyre sodorta őket a véletlen, mint például amikor a lány az iskola öreg épületén javított éppen valamit. És hát Plum amúgy sem mondhatta volna magát társasági póninak, aki mindenkit ismer, és egy rakás barátja van – jól elvolt bezárkózva a saját világába azokban az esetekben, amikor éppen nem a farmon dolgozott. Eddig egyetlen póni akadt, akinek sikerült rést ütnie a közömbösségből épített pajzsán, és az Sweetie Belle volt.
És mennyire különbözött tőle Screw! Sweetie Belle előkelő volt, tiszta, okos, vidám, közvetlen, és persze fiatal, nagyjából az ő korosztálya, megjelenésében életkorának minden bájával. Az ezermester lány pedig gyakorlatilag mindenben az ellenkezőjének tűnt titokzatos zárkózottságával és sokkal kevésbé gömbölyű, hosszú tagjaival, amikre ha csak rágondolt, felidézve a képet, amint Screw a létra tetején egyensúlyozik, rögtön a fülébe szaladt a vér – éppen úgy, mint amikor néha a könyvesboltban lopva az öregebb csődöröknek fenntartott sarok felé pillantott, ahol a füzetek borítóiról csábító tekintetű, kihívó pózokban fényképezett kancák tekintettek rá vissza.
Vajon az egész azért történt, mert Pin felhívta rá a figyelmét? Esetleg az a beszélgetés tehet róla, amit akaratán kívül kihallgatott Cheerilee és Screw között, és a lány addig tökéletesen idegen, inkább kicsit ijesztő személyiségét valami suta elesettséggel vegyítette, amit megértett, amihez tudott viszonyulni?
Esetleg ez az egész csak azért jutott eszébe, mert Sweetie Belle nincs sehol?
Nem számított, hiszen ez csupán a valóság volt – így alakult, és itt az eseményeket ő nem irányíthatta. De ha rajta múlik, majd az álmait igyekszik úgy alakítani, hogy az idősebb lánynak is jusson bennük valami szerep.
Egy kupac forgács – hasított belé a felismerés.
Az a sárgás domb, amit az ablak egyik sarkán kitekintve fixírozott már egy ideje, egy kupac forgács volt. Mellette egy címke nélküli konzervdoboz állt, amiben messziről is valamilyen fém csillogott, meg mert volna esküdni rá, hogy csavarok.
Óvatosan előrébb dőlt, hogy jobban lásson, de azért közben ne verje le a sütis tányért se a párkányról. Nem messze az ablak alatt egy fa munkapad állt, rajta egy nagyobb fűrésszel és mindenféle apró fadarabbal. Ha még jobban nekinyomta az orrát az üvegnek, távolabb, balra megpillanthatta a Sugarcube Cornerrel egybeépített lakás oldalsó bejáratának lépcsőjét – amiről feltűnően hiányzott az egyik korlát.
Ó, milyen buta volt, gondolta, miközben hátradőlt, és szórakozottam szétmázolta a patájával a párafoltot, amit az ablaküvegre lehelt. Miért is feltételezte, hogy Screw majd pont a főbejáratot fogja javítani! De ezek szerint nem késett le még semmiről; az is lehet, hogy ma még megpillanthatja, ha van olyan szerencséje, és a buli vége előtt visszaszereli a lány a korlátot. Talán túl sok is lenne ez a sorstól: egy nyugodalmas rendezvény, ahol Tiaráék nem hallároznak rajta, egy tál sütemény, és néhány lopott pillantás… Még az is lehet, ha nagyon felbátorodik, leszáll innen, és visz egy pogácsát Screwnak (hiszen biztosan a sósat szereti jobban a cukormázas kalóriabombák helyett, igen, csakis így lehet). A lány majd értetlenül ránéz, és egy percig maga sem hiszi el, ezt most tényleg neki hozták, letöröli a kemény munka izzadtságát a homlokáról a lábával, ezzel egyben egy fekete csíkot is húz a bundájára, mert persze a patája meg festékes – így egészen olyan a külseje, mint a képeskönyvek bölény törzsfőnökének a déli prérikről, a fekete foltokkal a szeme alatt mintegy harci festésként, és Plum nem állhatja meg, hogy el ne kuncogja magát a látványra. A lány értetlenül, kezdődő sértettséggel néz majd rá, míg nem ellenőrzi a tükörképét az ajtó üvegablakára pillantva, és akkor a saját ábrázatától egy egészen leheletnyit az ő ajkai is mosolyra húzódnak…
– Valami baj van az üres hátsóval?!
Ez a mondat beleragadt a fülébe, és kirángatta a fantáziavilágából, már csak azért is, mert mihelyt elhangzott, gyakorlatilag megállt a levegő a teremben. A zene ugyan továbbra is szólt halkan az egyik sarokból, de a beszélgetés hangjai elhaltak, és minden szem az egyik asztalra szegeződött. Ő is kíváncsian nyújtogatta arrafelé a nyakát, de nem látott jobban tőle. Miért néz mindenki ilyen döbbenten arra a puncsos tálra? Még a végén kiderül, hogy Tiara belepisilt? Még jó, hogy eddig csak a sütikből evett.
– Azt kérdeztem, van valami problémád az üres hátsóval? – kérdezte a puncsos tál dühösen, amitől Plumnak egyre inkább felerősödött az a gyanúja, hogy mégsem a puncsba, hanem talán pont a patájában szorongatott muffinba tehettek valamit a készítői, amitől most hallucinál.
Még mielőtt rászánta volna magát, hogy a félig rágott sütit óvatosan visszategye a tányérjára a többi tetejére, két csikó mászott elő az asztal alól, ahol eddig lapultak. Természetesen az osztálytársai voltak mind a ketten, egyikük az a kis narancssárga röpképtelen pegazuslány, aki a Scootaloo névre hallgatott, a másik pedig legnagyobb örömére és meglepetésére nem más, mint Sweetie Belle. Rögtön úgy érezte, mintha megállt volna a szívverése, de egy ütemet mindenképpen kihagyhatott, mert a következő hatalmas dobbanásba még a torka is belesajdult, ahol ráadásul éppen ezt a pillanatot választotta a muffin legutóbbi falatkája, hogy rossz irányba tévedve a tüdeje felé kanyarodjon, amitől fuldokolva köhögni kezdett, és majdnem leesett az ablakpárkányról.
– A probléma az, picinyem – felelt most kioktató hangon Silver Spoon, aki a terem másik végében állt Tiara társaságában, és minden jel szerint eddig egy másik cukijegy nélküli osztálytársát, Applebloomot szadálta –, hogy tökre nincs benne semmi különleges!
Ezek szerint végül mégiscsak előkerült ez a kiváló téma, mi másért is hívták volna meg az üres fenekű osztálytársaikat is a cukijegybálba? Hiszen vannak olyan pónik, akik egyedül azáltal törhetnek magasabbra, ha másokat maguk alá taposnak – annyira kiszámítható volt minden egyes lépésük!
– Az üres fenék csak annyit jelent, hogy a tulajdonosa tele van lehetőségekkel! – vágott most vissza Sweetie Belle a világ legédesebben mérges hangján.
– Így van! – helyeselt Scootaloo. – Akármiben is jó lehet még, picinyem!
– Lehet nagy tudós vagy csodás művész vagy híres író! – tódította Sweetie Belle. – Akár még Ponyville polgármestere is lehet egyszer!
Ezen a naivságon azért Plumnak már erősen nevetnie kellett. Mintha így működne az élet! Mintha bárkinek is lenne beleszólása a saját sorsába!
Applebloom harmadiknak született egy farmer családba – a farmot a bátyja viszi tovább, Big Macintosh, ezért teljesen egyértelmű, belőle mi lesz: legjobb esetben is valaki felesége. Így történt ez évszázadok óta errefelé, és egyáltalán nem számított, kinek mi a cukijegye, vagy mi az, amiben tehetséges. A fiúk öröklik a családi mesterséget, a lányok pedig csikókat szülnek. Felvághatott Tiara vagy Silver Spoon arra a rajzolatra a gömbölyű farán, ahogy akart! Ők gazdag, előkelő családból származtak, nekik még ennyi beleszólásuk sem lesz soha saját életükbe, mindent a szüleik fognak helyettük eldönteni, hiszen a pénz a pénzzel házasodik.
Előbb-utóbb mindenki megkapja a cukijegyét, mint valami billogot a szőrére: Applebloom majd valami almásat, mint ahogy a családjának bármelyik tagja, Plum pedig majd valamilyen szilvásat (jobb esetben), mint előtte az apja és a nagyapja és a dédapja és az ükapja és a szépapja is. Ha pedig mégsem így lesz, hát akkor majd megmagyarázzák, hogy „látod, fiam, neked azért kerék a cukijegyed, mert milyen jól viszed be a szekérrel a terményt az erdőből”, vagy „azért nap a cukijegyed mert attól érik be a szilva” vagy akármi. Ki tudja? Talán a tanár nénije, Cheerilee is kertész akart lenni azzal a virágos mintázatával, azután addig mosták az agyát, hogy végül az iskolában végezte, és még örül is neki?
Hiába szónokol az a lila kanca is, a könyvtáros, a Plum család egyik ellenlábasának, Applejacknek a barátja (most már a neve is eszébe jutott, „Twilight Sparkle” – nyilván Canterlotból ette a penész ide vidékre, azért van neki két tagból álló, fene előkelő neve), sem a cukijegy, sem annak a hiánya nem jelentett semmit. Idekint, ebben a porszagú, unalmas világban mindenki azt tette, ami elő volt neki írva – odabent, a saját fejében viszont mindenki tényleg azzá vált, amivé csak akart.
Egy darabig még kereste a tekintetével Sweetie Belle-t, hátha esetleg a fennforgás elültével egyedül maradna valahol, és akkor talán odamehetne, és válthatna vele néhány szót (nem mintha valaha is merne ilyesmit tenni), vagy legalább azt képzelhetné, de nem, úgy látszik az egyszarvú lány új barátokat talált magának a narancs pegazus és Applebloom társaságában, és most az egyik asztalnál vidáman beszélgettek. Nem számít, jól van ez így, beszélgessenek csak, ő meg majd feltűnésmentesen bevési a fiatal kanca arcvonásait alaposan az emlékezetébe, hogy bármikor felidézhesse őket még a valóságnál is százszor pontosabban.
Csak ne lett volna ennyire fülledt idő idebent. Nem akart még elindulni, bár az ajtó hívogatta, de most különösen nagy roham kezdődött a sütik körül, ebben a felfordulásban nem tudja majd titokban megpakolni a táskáját. Úgyis közeledhetett a bál vége, mert a csikók nagy részét nem engedték el sötétedés után, a nap pedig már csak egy patányival függött a hegyek fölött. Még egy negyed órát biztosan maradnia kell, jobban teszi inkább, ha résnyire kinyitja az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Az egyik ablaktáblát kicsit elfordította hát, és kidugta az orrát a kellemes hűvösbe. Nagyokat szippantott, és már éppen vissza akart húzódni, hogy az asztal körül nyüzsgőket ellenőrizze, amikor hangokat hallott meg odakintről.
– Ugyan már, ne csináld ezt! Nem mondhatsz nemet!
– Már nemet mondtam.
– Mert fogalmad sincs, hogy miről is van szó! Valójában szerencsésnek kellene érezned magad! Tudod, ki vagyok én?
Erre ugyan nem érkezett felelet, de Plum már tudta, ki beszél, ugyanis felismerte a hangját. Pin volt az, aki a jelek szerint valamikor megunhatta a bált, vagy csak elfogytak a lufijai – a lágyabban, picit vontatottan megszólaló lány kilétével kapcsolatban pedig már abban a pillanatban nem voltak kétségei, amint az első hang elhagyta a száját.
– Royal Pin a nevem, ez csak jelent valamit!? – folytatta a csődör szinte játékos vidámsággal, de azért egy csepp gőg is vegyült a hanghordozásába. – Otthon, Canterlotban minden patámra két kancát találok magamnak, csak egy intésembe kerül. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is visszautasítsa a kéréseimet!
A jelek szerint ahhoz sem lehetett nagyon hozzászokva, hogy a beszélgetőpartnere tökéletesen figyelmen kívül hagyja; nem akarta venni a lapot, csak szórta tovább a saját adását.
Plum egy szőrszálnyival kijjebb nyitotta az ablakot, hogy jobban lásson, ugyanakkor felkészült rá, bármikor észrevehetik, és akkor hirtelen kell majd leugrania a párkányról. Kínozta ugyan némi bűntudat, amiért hallgatózott, de tényleg kíváncsi is volt, mi lesz a beszélgetés vége. Mikor kipislantott, megpillantotta Pint kékes bundájával, amint az újonnan felszerelt korlátnak támaszkodik, és az arcán magabiztos vigyorral Screw-t figyeli, aki erőlködéstől kilógó nyelvvel próbált néhány vaskos csavart meghúzni a lépcső oldalában. Egyikük sem figyelt az ablak felé, ezért bízhatott benne, jelenléte nem fog nekik feltűnni, ha mozdulatlan marad.
A lány lassan megelégelte a kitekert pozíciót, amibe udvarlója belekényszerítette azáltal, hogy folyton az útjába állt, néhány apró rántással kiakasztotta a csavarkulcsot, felegyenesedett, és Pin szemébe nézett.
– Szeretném befejezni a munkámat – jelentette ki már majdnem fenyegető hangon, a súlyos fémötvözet szerszámát megforgatva a patájában.
Pin nem hátrált meg, még csak a mosolyából sem adott alább.
– Csak tessék! – tárta szét a patáit színpadiasan.
Screw lemondóan sóhajtott, és egy másodpercre kimerülten lehunyta a szemeit, majd közelebb hajolt a csődörhöz, hogy a következő csavart is elérje. Pin mintha csak erre várt volna, egy hirtelen mozdulattal a lányhoz hajolt, és minden figyelmeztetés nélkül szájon csókolta.
Az események ilyen alakulásától nem csak Screw lepődött meg tökéletesen, hanem a leskelődő Plum is, aki hirtelenjében azt sem bírta eldönteni, merrefelé is szaladjon. Ez már aztán tényleg valami olyasmi volt, amit nem kellett volna látnia! Teljesen zavarba jött, de nem csak az idősebbek nemiségének kendőzetlen megnyilvánulásától, hanem a saját érzéseitől is: egyszerre irigyelte is a felvágós kék csődört, volt rá szörnyen féltékeny, és utálta teljes szívéből, amiért kihasználta a lány pillanatnyi sebezhetőségét. A lelkében kavargó indulatok és a leskelődés miatti félelme szinte szétszakították, mozdulni sem tudott néhány hosszú pillanatig.
Akkor aztán, mintha csak egy kavargó csatajelenetet ábrázoló ősi festmény kelt volna hirtelen életre, egyszerre több váratlan dolog is történt.
Screw szemei döbbenten elkerekedtek a felismeréstől, majd összeszűkültek, Pin pedig artikulálatlanul felordított, és mellső lábainak minden izmával ellökte magától a lányt, aki a mozdulat erejétől nekiesett a lépcsőfeljáró korlátjának, teste lendületével egyszerűen kidöntötte azt, és a ház melletti tüskés virágbokorba bucskázott törött faszilánkok által kísérve.
– Te nyavalyás kis cafka! – ordította a csődör eltorzult arccal, patáját a szájához emelve. Óvatos mozdulattal megtörölte az ajkait, és mikor elhúzta a lábát, a bundája véres volt. – Hát te nem vagy normális! Nézd meg, mit csináltál! Vérzem, látod, vérzem!
Plum egészen lelapult a párkányra, onnan figyelte a jelenetet. Rémülten leste, amint Screw álomszerű lassúsággal feltápászkodik a bokor mélyéről, és szinte elégedett arccal lenyalja a szájáról a csődör vérét.
– Ezt még megkeserülöd! – fenyegetőzött tovább Pin, de a hangja időközben sokat vesztett magabiztosságából, és már-már sírósan magasra szökött. – Elcsúfítottad a gyönyörű arcomat! Ha ennek a sebnek nyoma marad, beperellek, érted?!
A cukrászda oldalában kialakult káosz a jelek szerint mások figyelmét is felkeltette, mert ekkor érkezett meg odafentről, az égből jókora port kavarva két páncélos pegazus, szárnyaik sziszegve hasították a levegőt, fémbe foglalt patájuk csattant az utcakövön. Látszott rajtuk, valamiért a kelleténél jóval idegesebbek lehettek, mert egy pillanatra sem eresztették el fegyverük markolatát.
– Mi történt, fiam?! – kérdezte az egyikük feszülten Pintől.
A bokorral küzdő lányt csak akkor vették észre, amikor a csődör vádlón felé lendítette a lábát.
– Uram, ez a vadállat megtámadott! – kiáltotta Pin. – Követelem, hogy azonnal tartóztassák le!
A két pegazus szemmel láthatóan megkönnyebbült, de a helyzet picit el is bizonytalanította őket, habozva fordultak Screw felé.
– Nem magamtól ugrottam a virágok közé – szűrte a szavakat a fogai között a lány, de az egyébként is rosszul kivitelezett mentegetőzését az őrök meg sem hallották.
– Nézzék meg, tiszta vér vagyok! – ütötte a vasat a csődör, miközben a foltokat mutatta a lábán.
Ez már azért elég volt a hidegvérű pegazusoknak, hogy egy fenyegető lépést tegyenek a lány felé, aki meglehetősen tépett külsejével amúgy sem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt. Plum agyába villámként hasított a felismerés: ha továbbra is csak csendben nézelődik vagy közömbösen visszahúzódik az ablakból, a következő percben ezzel a pojáca Pinnel együtt elégedetten végignézheti, amint Screw-t elkíséri az őrség, hogy legalább egy éjszakára felettébb hűvös és nyirkos szálláshelyet biztosítsanak a számára. Hát, ez eddig egyáltalán nem úgy alakult, mint szerette volna! Csak egy pillantást akart vetni a lányra, hogy ellenőrizze, vajon tényleg olyan-e, amint emlékszik rá tegnapról, vagy csak az emlékezete tréfálta meg, és amiatt látja szebbnek, mint régen; erre Pin beleavatkozik, és tönkreteszi az egészet! Ha ez az egész az ő fantáziájában történne, biztosan nem hagyná, hogy a gonosz így győzedelmeskedjen!
Míg magában tépelődött, az egyik pegazus minden kedvesség nélkül kihúzta a lányt a bokorból. Screw felszisszent, mikor a tüskék végigszántottak a bőrén.
– Ne bántsák! – kiáltotta valaki.
Plum megrökönyödve hallotta a hangot, amint elhagyja a saját száját, és lecsapta a füleit, amint minden szem felé fordult.
– Izé… Akarom mondani, ne bántsák, kérem… – tette hozzá megszeppenten makogva az őrség szúrós tekintetének kereszttüzében. – Én láttam, mi történt.
– Gyere csak le onnan, öcsi – mondta neki az egyik pegazus, majd az ablakhoz lépett, és a szárnyát a párkányhoz emelve egy viszonylag kényelmes lejárót rögtönzött.
Plum vetett egy bátortalan pillantást maga mögé, amerre legszívesebben menekült volna, majd nagyot nyelt, és kapaszkodva lecsúszott az őr szárnyán. Mibe sikerült most magát belekevernie? Ez egyáltalán nem volt rá jellemző, jobban szerette, ha szép nyugodalmasan telnek a napjai, a mindenféle ismeretlen kancák megmentését, és ezzel nagyhatalmú ellenségeik magára haragítását még az álmaiban is igyekezett elkerülni. Félénken toporgott egyik lábáról a másikra, azt latolgatva, nem lenne-e a legjobb ötlet eliszkolni innen, amíg nem késő.
– Mesélj csak, ki vagy te, mit keresel itt, és mit láttál? – hajolt le hozzá a pegazus egész kedvesen, amitől egy csöppet meg is nyugodott. Végül is, amennyire tudta, az őrség mindig az igazságot szolgálta.
– Plum vagyok, és a cukrászdában voltam eddig az osztálytársam bálján. Kinéztem levegőzni, és éppen akkor láttam, hogy Pin erőszakoskodik azzal a lánnyal! – foglalta gyorsan össze a történteket, mielőtt bárki félbeszakíthatta volna.
– Gondolom, te vagy Pin – bökött a nevezett csődör felé a másik pegazus.
– Az én nevem Royal Pin! Ez a kis szaros hazudik, egyáltalán nem így történt! Tudják, kicsoda az én apám?
– Nem tudom, fiam, és nem is érdekel – legyintett ingerülten a páncélos. – Viszont egyre inkább el tudom képzelni, mitől véres a szád.
– Mi legyen most, kisasszony – fordult a másik Screw-hoz –, akar feljelentést tenni? Felvesszük az adataikat, és gondoskodunk róla, hogy ez az alak ne zaklassa.
– Csak haza szeretnék menni – mondta a lány lesütött szemekkel, mintha még neki kellene mentegetőznie.
– Szerintem ne hagyd ennyiben! – vágott közbe mérgesen Plum, látva, hogy talán Pin egy ejnye-bejnye nélkül megúszhatja az egészet. – Nézd, a korlátot is kidöntötte, hiába dolgoztál vele!
– Ő döntötte ki! – kiáltotta közbe Pin, de már senki sem figyelt rá.
– Cake úr nem lesz elégedett – motyogta Screw maga elé, a fejét lógatva. – Ez egy rossz korlát. Azt ígértem, erős korlátot építek neki, olyat, ami nem dől ki.
A két pegazus egy darabig tanácstalanul figyelte, amint a lány a patájával zavartan ákombákomokat rajzol a porba, azután egymásra néztek, végül az idősebbiknek tűnő szólalt meg ismét.
– Jól van, kisasszony, legyen, ahogy akarja. Nem mondom, van elég dolgunk amúgy is. Te meg hordd el innen az irhád – legyintett Pin felé –, mielőtt még meggondoljuk magunkat.
A csődörnek se kellett kétszer mondani, felmérve az esélyeit a következő másodpercben már el is tűnt a cukrászda sarka mögött. Plum még rövid ideig figyelte, amint a patái által felvert por szállong a levegőben, aztán lassan eszébe jutott, lassan el kellene indulnia hazafelé, ha nem akarja megijeszteni a szüleit. Screw-ra nézett, de a lány látszólag nem volt valami barátkozós kedvében, ezért inkább megfordult, és egy nagyot bólintva elköszönt az őröktől.
– Viszont látásra.
– Várj csak, barátom! – állította meg az öregebbik pegazus a patáját kitartva. – Azt mondtad, Plumnak hívnak? A Plum farmon laksz?
– Igen, uram – felelte, miközben megfordult a fejében, honnan ismerheti a farmjukat az idegen. Tényleg csak a második legnagyobb volt a környéken, és mindenki csak az almákra szokott emlékezni.
– Ha javasolhatom, ne menj ki már a városból ilyen későn egyedül – hajolt hozzá a pegazus udvariasan, valódi aggodalommal a hangjában. – Nincs itt a bálban egy felnőtt ismerősöd, aki hazakísérne?
– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy kísérgessenek – húzta ki magát önérzetesen Plum.
– Én elhiszem! – mentegetőzött az őr megadóan felemelve a lábát. – Biztosan ezerszer hazamentél már egyedül, és még rengetegszer lesz rá lehetőséged. – Egy picit közelebb lépett a csikóhoz, mintha valamit bizalmasan szeretne neki mondani. – De nézd, attól félek, nem véletlenül vezényelték ki ma éjszakára a fél őrséget az Everfree erdő minden póni lakta szegletébe. Hallgass rám, és ne mászkálj most egyedül a sötétben.
– Nekem útba esik – szólalt meg hirtelen Screw, akinek a jelenlétéről időközben majdnem teljesen meg is feledkeztek. – Szívesen elkísérlek.
Plum minden teketóriázás nélkül rábólintott az ajánlatra, és a mellkasában szétáradó boldog izgatottságtól arról is teljesen megfeledkezett, hogy voltaképpen minden jelenlévő gyámoltalan kiscsikónak nézi.
***
Nem távolodtak el csak legfeljebb két-háromsaroknyira a cukrászdától, mikor a pegazus őrség egész alacsonyan áthúzott fölöttük, majd szapora szárnycsapásokkal, egyre gyorsulva eltűntek nyugat felé. Plum igazán kíváncsi lett volna rá, hova siettek ennyire, de talán sohasem fogja megtudni, mint ahogy azt sem, miért is gyűltek össze ennyien az erdő körül. Azon nem lepődött meg, hogy akik figyelmeztették, nem kötötték az orrára, miféle veszély is leselkedik rá, de azért nem tűntek túlzottan komolynak sem. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy talán kerestek valakit, esetleg valamiféle bűnözőt.
Lassan, szótlanul sétáltak a Ponyville-ből kivezető canterloti úton az esti szürkületben, a csikó egy-egy bátortalan pillantás erejéig fordította csak a fejét a mellette poroszkáló lány felé. Ezért aztán azt is csak akkor vette észre, hogy Screw megállt, amikor már vagy hatlábnyira eltávolodott tőle. Kérdőn fordult vissza, magában azon tanakodva, vajon csak eddig tartott-e a kísérete.
– Miért álltál ki mellettem? – kérdezte a lány kifejezéstelen tekintettel, arca egyik felére kísérteties árnyék borult.
Plum egy pillanatig nem tudta, mit is válaszoljon erre, bár jó előre megpróbált lélekben felkészülni Screw kiszámíthatatlan észjárására. Ugyanakkor valójában tényleg fogalma sem volt, miért is nem húzódott vissza az ablakból, hiszen be kellett ismernie, legtöbbször a hasonló konfliktusokat a fejét a homokba dugva próbálta megoldani – és azt a választ, ami legelsőnek a nyelvére jött volna, tényleg nem akaródzott kimondania.
– Tessék? – kérdezett vissza időhúzás gyanánt, míg a lehetőségeit forgatta a fejében. – Nem kellett volna?
– Nem tudom viszonozni semmivel… – felelte Screw némi gyanakvással a hangjában.
Ez, ha lehet, még inkább meglepte. A lánynak elég rossz tapasztalatai lehettek, ha ennyi önzetlenség is szemet szúr neki.
– De én tényleg láttam, hogy mi történt – emelte fel a fejét. – Azt, amikor Pin… Szóval, tudod. Szerintem igazságtalan lett volna, ha emiatt téged bántanak, hiszen nem is csináltál semmit.
– Megharaptam – jelentette ki Screw nem minden büszkeség nélkül a hangjában.
– Hát, azt nem is csodálom! – forgatta a szemeit a csikó. – És ennél sokkal rosszabbat is érdemelt volna. Ez még nem ok arra, hogy elhallgassam az igazságot, és attól sem kell tartanod, hogy bármi fizetséget várnék cserébe. Ugyan én is csodálkozom rajta, mert általában ennél gyávább vagyok, de megtettem a kötelességem, és kész.
Screw ezt hallva picit megnyugodhatott, mert lassan tovább indult az úton, és Plum csatlakozott hozzá.
– Ha már itt tartunk, te miért kísérsz haza? – tudakolta egy percnyi szünet után, hátha ezzel meg tudja világítani a lány számára a motivációját.
– Erre lakom – mondta Screw olyan hangsúllyal, mintha azt magyarázná, hogy a fű zöld.
– Jó, de mehetnénk külön is…
– Annak nem lenne semmi értelme.
– Akkor vegyük úgy, hogy azért segítettem, hogy aztán haza tudj kísérni – vágta ki végül Plum vigyorogva.
Screw láthatóan nem díjazta a viccet, mert úgy nézett rá egy percig, mint egy félőrültre, ezért inkább behúzta a nyakát, és maga elé, az útra szögezte a tekintetét. Hát, ez a beszélgetés sem úgy alakult, mint azt legszívesebben elképzelte volna. Miért volt az életben minden ennyire bonyolult? Miért nem mondhatta ki azt sosem, amit szeretett volna, és miért nem értette meg senki, ha mégis megtette?
Feladhatta volna a kísérletezést, de túlzottan megsűrűsödött körülöttük a csend, és megritkultak a házak, amint kifelé tartottak a városkából. Egyszerre érezte kellemetlennek a hallgatást, és félt is, esetleg meghall valamilyen zajt, amitől halálra rémül, és a lány észreveszi rajta. Ha nekilátott volna fütyörészni, az talán még feltűnőbb lett volna, ezért inkább valami más témát próbált kitalálni. Screw a fejét lógatva ballagott mellette, néha hatalmasakat ásított, majd lehunyt szemmel tett meg pár lépést, mint valami alvajáró, csak hogy azután riadtan megrázkódjon, és egy darabig ismét felegyenesítse a nyakát. Meglehetősen álmosnak tűnt, és a szeme alatti sötét karikák is azt sugallták, több napja lehetett ébren.
– Valamiért mindig azt gondoltam, bent laksz a városban – szólalt meg végül Plum. – Talán csak amiatt, mert sohasem találkoztam veled ezen az úton, pedig biztosan egymásba kellett volna botlanunk.
– Ritkán járok erre – vonta meg a vállát Screw. – Sokkal kevesebb időm van rá, mint szeretném.
Ettől a magyarázattól a csikó majdnem hanyatt esett.
– De mire? – kérdezte értetlenül.
– Mert az öreg Catkin megengedte, hogy használjam a kis erdőjét – felelte a lány erősen koncentrálva a mondandójára, és most, a bizonytalanul összehúzott szemöldökeivel és a kifordított gondolatmenetével éppen olyannak tűnt, mint amilyennek Plum tegnap megismerte. – Cserébe, amiért rendbe hoztam a tornácát. – Majd rövid gondolkodás után hozzátette: – És most építek ott egy faházat.
– Komolyan? Házat építesz magadnak? – esett le Plum álla. – Az aztán igazán nehéz munka lehet, főleg ha egyedül vagy rá!
– Az előző egy picit kicsi lett… Ez már a második – húzta ki magát a lány meglehetősen büszkén.
– És miért pont egy erdőben? Nem lenne jobb valahol a város szélén?
– Nem! – rázta meg a fejét Screw határozottan, kócos sörénye csak úgy libegett körülötte. – Határozottan rosszabb lenne. Így sokkal biztonságosabb. Egy fára építem.
Plum alig bírta elfojtani a kitörni készülő nevetést, de azért nagyon igyekezett, mert Screw biztosan megsértődött volna. Nem tehetett róla, elképzelte a lányt, amint a lábaival őrült módjára csapkodva felrepül egy fa lombjai közé, ott letelepszik, és még csiripel is hozzá – elég lehetetlen kép volt, de alig bírta kiverni a fejéből, sajnos túl élénk volt hozzá a fantáziája. Azért megpróbálta inkább egy kis épület képét felidézni, ami egy fa alsóbb ágai köré épült, és keskeny feljáró vezet róla a földre, amit a lakók egy kötélzet segítségével felhúzhattak, ha akartak. Ez már közelebb állhatott a valósághoz, és ráadásul sokkal, de sokkal menőbb, mint a földön lakni egy viskóban. Elhatározta, ha rajta múlik, egyszer meghívatja magát a lányhoz, és megnézi, mit sikerült összehoznia, de egészen biztosan valami rendkívülit, hiszen ügyes mester hírében állt.
– Azért irigyellek. Én sose lennék képes felépíteni egy házat – mondta némi áhítattal pislogva kísérője felé.
– Jó hogy nem – felelte Screw komolyan, azután mielőtt még a csikó megsértődhetett volna, hozzátette: – Ha mindenki képes lenne rá, éhen halnék. Te egész biztosan valami máshoz értesz, míg én bármit megépítek.
Plum csak legyintett erre.
– Dehogy! Csupa haszontalan dologgal van tele a fejem! Építeni, az valami. Én meg, talán amiben a legjobb vagyok, az az álmodozás.
– Álmodozás? – húzta össze a szemeit Screw. – Annak mégis mi…
Ám a mondatot soha sem fejezte be.
Valahol az „m” és az „i” betű fülébe érkezése közötti időben Plum azt vette észre, a világ hirtelen rettenetesen megváltozik körülötte. Először nem értette, mi az, ami nem stimmel, mi az, ami elromlott, de a pániktól a földbe gyökerezett a lába. A sötétben kiéleződött a látása, de csak az ismerős utat látta maga előtt, nagyjából százhúsz lábnyira lehettek a canterloti útról a Plum farmra vezető elágazástól. Bántóan élessé vált a hallása is – a csönd szinte szétszaggatta a dobhártyáját. Sehol egy állat, sehol még csak egy rovar se, még Screw is elhallgatott, lélegezni sem mert, ahogy ő se… De miért?!
Eszébe jutottak a csillogó aranypáncélos őrök, akik mellett eljöttek, mikor elhagyták Ponyville-t, és minden bizonnyal ott állnak a farmjuktól nem messze is. Talán ha most inaszakadtából vágtázni kezdene, elérhetné őket – de merre induljon? Előre vagy hátra?
Maradj mozdulatlan, te szerencsétlen! – ordította minden ösztöne.
Mozgást látott a szeme sarkából: két alak bukkant elő a fák közül az út bal oldalán. Valójában az „előbukkant” nem is igazán pontos megfogalmazás. Az egyik pillanatban még nem voltak ott, utána pedig, mintha árnyékból lépnének ki a holdfényre, egyszer csak láthatóvá váltak.
Plum első gondolata az volt, hogy óriási pókok. Sápadtfehér, sima, papírszerű bőr és ugyanolyan kitinpáncél borította őket; nyolc hosszú, vékony, karmos lábon lépdeltek előre váratlanul gyors tempóban. Olyan magasak voltak, mint amikor két megtermett póni egymás hátára áll, és biztosra vette, egyiküknek sem jelentene gondot elkapni és szétmarcangolni egy csikót. Mikor elérték a canterloti utat, az, amelyik elől haladt, egy pillanatra megtorpant, és feléjük fordult.
Egyáltalán nem hasonlítanak pókokra, futott át az agyán a felismerés a következő pillanatban. Ahhoz túlságosan elmosódottnak tűnt az alakjuk, mintha nem is ezen a világon léteznének. Túl sima és túl nagy volt a potrohuk. De az a valami rémítette meg a leginkább, ami a fejük helyére nőtt. Nem, nem a méregtől csöpögő, éles csáprágók, hanem valami sokkal rosszabb. A szabálytalan körvonalú fehér folton nem voltak szemek, csak egy marék véletlenszerűen szétszórt apró lyuk, melyeken át a halál végtelen sötétségére láthatott rá.
Agyának két felében két tökéletesen értelmetlen gondolat vert tanyát. Az egyik mindenáron le akarta tagadni, hogy ez a valóság volna. A valóságban nem léteznek ilyen szörnyek. A valóság unalmas. A valóságban nem ehetik meg csikó korában, hiszen ő fogja örökölni a farmot, és dögunalmas életet él, míg csak végelgyengülésben ki nem múlik.
A másik szinte hisztérikus örömben tört ki, amiért mégsem egyedül indult haza, amiért Screw itt van vele. Hiszen a lány már majdnem felnőtt, erős, okos – jó, ez utóbbi talán mégsem, de megvan a magához való esze. Mindjárt kitalál valamit, valami remek ötletet, amivel megmenti mindkettőjüket.
Most vette csak észre, hogy a két lény közül a hátsó valamit cipelt maga után. Egy áttetsző fehér gubó volt az, amit vékony, de nagyon erős fonállal rögzített az egyik hátsó lábához. A gubóba mintha egy póni lett volna tekerve, egy egyszarvú, bár testét harapásnyomok borították, néhol patányi foltokban hiányzott a bőre, tekintete üvegesen meredt a semmibe. Amerre a pók vonszolta, véres csíkot húzott maga után a fűben. Vajon még élt…?
Plum meleg érintést érzett az oldalán, amitől majdnem felüvöltött, de csak majdnem. Továbbra sem mozdulva Screw-ra nézett, aki most remegő térdekkel bújt oda hozzá, mintha tőle várna megváltást. Arca a kékes szőre alatt sápadt volt, mint a hold, szemei szinte kidülledtek a félelemtől, még a fekete karikák is eltűntek alóluk. Nem, Screw nem fogja megmenteni, ez már biztos – még elmenekülni is képtelen; ha a pók nekik ugrik, egyszerűen összeesik. Ő talán elvágtathat, de ha meg is ússza, azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy cserbenhagyta a lányt.
És végül megértette. Kit is akar áltatni? Végük van, mind a ketten halottak, éppen csak még maguk sem fogták fel.
Egy egész póniöltőnek tűnő másodperccel később a szörnyű lény elfordult tőlük, és a társával együtt átsétált az úton, majd kevéssel az első fák előtt eltűntek, épp olyan hirtelenséggel, mint ahogy megjelentek.
Plum soha többet nem találkozott velük – ébren.
Becsapta az ajtót, a helyére kattintotta az erős reteszt, és még a súlyával is nekidőlt, mintha azzal bármit is javíthatna a helyzeten. Lassan az izgalomtól felgyülemlett adrenalin elpárolgott a testéből, csak némi múlóban lévő szorító érzést hagyva hátra a mellkasában. Minden izma remegni kezdett, kiszaladtak alóla a lábai, így inkább leült a földre, még mindig az ajtónak vetve a hátát. Tekintete körbefutott a házikó belsején – nem állta útját odabent semmilyen nyílászáró, az építkezésnek még nem tartott abban a szakaszában. Tulajdonképpen a csupasz deszkafalakon, a padlón és a tetőn kívül még semmivel sem készült el. Rengeteg munka vár még rá, és végül lehet, az egészet hiába végzi el, mert Catkin úr egyszer csak megunja a folytonos kopácsolását és elküldi, vagy még az is lehet, hogy amilyen öreg, meghal, és akkor az örökösei kergetik el. De most, másodjára már felkészült, nem érhetik meglepetések. A falak nagy része csapokkal és csavarokkal kapcsolódott az alapzathoz és a tetőhöz, így ha tovább kell állnia, egyszerűen viheti a házát is. Mint egy csiga.
Nem úgy, mint az előzőt. Igen, mikor azt építette, még fiatal volt, nem számított mindenre. Az Apple farm… Csapdák…, Applejack, Applebloom, csikók, a csikó, akit kísért.
Nagy hasznára volt neki, az már egyszer biztos. Amikor azok a szörnyek kiléptek az erdőből (vagy egyáltalán így történt? Nem csak megjelentek, mint két kísértet?), egészen biztos volt benne, vége az életének. És az a valami, amit az egyik húzott maga után… Vér, kifordult piszkosfehér csontok, vér, tépett bőr, izmok, inak, vér, halál, vér, vér, vér…
Megrázta a fejét, és a homlokát ráncolva kényszerítette fékezésre a gondolatait, miközben a fogai egyre csak vacogtak. Gyújtania kellene legalább egy gyertyát, hogy ne legyen ennyire kísérteties idebent, attól talán megnyugodna. A szentjánosbogarak sárgás-zöldes fénye általában nem zavarta, még mindig sokkal kellemesebb volt, mint vaksötétben hazaérni. De most vágyott valami melegebbre, egy parányi tűzre, egy meleg takaró ölelésére, egy kanapéra, amin összegömbölyödhetne, vagy valamire, amit leteríthet a sarokban, és ráfeküdhet, egy szekrényre, egy ágyra, ami alatt elbújhat. A ház bántóan üresnek tűnt bútortalan, poros padlójával, dísztelen falaival, bár a kilátszó erős gerendák és a még mindig halványan érezhető gyanta illata kicsit megnyugtatta. Szemét vonzotta a bogárcsapdák hideg fénye. Ki kell majd ürítenie őket, és friss világítást befogni valamikor; nem szerette volna, ha véletlenül éhen halnának, és így egy kupac bogárka élete az ő lelkén száradna.
Minek jött ide? Hülye ötlet volt, nincs még kész, nincs itt semmi, mehetett volna haza is, már nem, éjszaka keresztül az erdőn, az ki van zárva, de eleve indulhatott volna arra is. Az iskola teteje, (Cheerilee vajon beszélt már a polgármesterrel? Hétvége van, biztos nem), az erőszakos kék csődör, a korlát, a váratlan, megalázó csók, felrobbanó düh, fémes íz és fájdalom, a csikó, akit haza kell kísérni…
Csak segíteni akart. De a korlát, annak lőttek. Eltört, pedig bízott benne, nem fog eltörni. Rossz fából készítette, sejtette előre, hogy ez lesz, de nem vett róla tudomást. Amikor a fatelepen megvette hozzá az anyagot, látta, nem fog kijönni úgy, ahogy tervezte, mert rossz irányba álltak a rostok benne. Viszont csak az az egy megfelelő darab volt éppen, és megígérte Cake úrnak, még aznap befejezi a munkát. Most se pénze, se becsülete, se korlát – mindezért cserébe kapott viszont egy adag tapasztalatot, ilyen hibákat legközelebb nem követ majd el. Lehet mestere a fának, a fémnek és az építésnek, de a pónikat és a véletleneket sohasem számíthatja ki. Megtanulta végre a saját kárán, vagy beleesik még ugyanebbe a hibába, mint eddig százszor? Igen, megtanulta, nem, nem fog beleesni. Haza pedig nem mehet, mert nincs pénze, pedig mindenki tudja, hogy ma fizetséget kellett volna kapnia, és biztosan megkérdezik, hova tette, és akkor bármit is felel, az rossz válasz lesz…
Megint nagyon elszaladtak a gondolatai, és ettől ismét előjött az az érzés, mintha egy hatalmas, láthatatlan mancs csomót kötne a nyakára. Összeszedte hát minden maradék erejét és bátorságát, felkelt, és közelebb lopakodott a ládához a sarokban, igyekezve a legkevesebb zajt csapni, egyszerre félve attól, valaki meghallja, vagy nem hall meg valamit. Előhalászott egy mécsest, majd rövid gondolkodás után még kettőt, felállította őket a padlóra, és sorra meggyújtotta őket. Amint az apró lángok magukra találtak, meleg narancssárga, bár kissé imbolygó fénnyel töltötték be a helyiséget, amire szeretett nappaliként gondolni. Körbejárta az ablakokat, ellenőrizte a vastag spalettákat, és mindent rendben talált. Bármi is van odakint, ide nem fog bejönni, az biztos (hacsak nincs baltája), talán még kevésbé is van itt veszélyben, mint odabent a városban, az őrség gyűrűjétől körülvéve. Az őrségétől, akik kevesen voltak, akik elfordultak, akik között át lehetett lopakodni, végigosonni a kihalt, sötét utcákon, be a gyanútlan pónik hálószobájába, akár valami rossz álom.
Felpillantott a tetőt tartó gerendák közé, oda, ahova a halovány fényesség éppen csak elért, oda, ahol a kifeszített rugók szunnyadtak fenyegetően. A csapdákat kibiztosította, csak a behatoló apró, rossz mozdulatára vártak, hogy elszabadítsák halálos energiáikat. Egy grifftől látta még kiskorában, mi az a szigony. Gonosz, fájdalmas fémtüske volt, ami befelé szúr, kifelé tép. Akadt belőle pár tucat körben, a falak mentén, elrejtve. Csapdák, az Apple farm, Applebloom, Applejack…
Nem! Most csak azért sem fogja magát azzal kínozni, hogy pont erre gondol. Van dolga így is éppen elég, igaz ugyan, hogy kalapálni vagy fűrészelni nem láthat már neki ennyire későn, mert azzal biztosan sikerülne kivívnia Catkin úr ellenszenvét, de ez még nem jelenti azt, hogy ne bírná lekötni magát. A szemközti falhoz osont, felkapta onnan az egyik négyzet keresztmetszetű lécet, és magával ragadta a mécsesek fénykörébe. Már látta benne, mihez is fog kezdeni vele, szemei előtt a durva matt felület megelevenedett, hullámzani kezdett, és tekergőző, faragott mintát öltött magára. Egy tartóoszlop dísze lesz majd belőle a háza körülötti terasz korlátjához, most kifaragja, azután ha ráér, majd lefesti. A ládából rövid kotorászás után vonalzót és ceruzát halászott elő, annyira lefoglalta a terve, hogy még óvatoskodni is elfelejtett, szerszámai csendülve zörrentek meg. Kimérte és felrajzolta az egyeneseket a fára, megszerkesztett néhány segédpontot, azután biztos patával kihúzta a gyönyörű görbületeket. A szemeit meresztgette a homályban, sokkal szívesebben fogott volna ilyen munkába nappali fényességnél, de azért majdcsak boldogul. Leakasztotta az övéről a szikéjét, felcsattintotta a pengét, és mozdulatlanná merevedett.
Megbabonázva nézte a fémet. Rövid volt, a kelleténél törékenyebb, de jó volt a fogása, és veszedelmes az éle. Mégis, soha meg nem fordult a fejében fegyverként használni – egészen eddig a pillanatig. Szike, pókszabású szörnyek, átvágott kitinpáncél, mérgező harapás, az erőszakos kék csődör, vér, elmetszett torok, inak, vér… Nem!
Egyszerre mérgesen és rémülten támadt a fára, és a lendülettől majdnem elvágta a saját patáját. A rideg penge megakadt, beszorult, és csilingelve elpattant, egy apró darabkát ellőve a szoba másik vége felé, legalábbis a távolodó pattogásából ítélve.
Felsóhajtott, és újra kényszerítette magát a nyugalomra. Ennyire remegő patával nem lehet faragni. El fogja rontani, vehet új fát, vehet új készlet pengét. Mit csináljon? Nagyon fáradt volt, nagyon félt. Félretette a szerszámot, lecsatolta az övét, és óvatosan a ládára helyezte. Elhasalt a mécsesek mellett, amikben időközben teljesen felolvadt a viasz, most a pici kanócok pont úgy festettek, akárha vízből meredtek volna elő. A lábára hajtotta a fejét, és nézte, amint a lángocskák újult jókedvvel táncolnak minden mozdulatára. Szerény hőjük felmelegítette az arcát, testének többi részét jegesnek érezte tőle. Vennie kell egy pokrócot. Nem szokott itt aludni, csak nagyon ritkán, tavaly nyáron például előfordult, akkor még jó idő volt, az ablakokat még nem helyezte be a tokjukba, a spaletták csak ötlet szinten léteztek, helyükön befújt a szellő erdőillatot hozva, beragyogtak a csillagok. Bútorokat kellene lassan szereznie. Eddig halogatta, meg amúgy is beesett az eső, nem lett volna értelme. Ha lesz egy kis pénze, körbejárja a kiárusításokat, lecsap a lomtalanításkor kipakolt darabokra, és összeszed egy szerény berendezést. Bár… Fog ő itt lakni egyáltalán valamikor? Egyedül, normális, felnőtt póniként? Egyáltalán akar-e? Mindig ezért dolgozott, mindig ettől reszketett.
De ez nem lehet kérdés. Itt fog lakni. Nincs szüksége bútorokra. Felesleges úgy tennie, mintha bármire szüksége lenne egy tetőn kívül a feje fölött, egy pokrócon kívül a hátára terítve a hideg téli éjszakákon, a négy erős falon és a csillogó hegyű szigonyokon kívül, amik megóvják az odakint leselkedő névtelen szörnyűségektől. Itt biztonságban van.
A bal lába akaratlanul megrándult, és ettől a szemei ismét tágra pattantak. Majdnem elaludt! Egy kicsit nem vigyáz, elkényelmesedik, és rögtön éhes medveként tör rá az álom, karmával tépve szét a józanságát. És még ki sem mehet! Megvoltak a módszerei az ilyen esetekre: rövid séta (a szörnyektől hemzsegő erdőben), közben zenehallgatás (észrevétlenül mögé osonhatnak), frissítő éjféli fürdő a közeli, jéghideg tóban, pár kör futás bundájának megszáradásáig, közben csodálhatja a fodrozódó vízfelszínnel játszó holdat, majd hajnalban friss harmatot nyalogathat a fűszálakról… És amikor a nap első sugarai megjelennek, már nem olyan rossz, akkor már átvészelte az éjszakát, már nem fog elaludni, elkezdődik az új nap csupa fontos munkával és tennivalóval, megoldandó feladatokkal, amik lekötik a mindig két lépéssel saját maga előtt járó gondolatait.
Csak ezt az egy éjszakát bírja ki még alvás nélkül. Csak ez a hajnal találja még életben. Semmi mást nem kér a sorstól, csupán ezt az egyet.
Kopogtak az ajtón.
Nem is gondolt bele, egyszerűen csak odalépett, és kinyitotta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Odakintről bántó világosság áradt be, amitől már elszokott a szeme, amíg a szobában dolgozott, de azért különösebben hunyorognia sem kellett, hogy felismerje a pónit, aki odakintről vigyorgott rá szélesen. Applejack volt az, azzal a hatalmas kalappal a fején, amibe az elmúlt néhány évben, amióta ismerte, lassan de biztosan belenőtt.
A jövevény egy picit félrehajolt, hogy jobban beláthasson mögé a szobába, közben a szemei egyre inkább kikerekedtek a csodálattól, végül egy hosszú füttyentéssel adott hangot az elismerésének.
– Azt a fahéjas mindenit, te tényleg nem viccelsz!
Screw félig zavartan, félig büszkén mosolyogva állt félre az ajtóból, hogy barátja jobban lásson.
– El se hiszem! – folytatta Applejack még mindig ámultan. – Itt hagylak pár napra, közben pedig már majdnem be is fejezted! Pedig aszittem, csak a szád jár, és sosem érsz a végére. Na, nem megbántani akarlak, cukorfalat, sőt, a legkomolyabban, minden elismerésem. Mikor fiatalok voltunk, Big Mac-kel folyton arról ábrándoztunk, hogy lesz itt egy saját kuckónk, de ahányszor nekifogtunk, mindig sokkal hamarabb lelohadt a lelkesedésünk, mint két deszkát összeszegeltünk volna. Asszem, jobban szerettünk álmodozni róla, vagy simán csak túl fiatalok voltunk hozzá? De te, barátom, igazi mester vagy.
Kétség sem fért hozzá, a faház nagyon jól sikerült, de ez azért nem csak egyedül az ő érdeme volt. Igaz, eddig soha sem próbálta, vajon képes lenne-e rá, de végül is miért ne, hiszen egyszerűbb dolgokban mindig nagyon ügyes volt. Kisebb ládákat, dobozokat készített már tucatszámra, sőt, néha egy-egy sikerült annyira jól, hogy még el is adhatta őket, és egyszer kapott egy megrendelést egy igazi, nagy szekrényre is, amit a tulajdonosa azóta is boldogan használt. De egy faház, az egészen más, mint egy doboz… Vagyis, talán annyira nem is különbözik tőle… Ugyanúgy kell megépíteni, csak nagyobban, jobban tervezve és vigyázva, több anyagból, több munkával. Igen, talán túl sokkal is egyetlen póni számára, mint most, utólag belegondolt.
– Te segítettél, AJ – felelte a fejét lehajtva, kerülve a másik lány tekintetét. Néha igencsak zavarba tudott jönni a jelenlététől: sejtette, hihetetlen szerencse, hogy ilyen barátot talált, de nem bírta jól kifejezni az érzéseit.
– Én? Eriggy már, mivel? – kérdezte Applejack, miközben beljebb lépett, és álmélkodva körbenézett. – Legfeljebb ha cipekedni foghattál be néha, és arra is sokkal kevesebb időm volt a betakarítás miatt, mint szerettem volna.
– De elhitted, hogy képes vagyok rá – bizonygatta toporogva –, és persze segítettél beszerezni, amik kellettek…
– Ammán igaz! – bólintott a barátja feljebb pöckölve a kalapját a homlokán. – Mázli, hogy tavaly a csűr építéséből ennyi deszka meg fa meg miegymás kimaradt, különben ráment volna a gatyánk, már bocsánat a kifejezésért. De hallod, ezt meg kell mutatnom a bátyámnak, a padlóról fogja felvakarni az állát, ha meglátja. Meg aztán, ha már ilyen szépen megépítetted, lassan itt az ideje, hogy fel is avassuk, nem gondolod?
Screw bizonytalanul bólogatott, osztozva Applejack örömében, bár azért bőven akadt volna még tennivalója a házikón. De az is igaz, ha rajta múlott volna, sohase ismeri be, hogy elkészült, mindig talált volna rajta valamit, amivel elszöszmötölhet, vagy szebbé teheti.
– Na, ha így egyet értünk, akkor most rajtam a sor, hogy hasznossá tegyem magam! – dörzsölte össze a patáit Applejack. – Kihozom a kis gázégőt a kamrából, meg egy dobozkát a nagyi almavirág-teájából, és akkor rendezhetnénk egy igazi tea-ceremóniát! Addig gondolkozz te is, hogy minek nevezzük el a klubunkat!
– Jó! – felelte boldogan, miközben már vagy negyven ötlet kergette egymást a fejében, egyik rosszabb volt, mint a másik, de nem bánta. Eddig olyan jól indult ez a nap, pedig nem is számított rá! Sejtette, hogy a barátja ma be fog nézni, mert hallotta, hogy már tegnap végeztek a munkákkal a farm körül, de ennyire még senki sem értékelte azokat a dolgokat, amiket alkotni szokott.
Applejack nagyokat szökellve kifelé indult, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna, egy vékonyka hang felkiáltott hozzájuk odalentről.
– Hú, micsoda klafa ház! Applejack, hahó, itt vagytok? Beszállhatok én is a játékba?
Screw a hang tulajdonosát is felismerni vélte: csakis Applejack kistesója, Applebloom lehetett az, aki elég fiatal volt ahhoz, hogy egyedül ritkán merészkedjen el az Apple farm erre a távoli szegletére, de talán most a nővére nyomában járva kellő bátorságot talált hozzá.
– Persze, húgi, gyere csak fel! – kiáltott le Applejack, miközben kilépett az ajtón.
Valami nem stimmelt. Úgy érezte, valamit elfelejtett. De mit? Olyasmit, amit nem lett volna szabad. A barátja érkezése teljesen kiverte a fejéből. Most még csak a száguldó gondolatai sem segítettek rajta… Igen, a feljárót még be kell fejeznie, a korlát sincsen még kész teljesen, ezért vigyázniuk kell, ne támaszkodjanak rá, mert akkor leeshetnek a fáról.
Nem, nem ez volt az! Lefestett valamit, amibe bele fognak ragadni? Az tegnap volt. Minek kezdett neki, amikor (rugók) Applejack belépett? A dísznek? Igen, ki akart faragni egy díszt a korlátra (de hiszen ez lehetetlen, ez sokkal később történt, és nem is itt), és elpattant valamerre a szikéjéről a hegy, és ha valaki belelép, megvághatja a lábát (rugók). Erre gondolt? Miféle rugók?
Elkerekedett szemekkel, fájdalmas lassúsággal fordította el a fejét balra, a sarok felé, ahova a reggeli vásárlás után lepakolta a cuccokat, amiket hozott. Egy fél tucat vastag spirálrugó hevert ott, olyanok, amiket a gőzgépek mechanikájában használtak, elég erősek ahhoz, hogy egy póni csak valamilyen erőkaron keresztül feszíthesse meg őket. Mellettük pedig vagy tíz szál acélrúd csillogott, amiket a kovács pont az ő leírásainak megfelelően készített el.
Mielőtt még egy hang is elhagyhatta volna a torkát, odalentről fájdalmas sikoltás harsant, majd paták gyors, távolodó dobogása lefelé a pallón. Utána pedig csend.
Mintha nem is a saját lábain járna, hanem valami kocsin tolnák kifelé, megindult az ajtó irányába, ki az erkélyre, le a fára épített kis házból. Már az idejét sem tudta mióta, ez volt az első alkalom, hogy a feje tökéletesen kiürült, az agya teljesen lebénult, ha a végtagjai nem is. Applejack ott állt a feljáró előtt, és hitetlen tekintettel meredt valamire a fa árnyékában. Fogalma sem volt, mi lehetett az, de így vagy úgy mindenképpen ki fog derülni a számára is, hiszen továbbra is közeledett arrafelé. Valami sárga és vörös szőrcsomó volt az, meg a földből előmeredő pengeélesre köszörült acélrúd. Az ő csapdáinak egyik alkotóeleme.
Inkább vörös volt az a kis kupac, mint sárga, jelezték számára az érzékszervei tárgyilagosan.
A barátja felé fordult, akire most igen kísértetiesen sütött rá az alkonyatban a lemenő nap fénye. Messze Applejack mögött, az erdő felett vészjósló sebességgel közeledett a csillagtalan éjszaka.
– Nem… – csúszott ki a száján az első szó, amikor gondolatai végre ismét megindultak, először csigalassúsággal, majd egyre sebesebben vágtázva. – Ez hazugság! Applebloom lábáról két hét múlva levettük a kötést, és egy karcolás sem látszott rajta. Bekötözték. Mert megvágta, igen, miattam, de csak megvágta! Emlékszem, AJ, higgy nekem, ez az egész lehetetlen, hazugság, nem így történt!
– Screw… – Applejack levette a kalapját, és a szügyéhez szorította. Kibontott, hosszú, szőke sörényét a szemébe fújta a szél. – Látod, mit csináltál? – A hangja szinte kedves volt. Kedves és szomorú.
– Véletlen volt, baleset… – próbált mentegetőzni, de abban sem volt biztos, a sírástól sajgó torkát elhagyó halk nyüszítés eljutott-e a barátja füléig.
– Nem is tudom, hogy mondjam ezt el neked – folytatta Applejack. – Nem szívesen bántalak meg, de nincs más választásom. Big Mac azt üzeni, hogy menj el innen a hegyes vackaiddal együtt… És én is azt gondolom, így lenne a legjobb. Sajnálom.
Míg barátja beszélt, Screw legnagyobb rémületére a mögötte elterülő erdő fáira tökéletes sötét borult, majd a feketeségben elszórva felnyílt néhány betegesen sápadt fénnyel világító szem. Valami más is mintha mozgott volna… Úgy tűnt, lábnyi vastag, tüskés indák nőnek ki a földből, és fojtják meg a növényeket.
– AJ, én csak meg akarom védeni mindannyiunkat! A bátyádnak is meg kell értenie! Hiszen azt mondtad, fára akartátok építeni a házat! Mi másért, ha nem azért, hogy ne juthassanak fel rá? Ezért kellenek a szigonyok is!
– A szörnyeid ellen? – kérdezte megvető hangsúllyal Applejack, miközben néhány inda fenyegetően kitekergőzött az erdő sűrűjéből, és megindult a lábai felé.
– Igen! – ordította Screw pattanásig feszült idegekkel, kétségbeesetten toporzékolva. – Könyörgöm, nézz hátra! Menekülnöd kell! Ott vannak mögötted!
– Szörnyek nem léteznek, Screw – mondta Applejack kifejezéstelenül, miközben az indák körbevették, megragadták, belemartak a húsába, elemelték a földtől, és vonszolni kezdték visszafelé, amerről jöttek –, csakis a te fejedben. Az egyetlen szörnyeteg közel s távol te magad vagy.
Kiáltani akart, de a torka gombostűfejnyire szűkült a félelemtől, és csak suttogó hápogásra futotta az erejéből. Képtelen volt levenni a tekintetét Applejack szemeiről. Azok tűntek el utoljára, hosszú másodpercekkel azután, hogy a testét és az indákat már elnyelte a sötétség, de a szemrehányás mindvégig ott ült bennük.
Még akkor sem bírt megmozdulni, amikor a fák között felharsant a szanaszét töredező ágak (csontok) recsegése, csak akkor szabadult ki a tagjait fogságban tartó bénultságból, mikor az indák újra visszatértek, ezúttal érte. Mintha rugóval lőtték volna ki, felrohant a pallón a kis faházába, minden logikát nélkülöző, eszelős mozdulattal felhúzta maga mögött a feljárót, beugrott az ajtón, és bezárta maga mögött a reteszt. Nekidőlt az ajtónak, és míg félgőzzel azt a furcsa érzést igyekezett elkergetni az agyából, miszerint ma már egyszer ez az egész megtörtént, egy picit meg is nyugodott. A csapdái vigyáztak rá, az erős rugók ott feszültek a gerendák között, csakis arra várva, hogy valaki óvatlanul megközelítse az ajtót vagy az ablakok valamelyikét, és akkor szélsebesen kilyuggatják a halálosan hegyesre élezett szigonyok.
Valaki volt odakint.
Egyszerűen megérezte a jelenlétét, és olyan sebesen iszkolt át tőle a szoba másik végébe, hogy még felállni sem volt közben ideje, félig csúszott, félig gurult a térdein és a fenekén. A falnak vetette a hátát, kikerekedett szemekkel és az adrenalintól zihálva bámult arra, amerről érkezni fog. Nagy volt, sőt, nem csak nagy, hanem hatalmas, talán még a szigonyok sem fognak majd rajta.
Csend telepedett egy egészen hosszú másodpercig a házikóra, majd elkezdődött a halk recsegés, amint fa, fém és egy hihetetlen erő feszül egymásnak, majd lassan, nagyon lassan, de mégis megállíthatatlanul a tető elemelkedett a falaktól, mintha csak egy óriási csikó nyitná fel egy ládikónak a tetejét. Odakintről gomolygó sötétség áramlott a szobába, ahogy azok az alaktalan karmok, amik eddig a gerendákat markolták, most elengedték a tetőt, és kinyúltak Screw felé.
Abban a pillanatban a félelemtől teljesen eszét vesztve egyszerűen csak kiugrott a mellette lévő ablakon. Mit érdekelte, hogy tíz láb magasságban van a ház padlója a földtől, nem törődött a bundáját szaggató-tépő üvegszilánkokkal, azzal sem, hogy esetleg ha rosszul esik, a saját csapdáinak eshet áldozatául. Tébolyultan menekült.
Csodával határos módon nem törte ki a lábát a földet éréskor, és egyéb súlyos sérülést sem sikerült összeszednie, bár ennél sokkal több dolognak nemigen örülhetett. Ismeretlen erdőn vágtázott keresztül, fogalma sem volt, merrefelé jár, nem keresztezett egyetlen utat vagy csapást sem. Nyílegyenesen futott, eszébe sem jutott kikerülnie a bokrokat, egyenesen átvágott rajtuk, némelyik fájdalmasan szaggatta cafatokra a bőrét. Térdig süppedt egy hatalmas kupac avarba, de átverekedte magát rajta, bár szörnyen kimerült tőle, és rengeteg időt vesztett. Nem mert hátranézni, csak rohant és rohant előre.
Egy idő után azt vette észre, hogy az erdő talaját kövezet váltja fel a patái alatt. Sötét, mohos falak közé jutott, melyeket halvány, zöldes ragyogás világított meg minden látható forrás nélkül. Valamiféle régi kastély romjai lehettek, és eléggé kellett figyelnie a lábai elé, hogy meg ne botoljon a szerteszét heverő rengeteg törmelékben. Egy udvaron futott át éppen, balra tőle nem messze a viszonylagos épségben megmaradt falon egy szilánkosra tört, kidőlt kapu fekete szája ásított rá. Bár egy pillanatra átfutott a fején az elbújás lehetősége az erősnek tűnő kőépületben, inkább mégis borzongva tovább vágtázott. Fogalma sem volt, mi vár rá odabent, és nem szeretett volna csapdába esni. Ha viszont elfut emellett a fal mellett, keresztül azon a foghíjas oszlopcsarnokon, azután már ismét visszaér az erdőbe, és onnan mintha még egy út is vezetett volna tovább…
Amint rohant, a fal egyik réséből hirtelen egy árnyék nyúlt felé, megragadta a nyakát, és hihetetlen erővel magával rántotta. Annyira megrémült, hogy a szívverése majdnem leállt, ordítani akart, de a hosszú vágtától elfogyott a lélegzete, és egyébként is valami meleg és szőrös tapadt az arcára. Mennyire buta volt! Miért kellett pont erre menekülnie? A nyílt téren kellett volna maradnia, ahol szemmel tarthatja az üldözőit… de már késő, hiába bánta meg, hogy elvesztette a fejét, már soha többé nem láthatja viszont a napvilágot. Egyetlen esélye az, ha talán valahogy sikerül megszabadulnia fogvatartójától, de nagyon fáradt volt, és a szorítás sokkal erősebb, mint ő. Kapálózott, és végső elkeseredésében harapni is akart, amikor egyszer csak sziszegést hallott meg a füle mellett.
– Screw, kérlek, nyugodj meg, nem bántalak, de most csendben kell maradnod, értesz? Mindjárt ideérnek, és nem szabad észrevenniük. Jó a szemük és még jobb a hallásuk, kérlek, ne kapálózz, és ne sikolts! Csak bólints, ha megértetted.
Igaz lett volna, vagy valami csapda? De miért lett volna szüksége csapdára annak, aki elkapta? Hiszen máris az ereje határán volt, épp csak még nem látta be, hogy vesztett. Az izmai elernyedtek, amint felhagyott a küzdelemmel, ezzel egy időben érezte, a szorítás is enyhül a nyaka körül. Lassan biccentett a fejével, mire a támadója levette a lábát a szájáról.
Erőltette a szemeit, de a hasadék sötétjében semmit sem bírt kivenni, legfeljebb körvonalakat, és egy csillogó szempárt. A mellette álló árnyék alacsonyabb volt, mint azt az erejéből sejtette volna, és most az előbbinél sokkal gyengédebben húzta magával a fal mellé. Vetett még egy kétségbeesett pillantást a fal hasadékán át az erdő felé, ami zöldellő, vad növényzetével is sokkal hívogatóbb volt ennél a sziklarengetegnél, azután úgy döntött, meg kell bíznia ebben a valakiben – nem gondolhatja meg magát, hiszen üldözői már egészen biztosan a környéken járnak. A falhoz lapult inkább, be a teljes sötétségbe, elengedve a kinti világ képét, és csendben maradt, síri csendben, egyszerre próbálva fékezni a szíve zakatolását és a ziháló légzését.
A némaság szinte szilárd zseléként vette körül őket egy pillanatnyi időre, de utána máris megérezte, milyen jól tette, hogy nem kezdett újabb menekülésbe. Valaki (vagy inkább valakik) közeledtek, ebben egészen biztos volt, mert rohamosan csökkenni kezdett a hőmérséklet, eltűnt a fal hasadékán át beszivárgó halovány fénysugár is, és megmagyarázhatatlan rémület markolt a szívébe egyre erősebben. A kastély néma udvarán kaparászás és kődarabok koccanása visszhangzott valahonnan a közelből, majd abbamaradt.
Hegyezte a füleit, meresztgette a szemét, de egyik érzékszerve sem szolgált semmilyen használható információval. A bizonytalanság majdnem megőrjítette; érezte, ha most hirtelen valami felbukkanna előtte a repedésben, menten szörnyet halna. Minden tagjában remegett, még az állkapcsát is erősen össze kellett szorítania, nehogy a fogai vacogása árulja el. Nyugtatónak szánt, meleg érintést érzett az oldalánál, de pattanásig feszült idegei miatt ez is bántóan durvának tűnt, és inkább elhúzódott előle.
A kaparászás megismétlődött, majd egy hang szólalt meg kattogva-recsegve, annyira felismerhetetlenül, hogy először nem is értette, mit mond. Vagyis, jobban belegondolva a beszéd értelme közvetlenül a kattogással egy időben szimplán csak megjelent a fejében, mintha magukat a gondolatokat hallaná.
– Felébredt? – kérdezte Az Egyik.
– Minden jel szerint – felelte A Másik.
– A kísérlet sikeres?
– Igen, horgonyt vertünk a tudatában. Eddig minden a terv szerint halad.
Kik voltak ezek? Miről beszéltek? Miféle terv? Miféle horgony? Hát nem elkapni, megölni, széttépni, megenni akarták? Egy szót sem értett az egészből, hiába ismerte a szavak jelentését.
– Mi lesz, ha a hercegnő távol marad? Most sem jelent meg.
– Ma este választania kellett, és ezt nem szorítottuk annyira erősen. De beleláttunk a gondolataiba, megízleltük bennük a lelkiismeret-furdalást. El fog jönni.
Screw a lehető legóvatosabban megmozdította a nyakát, bár már saját görcsben álló ízületeinek halk pattanásától is összerezzent. Közelebb kellett hajolnia a hasadékhoz, ki kellett fürkésznie, kik azok, akiket hallott, hátha akkor arra is fény derül, miről is beszéltek. Az egész túlságosan különös és baljós volt ahhoz, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, és tétlenül megvárja, amíg üldözői odébb állnak. A hercegnő… De vajon melyik hercegnőről beszéltek? A sajátjukról? Vagy Equestria egyik uralkodójáról? Miért kellett volna eljönnie egy ilyen undorító helyre akár Celestiának, akár Lunának? Miért érezte saját magát egy egészen apró porszemnek ebben a gonosz tervben?
Füleit hiába hegyezte, a távoli erdő halk susogásán kívül most semmi más hangot nem hallott, és az idegenek beszédhangja sem nyújtott semmilyen fogódzót kilétükhöz. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe, de a bomló avaron és a nedves moha illatán kívül semmi mást nem sikerült felfedeznie benne, a veszélyes ragadozók szokásos bűzének minden nyoma hiányzott belőle. Mégis kik jártak odakint? Látnia kellett!
– Akkor már csak a közelébe kell férkőznünk, hogy őt is meglékelhessük – kattogta rövid szünet után Az Egyik.
– Ez elkerülhetetlen. Az írás be fog teljesülni – ropogta A Másik.
Még egy egészen picit… A kihalt udvaron, a szilánkokra tört oszlopok között már megpillantott egy homályos körvonalat. Valaminek a vége volt, vagy az eleje? Egy láb, vagy egy farok? Ha még egy patányit sikerülne nyújtania a nyakán… Vagy legalább egy sörényszálnyit…
Csak akkor érezte meg, hogy elveszti az egyensúlyát, amikor már túl késő volt. Akaratán kívül túlzottan előre helyezte a súlypontját, túl a mellső lábain, és hogy orra ne bukjon, reflexszerűen előrébb kellett lépnie. A kődarab, amibe belerúgott, hangos csattanással koppant a padlóra. Odakintről két sápadt, alaktalan, ezerszemű fej fordult egyszerre felé, amitől egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereiben.
De legalább látta őket! Igaz, ez igen csekély vigasz, hiszen most aztán tényleg el fogják kapni… ha akarják egyáltalán. Nem kérdés, hogy gyorsabbak nála, hiszen nyolc lábuk volt, mint valami póknak; olyasmi lényeknek tűntek, mint amikkel hazafelé tartva találkozott nem is olyan régen, csak velük szemben hosszú, hajlékony, hegyes farkuk is volt, melyet most a hátuk fölött lengettek fenyegetően. Végül az előző találkozóját megúszta, talán nem voltak elég éhesek, vagy elég zsákmánynak találták azt a pónit, akit magukkal hurcoltak… Vajon ezek az újabb szörnyek mire készülnek? Futni hagyják, hiszen valami más szerepet szántak neki? Vagy a biztonság kedvéért elpusztítják, amiért kihallgatta a tervüket?
Még át sem gondolta teljesen a lehetőségeket, a két lény máris felé ugrott. Ízelt lábaikkal egyszerre rúgták el magukat az udvar kövezetéről, és szinte repülve közeledtek, sokkal de sokkal gyorsabban, mint arra számított volna. A menekülő ösztönei bekattantak a fejében, és remegő izmai minden erejükkel felkészültek egy végső vágtára, már iramodott volna a hasadék, és azon túl az erdő felé, amikor valami elfordította, és befelé, a vaksötét felé vezette.
– Ne arra, erre! – hangzott a kiáltás a fülében végre valami ismerős hangon, és ő gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki, a pániktól meg sem fordult a fejében ellenkezni vagy logikát keresni benne.
Két óriási szökelléssel nyaktörő sebességre gyorsult még annak ellenére is, hogy az egyik lába megcsúszott a padlót borító törmeléken. Ha most egy láthatatlan fal magasodik előtte, akkor fejjel előre nekirohan, és betöri a koponyáját, annyi biztos… de jobb volt ilyesmire nem is gondolni. Inkább próbálta követni az előtte csattogó paták hangját, amennyire tőle tellett. A visszhangokból ítélve hirtelen összeszűkült körülöttük a tér, majd ismét kitágult, immár sokkal hatalmasabbra, de szemeit továbbra is hiába erőltette a sötétben.
– Lys! – ordította előtte az ismerős hang, és abban a pillanatban halvány derengés borította be a termet, amiben jártak. A forrását nem látta ugyan, de nem is volt rá különösebben kíváncsi, éppen elég megkönnyebbülést adott, hogy a falakat kiveheti maga körül, és az egyre közeledő ajtónyílást is, ami felé teljes sebességgel iszkoltak. Az előtte imbolygó alak csakis egy csikóhoz tartozhatott a méretei alapján, de ahhoz képest tiszteletreméltó sebességet diktált, Screw fáradt lábai alig tartották vele a lépést.
Beugrottak a boltíves nyíláson, és a fény követte őket. A csikó egy pillanatra megtorpant, csak hogy bevágja maga mögött a vastag fából készített ajtót, és a helyére borítsa a reteszként szolgáló méretes deszkát.
– Ez nem fogja sokáig feltartani őket! – fordult most felé a kísérője, és Screw meglepetten konstatálta, előítéleteivel szemben mégsem egyszarvúval volt dolga, pedig a fényvarázs ezt sejttette eddig. Közönséges földpóni csikó állt vele szemben, a halvány fénynél lilás sörénye és bordó bundája sötét árnyalatot öltött magára, de így is felismerte. Ő volt az, akit néhány órája hazakísért, ő volt, akivel az egész rémálom elkezdődött…
Talán kiülhetett az értetlenség és a rémület az arcára is, mert a csikó nyugtatólag a lábára tette a patáját.
– Bízz bennem, nem lesz semmi baj! Tudom, hol vagyunk, jártam már itt korábban. Ez az ősrégi kastély az Everfree erdőben, és minden esélyünk megvan rá, hogy ép bőrrel kijussunk innen!
Screw hezitált, ám a lélegzetvételnyi csendet egy jókora dörrenés szakította félbe, amint valami a túloldalról nekiesett a fának. Máris repedések jelentek meg rajta, apró szilánkokat szórva szerteszét.
– Erre! – mondta a csikó, és eliramodott a jobb felé eső nyíláson át, fel az ott sötétlő csigalépcsőn.
Vágtázott hát utána, hiszen nem maradt más esélye. Egyedül nem fog kitalálni erről a szörnyű helyről, az üldözőik egészen biztosan elkapják, ráadásul a kis póni vitte magával a fényességet is, ami nélkül egészen biztosan pillanatokon belül megbomlott volna az elméje. Olyan gyorsan ugrottak felfelé, hármasával-négyesével szedve a fokokat, hogy szinte elszédült a lépcső kanyargásától. Egészen messzire jutottak, mire a mögöttük felharsanó tompa recsegés-ropogás tudatta velük, az ajtó feladta a küzdelmet, és nem állja útját tovább a szörnyeknek.
Néha egy-egy ablak mellett vágtattak el, miközben az egyre szűkülő ívű toronyban kaptattak egyre magasabbra, de valami megváltozhatott odakint, mert Screw szemei a feketeségben semmilyen fogódzót nem találtak, egy darabka erdő sem látszott semerre. Az egyre erősödő huzatból már érezte, hogy nemsoká kiérhetnek a szabadba, mégis egészen meglepte, amikor egyszer csak a lépcsőfokok elfogytak, és felértek a torony szűkösen méretezett tetejére. Körös-körül romos mellvéd választotta csak el őket a százlábnyi mélységtől – ám amitől Screw sokkal inkább megrémült, az a látvány volt. Az egész Everfree erdő úgy eltűnt, mintha valami egyszerűen megette volna, egyedül messze kelet felé sikerült megpillantania zöld növényzetnek a nyomát.
Arrafelé, míg bámészkodott, az ég alja mintha halvány rózsaszínre vált volna, ami egy egészen enyhe reménnyel töltötte el, bár fogalma sem volt, miért jöttek fel ide, ahonnan nem vezetett tovább semmiféle út. Várakozva nézett a csikóra, aki szintén a keleti horizontot kémlelte.
A fiatal póni viszonozta a pillantását, majd a helyzetükhöz tökéletesen nem illő módon elmosolyodott.
– Lehetnél pegazus, úgy sokkal egyszerűbb lenne – jelentette ki.
– Ha ez valami vicc, hát nem értem… – felelte Screw, és egy ideges pillantást vetett a hátuk mögött sötétlő feljáró felé. Hiba lett volna megbíznia a vezetőjében? Mit fog tenni, ha az üldözőik utolérik őket? Talán az lenne a fájdalommentesebb, ha leugrana a toronyból? Vagy talán éppen ezért is jöttek ide fel…?
– Kapaszkodj belém – mondta a csikó egyszerűen, és hogy nyomatékot adjon szavainak, megragadta az egyik lábát, és a nyaka köré helyezte, mintha csak valójában Screw lenne a pici csikó, és ő pedig a hátára akarná venni.
Egy hosszú másodpercig nem értette a dolgot, azután megérezte, hogy kísérője elemelkedik a földtől, annyira könnyedén és természetesen, mint egy héliummal töltött léggömb. Két patával kapott utána, és olyan erősen szorította meg a nyakát, mintha meg akarná fojtani. A csikót láthatólag nem zavarta a dolog, egyre gyorsulva emelkedett, és húzta magával görcsösen kapaszkodó terhét is.
– Ez… Ez lehetetlen… – motyogta Screw igyekezve biztos fogást találni a vékony nyakon.
– Nem, nekem nem – fordult hátra a csikó, miközben a patáival erősen megtartotta Screw lábait, hogy le ne csússzanak. Vagy… Csikó volt egyáltalán? Most a hangja is sokkal mélyebbnek tűnt, az arca valahogy olyan más lett, markánsabb, élesebb vonásokkal, a háta pedig határozottan megnyúlt és vastagodott. – Nézd azokat a pofákat – intett a fejével a torony felé.
Screw elfordította a tekintetét, és messze lent, a hátuk mögött, a távolban megpillantotta a két sápadt, elmosódott alakot a kastély egyik tornyának a tetején. Ahogy fel-alá toporzékoltak pálcikaszerű lábaikon, szinte nevetségesnek látszottak innen, de még így sem szívesen figyelte őket sokáig.
Amint a szélnél is sebesebben repültek, egyre közeledett feléjük a zöld sáv és a hajnal is. Innen már egész kivehetően előtűntek a távoli hegyek, mintha csak ködfelhő mögül bukkannának elő, és az odalent elterülő apró városka is, ami kísértetiesen emlékeztette Ponyville-re. A csikó a város széle felé repült, lassított, majd óvatosan leereszkedett egy füves tisztásra a fáktól nem messze. Magából az erdőből csak néhány sornyi fa maradt, a többit mind elnyelte valamiféle furcsa, szurokszerű sötétség, ami a szemei előtt növesztett néhány friss buborékot pár másodperc alatt, hogy újabb növényeket nyeljen el – mintha csak nem történt volna éppen elég furcsaság ma éjszaka.
Screw szembefordult megmentőjével, aki időközben ismét összement, visszaváltozva közönséges, szélborzolta sörényű, csillogó szemű földpóni csikóvá. Még nem is nagyon tudatosult benne, hogy végre nem üldözik őket tovább, de máris ezernyi kérdés hemzsegett a fejében választ követelve.
– Az ott Ponyville? – mondta ki az elsőt, ami az eszébe jutott. – Mi történt itt, mi ez a ronda feketeség? Kik voltak azok, akik üldöztek minket? Téged kísértelek haza tegnap? Hogyan lehetsz képes repülni szárnyak és szarv nélkül? Ki vagy te egyáltalán?
A csikó egy zavart félmosollyal megvakarta a sörényét, és nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna.
– Hallod, ahhoz képest, hogy csak a fejemben létezel, elég kíváncsi vagy.
– A fejedben…? Miről beszélsz? Miből gondolod, hogy nem létezem? – kérdezte döbbenten Screw.
– Mert ez nem a valóság – vonta meg a vállát a csikó szórakozottan. – Ez az egész csak egy álom. Az én álmom.
Mikor kinyitotta a szemeit, meglepő fényesség fogadta. A szobája ablakán besütött a nap, jókora aranysárga négyzetet vetítve az ágyára és a padló egy darabkájára. Agyának egy meglehetősen régen használt része azt állította, valamikor reggel nyolc óra körül járhat az idő – de hiszen az lehetetlen, a szüleinek már réges-rég fel kellett volna ébresztenie!
Kótyagos fejjel egy pillanatra pánikolni kezdett, összezavarta az álmát a valósággal, és attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben, majdnem kiugrott az ágyból. Egy másodperccel később már meg is nyugodott. Álom volt az egész, ez pedig már a valóság.
Álom volt, méghozzá milyen furcsa álom! Sokkal valósághűbb és részletesebb, mint amilyenekkel általában találkozni szokott, és ráadásul az az igen zavarbaejtő fajta, amelyben végig azt hiszi, ébren van. Jó, nem teljesen végig, mert azért valahol félúton csak rájött az igazságra, és onnantól már irányítani is képes volt, így sikerült megmentenie Screw-t azoktól a szörnyű lényektől.
A belé nyilalló felismeréstől hirtelen felpattant, és majdnem orra bukott az ágya mellett, mert az egyik hátsó lábára rácsavarodott a takarója. Te szentséges szilvamag, azok a szörnyek igenis léteztek! Tegnap este futottak össze velük, amikor a lány hazakísérte. Vagyis… Talán nem pont azokkal, de nagyon is hasonlókkal. Ez legalább megmagyarázza, miért álmodott ilyen rettenetes ökörséget róluk. Annyira meg volt ijedve akkor, hogy miután a lények eltűntek, a maradék néhány százlábnyi távolságot a farmjuk bekötőútjáig mind a ketten eszeveszetten rohanva tették meg. Egyetlen szót sem kellett szólniuk annak a három őrnek, akikkel az úton összetalálkoztak, csak rájuk kellett nézniük, és ketten máris megiramodtak, csillogó lándzsájukat fenyegetően maguk elé szegezve. Mindössze a harmadik maradt ott a védelmükre, marcona külseje és éles fegyverei mégsem hatottak rájuk igazán nyugtatólag.
Miután Plum elmondta, mikkel is találkoztak (miközben Screw továbbra is halálsápadtan remegve meredt hallgatagon maga elé), csendben álltak még vagy öt percig, azután megérkezett az erősítés nagyjából tizenöt egyszarvú, pegazus és izmos földpóni személyében, akik mind bevetették magukat az erdőbe. Plumék lelkére kötötték, hogy menjenek haza, és próbálják meg elfelejteni az egészet, hiszen immár a lehető legnagyobb biztonságban vannak (de azért ha éjszakára bezárják az ajtót, azzal nem követnek el nagy hibát).
Elköszönt, és teljesen automatikusan, kiürült fejjel indult meg a házuk felé, tudat alatt jócskán megkönnyebbülve, hogy ilyen egyszerű parancsnak engedelmeskedhet ahelyett, hogy magának kellene mentve a saját életét mindenféle bonyolult taktikákat kitalálnia. Pedig most, visszagondolva Screw határozottan úgy festett, mint akinek szüksége volna kíséretre – éppen csak össze nem esett ott, az útelágazásban. Igen, ha nem lenne ilyen tehetetlen kis görcs, mint amilyen valójában, fel kellett volna ajánlania, hogy hazakíséri, mint egy rendes úri csődörnek, még ha a lány valószínűleg el is utasítja, vagy az őrök zavarják haza.
Ezért álmodott volna ilyen furcsákat? Lelkiismeret furdalása lett volna? Igen, szeretett volna a lánnyal találkozni az álmában, de nem feltétlenül ilyen körülmények között. Egészen biztosan így próbálta az agya feldolgozni az eseményeket. Vicces, nem? Valójában kicsi és ijedős, ezért aztán bátornak álmodja magát, aki képes megmenteni a barátait. Erről szólt az élete. Legszívesebben leköpte volna magát.
Ehelyett az ablakhoz lépett, és kibámult rajta – képzelete máris magával ragadta a távoli jövőbe, oda, amikor már felnőtt, hallgatnak rá, tekintélye van, hiszen jól dolgozik, sokkal izmosabb és szívósabb a számolatlan munkával töltött naptól, és persze bátrabb is. Ha haza szeretne kísérni valakit, akkor nem nevetik ki, hanem megköszönik neki, és ha bármilyen szörnnyel találkozik, hát alaposan ellátja a baját.
Hunyorognia kellett, olyan fényesen verődtek vissza a nap sugarai az odakinti méretes pocsolyákról, de még így is eltartott majdnem egy egész percig, mire rájött az összefüggésre. Éjszaka jó nagy zuhé lehetett, pedig állítólag száraz időt ígértek a pegazusok… Talán a tegnapi nagy felhajtás miatt nem volt idejük rendesen letakarítani az eget, és beállítani az időjárást? A felhők pedig, mint rossz gyerekek, megszimatolták, hogy szabadon rendetlenkedhetnek, és csapatba verődve mindent jól eláztattak az éjszaka – a szülei legnagyobb bánatára, hiszen így a földek járhatatlan sártengerré változtak, és csak akkor folytathatják a megkezdett munkájukat, ha kellően felszáradt ez a sok víz. Ezért nem ébresztették fel korán, hagyták, hadd aludjon egy kicsit tovább, hiszen a szokásosnál tegnap azért jóval később sikerült hazaérnie.
És nem hozott sütit Daisynek!
A felismeréstől mérgesen beleverte a fejét az ablakpárkányba. Hát, semmi sem úgy sikerült, ahogy előre eltervezte, az már egyszer biztos. Az élet, ahol csak tudott, keresztbe tett neki, és már nem az első alkalommal. De azért túlzottan mégsem panaszkodhat, hiszen akad legalább egy szabad délelőttje, amíg azt csinál, amit csak akar – utána egész biztosan ki kell mennie az apukájával a szilvásba, felmérni az eső okozta esetleges károkat. Addig pedig… Mit is csináljon? Feküdjön vissza, ahogy szokta?
Már a gondolattól is az eszébe jutott az éjszakai furcsa álma. Különös, hiszen ébredés után pár perccel már nem szokott ennyire élesen emlékezni rájuk, ez viszont olyan tisztasággal izzott még mindig a szemei előtt, mintha csak éjszaka tényleg az Everfree erdőt járta volna.
Megrázta a fejét. Ki van zárva, ennek az egésznek semmi értelme nem volt így. Talán a tudatalattija akart mondani neki valamit? Bizonytalan rossz érzés fogta el. Előfordulhat, hogy Screw-val történt valami? Hazafelé tartott egyedül az erdőben, és az őrség minden igyekezete ellenére mégiscsak elkapták azok a szörnyek? Ezért álmodott rosszat? Hiszen a nagymamája is szokta mesélni, ahogy álmában látta, amikor a nagypapája karavánját megtámadták a farkasok a vásárba menet… Akkor az ilyesfajta megérzésekben mégiscsak lehet némi igazság.
Egy perccel később már az arcát megmosva, sörényét tessék-lássék megigazítva, ökölbe szorult gyomorral száguldott le a lépcsőn, csak hogy félúton eszébe jusson, a kishúga még biztosan alszik, és felébreszti a dübörgésével. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy fékezze magát, és beforduljon a konyhába adni egy puszit az anyukájának ahelyett, hogy fejvesztve kirohant volna az udvarra.
– Jó reggelt, fiam – köszöntötte az anyukája a kávéját kavargatva (ha Plum jól sejtette, aznap már a második lehetett). – Láttad, azok a semmirekellő pegazusok jól kitoltak velünk.
– Láttam, mama – felelte kapkodva, magában remegve a feszültségtől. – Figyelj, később mindent megcsinálok, de most át kell szaladnom ide a szomszédba Catkin úrhoz…
– Ugyan, miért zargatnád az öreget? Tudod, hogy mennyire magának való lett, amióta a felesége meghalt – korholta az anyukája szórakozottan kortyolgatva a patájában tartott csészéből.
– Eszemben sincs zaklatni, csak… Ejnye, hogyan magyarázzam meg… – törte a fejét toporogva Plum. Ha elkezd zagyválni mindenféle szörnyekről meg megérzésekről, akkor csak megijeszti a szüleit, és esetleg úgy is dönthetnek, mégsem elég öreg még ahhoz, hogy egyedül intézhesse a dolgait. Ezért nem említette az őrséget és a szörnyű lényekkel való találkozását tegnap se, bár hazudni végképp nem szeretett volna. – Szóval van ez a lány, akivel együtt jöttünk haza tegnap…
– Áhá, szóval egy lány – nézett fel rá az anyukája annyira mindent tudó tekintettel, halványan mosolyogva, hogy Plum legszívesebben kiugrott volna tőle az ablakon.
De ha már így alakult, talán még nem dől össze a világ, ha húz egy kis hasznot a félreértésből.
– Igen, és Catkin úrnál lakik – fejezte be sután, minden idegszálával indulásra készen.
– Jól van, fiam – sóhajtotta az anyukája, miután alaposan végigmérte őt. – De délutánra érj vissza, apáddal el kell menned a szilvásba.
Ennyi, ezzel el volt intézve, az öreg kanca visszafordult a kávéjához, nagyjából annyira izgatottan véve tudomásul az élet újabb fordulatát, mintha csak azt beszélték volna meg, hogy süt a nap.
– Ígérem! – kiáltotta, és a következő pillanatban már odakint járt, a tócsákat kerülgetve vidám szökellésekkel, és csak az útkereszteződésben jutott az eszébe, milyen jót nevethetett rajta az anyukája, ha utána nézett az ablakból.
***
Furcsa érzés volt a kereszteződésnél Canterlot felé fordulni, egészen olyan, mintha a vásárba indult volna. Ritkán járt errefelé, és most kíváncsian szemlélte, mennyit változott a táj, amióta nem látta. Jellemző módon annyira sikerült elbambulnia, hogy először el is sétált Catkin úr bekötőútja mellett, úgy kellett visszafordulnia, amint rájött, mégsem gyalogolhat el egészen a fővárosig hirtelen felindulásból.
Óvatosan lépdelt a gazzal bőven felvert utacskán, mintha valami tiltott területen járna – élénken emlékezett még rá, amikor egészen kis korában egyszer betévedt Catkin úr tölgyesébe, és az öreg egy furkósbotot lóbálva kergette vissza a saját farmjukra, mint valami tolvajt. Egész biztos már akkor is csak valami félreértés lehetett, hiszen nem csinált semmit, meg különben is sokkal érettebb lett azóta, és ma már hajlamosabb kimagyarázni magát, megbeszélni a nézeteltéréseit, minthogy egyszerűen csak elmeneküljön, de akkor is be kellett látnia, kicsit meg volt illetődve.
Szerencsére legfeljebb ha száz lépésnyit kellett beóvakodnia, már meg is pillantotta magasan fent, az egyik erős fa frissen zöldellő lombjai között Screw faházát. A látvány minden ódzkodását és régi kellemetlen emlékét kiverte a fejéből, annyira lenyűgöző volt. Nagyjából tíz láb magasan lehetett, talán ha három megtermett póni feláll egymás hátára, akkor elérhették volna a házikó körül futó párkányt. Éppen, ahogy képzelte, egy rámpa segítségével lehetett valahogy feljutni, bár az egész jóval magasabbra épült, mint legvadabb álmaiban gondolta volna, és semmilyen nyilvánvaló módot nem talált, hogy a feljárót leeressze. Alapterületében nem látszott sokkal nagyobbnak, mint az ő szobája odahaza a farmon, szóval ha valaki kevésbé mániákusan kedveli a nyílt tereket, mint az ősei, akkor kényelmesen feloszthatta két kisebb helyiségre. Ezt valószínűsítette az is, hogy a házikó azon két oldalán, amik nem a fatörzs felé néztek, négy jókora, zárt spalettájú ablakot számolhatott meg.
De nem csak a kunyhó méretei vagy az alapjának földtől mért távolsága késztették ámulatra. Már messziről kivehető volt rajta építőjének mesteri ügyessége, akár a szövevényes tartóoszlopokat nézte, amikkel a fa törzséhez és ágaihoz kapcsolódott olyan természetességgel, mintha csak a növény része lett volna, akár azt a már-már művészi összevisszaságot, ahogyan a legkisebb fadarabnak, amire más már rég ráfogta volna, hogy hulladék, megvolt a saját rendeltetése a nagy egészben. Ugyan néhol még megpillanthatott egy-két kiforratlan részletet, például a párkány szélén a korlát csak elnagyolt ötlet szintjén létezett, de azért egyértelműen olyan házikó volt, amiről minden csikó álmodott, és ha kiderülne, hogy holnaptól itt kell laknia, szíves örömest vállalta volna a kihívást.
Egyedül amiatt szorult össze a torka, mihelyt befejezte a bámészkodást, hogy az ezermesterlánynak a leghalványabb nyomát sem sikerült felfedeznie. Lehetett éppen odabent is… vagy valamelyik szörny gyomrában, ennyi erővel. Amint tanácstalanul álldogált, egyre biztosabb lett a számára, hogy tennie kellene valamit, ezért tanakodva körülnézett, felkapott egy közepes kavicsot, egy picit méregette a súlyát, majd felhajította. Elég jól sikerült céloznia, mint azt a hangos koppanás a spalettán tudatta vele, de sajnos hiába várt néhány hosszú másodpercig, nem történt semmi egyéb.
Még egyszer megismételte a kísérletet egy másik kaviccsal, majd amint a türelmét legyőzték kellemetlen érzései, fel is kiáltott.
– Screw, itthon vagy?
Hát, elég rosszul sikerült ezt a kérdést megfogalmaznia, hiszen csak egyetlen értelmes válasz létezett rá. Vagy… Mi lenne, ha az álmában hallott recsegő-kattogó hang szólalna meg odabentről: „nem, kedves Plum, Screw nincs itthon, már nincs… Csak mi vagyunk itt, de szívesen látunk téged is egy kis vendégségre”?
A hideg futkározott a hátán már az ötletre is, inkább megrázta a fejét, magában átkozva a túlságosan élénk fantáziáját, de a baljós gondolatoktól így sem sikerült megszabadulnia.
– Keresel valakit, fiam?
A hang olyan váratlanul szólalt meg a háta mögött, hogy azt hitte, menten szörnyet hal. Egy pillanattal később tudatosult benne, hogy sokkal inkább Catkin úrral futhatott össze, mint a szörnyekkel, és amikor kalapáló szívvel megfordult, tényleg az öreget találta maga mögött, apró, örökké vidám szemeivel és rendezetlen, rövid, őszülő sörényével.
– Hú, Catkin bácsi, a szívrohamot hozza rám – csúszott ki a száján, ami éppen az eszébe jutott a hihetetlen megkönnyebbüléstől.
Catkin úr rezzenetlen arccal, az ajkai körül bujkáló mosollyal nézett rá továbbra is. Ja igen, nem válaszolt a kérdésre.
– Ha jól tudom, lakik itt egy Screw nevű lány, őt keresem.
– Osztán miért? – kérdezett vissza az öreg egy cseppet számon kérően, mintha tényleg a saját egyik rokonáról lenne szó. Persze érthető, így sem kapott engedélyt, hogy a farm területére lépjen…
– Mert tegnap ő kísért haza, és meg szerettem volna neki köszönni – hebegte zavartan, kínosan ügyelve, nehogy bármilyen utalás szörnyekre vagy álmokra kicsússzon a száján.
Catkin úr kicsit hunyorított, olyan tekintettel, mint aki éppen keresztülnéz a bőrén, le, egészen a lelkéig, majd hosszú hallgatás után bólintott.
– Screw korán reggel bement a városba, tán a fatelepre, vagy hová – szólalt meg végül, és ennyivel hátat is fordított, azután elballagott az úton amerről érkezett, a háza felé.
Nem mintha Plumot noszogatni kellett volna, hogy induljon már. Olyan tempóban iramodott meg Ponyville felé, mintha kergetnék, éppen csak akkor lassított le egy picit, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol az előző nap a két pókszerű lény előtűnt a fák közül. Most sem az őrség páncélos pónijainak, sem a szörnyeknek nem látta nyomát sem, sőt, még az a vércsík is eltűnt, amit a zsákmányuk húzott a porba. Egy pillanatig elbizonytalanodott, hátha az egész meg sem történt, de persze az tűnt valószínűbbnek, hogy azok, akik a biztonságukra vigyáztak, tessék-lássék össze is takaríthattak a környéken, nehogy a békés járókelők halálra rémüljenek, vagy valamilyen újabb ragadozó ólálkodjon a közelbe csak a vérszag miatt.
Megrázta a fejét, mintha csak a kétségeit akarná kiverni belőle, és vágtázott tovább teljes sebességgel. Nem állt meg a város szélén lévő fatelepnél sem. Minek is? Hiszen tudta jól, hova is indult Screw. Cake úr lépcsőjének korlátja még nem készült el, egészen biztosan ahhoz kellett beszereznie a lánynak az alapanyagokat reggel, és ha siet, a Sugarcube Corner cukrászdánál biztosan megtalálja.
Mikor a kis tér sarkához ért, ahol a cukrászda is állt, és megpillantotta az utca túloldalán a felállított munkaasztalt rajta Screw szerszámaival, tökéletesen inába is szállt minden bátorsága. Ahelyett, hogy egyszerűen odaszaladt volna, egy hirtelen irányváltoztatással beugrott egy közeli farakás mögé, amit a mellette húzódó házfalhoz halmoztak fel. A szíve egy harci induló ritmusára kalapált, gondolatai céltalanul cikáztak a fejében.
Mi a magasságos szilvafáért is rohant ide ilyen sebesen? Hiszen Catkin úr megmondta, Screw tökéletes épségben vészelte át az éjszakát, tehát a furcsa álomnak, amit látott, az égvilágon semmi köze nem lehetett a valósághoz. Ezt akarta kideríteni, nem? Akkor akár haza is mehetne…
De nem, esetleg még azért ellenőrizheti a saját szemével is. Azt az öreg farmer sem kötötte az orrára, hogy a lány esetleg nem nézett-e ki túlságosan is fáradtnak, vagy a külseje nem volt-e a szokásosnál is tépettebb, ami esetleg arra utalna, hogy történt vele valami az éjszaka. Nyilván a lények az álmában sem kapták el végül, de ez nem jelenti azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Óvatosan kidugta a fejét a farakás mögül, és átpillantott a terecske túloldalára. Nem kellett sokáig keresgélnie, Screw pontosan ott állt a cukrászda oldalsó bejáratának lépcsőjénél, ahol tegnap is megpillantotta. Esélye sem volt, hogy észrevegye bámulóját, ugyanis pont háttal állt neki, mélyen elmerülve a munkájában és a fülében szóló zenében egyaránt. Valami fekete, nagyjából két láb hosszú csőszerű dologra applikált rá egy másik, fából készült alkalmatosságot, de Plum ilyen távolságból nem tudta pontosan kivenni, mivel is foglalkozott. A lány teljesen véletlenszerű időpontokban felemelte a patájában tartott csavarkulcsot, és meglengette a feje fölött, máskor pedig egy furcsa ritmusra bólogatott, tett néhány esetlen tánclépést, még a farkát is csóválta hozzá. Egy pillanatra elgondolkodva megtorpant, majd megfordult, és a munkaasztalhoz lépett.
Plum olyan hirtelenséggel bukott le, mintha valami rosszban sántikálna, még az orrát is sikerült beütnie egy kiálló rönkbe. A bűntudattól az egész arca tűzben égett. Mi a fenét leskelődik itt, akár valami szatír? Pont úgy viselkedik, mint tegnap az az idióta, felfuvalkodott hólyag Pin. Jól, van, meggyőződött róla, hogy Screw-nak egy sörényszála sem görbült meg, sőt, meglehetősen vidámnak látszik, akkor most itt az ideje, hogy szépen befejezze a bujkálást és elinduljon hazafelé.
De nem akart. Úgy érezte, egy láthatatlan kötél húzza a cukrászda felé. Akár el is téphetné ugyan, de annak még szörnyűbb következményei lennének, mintha engedelmeskedne neki. Tudatalattija félreérthetetlenül jelezte: válaszúthoz érkezett. Ha most hátat fordít, akkor azzal visszatér a régi életébe, vissza az álmaiból élő farmercsikó bőrébe, vissza a poros országútra, aminek minden lépését ismeri, egészen a legvégéig – előtte viszont egy olyan ösvény kezdődik, amiről a leghalványabb elképzelése sincs, hová is vezet. Fényesen ragyogó jövő felé, vagy egyenesen a feneketlen sötétségbe? Bármelyik legyen is az igazság, az biztos, hogy ez az út a másikhoz képest ijesztően kiszámíthatatlan, ismeretlen és idegen.
Megborzongott a saját gondolataitól, azután kinézett a meleg, tavaszi napsütésbe.
Beszari alak vagy, Plum, gondolta. Micsoda hülyeség. Magadat ijesztgeted, olyan gyáva vagy – meséket találsz ki a sötét jövőről, nehogy meg kelljen tenned, amitől félsz. Ahelyett, hogy egyszerűen odamennél, és megköszönnéd, hogy hazakísért.
Kilépett a farakás mögül, és elindult. Ennyi kellett csak, innen már könnyű volt minden, egyszerű, mint a karikacsapás. A feje kiürült, tiltakozó énje a háttérbe húzódott, a lábai maguktól vitték előre.
– Szia, Screw – köszönt hangosan, amikor a munkapadhoz ért.
A lány csak egy pillantást vetett rá, és rögtön lehervadt a halvány mosoly a szája szegletéből. Helyből hátraugrott vagy kétlábnyit, kiejtette a csavarkulcsot a patájából, és olyan szemeket meresztett Plumra, mint aki szellemet lát.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – emelte fel a lábát mentegetőzőleg a csikó.
Screw valószínűleg egy szót sem hallott az egészből, mert hirtelen kitépte a fülhallgatókat a füléből, és rémülten visszakérdezett:
– Tessék?
– Mondom, bocsánat, nem akartalak megijeszteni – ismételte Plum. – Valami baj van? – tette hozzá a lány feszült reakcióját látva.
Ezen Screw egy hosszú másodpercig elgondolkodott, aminek köszönhetően elfelejtett pislogni, és újra az a hüllőszerű kifejezés ült ki az arcára, amitől Plum mindig kényelmetlenül érezte magát. Meredt tekintetével tetőtől talpig végigmérte a csikót, mintha ezer éve nem látta volna, vagy keresne rajta valamit, azután bűntudatosan elkapta a fejét, és Plum legnagyobb megrökönyödésére kékes szőrzete alatt egy picit el is pirult.
– Se… semmi – vágta ki a lány kerülve Plum kérdő pillantását, lehajolt az elejtett szerszámáért, és visszafordult a munkapadjához.
Plum még azt is elfelejtette, miért is jött igazából, üres fejjel figyelte, amint Screw két fémcsövet erősít egymáshoz négy jókora csavarral. Sorra meghúzta az anyákat, azután még egyszer, minden erejét bevetve, még a nyelvét is kilógatta az erőlködés közben. Felemelte a szerkezetet, és ismét teljesen belefeledkezve a munkájába visszavitte a lépcső mellé, ahol nagyobb fadarabok hevertek a földön. Plum bátortalanul követte, miközben ismét elkönyvelte magában, a valóság milyen hihetetlen gyorsasággal képes elsüllyeszteni minden egyes tervét.
– Izé, csak meg szerettem volna köszönni, hogy tegnap hazakísértél – nyögte ki végül, míg a lány az egyik léc vájatába applikálta bele a csöveket.
Már a téma említése is elég volt ahhoz, hogy Screw mozdulatai egy kicsit lelassuljanak, de nem sikerült annyira kizökkentenie a munkájából, hogy ránézzen. Vagy talán direkt fordított neki hátat.
– Nagy segítség voltam – felelte végül Screw hallható öniróniával a hangjában.
– Hát, szerintem alakulhatott volna rosszabbul is, ha egyedül megyek. Néha képes vagyok meglepően buta dolgokat művelni – Plum tétován megvakarta a sörényét. – És utána meg szörnyen éreztem magam, amiért simán csak hazarohantam, amikor az őrök elküldtek. Látod, ennyi eszem van, akkor csak magamra gondoltam, reggel viszont végig az járt a fejemben, hogy talán valami bajod eshetett…
A lány letette a lécet a földre, és félig Plum felé fordult, de azután hirtelen mégis elkapta a fejét, hogy inkább a földet fixírozza. Lehetséges, hogy abban az egy pillanatban félelem csillogott a szemeiben?
– Örülök, hogy felébredtem – felelte végül.
Plum picit meglepődött a furcsa válaszon, de azután betudta a lány különös észjárásának. Teljesen megértette viszont az érzéseit, mert rögtön eszébe jutott a saját zavaros, de mindenképpen felszabadító ébredése.
– Ne is említsd – mondta kuncogva, miközben Screw a lépcsőhöz vonszolta az egészen korlátszerű alakot öltő szerkezetet. – Azt hiszem, meséltem már, hogy szeretek álmodni, mert álmomban azt csinálhatok, amit csak akarok…
– Igazából is azt csinálhatsz, amit akarsz – szúrta közbe Screw ismét csavarokkal bajlódva.
– Nem, nem érted. Nem úgy, mint álmomban, amikor az egész világ az én akaratomnak engedelmeskedik… Jó, ez most egy picit nagyképűen hangzott, nem ezt akartam mondani.
Plum érezte, egyre jobban belezavarodik a mondandójába, és már abban sem volt biztos, hova is akart kilyukadni ezzel az egésszel. Pont olyan kétségbeejtő érzés volt, mint amikor néhányszor Sweetie Belle-lel próbált meg beszélgetni igazából.
– Elképzelek valamit, és akkor úgy is fog történni – folytatta. – Persze nem teljesen össze-vissza, hanem csak olyasmiket, amik amúgy sem teljesen lehetetlenek, de például valójában nem lenne lehetőségem megtenni őket.
– Semmi értelme az olyan dolgoknak, amik csak a fejedben léteznek – bólogatott Screw, mintha teljesen egyetértene.
– De pont ez a lényeg, hogy van! – vágta rá Plum. – Te magad is csak a fejedben létezel. Az érzékeid közvetítenek az agyadba egy világot, de miben más az, mint amit eleve az agyad szül meg?
– Én, ha elképzelek valamit, azt meg is építem – morogta némi habozás után a lány a korlát felé legyintve, ezzel mintegy demonstrálva is az állítását. – Csak jobb két patával megfogni valamit, legalább nem tűnik el.
– Hát, tulajdonképpen álmodban is megfoghatod, nem? Legfeljebb akkor válik köddé, amikor felébredsz. Amikor elalszol, akkor viszont azok a dolgok tűnnek el, amiket ébren építettél meg. Csak azért jobb, ha a valóságban is van valamid, mert többet vagy ébren, mint amennyit alszol? És ha a nap nagy részét átaludnád, jobban ragaszkodnál ahhoz, amit álmodsz?
Screw elgondolkodva hátrált néhány lépést, és távolabbról is megszemlélte az alkotását. A cukrászda lépcsőjének oldalát egy vadonatúj, formás korlát támasztotta, vigyázva a ki-be járók biztonságára. A lány elégedetten sóhajtott és hátrált még egy picit, csak hogy váratlanul vágtában törjön ki, és jelentős sebességre gyorsulva lendületből nekiugorjon a szép új korlátnak.
Plum szája tátva maradt, az alkalmatosság meg sem rezdült – Screw úgy pattant le róla, mintha betonból lenne. Persze nem is csoda, értette már, miért kerültek a vascsövek és a túlméretezett csavarok a faszerkezet belsejébe.
A lány a lépcső előtt a fenekére tottyant, de gyorsan megrázta magát és fel is kelt, a patájával porolgatva a bundáját fordult Plum felé.
– Ez nem fog eltörni – jelentette ki. – Ha Cake úr meg is botlik, nyugodtan belekapaszkodhat, nem úgy, mint egy álomkorlátba. A fizetségemből pedig veszek valami ennivalót, mert nem lakok jól álomsütikkel.
Plum szótlanul vizsgálta egy darabig a lány arckifejezését, próbálta kitalálni, vajon gúnyolódik-e – végül arra jutott, nem valószínű, egyszerűen ennyire materialista személyisége lehetett. További vita helyett inkább elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Igen, ezt a problémát még meg kell oldanom. De mindegy, nem is ezt szerettem volna elmesélni, hanem hogy mennyire kibabrált velem ez az éjszaka – mondta, miközben még mindig picit hitetlenül a korláthoz sétált és erősen megrángatta. – Gondolom, jól ki fogsz nevetni, és tényleg vicces is! Szóval képzeld, nyugodtan ledőltem álmodozni, erre a szokásos világom helyett egy szörnyű rémálom fogadott. Azok a pókszerű izék kergettek téged és engem, tudod, amikkel hazafelé menet találkoztunk…
Screw nemhogy nem nevetett a meséjén, hanem szemmel láthatólag halálra rémült tőle. Visszaült a földre, oda, ahova az imént esett, sápadtan, meredt szemekkel nézett a csikóra, ajkai hang nélkül mozogtak. Plum növekvő rossz érzéssel vetett egy gyors pillantást a háta mögé, nem oda lopakodott-e időközben az a valami, amitől a lány így megijedt, de csak a tavaszi napsütésben fürdő terecskét találta.
– Mi az? – kérdezte. – Valami rosszat mondtam?
– …Everfree erdőben, az elhagyatott kastélyban, az Everfree erdőben, az elhagyatott kastélyban! – ismételgette Screw egyre hangosabban.
– Pont ott, de honnan… – kezdte Plum, de utána elhallgatott.
Egy képtelen gondolat vert tanyát a feje hátuljában, és hiába próbálta magától elhessegetni, csak nem tágított.
– A faházban voltam Applejackkel – suttogta Screw remegve. – Nem a mostaniban, hanem az előzőben, amit az Apple farmon építettünk együtt, még mielőtt…
A lány beszámolója itt megakadt, és Plum kezdett megnyugodni. Nem, nem beszélhetnek ugyanarról. Az biztos, hogy neki eszébe sem jutna az Apple családról álmodni. Nem is járt még soha a farmjukon, bár egyszer véletlenül majdnem, amikor Sweetie Belle megkérdezte, jön-e a születésnapi bulira, és rávágta, hogy igen, mert azt hitte, a csikó a sajátjára hívja. Amikor kiderült, igazából az ünnepelt Applebloom lesz, rövid úton kimentette magát. Nem volt nehéz, sokat kellett dolgoznia, csoda lett volna, ha egyáltalán el tud menni.
– Nem, az Apple farm ki van zárva – gondolkodott hangosan. – Furcsa viszont, hogy a kastélyt említed, mert álmomban én is ott kötöttem ki, vagyis egy darabig hatalmas, üres, romos termekben bolyongtam, nem is sejtettem, hol vagyok, amíg ki nem néztem egy ablakon, és meg nem láttam az erdőt. Különös volt, mert az én álmaimban általában az Everfree erdő…
– A baleset után – vágott közbe Screw üres tekintettel. – Sokszor kísért az a nap, és mindig másképp. Applejack nem érti, amit mondok, hiszen senki sem érti, amit mondok. De most valami elragadja, csak hogy utána visszatérjen értem. Menekülni kezdek, az erdőn át, a kastély romjain át…
Plum érezte, amint egy hűvös fuvallat borzolja fel a szőrt végig a gerincén, egészen a tarkójáig.
– Láttalak, amikor kivágtatsz az erdőből – mondta. Tulajdonképpen akkor még nem sejtette, hogy rosszat fog álmodni, és meglehetősen megörült a találkozásnak, de ezt mégsem mesélheti el egyenesen a lánynak. – Úgy tűnt, az életedért menekülsz. Valami üldözött, és egy másik valami gyorsan közeledett jobbról, hogy elvágja az utad. Nem láttam őket, csak a lombok rezdüléseiből és a recsegésből sejtettem.
– Berántottál a fal mögé. Te mentettél meg! – hadarta Screw, és most végre a csikóra nézett, hitetlenség és megvilágosodás ült a szemeiben.
Plum kényelmetlenül feszengett. Igen, az álmaiban képes úgy tenni, mint aki bátor. Meggondolatlanul szörnyekkel száll szembe és pónikat ment meg, mintha nem is lenne tétje az egésznek – mert nincs is.
– De ez miként lehetséges? – kérdezte. – Hogyan álmodhattuk ugyanazt mind a ketten?
– Az álmokat elfelejtem – rázta a fejét Screw. – Ez viszont olyan élénken megmaradt, mintha megtörtént volna… De mégsem lehetett valóság, mert tudtál repülni… És sohasem láttam még ahhoz a különös feketeséghez foghatót, ami megette az erdőt!
– Az a Fény Gyilkosa, én gyakran szoktam vele találkozni – merengett Plum. – Tulajdonképpen nekem kellene megállítanom, de még nem igazán bogoztam ki, hogyan. Várj csak… Az egész a te erdődben kezdődött, utána nagyjából akkor, amikor bereteszeltem azt az ajtót, és felszaladtunk a toronyba, az egész átváltott az én álmomra. Azt mondod, te is emlékszel erre? Mintha valahogy bekeveredtem volna a fejedbe, csak hogy kicsivel később átszaladjunk az enyémbe. De ez az egész nem lehetséges, az álmok nem valóságosak, senki sem képes megjelenni abban, amit valaki más lát az éjszaka, nem? Vagyis… Egyetlen pónit tudok, aki igen…
Screw úgy pattant négy patára, mint akit egy rugó billentett hátsón.
– Luna hercegnő! – kiáltotta.
– Igen, állítólag – hagyta helyben Plum nyugtalanul. – És furcsa, hogy említed, mert mintha pókszerű barátaink is beszéltek volna valamilyen hercegnőről.
– Azt mondták, el fog jönni! – A lány szaladt egy kört maga körül, majd kétségbeesetten toporgott tovább. – A közelébe akarnak férkőzni!
Plum látta rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei, és lassan rá is átragadt a pánik. Kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, próbálta inkább másfelé terelni a gondolatait. Tényleg képesek egy egyszerű, hülye álomnak ekkora feneket keríteni? Még ha különös volt is, akkor sem tehetnek most már semmit, és nem is fenyegeti őket közvetlen veszély, hiába érzik úgy, mintha a kirohanás a világból minden problémájukat megoldaná.
Inkább Screw-hoz lépett, és megragadta az egyik remegő patáját, mint ahogy a kishúgáét, Daisyét szokta, amikor néha neki kellett vigyáznia rá, és a picinél valami miatt eltörött a mécses. Csak valamivel később jutott el a tudatáig, mennyire furcsa mozdulat volt ez ebben a helyzetben, amikor egy majdnem felnőtt kanca állt vele szemben, de egyszerűen hozzácsapta a nap többi különös dolga közé.
– Hé, nyugi, nyugi! – mondta félig saját magának. – Nem hiszem, hogy lenne bármi jelentősége is ennek az egésznek. Az a baj, hogy túlzottan belelovalljuk magunkat, mert nem ismerjük, miként is működnek az álmok. Valahogy ki kellene derítenünk, fordult-e már elő hasonló bárkivel, persze Luna hercegnőn kívül, és mit is jelent ez az egész, már ha van egyáltalán bármi értelme. A legvalószínűbb nyilván az, hogy megláttuk azokat a rémes pofákat, és ettől mind a ketten ugyanazt álmodtuk, de mégis, mi mást is álmodhattunk volna?
Screw olyan vehemenciával bólogatott, hogy látszott rajta, nagyon próbálja elhinni, amiket mond neki. Közben azt is észrevette, amint a csikó a patáját szorongatja, és egyre gyanakvóbb pillantásokat vetett felé, így Plum jobbnak látta, ha inkább óvatosan visszateszi a lábat a földre, mielőtt még félreértések adódnának. Jobban belegondolva amúgy sem volt a helyzetük valami romantikus, a lány lába elég poros volt és ragadós attól a valamitől, amivel a fadarabokat kezelte nemrég.
– De én is jobban érezném magam, ha rendesen utánajárnánk ennek az egésznek – folytatta, mielőtt még igazán kényelmetlenné vált volna a légkör kettőjük között. – Kerítenünk kellene valakit, aki nálunk sokkal jobban ért az ilyesmihez… Valakit, egy igazán okos pónit…
De ki legyen az? Ki rendelkezik a legnagyobb tudással azok közül, akiket ismer? Elgondolkodva figyelte a lány arcát, csak hogy ugyanabban a pillanatban hasítson mindkettőjükbe a felismerés.
– Cheerilee!
– Baj van? Belekeveredtetek valamibe?
Cheerilee némi nyugtalansággal az arcán nézett rájuk. Ezek szerint nem sikerült értelmesen elmondaniuk, amit szerettek volna. Nem is meglepő, hiszen a tanár nénin látszott, éppen indul valahova. A házikója előtt sikerült elkapniuk az utcán, amikor pont a kertkaput csukta be maga után, ezért meglehetős sietséggel adták elő neki a meséjüket, ráadásul nagyon igyekeztek, hogy véletlenül se hozzanak szívrohamot a kancára. De mégis, hogyan beszélhetnek neki szörnyekről és valóságosnak tűnő rémálmokról anélkül, hogy megijesszék, vagy őrültnek nézze őket?
Plum lopva vetett egy pillantást a mellette álló Screw eszelős arckifejezésére. Nem, semmi esélyük, még ha Cheerilee nem is rohan sehova.
– Igen – jelentette ki Screw erősen rázva a fejét, sörénye csak úgy lebegett körülötte.
– Dehogy! – vágott közbe Plum. – Nincs semmi baj, tessék megnyugodni! Egyszerűen inkább csak afféle tudományos érdeklődés ez a részünkről, mert olyan furcsának találtuk.
Bízott benne, hogy ilyen tálalásban a tanár néni kevésbé találja gyanúsnak vagy különösnek az egészet. Cheerilee úgy nézett körbe az utcán, mintha éppen legszívesebben valahol egészen máshol lenne, azután a legkedvesebb mosolyát erőltette magára.
– Ne haragudjatok, akkor félreértettem! Nem lehetne esetleg, hogy holnap iskola után beszéljük ezt meg? Megígértem Rosie-nak, hogy átugrom hozzá néhány palántával, és már így is késésben vagyok.
– Hát, nem hiszem, hogy nagyon sürgős lenne – vonta meg a vállát bizonytalanul Plum. – De azért sokkal jobban aludnánk, ha annyiban meg tudna erősíteni minket, hogy lehet-e egyáltalán bármi köze az álmoknak a valósághoz.
– Én nem szeretnék aludni – kottyantotta közbe Screw, ezzel láthatóan ismét kizökkentette Cheerilee-t a koncentrálásból.
– Nézd, Plum – fordult a csikó felé a tanár néni – ilyesmitől nem kell félnetek, soha nem hallottam olyanról, hogy valakire bármilyen hatással is lett volna egy rossz álom. Azt elismerem, néhány napig képesek annyira befészkelni magukat a póni agyába, hogy nyugtalanul forduljon hátra minden kis zajra, de ez idővel mindig elmúlik. Gondolj inkább úgy rájuk, mint egy rossz emlékre. Tud neked ártani egy rossz emlék?
Plum ettől a magyarázattól picit úgy érezte, mintha Cheerilee fiatalabbnak nézné, mint amilyen valójában. Ugyanakkor abban is van igazság, hogy csak a legkisebb csikók félnek az álmaiktól.
– De valami jelentőségük mégis van, ha ő is foglalkozik velük – szólalt meg Screw.
– Kicsoda, drágám?
– Hát Luna hercegnő.
– Látod, ebben lehet valami – sóhajtotta Cheerilee. – Azt mondják, ő az álmok hercegnője, bár nem tudom, ez jelent-e mást is egy hangzatos címnél.
– Meg szokott jelenni az álmokban! – bizonygatta Screw bólogatva.
– Én nem hiszem, hogy saját akaratából jelenne meg bennük. Sok csikónak telebeszélték a fejét mindenféle történettel Nightmare Moonról, aki hercegnővé változik. Hát csoda, ha ilyesmiket álmodnak?
– Ő nem csak a fejemben létezik. Luna hercegnő igenis valóságos!
Cheerilee megadóan lehajtotta a fejét.
– Talán neked van igazad. Bevallom, én még soha nem találkoztam vele álmomban, ami nem meglepő, hiszen csak nemrég tért vissza közénk. Sajnálom, sokkal kevesebbet tudok nektek segíteni ebben a témában, mint szerettem volna. Talán ha a hercegnőt kérdeznétek róla, kideríthetnétek az igazságot, de ez nem tűnik egyszerű feladatnak.
Plum enyhe csalódottsággal nézett a kancára. Pedig mennyire bíztak benne, hogy ő majd segít rajtuk! Butaság volt, hiszen senki sem tudhat mindent, még a tanárok sem.
Talán Cheerilee leolvashatta az érzéseit az arcáról, mert egy kis gondolkozás után vidáman felkiáltott:
– Tudom már! Miért is nem néztek be a könyvtárba? Könnyen lehet, hogy találtok ott egy jó könyvet, ami választ ad a kérdéseitekre, ráadásul a könyvtáros, Twilight Sparkle Celestia hercegnő tanítványa. Nálam egészen biztosan jobban ismeri a hercegnőket.
A tanár néni egy csillogó mosolyt villantott feléjük, azután lezártnak tekintve a témát, dudorászva elgaloppozott.
Hát igen, a könyvtár. Nem is volt olyan rossz ötlet, sőt tulajdonképpen magától is az eszébe juthatott volna. Talán csak azért kerülte el a figyelmét, mert nem bízott abban az idegen, canterloti póniban, aki jelenleg vezette. Túlságosan fent hordta az orrát, mint az kiderült, ahányszor csak találkozott eddig vele – de ez még nem jelentette azt, hogy buta lett volna. Talán ismeri a válaszokat, vagy ha nem, esetleg elintézhetné, hogy beszéljenek Luna hercegnővel.
Nem, azt talán mégsem, de ha szépen megkérik, egy üzenetet éppen átadhatna neki. Ez lesz a legjobb, hiszen a hercegnő fel tudja mérni, valós-e a veszély, amiről álmodtak. Ha az egész csak butaság, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyja, és kész.
– Gyere, ez a könyvtár nem is olyan rossz ötlet – intett Screw-nak, és megindult az óriási, terebélyes fát mintázó épület felé.
***
Nem kellett mindkét patája hozzá, hogy megszámolhassa, eddig hányszor járt a könyvtárban. Egyszer kaptak egy olyan feladatot az iskolában, aminek a megoldásához feltétlenül be kellett tennie a lábát ide, de azon kívül soha nem akadt semmi keresni valója errefelé. Minek is jött volna, hiszen minden tudást, amit a farmon használhatott, szülei már annyira a fejébe vertek, hogy álmából felébresztve is képes lett volna beszámolni a gazdálkodás fortélyairól. Ezen kívül esetleg valami szórakoztató irodalomért nézhetett volna be, ha nem lett volna éppen elég élénk a fantáziája saját magától is.
Most úgy nyitott hát be a könyvtár ajtaján, mintha éppen lopni indulna, és meg is torpant a küszöbön, hogy bizonytalanul körbenézhessen. Odabent összesen ha három-négy pónit pillantott meg, akik közül ketten a könyvsorok között keresgéltek, a másik kettő pedig az ablak mellett beszélgetett. Ez utóbbiak között gyorsan felismerte Rarityt, Sweetie Belle nővérét, és a könyvtár mostani gazdáját, Twilight Sparkle-t. Amilyen elmélyülten társalogtak valamiről, nem szerette volna őket megzavarni, ezért inkább a szemközti fal felé indult, amelybe polcokat mélyítettek egymás fölé, egészen a plafonig, és mindet megtöltötték könyvekkel. Csak akkor ugrott ijedten hátra vagy háromlábnyit, amikor az egyik szekrény mögül egy mélynövésű sárkány lépett elő fütyörészve, karmos mancsaiban egy kupac könyvet cipelve.
A minihüllő egy pillantást se vesztegetett rájuk, ment a dolgára. Igen, most már rémlett Plumnak is, hogy a canterloti kancával együtt érkezett a kis házi kedvence, bár szerencsére ritkán sikerült vele összefutnia a városban, és akkor is igyekezett nagy ívben kikerülni. Neki aztán mondhatják, hogy szelíd vagy hogy még kicsi, a sárkány az akkor is sárkány marad. Állítólag ékköveket szokott csemegézni, de Plum feltételezte, hogy ha azok elfogynának, nem rettenne vissza a pónihús fogyasztásától sem. Felelőtlenség volt itt tartani, na.
Állandóan a háta mögé pislogva sétált oda a polcokhoz, és tanácstalanul futtatta rajtuk végig a tekintetét. Hol találnak vajon álmokról szóló könyveket? Jobban tette volna, ha odafigyelt volna, amikor ilyesmikről tanultak, és nem hagyja rá teljesen a társaira a könyvtárazást.
– Segíthetek? – szólalt meg mellette egy hang.
A könyvtáros volt az, arcán olyan szintű tettrekészséggel és örömmel, hogy Plumnak majdnem felfordult a gyomra.
– Hát, nem is tudom, azaz hogy talán igen… – motyogta összefüggéstelenül, azon dilemmázva, vajon miként fogjon neki a kérdésüknek, vagy egyáltalán mennyit mondjon el róla, hogy ne járjanak úgy, mint Cheerilee-vel.
– Álmokról keresünk könyvet – foglalta össze segítőkészen Screw.
– Ó, álmokról! – örült meg Twilight Sparkle, és izgatottan összecsapta a patáit. – Igen jó témát választottatok, és természetesen tekintélyes irodalomból válogathattok! Gyertek velem, arra balra találjuk meg az "Á" betűt.
Követték a kancát, aki magabiztosan vezette őket vissza, a bejárat felé, éppen csak annyi időre lassított le, hogy egy kupac könyvet, ami a földön hevert, óvatosan kikerüljön.
– Spike, remélem, ezeket is el akartad pakolni! – kiáltott át a szekrények között egyensúlyozó sárkánynak.
– Igen, Twilight – felelte a sárkány fáradtan, és Plum még azt is kihallotta a hanghordozásából, hogy „aludj csak el, Twilight, majd falatozok a lábadból”.
Paranoid gondolatait inkább száműzte a fejéből, és a polcok felé igyekezett figyelni. Közelebbről már azt is észrevette, hogy a könyvek közül kisebb papírdarabok lógtak ki, némelyiken hosszabb, témakört megjelölő felirat állt, másokon csak betűk. Igen, így már rémlett neki, amikor a suli miatt itt jártak, akkor is valami betűrendes dologban keresték ki, ami érdekelte őket.
– Nézzétek csak, itt is vagyunk – torpant meg előttük a könyvtáros, és végigfuttatta a patáját egy sor könyvön. – Á, á, á… Államok, Állatok, Álmok! Tessék.
Plum a nyakát nyújtóztatva böngészett a címek között, lassan betűzve a mindenféle kalligrafikus betűtípussal rótt szavakat. Álmoskönyv, Álomország, Álomösvény… Sorakozott egymás mellett vagy ötven könyv, amik címének valahogyan köze volt az álmokhoz. Nem egészen így képzelte, az volt a fejében, hogy lesz legfeljebb kettő; leveszi az egyiket, átlapozza, és máris megtalálta a megfelelő fejezetet: „Milyen hatást gyakorolnak egymásra a valóság és az álmok?"
Míg tanácstalanul nézelődött, azt vette észre, valami csiklandozza a nyakát. Szórakozottan dörzsölte meg a patájával, de az érzés visszatért, ezért elszakította magát a címektől, és felnézett. Screw szerteszét álló sörénye volt az, amint a lány egészen közel hajolt hozzá. Ajkai hangtalanul mozogtak, miközben a könyvek gerincére írt betűket olvasta. Testének melege ilyen közelről szinte perzselte az arcát, a szokatlan érzés még azt is kiverte a fejéből, hogy hol van, és mit keres itt egyáltalán. Bámészkodás közben két apró festékpöttyöt vett észre Screw szőrébe ragadva, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne nyúljon oda letörölni. Orrát betöltötte a lány sörényének semmihez sem hasonlítható illata.
Az idillt Twilight Sparkle hangja törte meg, amitől Plum úgy kapta el a fejét, mintha valami rosszaságon érték volna.
– Ott, az asztaloknál nyugodtan beleolvashattok bármelyikbe – mondta a könyvtáros –, de ha valamilyen konkrét kérdésetek van, segíthetek választ találni rá!
Plum a kanca felé sandított, aki hatalmas mosollyal csak arra várt, hogy kérdezzenek tőle, és akkor végre megvillanthassa hatalmas tudását. Legszívesebben rávágta volna, hogy hagyja őket békén, de akkor talán sohasem találják meg, amit keresnek.
– Valójában arra lennénk kíváncsiak – kezdett neki habozva –, hogy ha álmodunk valamit, akkor annak milyen jelentősége van a valóságban…
– Értem már! – derült fel még jobban Twilight Sparkle arca. – Ti az álomfejtésről szeretnétek olvasni! Nézd csak, ez azt hiszem megfelelő is lesz. Az álomfejtés, álomjóslás jó kis szórakozás, kisebb koromban én is rengeteget olvastam róla!
– Álomfejtés… – merengett Plum a kapott könyvet méregetve. – És ön szerint ennek az egésznek van valami valóságalapja?
– Nyugodtan tegezz csak, ha nem akarsz megsérteni, nem vagyok annyival öregebb – legyintett a kanca. – Nos, nyilván ezek elsősorban szórakoztató jellegű könyvek, mint a jóslásról szólók általában. Talán valamelyik nap, ha jobban ráérünk, kerítek egy saját sarkot az ezotériának, hogy külön legyen választva a természettudományoktól. Spike! Spiiike! Írd fel, légy szíves, a tennivalóim közé!
– Igen, Twilight – morogta válaszképp a sárkány valahonnan egy nagy kupac könyv alól.
– Akkor nem ezt keressük – vágott közbe határozottan Screw, kikapta a könyvet a csikó patájából, és visszatette a polcra. – Nekünk olyan kell, amiben az álmok valósággá válnak.
– Regényeket kerestek, szépirodalmat? – kérdezte a könyvtáros a homlokát ráncolva, de Screw csak a fejét rázta. – Vagy nem, tudom is már! „Hogyan váltsd valóra az álmaid”, önmegvalósításról!
– Nem, nem! – forgatta a szemeit Plum. – Olyan álmok, amiket akkor álmodsz, mikor alszol! És hogy mi közük lehet a valósághoz.
– Sejtem már, ti a pszichológiai vetületére gondoltok – dörgölte meg az orrát elgondolkozva Twilight Sparkle. – Van ilyenem is, például „Személyiségfejlődés, bizonytalanság és a rossz álmok”… Ez a másik sarokban van, a „P”-nél.
Plum váltott egy teljesen tanácstalan pillantást Screw-val.
– Szerintem kezdjük elölről, mert egyébként nehéz elmagyarázni – sóhajtotta végül. – Olyasmire gondolunk, amikor álmodsz valamit, amiről tudod, hogy legalább egy része valóságos, megtörtént, vagy meg fog történni. Mint amikor Luna hercegnő megjelenik az álmodban, nem azért, mert éppen róla álmodsz, hanem mert ő meg akar jelenni…
– Áhá, szóval Luna hercegnőről van szó! Miért nem ezzel kezdtétek? Rögtön a „Mágia” címszóhoz indultunk volna, és meg kell valljam, az a kedvenc részem! Nézzétek, az a két egész szekrény csak arról szól!
Twilight Sparkle megragadta Plum patáját, és egy hatalmas szekrény felé kezdte húzni.
– Mágia? Szóval ez Luna hercegnő egyik varázslata? – kérdezte a csikó bizonytalanul.
– Hát persze, mi más is lehetne – mosolygott rá a könyvtáros. – Konkrétan telepátiának hívják, amikor valaki más elméjébe képeket vagy hangokat továbbítasz. Akad néhány igen jó könyvem róla.
– És ezzel a tele-micsodával akár ártani is lehet valakinek? – kérdezte Plum izgatottan.
– Ártani? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Mert az a helyzet, hogy azt álmodtuk, valakik bántani szeretnék Luna hercegnőt! – kiáltotta közbe Screw.
A könyvtáros megállt, és a patáját az orrához ütögetve gondolkozni kezdett.
– Szóval innen fúj a szél – szólalt meg végül. – Nem kell aggódnotok, a rossz álmoknak egyedül annyi a hatásuk, hogy kellemetlenül érzed magad, amikor felébredsz. És hogy a kérdésetekre is válaszoljak, nem, telepátiával nem lehet ártani senkinek. Léteznek természetesen olyan hasonló mentális varázslatok, amikkel lehetne, de megnyugtathatlak, Luna hercegnő tapasztalt és nagyon erős alikornis, egész Equestriában egyedül Celestia hercegnő erősebb nála. Ha nem is venné körül egy hatalmas kastély tele jól képzett és felszerelt testőrökkel, akkor is meg tudná védeni magát.
– Értem – bólintott Plum, miután megrágta az elhangzottakat. – De azért lehetne neki valahogy szólni, hogy vigyázzon magára egy kicsit jobban?
Twilight Sparkle nagyon erősen próbált komoly maradni, de egy elfojtott horkantás után kiszakadt belőle a nevetés. A csikó úgy érezte, rajta nevet, és ettől rögtön a fülébe szaladt a vér. Tényleg ekkora butaságot mondott volna, vagy a kanca csak ki akarja gúnyolni?
– Jaj, ne haragudj, nem rajtad nevetek – mentegetőzött a könyvtáros a könnyeit törölgetve, mintha olvasott volna a gondolatai között. – Csak elképzeltem, hogy mindenki, aki csak valami rosszat álmodik, rögtön ír egy levelet a hercegnőknek. A világ összes papírtekercse nem lenne elég rá, annyit mondhatok! A dolog egyébként is fordítva működik: Luna hercegnő vigyáz a mi álmunkra. Ha valami igazán rosszat álmodnál, számíthatsz rá, hogy meg fog jelenni.
Hát éppen ez volt az, amitől a legjobban rettegett Screw is és ő is. „Ma este választania kellett, de el fog jönni” – mondták álmában a szörnyek, és ez nem éppen úgy hangzott, mintha nagyon félnének az érkezésétől.
De talán a könyvtárosnak igaza van. Mit is árthattak ezek az álomlények egy igazi alikornisnak? Ha feltűnt volna Luna, biztosan szétcsapott volna közöttük – már ha egyáltalán van bármi értelme ennek az egésznek, és nem csak egy egyszerű rossz álom, ahogy mindenki más is bizonygatja nekik. Hallgatniuk kellene az okosabbakra, nem? Hiszen azért kérdezik pont őket.
– Nem írnál neki mégis? – kérdezte végül tépelődve. – Értsd meg, ez nem csak egy egyszerű álom volt, hanem sokkal valóságosabb, ráadásul mind a ketten pontosan ugyanazt láttuk!
– Aha, jó – felelte Twilight Sparkle kissé szétszórtan. – Úgyis írnom kell Celestia hercegnőnek, majd megemlítem neki. Ti pedig addig is nyugodjatok meg, nem történhet semmi Luna hercegnővel.
***
Miután ilyen módon kiderült róluk, hogy valójában nem is könyvet kölcsönözni érkeztek, Twilight Sparkle egyedül is hagyta őket, így némi tanácstalan nézelődés után kint találták magukat az épület előtt. Nem tettek meg azonban néhány lépésnél többet, Plum ismét megtorpant.
– Miért nem érzem magam teljesen nyugodtnak? – tette fel a költői kérdést Screw időközben újra maszkszerűvé merevedett arcára pillantva.
– Nem vagyunk tehetetlenek – cáfolta meg ki sem mondott gondolatait a lány. – Az én álmomban ugyan nem támadják meg Luna hercegnőt. Megígérem, hogy soha többet nem fogok aludni.
Plum nem bírta eldönteni, hogy vegye komolyan Screw elhatározását, vagy inkább nevessen a naivitásán. Ugyanakkor a lány szemeiben olyan sziklaszilárd elhatározás ült, hogy bármit képes lett volna elhinni neki. Amikor tegnap találkozott vele, akkor is látszott rajta, igen rég nem aludt már, akár azt is elképzelte róla, hogy egy hetet is kibírjon újabb pihenés nélkül. Talán csak ennyire volt szükségük? Elég egy pici időt nyerniük? A figyelmeztetés eljut Luna hercegnőhöz? Azokat az erdőben ólálkodó szörnyeket végül patára keríti az őrség? Miért is lenne rá szükség, hogy Screw és ő, a két apró porszem védjék meg Equestria egyik uralkodóját?
Nem tehetetlenek? Mindent megtettek, amire az erejükből futja? Elég lesz ennyi?
Nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Értelmetlen ezen rágódnia, hiszen minden ki fog derülni a maga idejében. Csupán egyetlen dolga maradt: megfeledkezni az egészről, és visszatérni a saját szokásos életéhez. Azaz…
Félszegen Screw-ra pillantott, aki még mindig őt méregette kifejezéstelenül.
– Figyelj, esetleg lenne kedved… – kezdte bizonytalanul, de a lány a szavába vágott.
– Cake úr mérges lesz, ha meglátja a rendetlenséget. Mennem kell összepakolni.
Erről azután Plumnak eszébe jutott a saját munkája, amit még a délután folyamán el kell végeznie az apukájával a szilvásban. Nagy kedve nem volt hozzá, de legalább az is leköti a gondolatait, és talán segít visszazökkennie a régi kerékvágásba, akár jól, akár rosszul járjon is ezzel.
– Igazad van, nekem is dolgoznom kell – mondta azért, bár nem úgy tűnt, mintha Screw-nak lelkiismeret furdalása lenne, amiért nem tudnak együtt lógni. – Akkor szia.
– Szia – köszönt el a lány érzelemmentes hangon, és kényelmesen elgaloppozott a cukrászda felé.
Úgy járkált fel-alá a lakosztályában, mintha égetné a lábait a padló. Tudta jól magáról, milyen nevetségesen fest, éppen ezért örült is neki, hogy senki sem láthatja. Bezzeg a nővére, neki aztán nincsenek ilyen problémái. Ő mindig pontosan tisztában van vele, mit kell tennie, és amikor az egyetlen józan döntés a várakozás, hát akkor a lehető legfelségesebb módon várakozik, annyira nyugodtan, mint a befagyott víztükör. Márpedig most nappal volt, Celestia ideje, ilyenkor nem tehet mást, minthogy megpróbálja higgadtan kivárni a sorát. Ebben egyeztek meg, ez jutott neki, és különben is, megkapta a lehetőséget rá, hogy cselekedjen az elmúlt éjszaka.
Miután nővére a teljes mozdítható őrséget kivezényelte az Everfree erdő különböző szegleteibe, éppen csak annyi pónit hagyva hátra, akik Canterlot és a palota őrzéséhez feltétlenül nélkülözhetetlenek, azt hitte, bármi is volt az, amit mind a ketten megéreztek, hamarosan a nyomára bukkannak, és kérdőre vonhatják. Ezzel szemben az idő csak telt és telt, a nappali őrség pedig nem talált semmit. Pedig reggel még azon sem lepődött volna meg, ha azzal térnek vissza, hogy megnyíltak Tartarus kapui, és egy valódi ősszellem masírozott ki rajtuk teljes díszkísérettel.
Ám nem így történt, azt a pillanatnyi nyugtalanságot leszámítva az erdő egy fokkal sem volt gonoszabb, mint bármelyik átlagos napon – azon kívül, hogy alkonyatkor valami vagy valamik ráijesztettek két ártatlan civilre valahol az erdő szélén. Oda is kivezényeltek két szakaszt, de persze teljesen hiába. Egyre inkább úgy érezte, vagy nincs is semmi odakint, vagy ha mégis, hát teljesen a bolondját járatja velük.
Amint volt rá lehetősége, útnak indította az éjszakai őrséget is, hogy Celestia pónijai pihenhessenek egy picit, hiszen akkor már jó tizenhat órája rótták a környéket. Bízott a sajátjaiban, egészen biztosan megtalálták volna, ha bármi fenyegető lapul a Canterlot és Ponyville között húzódó út mentén. Talán rosszul mérte fel a helyzetet, rossz helyen keresgélt, túl messzire az erdőtől. De ugyanakkor ha más nem is, egy picit megnyugodhatott, hiszen ha nem is talál semmit, de a lakókat megvédi, azzal már elérte a célját. Vagyis megnyugodhatott volna, ám természetesen nem így történt. Valami ólálkodott odakint, érezte halvány viszketésként a hátán, a szárnyai között, felettébb idegesítően, megvakarhatatlanul, csillapíthatatlanul.
És akkor ott volt még az a kis kirándulás is az álmok világába. Nagyon szerette volna, ha legalább ma békén hagyják ezekkel, és amikor a hívást megérezte, egy pillanatig habozott, azt latolgatva, talán mégsem megy el, ma nem, amikor ilyen fontos dolga van, akkor nem. Hiába kötötte a fogadalma, majdnem sikerült elszakítania a tudatát az álomvilágtól, majdnem hátat fordított neki. Hiszen annyira égetően nagy szükség nincs is mindig a jelenlétére, a pónik egész jól vigyáztak magukra odaát is, főleg az öregebbek, mint amilyen a mostani is volt. Miért is anyáskodna felettük feleslegesen?
De a második… A másodikat nem hagyhatta figyelmen kívül. Eleve ez is micsoda balszerencse már, egyetlen éjszaka alatt két hívás! És érezte, ha most sem kel útra, egy alattvalóval kevesebb ébred fel Equestriában, mikor elérkezik a hajnal. Valahol Manehattan külvárosában egy egészen pici csikó szemei örökre lehunyva maradnak, és a belé vetett bizalom, hogy az Éjszaka Úrnője őrzi az álmokat, örökre kijavíthatatlan csorbát szenved – ismét. Nem… Nem kell úgy tennie, mintha adna a hírnévre. Neki magának számított, hogy az őrsége alatt ne történhessen ilyen szörnyűség! A saját lelkiismeretével hogyan számolna el? Egyetlen valódi feladata van, ami csak az övé, és azt is képtelen rendesen elvégezni? Hát nem!
Ahhoz képest, mennyire megijedt, és ugyanakkor mennyire felpörgette magát, mikor a szélnél sebesebben megérkezett, a támadók egyszerűen kereket oldottak, visszahúzódtak abba a feneketlen szakadékba, ahonnan előbukkantak. Éppen csak egy picit sajnálta. Nem a kihívásra volt szüksége, egyáltalán nem. Sokkal inkább meg akarta leckéztetni őket, elbánni velük, darabokra szaggatni az akaratukat, hogy többé ne bújhassanak elő bármiféle félelemérzet nélkül vadászni. Megtehette volna, mert nagyon rákészült, érezte, annyira valóságos volt a jelenléte odaát, akár a való világban. A mélység szélén aztán elbizonytalanodott.
Félt? Igen, valahol a lelke legmélyén talált egy apró, gúnyosan vihogó kis lényt, aki ezzel csúfolta. Valamikor, nem is olyan régen, néhány évszázaddal fiatalabban talán fejest ugrott volna a ragadozók után, lángoló szemével perzselve fel a bűzlő odút, amiben lakoztak. Azóta óvatosabb lett. Bölcsebb? Talán egy picivel, de sokkal óvatosabb. Nem hitte már el, hogy halhatatlan – és azt sem, hogy nem léteznek rosszabb dolgok a halálnál.
Ezért hát inkább kényszerítette magát, hogy elűzzön minden indulatot a tudatából, és a csikóhoz fordult, hogy vele törődjön. Nem kell egy csapásra megváltania a világot, nem is lenne rá képes. Lépésről lépésre, egyik megmentett lélekkel a másik után talán igen.
Szóval, ha úgy vette, akkor ezen az éjszakán a Gonosz Erők – Luna mérkőzést egy-nullára megnyerte, és mégsem lehetett elégedett. Valami nem volt rendben, valami fölött elsiklott a figyelme, valami nem hagyta, hogy nyugodtan várakozzon. Márpedig akkor is kényszeríteni fogja magát, hogy abbahagyja ezt az őrült fel-alá járkálást!
Miközben a szőnyegen eligazította a párnáját, és megpróbálva felvenni a kedvenc meditatív pozícióját ráült, azon kapta magát, hogy fáj az arca. Minden egyes izma görcsbe rándult a vicsorgástól, amit szinte reggel óta folyamatosan művelt, azóta, hogy tétlenségre volt kárhoztatva. Most egyesével igyekezett őket ellazítani, és már-már hallotta a halk pattogást, amint kiengedtek. Úgy is van, ki kell ürítenie a fejét. Egy picit pihennie kell, hiszen még mindig rövidek a nappalok, nemsoká elérkezik a következő éjszaka, amikor szüksége lehet minden képességére. Száműzött minden zavaros gondolatot a tudatából, egyedül a város odakintről nagyon halkan behallatszó zajaira figyelt. Beletelt legalább öt percbe, mire ki tudta zárni a keringő gondolatait, és többet nem akartak a figyelmét követelve rárontani. Lassan a zajokat is megpróbálta elűzni magától, hogy olyan lehessen, mint egy kavics. Egy szép, tükörsimára koptatott gránit kavics egy hatalmas tó partján, aki a hegyekből érkezett, ezer meg ezer mérföldet tett meg, de a hatalmas erő, ami eddig hordozta és formálta, már ráunt, megszabadult tőle, és hagyja, hadd heverjen végre békében az örökkévalóságig, egyedül a mindig változó, állandóan megtelő és elfogyó hold fényében fürdőzve.
– Luna, szükségünk van rád!
A hang a fejében olyan tisztán szólalt meg, mintha nővére csak mellette állt volna, és olyan váratlanul, hogy összerezzent tőle. Nem szerette, amikor Celestia így beletiport a személyes szférájába, általában sokkal puhábban hívta őt, de ez a mostani alkalom más volt. „Szükségünk”, mondta, és nem „szükségem”, ami azt jelentette, valamilyen nagyon sürgős hivatalos ügyhöz kellett a jelenléte.
Bosszúsan négy patára pattant, és míg nagyon bízott benne, hogy nem csak valami vicc az egész, vagy felesleges formalitás, megiramodott a trónterem felé. A szobájának ajtaján őrt álló két testőre kapkodva vágta vigyázzba magát, és a nyomába szegődtek. Nem törődött velük, helyette azt próbálta meg kitalálni, vajon milyen ügyben lehet ilyen fontos a személye. Nem emlékezett rá, hogy érdekesebb megbeszélést időzítettek volna mára, és semmilyen követség érkezését sem várták. Talán… talán a nappali őrség végre talált valamit? Kiderül végre, hogy mi volt az, amit megéreztek, és amit már egy egész napja hiába keresnek?
Kivágta maga előtt a trónterem hatalmas, díszes hátsó ajtaját, és cseppet sem felségesen, de annál türelmetlenebbül lépett oda Celestia oldalára, majd értetlenül körbenézett. A teremben két tucat, félkörbe rendeződött, állig felpáncélozott és fegyverzett pónin kívül senkit nem talált. Mire ez a nagy felhajtás? A nővére arcára pillantott, hátha onnan leolvashat valamit, de Celestia csak kihúzta magát, szoborszerűvé fagyasztotta a vonásait, és az ajtó irányába bólintott.
A két ajtónálló tágra nyílt szemekkel, kapkodva kinyitotta a trónterem főbejáratát, amin kisvártatva két kutyaközönséges, bár nagyra nőtt földpóni sétált be, egy egész szakasz idegesnek tűnő katonával körülvéve. Luna egy pillanatig felettébb nevetségesnek találta, hogy ennyien kísérjenek két pónit, bármekkora veszélyes gonosztevők legyenek is, de azután megérezte a hihetetlenül erős mágikus kisugárzást az idegenek felől. Egy cseppet kellett csak hunyorítania, hogy a remekül kivitelezett illúzióvarázslat apró nyomait felfedezze: a jövevények valami egészen mások lehettek, nem pónik.
Felvette hát a lehető legkirályibb testtartását, nyugalmat erőltetett az arcára, megemelte a fejét, és úgy várta, mire megy ki ez az egész színjáték.
A kis csapat megállt a terem közepén, és előlépett közülük az őrség vezetője: a fiatal, nyúzott tekintetű Shining Armor százados, valamint közvetlenül mögötte egy idősebb egyszarvú, akiben Luna felismerte Star Charmert, Celestia egyik legerősebb udvari varázslóját.
– Celestia hercegnő, Luna hercegnő – kezdte a százados mélyen meghajolva –, ezeket a déli úton fogtuk el…
– Tisztelt hercegnők! – vágott közbe egy síron túli, kongó hang, ami Luna rémülettel vegyes meglepetésére egyenesen a fejében szólalt meg. – Biztosíthatjuk méltóságotokat, hogy elfogásról szó sem volt. Saját jószántunkból, szerény követekként érkeztünk színetek elé. Ugyanakkor mélységesen megköszönjük kísérőinknek, hogy segítettek nekünk elrejteni szokatlan külsőnket a póninép érzékeny szemei elől.
Nem bírta eldönteni, melyik közrefogott póni beszélt, mert egyiknek sem mozgott a szája. Arról viszont könnyen meggyőződhetett, hogy a hangját mindannyian hallották: az őrök ettől a szónoklattól elképedve fonták szorosabbra a gyűrűjüket.
– Mit merészelsz… – kezdte Shining Armor, de Celestia hercegnő parancsolóan szétterjesztette hatalmas szárnyait, amitől a torkán akadt a szó. Luna késlekedés nélkül csatlakozott a nővéréhez, ezzel is jelezve, ketten egy póniként képviselik a birodalmat.
– Vegyék le a követ urakról az illúziót! – parancsolta Celestia, mire Star Charmer azonnal mélyen meghajolt, és a szarva felfénylett.
A következő másodpercben a követeket póninak mutató mágia szertefoszlott, így Luna megszemlélhette őket teljes, förtelmes valójukban. Két, leginkább talán pókra, vagy skorpióra emlékeztető lény állt előtte, póniknál jóval nagyobbak, egyedül az udvari mágus erejét dicséri, hogy egyáltalán sikerült álcázni őket. Az illúzió elmúltával is hihetetlen erős mágia sütött belőlük, ami nem is csoda: egyikőjük sem volt teljesen valóságos. A létezés egy másik síkjáról vetültek csak át ideiglenesen az anyagi világba, és ettől testük körvonala folyamatosan hullámzott, mint valami délibáb. Luna nehezen fókuszálta rájuk a szemeit, pillantása állandóan keresztülcsúszott rajtuk, amitől enyhe hányinger fogta el, de kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. A palotaőrségből többen nem voltak felkészülve a látványra, és rémülten hátráltak néhány lépést, mások pedig zavartan pislogtak a lényekre, mintha fel sem fognák, mi az, amit látnak.
A legrosszabb azonban a lényeknek azon testrésze volt, amit fej helyett biggyesztett groteszk teremtőjük a hosszú lábaik közé. Az alaktalan, sápadt folton szétszórt fekete lyukakon át Luna egészen más dimenziók végtelenségébe nyerhetett betekintést. Úgy érezte, nem csak a fényt nyelik el ezek a nyílások maradéktalanul, hanem a vákuum ellenállhatatlan erejével szippantják ki a lelket a testéből egyenesen a saját szemgödrein keresztül. A trónterem jelentőségét vesztette körülötte, szinte meg is szűnt létezni, azok a szörnyű lények pedig egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, mígnem betöltötték a látómezejét.
Nem! – parancsolt megálljt a tudatának. Nem fogja megszerezni azt a dicsőséget ezeknek a valamiknek, hogy Equestria egyik hercegnőjét gyengének lássák! Nem fogja elfordítani a fejét, nem hátrál meg, nem veszi le a pillantását róluk! Teljes akaraterejével feszült neki az érzékeit gúzsba kötő idegen világnak, és lassan visszanyerte az irányítást az elméje fölött. A látása visszatért, ha lehet, még jobban kihúzta magát, és minden egyes idegszálából azt sugározta a lények felé: halhatatlan alikornis hercegnő vagyok, ez az én birodalmam, az én otthonom! Bárhonnan jöttetek is, itt én vagyok az úr! Boruljatok térdre előttem!
A két szörnyű teremtmény először mintha egy egész picit összement volna, majd lassan meghajoltak a hercegnők előtt, és máris sokkal kevésbé tűntek fenyegetőnek. Ugyanakkor Luna igyekezett nem elbízni magát, hiszen tudta, nem egyedül a saját érdeme ez a győzelem a mentális párbajban. Oda sem kellett fordulnia, a szárnya minden egyes tollában érezte a nővéréből sütő jéghideg, kegyetlen magabiztosságot.
– Halljuk hát, követ urak, minek köszönhetjük a látogatásukat? – kérdezte Celestia kemény, számon kérő hanghordozással.
– Fenséges hercegnők! Ragyogja be fényesen birodalmatokat a nap és a csillagok! – szólalt meg ismét a fejében a rémek hangja. – A mi urunk, a Meghasadt Síkok Parancsolója, Téboly Korbácsa Uatan küldi magasságotoknak jó szándéka jeléül e csekély ajándékot!
Az egyik pók kicsavart pozícióba forgatta a teste fölé hosszú lábait, levett valamit a hátáról, és maga elé helyezte a padlóra. Egy koszos, kopott, pókselyem gubó volt az, körülbelül akkora, mint egy póni. A testőrség vezetője megindult, hogy átvegye az „ajándékot”, de nem jutott két lépésnél messzebb, amikor is felfedezhette, mit tartalmaz a gubó. Arcára döbbenet ült ki, egy másodpercre földbegyökerezett a lába, utána inkább visszahátrált a helyére.
Ez a kis közjáték egy pillanatra sem törte meg a feszültséget, Luna a nővérével együtt továbbra is farkasszemet nézett a követekkel.
– Urunk egy üzenet átadását is megparancsolta – folytatta a lény –, mely a következőképpen hangzik. Ezer és ezer éven át éltek népeink megtűrve egymást, mígnem megépült a Fal. Legyen így azután is, hogy leomlott.
Luna egy szót sem értett ebből az egészből. Talán az idő alatt maradt ki valamiből, míg távol volt? Nem lepődött volna meg rajta különösebben. Meg fogja kérdezni a nővérétől, amint az idegenek elmentek, de addig is nem szabad kimutatnia egyetlen gondolatát sem. Mozdulatlan arccal meredt hát maga elé, mint eddig.
– Tisztelt követek! – szólalt meg újra Celestia. – Tolmácsolják uruknak Equestria hercegnőinek üdvözletét és köszönetét. A pónik népe mindig békességben élt azokkal, akik hasonló értékrendben hisznek. Shining Armor százados, kérem, kísérje a vendégeinket vissza az Everfree erdőig!
Ezek szerint ennek a beszélgetésnek hamarabb vége szakadt, mint arra Luna számított – nem szokták azért ennyire gyorsan lerázni az idegen népek követeit, bár maga sem örült volna túlságosan, ha még akár egy percig is el kell viselnie a lények társaságát.
A százados meghajolt, és a beosztottaival együtt sokkal szorosabb körbe fogták a pókokat. Mindegyikük arcán meglehetős idegesség ült, de annyi lélekjelenlétük azért még volt, hogy ne nyúljanak a fegyvereik után.
– Engedjen meg nekünk még egy szót, hercegnő – szólalt meg a fejekben valamelyik lény hangja újra, miközben egyikük egy cseppet sem kecsesen picit beljebb rogyasztotta a lábait, talán udvariasságból, esetleg csupán annak a jeléül, hogy ő beszél. – Távol álljon tőlünk, hogy megsértsük, de nem szívesen utaznánk a fényes napkorong alatt. Ha mód van rá, visszaélnénk a póninép híres vendégszeretetével, míg leszáll az éjszaka, és csak akkor utaznánk tovább.
Celestia minden érzelem nélkül bólintott.
– Legyen hát óhajuk szerint. Százados, vezesse vendégeinket a pincébe, kerítsenek nekik egy kényelmes helyet, ahova nem süt be a nap!
Minden további ellenkezés nélkül a kis csapat megindult kifelé a trónteremből. Star Charmer, mielőtt még kiértek volna, lehunyta a szemeit, ragyogó szarvval erősen koncentrált egy másodpercre, és visszarejtette az illúzió alá a követeket.
– Charmer, te maradj, kérlek – szólt utána Celestia.
Az egyszarvú engedelmesen megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Celestia közelebb intette magához.
– Nagyon vigyázz! – súgta neki a hercegnő. – Nem eshet bántódásuk a követeknek, viszont sehová nem engeditek őket, amíg be nem sötétedik. Akkor elkíséritek őket az erdőig, és gondoskodtok róla, hogy be is menjenek. Nem követitek őket, érted?
– Igen, hercegnő! – bólintott Star Charmer.
– Vedd magad mellé Aura Dancert és Emerald Leavest, vagy akit még el tudsz érni a belső körből. Ne becsüljétek alá őket!
Star Charmer meghajolt, és sietve távozott a teremből.
Luna egy nagy sóhajjal engedte ki magából a feszültséget. Lépett néhányat, és átmozgatta a vállait, amik észrevétlen elkezdtek megmerevedni, annyira koncentrált a mozdulatlanságra. Egy percre lehunyta a szemeit, míg megpróbálta kihámozni az imént történtek jelentőségét, de végül úgy döntött, sokkal egyszerűbb, ha a nővérét vonja kérdőre. Megfordult hát, és szembe nézett Celestiával.
A fehér alikornis meglepően gondterheltnek látszott, elmélyülten nézte továbbra is az ajtót, ahol az idegenek nemrég távoztak.
– Nővérem – szólította meg Luna, mire összerezzent, és felé fordult. – Mondd, kik voltak ezek? Miért érzem úgy, mintha gúnyolódtak volna velünk?
Celestia elgondolkodva tett néhány lépést arra, ahol a követek a gubót hagyták a trónterem padlóján. A testőrségből továbbra sem mert senki közelebb lépni hozzá. Végül hosszú hallgatás után metsző pillantását húgára emelte, a hangja egyenesen a fejében szólalt meg, mint az imént a pókoké, de Luna érezte, ezt most kettőjükön kívül más nem hallhatja.
– Azért, Luna, mert tényleg gúnyoltak minket. Ennek a jelenetnek az égvilágon semmi értelme nem volt. Nem azért zárták be a Meghasadt Síkok urát Tartarusba az elődeink, hogy bármikor a közeljövőben szívesen viszontlássuk őkelmét. Abban sajnos teljesen igazuk van viszont, hogy börtönének falai egyre gyengébbek… Bár leomlásukat emlegetni már-már felér egy nyílt sértéssel! Így idézhette meg ezeket a förtelmes szolgákat is, hogy a mi világunkat járják. Elképzelni sem bírom, mit akarhat tőlünk, hiszen azt nem gondolhatja komolyan, hogy majd éppen mi fogjuk kiengedni! Ugyanakkor óriási szívességet is tett nekünk, nézd.
Celestia a koszos, kopott gubóra mutatott. Luna közelebb lépett hozzá, bár előre félt attól, amit látni fog. A pókfonál rétegei közé egy igencsak rossz állapotban lévő egyszarvú volt betekerve, közelebbről tisztán látszott, végtagjai természetellenes szögekbe törve álltak, több helyen hiányzott a bundája és a bőre is, sápadtan világlottak elő a megkínzott csontok – ez viszont megmagyarázta a gubó más részein sötétlő barnás foltokat. A cukijegyét elnézve Luna fel is ismerte a pórul járt pónit: Crescent Caller volt az, akit a nővére olyan régóta szeretett volna patára keríteni. Ezek szerint rosszkor sikerült rossz helyre tévednie, vagy talán még az is lehet, hogy saját kíváncsisága és hatalomvágya okozta a vesztét? Nem lett volna a helyében, annyi biztos!
A begubózott egyszarvú szeme hirtelen megmozdult, és ugyan bármiféle fókuszálás nélkül, de határozottan Lunára nézett, amitől ő rémülten ugrott hátra.
– Magasságos égbolt, még él! – kiáltotta döbbenten, teljesen megfeledkezve a nővére tudata felé húzódó telepatikus csatornáról.
– Éppen ez a legjobb és a legszörnyűbb is benne – hagyta helyben Celestia hidegen, majd mélyen a húga szemeibe nézett, és némán folytatta. – De legalább sejted már, kikkel állunk szemben? Érted már, miért kellett visszatérned? Hogy miért éppen most ébredtek öntudatra a Harmónia Elemei? Miért kell minden eszközt bevetnünk, és miért lehet még az is kevés?
Luna hátán kellemetlen borzongás futott végig, míg arra gondolt, ami történni fog, és arra, ami már megtörtént.
– Egyetlen mentség lehet arra, amiket tettél, nővérem. De mindannyiunk érdekében remélem, mégsem neked lesz igazad.
„Vigyázz! Frissen festve” – hirdette a felirat a négyszögletes, fehér papíron, amit az imént a korlátra akasztott. Hátralépett egy lépést, és picit félrefordított fejjel, hunyorítva megszemlélte az alkotását. Nem volt teljesen egyenes. Néhány milliméterrel lejjebb igazította a papírdarab egyik sarkát, amitől végre tökéletesen állt.
Gyakorlatilag a munka lényegi részét már a délelőtt sikerült elvégeznie, éppen csak a végleges festés maradt délutánra. Az alapozó megszáradt azalatt, amíg a könyvtárban voltak, de fel kellett vinnie még egy réteget, nehogy véletlenül fogást találjanak a fán az időjárás vasfogai az elkövetkező néhány évben. Addig is, amíg a festék száradt, elpakolta a szerszámait, és fel is takarított maga után. Mivel mindent helyben szerelt össze, szüksége volt a kicsi, kétkerekű, de azért elég jól pakolható kocsijára is, főleg az összecsukható munkaasztal miatt. Azért annak is örült, hogy a nehéz szerszámos ládáját sem kell a hátán cipelnie.
Vetett még egy pillantást a cukrászda környezetére, és elégedetten bólintott magának: úgy találta, sikerült mindent visszaállítania abba a szép rendezett formába, amint azt a kert gazdái megálmodták. Ezzel a mai (illetve a tegnapra tervezett) munkája véget is ért.
Fellépett azon a pár fok lépcsőn az ajtóig, kínosan ügyelve, nehogy hozzáérjen a korláthoz, és bekopogtatott. Hosszú ideig nem kapott semmilyen feleletet. Eszébe jutott, hogy vasárnap késő délután lévén a cukrászda már rég bezárt, és a tulajdonosok talán elmentek otthonról egy kicsit szórakozni – legalábbis senkit nem látott jönni-menni, amíg dolgozott, bár talán csak azért, mert annyira belemerült a munkájába, és a lakók addig is a másik bejáratot vették igénybe. Azért picit hezitálva újra megkocogtatta az ajtót a patájával, immár egy fokkal hangosabban.
– Rögtön jövök! – hangzott fel odabentről a kiáltás, ami némileg váratlanul érte, össze is rezzent tőle. Megpróbált olyan kifejezést erőltetni az arcára, mint aki nem várakozik itt percek óta, bár nem bízott benne, hogy különösebb sikerrel jár. Soha nem volt túl jó az ilyen dolgokban.
Az ajtó valóban rövidesen feltárult, és Pinkie Pie jelent meg benne, aki a Cake családnál bérelte a cukrászda felső szintjét, és gyakran besegített nekik a sütemények készítésében is.
– Szia, Screw! – mondta Pinkie vidáman, egy hatalmas mosolyt villantva felé. – Úgy örülök, hogy erre jártál, képzeld, éppen most jött meg egy hatalmas doboz díszítés és kellék Canterlotból, amit a következő bulimra rendeltem! Nincs kedved beugrani, együtt kicsomagolhatnánk őket! Állati jó móka lenne, elhiheted, nagyon muris dolgok is vannak közöttük! Vagyis bevallom, már reggel leadta őket a pegazus futár, de csak most jutott időm, hogy ki is bontsam, de nem is baj igazából, mert így legalább ezt is együtt csinálhatjuk! Erről jut eszembe, te már kaptál meghívót? Ugye nem baj, ha kihasználom az alkalmat, és most adom át? De mindenképpen el kell jönnöd, nem úgy, mint ahogy általában szoktál, értem? Hacsak nincs valami halaszthatatlanul sürgős munkád, mert tudom, nagyon elfoglalt vagy, és tisztellek is, amiért ennyire keményen dolgozol, de néha kell egy kis lazítás még neked is…!
Screw a szóáradat felénél már toporogni kezdett. Nem volt különösebb baja Pinkie Pie-jal, de eddig bármikor próbált tőle bármit kérdezni, egy hasonló kitörést kapott válaszul. Egyszerűen nem az a kanca volt, akivel el lehetett intézni egy beszélgetést néhány másodperc alatt, ha nem vágott a szavába, amit viszont roppant udvariatlannak tartott, és legszívesebben tartózkodott tőle. Így általában végig kellett hallgatnia Pinkie-t, ami elég időigényes elfoglaltságnak bizonyult, nem csoda hát, ha igyekezett a találkozásaikat elkerülni.
– Cake úr nincs itthon véletlenül? – vágott közbe mégis, amikor úgy érezte, ha nem szólal meg, akkor itt állhat még egy fél órát, hacsak be nem megy kipakolni azt a dobozt, amire végképp nem volt semmi ideje.
– Nagyon sajnálom, elmentek valahova, azt hiszem valamelyik ismerősükhöz, de nem vagyok biztos benne, mert én is csak nemrég értem haza. De nem szoktak általában sokáig maradni, meg amúgy is, tudod, holnap korán nyit a cukrászda, szóval szerintem legfeljebb egy-két óra múlva vissza is érnek, és látod, ez is eggyel több indok, hogy bejöjj, és amíg megvárod őket, addig megmutatom a cuccokat. Gummy is nagyon örülne neki, a múltkor is annyira szomorú volt, amikor nem jöttél el, láttam a szemén, hogy keresett téged!
Gummy Pinkie háziállata volt, egy (szerencsére) meglehetősen apró krokodil. Screw nehezen bírta elképzelni, hogy tényleg hiányzott volna neki, szóval a kanca valószínűleg viccelt.
– Elkészült a korlát, valójában csak ezért keresem – bökte ki behúzott nyakkal, amíg Pinkie levegőt vett.
– Ó, tényleg, köszönjük szépen! Látod, milyen szétszórt vagyok, észre sem vettem, pedig sokkal szebb lett, mint az a régi, kopott vacak volt! – tódította Pinkie, miközben vetett néhány gyors elismerő pillantást a korlát felé. – És ha minden igaz, akkor Cake úr valahol hagyott egy borítékot, amit neked szánt, de meg kell keresnem. Gyere beljebb addig is, ne ácsorogj már ott ennyire elveszetten!
Határozottan megrázta a fejét. Nem szeretett volna bemenni több okból sem: félt, hogy sohasem fog szabadulni Pinkie kedvességétől, ráadásul mindenképpen meg akarta várni, hogy a megrendelője is vessen legalább egy pillantást az elkészült korlátra. Ha véletlenül kiderülne, hogy nem pont ilyenre gondolt, nem lett minden igyekezete ellenére sem elég erős (bár azért nem minden büszkeség nélkül szerette volna azt képzelni, az a korlát még akkor is itt fog állni, amikor maga a ház már rég elkorhadt), vagy elrontotta a színét, akkor úgysem fogadhat el semmilyen fizetséget, amíg ki nem javítja.
– Majd holnap visszajövök – mondta gyorsan, és még mielőtt Pinkie bármit felelhetett volna, elindult le a lépcsőn arra, ahol a kocsiját hagyta. A figyelmét így sem kerülhette el a kanca arcán egy pillanatra átfutó csalódottság, amitől rögtön kegyetlennek és ünneprontónak érezte magát, de annyit azért tudott, sokkal jobb így mind a kettőjüknek. Nem volt éppen jó társaság.
A kiskocsit a szerszámaival maga után húzva megindult hát a fatelep felé, ahol az egyik sarokban bérelt egy pár négyzetméteres területet Rafter úrtól, a tulajtól, amit csak a sajátjának mondhatott, és nyugodtan használhatta pakolásra. Így nem kellett folyton ingáznia a felszerelésével ki a városból-be a városba, márpedig a nagybátyjánál, ahol akkor lakott, amikor nem a készülő faházában csövezett, semmi ilyesmit nem tarthatott. Fele ennyi cucca sem volt, amikor Stubble bácsi az egészet kivágta a ház elé, még az volt a szerencse, hogy akkor kapott munkát az iskola fészerén, és Cheerilee megengedte, hogy oda pakoljon pár napra. Persze miután hazaért, így is megkapta a magáét…
Nem, erre most nem szabad gondolnia, mert akkor újra megtelik a feje mindennel egyszerre, és azt nem szeretné. A sötét sarkokból előlopakodnak a múlt száműzött árnyai vagy a jövő bizonytalan rémképei, milliónyi olyan emlék, tennivaló vagy buktató, amikkel nagyon igyekszik legfeljebb tudat alatt foglalkozni. Sokkal kényelmesebb, ha megpróbál nem gondolni semmire, egyszerűen csak bámul maga elé, a poros útra, és kizárólag a jelenre koncentrál. Ami elmúlt, az elmúlt, ami ezután jön, az még messze van. Éppen csak annyira kell vigyáznia, hogy ne felejtsen el az üres fejével lefordulni a Canterloti útról a fatelep felé balra. Ja, és az sem árt, ha nem megy neki senkinek.
Felnézett az orra lógatása helyett, de egyébként sem jártak sokan az úton, esteledett is már, mindenki visszahúzódott a házaiba, éppen csak néhány pónit sikerült megpillantania távolabb beszélgetni. Az épületek ablakaiból sugárzó lámpafény vonzotta a tekintetét, de nem akart udvariatlanul bámészkodni sem. Szerencsére lépten-nyomon ismerős motívumokra akadt a tetőkön, a falakon, a lépcsőkön, a padokon, mindenhol, amik elvonták a figyelmét, és ugyanakkor ezernyi kellemes és kellemetlen emléket is ébresztettek benne. Mind meglehetősen ügyes mesterek patájának a munkái voltak, a legtöbb még magáé az öreg Axe-é, aki az újabb házak nagy részéhez a faragásokat készítette, vagy pedig Axe nagyapjáé, aki szintén a mesterségben dolgozott, de talán ha visszamenne Ponyville alapításáig, akkor ott is megtalálná az ács valamelyik ősét.
Bezzeg ma már ha valaki építkezni szeretne, akkor Canterlotból kell hívnia mestereket, hacsak nem elég ügyes saját maga. Axe bácsi már visszavonult, talán ha nem is Screw volt az utolsó tanítványa, de mindenesetre majdnem. A két lánya pedig nem vitte tovább a mesterséget, az egyikük Appleloosába ment férjhez, a másik a fővárosba költözött, szóval meglehetősen ritkán jártak csak erre. Persze akit egyszer megérint az az érzés, amint a fa életre kel a patái alatt, haláláig sem szabadulhat meg többé tőle, de az öreg ács már a legtöbb munkához nehezen mozgott, éppen csak farigcsálni ült ki néha a háza elé a padra: amikor éppen nem az unokák jártak nála látogatóban, mindig valamilyen kis ajándékon dolgozott nekik. Screw gyakran leült mellé, csak figyelni amit csinál, egyikőjük sem volt valami beszédes, ezért nagyokat hallgattak közben, és jól is volt ez így. Csodálta és megpróbálta ellesni az aprólékos díszeket, a faragásokat, az agyafúrt ötleteket, a visszafogott humort, amit mestere még ezekbe az egyszerű játékokba is képes volt belevinni, és közben valahol mélyen sajnálta, hogy azok a pici, városi csikók semmit sem fognak érteni belőle, amikor patához kapják, csak elteszik majd a többi kacatuk közé, hogy talán rá se gondoljanak, míg felnőttek nem lesznek, és a nagyapjuk, a furcsa, szótlan, kedves faműves már csak az emlékeikben fog létezni.
És amint körbenézett Ponyville utcáin, itt is-ott is belebotlott a saját munkájába. Azt a spalettát például ő csinálta, tisztán emlékezett rá, mert az volt az első, és ahhoz képest nem is sikerült olyan rosszul. Az eresz faragásait itt a kék házon, ami a sarkon állt, igen, az is rémlett neki, meg egy rakás más munka is. Szinte csak most kezdett benne tudatosulni, hogy mennyi mindent megváltoztatott, mennyi helyen hagyta ott a nyomát, amióta ide költözött. Annyit tanult és annyit fejlődött azóta, még egy kis idő, és akár egy ház építésére is felkérhetik! Igaz ugyan, hogy olyat még sohasem csinált, legfeljebb azt a két kunyhót a fa tetejére, egyiket az Apple farmon, a másikat a Catkin birtokon, és végül is gyakorlásnak nem voltak rosszak, de egy igazi háztól mégis messze álltak. Ahhoz sokkal többet kellene terveznie, gyakorolnia, tanulnia. És ha értelmes időben szeretne vele végezni, ráadásul segédeket is kellene fogadnia!
Halkan kuncogni kezdett magában a gondolatra, de gyorsan abba is hagyta, amikor meglátta, milyen furcsán néz rá elhaladtában egy csődör. Hát igen, értelmesen elmondania bárkinek is, hogy mit szeretne tőle – ez egy olyan kihívás volt, amire még nem érezte készen magát. Talán majd egyszer.
Befordult a fatelep felé, és mélázva tette meg azt a maradék néhány száz lépést a jókora kapuig, amin a gerendákat, és a többi hatalmas faárut szállító kocsik közlekedtek ki-be egész nap, legalábbis munkaidőben. Mostanra természetesen senki sem járt a környéken, ezért a szerszámos övében kotorászva megkereste a kulcsát, és beillesztette a kisebb, személyzet számára fenntartott ajtó zárjába, de legnagyobb meglepetésére nyitva találta.
Benyitott hát, és behúzta az udvarra a kocsiját is, két magas, rendezett tűzifa kupac mellé, az eresz alá, majd visszafordult a kapu melletti apró épülethez. Ott nyitott ajtónál Rafter urat pillantotta meg, aki éppen az egyik ügyfelével beszélgetett az asztalnál néhány pohár sötétbordó ital, talán bor társaságában. A kis helyiséget meleg lámpafény világította be.
– Jó estét, Rafter úr! – kiáltott oda, csak hogy ne tűnjön nagyon udvariatlannak, majd a kocsijáról lepakolt a számára kijelölt helyre.
Letisztogatta és elrendezte a szerszámait a tároló rekeszekbe, az összecsukható munkapadját nekitámasztotta a falnak, és végül átnézte az egész kis birodalmát, nem talál-e valami szabálytalanságot. De minden rendben volt, ahogy mindig hagyni szokta, katonásan eligazítva. Bólintott egyet csak úgy magának a jól végzett munka után, biztos lehetett benne, legközelebb mindent pontosan ott fog megtalálni az ideális helyén, ahova letette.
Elindult hátra, a fatelep sarka felé, ahova Rafter úr a hulladékot szokta pakolni, hátha talál még néhány szimpatikus fadarabot, amit felhasználhatna a saját kunyhójához. Tegnap este ugyan elnyomta az álom, mert vigyázatlan volt, és egyébként is túl kis helyre zsúfolódott be saját magával és a kerengő gondolataival, de ma ebbe a hibába nem fog beleesni. Bátrabban kimehet az erdőbe, mert azok, akikre most nem szeretne gondolni, már messze járnak, begyűjtheti magának a világítását az éjszakára szentjánosbogarak formájában, és elfoglalja magát a házikója építésével és csinosításával.
Ugyan a gyenge fényben egy kicsit erőltetnie kellett a szemeit, de rögtön sikerült megpillantania egy kettéhasadt lécet, meg néhány apróbb, használhatónak tűnő fadarabot. A kupacban mind csak arra várt, hogy reggel a méretes szalagfűrész újra beinduljon, és gyújtóssá vagy tüzelővé aprítson mindent, de még előtte a szebb darabokat súlyra megvehette Rafter úrtól.
Amint válogatott, egy lámpa fénye esett az előtte egyre feketébbé váló halomra. Kíváncsian fordult hátra.
– Screw, majd ha befejezted, mutatok valamit – mordult rá Rafter úr mély, szálkásan reszelős hangja. – Nem kell a lámpa?
Felegyenesedett, és magához ölelte azt a néhány fadarabot, amit talált.
– Befejeztem a keresést, Rafter úr – felelte –, nem lesz rá szükségem, köszönöm.
Megindult a megtermett, sötétbarna csődör után, leginkább csak az imbolygó fénysugarat követve visszafelé, ahol a fatelep házikója is állt. Rafter úr az egyik farakáshoz vezette, ami mellett állt egy sötétebb tömeg. Amint közeledtek, a lámpa fényénél Screw egy szekrényt ismert fel benne, alul-felül ajtókkal, középen polcokkal.
– Nézd, ezt a régi, szúette vacakot Davenport hagyta itt, mert neki már nem kell. Vett másikat a helyére, ezt meg nem tudta hova tenni, hát behozta a fatelepre, hogy csináljak vele, amit akarok – mondta Rafter úr, miközben néhány gyors, puhatolózó pillantást vetett rá. – Én meg arra gondoltam, te úgyis most építed magadnak a házadat, és biztosan szükséged lenne pár bútorra, szóval ha gondolod, akkor vidd csak el, legyen a tied.
Screw gyanakodva mérte végig a bútort. Tömör tölgyből készült, nem pedig azokból a mostanában divatos, de annál kevésbé tartós puha fákból, vagy a még rosszabb, hulladékból formára préselt valamikből. A fényviszonyok miatt nem látta ugyan rendesen, de sehol sem talált rajta apró lyukakat, esetleg faport, ami szú jelenlétére utalt volna, bár a lakkozására ráfért volna némi igazítás, és itt-ott karcolásokat, ütődéseket is felfedezett rajta. Az ajtajai kicsit csálén álltak, egy beállítás biztosan rájuk fért volna, és a díszítésként rárakott faragások helyenként csorbán, törötten éktelenkedtek, de semmi olyasmi nem volt rajta, amit pár gondos patával ne lehetett volna helyrehozni. Néhány kipofozott faragás, csiszolás, újralakkozás, és máris olyan, mint új korában – egy kis szeretet és törődés kellett neki, semmi más.
– Nem fogadhatom el, uram – rázta meg végül a fejét, amikor a szekrény felmérését befejezte –, de szívesen rendbe hozom. Ez egy roppant értékes bútor, sok pénzt kaphat érte, ha eladja. Valójában szú még csak a közelében sem járt, a tölgy pedig igen tartós anyag.
Rafter úr segélykérő ábrázattal nézett körbe, majd nagyot sóhajtott.
– Nem érted, te lány, nem akarom eladni, azt szeretném, ha a tied lenne. Nem is kereskedek bútorokkal. Hozd csak rendbe magadnak. Pakold fel a kocsidra, és tűnj el vele, nekem nincs rá szükségem.
– Sajnálom, nem dolgoztam meg érte, nem adhatja nekem – kötötte az ebet a karóhoz Screw, és már indult volna a kocsijához.
Rafter úr szemei megvillantak a gyér alkonyi fényben.
– Hát jó – mondta a nagydarab csődör, és egy mozdulattal letépte a szekrény egyik ajtaját a zsanérjairól. A fa hangos reccsenésére Screw ijedten torpant meg. Rafter úr az ajtót bedobta az egyik polcra, csak úgy puffant.
– Igazad van, nem adhatom neked. Akkor viszont pikk-pakk szétkapom, és odahajítom a többi hulladék közé, hogy reggel az egészből tűzifát aprítsanak a fiúk. Vagy ha kikukázod onnan, ahogy szoktad, akkor megveheted kilóra, bánom is én. Ezt akarod?
Screw agya hamarabb mérlegelte a lehetőségeket, mint azt tudatosan megmagyarázhatta volna, és a patáját máris békítőleg Rafter úr lábára helyezte, mielőtt még a csődör második ajtót is letépné. Ha ezek az opciók álltak a rendelkezésére, hogy felaprítják ezt a gyönyörű bútort, vagy hazaviszi darabokban, vagy egészben viszi haza, akkor nem kellett sokat hezitálnia a döntésén.
– De akkor tényleg mérjük le, Rafter úr – tette hozzá halkan.
Felpakolták hát a szekrényt is a többi fadarabbal együtt az erre a célra rendszeresített mázsára, ahol természetesen kiderült, hogy a nehéz tölgyfa még a súlya alapján sem éppen olcsó mulatság. Rafter úr fejben osztott-szorzott, végül kibökte az összeget, ami jóval több volt, mint amennyi tallér Screw igencsak lelapult erszényében még megbújt.
– Ne aggódj, felírom – mondta a csődör –, és kifizetheted majd a bérleti díjjal együtt. Jó lesz úgy? Nehogy belegázoljak abba a feneérzékeny lelkivilágodba.
Screw érezte, még ezzel együtt is hihetetlen ajándékot kapott. Tudta jól, nem érdemelte meg, és emiatt nagyon kellemetlenül szorította a lelkiismerete. Nem kellett volna elfogadnia, akkor minden sokkal könnyebb lenne, ahelyett, hogy ilyen bonyolult fogalmakkal kényszerüljön bajlódni, mint jóság, szeretet vagy hála. Túl ritkán találkozott velük, és ezért semmi rutinja nem volt a kezelésükben. Mindenféle hátsó szándékhoz viszont annál sűrűbben volt szerencséje, ezért is lett ennyire gyanakvó mindig, ha érdemtelenül adtak neki valamit.
De Rafter úr biztosan nem az a fajta póni, ennyire már sikerült talán kiismernie az alatt a pár év alatt, amióta a fatelepre járt. A csődör jelleme annyira egyenes volt, mint azok a szálfák, amikkel dolgozott, és legalább olyan durva, kérges kívül, mint amilyen értékes belül. Így végül ahelyett, hogy elszorult torkán megpróbált volna egy „köszönöm”-öt kipréselni, inkább odalépett a megtermett pónihoz, és szorosan átölelte.
– Jól van, jól van, erre nincs semmi szükség – morogta Rafter úr már majdnem kedvesen, miközben a lány patáit feszegette le a nyakáról. – Eriggy inkább haza, mielőtt még teljesen rád esteledik!
***
Folyamatosan járt az agya. Egy új terven dolgozott, akár ha műszaki rajzot készítene, három síkban, metszetekkel, számításokkal, mindennel együtt, ahogyan azt annak idején Axe bácsitól látta, csak mindezt fejben. Csigasornak és kötélzetnek jutott a terveiben a főszerep, de akadt benne erőkar, emelő és minden egyéb is: valahogyan fel kellett juttatnia ezt a meglehetősen nehéz szekrényt a kunyhójába a fa tetején. Ez volt az előnye annak, hogy ilyen apró darabokból építkezett eddig, sohasem cipelt fel nagyobb súlyokat, mint amit elbírt a hátán. Talán tényleg meg kellett volna várnia, hogy Rafter úr szétszedje a bútort kisebb darabokra, bár akkor meg bajlódhatott volna az összeszerelésével, és utána nem lett volna talán olyan szép, mint egyben.
De meg fogja oldani, az egyszer biztos. Nem olyan vészes a dolog, és különben is eszébe juthatott volna már hamarabb is. Nem építheti meg az összes bútorát saját magának! Ha fel akar vinni egy ágyat, azzal is egészen biztosan meg fog szenvedni. Persze megkérhetett volna talán egy egyszarvút is, hogy segítsen neki, és lebegtesse be az ajtón a különös, érthetetlen varázserejével a bútorokat – de nem akadt egyetlen egyszarvú ismerőse sem, akivel eléggé jóban lett volna ahhoz, hogy ilyeneket kérjen tőle, azt meg nem tudta, vállalnak-e ilyesmit pénzért. Viszont csigát faraghatott magának, és volt kötele. A fa ágain igen könnyen átvethette szerkezetet, csak valahogy úgy kellett rögzítenie, hogy elfordíthassa. Bár még nem gondolt rá, de érdemes lesz az erkély korlátját felnyithatóra építenie, és akkor egyszerűen beemelheti a bútorokat a magasba. Ha pedig már fent vannak, semeddig nem tart becipelni őket az ajtón.
Már meg is volt a helye a szekrényének. Egy pillanatig átsuhant az agyán, hogy kiteszi az előszoba-nappalijába, és kipakolja rá a szerszámokat, de nem, ennek a gyönyörű bútornak ez valódi sértés lenne. Csak összekarcolná az a rengeteg hegyes-éles fém. Inkább rendesen helyrehozza, és beteszi a hálószobájába, még ha jelenleg üresen is marad. Azokat a polcokat könyveknek tervezték, látszott rajtuk, hát könyveket fog tárolni rajtuk. Milyen könyveket? Fogalma sem volt. Nem szokott olvasni. Minek is? Minden, amit tudnia kellett, a fejében volt, vagy másvalaki fejében. Azt a munkát, amit a két patájával elvégzett, nem mutathatta meg neki élettelen papír és tinta. Talán megmarad valami kisebb díszeknél, amiket a polcokra tehet. A könyvek mindig is az okos pónik mulatsága voltak, az olyanoké, mint az a Twilight Sparkle, akivel a könyvtárban találkoztak.
Nem mintha sokra mentek volna a nagy okosságával, amennyire rémlett neki. A felét sem értette a reggeli beszélgetésüknek, de a következtetést annál határozottabban vonta le: nem segített nekik végül, semmivel sem jöttek el okosabban, mint ahogy megérkeztek. De az biztos, hogy a látogatásuk szakmai szempontból nem volt felesleges, hiszen olyan gyönyörű épületet, mint a könyvtár, igen ritkán látott. Egy hatalmas, élő fa belsejében alakították ki az egészet, ami fizikai képtelenség, szóval messziről látszott rajta, hogy valami köze lesz hozzá az egyszarvúaknak, annak a népségnek, akik amúgy is a legtöbbet bújták a könyveket. Ha tudná, miként kell csinálni, saját maga is építkezhetett volna így. Nem fára, hanem fába, belülről kifelé. És azok a gyönyörű polcok, faragások, lépcsők, nyílászárók! Ha jobban meggondolja, nincs kizárva, hogy valami ürügyet találva holnap visszatér, és alaposabban körülnéz, úgy, hogy közben más nem vonja el a figyelmét.
Igen, holnap… Addig még hátra van egy hosszú éjszaka, amit munkával tölthet, hozzá kell tenni, szerencsére. Nem fog aludni. Nem hiányoznak neki azok… azok az álmok, vagy bármik is voltak. Nem fog senkivel találkozni, egyedül maradhat, nem tölti a holnapi napját felesleges, értelmetlen gondolatokkal. Csak ő, a szerszámai és a fa – ennyi, semmi más. Nem férkőzhet a közelébe olyasmi, ami kirángatná a nyugalmából.
Hangosan összezördült mögötte, a kocsiján a faanyag és a szekrénye, amint befordult a Canterloti útról a Catkin birtok elhanyagolt, kátyús-göröngyös földútjára. Nem kellett Rafter úrnak félnie, nem esteledett rá teljesen, mire hazaért. Bár a nap már rég eltűnt a nyugati hegyek mögött, de azért halovány, kékes derengést még hagyott maga mögött az ég alján. Nemsokára elő fognak jönni a csillagok, és velük együtt a rét csillagai is, a szentjánosbogarak. Csak egy picit kellett túlsétálnia Catkin bácsi erdejének határain északnyugatra, és elérhette annak a folyónak a fiatalabb verzióját, ami keresztülfolyt kicsit lejjebb Ponyville-en is, márpedig annak a partján, ahol a fűzfák lógatták hosszú ágaikat a vízbe, a magas, zöldellő fűben rengeteg fénylő bogárka tanyázott, és egészen biztosan nem fognak megsértődni, ha némi koszt és kvártélyért cserébe igénybe veszi a fényüket egy-két éjszakára. Ha tudnák, mennyit jelent neki, biztosan szívesen adnák egyébként is – eloszlathatja vele a sötétséget maga körül, és a sötét gondolatait a fejében.
A házát hordozó fától néhány lépésnyire megtorpant, és egyszeriben sóbálvánnyá dermedt, miközben egyre erősödő rossz érzés kúszott fel a gerincén. Mit vehetett észre először? A szagot, vagy a reszelős légzést? Nem volt biztos benne, de az árnyékszerű sziluettet látta meg utoljára, ahogy előlépett a fa mögül.
Egy hosszú másodpercig egyikőjük sem mozdult, a csendet csak néhány közeli tücsök ciripelése, és az éjszaka egyéb fogalmatlan, közömbös zajai törték meg.
– Hello, Screw – köszöntötte az alak. – Rég láttalak, gyere már ide!
– Jó estét, Stubble bácsikám – felelte, miközben vontatott mozdulatokkal letámasztotta a kocsiját maga mögött, és közelebb lépett a lábait felé táró csődörhöz.
A nagybátyja nem is annyira megölelte, mint inkább rádőlt. Alig bírta el, ezért igencsak reménykedett benne, hogy hamar visszanyeri az egyensúlyát, és nem kell ennél sokkal közelebbi ismeretséget kötnie a hatalmas, izmos testtel. Éppen elég volt ennyi, vagy talán egy kissé sok is: orrát megcsapta a csődör alkoholgőztől bűzlő lehelete, ráadásul újabban felvett szokása szerint nagybátyja az átkarolással együtt nagyon rosszul álcázva megsimogatta Screw farát is. Felfordult a gyomra tőle, minden erejét lekötötte, hogy legyőzze a remegését. Nagyon félt és undorodott egyszerre, próbált nyugton maradni, hátha hamarabb szabadul, próbálta kiüríteni a fejét, de a sötét résekből lassan csordogáló, nyúlós, fekete szennyvízként törtek rá az emlékei. Végtelen könyörgés szűk, fénytelen helyre bezárva… Jeges rettegés és kiszolgáltatottság… Vérvörös naplementében úszó rét… Minden egyes eltelt pillanattal elvesztett egy-egy évet Screw-ból, az önálló, tehetséges ezermesterből, és egyre közelebb került Screw-hoz, a tehetetlen, másoktól függő pici csikóhoz.
Amikor a csődör tántorogva visszaroskadt a saját lábaira, már meg sem könnyebbült. Tudta jól, most valami olyasmi következik, amiből semmiképpen nem jöhet ki bántatlanul. A bácsikája nem szokta jókedvében elhagyni a várost. Nem sétált, legfeljebb csak a szomszéd sarkon álló kocsmáig. Várta hát, mi fog vajon következni.
– Már vagy három napja nem voltál otthon – kezdett neki a mondandójának Stubble. – Mit gondolsz, hogy csak így eltűnsz? Legalább beköszönhetnél, hogy hova mész, és akkor nem aggódna miattad feleslegesen a nagynénéd.
Mintha bármelyikőjüket is érdekelné, hogy él-e vagy hal-e. A papája nővére rendes volt ugyan, de túl sokat dolgozott ahhoz, hogy igazán másra is figyeljen maga körül. Screw biztosra vette, ha egyszer végleg eltűnne, nem hiányozna abból a házból senkinek. Felesleges kolonc volt ott is, mint egész életében mindenhol. „Tűnj már innen!" „Bárcsak ne léteznél!" „Mi a szart kezdek most veled?!" – pattogott ide-oda a hang a fejében, az a hang, ami valaha kedves volt hozzá, és a belőle sütő könyörtelenségtől csikorgatnia kellett a fogait, csak hogy el tudja viselni a mérhetetlen kontrasztot, a lehetetlen változást.
– Különben se kellene folyton elkódorognod – folytatta a csődör. – Vagy azt gondolod, az a félbolond Catkin szívesen lát? Inkább vagy vele a családod helyett? A fene essen ebbe az egészbe, hát a póni teljesen kijózanodik, mire kikutyagol idáig. Ha nem is vagy képes otthon maradni a fenekeden, mint az jó kislányhoz illik, legalább találtál volna magadnak közelebb valami helyet.
– Ne haragudjon, bácsikám – szólalt inkább meg remegő hangon, mielőtt Stubble még inkább begőzölt volna. – Rengeteget kellett dolgoznom, de amint mindennel végzek, ígérem, hazamegyek.
Azt mondta, amit szerinte a bácsikája hallani akart. Pedig ha rajta múlik, soha többé be nem teszi oda a lábát. Csak sajnos még nem jött el az ideje. Még nem.
– Igen, hallottam a hírét, mondták, hogy az iskolában is melózol meg Cake-éknél is – mondta most különös hangsúllyal Stubble, a szemei ijesztően csillogtak a sötétben. – Remélem, annyi eszed azért van, hogy megkéred az árát a munkádnak. Hát nem is baj, nem is baj. Legalább viszonzásképpen azért a rengeteg jóért, amit veled tettünk, megdobhatod öreg nagybátyádat néhány tallérral, nem igaz? Ne kelljen már szomjan halnia, nem pónihoz méltó vég az.
Hát innen fújt a szél. Már előre sejtette, le merte volna fogadni, hogy előbb-utóbb kikötnek a pénznél. A nagynénje nem tolerálta a férje iszákosságát, így az utóbbi időben Screw-nak kellett egyre inkább támogatnia ezt a hobbit, hétről hétre visszafizetve „mindazt a sok jót”, amit azoktól kapott, akik befogadták. De ez volt az egyszerűbb része. Odaadni valamit, amire nem is volt szüksége, cserébe azért, hogy a nem létező számláján ne csökkenjen egy petákkal se az a képzeletbeli számsor – mindössze üres, mit sem jelentő anyagi tranzakció volt. Ennél a csődör tudott vele sokkal rosszabbat is művelni, régen, nagyon pici, elveszett csikó korában is, és most is, hogy sokkal nagyobbnak és erősebbnek képzelte magát.
Szó nélkül leakasztotta az erszényét az övéről, és a nagybátyja patájába nyomta.
– Tessék, bácsikám – mondta hozzá illedelmesen, megelőzendő még a látszatát is annak, hogy esetleg nem szívből adja, nehogy további kellemetlen beszélgetést kelljen elviselnie. Stubble minél hamarabb indult el a kocsmába, és itta magát merev részegre, annál jobban járt mindegyikük.
A csődör összehúzott szemöldökkel méregette az erszény súlyát, majd egy mozdulattal kiborította a tartalmát a patájába, és hunyorítva felmérte az összeget, amit kapott.
– Mi ez?! – kérdezte szinte nyájasan, ami sokkal rosszabb volt, mintha üvöltött volna. Először az üres erszényt, majd a pénzt is visszapatából Screw arcába vágta, az érmék puhán hullottak le a fűbe, és csendben szanaszét gurultak.
Screw elkapta a fejét, bár az apró fémdarabok nem kaptak akkora lendületet, hogy igazán fájhatott volna az érintésük. Egyszerre érezte magát megalázottnak, és ugyanakkor rettegett is tőle, mi fog következni. Nagybátyja tetteit sohasem számíthatta ki, még sokkal kevésbé értette meg őt, mint a pónikat általában. Most is, ahogy visszafordult, az eddigi nyugodt ábrázatán elmebeteg vicsorgást pillanthatott meg, véreres szemeiben vad gyűlölet lobogott.
– Ezzel a kis apróval akarod kiszúrni a szememet?! Hát mit képzelsz te rólam? Szomjas vagyok! Hova tetted a pénzedet? Add elő, de azonnal! – tombolt a csődör.
– Sajnálom, nem kaptam még meg a fizetségemet! – felelte, és meglepődött rajta, milyen vékonyan szólalt meg a hangja. Önkéntelenül hátrált egy lépést, míg a kidagadt ereket figyelte a vastag nyakon, az arcában apró nyálcseppek hideg nedvességét érezte Stubble indulatos beszédének köszönhetően.
– Kit akarsz becsapni, te kis korcs?!
– Mindet magának adom, ígérem! Igen, holnap már lesz pénzem. Cheerilee akkor fizet, ha a polgármester jóváhagyta a munkát, Cake úr pedig nem volt otthon, de holnap…
– Fáj nekem, hogy ennyire hülyének nézel – mondta most szinte megnyugodva Stubble, és lenéző vigyort varázsolva az ábrázatára Screw kocsija felé intett. – Nem kaptál fizetést, ugye, de azért faanyagra futotta, igaz, ahhoz a drágalátos házadhoz? És, nocsak, mintha lenne itt egy új szekrény is!
– Nem, nem, nem, félreérti! Nem erre ment el a pénzem! Rafter úr fillérekért nekem adta, ajándék volt! – mentegetőzött kapkodva.
Stubble elgondolkodva végigsimította a barnára pácolt fát a patájával, majd az arca minden átmenet nélkül eltorzult, és egy artikulálatlan kiáltást megeresztve egyetlen mozdulattal kiborította a nehéz bútort a kocsiból. A fa hangosan recsegve tiltakozott a bánásmód ellen.
– Hazudsz! – hörögte a csődör, miközben megragadta a lécet, amit szintén a kocsiban talált, és tett egy lépést Screw felé, fenyegetően fölé magasodva.
Screw nem is látta igazán, csak a sziluettjét az egyre mélyebb kékre váltó égbolt előtt. Mozdulni sem bírt, a lábai mintha gyökeret eresztettek volna. Értelmetlen gondolatok fogócskáztak egyre a fejében.
A lelke egy apró, józan töredékében biztos volt, hogy szép szóval ugyan ki nem magyarázza magát. Hiába nem ő volt a hibás, meg fogja kapni a büntetését. A büntetést nem kerülheti el, nem igaz? És talán… Talán most nem ő volt a hibás, nem tehetett róla, hogy nem tud mit adni a csődörnek, az egész csak egy ostoba félreértés, hiszen valójában tényleg nem kapta még patához a pénzét… De azért a büntetést még megérdemli, nem? Hiszen rossz volt! (Tűnj már innen!) Egy tehetetlen kis vakarcs, aki állandóan mások nyakán élősködik! (Bárcsak ne léteznél!) Egy senki, egy kísértet, akinek rég meg kellett volna halnia, ha már elkövette azt a hibát, hogy megszületett! (Mi a szart kezdek most veled?!)
Lassított felvételként nézte, amint nagybátyja meglendíti a deszkát. Igen, megérdemli, amit kapni fog, mindenért cserébe, amit elkövetett. És még nem is lesz elég. Miként is vezekelhetne? Talán egy egész életen át tartó fájdalommal igen. Nem érdemelte meg, hogy saját kunyhója legyen. Nem érdemelte meg, hogy bármilyen szakmában jó legyen. Nem érdemelte meg, hogy bárki is felnézzen rá. Nem érdemelte meg, hogy boldog legyen. Ezt viszont igen, a furcsa lassúsággal az arca felé közelítő, veszedelmesen suhogó deszkát, aminek lassan minden egyes szálkáját megkülönböztetheti még a rossz fényviszonyok mellett is, annyira sebesen csökken a távolsága, ezt megérdemelten kapja, és boldogan fog úszni a fájdalomban, amikor végre ideér.
És míg lényének egyik fele ilyenformán belenyugodott az eseményekbe, a másik fele egyszerűen egy patányival hátrébb hajlította a nyakát. Nem magyarázta meg, hogy miért teszi. Csak bizonytalan benyomásai lehettek kísérteties szörnyekről, valóra váló rémálmokról, felnőttként viselkedő csikókról, az éjszaka hercegnőjéről, betartandó ígéretekről.
A deszka vészjósló "hum!" hanggal elszáguldott az arca előtt, kicsúszott a csődör bizonytalan szorításából, és pörögve elrepült a sötétedő erdő fekete fái közé, hogy vagy harminc lábbal odébb megpattanjon egy fatörzsön, és puffanva elterüljön az aljnövényzetben.
– Te… te semmirekellő, buggyant agyú cafka! – sziszegte a szavakat Stubble erősen lihegve. – Hogy merészelsz patát emelni rám?!
Screw nem értette, miről beszél. Hiszen ő csak elhajolt… Csak elkerülte az ütést, nem? Bár… mintha valami homályos mozogna a szeme sarkában! Csak nem a saját patája az?
Elborzadva nézett farkasszemet a saját kalapácsával, és elképzelni sem bírta, miként röppent az az övébe erősített hurokból a fogásába. Úgy dobta el, mintha égetné a patáját, de már késő volt (vagy még korán?!), a nagybátyja ugyanis a következő pillanatban őrjöngve, minden gátlását alkoholgőzbe fojtva vetette rá magát.
– Megmutatom én neked, te hülye kis kurva, hogy kivel ellenkezzél! – ordította a csődör.
Ezt már nem kerülhette el. Túl gyors volt, túl nagy, túl erős, túl váratlan. Egy kemény pata csapódott az arcába olyan erővel, hogy azonnal letaglózta. Hófehér fájdalom nyilallt az agyába, amint egy reccsenéssel eltörött az állkapcsa, de csak miután elharapta a saját nyelvét. Szikrák táncoltak a szemei előtt, fordult vele egyet a világ, vér fémes íze öntötte el a száját, majd az ütés párja is utolérte, ezúttal a föld részéről. Por, megtört fűszálak és harmat nem egészen kellemetlen illata töltötte be az orrát. Tudata lassan sodródni kezdett valamerre messzire, a hegyek és a felhők közé, egyedül az rántotta vissza a valóságba, amikor a rúgást megérezte a bordáiban. Ezzel együtt visszatért, és satuként szorította a szívét a rettegés. Érezte, Stubble tökéletesen elvesztette az eszét, és meg akarja őt ölni. Talán soha nem sikerült még ennyire felidegesítenie.
– Bocsánat, bácsikám, jó leszek, jó leszek! – akarta mondani, de a minden mozdulatra az állába hasító kíntól és megdagadt nyelvétől csak értelmetlen hörgések hagyták el a száját.
– Hát ezért fogadtunk be, hogy dögölnél meg?! Ezért? – érte el a nagybátyja őrjöngő hangja meglepően messziről. – Anyádnak volt igaza, te semmirekellő szarházi, de ne félj, majd én móresre tanítalak!
Összekuporodott a földön, amennyire csak bírt, hogy védje a sérülékenyebb testrészeit, de ez csak amolyan ösztönös reakció volt, az elméje már ismét más tájakon járt, hogy így védje meg magát a kibírhatatlan fájdalomtól. Valahol odabent valami ismét reccsent, de igazán nem érezte, mintha nem is vele történne. Nem is történhetett vele, hiszen ő nincs is itt, arcát meleg, bár kicsit ragacsos patakok simogatják, sörényébe szellő tép, és miközben ráborult a tökéletes csend és a fekete homály, csak azt sajnálta, hogy már nem a magasba száll, a felhők irányába, hanem le, pörögve-bukdácsolva, egy feneketlen szakadék mélysége felé.
– Azért remélem, ide is figyelsz, Plum – mondta az apukája, a nyomaték kedvéért a patájában tartott keverőpálcával legyezgetve, amiről apró, nyúlós cseppek hullottak a padlóra.
– Igen! – bizonygatta Plum, majd felemelt fejjel folytatta, mint aki verset szaval: – Minden pohár vízhez egy kis üveg pálinkát, kétkanálnyit a körömvirágból és a darázsfűből készült kivonatból, és egy patányi felolvasztott méhviaszt teszünk, és ezek után addig keverjük és rázogatjuk, amíg teljesen össze nem keveredik az egész!
Idősebb Plum olyan tekintettel vizslatta egy darabig, mint aki nem tudja eldönteni, a jó válasz ellenére egy picit még leckéztesse-e a fiát, vagy inkább hagyja rá a sajátos hozzáállását. Végül az utóbbi mellett dönthetett, mert letette a csöpögő pálcát az asztalra, és visszafordult az üvegcsében kavargó, tejszerű, ködös folyadékhoz.
– Akkor most jön a bemutató! – mondta teátrálisan, majd egy dugóval lezárta az üveget, nehogy kifolyjon belőle a gyanús lötty, az egyik patájába kapta, és erőteljesen rázni kezdte a feje fölött, a nagy munkában még a nyelvét is kilógatva.
Plum vigyorogva figyelte apukája bohóckodását – el kellett ismernie, az öreg mindig is jó volt benne, hogy tökéletes mókának álcázva tanítson neki praktikus dolgokat, még ha néha egy picit földhöz ragadt módon is gondolkodott. Ugyanakkor némileg furdalta is a lelkiismeret, mert valójában egy cseppet sem figyelt az imént. Egyedül a remek memóriájának köszönhette, amiért fel tudta idézni az összetevőket hallás után, pedig igazán illett volna a valóságra koncentrálnia, hiszen végre annyi év után az apukája megengedte neki, hogy a szilvafák körüli munkában segédkezzen ahelyett, hogy a földeken dolgozna, vagy a farm környékén felmerülő apró-cseprő tennivalókkal kellene törődnie. Pedig ez utóbbiakból akadt éppen elég: az éjszakai vihar rendesen megborzolta a cserepeket a csűr tetején, és szeméttel, valamint kósza ágakkal bőven beborította az udvarukat.
Ennél sokkal fontosabb és felelősségteljesebb feladat volt az ébredező, fiatal szilvafák sebeinek ellátása, az már egyszer biztos! Az ültetvény északi részén, ahol négy-öt éve még a legöregebb fákat fiatalokra cserélték le, elég csúnya károkat okozott a vihar. A vesszőnél nem sokkal nagyobb facsemetéket karókhoz kötözéssel kellett megerősíteni, a kicsivel öregebbek közül pedig háromnak is letörte az ágait a szél. Ezeket kellett óvatosan lefűrészelni, és a sebeiket a ragacsos kotyvalékkal bekenni, hogy ne juthassanak be a fába a kórokozók és a kártevők. Bár hivatalosan ez volt az első alkalom, mikor segíthetett ezekben a munkálatokban, de korábban is megfigyelhette már, miként is készül apukájának titkos kencéje, és amit egyszer már látott, azt nehezen felejtette el, ha valamilyen módon köze volt a gazdálkodáshoz. Emlékezett rá, egészen pici csikó korában gusztustalannak tartotta a lé illatát, ahhoz képest most szinte kedve támadt volna megkóstolni. Ha a recept nem is, talán az orra változott meg azóta: jobban elviselte az alkohol és a gyógynövények furcsa szagát, az enyhe mézillattól pedig összefutott a szájában a nyál.
De mint mindig, a valóság most sem kötötte le eléggé folyton elvágyódó gondolatait. A faápoló folyadék illatáról képtelen képzettársításként felrémlett benne a hígító és a festék szaga, a festékről pedig egy halványkékes bunda és egy bíbor szempár. Gondolatai vissza-visszatértek a délelőtti eseményekhez, amik közül azután észrevétlen eltűntek a szörnyek és az álmok, hátrahagyva maguk után a könyvtár csendjét, na meg a kócos sörényszálak érintését.
Szóval ilyesmikre vesztegette az idejét, míg az apukája neki magyarázott, ezért aztán most kétszeresen is megpróbált arra koncentrálni, ami a szemei előtt történt. Száműzött minden nem odavaló gondolatot a fejéből, csak az idősödő csődört figyelte, amint eszeveszett táncát járja a kis fészerben az üvegcsével, és most először sikerült észrevennie néhány őszülő szőrszálat az orrán. Nyugtalanító felfedezés volt, hiszen apukájára amióta csak élt, ugyanúgy emlékezett, mintha soha nem változott volna, ugyanakkor azért is, mert biztosan régebb óta megbújtak már rajta azok a fehér szálak, és az, hogy nem látta meg őket korábban, azt mutatta, mennyire nem törődik semmivel és senkivel a saját belső világán kívül.
Ettől aztán gondolatai ismét elkalandoztak a jövője irányába, mint ezen a különös hétvégén már többször is. Benőhetne már a feje lágya, nem? Igazán leszállhatna a fellegei közül, és járhatna a földön, mint az rendes földpónihoz illik. Akkor nem kellene üres hátsóval mászkálnia tovább. Egyébként is kezdett már kellemetlen lenni ez az állapota, hiába állította az ellenkezőjét magában, hiszen ennyi idős korára már a családjából mindenki megszerezte a maga cukijegyét. Tudta, ha végre beadná a derekát, elfogadná a sorsát, és teljes szívvel azzal foglalkozna, amire született, akkor ez a probléma megoldaná magát talán már másnapra. De ugyanakkor ha csak rágondolt, hogy feladja az álmait, rögtön görcsbe rándult a gyomra a félelemtől. Nem hiányzott neki a felelősség, ami fenyegetően lebegett a feje fölött, amióta csak a szülei elkezdték felnőttnek kezelni. Csikó akart maradni, mint a többi osztálytársa, nem akart döntéseket hozni. És nem akart valódi, szövevényes kapcsolatokba bonyolódni a többi pónival sem. Éppen elég volt, ha a fejében találkozott és barátkozott velük, ott legalább megértették őt, nem úgy, mint igazából. Két ébrenlét között egyszerű volt a világ, nem kellett azon merengenie, miért is furakodik be minduntalan a gondolatai közé egy nyúlánk alak és világoskék bunda, és taszítja le eddigi bálványát, Sweetie Belle-t az előkelő helyéről.
Miközben így őrlődött, valami koppant az orrán. Megpróbálta fókuszálni rá a szemeit, de túl közel volt, ezért lépett hátra egy lépést, hogy jobban lássa. Egy üvegcse volt az, benne még mindig szédelegve forgó fehéres folyadékkal, és persze az egészet apukája patája tartotta.
– Bocsánat, bevallom, most kicsit elbambultam – mentegetőzött, mielőtt még a csődör megszólalhatott volna. – De értem, hogy hogy kell csinálni. Ha már nem látszanak benne szilárd részek, és teljesen egyszínű az egész, akkor van kész.
– Hát, fiam, nem vagy ma valami nagy formában – csóválta lemondóan a fejét az apukája. – Na, gyere, intézzük el azokat a törött ágakat. Értem én, vasárnap este nekem is akadna jobb szórakozásom a munka helyett. Biztosan te is inkább mennél játszani, de tudnod kell, hogy ez nagyon fontos, és majd ha a tied lesz a farm, akkor sem halaszthatod másnapra, bármennyire is nincs kedved hozzá. Ha valaki nem végzi el a munkáját, abból mindig baj lesz: jobb esetben csak saját magával tol ki, és megússza annyival, hogy éhes marad, rosszabb esetben pedig könnyen tönkreteheti mások megélhetését is. Nézd csak meg, azok a lusta pegazusok nem vigyáztak az időjárásra, és rögtön lecsapott a vihar. Akkor már inkább meg se próbálták volna irányítani az egész hónapban, nem gyülemlett volna ennyire fel az ereje. Ezt így nem lehet csinálni, vagy a teljes lelkedet beleadod, vagy inkább bele se kezdj. Remélem, érted.
Ez utóbbi pár szót szinte már csak magának mondta, miközben kifelé indult a fészerből. Talán kicsit elengedte magát ő is, mert Plum most először fáradtnak látta, ahogy fejét mélyre lógatva aprókat bólogatott járás közben. Odakint már erősen sötétedett, amiről óhatatlanul eszébe jutott, amíg ők bent a városban beszélgettek és a könyvtárban kutakodtak, vajon a csődör mennyi munkát végezhetett el a farm körül. Elég volt csak belegondolnia, máris eléggé kínozta a lelkiismeret-furdalás, és futva indult el, hogy végre hasznossá tegye magát – akkor egy egészen keveset levehet az apukája vállán cipelt teherből.
Előreszaladt, és a fészer eresze alól lekanyarította a saját hátára azt a szerszámos táskát, amiben a gyümölcsfák ápolásához használt eszközöket tartották; volt abban fél patával használható balta, egy kisebb fűrész (ami most pont elég is lesz, a fiatal fákhoz nem kell a nagyot elővenniük szerencsére, mert arra meg ráfért volna egy élezés), metszőolló, egy régi, de jó pengéjű, faragott nyelű bicska, egy gombolyag egyre inkább összegubancolódó spárga, meg még egy halom apróság, amiktől ha nem is volt túl nehéz, azért kényelmetlenül nyomódott az oldalához. Felemelte a táska fedelét, hogy az apukája beletehesse az egyik zsebbe a kis üveget is, majd sietve elindultak a farm északi oldalán sötétlő fák felé, mielőtt még teljesen rájuk esteledett volna.
Alig értek be az első fák közé, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Egy másodpercbe beletelt, mire a pónik járásának szokásos ritmusa alapján felismerte a jövevény fajtáját, és ez az idő pont elég is volt arra, hogy a pulzusa az egekbe ugorjon. Általában nem félt a sötétben, de az elmúlt éjszaka eseményei végérvényesen kitörölték belőle azt a magabiztosságot, hogy a saját farmjukon semmi bántódás nem érheti. Már tudta, vannak olyan dolgok, amik keresztülólálkodnak az erdőn, fittyet hányva birtokhatárokra és állig felfegyverzett őrségre egyaránt.
– Jóestét – érkezett a köszönés, mielőtt még Plum megláthatta volna, kihez is tartozik.
– Jó estét, Catkin bácsi! – felelte az apukája habozás nélkül. – Mi járatban van nálunk?
Plum egy kissé elcsodálkozott rajta, egy pillanat alatt mennyit fiatalodott az apukája hangja. Ráadásul eddig valahogy azt sem gondolta volna, hogy Catkin urat ő is „bácsinak” fogja szólítani. Vajon hány éves lehet az öreg póni valójában? Könnyen lehet, hogy már akkor is idős volt, amikor az apukája még csak csikó, és az akkori fiatalok pont annyira rettegtek a botjától, míg az erdeiben játszottak, mint ő.
– Hát… – kezdte az öreg, de ennyiben is hagyta legalább egy fél percre, mintha alaposan meg szeretné rágni a szavakat, mielőtt kimondja őket.
Plum csak most vette észre, Catkin bácsi arcán hűlt helye volt a szokásos huncut mosolyának, viszont homloka körül meglehetősen feltorlódtak a ráncok. A szürkület miatt nem mondta volna meg, vajon tényleg sápadt az arca a szőre alatt, vagy csak a fényviszonyok miatt tűnik úgy.
– Osztán gyüjjön mán – fejezte be végül az idős póni rövidre fogva a mondandóját.
– Valami baj van, Catkin bácsi? – kérdezte Plum.
Az öreg összeszűkült szemeivel vetett egy pillantást Plumra, mintha azt mérlegelné, vajon nem kellene-e hazaküldeni, mielőtt még a felnőttek dolgát intéznék, de végül nem szólt semmit, csak megfordult, és kimért léptekkel elindult a saját farmja felé.
Hangtalanul, feszülten követték, át a Plum farmot határoló elvadult aljnövényzeten, keresztül a Canterloti úton, óvatosan leereszkedve az út menti árokba, és fel a túloldalán. Nem telt bele pár perc, és már Catkin úr tölgyesét járták, az öreg itt már magabiztosan vezette őket a magas, széles törzsű, fekete fák között. Plum feje teljesen kiürült, annyira lekötötte, hogy ne essen orra az úttalan utakon keresztül húzódó indákban és nagyobb fűcsomókban, mert látni egyre kevesebbet látott. Egyébként sem volt semmi tippje, miért is hívta át őket ilyen kései vendégségbe az öreg, annál inkább várta már, hogy megérkezzenek, és kiderüljön. Azt tudta, apukája jóban van vele, és szívesen segít is neki azóta, hogy a gyerekei elköltöztek más vidékekre. Csak akkor erősödtek fel a baljós érzései, amikor maga körül egyre ismerősebb lett a táj képe. Egy keresztbe futó széles ösvénynél bukkantak elő, ahol ritkásabban állottak a fák. Innen már csak pár tíz lépést tehettek meg a kitaposott utat követve, és egy tisztásra jutottak.
Nem messze a fák szélétől egy magányos, kétkerekű kocsi állt, rajta meg mellette szögletes, sötét kupacokkal, amik leginkább valamilyen építési hulladéknak tűntek. A kocsi közelében pedig egy fekete csomó hevert a földön, textúrája és formája alapján Plum gyűrött rongynak vagy takarónak tippelte volna. Ezért hívta őket ide Catkin úr? Amit szállított, leborult a kocsijáról, és egyedül már nem volt ereje visszapakolni? Vagy mégis, mi történhetett?
– Hát. – Az öreg póni sután a kisebb kupac felé emelte a patáját, mintha ennyivel mindent megmagyarázott volna.
– Azt a magasságos…! – kiáltott fel Plum apukája, és a földön heverő fekete alakhoz ugrott. Arcán kétségbeeséssel mérte végig, majd biztos patával megtapogatta.
– Osztán be kéne vinni a városba – fűzte hozzá Catkin bácsi megtartva sajátságos beszédtempóját.
– Catkin bácsi, miért nem doktorért futott?! – kérdezte a csődör keményen, de azután gyorsan folytatta: – Bár igaza van, azzal csak az időt vesztegetnénk! Azonnal kórházba kell vinnünk!
– Screw! – hallotta Plum a saját hangját meglepően távolról, amint ráébredt, mi is az, amit lát. Sokáig nem állt össze az agyában a kép, annyira lehetetlen volt, annyira elringatták a gyanakvását a saját előítéletei, de most már felnyílt a szeme, tudatosult benne, hogy az, ami eddig törött ágnak tűnt, valójában egy láb, az a fekete foltos, szálkás dolog egy sörény, és az a furcsa, formátlan kupac…
A fejét hirtelen könnyűnek érezte, mint egy héliummal töltött léggömböt, az arcából kifutott a vér, mindössze apró tűszúrásokra emlékeztető bizsergést hagyva maga után, és ezt a benyomást a szeme előtt táncoló pici, csillogó foltok csak erősítették. Mellkasában egy jégcsap indult növekedésnek, egyszerre nyársalva fel a szívét és a gyomrát. Miért is kellett meglátnia? Bárcsak ne látná…
– Szedd össze magad, fiam! – csapott a hátára az apukája, miközben elszaladt mellette a kocsi felé, és csak ekkor vette észre, mennyire kiszállt az erő a lábaiból: a térdei szinte azonnal összecsuklottak, és csak a lélekjelenlétén múlt, hogy el nem terült a földön.
Az érintés ugyanakkor magához is térítette kissé, és legalább elszakította a tekintetét arról a valamiről, ami minden jel szerint egy kanca volt. Fejével követte apukája magabiztos mozdulatait, amint a csődör tétovázás nélkül mindent lesöpör a kocsi platójáról, helyet készítve így a test számára.
– Apa, ugye Screw az? Mi történt vele…? Ugye él?! – hadarta botladozó nyelvvel, mintha a gondolatai feltorlódtak volna, és most egyszerre akarnának kiszaladni a száján.
– Él még, de gyenge a pulzusa – mondta a csődör már visszafelé jövet, egy helyben megfordítva és maga után húzva a kocsit is. – Gyere, segíts felrakni ide, próbáljuk meg minél kevesebbet mozdítani, nehogy nagyobb bajt csináljunk, mint ami már van. Tartsd mereven a nyakát!
Plum odaugrott a lány fejéhez, és remegő patával igyekezett alányúlni, hogy felemelhesse. Ragacsos nedvességet érzett a lábain, Screw szőrébe és a környező fűcsomókra tapadva, és ettől ismét fordult egyet a gyomra.
– Nem… nem bírom… – mondta önmaga számára is meglepően vékony hangon, öklendezve hátrált egy lépést, és abban a pillanatban sokkal jobban szerette volna, ha az apukája megoldja az egész helyzetet az ő segítsége nélkül. A szeme sarkából már látta, amint Catkin bácsi közelebb lép, hogy átvegye a helyét, de idősebb Plum egy intéssel megállítja.
– Plum, ne hisztizz, légy szíves – szólt rá a csődör mélyen a szemébe nézve. – Sosem kértem tőled olyasmit, amire ne lennél képes.
Ellenkezni akart, de érezte, hogy az apukája igazat mond. A szülei végletesen földhöz ragadt pónik voltak, és talán éppen ezért nem becsülték őt soha alá, soha sem bízták meg olyasmivel, amire nem lett volna képes. És ez alól nem kivétel ez a mostani eset sem. Bármennyire szeretne inkább hazamenekülni, beugrani az ágyába, a fejére rántani a takarót, és csak remegni reggelig, nem teheti meg, le kell győznie az ösztöneit. Aki a lábai előtt hevert, akinek szüksége volt a segítségére nem csak egy kanca volt a sok közül, hanem olyasvalaki, akivel az elmúlt néhány napban több mindenen mentek át együtt, mint valaha bárki mással életében.
Nyelt egy nagyot, majd még egyet, és megacélozta az akaratát. Megpróbált végre kizárólag a valóságra és a feladatára figyelni. Hirtelen mintha egy fátyol húzódott volna el a szemei elől, élesen látott mindent, és rögtön el is szégyellte magát. Eddig valamiféle álomban járt, amióta csak elindult segíteni az apukájának délután. Talán tudatalatti ellenkezésképpen – de csakis így lehetett, hogy a csődör sokkal hamarabb ismerte fel a közeledő Catkin urat is, és azt a veszélyes állapotot is, amiben Screw lebegett. Józanul belegondolva máris egyértelmű: ha a lányt nem viszik nagyon gyorsan kórházba, egész egyszerűen el fog vérzeni. Nem volt kibúvó, nem volt mentség, sem második esély, cselekedniük kellett. Nem tudhatták, vajon Screwnak nem sérült-e meg a gerince, ezért kellett biztosan fognia a fejét, amíg felrakják a platóra. Igazából a legjobb az lenne, ha egy olyan fura nyakmerevítőt használnának, amilyet Melon bácsikájuk is hordott néhány hétig tavaly nyáron, miután olyan szerencsétlenül leesett a pajta padlásáról, de nyilván ilyesmit legközelebb pont a kórházban találnak, és oda-vissza az utat nem biztos, hogy bármelyikük időben tenné meg. Különben is, az egyszarvú orvosok csodákra voltak képesek – amíg a páciens valamennyire életben volt.
De már megint nem ott járt az agya, ahol kéne!
– Kész! – kiáltotta, miután óvatosan a patáiba vette a lány fejét.
– Akkor háromra. Egy, kettő, három!
Egyszerre mozdultak, és egy apró zökkenővel ráemelték Screw-t a kocsira. Plum úgy érezte, talán sikerült nagyjából ugyanabban a vonalban tartania a nyakát, ahogy a földön is feküdt, és igyekezett kiverni a fejéből, mennyire rossz irányba bicsaklott a kanca lába, miközben áthúzták a plató szélén.
– Ügyes! – mondta az apukája, és már a kocsi elejénél is termett. – Innen már elhúzom egyedül is a kórházig, menj, szólj anyádnak, hogy csak később érek haza!
Amennyire szeretett volna még egy perce otthon lenni, annyira elképzelhetetlennek találta az ötletet ebben a pillanatban.
– Apa, nem mehetnék én is? Screw… – kezdte bizonytalanul feszengve. – Azt hiszem, Screw a barátom, és halálra aggódnám magam, amíg nem tudom, hogy nem lesz semmi baja…
– De még jobb is – vágta rá az apukája habozás nélkül. – Ha felpattansz, figyelsz rá, erősen tartod, és nem kell állandóan attól félnem, hogy kiesik, akkor gyorsabban is húzhatom, és hamarabb odaérünk.
Plum már a platón ült, mire az apukája befejezte a mondatot. A csődör a következő másodpercben megfeszítette tiszteletre méltó vastagságú izmait a vállában és a farában, és úgy indult meg, mintha a ki akarna szaladni a világból. Miközben Plum erősen kapaszkodott, és a lány maradék ép tagjaira próbált ügyelni a döcögős, kátyús Canterloti úton Ponyville felé száguldva, némi ámulattal azért megfordult a fejében, hogy talán nem a legrosszabb dolog földpóninak lenni, még ha igazából nem is repülnek, csak úgy tűnik.
***
Amilyen hirtelen elrepült az idő, amíg beértek a város keleti szélén elhelyezkedő kórházba, pont annyira lassan vánszorgott, míg a kórterem csukott, fehér ajtaját bámulta. Pillantása néha átsiklott az üres falakra, a csillogóan tiszta padlóra, de semmi fogódzót nem talált rajtuk, ezért hamarosan vissza is vándorolt az ajtóhoz. 209 – ez állt rajta méretes, fekete számokkal. Plum sejtette, összesen nem lehet száznál több ajtó az épületben, sőt, a számukat inkább valahova hatvan-hetven közé tette volna, de akkor ebbe már beleszámolta a konyhába vezető hátsó bejáratot, meg a vécéajtókat külön-külön. A kettes így hát inkább szólt az emeletnek. Végül is logikus, ha valakinek azt mondták csak lent, a portán, hogy keresse a kétszázkilences szobát, nem kellett visszakérdezni, hogy jó, de mégis merre.
Ponyville nem volt akkora város, hogy igazi, nagy kórháza legyen. Akinek szüksége volt rá, találhatott egy sokkal nagyobbat nem messze, Canterlotban. Itt inkább a rengeteg környékbeli farm lakóinak apró-cseprő sérüléseit látták el, és hát az egyik legforgalmasabb részleg egyébként is a szülészet volt.
Plum is akkor járt itt eddig először és utoljára, amikor Daisy megszületett, nagyjából két évvel ezelőtt, és akkor is csak futólag. Nem figyelte meg különösebben jól a helyet – biztos el volt foglalva szokás szerint a belső világával, meg amúgy sem akadt túl sok látnivaló. Minden csupa hófehér és világoszöld: az épület színeit összeállító póniknak talán a tisztaság és a nyugalom járhatott a fejében, de Plum most ettől a nagy igyekezettől csak még feszültebbnek érezte magát. Várakozás közben az összes környékbeli feliratot kiolvasta, csak hogy lekösse magát valamivel.
Vagy harminclábnyira balra, a lépcsőfordulóban, ahol feljöttek, a „Traumatológia” felirat díszelgett (idegesítően fehér keretben). De miért jut az eszébe bárkinek is egy ilyen részleget az emeletre tenni? Hogy a sérült pónikat még lifteztetni is kelljen, mielőtt még ellátnák őket? A szülészet persze a földszinten volt, és ez nagyjából mindent el is árult a hely szellemiségéről. Jobbra nem messze egy kétszárnyú, átlátszatlan üvegből készült ajtó állta útját a kíváncsiskodóknak, „Műtő – Kérjük, ne zavarja a munkánkat” felirattal, ami sokkal barátságosabb volt, mint mondjuk egy „Idegeneknek belépni tilos”, vagy hasonló. Ugyanakkor Plum azon is elmerengett, mennyire lehet súlyos az az eset, akit a műtőbe visznek, ha Screw esetében nem volt erre szükség. Biztos azokra tartogatják, akiknek tőből szakad le egy lába, vagy a feje, vagy ilyesmi.
A „Dr. Horse” és „Snowheart nővér” névtáblák álltak két egymás melletti ajtón a folyosó másik szárnyában, nem messzire tőlük valami „Takarító helyiség” és „Raktár”, „Mosdók” és a „Felvonó" (földpóniul „Lift”, tette hozzá magában Plum), meg a műtőhöz vezető ajtó ikertestvére mögött „Fizikoterápia”. Nagyjából ez a kupac betű volt minden, amit el lehetett olvasni a környéken.
A lépcsővel szemben volt egy kis benyíló két nagyra nőtt bambuszpálmával meg néhány székkel, az egész falat beborító ablak miatt is igazán kellemes hely lehetett nappal, de így, sötétben gyakorlatilag semmi nem látszott a kinti világból, mert valószínűleg pont az erdő felőli oldalra nézett.
Legalább valaki lett volna vele, akivel beszélgethet. Sose gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja kívánni, de valamiért most túlzottan zaklatott volt ahhoz, hogy ábrándozzon. Talán még annak is örült volna, ha az apukája itt marad, és valami teljesen banális családi témáról válthat vele pár szót, például hogy mivel telt a napja, vagy most mi lesz akkor a szilvafákkal, kibírják-e reggelig – bár attól azért tartott, hogy felvetődik, honnan is ismeri Screw-t, amivel az egész beszélgetés egy sokkal kellemetlenebb irányba fordult volna. De nem, a csődörnek egyelőre elég volt annyi, hogy Plum könyörgő hangsúllyal kijelentette, maradni szeretne, amíg a lány állapotáról valami biztos ki nem derül, és Sweetheart nővér (igaz, egyre kevésbé mert volna megesküdni rá, hogy jól hallotta a kövérkés kanca nevét, hiszen kicsit odébb az ajtón csak hasonló állt) megígérte, hogy hazafelé menet, a nappali műszak végén elkíséri a farmjukig, mivel ő is arrafelé lakott valahol a város szélén. Így az apukája megnyugodva hazaindult pihenni, ő pedig maradt, és figyelte az üres ajtót, ahonnan először a nővér jött ki egy kissé sápadtan, azután Dr. Surehoof (legalábbis így mutatkozott be, a köpenyén lévő névtáblán pedig „Dr. Linen Surehoof” állt, Plum szerint azt bizonyítva, hogy inkább Canterlotból, mint Ponyville környékéről származott, ha unikornis léte hagyott volna kétségeket) meglehetősen mély ráncokkal a szemöldökei körül.
Plum megpróbált belesni az ajtó résén a kórterembe, de egy kis fehér szekrényen meg egy paraván szélén kívül nem látott semmit. A doktor hamarosan visszatért a raktárból egy ibolyaszínű üvegcsével a patájában, vetett egy biztatónak szánt pillantást Plum irányába, majd újra eltűnt az ajtó mögött, magára hagyva a csikót.
Csak bízhatott benne, hogy jól mennek a dolgok. Már az is elég nagy szerencsének számított, hogy találtak egy orvost: amikor Screw-t begördítették a kórház elé, és Sweetheart – vagy Snowheart, ki tudja – nővér a portáról kidöcögve meglátta, milyen állapotban van, úgy szaladt Dr. Surehoof után, aki már egy perce hazaindult. Azt nem tudta megítélni, a doki mennyire értett a szakmájához, de fehér szőrével és barátságos arcával úgy nézett ki, mint aki erre a pályára született, még ha kicsit fáradtnak is tűnt a nap végére. Eleinte még reménykedett, hogy Dr. Surehoof egyszerűen csak varázsol egyet, és Screw összes sérülése a következő pillanatban magától begyógyul, köszönetet mondanak, majd hazamennek, mintha mi se történt volna, de amint telt-múlt az idő, tapasztalnia kellett, ennél mennyivel bonyolultabb művelet az orvoslás. Vagy ennyire rossz állapotban volt Screw? Emlékezett rá, amikor egyszer kiskorában megvágta magát egy üvegszilánkkal: csak megitattak vele valami mágikus löttyöt, és néhány perc alatt a sebe egyszerűen összeforrt. Ekkora különbségek is lehetnek két eset között? Tényleg aggódnia kellene – még annál is jobban, amennyire alapból aggódik?
Valaki igazán mondhatna már valamit. Valami megnyugtatót.
Mintha csak meghallotta volna a kérését, néhány pillanat múlva Dr. Surehoof jelent meg ismét az ajtóban. Plum reménykedve nézett fel rá, de az arcáról nem olvashatott le semmit. Ez rossz jel?
– Plum, ugye így hívnak? – kérdezte az orvos, mire a csikó kiszáradt torokkal bólintott. – Te ugye Screw barátja vagy?
– Azt hiszem, igen, mondhatjuk annak – felelte Plum össze-vissza csapongó gondolataival küzdve.
A doktor egyébként is úgy folytatta, mintha nem számított volna, mit fog felelni.
– Egy kicsit segítenél nekem? Gyere be.
Az ajtó szélesre tárult előtte, és ő automatikusan belépett. A lábai vitték az idősebb csődör felszólításának engedelmeskedve, de magában egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy idebent szeretne lenni. Abban viszont biztos volt, ha most mutatnak neki egy véres műtőasztalt, és Dr. Surehoof megkéri, hogy ugyan szorítson már egy eret azzal a fogóval, amíg ő matat egy kicsit a szikéjével, akkor helyben elájul. De ez persze megint csak a saját hülye fantáziája volt, nyilván senki sem szólít fel jöttment csikókat egy kórházban, hogy asszisztáljanak egy műtéthez. Ám ha bármi olyasmit kérnek tőle, amit a csekélyke hatalmában áll megtenni a lány gyógyulása érdekében, habozás nélkül segíteni fog.
A paraván túloldalán, amit eddig odakintről nem láthatott, egy fehér kórházi ágy állt, azon feküdt Screw. Hihetetlen megkönnyebbülésére nem látszottak a bundáján sem vérnyomok, sem az a sok piszok és gyűrődés, amit még a kocsiban zötyögésnek köszönhetett, az arcvonásai kisimultak, szinte angyalinak tűntek. Mintha még a sörénye is összeszedte volna magát, és engedelmesen simult a párnájára. Plum nem is sejtette, Sweetheart nővérnek mennyi munkája lehetett ebben a külsőben, de úgy tippelte, meglehetősen sok. A lány lábait friss kötések borították, amik egyike alá infúzió csöve kanyargott, állán és nyakán gézpárnák fedtek le egy-egy nagyobb felületet, de összességében sokkal jobban nézett ki, mint amire Plum számított.
Míg figyelte, Screw szája szélén egy sötét, szinte fekete vércsepp jelent meg, majd lassan megindult végig a lány arcán. Dr Surehoof egy nedves kendővel odanyúlt és letörölte, mielőtt még a párnára hullhatott volna – az illúzió ismét tökéletes volt.
– Ülj le, kérlek – mondta a doktor az ágy mellett lévő szék felé intve.
Plum minden erejét összeszedte, hogy ne gondoljon semmire, de ebben az egész jelenetben valami nagyon nem stimmelt. Az előbb még azt várta, Screw bármelyik pillanatban kinyitja a szemét, és egy egyáltalán nem odaillő kérdést tesz fel a helyzetére vonatkozóan, most viszont a torka összeszorult, mintha máris búcsúznia kellene a barátjától.
– Ugye meg fog gyógyulni, Dr. Surehoof? – kérdezte vékony hangon. – Máris sokkal jobban néz ki, mint amikor behoztuk.
– Plum, a külső sebeket össze lehet varrni és be lehet kötözni. Amit tudtunk, megtettünk Sweetheart nővérrel, és ha csak ez a néhány vágás és zúzódás lenne minden problémája Screw-nak, akkor azt hiszem, nem kellene aggódnunk.
Most fog jönni a de, gondolta Plum, és ráharapott a nyelvére, nehogy ő mondja ki hamarabb.
– Sajnos odabent is van néhány sérülése, amiket sokkal nehezebb ellátni, főleg egy ilyen apró kórházban. Ha Canterlotban lennénk, egy műtéttel úgy gondolom a legrosszabbakat meg lehetne gyógyítani, de itt sem a személyzet, sem a felszerelés nincs meg hozzá. Szállítani viszont nem szeretném, attól félek, a pegazusok túl későn érnének ide, a teleport pedig túlzottan megviselné.
– De… valami gyógyító varázslat… – makogta a csikó rémülten.
– Ne aggódj, még nem adtam fel – mondta Dr. Surehoof, miközben nyugtatólag Plum vállára tette a patáját. – De mint mondtam, egy kis segítségre van szükségem, olyasvalakitől, aki ismeri őt. Ez talán meglep, de a varázslatok sem mindig működnek olyan jól, mint azt szeretnénk, főleg, ha ellenállnak nekik.
– Ellenállnak? – kérdezte értetlenül Plum. – Screw nem akar meggyógyulni?
– Ez nem ilyen egyszerű – mosolygott a doktor. – Screw nem tudja, hogy mit akarok tőle, és mereven elzárkózik minden kísérletemtől, hogy segítsek rajta. A gyógyító varázslatokat nem arra találták ki, hogy megtörjék a célpont ellenállását, még ha néha szükség is lenne rá. Talán ha a Professzor… De mindegy, mint már mondtam, ezt nekünk kell megoldanunk. Próbálkoztam mágikus gyógyitallal is, mert az orális komponens… akarom mondani, tudod, ha megiszol valamit, akkor azzal tettlegesen kifejezed az akaratod, hogy a szer hasson rád, és belülről az összetevők is könnyebben szívódnak fel és jutnak el a tested minden pontjára. Csakhogy Screw, ahol lehet, ennek is keresztbe tesz, és ez az egész folyamatot lelassítja, márpedig nincs sok időnk. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mi is történt vele valójában…
Plum lelki szemei előtt sápadt, ízelt lábak és mérgező nyáltól csöpögő csáprágók jelentek meg.
– Izé… A sebeiből nem derül ki? Nem voltak rajta esetleg… harapásnyomok?
– Nem! – kuncogott Dr. Surehoof, majd újra elkomolyodott. – Nem ragadozók tették, az biztos. Viszont találtunk a bőrén egy kimondottan patkó formájú zúzódást…
A doktor egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rá, mintha a gondolatait szerette volna leolvasni az arcáról, ám Plum ettől az információtól csak még jobban összezavarodott.
– Szóval, azt hiszem ez a része már a ponyville-i rendőrségre tartozik – vonta meg végül a vállát Dr. Surehoof. – Nos, annak ellenére, hogy neked sincs elképzelésed, ki tehette és miért, még segíthetünk rajta.
– Mit kell tennem?
– Egyszerű lesz, elmondom. Annyi az egész, hogy amikor elkezdem a varázslatot, te elmondod neki, hogy hol van, mi történt vele, és megpróbálod megnyugtatni. Győzd meg, hogy csak segíteni akarunk rajta, benned biztos jobban megbízik, mint egy idegenben.
– Hallani fog egyáltalán?
– Nincs a fülével semmi baj. Azt kétlem, hogy emlékezne majd rá, amikor felébred, de ha a tudata nem is, egy másik része odabent biztosan meghallja.
– Megpróbálom…
– És Plum… Egy dolgot még tudnod kell. Valamit, amit nem így akartam elmondani, de már nagy vagy és biztosan megérted. Ez nem a te felelősséged, világos? Nekem kellett volna meggyógyítanom, és én elbuktam. Ha végül… Ha végül olyasmi történik, amit nem szeretnénk, nem szabad magad hibáztatnod. Hogy a dolgok így alakultak, az az én kudarcomnak és az ő döntésének köszönhető. De mindenek előtt annak, aki ezt tette vele. Érted?
Plum csak bólintott. Nem mert megszólalni, ugyanis nem bízott benne, hogy képes lenne rá.
– Akkor ne késlekedjünk tovább.
Dr. Surehoof lehunyta a szemeit, a szarva felizzott halvány, de meleg, kékes színű fénybe borítva a szoba fehér falait.
– Screw… – kezdte Plum, de rögtön el is akadt meghallva, milyen reszelős a hangja. Így biztosan nem fogja felismerni a lány… Inkább krákogott egy kicsit, és megtörölte az orrát. – Screw, én vagyok az, Plum.
Körülbelül eddig jutott, és az agya már le is blokkolt. Mit mondjon? Két napja ismerte a lányt, és jó, ha néhány mondatot váltottak. Segélykérően a doktorra nézett, de ő csak ült a székén a koncentrálástól szorosan lehunyt szemekkel, mint egy szobor.
– Behoztunk a kórházba. – A szavak úgy buggyantak ki belőle, mintha a nyelve önállósította volna magát. – Itt van Dr. Surehoof is. Szeretnénk, ha meggyógyulnál. Biztos vagyok benne, hogy te is ezt akarod. Nem? Hagynod kellene, hogy a varázslatával rendbe tegye a sérüléseidet. Igazán rendes póni, nem akar rosszat, nekem elhiheted.
Ha csak azon múlik, szívesen folytatta volna még a kis monológját ugyanazokat a dolgokat ismételgetve, de a doktor érintése megállította.
– Nem működik… Tévedtem – szólalt meg Dr. Surehoof, hangja valahonnan távolról érkezett, szája alig mozgott, mintha nem is ő beszélne. – Egyáltalán nem akarja, hogy segítsünk rajta.
– De miért nem? – kérdezte Plum egyre jobban kétségbe esve. – Screw, meg akarsz halni? Nem teheted ezt velem! És ha nem is érdekel, hogy én mit gondolok, nem teheted ezt a többiekkel sem!
Rémülten cikáztak a gondolatai, igyekezve kitalálni, mivel is változtathatná meg a lány akaratát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha jobban ismeri!
– Gondolj Cheerilee-re, kérlek, és az iskolára! Megígérted, hogy meg fogod javítani a tetőt. Azt akarod, hogy az első esőre bőrig ázzunk? Csak te vagy képes olyan jól befoltozni, hogy több évet, évtizedet is kihúzzon. Mint a cukrászda korlátja! Az sem fog tönkremenni egyhamar, nem igaz? Meg kell gyógyulnod, mert nélküled az egész város szét fog esni apró darabokra!
Igen, ennyit már tudott, a lány mindig rémesen büszke volt a képességeire, a munkájára. De vajon elég ez? Ha neki kellene a valóságban élnie folyton, vigasztalná az, hogy másoknak szükségük van rá? Vagy nagy ívben tenne mindenkire? Egy tökéletesen önzetlen póninak is gondolnia kell magára néha…
– Nem is meséltem reggel, először Catkin bácsi farmján kerestelek. Mellesleg ő is nagyon aggódik miattad, de most nem is ezt akartam mondani. Láttam azt a házikót, amit a fa tetejére építettél magadnak. Igazán nagyon jól sikerült, sohasem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Be kellene fejezned szerintem, hogy ott lakhass tényleg. Ha gondolod, szívesen segítek is, bár nagyon nem értek hozzá, de mondjuk cipekedni meg pakolni tudok én is. Jobban belegondolva ha odaköltözöl, szomszédok leszünk, nem igaz? Össze kellene tartanunk.
Ha ez sem segít, akkor vajon mi? Mi lehet az, amire még nem gondolt?
Vetett egy gyors pillantást Dr. Surehoof felé, hátha ezzel a témával már elérhetnek egy aprócska sikert, de az orvos arcán csak az erőlködés tükröződött, homlokáról kövér izzadságcseppek folytak a szemébe, közben a szarva egyre erősebben pulzálva világított.
– Ez egyáltalán nem jellemző rád, Screw – szólalt meg ismét, egy hirtelen ötlettől vezérelve, szemrehányó hangon. – Nem ilyennek ismertelek meg. Hagyod, hogy így elbánjanak veled. Hol van az a Screw, aki megharapta azt a nagyképű Pint, amikor erőszakoskodott? Én tudom, hogy rosszabbul is járhatott volna az a hólyag, ha az őrség nem tűnik fel. Most pedig csak fekszel, és azt sem hagyod, hogy meggyógyítsanak. Nem kellene tenned semmit, csak elengedni magad, és bebizonyíthatnád annak, aki ezt művelte veled, hogy feleslegesen strapálta magát, mert téged ennyivel nem lehet megtörni!
Próbált inkább magabiztosnak, szigorúnak tűnni, de mégis szinte könyörgő hangon fejezte be. Ennyi volt minden, amit tehetett, semmi más nem jutott az eszébe.
Nem hitte, hogy sikerülni fog, egészen addig, míg egy halk pattanást nem hallott Screw teste felől, nagyjából olyan hangon, mint amikor a nagymamájának recsegnek az ízületei. A lány arcán fájdalmas grimasz suhant át, a bőre alatt meg-megremegtek az izmai.
Dr. Surehoof hangosan felsóhajtott megkönnyebbülésében.
– Azt hiszem sikerült! – mondta egy perc után, mikor a szarva is kialudt. – Plum, ha tényleg meggyógyul, akkor sokat köszönhet majd neked!
– De… De ugye tényleg meggyógyul? – kérdezte Plum bátortalanul.
– Nem tudom… Megtettük, ami rajtunk múlik, annyi biztos. De hogy mikorra, azt meg nem mondhatom. A közvetlen veszély elmúlt, a varázsital most ellátja a belső sérüléseit, és reggelre sokkal jobban lesz. A szervezete majd lassan véglegesíti, amit a mágia elkezdett, a törött csontok és a szakadt szövetek gyorsan összeforrnak ilyen támogatással. Egy dologtól félek… Abban a pillanatban, amikor végre elfogadta a varázsitalt, éreztem, amint a tudata elvonul valahová, mintha csak ránk hagyná, mintha azt mondaná, vigyétek a testem, gyógyítsátok meg, ha ennyire akarjátok, engem többé már nem érdekel.
– Elvonul…? De hova? – értetlenkedett Plum ijedten.
– Nem mertem utána menni, az nem az én területem. Mélyre szállt, nagyon mélyre, olyan helyre, ahol halandó póninak nincs semmi keresnivalója.
***
Hova mehettél, Screw? Vajon oda, ahova gondolom? Oda, ahova megígérted, hogy nem fogsz többé menni? Mit láthattál meg odalent, ami mégis rávett?
Plum maga elé meredve ült a széken. Egyetlen mondat pörgött folyamatosan a fejében, kattogó-ropogó, nem evilági hangon, szétzúzva minden más gondolatát.
"Az írás be fog teljesülni."
Az írás. Nem lehet megállítani. Bármit is tesznek, akarják – nem akarják: be fog teljesülni. Ha csak Screw-n múlott volna, soha többet vissza nem tér abba az elmebeteg álomba, vagy legalábbis egy hétig biztos nem – de nem rajta múlott, igaz?
Minél jobban belegondolt, annál inkább borsódzott a háta az egésztől. Akkor kicsodán múlott, ha nem rajtuk? Kinek az akarata érvényesült? A szörnyek ugyan rá tudták volna venni Screw támadóját, hogy bántsa a lányt, de bárki is volt az illető, kicsit túlzásba vitte a feladatát. Ha Dr. Surehoof, Sweetheart nővér és Plum nem követnek el mindent, könnyen lehet, hogy meghalt volna órákon belül. És aki meghal, az nem álmodik, annak az álmában nem jön el Luna hercegnő…
De valaki azt akarta, hogy Screw megmeneküljön. Ha Plum ma este úgy dönt, inkább gyáván hazafut, nem kíséri el az apukáját a kórházba, akkor mi lett volna a szaros írással? Ha a doktor hamarabb hazaindult volna, és Sweetheart nővér csak később tudja riasztani? Ha Plum apukája jobban féltené a fiát, és nem engedte volna, hogy itt maradjon?
Ez az egész csak egy színjáték volt? Az egészet megrendezte valaki, le van zsírozva előre egymilliárd évre? Mindenki csak egy egyszemélyes moziban ül, ahol levetítik neki a saját életéről a filmet? Mennyire izgult, mennyire félt, hogy a lány végül nehogy meghaljon, de csak azért, mert még nem olvasta az írást, azt a könyvet, amiben szóról szóra benne van, hogy Screw túl fogja élni, ők ketten mentik meg; benne van, hogy a pókok az írásról beszélnek nekik, bár nem is sejtik… De az vajon benne van-e, hogy Plum majd egyszer megtalálja és elolvassa ezt az írást, és vajon mi történik, ha úgy dönt, mégsem tartja magát ahhoz, ami le van írva?
Vajon hol lehet ez az írás, és mi áll benne? Mit várnak tőle, mit kellene most tennie? Menjen haza és fütyüljön magasról az egészre? Vagy valamit csinálnia kellene, hogy megmentse Screw-t és esetleg Luna hercegnőt? Egyáltalán lehetséges ez? Vagy akár szükséges? A könyvtáros Twilight Sparkle-nek van igaza, és jobban teszik, ha nem avatkoznak bele a halhatatlanok ügyeibe? A hercegnő majd úgyis megvédi magát? Mennyit tudhatnak a pókok? Olvasták vajon, hogy Plum meg fog jelenni, és próbálja megakadályozni a tervüket? Az is meg van írva, hogy a botor csikót minden gond nélkül megeszik?
Vagy nincs megírva, vagy nem olvasták, hogy esetleg sikerrel jár?
Nem tudja, talán soha nem is fogja megtudni, és nem is számít. A játék szabályai azok, hogy ugyanúgy kell tovább élnie az életét, mintha nem tudná, hogy rögzítve van előre az egész. Mit tenne, ha tehetne valamit? Mit tenne, ha csak rajta múlna?
Egyértelmű volt: Screw lemerült valahova, és volt egy sejtése, hogy hova. Utána kellett mennie, vagy legalább meg kellett próbálnia, mindenáron!
Sokkal egyszerűbb volt elhatározni, mint megtenni. Megjelenni valaki más álmában – ez olyasmi volt, ami mindenki szerint lehetetlen, aki egy kicsit is konyít a világ működéséhez, és kettőjükkel mégis megtörtént. De miért? Mi kötötte őket össze azon kívül, hogy egyszerre találkoztak a szörnyekkel?
"Horgonyt vertünk a tudatában" – recsegték a szörnyek abban az álomban, amire még mindig úgy emlékezett, ahogy csak rémálmokra emlékezhet egy póni. Screw tudatában, és bár valószínűleg nem akarták, az ő tudatában is, mert együtt mentek haza akkor éjjel (tegnap volt, emlékeztette magát, bár úgy tűnt, egy év telt el azóta), mehettek volna külön is, és akkor Screw-t álmában senki sem rántja be a fal mögé, senki sem hallgatja ki a pókok beszélgetését. Valahol valami megváltozott, de mi lehetett az? Minek kellett volna történnie, hogy Screw egyedül legyen? Mit írhatott az a bizonyos könyv a sorsukról? Plum végül nem megy el otthonról Tiara béna bulijára? A pegazus őrség nem pont akkor repül el a cukrászda fölött, amikor a lány dulakodni kezdett Pinnel? Ez az utóbbi lehet a hibás, hiszen Plum sejtette magáról, hogy kiszámítható, de az őrséget halhatatlan alikornisok irányították, akiknek megvolt a hatalmuk szembeszállni bármilyen jövendöléssel. Ha az őrök nincsenek ott, Screw kikászálódik a bokorból, kiveri Pin két fogát, mire az sírva hazamegy, Plum álmodozik róla még egy darabig, és így vagy úgy, de külön-külön indulnak el.
Ez csak egy dolgot jelenthetett: kis mértékben megváltozott a történelem a leírtakhoz képest… vagy a szörnyek nem ismerték pontosan, mit tartalmaz a könyv. Plum olyasvalaki volt, akire nem számítottak, ezért okozhatott nekik még meglepetéseket.
Akkor már csak az a kérdés, hogy a horgony által ütött rés azon a képzeletbeli válaszfalon, ami elszigeteli egymástól az álmodó pónikat és szörnyeket, vajon még a helyén van-e, vagy az ilyen mágikus szövetek ennyi idő alatt beforrnak? Ha az volt a terv, hogy újra visszatérnek Screw tudatába, akkor még ott kellett lennie, és akkor talán újra átléphet a lány álmába. Meg kell próbálnia, ráadásul minél hamarabb, nehogy elkéssen. Fogalma sem volt, miként is telik az idő odaát, csak annyit sejtett, már az is, hogy egyáltalán el bírja képzelni az „odaátot” földpóni agyával, egyedül a túlzottan élénk fantáziájának köszönhető.
De meg kell próbálnia! El kell aludnia, most rögtön!
Dr. Surehoof azzal ment ki öt perce, hogy Screw mellett maradhat, amíg Sweetheart nővér érte nem jön, hogy hazakísérje, ez még legfeljebb pár perc lehet, mert nemsoká érkezik az éjszakai váltás. Menjen haza? Nem akarta megkockáztatni, hogy a szeme elől tévessze Screw-t. Ha egyikőjük a város keleti szélén alszik, másikuk az északin, vajon át lehet-e járni az álmaik között? Mit számít a mágiának a távolság? És mennyi időt vesztenek azzal, ha hazamegy? Ha jól kilép, húsz perc alatt megteheti az utat, de ha a kövérkés nővér kíséri, simán lehet fél óra is, és akkor még ha nincs szerencséje, a szüleinek is be kell számolnia az eseményekről, és még utána mire elalszik..!
Léptek közeledtek a folyosón, döntenie kellett. Teketóriázás nélkül beugrott Screw ágya alá, és csak utána fordult meg a fejében, vajon tényleg ez a helyes, vagy csak a lány közelében akart maradni. Visszafojtotta a lélegzetét, egyedül a szíve dörömbölt vadul a füleiben.
Az ajtó feltárult, és négy halvány rózsaszín láb lépegetett be rajta, csak hogy tanácstalanul megtorpanjanak félúton az ágy felé.
– Plum, drágám, itt vagy? – kérdezte Sweetheart nővér hangja, de a csikónak esze ágában sem volt válaszolni.
– Szólhattál volna, ha hazamész – tette hozzá a nővér sokkal halkabban, mintegy magának, az ágyhoz sétált, valamit matatott a benne fekvő kancával, végül kisietett a szobából. Még a lámpát is lekapcsolta, mielőtt az ajtót becsukta volna.
Plum szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Az ajtó fölött volt egy alacsony ablak, azon keresztül elég fény érkezett a folyosóról, hogy rendesen lásson. Igaz, nem is akart látni – most tökéletesen megfelelt a félhomály. Kellett volna valami, ami egy picit puhábbá teszi a hasa alatt a hideg padlót, és minden adott lett volna a kényelmes alvásához. Sajnos Screw-nak az emlékezete szerint csak egy párnája volt (különben is, milyen dolog beteg pónik ágyneműjét lenyúlni), a szekrényig pedig félt elmenni, hogy megnézze, mi van benne. Inkább próbált kibékülni a fekvőhelyével, lehunyta a szemét, és igyekezett elaludni.
Eltelt legalább két perc, mire észrevette, hogy a szeme újra nyitva van. Gyorsan lehunyta őket, de erre ismét a gyomrába markolt az az enyhe rossz érzés, ami miatt az előbb is kinyíltak. Mi lehetett ez? Félt? Ideges volt? Minden oka megvolt rá, annyi biztos. Ha valami félresikerül odaát, egyikőjük sem ébred fel soha többé – se Screw, se Luna hercegnő, se ő. Nem volt ő valamiféle hős, hogy másokat megmentsen. Miért éppen neki jutott ez a feladat?
Nem! Ez nem segít! Ha így be van tojva, nem lesz képes elaludni! Máris fájni kezdett az egyik térde, amit keményen nyomott a padló hideg, rücskös felszíne. Mi a túrót csináljon? Másszon be Screw mellé az ágyba?
Már a gondolatra is elpirult. Na, akkor aztán száz százalék, hogy egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Ráadásul éjszaka bármikor benézhet valaki a lány állapotát ellenőrizni, és az aztán nemcsak kínos lenne, de még fel is ébresztenék, és úgy hajítanák ki, csak úgy nyekken. Pont ezért nem tolhatja össze a két széket sem, meg különben se férne el rajtuk hosszában rendesen. Eligazgatta a lábait, amennyire tőle tellett, hogy most más oldaluk nyomódjon, és újra lehunyta a szemeit. Itt kell maradnia az ágy alatt, nincs mese!
Próbált kizárólag a hallására koncentrálni, az néha segített kiűzni a nem kívánt gondolatokat a fejéből. Most a szobában néma csend volt, csak az épület távolabbi részeiről szűrődött át mindenféle ismeretlen gépek működésének halk zajai – morajlás, néha apró csippanások, mechanikus zörejek.
És az egyenletes légzés.
Hirtelen szörnyen feszélyezve tört rá az érzés, hogy a lány itt alszik fölötte. A szemei előtt olyan élességgel jelentek meg a vonásai – pontosan úgy, amint meglátta őket, amikor a doktorral együtt belépett a terembe – hogy fel kellett nyitnia a szemeit, másképp nem szabadulhatott. Állandóan az járt a fejében, hogy akár ki is mászhatna az ágy alól, és újra beleszimatolhatna abba a párnán szétterülő sörénybe. Senki sem venné észre. Senki sem tudná meg. Utána majd szépen visszabújik. Nincs itt senki, és egyébként is meghallaná, ha bárki jön. Screw alszik, ha pedig véletlenül felébreszti, azzal csak nyerhet!
Ez így nem jó! Nem fog tudni aludni! Hülyeségekkel van tele a feje! Mi a fenét csináljon? Miért ennyire tehetetlen? Miért kellett nyavalyás földpóninak születnie? Az egyszarvúaknak biztosan sokkal egyszerűbb minden, hiszen kell lennie valamilyen altató varázslatnak…
A homlokára csapott.
Hohó! Ez már hamarabb is az eszébe juthatott volna! És hol máshol lehetne ilyen varázslat, mint éppen egy kórházban? Hát ide mindenféle öreg pónik is járnak, mint amilyen a nagymamája, Lily nagyi, márpedig otthon neki is volt egy kis üvegcséje valami olyan kotyvalékkal, amit akkor iszogatott, amikor nem bírt elaludni már napok óta! És azt is tudja, hol keresse. Dr. Surehoof a folyosó végén a raktárból hozta elő azt az ibolyaszínű folyadékkal teli üveget, ami állítólag gyógyító varázsital volt. Ha meggyőződött róla, hogy odakint nem jár senki, megpróbálhatna magának altatót keresni.
Kikecmergett az ágy alól, és magában átkozódva rázogatta elzsibbadt lábait. Úgy tűnik, földpóninak is túl puhány volt, ennyit igazán ki kellett volna bírnia. Az ajtóhoz osont, és ugrásra készen fülelni kezdett.
Valahonnan messze odalentről, halkan és visszhangozva beszélgetés ütötte meg a fülét. Nem is baj, addig is, amíg beszélnek, pontosan tudja, hogy hol vannak. Valahol talán a portánál? De az első emeletnél távolabb, az biztos.
Kinyitotta az ajtót, kilépett, és amilyen halkan csak tudta, vissza is csukta maga mögött, majd lopakodva elindult a raktár irányába. Csak ne legyen zárva az ajtaja, könyörgött magában. Talán megbíznak egymásban annyira a pónik, hogy nem zárnak be mindig minden zárat, igaz?
És minek is zárták volna be? Hiszen azért volt itt a kórház, hogy aki beteg, azt meggyógyítsák, akinek gyógyszerre van szüksége, annak adjanak – és az olyan fajta deviánsokkal, mint akik Screw-t is elintézték, majd foglalkozik a rendőrség. Visszapörgette a fejében a jelenetet, amint Dr. Surehoof kilép a raktárból, és meg mert volna esküdni rá, hogy az orvos nem használt kulcsot. Az arca ekkor már gondterhelt volt, talán sietett? Vagy tényleg nem szokás zárva tartani?
Lenyomta a raktár kilincsét, és az ajtó hangtalanul feltárult előtte. Beugrott a sötétbe, és a torkában dobogó szívvel nekitámaszkodott maga mögött a kemény fának. Várnia kellett ismét néhány percet, hogy a szeme megszokja a félhomályt. Lámpát gyújtani nem mert, hiszen akkor rögtön lebukna, ha csak a folyosóra lép valaki: a magasban a kis ablakokon rögtön látszott, ha világos volt valamelyik szobában.
Odabent a falak mellett hosszú polcokon álltak a különféle üvegcsék, mindenféle színű és állagú löttyöket tartalmazva, amik a jelen fényviszonyok mellett mind a szürke valamely árnyalatában pompáztak. Az apró betűs feliratokat Plum alig vehette ki rajtuk, de szerencsére az egyes polcokra méretes címkéket ragasztottak , melyek a nevek kezdőbetűit tartalmazták. Találomra nem mert volna meginni bármit, ezért nem volt más választása, vissza kellett emlékeznie annak az altatónak a nevére, amiből Lily nagyi éjjeliszekrényén mindig állt néhány apró fiolával. Valami „Z” betűs volt, olyasmi, mint a zeller… A patáját végigfuttatta a feliratok mentén, miközben a szemeit erőltetve böngészte őket. Ez az! Zecora volt az a név, amit keresett! Pontosabban „Zecora mágikus álomitala”, mert bárki is legyen ez az illető, vagy hatféle különböző folyadékot tartalmazott tőle a kórház raktára.
Még egy picit elbíbelődött az összetevők áttanulmányozásával, de mind idegen nyelven volt ráírva, távolról sem tűntek ismerősnek. Mi a magasságos kapanyélért nem bírták ezek a művelt népek soha értelmesen kifejezni magukat! „Macskagyökér tinktúra 30% mágikus rásegítéssel” – ennyit kellett volna csak odafirkantani, és máris mindenki el bírná olvasni, de ehelyett a macskagyökérnek is biztos adtak valami flancos nevet, valami jó „usz”-ra végződőset, macskusz gyökérikusz vagy valami hasonló hülyeség.
Hát most bizonyíthat az orvostudomány, gondolta, és felhajtotta az üveg tartalmát. Megborzongott a lötty keserűségétől, és kiöltött nyelvvel próbálta visszafojtani az öklendezést pár hosszú másodpercig. Hogyan képes ezt a nagyi nap mint nap meginni? Az erős utóíztől még egy darabig fintorgott, de lassan mégis erőt vett magán.
Már csak vissza kellett volna jutnia Screw szobájába észrevétlenül. De mi van, ha egy eleve lassú nagymamákra méretezett altató nem elég hatásos egy teljesen felzaklatott csikó számára? Nem szeretett volna még egyszer visszalopózni a raktárba, ezért inkább keresett még egy hasonló üvegcsét, és azt is magához vette. Ha az első nem hatna, majd leküldi a másodikat is.
Halkan kilépett a raktárból, és elindult a folyosón, miközben egy hatodik érzéke folyamatosan azt üvöltötte a fejében, hogy valami nem stimmel. De vajon mi? Csak jusson el a 209-es szobáig, és ez az egész nem fog számítani.
Mikor a kis benyílóhoz ért az ablakokkal és a növényekkel, villámcsapásként hasított belé a felismerés: már nem hallja a beszélgetést!
– Hát te meg mi a francot keresel itt, fiacskám?! – kiáltott rá valaki a lépcsőforduló felől.
Rémületében megmerevedett, és az érkező felé kapta a fejét. Egy magas, jólfésült, barna sörényű, szemüveges csődör állt a fordulóban, fehér köpenye alapján csakis orvos lehetett. Talán Dr. Horse személyesen, villant át az agyán a mellette álló ajtó felirata.
Ezt elbénázta! Magasságos szilvafa, de még mennyire elbénázta. Meglátták! Az egyetlen út a menekülésre lefele vezetett volna, arra, ahol éppen a csődör állt. Ha másfelé indul, előbb-utóbb elkapják, és jobb esetben csak hazaviszik, rosszabb esetben eszébe jut valakinek megkérdezni tőle, mégis honnan szerezte azt az üveg valamit a patájában, és alhat a rendőrségen. Egy biztos: nem hagyják, hogy Screw mellett maradjon!
A mellkasa majd szétpattant az adrenalintól, minden izma megfeszült, végül az esztelen menekülést választotta. Odarohant a sötét ablaktáblához, kinyitotta, és lepillantott. Ha ugrik, nem zuhan kétemeletnyit, mert egy kis melléképület lejtős teteje kezdődött néhány lábbal lejjebb. De ha rosszul esik, eltöri a patájában az üvegcsét, és jól összedarabolja magát… Inkább gondolkodás nélkül felhajtotta a tartalmát – ezúttal rá se hederítve az ízére –, elhajította az üveget, és leugrott.
A két hátsó lábával érkezett a lejtős tetőre, de szinte rögtön a fenekére tottyant, és úgy szánkázott bele a sötétségbe. Az épület szélénél úgy látta, vár még rá egy nagyobb zuhanás, de furcsa módon egyáltalán nem aggasztotta magát miatta. Le sem fékezett az eresznél, inkább arra próbált ügyelni, hogy továbbra is patára essen, és véletlenül se törje ki a nyakát.
Szerencséjére odalent puha fű várta, annyira harmatos és illatos, szinte kedve szottyant meghemperedni benne.
– Megállj csak, kishaver, megemlegeted, ha elkaplak! – kiáltotta utána a fehér köpenyes póni odafentről.
Van is eszében megállni! A város irányába futott, de véletlenül sem a főbejárat felé, inkább átmászott a kórház udvarának alacsony kerítésén. Csak a következő nagyobb susnyásig rohant, miközben valamiért leküzdhetetlen nevethetnék tört rá, talán azért, mert már nem félt, vagy csak a vágta, a szabadság érzésétől. Amint tervezte, gyorsan irányt váltott, mihelyt eltakarták a bokrok a szeme elől a kórházat, és visszafelé iramodott, az erdő felé, nagyjából arra, amerről jött.
Higgyék csak azt, hogy beszaladt a városba. Keressék csak arra, neki esze ágában sem volt oda menni. Ha múlt éjszaka működött a kapcsolat a Plum és a Catkin farm közötti távolságon, akkor most is fog, csak a közelben kell maradnia. Eszükbe se jut majd az erdő felé keresni, de amúgy sem találják meg arra. És mennyivel kényelmesebben elheverhet a fűben, mint odabent a padlón!
Botladozva szaladt tovább az éjszakában, a lábai meg-megbicsaklottak, mikor ismeretlen gödrökön vágott át. Hol is van a kórház? Valami fénynek csak jeleznie kellene. Amikor kanyarodott, akkor balra volt tőle, most is ott kellene lennie. De kit érdekel? A hűvös esti levegő balzsamként simogatta a bőrét, az éjszakai virágok illata kitöltötte az orrlyukait. Olyan jó végre gondtalanul, szabadon vágtázni!
Szabadon vágtázott hát egészen a következő bozótosig, azon nagyot puffanva átesett, de mire földet ért, már az igazak álmát álmodta – és aludt is reggelig, mint akit leütöttek.
Merengve nézett le a keskeny repedéseken keresztül az odalent elterülő városra. A magas épületek árnyékai hosszúra nyúltak, az utcák zaja lassan alábbhagyott, még egy fél óra lehetett hátra napnyugtáig. Innen fentről sok mindent látott anélkül, hogy attól kellene tartania, bárki is felfedezné kívülről. A palotának ezt a részét közönséges sziklafalnak álcázták – és nem ez volt az egyetlen hasonló helyiség elrejtve a hegy gyomrában. Amilyen felséges, inspiráló és tekintélyt parancsoló látványt nyújtottak odafent a tornyok, épp olyan sötéten és titokzatosan kanyarogtak a járatok lefelé, mesterséges, szövevényes gyökérzetként. Ha jobban belegondolt, az egész mintha magát Celestiát jelképezte volna.
Pedig annál sokkal régebben épült, akkor, amikor még nem vezették alikornisok a pónik népét. Éppen ezért igen kevesen voltak, akik igazán ismerték minden egyes folyosóját. Ő maga imádta felfedezni ezt a kusza labirintust, bár ritkán adódott rá elég ideje. Mégis éveken, évszázadokon keresztül bolyongott itt, és mindig talált újabb és újabb elágazásokat, rejtett be és kijáratokat. Mindet felvéste a mentális térképébe, az „egyszer még jól jöhet” címszó alá. Nagyjából sejtette, melyek azok az útvonalak, amik mélyre futottak, és összekapcsolták az épített palotát a hegy alatti természetes barlangokkal, ezeket igyekezett elkerülni, hiszen semmi közük nem volt a pónik hagyatékához, mérföldeken keresztül húzódtak idelent néha annyira elkeskenyedve, hogy csak hason csúszva fért volna el bennük. Fiatalabb korában sokszor úgy beszorult némelyikbe, hogy egyedül teleportálva szabadulhatott belőlük – persze mire erre rájött, addigra elszaggatta a ruháját, csupa sár és por lett a sörénye, és Celestia végül mindig megdorgálta.
Ez a terem, ahol most állt, sokkal régebben készült, és mégis sokkal ismertebb volt, mint a járatok nagy része. Akkoriban építették, amikor a pónik még csak egy erődítményt terveztek létrehozni a hegy tetején. Valamiféle rejtett őrtoronynak szánták, és ennek a célnak tökéletesen meg is felelt. Azután ahogy az idő múlt, a legtöbben megfeledkeztek róla, míg végül egy tucatnyi póni ismét felfedezte, és most titkos találkahelyként használták.
Egy pillanatra érezte, amint felmered a tarkóján a szőr, és ebből tudta, többé nincs egyedül. Hátrafordította a fejét, és hagyta, hadd szokják meg a szemei a kis terem félhomályát az odakinti napfény után. Nagyon is tisztában volt vele, ki fog érkezni, és mégis, agyának első reakciójaként két sápadt, pókszerű lény jelent meg lelki szemei előtt. Nevetséges ötlet volt, hiszen a követek valamelyik ismertebb pincében pihentek, és egyébként sem félt tőlük. Talán el nem pusztíthatta volna őket, de szarvának egyetlen csapásával gondoskodhatott volna róla, hogy eltűnjenek ebből a világból, ha illetlenül viselkednek és nem tartják be a pónik szabályait.
Nem bízott benne, hogy felfedezné a látogatóját, és a négy falon kívül nem is látott semmit, egészen addig, míg az egyik érdesen megmunkált sziklafal nem pislantott egyet az orra előtt. Ettől az álca megtört egy röpke pillanatra, és engedte a szemeinek, hogy az érkezőre fókuszáljanak – de csak egy pillanatra. Úgy érezte, a fal felülete felpúposodik, vet egy póni formájú hullámot, azután ismét kisimul, és máris újra egyedül maradt a teremben. Majdnem teljesen egyedül, leszámítva a mellette állót, akinek néha elkaphatta egy-egy másodpercre a tekintetét, amint a póni pillantása a lenti város egyik épületéről a másikra röppent.
– Luna hercegnő – köszöntötte a jövevény, fogai megvillantak a szürkeségben.
– Üdvözlünk, Crystal.
Crystal Glass szemei lejjebb ereszkedtek, majd el is tűntek egy rövid időre, ami azt sejtette, éppen mélyen meghajol. Luna értékelte a gesztust, főleg, hogy ha a láthatatlan kanca meg akarta volna spórolni, akkor sem vette volna észre.
– Mikor? – kérdezte a kanca olyan éllel a hangjában, amit senki másnak nem bocsájtott volna meg.
De az ígéretét meg kellett tartania. Crystal azért dolgozott neki, mert megígérte, hogy minden erejét bevetve segít rajta. Ez még közvetlenül azután történt, hogy visszatért Equestriába – akkoriban kevesen voltak annyira kétségbeesettek, hogy kéréssel forduljanak az Éjszaka Úrnőjéhez, akiben talán nyomokban még mindig ott lakozik Nightmare Moon.
A történetek szerint Crystal az egyik legszebb egyszarvú volt, aki valaha született Equestriában, ugyanakkor mesteri varázsló is. Ám a saját külsején kívül semmi nem érdekelte, és végül hiúságáért és nagyképűségéért el is nyerte a büntetését: beleszorult egy varázslatba, ami elintézte, hogy soha többé senki se pillanthassa meg teljes egészében. A bundája semmilyen fénysugarat nem vert vissza, hanem ahogy elnyelte őket, teste ellentétes oldalán ki is sugározta, ezzel eltüntetve őt minden fürkész tekintet elől – kivéve a szemeit és a száját, amikor azokat nem csukta be –, léptei annyi neszt sem csaptak, mint egy szellő, ráadásul a passzivizálódott mágiát csak erős összpontosítással fedezhette volna fel a legképzettebb egyszarvú is.
Mikor? Mikor fog végre megszűnni ez az átok? Vajon majd csak akkor, mikor már Crystal szépsége a kortól elhalványul? És ha Luna megtalálja a módot a megtörésére, akkor az egyszarvú mihez kezd a szabadságával? Ismét olyan felvágós lesz, mint azelőtt? Vagy megtanulta a leckét?
– Türelem, Crystal. Ha könnyű lenne, nem tőlünk kértél volna segítséget – próbálta csillapítani a kanca indulatait.
– De vajon önnek mi az érdeke, hercegnő? Lemondana-e a legjobb kémjéről?
– Bíznod kell bennünk. Képességeidnek hála magad is meggyőződhetsz róla, az igazat mondjuk.
– Nem, hercegnő! Tisztában vagyok vele, az alikornisok érzékelik a jelenlétem – mondta Crystal nevetve, majd csendesebben folytatta: – Természetesen utánajártam, és tudom, hogy keresik a pónijai a megoldást. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy ön mindent megtesz, ami a hatalmában áll.
Luna összeszűkített szemeit Crystal Glass felé kapta, amitől a kanca hátrált vagy két lépést. Az, hogy szükségük volt egymásra, nem jelentette azt, hogy sértegetheti is őt! Mi lesz a következő, nyíltan hazugnak fogja nevezni? Vajon ha alaposan összekormozza azt a csillogó bundát, akkor is képes lesz minden fényt átereszteni?
A sziklafal szürkeségén ismét hullámok szaladtak keresztül, amint Crystal Glass meghunyászkodva lecsapta a füleit. Lunának a bizonytalan, szellemszerű körvonalakat fürkészve újra az eszébe jutottak a követek. De miért? Sok szörnyűséget látott már, megtanulta kizárni őket az elméjéből. Ha lesz egy kis ideje, tarthatna némi önvizsgálatot, kideríthetné, miért térnek minduntalan vissza gondolataiba a pókok.
Ahelyett, hogy utat engedett volna haragjának, inkább vett egy mély levegőt, és visszafordult a város felé.
– Van valami jelentenivalód? – kérdezte kemény, parancsoló stílusban.
– Igen, hercegnő – érkezett a felelet még mindig kissé szemrehányóan, mintha azt akarná jelezni, "én betartom az egyezségünket". – Amíg pihent, Crescent Caller testét az északi toronyba szállították. Aura Dancer egy sztázis varázslattal teljesen megállította a számára az időt, amíg Celestia hercegnő döntésre jut, mihez is kezdjen vele. Két különös, póninak álcázott mágikus valamit is a pincébe kísértek Star Charmer vezetésével, de erről ön sokkal többet tud nálam, mert arra a megbeszélésre én nem juthattam be.
Luna gyanakodva próbálta kifürkészni a kanca tekintetét. Ezt vajon csak azért mondja, mert tényleg nem lett volna szabad a trónteremből kiszivárognia semminek? A maga részéről úgy sejtette, Crystal az őrség egyik tagjából mindent kihúzott, bár most inkább célszerűnek látja játszani a tudatlant. Egyelőre belement a játékba.
– Nem vesztettél sokat – legyintett, mintha az egész nem számítana. – Unalmas diplomáciai ügyek.
Crystal Glass alakja újra dobott egy hullámot, de a konkrét testbeszédét Luna nem vehette ki.
– Azt hiszem, a nővére nem teljesen így gondolja, hercegnő – folytatta a kanca halkabbra fogva a hangját. – A nappali őrség a tartalékai egy jó részét mozgósította, megerősített járőrökkel van tele a város. Igyekeznek úgy intézni, hogy a lakosságnak ne tűnjön fel, de ha valaki elsétál a palotától a déli kapuig, akár kétszer annyi fegyverest is megszámolhatna, mint egy átlagos napon. Shining Armor százados és a különleges alakulat egy része hajnali három órakor speciális bevetésen vesz részt. Úgy hallottam, a százados Canterlot körüli statikus pajzsát fogják tesztelni anélkül, hogy gyanút vagy pánikot keltenének. Az egyszeri szemlélőnek az a feltételezése támadhatna, Equestria esetleg valamilyen fenyegetést kapott…
Luna hezitálva futtatta végig a pillantását a városon. Nem volt igazán jó ötlet a saját hírszerzési vezetőjétől megtagadni az információkat.
– Tudod, hogy titkolunk előled valamit – szögezte le inkább nyíltan. – Azért tesszük, mert az igazságot gyakran nehéz kihámozni a pletykákból. Azt szeretnénk, ha most nem hinnél senkinek a saját szemeden és füleden kívül, még nekünk se.
– Értettem – mondta Crystal némi megfontolt csend után. – Hercegnő, van még valami. Az ön nővére…
– Szólítsd csak Celestia hercegnőnek – legyintett Luna ingerülten. Crystal szerette apróbb sértésekkel bosszantani az alikornisokat, és néha figyelmeztetni kellett, hol a helye.
– Celestia hercegnő – ismételte Crystal gúnyosan tagolva, ami még rosszabb volt, mint az iménti megnevezés – újra elutazik az éjszaka. Nem sikerült kiderítenem, hogy hova, ami önmagában is felettébb gyanús.
Luna a hegyek mögött lassan lenyugvó napra emelte a tekintetét.
– Köszönjük, Crystal, jó munkát végeztél. Leléphetsz – szólalt meg hosszú szünet után, és mire legközelebb hátrafordult, a kancának nyomát sem látta.
***
Felkaptatott egy keskeny és sötét csigalépcsőn, mígnem a tetején sziklafalba nem ütközött. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és tudatával kinyúlva élőlények után kutatott odafent, majd amikor senkit nem talált a környéken, felemelte az álcázott csapóajtót, és kisétált a fölötte húzódó folyosóra. Innen már a palota alatti titkos járatok kevésbé titkos szakaszán folytathatta útját, nem számított, ha valakivel esetleg összefut. Sietve megmászott néhány lépcsőt, elgaloppozott vagy egy tucat elágazás mellett, mígnem a lakosztályába vezető átjárónál lyukadt ki. Óvatosan megbökte a fal egy meghatározott részét, mire az a túloldalon álló könyvesszekrénye egy darabjával együtt hangtalanul félrecsúszott.
A szobája meglepetésére nem volt üres.
A kandallónál a nővére állt, elgondolkodva szemlélve egy apró, félhold alakú medált. A medál valaha a teliholdat ábrázolta, és sokat jelentett Lunának. Ő maga törte ketté réges-rég, azóta nem tudta a másik feléről, merre is jár.
Celestia kifejezéstelen arccal, óvatosan visszahelyezte a medált a dobozkába, amiben eddig hevert, majd Luna felé fordult, és mintha csak most venné észre az érkezését, elmosolyodott.
– Luna! Azt hittem, fel kell ébresszelek, erre nem vagy sehol! – mondta kedélyesen a nővére.
Ez a történet annyi sebből vérzett, hogy inkább nem is szólt rá semmit. Csikó korában is rettentően utálta, amikor Celestia minden előzetes figyelmeztetés nélkül berobogott a szobájába, és eltartott neki majdnem egy fél évszázadig, mire könyörgéssel, fenyegetőzéssel és módszeres zsarolásokkal sikerült megtanítania, hogy kopogjon.
Szóval Celestia tökéletesen tisztában volt vele, nem tartózkodik a szobájában, és mégis belépett. Nem mintha nagyon számított volna, Luna időközben maga is felnőtt, semmilyen ciki dolgot nem tartott már a szobájában, nem hagyta szét a cuccait, nem dugdosta a nassolnivalókat az ágya alatt addig, amíg azok meg nem penészedtek. Az otthonos, rendben tartott kis helyiségbe bármikor szégyenkezés nélkül meghívhatta volna a nővérét. De akkor mitől érezte magát rosszul, amikor kiderült, hogy már megint hívatlan látogatóként tört rá?
Egyszerű. A viselkedésével Celestia azt sugározta, "te kicsi vagy, én nagy vagyok és öreg, ennél fogva rendelkezem feletted". A nővére egyik tipikus játszmája volt, amibe most nem volt semmi kedve belemenni. Jobb, ha ki sem mutatja, mennyire bosszantja a dolog, hátha Celestia előbb-utóbb megunja, és keres más elfoglaltságot magának.
– Örülök, hogy beugrottál, Tia – mondta inkább. – Mostanában úgy érzem, mindig csak hivatalos ügyekben találkozunk.
– Ezt magam is felettébb sajnálom – jelentette ki Celestia, és érzelemmentes hangja ellenére mintha egy felhő suhant volna át a homlokán. – Mindketten tudjuk, miért van így: nem dughatjuk a fejünket a homokba. És ha már itt tartunk, jobban tennéd, ha nem kószálnál túl mélyre a palota alá se. Véletlenül összefuthatsz néhány ellenségünkkel, legyenek azok láthatók vagy láthatatlanok…
Luna patája egy pillanatra megállt a levegőben, azután visszatolta a szekrényt a helyére. Az odalenti labirintust őrző rúnák gyengülését természetesen maga is érezte, bár nem vette biztosra, hogy csak ezekre gondolt a nővére. Kicsit nyugtalanította, hogy esetleg Celestia pontosan tudhatja, mikor kivel találkozik, de azért igyekezett az arcára egy kedves mosolyt erőltetni, miközben hátrafordult.
– Készíthetek neked egy limonádét? – kérdezte a legelbűvölőbb hangján, miközben az asztalán sorakozó gyümölcsök felé intett. – Nemsoká fel kell keltenem a holdat, de addig még van pár percünk.
– Ne fáradj, nem maradhatok – felelte a nővére, és tett egy lépést az ajtó felé. – Tulajdonképpen meg szerettelek volna kérni, hogy kísérj ki. Addig is beszélgethetünk.
– Egy újabb éjszaka, amit a kastélyon kívül töltesz? – tette fel a kérdést Luna, és közben nagyon remélte, az arca épp olyan ártatlan, mint azt szeretné láttatni.
Celestia a nyakát elegánsan a magasba nyújtva kisétált a folyosóra, és megvárta, míg Luna becsukja az ajtót maga mögött.
– Így van. Sajnos nap közben eléggé lefoglalnak a birodalom apró ügyei, így bármennyire is szeretném követni a példádat, és meditálni pár órácskát a szabadidőmben, nem tehetem. Meglehetősen nyugtalanítanak az elmúlt napok eseményei, téged nem?
Luna csak hallgatott, miközben próbált lépést tartani a nővérével, aki hosszú lábainak köszönhetően elég jó tempót diktált felfelé, a déli toronyhoz vezető folyosón.
– Attól tartok, az a látszólagos nyugalom, amiben eddig éltünk, hamarosan véget ér – folytatta Celestia. – Természetesen tudtuk, hogy ez az idő is el fog érkezni, bár bíztunk benne, lesz alkalmunk rendesen felkészülni.
– Felkészülni? De hiszen minden kudarcunk ellenére egyáltalán nem állunk rosszul! Sikeresen életre keltetted a Harmónia elemeit, és a visszatértemmel Equestria alikornisainak a száma máris megduplázódott! Valld be, nővérem, ezer év múlva sem éreznéd magad felkészültnek.
– Talán igazad van – hunyorított rá Celestia egy félmosollyal. – Bár… Ezer év alatt talán lenne időnk megkeresni az ellenségeinket, és egyesével leszámolni velük, mielőtt összefoghatnának ellenünk… Micsoda szerencse a számukra, hogy a pónik népe ilyen békés!
Luna felsandított a nővérére. Mellette a fehér alikornis egy percig szótlanul baktatott a visszhangos folyosón, szemeiben mintha apró, vörös szikrák pattogtak volna a fáklyafényben.
– Nem említetted még, hová is mész… – törte meg végül a csendet.
– Áh, igen, bár magad is sejtheted. Az Őrzőkkel fogok találkozni. Fel kell mérnünk Tartarus falait, és a pecsétek állapotát. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meglepjenek minket, jó előre értesülnünk kell róla, ha bármilyen fenyegetésre kell számítanunk onnan. Ezen kívül ha a mágikus mintázatok még megengedik, a napforduló előtt visszatérek a tanítványaimmal, megpróbáljuk befoltozni a réseket, és esetleg néhány újabb abjuráció igézetet is felhelyezünk. Tudom, nem sok, de ezzel talán nyerhetünk még egy kis időt. Ha sikerülne… ha sikerülne a számunkat még egyszer megduplázni, ahogyan te fogalmaztál, akkor valamivel nyugodtabb lennék.
Beszélgetés közben megmásztak néhány emeletnyi csigalépcsőt, és kisvártatva Luna már a friss, alkonyi levegő simogatását érezte az arcán. Kiértek a déli torony egyik alacsonyabb, de cserébe szélesebb erkélyére, a város apró fényei ezernyi csillagként ragyogtak odalent.
Celestia az erkély korlátjához lépett, végigfuttatta a tekintetét a láthatáron, majd intett a testvérének.
Luna koncentrálva lehunyta a szemét, a szarva izzó fehér fénnyel felragyogott. Csak néhány másodpercig állhatott így csendben, de mire a szél a sötét, keleti égről arrébb kergette a felhőket, már előtűnt mögülük a hold.
– Hajnalban jövök – jelentette ki Celestia, és kitárta méretes szárnyait.
– Nem mehetnék én is veled? – csúszott ki Luna száján, mielőtt még igazából végiggondolta volna. A nővére programja sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint egész éjszaka semmit se csinálni „uralkodás” címszóval.
– Jobb, ha ezt magamban intézem el. Éjszaka te foglalkozol Equestria ügyeivel.
– Amikor minden póni egyébként is alszik…
– Igen, az alattvalóink talán alszanak, de az ellenségeink ilyenkor ébrednek csak fel igazán.
– Csak segíteni szeretnék – kérlelte a nővérét Luna. – Együtt erősebbek vagyunk.
– Nézd, nem állítom, hogy teljesen veszélytelen lenne Tartarus falainak átvizsgálása. De nem hiszem, hogy jól mérted fel az erőviszonyokat: pontosan ezért kell itt maradnod arra az eshetőségre, ha velem bármi történne.
– De…
– Luna, miért nem a saját kötelességeiddel törődsz?! – fordult hátra Celestia szigorúan. – Emlékszel, legutóbb is mi lett a vége?
– Nem telik el nap, hogy az orrom alá ne dörgölnéd… – suttogta válaszul, és lehajtotta a fejét.
– Csak tartsd meg, amit ígértél. Nem lehetek mindenhol egyszerre, egyikünknek itt kell maradnia. Világos?
– Világos, nővérem – felelte Luna lecsapott fülekkel, de Celestia addigra már elrugaszkodott az erkélyről, és erős szárnycsapásokkal egyre gyorsulva távolodott.
Egyikőjüknek maradnia kellett, és természetesen ki lenne az, ha nem a fiatalabb? Már megint azt kell csinálnia, amit ő akar. Mi értelme volt Canterlotban szobroznia? Bezzeg a nővére nap közben is oda utazik, ahova csak szeretne, hacsak nem szólítja valami nagyon fontos diplomáciai küldetés a palotába. Neki viszont itt kell maradnia, mint valami fogolynak.
Hangzatos cím volt ez az "Éjszaka Hercegnője”. Hiszen a pónik birodalmában nappal Celestia hercegnő uralkodik, éjszaka pedig Luna, nem? Egy frászt. Éjjel-nappal az történt, amit a nővére jóváhagyott. Még néha a saját beosztottjai is megkérdőjelezték a parancsait, és Celestiához futottak megerősítésért. Kivéve talán azon keveseket, akiket rögtön ki is nevezett az Éjjeli Őrsége élére.
Ugyanakkor utálta is magát, amiért ennyire megosztja a pónikat. Megfogadta, hogy soha többé nem lép erre az útra.
Valahogy úgy kellene intéznie, hogy inkább kiegészítse, támogassa a nővére törekvéseit, nem? Végül is akár hálás is lehetne neki, amiért egyáltalán ennyi hatalmat kapott tőle. Első ránézésre patánfekvő megoldásnak tűnt: két testvér a nap és a hold szimbólumaival, miért ne uralkodhatnának felváltva? De Equestrián kívül bárhol máshol egyszerűen kinevetnék már csak az ötletet is. Ha például griffnek született volna, és nem alikornisnak, az egyetlen esélye az uralkodásra az lenne, ha eltenné láb alól az idősebb testvéreit.
Akárhonnan nézze is, az éjszaka mindenképpen alárendeltje a nappalnak, hiszen éjszaka a pónik alszanak. Jobb lesz hát mindenkinek, ha tesz egy lépést hátra, és elfogadja a helyzetet, mert egyszer már rossz vége lett az akaratoskodásának.
Egyébként is ki van zárva, hogy ne tudná hasznossá tenni magát Canterlotban! Ott van például az a teszt, amire Shining Armor készül. Azt például szívesen megnézné, és mi is akadályozhatná meg benne? Egyelőre ugyan fogalma sincs, hol is terveznek összejönni Celestia pónijai, de egy századost nem tartott sokáig megtalálni még a palotán kívül sem, hacsak nem akarnak nagyon titkolózni. És ki merne titkolózni egy hercegnő előtt?
Hűvösen elmosolyodott, amíg elképzelte azt a jelenetet, amint bárki is megpróbálja feltartóztatni, és kitárta a szárnyait, hogy levesse magát az erkélyről a mélységbe, rögtön meg is indítva a keresést. Ám mikor lelépett volna, sietősen közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét a torony belsejében kanyargó lépcsők felől.
Hamarosan egy egyszarvú bukkant elő az ajtó nyílásában, fényes, zöld sörényén megcsillantak a lenti fények. Luna nyomban felismerte Emerald Leavest, aki a nővére szolgálatában álló legerősebb egyszarvúkat tömörítő belső körhöz tartozott. Nem olyan régen nyerte el ezt a pozícióját, már Luna érkezése után, ezért mindenképpen fiatalabb tagnak számított, és eddig túlságosan fontos feladatokat nem bíztak rá. Végigmérte hát tetőtől patáig, enyhe rosszallással a tekintetében, amiért megakasztotta a tervei végrehajtásában az érkezésével.
A kanca pillantása ijedten kutatva rebbent körbe az erkélyen, majd Luna arcán megállapodva szinte elnézést kérően húzta fel az egyik mellső lábát.
– Elnézést a zavarásért, hercegnő! – szólalt meg kissé reszketeg, magas hangon. – Sürgősen beszélnem kell Celestia hercegnővel!
– Ezt abban az esetben teheted meg, ha igen gyorsan tudsz repülni, vagy utoléred még egy telepátia varázslattal – felelte Luna érzelemmentes hangon, bár azért némi elégtételt érzett, amiért a nővére esetleg lemarad valami érdekes üzenetről. Az lenne ám csak a jó móka, ha valami kellően fontos dolog lenne, és kénytelenek lennének őt bevonni Celestia hiányában! Hiszen azért maradt itt, nem igaz?
Emerald Leaves gyorsan lehunyta a szemeit, majd mielőtt még varázsolt volna, ráébredhetett, mennyire udvariatlan, mert ijedten újra felnézett, és suta köszönettel Luna felé bólintott.
– Ugye megengedi… – motyogta a kanca, és a következő pillanatban elmerült a mágiájában.
Luna egy darabig halvány érdeklődéssel szemlélte az erőlködését, majd amikor már majdnem ráunt, Emerald figyelme újra visszatért a körülötte lévő világra.
– Ne haragudjon, hercegnő, nem tudom már elérni a távolság miatt. Esetleg, ha megkérhetem, volna olyan szíves, és talán szólna neki…
Nos, azért az arcátlanságnak is voltak határai. Luna kihúzta magát, és emelt fővel sandított le a hozzá képest apró kancára, akinek ijedtében elkerekedtek a szemei, és újra maga elé kapta az egyik patáját.
– Ez nem a mi problémánk, Emerald Leaves – dördült le direkt jó hangosan. – Ha a mondandód érdemes Equestria hercegnőinek figyelmére, akkor ki vele, egyébként pedig távozz!
A póni hátrált vagy két lépést, és Luna eleinte azt hitte, túlzottan sikerült megijesztenie, és inkább elmegy, minthogy vele kelljen tovább társalognia, de azután Emerald Leaves összeszedte magát, nyelt egyet, és végre kibökte a mondanivalóját.
– Luna hercegnő… a követek… eltűntek!
Nem volt biztos benne, hogy jól értette, ezért még vagy kétszer visszapörgette a fejében az elhangzottakat. De így már egészen más értelmet nyert Emerald Leaves ijedt viselkedése, és az is egyre nyilvánvalóbbá vált, miért őt küldték a többiek a rossz hírrel.
– Azonnal mondj el mindent! – parancsolta.
– Egyelőre magunk is keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy amikor a megbeszéltek szerint alkonyatkor megjelent Shining Armor százados a pónijaival kíséretet biztosítani nekünk és a követeknek, már nem találtuk őket abban a pincében a keleti torony alatt, ahova reggel lepihentek. Zavarni nem mertük őket, meg hát… izé…
– …Egyébként sem túl bizalomgerjesztő alakok – segítette ki Luna.
– Pontosan! Így csak a ki– és bejáratokat őriztük, kezdetben Star Charmer, majd Aura Dancer vezetésével.
– Biztos vagy benne, hogy még ebben a világban vannak?
– Bennünk is felmerült ez a patánfekvő kérdés, de Aura Dancer azt mondta, az anyagi valójukat, bármily csekély legyen is az, nem tudták volna átvinni más síkra egy kapu nyitása nélkül, azt pedig észrevette volna.
– Ha figyelt, akkor valószínűleg – hagyta helyben Luna.
De legalább volt értelme annak, hogy Canterlotban maradt. Vajon a nővére sejtette, hogy ez lesz? Vagy inkább csak be akarta biztosítani magát minden oldalról. Ő maga annyira igyekezett a pókokat kiverni a fejéből, hogy végül sikerrel is járt, és nem foglalkozott többet velük, egyszerűen feltételezte, majd a nappali őrség elintézi őket. Viszont ha szabadon lófráltak Canterlotban, az semmi jót nem jelentett… És mindenképpen megindokolta Celestia elővigyázatosságát.
Miért? Miért kellett a nővérének mindig igaza legyen? Olyan szívesen megnézte volna, amikor egyszer téved. Ezt a helyzetet is sokkal jobban megoldaná, az biztos.
De most neki kell felnőnie ehhez a hirtelen nyakába szakadt felelősséghez, és el kell intéznie, mire Celestia hazaér, ezzel is bizonyítva, hogy rá lehet hagyni az uralkodást egy éjszakára – pedig valójában semmi kedve nem volt már hozzá. Mit is tenne ilyenkor Celestia? Biztosan nem idegesítené fel magát ennyire, biztosan hideg fejjel döntene, nem csaponganának a gondolatai össze-vissza, és biztosan eszébe sem jutna, hogy esetleg megfutamodjon a feladat elől, visszahúzódva a saját tudatába, vissza oda…
Hirtelen megálljt parancsolt felzaklatott elméjének, és gyorsan kiürítette a fejét, csak hogy villámcsapásként hasítson belé a felismerés: nem azért akart kitérni a probléma elől, mert tényleg félt volna, vagy nem érezte volna magát képesnek rá – sokkal inkább azért, mert ismét megérezte a hívást az álomvilágból, egyelőre csak kellemetlen viszketésként hátul, a koponyája belső falán, de fokozatosan erősödve.
Na, most aztán szép kis pácba sikerült keverednie! Egy perce még óhajtotta a valódi hatalmat, most pedig egyszerre mindenkinek rá volt szüksége. Márpedig a hatalom rengeteg felelősséggel jár, felelősséggel tartozik az odalent alvó alattvalóinak, hogy vigyáz rájuk álmukban, nem hagyja, hogy bármiféle óriáspókok ólálkodjanak be az ablakaikon, és azt sem, hogy az álomvilág ragadozóinak essenek prédául.
De melyik feladata a fontosabb? Egyszerre nem lehet két helyen, választania kell! És ha választ, az azzal jár, hogy valakit cserben hagy… Mit tenne egy ilyen helyzetben Celestia…?
"Luna, miért nem a saját kötelességeiddel törődsz?" – hasítottak a nővére szavai a fejébe, és már biztos volt benne, mit kell tennie. Pontosan azt, amit Celestia: amire egyedül ő képes, azt végrehajtja, a többi feladatot pedig delegálja.
– Emerald Leaves, menj azonnal a nyugati szárnyba, és kerítsd elő Cobalt századost, valamint az egyszarvúak vezetőjét, Purple Cindert. Elmondasz nekik mindent, amit tudsz az esetről, és még azt is, hogy hívjanak be minden mozdítható pónit. Tisztában vagyunk vele, Shining Armor százados és ti is fáradtak vagytok, de szeretnénk, ha ezen az éjszakán együtt működnétek az éjjeli őrséggel.
– A társaim nevében is mondhatom, nem tudtunk volna egyébként sem nyugodtan aludni, hercegnő! – hajolt meg mélyen Emerald.
– Köszönjük! Csak szervezd meg negyed óra múlva az eligazítást, Cobalt százados onnantól átveszi. Mi is csatlakozunk, amint lehetséges.
A kanca sietve újra meghajolt, és kihátrált az erkélyről.
Jó lesz így, igaz? A századosban feltétel nélkül megbízott – az egyik legelső póni volt, aki közvetlenül neki esküdött hűséget, és emellett talán csak a Különleges Egységben talált volna nála jobb taktikust vagy stratégát. Nem gondolta volna, hogy a követek keresése különösebben sokáig eltartana, hiszen a mágikus kisugárzásukat képzettebb egyszarvúak hamar felfedezhették. Attól egy kicsit tartott, hogy mi lehetett a szándékuk az értesítés nélküli eltűnéssel, és vajon mihez fognak kezdeni, ha megtalálják őket. De addigra kis szerencsével elintézi a látogatását az álmok birodalmában, és személyesen is támogathatja a rakoncátlan dögök kitoloncolását.
Nagyot sóhajtott, és a levegővel együtt kiengedte a mellkasában felgyülemlett feszültséget – akkor hát munkára fel! Bármilyen lény legyen is az, aki álmában fenyegeti Equestria egyik mit sem sejtve szundikáló póniját, most aztán meg fogja kapni a magáét. Legközelebb kétszer is meggondolja majd, előmászik-e abból a bűzös, sötét gödörből, melyben a szánalmas kis létezését tengeti!
Luna hercegnő szemei egy pillanatra ragyogó fehér fénnyel felvillantak a szarvával együtt, azután lehunyta őket. Amikor újra kinyitotta, még mindig a déli torony erkélyén állt – de már egy egészen más világban.
Plum a fűben hevert, fejét a két mellső lábán nyugtatva Ponyville szélén, és ábrándozva figyelte, amint Fény Gyilkosa T'Ngoroth fáról fára felfalja az Everfree erdőt. Igazán nem sok hiányzott hozzá, hogy beérjen a városba is – tulajdonképpen már egészen a szélén járt, és ha legközelebb észak felé viszi a kiszámíthatatlan kedve a terjeszkedésben, könnyedén leharaphatja azt a csirkeólat mindenestül annak a furcsa pegazusnak a kertjében, aki jobban szerette a mindenféle állatokat, mint a saját fajtáját.
Nem is maradt egyetlen póni sem a környéken már rég. A barátait (ha nevezheti őket így felületes ismeretségük alapján) is beleértve: Mango Dash családja az egyik reggel felpakolta a kocsijára az összes maradék holmiját, a kis pegazus papája befogta magát elé, és egy perc múlva már el is repültek Cloudsdale felé, ahol a rokonaik laktak. Na ja, Plum igazán kíváncsi volt rá, a Fény Gyilkosa mihez fog kezdeni a pegazusokkal. Vajon amikor a földet már elpusztította, vesz egy nagy lendületet, és kinyújtja fekete, éhes csápjait a felhők felé is? Vagy egyszerűen csak hagyja, hogy a szárnyasok mind éhen haljanak a növények hiányában? Ja, és tényleg, a pegazusok ha meghalnak, akkor is fent maradnak a felhőkön? Vagy egyszerűen csak átesnek rajtuk? Szoktak felhőbe temetkezni? Á, biztosan nem. De azért majd ha legközelebb találkozik eggyel, megkérdezi. Minden esetre ha lepotyognának, az elég kényelmes lenne Fény Gyilkosának.
Aura az utolsók között volt, akik elmentek a városból. Na persze, meg úgy általában a földpóni családok. Ők eleve nehezen bírták a változásokat, és nagyon ragaszkodtak a földjeikhez, ezért szinte a végsőkig kitartottak. De azért Fény Gyilkosa értett a megfélemlítéshez, meg kellett hagyni. Minden éjszaka az az egyre közeledő recsegés-ropogás felmorzsolta a pónik idegeit. Mintha csak azt mondaná: "Meneküljetek csak, a világból nem futhattok ki. Előbb vagy utóbb mindegyikőtöket utolérem!" Csoda, hogy nem lehetett sokáig kibírni?
Talán egyedül Sweetie Belle nem hagyta még el. Most is itt feküdt mellette, és a fellegeket nézte. A családja már elköltözött, szóval Plum nem nagyon értette, miért van még itt, miért nem ment velük. Ettől még természetesen örült neki, jó érzés volt, hogy nem egyedül kellett itt heverésznie az erdő szélén, hanem van vele valaki, még ha különösebben nem is beszélgetnek, meg gyakorlatilag egymásra se néznek, de akkor is.
Mondjuk azért így is volt némi kis hiányérzete. Eleinte nem nagyon tudta hova tenni, de később aztán a fásultságán is átsütött, hogy Screw-ról van szó. Szerette volna, ha ő is itt lenne vele valahol. Fogalma sem volt róla, miért. Olyasmihez volt köze, amit valamikor tudott, de azután elfelejtette, és már nem számított többet. Azért hébe-hóba megpróbálta, hátha elég erősen kívánnia, és a kék bundájú lány is megjelenik a másik oldalán, de soha se történt semmi, és amúgy is butaság volt, hiszen miért is történne bármi attól, hogy azt akarja.
Így hát leginkább csak feküdt a hasán, a füleit forgatta éppen arrafelé, amerre Fény Gyilkosa elropogtatta az aktuális fatörzset, és nagyokat pislogott hozzá.
Egyenletes, szőrborzolóan hideg szél fújt dél felé, arra, ahonnan már eltűnt a valóság, és kezdetét vette a sötétség. Egy picit zavarta, de még nem annyira, hogy tegyen is ellene valamit, például a közeli házakban keressen magának egy takarót. De sejtette, még egy pár órácskát itt marad, akkor szüksége lesz rá, azután pedig még egy picit marad, és már nem lesz szüksége semmire sem.
Nem különösebben aggasztotta a dolog, bár néha egy-egy indokolatlan adrenalinlökettől futhatnékja támadt, és egyre zajosabban zúgott a fejében néhány kósza méhraj, újra és újra azt zümmögve: "Plum, valamit elfelejtettél…"
Pedig minden tökéletes volt. Ami pedig nem, az nem számított: hiszen vége a világnak! Sweetie Belle itt van vele, ennyi elég.
Egy picit elfordította a fejét, hogy tekintetével megkeresse a kis kancát, és esetleg meg is borzolja a szőrét, csak úgy, mert jó mókának tűnt, ám döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy a fehér szőrű egyszarvú eltűnt mellőle, átengedve a helyét egy pici, rőt bundájú rágcsálónak. Plumot ez a látvány úgy felzaklatta, hogy legalább egy percig képtelen volt megmozdulni. Csak figyelte az apró állatot, közben érdekesebbnél érdekesebb felfedezéseket téve vele kapcsolatban.
Az első az volt, hogy ez az állat valójában egy mókus. Legalábbis minden adott volt ehhez a következtetéshez, a vöröses színe, erős hátsó lábai, hosszú, bolyhos farka mind erre utaltak. Szóval Sweetie Belle mókussá változott. Nem rossz trükk, nem is tudta, hogy a lány ilyesmikre is képes. Bár az továbbra sem volt egyértelmű, miért is változott át, de legalább nem is számított.
A második felfedezése az volt, hogy ez a mókus valójában döglött. Ezt már sokkal nehezebben tudta megindokolni, de volt valami természetellenes a tartásában, és valahogy… Valahogy túl kopott volt a bundája – egy kitömött játékállatra emlékeztetett, amit legalább két generációnyi csikó nyúzott születésétől kezdve. Fekete gombszemei azokkal a hatalmas pupillákkal éppen csak annyira voltak homályosak, hogy egy rendszerető póninak kedve támadjon rájuk lehelni és kifényesíteni őket egy kendővel.
A mókus közelebb lépett, felemelte az egyik apró mancsát, és lassan elhúzta Plum szemei előtt. Plum keresztülnézett rajta.
– Barátocskám, te aztán jól kiütötted magad! – mondta a rágcsáló.
Plum meg sem lepődött rajta, amikor megszólalt. Ezek szerint mégiscsak Sweetie Belle változott döglött mókussá. Jó neki.
A mókus pici, csontos ujjaival csettintett kettőt Plum füle mellett.
– Hahó, van otthon valaki?
Az apró pattanások mintha egyenesen az agyában szólaltak volna meg, viszketni kezdett tőlük a füle töve. Gyorsan legyezett is vele egyet-kettőt.
– Ezt ne csináld, Sweetie Belle – mondta cseppet mérgesen. – Nagyon kellemetlen érzés.
– Úgy, szóval kellemetlen? – vonta fel három hosszú szőrszálból álló szemöldökét a mókus. – Nagyon helyes. Mondd csak, fiacskám, látod a felhőket?
– Miféle kérdés ez? Persze, hogy látom őket – vágta rá Plum ingerülten, és a saját állítását ellenőrizve öntudatlanul is felpillantott az égre.
Valami nem stimmelt – odafent az ég tökéletesen fekete volt. Nem csak délre, ahol amúgy is számított rá, hiszen Fény Gyilkosa arrafelé mindent elnyelt, hanem Ponyville fölött is, sőt, messze északra úgyszintén. De hiszen ez lehetetlen, ahhoz túlságosan világos volt, hogy éjszaka legyen! Ám sem a napot, sem a holdat nem találta az égen, bármennyit is forgatta a fejét. Egy új ötlettől vezérelve maga elé emelte a patáját, hátha az árnyéka irányából kitalálhatja, honnan is érkezik a fény… Csakhogy a lába nem vetett árnyékot.
Alig hitt a szemének: minden körülötte fényes napsütésben ragyogott, de semminek sem volt árnyéka!
– Na? Megvannak? – kérdezte a mókus kissé türelmetlen, kioktató hangnemben.
– Várj egy kicsit… Valami… valami nincs rendben… – motyogta Plum még mindig a patáját forgatva az orra előtt, mintha most találkozott volna vele először. – De… Ez meg hogy a csudába lehet?
– Valójában egyszerű a magyarázat. – A rágcsáló mélyen a szemébe nézett, talán arra lehetett kíváncsi, megérti-e, amit mond. – Ez az egész csak egy álom. Odaát, a valóságban most éppen alszol.
– Hmm… – Plum hitte is, meg nem is. Még mindig nem érdekelte túlságosan ez az egész, mégis egyre nyugtalanabb lett.
– Valamit végre kezdened kellene ezzel az álommal, nem? – kérdezte a mókus. – Ha csak sodortatod vele magad, itt heverészhetsz reggelig a drogos agyaddal, és lekésel mindenről, ami miatt idejöttél.
– Kezdeni? De mit?
– Hát első körben kideríthetnéd például, hogy tudsz-e repülni.
– Repülni? – Ez meg miféle hülye ötlet volt? – Nem, nem tudok!
– Figyelj rám, barátom! – A mókus láthatóan kezdett dühös lenni, amitől csak még mókásabban nézett ki. – Ez egy álom! Bármit megtehetsz benne! Legalább próbáld meg! Akard nagyon erősen, és sikerülni fog! Gondolj arra, milyen érzés lenne elemelkedni a földtől!
Plum vállat vont, majd felállt. Végül is nincs semmi jobb dolga, akár tehet is egy próbát. De mondani sokkal könnyebb volt, mint csinálni. Milyen érzés lenne repülni? Hirtelen elképzelni sem bírta, bár valahonnan egy emlékfoszlány tolakodott a tudatába, azt állítva, régebben már ment neki. Kivicsorította a nagy erőlködésben a fogait is, de nem sikerült egy centit sem felszállnia. Ugrott egyet-kettőt a levegőbe, hátha egyszer csak majd nem esik vissza – de minden hiába, repülni egy másodpercet sem repült.
A rágcsálóra nézett, és nagyon remélte, hogy az épp nem nevet rajta, amiért bohócot csinált magából.
– Mondtam, hogy nem tudok… – morogta letörten.
– Na, de legalább megpróbáltad! – bólogatott a mókus. – Viszont nem is fog menni, amíg meg nem találod a felhőket.
– Mi köze van ennek bármihez is? – értetlenkedett Plum.
– Az akaraterőd, az a köze! – kiabálta a mókus, és Plum orra alá dugta az apró öklét. – Állandóan el vagy ájulva magadtól, Equestria Megmentője, de amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad, csak odafent, ahol a felhők is vannak! Nyomás fel, keresd csak meg őket!
Újra felnézett az égre, de továbbra sem látott semmit. Egyre inkább meg mert volna esküdni rá, hogy ez a Sweetie Belle-mókus a bolondját járatja vele.
A mókus mérgesen ciccegett, azután minden teketóriázás nélkül az egyik mellső lábához ugrált, és felszaladt rajta, egészen a hátára. A pici, nyirkos, hideg lábacskák érintésétől enyhe hányinger fogta el, és legszívesebben lerázta volna a szemtelen kis állatot, de az addigra erősen megkapaszkodott a szőrében.
A rágcsáló a sörényénél fogva addig ráncigálta Plum fejét, míg az ég egy bizonyos pontja felé nem nézett.
– Ott van egy, ni! – kiáltozta közben a fülébe. – Látod már?!
Plum erősen hunyorgott, hátha a szemei csalják meg, de továbbra sem látott semmit. Azaz… A mókus annyira cibálta a sörényét, hogy csillagokat látott tőle.
– Hagyj békén! – kiáltotta, és a nyakát lerántva kiszabadította magát a rágcsáló szorításából, majd a patájával a feje felé kapott, hogy lesöpörje.
A mókus ezt nem várta meg, hamarabb leugrott, és undorodó arckifejezéssel söprögette a tenyeréhez ragadt hosszú sörényszálakat.
– Na! – jelentette ki végül, mikor felnézett.
Plum továbbra sem értette, mire is céloz ezzel, ám a mókus pillantását követve az ég felé rá kellett döbbennie, hogy az iménti csillagok, amik fájdalmában táncoltak a szemei előtt, még mindig az égen ragyogtak. Ez a látvány annyira meglepte, hogy a hátsó lábai összecsuklottak alatta, és leült.
Valami nagy, fehér dolog körvonalai is úszkáltak odafent, de eleinte hiába próbált rájuk fókuszálni, állandóan tovatűntek, mint azok az apró szöszök, amiket néha éles fényben látott a szeme előtt lebegni. Mi lehet az? Egy felhő?
Csak rá kellett gondolnia, és a felhő a szeme láttára öltött testet: megfoghatatlan körvonalakból hamarosan tömött, puha, bolyhos bárányfelhővé változott. Ezzel együtt halványultak el a csillagok is az égen, átadva helyüket a napkelte világos liláskékjének.
– Ez meg hogyan… – csúsztak ki a száján a gondolatai.
– De legalább ez is megvan – bólintott a mókus. – Már csak arra kellene visszaemlékezned, miért is vagy itt.
Hát, eredetileg csak pihenni akart, nem? Heverészni a fűben, nézni a pusztítást, és várni az elkerülhetetlent. De most nem volt benne annyira biztos… És mi az, hogy elkerülhetetlen? Nem éppen az ő feladata lenne megállítani a Fény Gyilkosát? Nem szerzett meg hozzá minden szükséges eszközt? Csak az írásokat értelmezte rosszul, és még meg kellett találnia azt, aki végül majd győzelmet arat, vagy ki kell találnia, hogyan válhat azzá ő maga. Bár valami még mindig nem volt rendben ezzel a gondolatmenettel, valamiről megint megfeledkezett…
Az írás! Igen, van egy másik írás is. Az, ami be fog teljesülni! És mi is áll benne? Ezt nem tudta, és pont ez a baj. Talán pont ezért van itt? Ki kell derítenie, miről szól az írás?
– Nem, nem a "mi" a kérdés, hanem a "ki"! – cibálta meg a mókus az egyik lábát.
Ettől azután minden az eszébe jutott végre. Hát persze, hogyan is feledkezhetett meg ilyen fontos dolgokról! Az írás Luna hercegnőről szólt, és akivel együtt hallottak róla, az Screw! És Screw most kórházban fekszik, igen, ő vitte oda az apukájával, és az a rendes ábrázatú orvos megmentette az életét, csak még nem tért magához! Valahol ugyanebben a világban jár ő is, az álmok között, csak valahogy meg kellene találnia azt az átjárót, ami kettejük között húzódik, amin legutóbb is átszöktek a pókszerű lények elől!
De hogy nézhet ki egy ilyen átjáró? Legutóbb miként sikerült a lány álmaiban kikötnie? Hiszen nem csinált semmi különöset, legfeljebb alvás előtt eszébe jutott párszor Screw. Csak erősen rá kell gondolnia, hogy Screw fejében szeretne lenni, és már sikerülni is fog?
Gondolataiból a mókus reszelős kuncogása rázta fel.
– Egyetlen pónit ismerek, aki elég erős ahhoz, és az nem te vagy – veregette meg a lábát kedvesen a pici rágcsáló.
Igen, ezt gondolta magától is, ennyire nem lehet könnyű. Legutóbb sem azért sikerült, mert annyira akarta volna, hanem azért, mert a pókok magukkal rántották mind a kettőjüket. De nem várhatja meg, mire ezt megint megteszik, főleg akkor nem, ha már régen belekúsztak Screw álmába, addig, amíg ő még ébren volt – ez a kapu talán soha többet nem nyílik ki előtte. De akkor mégis hogyan mehetne át, ha nem arra, mint a legutóbb?
Ez lesz az! Ha az az út már nem járható, amin átment, talán az még nyitva van, amerre visszatértek! És ezt könnyen ellenőrizheti is!
Felpattant, és óvatosan a semmi peremére merészkedett. Erőltette a szemeit, hogy jobban lásson, és messze-messze, valamerre arra, ahol nemrég az Everfree erdő közepe lehetett, meg is pillantotta a tornyot. Sok nem maradt belőle, csak nagyjából a tetejéből pár tíz lábnyi csonk, de így is biztos lehetett benne, hogy az a kapu. Hiszen ha nem így lenne, Fény Gyilkosa már rég elnyelte volna!
Gondolkozás nélkül elrugaszkodott, a levegőbe emelkedett, és a következő pillanatban már sietve repült a torony irányába.
– Nincs mit – szólt még utána a mókus, bár a két szót Plum akkor is elengedte volna a füle mellett, ha meghallja a szél fütyülésén át.
***
Beugrott a torony tetején a lejáróba, és sietve vágtázott végig a lefelé kanyargó csigalépcsőn egészen a második fordulóig, amikor egy picit elbizonytalanodott: ha még sincs már a helyén az átjáró, akkor könnyen elfogyhat alóla a talaj, ha ennyire száguldozik. Lassított egy kicsit inkább, felkészülve rá, hogy bármikor meg tudjon állni, ha esetleg eltűnnek a lépcsők, és szembetalálja magát a feneketlen mélységgel. Ám semmi ilyesmi nem történt, sőt, a következő lőrésszerű ablakon kipislantva sikerült újra megpillantania az Everfree erdőt maga alatt, mintha soha hozzá sem ért volna Fény Gyilkosa.
Megborzongott a gondolatra: mostantól kezdve elhagyta a saját álmát, és átlépett Screw-éba! Valahol mélyen benne járt a lány fejében, és ettől egyszerre megijedt és zavarba jött, ugyanakkor picit büszkének is érezte magát: bár az átjárót nem ő nyitotta, de mégis olyasmit vitt véghez, amiről mindenki azt gondolta, egyedül Luna hercegnő képes rá. Azért ez az egész helyzet meglehetősen feszélyezte – furcsa volt valaki másnak a fantáziájában létező kastélyban bolyongani, alig mert hozzáérni bármihez is, legyen szó akár csak egy halom törmelékről. Ha most abból a kupac törött téglából a fal mellett építene egy kis piramist, vajon Screw meglepődne, amikor véletlenül egyszer rátalál? Vagy a kérdést megfordítva, mit szólna ő maga, ha a saját álomvilágában nem úgy találná meg a cuccait, ahogy legutóbb hagyta őket?
Megint jó nagy butaság volt az egész, hiszen a legtöbben nem álmodtak annyira tudatosan, hogy feltételezzék, minden pont úgy fog maradni, amikor újra visszatérnek a következő éjszaka. A pónikkal az álmok leginkább csak úgy megtörténtek, mint ahogy az vele is volt kiskorában, és néha mostanában is, amikor nagyon fáradt volt. Vagy akár ma éjszaka is, egészen addig, amíg Sweetie Belle át nem változott. Tessék, ezen sem lepődött meg különösebben, Screw sem fog törődni vele, bármit is épít vagy tesz tönkre a fejében.
Nem kellett sokáig keresgélnie a kijáratot a kastélyból, csak nagyjából ugyanabba az irányba sietett néhány percig, ráadásul most, hogy nem kergették, és a szeme hozzá tudott szokni a fényviszonyokhoz, a pici fényecskét megidéző rúnakövére sem volt szüksége, mint legutóbb. Hamarosan egy hatalmas, boltíves kapuhoz jutott, melynek mindkét szárnya beszakadva lógott a zsanérjain, mintha valamikor nagyon régen egy óriási erő berobbantotta volna őket. Itt önkéntelenül is lassított: odakint az a kikövezett udvar úszott alkonyi fényben, ahol legutóbb a pókszerű szörnyekkel találkoztak. Semmi oka nem volt feltételeznie, hogy még mindig ott lennének, de azért jobb az elővigyázatosság.
Óvatosan kidugta a fejét a kapu mögül, és ugrásra készen körbepislantott, de szerencsére sem a palota udvarán, sem az erdőben nem mozdult egy lélek sem. Ettől aztán egészen új kihívással találta magát szembe: fogalma sem volt, hogyan fogja megtalálni Screw-t.
Egyáltalán mekkora lehet ez a világ a fejében? Benne van vajon egész Equestria? Elég valószínűtlennek tűnt, hiszen azok a helyek nem lehettek itt, ahol a lány még életében sosem járt… vagy de? Végül is a saját feje is tele volt teljesen kitalált vagy többé-kevésbé a valóságra hajazó helyszínekkel, a lánynak is lehetett egy egész rakás hasonló. A doktor csak annyit mondott neki, hogy "mélyre szállt", de vajon ez mindössze annyit jelentett volna, hogy az álmok világába, vagy azon belül is esetleg egy völgyben kellene keresnie, vagy valamiféle szakadékban?
Tanácstalanul elindult a fák felé, hátha sétálás közben jobban forog az esze, és talán sikerül kitalálnia valamit. Eddig azt hitte, érti, miként is működnek az álmok, vagy legalább a sajátjairól volt egy erős sejtése, de most teljesen összezavarodott. Hogyan lehet az, hogy Screw fejében van, és Screw még sincs sehol? A tudata biztosan itt kódorog a környéken, csak valahogy fel kellene magára hívnia a figyelmét? Ő is mindig visszatért Ponyville-hez, az sem lehet véletlen hát, hogy az átjáró éppen ide nyílott – kellett errefelé lennie valaminek, ami a lány álmaiban volt visszatérő elem.
Amíg ezen merengett, egy apró kis fényecskére lett figyelmes a fák között, és rögtön a földbe gyökereztek a lábai. Mi lehetett az? Nem hasonlított semmire, amit eddig életében látott. Sápadtabb és ugyanakkor aranylóbb volt, mint a közönséges láng, nagyon távolinak és közelinek tűnt egyszerre, mintha a növényzet mögött világított volna valahogy, akár egy pici nap, ami a földre szállt és most átvilágít az erdő lombjain, át a fatörzseken, a bokrokon. Screw-hoz lehetett köze, vagy a szörnyekhez? Megtalálta, amit keresett, vagy csak csapdába sétál, ha arrafelé veszi az irányt?
Lehetett bármelyik igaz, jelenleg mégsem volt más választása, minthogy a fényecskét kövesse. Ha csak véletlenszerűen elindul valamerre, kifuthat az időből, így viszont valami egészen biztosan történni fog, legyen az jó vagy rossz. Lopakodva elindult hát arrafelé, vigyázva pakolta egymás után a lábait, és közben erősen hegyezte a füleit. Azon kapta magát, hogy néha a levegőbe szimatol, talán egy ősi ösztönének köszönhetően fürkészte a ragadozókat – ám nem érzett semmi fenyegetőt, a szél nem fújt, levél sem rezzent, amerre járt.
Később nehezen tudta volna megmondani, mennyi ideig követhette a fák mögött bujkáló ragyogást. Az idő néha fájdalmasan lelassult számára, máskor felpörgött, hogy csak úgy suhant el mellette a növényzet. Lehetett öt perc vagy fél óra is, mire ritkulni kezdtek körülötte a fák, jelezve az erdő szélének, vagy legalább egy tisztásnak a közeledtét. A fényecske látszólag semmivel nem került se közelebb, se távolabb, sőt, ha lehet, még sokkal halványabban világított, mint eddig, de ő mégis lelassított – nem mert kirohanni az erdőből, bármi is várja a fákon túl.
Pattanásig feszült idegekkel lépett az utolsó bokrok közé, hogy utoljára felmérje a terepet. Jól sejtette, egy tisztásra ért csupán, ami mögött az erdő tovább folytatódott. A növényzet egy apró, sziklás magaslatot folyt körbe, ahonnan talán évezredekkel ezelőtt elkopott a termőföld. Nem messze onnan, ahol Plum lapult, balfelé egy keskeny, de jól járható ösvény kanyargott elő és tűnt el szemközt, a sziklák túloldalán. A fűben egy felborult, kétkerekű kocsi hevert, kísértetiesen hasonló ahhoz, amihez az öreg Catkin vezette őket a birtokán, de mégsem egészen ugyanolyan: kopottabbnak, használtabbnak tűnt, és valamilyen cserépedényekkel lehetett megpakolva, amik most szilánkokra törve hevertek a földön szerteszét. A következő pillanatban Plum már azt is tudta, hol látott még hasonlót. Apukája minden hónapban pont ilyen szekérre szokta felpakolni a saját áruikat, amikor bevitte őket a városba a vásárra.
A kis sziklacsoport tetején két póni hevert. Mindkettőnek nagyon hasonló színei voltak, a nagyobbik egy árnyalattal talán sötétebb, a kisebb, aki a társára hajtva a nyakát feküdt, valamivel világosabb kék. A fényecske, amit Plum idáig követett, most egészen halványan ugyan, de mégis kivehetően ott pislákolt kettőjük között.
Plum ekkor hallotta meg a recsegést, és ijedtében majdnem kiugrott a bokor mögül. A torkában dobogó szívvel kényszerítette a lábait mozdulatlanságra, csak a szemével fordult a hang iránya felé. Odaát, a sziklák mögött, ahova eddig nem látott el a levelektől, lassan kidőlt egy faóriás, majd félelmetes roppanások közepette követte a mellette álló is. Hangosan tiltakozva engedtek a vonzásnak, amint a gyökérzetük fele, és a törzsük egy része is fokozatosan, belülről kifelé haladva eltűnt, és beledőltek abba a feneketlen, éjfekete semmibe, ami odalent várta őket a kis tisztás talaja helyett.
De hiszen ennek az egésznek nem volt semmi értelme! Ilyesmi nem történhet! Márpedig Plum minden jel szerint magával T'Ngoroth-szal, a Fény Gyilkosával találkozott össze ismét. Hogyan kerülhetett ez ide?!
Átmászott a kapun, ahol Plum is érkezett? Vagy lehetséges lenne, hogy ő maga fertőzte meg Screw álmait, amikor a saját fejében megmutatta a lánynak a szörnyet? De hát ilyesminek egyszerűen nem szabadna megesnie! Még a saját álmában sem volt képes legyőzni ezt a rettenetes valamit, mit tehetne ellene valaki más fejében?
A Fény Gyilkosa lassan, de feltartóztathatatlanul lyuggatta ki, változtatta anyagtalanná a sziklák körül a talajt, egyre nagyobb darabokat harapva ki belőle. Mintha valaki fekete homokszemeket szórt volna Plum és a sziklák közé, amik egyre csak növekedtek, előbb patányivá, majd póni méretűvé; összeértek, és a föld így egy újabb hatalmas területen megszűnt létezni. Ha ez így megy tovább, percek alatt eltűnnek a sziklák a két pónival együtt!
Nem nézhette tovább tétlenül, előugrott a bokrok közül, és a semmi szélén toporogva megállt.
– Hahó, pónik! Screw, te vagy az? – kiáltotta a pónik felé. – Hallasz engem? Gyorsan, el kell…!
Plum döbbenten elhallgatott, mikor a kisebbik póni, aki eddig a másik hátán hevert, lassan felemelte a fejét, és felé fordult. Valóban Screw volt az? A vonásai alapján felismerte ugyan, de sokkal fiatalabbnak tűnt most, mint a valóságban, talán legfeljebb vele egy idős lehetett. Ám igazából nem is ez forrasztotta a torkára a szót, hanem a lány arcáról sütő közömbösség, és az ezzel tökéletes ellentétben álló fájdalom és szomorúság a szemeiben.
Talán ha egy másodpercre találkozott a tekintetük, azután Screw visszahajtotta a fejét a nagyobbik póni hátára, és újra mozdulatlanná dermedt.
Plum tanácstalanul oldalazott pár lépést a felborult szekér felé, ahol a talaj még érintetlenül állt, hogy közelebb kerüljön a sziklákhoz, amikor Fény Gyilkosa apró homokszemei újra megjelentek közvetlenül a patái előtt, és ez meghátrálásra késztette.
– Screw, kérlek, menekülj onnan, amíg még nem késő! – kiabálta újból. – Emlékszel, meséltem neked erről a lényről, nemsoká felfalja a sziklákat veletek együtt! Nem tudom megállítani, az egyetlen esélyetek, ha eltűntök onnan!
A lány ezúttal sem méltatta válaszra.
Most mi a túrót csináljon? Kapkodva megiramodott balra, ahol a Fény Gyilkosa még nem falta fel a tisztást, és rémülten állapította meg, hogy a koromfekete kör mintha fogócskázna vele, követi őt, és lassan bezárul a sziklák körül. Rohanjon mégis oda, és rángassa el Screw-t? De ha nem tudja rávenni, hogy elinduljon, akkor csapdába eshetnek mind a ketten! Ráadásul ha a lány nagyon ellenkezik, könnyen belebucskázhatnak a semmibe a keskeny sziklapadról!
Milyen hülyeség, már megint saját magát félti ahelyett, hogy megmentené a barátját! De vajon joga van őt megmenteni még az akarata ellenére is?
Beharapta az ajkait kétségbeesésében, azután lesz ami lesz alapon elszánta magát, hogy átfusson a sziklacsoportra, amikor az égből sötét nyílvesszőként valami nagyon nagy és nagyon gyors csapódott be mellette a földbe. Reflexszerűen hátraugrott, azután a látványtól döbbenten megmerevedett.
Mindenre számított, csak erre nem! Pókokra, rémekre, szörnyekre – ezzel szemben pedig egy éjszín alikornis magasodott fel előtte, ahogy a földet érés után kinyújtotta karcsú lábait, és kiterjesztette tekintélyt parancsoló szárnyait. Arca elszánt vicsorba torzult, szemei szikrákat szórtak, a sörénye rendezetlenül lebegett körülötte, mintha láthatatlan szélvihar tépné.
– Megállj! – kiáltotta a jövevény messzire dörgő hangon, és Plum azonnal térdre vetette magát előtte.
Úgy érezte, mintha eddig puha, vattaszerű ködben bolyongott volna, ami most hirtelen felszállt a szemei elől: hogyan feledkezhetett meg Luna hercegnőről?! Annyira nehéz volt néha logikusan gondolkozni, és észben tartani, amit akart az álmok világában!
– Luna hercegnő! Azonnal el kell mennie innen! – könyörgött kétségbeesetten még mindig hason fekve.
A hercegnő, ha lehet, még dühösebben nézett rá vissza.
– Mit merészelsz?! Fenyegetsz minket? – Luna szarva vakító fehér fényt árasztva felizzott, és egy pillanat múlva csatlakoztak hozzá a szemei is.
– Dehogy! Eszembe se jutott! – mentegetőzött Plum, a lábával próbálva leárnyékolni a világosságot, miközben a hasán csúszva igyekezett távolabb kerülni. – Kérem, Luna hercegnő, nem maradhat, itt veszélyben van!
A hercegnő mintha gyanút fogott volna, félbeszakította a varázslatát, megszüntetve az erőteljes fényességet a tisztáson. Zavartan körbenézett, miközben a füleit forgatta kutatva – pillantása elidőzött egy darabig a sziklacsoporton heverő pónikon, homlokát ráncolva méregette az egyre terjeszkedő feketeséget a lábainál, azután újra Plum felé fordult.
– Ki vagy te? Hogyan kerültél ide? – kérdezte parancsolóan. – Nem emlékszünk rád, nem tartozol ebbe az álomba, mégis közönséges póninak tűnsz.
Plum szóra nyitotta a száját, de máris elakadt a mondandójában. Honnan is kezdje el egyáltalán a meséjét?
– Ez egy hosszú történet – szólalt meg azután –, és tényleg nincs időm elmondani, legfeljebb ha mind felébredtünk!
Luna óvatosan felsandított az égre, mintha valamit keresne, vagy valaminek az érkezését várná arról. Plum követte a pillantását, de nem látott semmit, csak a csillagokat. Érdekes, ahhoz képest, hogy messze nyugaton vészes gyorsasággal alkonyult, már megint túl világos volt körülöttük a táj.
A hercegnő most Fény Gyilkosa felé fordította a figyelmét. Lassan az egyik pici, éppen tágulóban lévő koromfekete homokszem felé nyúlt, miközben Plum ijedten figyelte, mit is tervez. Luna alig ért hozzá a semmiből készült buborékhoz, felszisszent, és elkapta a patáját, majd az arca elé emelte, hogy megvizsgálhassa.
Ott, ahol Fény Gyilkosa hozzáért, Luna lábából hiányzott egy darab, mintha valami kiharapta volna. A hercegnő erősen koncentrált, és a seb Plum szeme láttára fokozatosan egyre kisebb lett, míg végül eltűnt. Csak később jött rá, mi is volt annyira különös ebben a jelenetben: a harapás helye egyáltalán nem vérzett, pedig meglehetősen mély volt.
– Felettébb furcsa lény – állapította meg Luna merengve.
– Igen, az Fény Gyilkosa, és hamarosan felfalja az egész tisztást! – próbálta meg sürgetni Plum.
A hercegnő már nem foglalkozott vele. Úgy tűnt, elhatározta magát, hogy a saját tempójában intézi el a dolgokat, és kizárt minden zavaró vagy kevésbé fontos tényezőt a környezetében. Felségesen kihúzta magát, és a sziklák felé emelte a tekintetét. Plum csodálattal nézett fel rá – nem is értette, miként gondolhatta az imént, hogy a pónik hercegnőjének bárki is árthatna.
– Screw – szólalt meg Luna hercegnő.
A csikó a sziklákon, Screw fiatalabb változata a hang felé fordította az egyik fülét, de továbbra sem mozdult.
– Screw, fel kell ébredned ebből az álomból – folytatta Luna.
– Nem tudok – válaszolta a lány vékony hangon.
– Nem tudsz, vagy nem akarsz?
Luna olyan vádlón szólalt meg, hogy Screw legalább vette a fáradtságot, és végre feléjük fordult. Nem válaszolt, csak szomorú eltökéltséggel futtatta végig a tekintetét Lunán, Plumon és a lábaik alatt táplálkozó sötétségen.
– Screw, megígérted nekünk, hogy meg fogod próbálni. Megígérted, hogy összeszeded magad, és változtatni fogsz a dolgaidon.
– Bocsásson meg nekem, Luna hercegnő – kérte Screw remegő hangon. – Tudom, hogy megígértem. Néha… Néha hittem is benne, hogy sikerülni fog! De azután… azután újra bebizonyosodott, hogy semmi keresni valóm nincs azon a világon. Kérem… ne bántson engem tovább… hadd maradjak itt, ahova tartozom.
A lány visszahajtotta a fejét a nagyobb póni hátára, és szeretettel végigsimította a kék bundát maga alatt.
– Screw, nem ide tartozol. Ez nem egy valóságos hely. Nem menekülhetsz el az emlékeid közé – korholta Luna. – Ha itt maradsz, meg fogsz halni.
– És ha éppen azt akarom? – kérdezte Screw dacosan. – Miért akar mindenáron megmenteni? Hiszen nem jelentek semmit önnek, csak egy újabb strigulát a sikeres vagy a sikertelen küldetései között!
Erre már Luna sem felelt azonnal. Plum tanácstalanul pillantott kettőjükre: ha a hercegnő sem képes meggyőzni a lányt, akkor mit tehetne ő? Hiszen a felét sem értette annak, amiről beszéltek. Avatkozzon közbe, vagy inkább maradjon csendben? Nem kellene mégis sietniük?
A dilemmája másodpercekkel később egész rémületes módon végül megoldódott: Fény Gyilkosa elkezdte befalni az utolsó darabkáját is a sziklák körüli talajnak – a felborult szekér és a körülötte heverő törmelékek pörögve hullottak bele a lenti semmibe. Most már csak akkor szabadulnak innen mindannyian, ha felébrednek, vagy ha Luna hercegnő még tartogat valamit a tarsolyában.
– Tudnod kell, hogy ez nem igaz – szólalt meg Luna a hosszúra nyúlt csend után szinte megbántott hangon. – Mi úgy tekintünk mindannyiótokra, mint a saját gyermekeinkre. Ha titeket bántanak, az nekünk is fáj. És mind közül legkedvesebbek ti vagytok számunkra, nyugtalanul álmodók.
– Kik számára, Luna hercegnő? – kérdezte keserűen Screw, felvetve a fejét. – Miért beszél többes számban? Mint uralkodónk mondja ezt, minden alikornis nevében?
Luna először tágra nyílt szemekkel hátrahőkölt a vádakra, azután eddig felséges tartása megtört, és picit mintha össze is ment volna.
– Nem, Screw – felelte végül halkan, vontatott hangon, mint aki egy számára idegen nyelven szólal meg. – A saját nevemben beszélek. Meg kell értened, csak segíteni szeretnék. Az ajánlatom áll, szívesen látlak Canterlotban.
– Nem tehetem, sajnálom.
– Hagyhatnál magad számára ennyi egérutat, de túlzottan makacs vagy. Miért ragaszkodsz ennyire az elveidhez? Mondd meg akkor, mit tehetek én?
A lány lehunyta a szemeit, és lehajtotta a fejét.
– Azt mondtad, a gyermekeid vagyunk – mondta nagyot sóhajtva, miközben az arcán legördült egy könnycsepp. – Egész életemben csak egyetlen dolgot kértem az anyámtól.
Néhány pillanatra csend telepedett a tisztásra, még a föld utolsó göröngyei is mintha halkabban hullottak volna bele a semmibe, ami körülvette a sziklákat. Végül Luna hercegnő törte meg a némaságot, amint kiterjesztette hatalmas szárnyait, és két hangosan suhogó csapással a levegőbe lendült. Kecsesen ért földet a sziklákon, éppen a két másik póni mellett.
Plum döbbenten figyelte, ahogy a hercegnő maga alá húzva hosszú lábait lassan letelepszik Screw mellé, és egy nagyon óvatos mozdulattal ráborítja a szárnyát a lány hátára.
***
– Luna hercegnő!
A kiáltás váratlanul harsant fel, széttépve az erdő csendjét. Egy villám csapott le az égből, és szemet kápráztató fényességbe borította a tisztást. Amikorra Plum visszanyerte a látását, Luna már lábra is pattant, és értetlenül nézett szembe kihívójával.
A sziklákon egy fehér alikornis magasodott fel, és szarvának egyetlen intésével visszavarázsolta a talajt egy félkörben, ahol Fény Gyilkosa nemrég megette. Ezután a két póni felé fordult, és egy ellenállhatatlan levitációval szinte odahajította Screw-t Plum mellé. A lánynak tiltakozni is alig maradt ideje, éppen csak egy picit vergődött a levegőben, és a hatalmas erő már a tisztásra is lapította.
– Celestia! Te… Mit… Hogy… – hápogta Luna döbbenten.
A magas alak felé fordult, és egy pillanatig farkasszemet néztek.
– Meglepődtél, Luna? – kérdezte Celestia. – Mit gondolsz, számomra tétlenül telnek az évek?
– Nem értem, nővérem…
– Próbára akartalak tenni. Adtam neked egy feladatot, és kíváncsi voltam, vajon képes leszel-e a kötelességeiddel törődni – vicsorgott Celestia. – Hát mondhatom, kedves húgom, hogy csúfosan megbuktál! Mit gondolsz, mi történik a valóságban, míg te itt játszadozol az álmaiddal, jó szülőnek képzelve magad?
Luna teljesen meghunyászkodva állt a nővére színe előtt. A nyakát és a farkát behúzta, füleit lecsapta, úgy várta a dorgálást. Screw lassan feltápászkodott Plum mellett, és leporolta a bundáját. A szemei úgy cikáztak a két nővér között, mintha még sohasem látta volna őket.
Plum maga sem értette, mi is történik. Nem arról volt szó, hogy Luna hercegnő jelenik meg az álmokban? Ezek szerint akkor Celestia is képes rá? És miféle próbáról beszéltek? Screw igazából nem is volt veszélyben? Akkor sem tűnt túl szép dolognak így játszaniuk mindkettőjükkel!
Miközben próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket, azt vette észre, hogy valami mintha eltakarná a napot – valahogy halványabb lett a fény, mint amikor nyári délutánokon egy felhő vonul át a tiszta égen. Kíváncsian felnézett, de nem talált odafent semmit, az égbolt tökéletesen fekete volt, sehol egy felhő, sehol egy csillag, semmi. Valamikor már mintha látott volna ilyesmit, bár hirtelen nem bírt visszaemlékezni rá, mikor.
– De hiszen intézkedtem a valóságot illetően is, nővérem! – mondta most Luna remegő hangon. – Megkérdezheted róla a saját tanítványodat!
Valami nem egészen volt rendben Luna szőrével. Plum szuggerálta néhány másodpercig, mire rájött, hogy mi is az. Talán eddig is ott volt, csak a sötétben látszott jobban: egy apró, fakó színű fényecske ütött át a hercegnő mellkasán. Pontosan olyan volt, mint amit követve megtalálta Screw-t.
Az észrevételét ellenőrizendő gyorsan a lány felé fordult. Igen, Screw mellkasában is pislákolt halványan egy nagyon hasonló láng. Plum gyanakodva tekergette a nyakát, hogy tükör hiányában megállapítsa, vajon saját magán is felfedez-e ilyesmit, ám nem talált semmit. Inkább a többiek felé meresztgette a szemeit, de sem Celestia hercegnőnek nem volt fényecskéje, sem a sziklákon még mindig mozdulatlanul elterült kék póninak. Mégis, mi a törött kapanyelet jelenthet ez az egész?!
– Ne aggódj, tudok mindenről – húzta ki magát még jobban Celestia. – És ismét csalódást okoztál nekem, Luna. Miért kell mindig mindent magamnak megoldanom? Igazán nem ezt akartam, de azt hiszem megfelelő büntetés lesz, ha elintézem, hogy most egy ideig ne léphess be az álmok világába.
– Ne! Celestia, azt nem teheted! – kiáltotta Luna kétségbeesve. – Nem veheted el tőlem az álmokat! Nővérem, könyörgöm, legyél igazságosabb, adj még egy esélyt!
Celestia elfordult, és legyintett a patájával. Abban a pillanatban egy vékony, finom szövésű háló röppent ki a fák közül és hullott Luna hátára.
Plum felkiáltott meglepetésében. A háló keresztülsuhant Luna testén, megakadt a mellkasában pislákoló halvány lángocskán, majd egy rántással kitépte azt a helyéről. Luna hercegnő egy nyikkanás nélkül összeesett, és elterült a sziklán, amin eddig állt.
A tisztás túloldalán egy sápadt alak lépett elő a bokrok közül, és lassan magához csévélte a hálóját a belegabalyodott fényecskével együtt.
– Celestia hercegnő, vigyázzon! – ordította Plum, és a szörny felé mutatott.
Celestia Plumra emelte a pillantását. Először csak minden érzelem eltűnt az arcáról, majd ennél is nagyobb átváltozásba fogott. A nyaka egyre rövidebb lett, a feje belesüppedt a testébe, ami mintha felpuffadt volna. Lábai hangos roppanással megtörtek, elvékonyodtak, és még növesztett is belőlük néhányat a csikó elképedt szemei előtt.
Még csak fel sem foghatta, mi történik, a fehér alikornis máris pókká változott, és száz apró, feneketlen szemével nézett vissza rá, csáprágóiról mérgező nyálat csöpögtetve a sziklákra.
Plum nem bírta eldönteni, hogy maradjon mozdulatlan, meneküljön el, vagy egyszerűen csak essen össze és őrüljön meg itt nyomban. Végül ezt a döntést nem kellett meghoznia.
A két pók hátat fordított neki és Screw-nak, majd a következő pillanatban eltűntek a zsákmányukkal a fák között.
Oda akart szaladni, kiabálni szeretett volna: „Luna hercegnő, keljen fel! Mi történt? Miért nem mozdul?!", ám mindössze egy artikulálatlan nyögésre tellett a torkából, miközben felült az ágyban. Először azt hitte, felébredt, de azután meggyőződhetett róla, a helyszín ugyan megváltozott, mégis a szörnyű, valósághű álma folytatódik tovább. Igaz, továbbra sem emlékezett rá tisztán, hogy hol is sikerült elaludnia, de abban azért biztos volt, hogy nem itt.
Jelenleg egy durván szőtt, állatszagú takaróval fedett fekvőalkalmatosságon ült, valami közepes méretű helységben, ami nem sokkal lehetett nagyobb otthon a konyhájuknál. Körülötte a falakat mintha egyenetlen, ám nagyon is élő fa borította volna – hajtások és indák álltak ki belőle, amerre csak fordult. Csakhogy a forgolódástól rögtön el is ment a kedve, amint egy picit is megmozdult, ugyanis a szeme sarkából a félhomályban körös-körül lefelé vicsorgó, rémes szörnypofákat fedezett fel. A fényt mindössze a kis szoba közepén parázsló tűz szolgáltatta, ami fölött egy hatalmas kondérban valami keserű illatú főzet rotyogott, talán éppen a főtt pónihúsnak lehet hasonló szaga. Az ágy fölött, ahol feküdt, talált még egy ablakot is, melyen keresztül homályos, erdei alkonyt (vagy hajnalt?) pillanthatott meg.
Nagyot sóhajtott, és igyekezett kiűzni a rettegést a szívéből, hiszen bármivel is folytatódjon az álma, az előző jelenetnél rosszabb már nem lehet. Így visszagondolva már nem is tűnt annyira igazinak az egész, egy buta álom volt csak, mint ez a mostani is, természetesen nem mehetett át benne Screw fejébe, hiszen az lehetetlen (hiába álmodták egyszer már ugyanazt, az is csak véletlen volt), és természetesen Luna hercegnőnek sem esett semmi baja, képtelenség az egész, ahogy az az okos, hosszú nevű egyszarvú, Twilight Sparkle is megmondta a könyvtárban. Így, hogy jobban végiggondolta a történteket, Screw-ról az is nagyjából eszébe jutott, hol is sikerült elaludnia, vagy legalábbis annyi, hogy a kórházban, a lány ágya alatt megpróbálta, és minden jel szerint sikerült is neki. Már csak reggelig kell kibírnia, akkor majd felébrednek mind a ketten, kimászik az ágy alól, és megbeszélik, hogy micsoda hülyeséget sikerült álmodnia már megint, bár azért azt hozzá kell tenni, hogy ha netalán újra kiderülne, ugyanazt látták az éjszaka, akkor azért nem lenne nyugta addig, amíg valahogy ki nem deríti, a hercegnőnek tényleg nem esett-e baja.
Megpróbálta hát elkülöníteni egymástól, mi is az, amit valójában lát a sötét szobában, és mi az, amit csak a fantáziája tesz hozzá. A falakra lógatott rémes pofákról gyorsan sikerült megállapítania, hogy valószínűleg csak faragott maszkok, de kicsit nyugtalanul fedezte fel, hogy nem messze tőle, a földön egy alak gubbaszt, kifacsart pozícióba tekerve össze a hátsó lábait a fenekén ülve, egyenes gerinccel. Valamilyen patás lehetett, ám Plum nem vizsgálhatta sokáig nyugodtan, mert a következő másodpercben a szemei máris felpattantak, és a csikóra meredtek. Plum meglepetésében nagyot kiáltott, és fejvesztett menekülésre készen pattant négy lábra az ágy mellett.
– Nyugalom, csikó, semmi baj – szólt hozzá egy kellemes, mély női hang beazonosíthatatlan, de határozottan külföldi akcentussal. – Semmi nincs itt, ami bánthatna.
Plumot sem ejtették a fejére, teljesen biztos volt benne, hogy ha ő akarna pónit enni, akkor szintén nem kötné az orrára, hogy miféle turpisságra készül, hanem pont ilyen módon próbálná megnyugtatni. Ezért inkább pattanásig feszült idegekkel várta, hogy az idegen kihajtogassa a lábait a kitekert helyzetből, és feltápászkodjon. Végül mégsem ugrott ki az ablakon (szerencsére, mivel minden jel szerint nem fért volna ki rajta), mert ahelyett, hogy a furcsa idegen megindult volna felé, inkább hátat fordított neki, valamit matatott az egyik polcon, majd az izzó parázshoz lépett, és meggyújtott egy többágú gyertyatartót. Az apró lángokból áradó fény kisvártatva betöltötte a szobát.
Ilyen megvilágításban a patás alacsony, erős felépítésű alakja máris sokkal kivehetőbbé vált, bár félelmetességéből mit sem veszített: bundáját baljós, fekete csíkok borították, melyekhez hasonlót Plum még sohasem látott, ráadásul fülében, nyakán és az egyik mellső lábán olyan mennyiségű aranyékszert hordott, amihez póni nem juthatott hozzá becsületes munkával.
– Ellenben arról mesélhetnél, az erdő közepébe miként is kerültél – folytatta az alak. – Jobban kellene vigyázz magadra, ha még sok napot szeretnél megérni. Ha nem járok arra és nem botlom véletlenül beléd, reggelre valami rémség találja meg benned az eledelét.
A csikó némi értetlenséget, sőt talán aggodalmat is leolvashatott az arcáról, ráadásul egyelőre nem is közeledett tovább felé, szóval akár még azt is egyre elképzelhetőbbnek tartotta, hogy megússza újabb menekülés nélkül. Viszont egyelőre semmi sem magyarázta a falakról lógó ijesztő maszkokat, sem az idegen különös kinézetét, így igyekezett nagyon nem elengedni magát.
– Tessék mondani, hol vagyok? – kérdezte meglehetős udvariassággal, ugyanis eszébe jutott egy történet pici korából, amiben a sárkány nem falta fel egyből azt, aki szépen beszélt hozzá. – Jól gondolom, hogy ez még mindig álom?
– Miből gondolsz ilyen butaságokat? – horkantott a csíkos lény vidáman. – Ha bizonytalan vagy, csípd meg magad!
Plum számára már néhány esetben kiderült, hogy az a módszer egyáltalán nem működik mindig, viszont éppen sokkal jobb ötlete sem volt. Inkább ezt a kérdést is nyitva hagyta magában, amíg nem sikerül kiderítenie az igazat.
– Azért nem teljesen alaptalanul mondom – ellenkezett –, soha életemben nem láttam még sem ilyen furcsa kunyhót, sem ilyen csíkos sörényt és bundát. Elárulja, kit tisztelhetek önben?
– A név, amint szólíthatsz, Zecora – felelte az idegen. – A fajtánkat mi úgy mondjuk, zebra.
– Zecora? – kérdezett vissza Plum, kicsit ízlelgetve a nevet. Egészen biztos volt benne, már találkozott vele valahol, bár abban is, hogy még hangosan soha nem mondta ki.
– Ahogy mondod, fiam. Talán hallottál már rólam? – vonta fel a szemöldökét a zebra.
– Azt hiszem, igen… De az emlékezetem még nem tért vissza teljesen. Meg kell vallanom, nem igazán tudom, miként kerültem a kórteremből ide. Azt tetszett mondani, hogy az erdő közepén talált rám?
– Jól hallottad, pontosan így van. A tetszikezést pedig fejezd be gyorsan! Roppantul idegesít, nem öregedtem még ennyit. Ha már kórtermet emlegetsz, a kórház még akár stimmelhet: Ponyville azon végétől nem túl messze találtalak meg. Bár betegnek elsőre nem mondanálak, a memóriád hiányát esetleg megmagyarázza…
Nem, azt maga sem hitte volna, hogy beteg lenne, bár erősen nyugtalanította az a rés az emlékeiben, ami Screw szobájának képe és a mostani ébredése között tátongott. Végül is az amnézia is betegség… De általában ha nem jutott valami az eszébe, tapasztalta már, mennyire értelmetlen erőltetni. Egész biztosan akkor fogják lerohanni az emlékei, amikor a legkevésbé számít rájuk.
Lassan kezdett lecsillapodni a pulzusa, és ásított is egy hatalmasat udvariasan a patája mögé rejtve, majd elgondolkodva ismét a kunyhó belsejének szentelte a figyelmét, melyben egyre több részletet kivehetett a táncoló gyertyafényben és az ablakon át beszűrődő világosságban. A falak mentén azok a felaggatott valamik, amik eddig furcsa, tépett függönyöknek tűntek, valójában különböző szárított növények voltak. Biztosan azokból származik ez az idebent terjengő kesernyés illat is, és nem a pónihúsból; a kondérban pedig valamilyen növényekből készült főzet rotyoghat. Ezt valószínűsítette az is, hogy a szemközti falnál két hatalmas szekrény állt kisebb-nagyobb fiolákkal telepakolva, amik különböző színű löttyöket tartalmaztak. Plumot egyre határozottabban kerülgette az az érzés, hogy ha nem lenne ennyire fáradt, akkor már rég rájött volna, honnan is cseng ismerősen a Zecora név.
Lopva a zebrára pillantott. A meleg fényben máris sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek, sőt, talán egészen kedvesnek is mondhatta volna az arcát. Ajkain enyhe mosoly futott át, amikor rajtakapta a csikót, hogy őt nézi, mire Plum gyorsan félre is fordította a tekintetét: nem szerette volna megbántani a kancát azzal, hogy leplezetlenül bámulja. Pedig minden oka meg lett volna rá, hiszen pónikban nagyon ritka volt, hogy a szőrük ennyire mintás legyen. Megpróbálta számbavenni magában a pónifajtákat, amiket ismert, de zebrához még csak hasonló sem volt közöttük. Talán a pónik másképp hívják őket? Cheerilee mesélt nekik valaha is ilyen lényekről? Hát, ha mesélt is, akkor is biztos átaludta…
Kezdte magát egyre kínosabban érezni a beállt csendben, de a feje továbbra is olyan kérdésekkel volt tele, amikre nem várhatott választ a vendéglátójától, így tétován az ablak felé fordult. Talán odakint mégis reggel lehet és nem alkony, hiszen az alatt a pár perc alatt, mióta felkelt, a narancssárga árnyalat feljebb kúszott a felhőkön – és abban is kezdett egyre biztosabb lenni, hogy ébren van, mivel álmában még sohasem érezte magát ennyire fáradtnak. Ha most otthon lenne a saját ágyában, egész biztosan átfordulna a másik oldalára szunyálni még néhány órácskát. Ahhoz, hogy kialudja magát, általában korán kellett lefeküdnie, mert a szülei az ébresztéssel nem szokták megvárni, hogy a hasára süssön a nap, hacsak nem éppen hétvége van, és szakad az eső. Márpedig esőfelhőknek nyoma sincs az égen, és…
– Tessék mon… Izé, mondd csak, Zecora – fogott neki a kérdésnek igen rossz előérzettel –, milyen nap van ma?
– Biztosan minden rendben? – kérdezett vissza a zebra összeráncolt homlokkal. – Hétfő van természetesen.
Plum úgy érezte, fordul vele egyet a világ. Különösen kellemetlen volt, mivel még az ágy csábítását is le kellett győznie közben, ugyanis ha most visszadől, fel nem kel délig.
– Azt a magasságos futópaszulyát neki – csúszott ki a száján –, már elnézést! Mi a szőrösszárú tököt fogok most csinálni?! Már rég haza kellett volna mennem! A szüleim lassan halálra aggódják magukat, viszont ha arrafelé kerülök, elkések az iskolából! Vagyis miket beszélek össze, azt se tudom, hol vagyok!
Zecora felemelt patával próbálta csitítani.
– Ne kapkodj ennyire, kérlek, a sietségnek sosincs jó vége! Korán van még, a nap sincs fenn, beérsz a városba kényelmesen. Ha dolgod van, én nem tartóztatlak, indulj csak az ösvényen északnak. Csak arra vigyázz, le ne térj róla, akkor Ponyville ide mindössze negyed óra séta.
Eleinte kicsit bizonytalanul állt meg a lábain, de mire óvatosan megkerülte a kondért, nagyon vigyázva, hogy véletlenül meg ne égesse magát a parázzsal, és kilépett a kis szoba fából faragott ajtaján, már elég erősnek érezte magát akár a futáshoz is. Odakint a hajnali levegő kellemesen hideg volt, és a benti keserű, párás gyógynövényillat után szinte édesnek tűnt a számára. Egy pillanatig csodálkozva fordult vissza, hogy a hatalmas fa törzsébe épült kunyhót kívülről is megszemlélje, de azután az erdő felé fordította a figyelmét. A fák közé több keskeny csapáson is elindulhatott volna, ezért aztán megpróbálta összeszedni minden természetjáró tudását, amit Cheerilee a fejébe erőszakolt az osztálykirándulások során, és a hajnal narancssárgájához képest betájolta magának északot. Nagy sietségében majdnem útnak is indult, mikor eszébe jutott, hogy a valóságban van, és nem az egyik álmában, így jobban tenné, ha nem haragítaná magára a zebrát azzal, hogy el sem köszön tőle, arra az esetre, ha netalán még találkoznának.
– Mindent köszönök, és viszontlátásra! – kiáltott be az ajtón, de odabent Zecora már vissza is ült abba a furcsa pózba, tudomást sem véve a külvilágról, mintha nem is járt volna nála vendég egy fél perccel azelőtt.
Plum vállat vont, és elszáguldott a város felé.
***
Nagy kísértést kellett legyőznie az út során, hiszen egyszer édes illatú, kék virágok csábították, vágjon át a mezőn, amin nőttek, ahelyett, hogy nagy ívben megkerülné azt, majd a fák között legfeljebb az ösvénytől száz lábnyira csörgedező patak hívogatta, frissítse fel egy picit magát benne, és nedvesítse be taplószáraz száját. Azért az Everfree erdő hírneve, a meglehetősen nyomasztó álma és a különös, majdnem ijesztő találkozása Zecorával együttesen elégnek bizonyult, hogy fékezze az ösztöneit. Galoppozás közben eleinte még koncentrálnia kellett a csapásra maga előtt, amit néhol legfeljebb meghajlott fűszálak jeleztek, de néhány perc múlva egy szélesebb ösvényre jutott ki, majd pedig belefutott az Appleloosa felé vezető, manapság ritkán használt földútba, és innen már vágtára kapcsolhatott. Nem mintha bármiről is lekésett volna, hiszen a napkorong még csak most bukkant elő a hegyek mögül, legfeljebb hat óra körül járhatott az idő – ám nagyon nyugtalanította a gondolat, vajon a szülei mit fognak szólni a kis éjszakai kimaradásához. Vajon a nővér a kórházban ellenőrizte, hogy hazaért-e épségben? Akkor aztán a szülei számára is teljesen nyilvánvalóvá válhatott, nincs sem a kórházban, sem otthon, és végigaggódhatták az egész éjszakát. Tuti olyan fejmosást fog kapni, amit még sokáig megemleget, jobb volt hát túlesni rajta minél hamarabb.
Mikor Ponyville szélére ért, az első utcácskán lefordult jobbra – valami bizonytalan érzés azt súgta neki, igazából nem akar keresztülvágni a belvároson, nehogy valakinek feltűnjön a sietsége, vagy az, hogy a kórházhoz képest rossz irányból érkezik. Átvágott inkább a kertek alatt, még ha ez pár perces kerülőt is jelentett. Itt csak néhány álmos háziállattal futott össze, néhány kutya kapta felé a fejét, hogy vajon érdemes-e megugatnia, és pár kapirgáló csirke röppent ijedten szét az útjából. Picit lassított, mikor a Csobogó kőhídjához ért, nehogy felverje a lakókat a patakopogásával, azután visszaérve a földútra ismét teljes sebességre kapcsolt. Nemsoká már a Catkin birtok szélét jelző cölöpök mellett rohant, és onnan már igazán csak néhány percre volt a saját farmjuk.
Mikor elérte a Plum rezidenciát, egy gyors pillantással ellenőrizte az előszobában a kirakott lábbeliket, és enyhe megnyugvással látta, hogy az apukája csizmája már nincs sehol, a csődör már megkezdte a napi munkáját, a szilvást járta valahol. Kész szerencse, mert akkor talán nem őt keresik éppen (ahhoz nem kellett volna csizma), ráadásul csak az anyukája lesz itthon Daisyvel, és vele úgyis könnyebben megértik egymást általában. Azért így is a nyakát behúzva közeledett a konyha felé, ahol bele is futott szülője szemrehányó tekintetébe. Anyukája az asztal mellett ült, és éppen a nagyi reggelijéhez pucolt valami zöldséget.
– Plum Junior, hát ilyenkor kell hazaérni? – kérdezte tőle a kanca némi indulattal a hangjában, de Plum a szeme körül halványan mosolygó ráncokból mégis egy kis vidámságot vélt kiolvasni. – Ha azt ígéred apádnak, hogy indulsz hazafelé, amint a nővérek váltanak, akkor miért nem tartod magad ahhoz? Egyáltalán nem érdekel, hogy a szüleid itthon aggódnak érted?
– Ne haragudj, anyu… – válaszolta ösztönösen, de itt el is akadt. Tétován toporgott egy helyben, nem tudva eldönteni, hogy mégis mivel próbálja meg kimagyarázni magát, ami nem tűnik túl nagy hazugságnak, és nem megy szembe azzal sem, amit a szülei esetleg már hallottak.
– Legalább Screw jól van? – váltott témát jó érzékkel az anyukája. – Elaludtál az ágya mellett, mi?
A kanca már megint azt a jól ismert pillantást lövellte felé, mintha sokkal többet tudna annál, amit bármelyikük valaha is elmondhat.
– Ööö… Igen, sajnálom, nem akartalak titeket megijeszteni, de otthagyni sem akartam, és azután pedig hirtelen olyan álmos lettem… – kapott a felé dobott mentőövön makogva. Teljesen zavarba jött anyukája tekintetétől és a saját hazugságától is, igyekezett inkább semmi konkrétumot nem elárulni, nehogy később megüthesse miattuk a bokáját. Ugyanakkor picit undorodott is magától, amiért nem mer kiállni egyenesen, és elmondani az igazságot. De mit is mondhatna? Számára is ködös volt az éjszakája egy része, egy másikban viszont megint rémálmok, szörnyek és hercegnők szerepeltek, amiknek csak az említésére is gyorsan elkezdett üvegesedni a felnőttek pillantása. Ha meg még a zebrát is megemlíti, egész biztos, hogy a családja megkérdőjelezi az épelméjűségét. – Screw pedig… Hát, Dr. Surehoof azt mondta, meg fog gyógyulni, de azt ő sem tudta, hogy mikorra…
Már csak a lány említésére is eszébe jutott a szikla, a rajta heverő két pónival. Nem is igazán bírta eldönteni hirtelen, melyik tűnt halottabbnak közülük, a mozdulatlan felnőtt, vagy a kifejezéstelen arcú csikó. Mi történhetett velük, miután otthagyta az álmot? Screw is felébredt, ahogyan ő? Vagy ott maradt a tisztáson? Fény Gyilkosa vajon felfalta már az egészet? Egyáltalán mit tehet az a szörny egy álomban? Ő maga a saját játékszabályai miatt sosem próbálta volna ki, de volt néhány részlet, ami elbizonytalanította: például a Luna hercegnő lábából kiharapott mélyedés. De ha az igazi volt, akkor a pókok… és Celestia hercegnő… Nem, nem lehetett valóságos egy morzsa sem az egészből, hülye álom volt csupán. Screw pedig jó eséllyel felébredt reggel, még ha a sérülései nem is gyógyultak meg teljesen, és bent tartják néhány napra megfigyelésre. Délután majd beugrik hozzá látogatóba, visz neki valami harapnivalót a Sugarcube Cornerből, és minden rendben lesz.
Nagyon szerette volna, hogy így történjen, ám túlságosan nem bízhatott benne, mert azon kapta magát, teljes erővel az alsó ajkát harapja. Kényszerítette magát az izmai ellazítására, de így is betöltötte a száját saját vérének halvány, fémes íze.
– Aggódsz érte, ugye? – kérdezte az anyukája látszólag mindent leolvasva az arcáról.
Plum félszegen bólintott.
– Ha nem baj, iskola után beszaladnék megint a kórházba. De most megpróbálok még világosban hazaérni – tette hozzá egy óvatos mosollyal.
– Jól van, fiam, majd beszélek apáddal – mondta a kanca elmerülve a saját gondolataiban, és visszafordult a kupac zöldséghez maga előtt az asztalon.
A falon az óra éppen akkor lépte át a hetet.
Plum némileg megkönnyebbülve vette az irányt a szobája felé, amiért megúszta hosszas magyarázkodás és dorgálás nélkül, bár azért a gondolatai legmélyén tartott tőle, egyszer még rajtakapják a hazugságain. Addig viszont igyekeznie kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, be kell mennie az iskolába tanulni, bármennyire is rohant volna máris Screw állapotát ellenőrizni legszívesebben, vagy feküdt volna le aludni még egy-két órácskát, hogy kiűzze a fáradtságot a szeméből. Az emeleten inkább mégis a mosdó felé kanyarodott, és kitöltött magának egy adag hideg vizet. Először csak óvatosan megdörgölte az arcát vele, de mihelyt lehunyta a szemeit, hogy azokat is megmossa, rögtön rátört a szédítő fáradtság, és majdnem helyben összeesett. Inkább egyszerűen belenyomta a fejét a hideg víz alá, és ott is tartotta, amíg bírta levegővel. Ettől már egy kissé magához tért; nem is sokat vesződött a törölközéssel, hadd maradjon a szőrében a hűsítő érzés.
A folyosón vetett egy pillantást Daisy szobájába is a nyitott ajtón keresztül. Odabent a csikó még az igazak álmát aludta összegömbölyödve, és Plum igazán nagy kedvet érzett rá, hogy mellé feküdjön megfeledkezve minden problémájáról. Álmodik vajon? Ha igen, remélhetőleg csupa szépet.
Megrázta a fejét, amitől pár kósza vízcsepp hullott a padlóra a sörényéből.
– Bocs, hogy még mindig nem hoztam sütit – suttogta, majd megindult a szobájába összepakolni a táskáját.
Egyszerűen nem mert leülni az ágyára egy másodpercre sem, nehogy elaludjon – inkább elindult korábban otthonról, és szép kényelmesen tette meg az utat az iskoláig, csak hogy mindenki más előtt beérjen. De legalább volt ideje sétálni néhány kört az épület körül, és vetni néhány bizonytalan pillantást a törött cserepekre a tetőn, amiket még pénteken egy bizonyos ezermester lány úgy-ahogy a helyükre igazgatott.
***
Az emlékezete akkor tért vissza csak teljesen, amikor már újra a kórház előtt állt a délutáni verőfényes napsütésben. Az imént még mit sem sejtve fordult be a sarkon, megpillantotta az épületet a körülötte húzódó alacsony kerítéssel (amin tegnap éjszaka nagy lendülettel átmászott), a bejárati teliüveg ajtókat és mögöttük a fehérre festett falakat, és rögtön az inába szállt minden bátorsága. Hiszen ha jobban belegondol, tegnap pillanatnyi felindulásában ellopott két üvegnyi altatót a raktárból, és ráadásul az egyik orvos rajta is kapta! Miként lehetséges, hogy ez eddig nem jutott eszébe?
Valamiért abban a hitben élt eddig, hogy Screw szobájában aludt el, azután talán hazaindult, vagy valami, és esetleg úgy kötött ki az erdőben a zebránál, de nagyon nem gondolkodott el a történteken. Mással volt elfoglalva egész nap, folyamatosan hadakozott a hullámokban rátörő álmossággal. Jóságos ekevas, hát felhajtott két üveg altatót, egyáltalán nem az a csoda, ha elbóbiskolt picit rajzóra közepén, és amikor le kellett volna adnia a papírlapot a tanár néninek, nem volt rajta más csak két reszketeg vonal… Sokkal inkább az, hogy egyáltalán sikerült hajnalban felébrednie és elindulnia. Mintha… mintha valami parittyaként hajította volna ki az álmából…
Megrázta a fejét. Nem hiányoztak neki a további kótyagos gondolatai, most egy egészen más természetű, sokkal égetőbb problémával kellett szembenéznie. Nem elég, hogy hazudott a szüleinek, ezek szerint lopott is. Tiszta elmebaj, nem? Mindezt a hülye fantáziája miatt. Igaza lenne a szüleinek, és lassan itt az ideje, hogy felnőjön végre? És miként fog most bemenni Screw-t meglátogatni? Soha többet nem megy a kórház közelébe se, nehogy valaki felismerje? Vagy próbáljon meg bocsánatot kérni, esetleg felajánlani, hogy majd ledolgozza az altatók árát?
Valamit tennie kellett, mert az nem állapot, hogy csak itt áll egyik lábáról a másikra a sarkon – az pedig elképzelhetetlen, hogy egész hátralévő életében rettegjen az épület felé merészkedni.
Még végig sem gondolta, a szíve máris hatalmasat dobbant a mellkasában: a kórház ajtaján az a barna sörényű csődör sétált ki (Dr. Horse! – jutott eszébe a név valahonnan), aki tegnap rajtakapta őt az emeleti folyosón. Úgy ugrott vissza a sarok mögé, mint aki mérgeskígyót lát.
Szerencséjére a doktor rá sem hederített, fáradtan fütyörészve elindult jobbra, a belváros felé. Sem táska nem volt nála, se fehér köpenyt nem hordott, Plum éppen csak az arcáról és a szemüvegéről ismerte fel hirtelen – talán éppen hazafelé tart? Elég valószínűnek látszott, hiszen ha tegnap éjszaka váltotta fel Dr. Surehoofot, akkor bőven itt volt az ideje. Pontosabban, ha jobban utánaszámol az eltelt óráknak, már rég otthon kellett volna lennie… Talán az egyik beteggel akadtak problémák? Talán éppen Screw-val?
Ez a gondolat már túl sok volt az egyébként is túlterhelt idegrendszerének, alig várta meg, hogy a csődör ráfordulva a Canterloti útra eltűnjön a szemei elől, máris rohant az épület bejáratához. Úgy tépte fel az ajtót, mintha az élete múlna rajta, és kapkodva vette az irányt az emelet felé. Igyekezett nem nézni se jobbra, se balra, de azért a portán a pultja mögött olvasó Sweetheart nővér figyelmét így sem sikerült elkerülnie.
– Á, Plum, te vagy az? – szólította meg a halványlila, testes kanca, amint elhaladt előtte.
Plum a nyakát behúzva fordult hátra, bár a nővér kedveskedő hanghordozásából kiindulva látta némi esélyét, hogy sikerül legalább olyan jól kikerülnie a helyzetből, mint ahogy megúszta a beszélgetést a szüleivel is.
– Csókolom – köszönt bátortalanul –, igen, Screw-hoz jöttem, ha lehet…
– Nem vártál meg tegnap, pedig megígértem az apukádnak, hogy hazakísérlek – dorgálta a nővér szelíden.
Hát, ha csak ez volt a baj, akkor talán még sincs minden veszve.
– Tetszik tudni, nagy vagyok már ahhoz, hogy kísérgessenek. De remélem azért nem tetszik haragudni nagyon – mondta ki, ami eszébe jutott, a lehető legártatlanabb és legudvariasabb hangján.
– Hát, nem örülök neki, ha egyedül mászkálsz abban a sötét erdőben. Viszont egyáltalán nem haragszom! Sőt, bárcsak minden gyerek ilyen jólnevelt lenne… – Sweetheart nővér arcán mintha árnyék futott volna át. – Nem találkoztál véletlenül egy gyanús csikóval, miközben hazafelé mentél? Itt őgyeleghetett valahol a környéken.
Plum száján megfagyott az eddig ráhúzott mosoly.
– Őőő, nem, nem rémlik, vagyis igazából nem is figyeltem – hebegte, és abban a pillanatban meg mert volna esküdni rá, hogy a nővér átlát a színjátékán. Talán az lett volna a jobb, mert ettől az újabb hazugságtól az említett, egyre inkább háttérbe szoruló jólnevelt énje szörnyen szégyellte már magát.
– Ne is törődj vele – legyintett a nővér –, nem tehetsz róla, na meg előbb-utóbb úgyis elkapjuk a kis taknyost. Menj csak fel a barátodhoz, bár attól tartok, az állapota semmit sem változott a tegnap estéhez képest. Azért biztosan jól fog esni neki, ha beszélsz hozzá pár szót.
Plum lógó fejjel és füllel, behúzott farokkal somfordált fel a lépcsőn. Nem segített rajta az sem, hogy a nappali fényben a kórház folyosói sokkal kevésbé tűntek már nyomasztónak, és nem kellett Screw miatt sem annyira aggódnia – ha bárki is látta volna, azt gondolná, éppen akkor halt meg az egyik hozzátartozója. Ólomsúlyú patákkal lépdelt végig a fehér csempék között, és kedvtelenül fordult be abba a szobába, ahol Screw feküdt.
Sweetheart nővér egész pontosan írta le a lány állapotát: épp úgy festett, mintha meg sem mozdult volna tegnap óta, amikor Plum magára hagyta. Mindössze az arcának színe lett talán egy árnyalattal egészségesebb, bár az is lehet, hogy csak az ablakon bevilágító természetes fény tehetett róla. Szemei csukva voltak, mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett-süllyedt, mint aki mélyen alszik.
Valaki tegnap óta visszaállította a székeket a fal mellé, most a csikó az egyiket óvatosan az ágyhoz húzta; maga is megijedt a rémes hangtól, ahogy a szék lába a padlón súrlódott, mintha lenne esélye felébreszteni vele a lányt. Félve nézett vissza Screw felé, de ő a fülét sem mozdította.
– Szia – mondta neki Plum, és összetörten lezöttyent a székre, nagyjából annyi tartással, mint egy zsák krumpli. – Nincs kedved felébredni, mi? Egyre inkább meg tudom érteni.
Csak amikor a saját hangja eljutott a füléig, akkor értette meg, micsoda ökörség csúszott ki a száján. Azért jött, hogy adjon egy kis erőt a lánynak, meggyőzze, hogy van értelme visszatérnie, és nem azért, hogy a saját letargiáját is ráterhelje.
– Ne haragudj, össze-vissza beszélek – mentegetőzött. – Mindent megadnék azért, hogy felébredj. Elmondhatnád, hogy mi történt veled… hogy ki vagy mi tette ezt. Elmondhatnád, hogy mit álmodtál, ha álmodsz egyáltalán. Hogy igaz volt-e… Annyira értelmetlen ez az egész. Fogalmam sincs, mit miért csinálok, mi lenne a jó, és mi a rossz. Tegnap valamiért olyan világos volt minden, és tessék… a lehető legrosszabbul sült el. Még csak fel sem ébredtél.
Egy percig csendben ült, míg fokozatosan rá nem döbbent, hogy gyakorlatilag bámulja a lány arcát. De legalább már ennél mélyebbre nem süllyedhet: lopott, hazudott, és most pedig magatehetetlen kancákat kukkol. Milyen hosszú, selyemfényű fekete szempillái voltak!
– Bárcsak rám néznél azokkal az őrült szemeiddel! – csúszott ki a száján egy hatalmas sóhajjal. – Mondhatnál valami teljesen logikátlant, amit nem fogok soha megérteni! De te csak alszol… Ott vagy lent még mindig?
Nem kapott választ, és nem jutott semmi más az eszébe, amit esetleg még megbeszélhetne Screw-val. Egyébként is micsoda felesleges időtöltés ez, alvó pónikhoz beszélni! Így is teljesen hülyét csinál magából. Gyorsan körbe is nézett, nem jár-e éppen egy nővér a folyosón, nem hallgatja-e ki magában nevetve, hogy miket is mond. Paranoiájában már kezdte úgy érezni, mintha valaki figyelné, vádló szemek, amik átlátnak rajta, tudják róla, mit tett, mennyire rossz volt minden félresikerült szándékában és a gondolataiban is egyaránt.
De hiába forgatta a fejét, hiába fülelt, nem járt sehol senki ezen a békés délutánon. A csend, amit csak néha zavart meg a kinti szellő neszezése a résnyire nyitott ablakon át, vagy távoli gépek és pakolás zaja a kórház termeiből, egyre nyomasztóbban nehezedett rá. Indulnia kellene, találni valami más elfoglaltságot, mielőtt még valaki összerakja, hogy az a csikó, aki az este betört a raktárba, az bizony ő volt. Akár haza is mehetne, és… aludhatna egyet végre.
Felkelt a székről, nem foglalkozott vele, hogy visszategye a helyére, inkább csak némán elindult kifelé. A lépcsők előtti kis térben akarata ellenére is arra az ablakra siklott a tekintete, ahol az este olyan sietősen távozott. Egy picit lelassultak a léptei, de azonnal eszébe jutott, mi lenne, ha ismét feljönne valaki a lépcsőn, és rákiáltana… és ettől a gondolattól rögtön űzött vadként, hanyatt-homlok menekült ki az épületből. Sweetheart nővér mintha valamit még utána is szólt volna, talán hogy ne szaladjon, vagy ne olyan hangosan, vagy ilyesmit. De nem bírt megállni, míg be nem fordult a legközelebbi mellékutcába, és el nem tűnt mögötte a kórház épülete. Akkor azután lassított, és kapkodva próbált minél több friss levegőt legyömöszölni a tüdejébe.
Elege volt már ebből az egész napból. Eleve rosszul kezdődött egy nyomasztó éjszaka után, és csak újabb mélységekbe sikerült eljutnia így kora délutánra. Hazamegy, rendesen kipiheni magát, azután biztosan egészen más színben fogja látni a világot. Muszáj így lennie!
Ezzel annyira meggyőzte magát, hogy még bólintott is hozzá egyet. Éppen sikerült egy kicsit megnyugodnia, és majdnem galoppra váltott, hogy hamarabb a farmjukhoz érjen, amikor a hang megszólította.
– Szóval te vagy Plum Junior.
Egy fiatal kanca hangja volt. Plum az első pillanatban Screw-val azonosította, talán azért, mert nem tudta senki máshoz kötni, vagy csak azért, mert ezt szerette volna a leginkább, de nem ő szólt mégsem, nem szólhatott ő, hiszen Screw a kórházban feküdt, és egyébként sem mondott volna ilyen nyilvánvaló dolgokat, bármennyire is tekervényes utakon forogjon az esze. Kíváncsian hátra akart nézni, hátha beazonosíthatja magának az idegent, de valami durván megragadta a sörényét, és erőszakosan visszafordította a fejét az üres utca felé. Fájdalmában könnyek szöktek a szemébe; elkapta volna kínzója patáját, de csak a saját égnek meredő sörényét tapinthatta.
Ó, ezek szerint az ismeretlen egy egyszarvú. Jól emlékezett még erre a varázslatokkal szembeni keserű tehetetlenségre, amit utoljára akkor volt szerencséje átélni, mikor néhány éve az iskolában összehozta a balsors néhány idősebb, kötekedős csődörrel. Akkor végül inkább meghúzta magát, de most elképzelni sem tudta, mit vétett. A kórházból jöhetett rá valaki, hogy ő volt a tegnapi betörőjük?
– Nem érdemes forgolódnod, úgyis én vagyok a gyorsabb, világos? – kérdezte tőle most a hang.
Mit tehetett volna, lassan bólintott, mire a szorítás fokozatosan engedett a sörényén. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán mégis megpróbál még egyszer hátranézni, de nem akarta megtudni, mennyire lehet gyors, vagy erős varázsló a mögötte álló valaki. Inkább feszült mozdulatlanságba dermedt, amit látva az ismeretlen újra megszólalt.
– Plum, mit tudsz Luna hercegnőről?
Ez a kérdés annyira váratlanul érte, hogy mindenről megfeledkezve eltátotta a száját, és csak egy szőrszál választotta el attól, hogy döbbenetében meg ne forduljon. Mit tud róla? Szinte semmit, és mégis, talán néhány olyan dolgot is, amit rajta kívül csak nagyon kevesen. De az idegen kanca biztosan nem kíváncsi az ő álmaira, csak a színtiszta igazságra, mint a felnőttek általában…
– M… mit? – dadogta az agyát erőltetve a jó feleleten. – Celestia hercegnő testvére, csak sokáig száműzve volt a holdba… Azután nemrég visszatért, mint Nightmare Moon, de…
Eddig jutott, amikor megérezte a kellemetlen, de nem túl erős mágikus ütést a fülei között. A sajgó fejéhez kapott, és behúzta a nyakát. Ez azért már több volt a soknál! Rég nem bántak már vele ennyire pici csikóként, és azzal, hogy az ismeretlen így sárba tiporta az önérzetét, kezdte egy kissé fel is bosszantani.
– Ne nézz teljesen hülyének – szólalt meg a kanca. – Ha még ennyit sem tudnék, akkor is megkérdezhettem volna bármelyik járókelőtől, és nem kellene veled fárasztanom magam. Inkább azt mondd el, mi történt vele, és hol van most!
– Ne haragudj, de még soha életemben nem találkoztam Luna hercegnővel – felelte Plum mogorván, miután elhatározta, hogy az idegen egy morzsányi információt sem fog belőle kihúzni az álmairól. – Feltételezem, hogy valahol Canterlotban van, arról pedig, hogy mi történt vele, kérdezz meg valakit, aki a palotában él.
Már várta az újabb büntetését a nagyszájúsága miatt, de az csak nem akart megérkezni. Pedig egész szépen eltervezte magában, miként fog segítségért kiáltani, és kimenekülni a párhuzamos főútra, ahol ilyenkor kora délután sokkal nagyobb a nyüzsgés, és biztosan belebotlik néhány felnőttbe. Akkor majd magyarázkodhat ez az egyszarvú, hogy miért is zaklat egy olyan csikót, akit nem is ismer.
De az idegen szintén megérezhette az elszántságát, mert nem varázsolt többet, csak egy mérgeset fújt.
– Azt hiszem, tudom, miért nem akarod elárulni nekem, mi is történt valójában – mondta végül a kanca némi lemondással a hangjában. – Fordított helyzetben talán én is erősen haboznék, hogy kinyissam-e a számat. Viszont ajánlhatok neked egy alkut, amivel mellékesen azt is be tudom bizonyítani, képes vagyok elhinni, bármi legyen is az igazság.
– Nem kell veled alkudoznom – állapította meg Plum, pedig erről még mindig nem volt teljesen meggyőződve.
– Nem is. Csak annyit kell tenned, hogy miközben hazafelé sétálsz, meghallgatsz egy mesét. Szereted a meséket, igaz?
Plum valójában szerette őket, de elég kellemetlennek ítélte volna meg erről tájékoztatni a kancát. Inkább csak szótlanul elindult az utcán.
– Helyes – mondta az idegen a háta mögött egy kissé lehalkítva a hangját. – Jó kis mese lesz, azt garantálom. Kezdhetem úgy is, hogy „hol volt, hol nem volt”, igaz? Végül is egy meséről van szó. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon különös hely ezen a világon, amit minden irányból vastag sziklafalak vettek körül; nevezhetnénk akár egy barlangnak is, ha nem rögtön egy szűk, sötét hely jutna az eszedbe a barlangokról. Ezt a furcsa helyet felfedezte magának réges-rég néhány alikornis, és rögtön eszükbe jutott egy igen jó cél, amire hasznosíthatnák. A sziklafalakat megerősítették és körbevették még két fallal, majd pedig az egész mellé állítottak egy három fejű őrzőt. A három fal és a háromfejű őr azóta is gondoskodik róla, hogy aki erre a különös helyre bekerül, az onnan többet ki ne jöhessen. A helyet elnevezték Tartarusnak, vigyázóját pedig Cerberusnak.
Plum nem akarta beismerni, de az első perc után teljesen magával ragadta a történet. Természetesen hallott már Tartarusról, de mindig csak baljós suttogások, ijedt pillantások között, így a mostani igen jó alkalomnak tűnt, hogy többet is megtudjon róla. Ráadásul ha az iskolában is hasonló stílusban adnák elő a történelmet, sokkal szívesebben tanulná.
– Joggal kérdezhetnéd – folytatta az idegen titokzatosan –, hogy vajon miért kell valami köré három fal? Miért kell egy őrnek három fej? Csak azért, mert ez egy mese, és a mesékben három darab szokott lenni a dolgokból? Vagy talán van is némi értelme a felesleges túlbiztosításon kívül? Nos, ha véletlenül foglalkoztál volna mágikus tanulmányokkal… és miért is foglalkoztál volna, hiszen földpóni vagy. De azért jelentősen leegyszerűsítve elárulom neked, miért van szüksége Cerberusnak három fejre. Az első fejével tépi szét a varázserődet, a másodikkal a tested, a harmadikkal pedig a lelkedet.
Ennél a résznél a kanca hangja szinte sziszegéssé halkult, amitől Plum hátán végigfutott a hideg.
– A falak pedig nyilván azért kellenek, hogy Cerberus inkább kutyakaját egyen a fenti három dolog helyett… lévén egy nagyranőtt kutyáról van szó – tette hozzá a kanca társalgási stílusban. – A lényeg az, hogy amint teltek-múltak az évek-évszázadok, egyre gyarapodtak Tartarus lakói, ám mindőjük számára sokáig csak befelé volt út. Így volt ez egészen múlt hét szombat reggelig. Mielőtt erre kitérnék, meg kell említenem neked egy számunkra igen meglepő létformát, akit mi csak úgy hívunk, "Uatan", mivel a valódi nevét akkor sem bírnánk kimondani, ha véletlenül valaki megjegyezné. Legyen elég annyi, hogy Uatan bizonyos részei szintén Tartarus falai közé lettek bezárva. Itt a „bezárva” kifejezést nagyjából úgy kell értened, ahogyan bezárod a folyó vizét azzal, hogy a süllyedő csónakodból egy vödörrel kimered, ugyanis ami nekünk bent van az neki kint, vagy ilyesmi.
– De hadd gyarapítsam a mesémet néhány újabb szereplővel, egyfelől hogy el ne aludj rajta, de azért is, hiszen egy mese mit sem ér hercegnők nélkül. Szóval képzeld magad elé Celestiát, amint szép kényelmesen teázik egy szombat reggelen, amikor is utoléri őt egy alig érezhető, ám felettébb kellemetlen hullám a mágikus síkon. Gondolom ezt földpóniként nehéz elképzelni; megnyugtatlak, nekem sem könnyű, de tételezzük fel, nagyjából olyan arcot vágott, mint aki valami büdöset szagol. Rögtön el is határozta, amint ideje engedi, útnak indul, és kideríti, mi is történt valójában. Elvándorolt hát Tartarus falaiig, sokáig nézegette őket, amikor az egyiken egy apró repedést talált: ezen a repedésen keresztül szökött meg egy pici morzsányi varázserő, egyenesen át oda, ahol a pónik lelkei tanyáznak. És mit szólt mindehhez Cerberus? Azt hiszem, izgatottan felkapta az egyik fejét, de miután a másik kettő a füle botját sem mozgatta, és a teste is túl lassú volt a varázslat követéséhez, minden, amit tehetett, egy elnyújtott vonyítás volt csupán.
– A morzsányi varázserő pedig, és hadd tegyem itt hozzá, varázserőből egy morzsa méretű elég sok mindenre elég, átalakult cseppet, árnyékot vetett az anyagi világra, és megindult Canterlot felé. Hogy pontosan miként nőhet lába egy varázslatnak, azt, ha szeretenéd, egy nem túl kedves, Aura Dancer névre hallgató egyszarvú szívesen elmagyarázza neked bármikor, amikor Canterlotban jársz, és sikerül audienciát kivívnod a belső körnél, vagy elkapod hazafelé menet. Ugorjunk hát vissza a varázslathoz, ami éppen a főváros felé oson, és a sors furcsa szeszélyének köszönhetően út közben belebotlik két mit sem sejtő póniba. Ennek a két póninak látszólag nem sok szerep jutott a mesében, úgyhogy erre a rövid jelenetre nevezzük csak őket Screw-nak és Plum Juniornak.
Plum éppen egy forgalmasabb utcán vágott át, amikor az idegen kanca ehhez a részhez ért, ezért csak fél füllel hallgatta a mesét, a varázslatokról szóló nem túl érdekes részletek pedig egyébként is elaltatták a gyanakvását, így hát ugrott egy jókorát, amikor az ismerős neveket meghallotta. Kezdte már érteni, miért is kell meghallgatnia ezt a történetet pont most, és az is egyre inkább szöget ütött a fejébe, hogy talán az elhangzottaknak sokkal nagyobb része lehet igaz, mint ahogy eddig tippelte volna. Döbbenetében a kanca figyelmeztetéséről is teljesen megfeledkezett, és majdnem hátrafordult, de egy gyengéd pata megállította mozdulat közben a fejét.
– A lábad elé nézz, ha nem akarsz hasra esni – figyelmeztette az idegen csendesen. – Egyébként sem kell aggódnod, a két póni a mese ezen részében még megúszta bántódás nélkül a találkozást a varázslattal. Az mindössze annyira megijesztette őket, hogy a legközelebbi járőrig szaladtak, majd továbbhaladt Canterlot felé, ahol azután előadta jövetelének célját. Látszólag csak egy üdvözlőlapot és némi ajándékot adott át Celestia hercegnőnek Tartarus mélyéről, az előbb említett Uatan nevében… Ám ezen kívül tett még valami mást is, olyasvalamit, amit nem értek teljesen, sőt, rajtam kívül mások sem. Valami furcsa okból elbújt a házak közt vagy a csatornában, kivárta az éjszakát… és azután minden maradék erejét felhasználva rajzolt egy sosem látott mintázatot a mágikus térben, majd végleg eltűnt. Azt hiszem, ha Canterlot sok okos egyszarvúja, vagy, halkabban teszem hozzá, kevesebb, de még sokkal okosabb alikornisa sejtette volna, mi is készül, nem hagyták volna ezt a varázslatot felügyelet nélkül, de hát utólag könnyű okosnak lenni. Egész Equestriában mindössze három póniról tudok, akiknek sejtése van, mi is történt valójában. Közülük az egyik egy makacs csikó, aki nem hajlandó beszélni, a másik kettő pedig valami különös, nagyon mély álomba zuhanva fekszik, ahonnan képtelenség őket felébreszteni.
– És most rajtad a sor, hogy befejezd a mesét. Talán segíthetsz vele Screw-n, a kórházban fekvő barátodon, vagy az én barátomon, aki a canterloti palotában fekszik, Luna hercegnőn.
A kanca elhallgatott, utolsó szavai nehéz kövekként koppantak Plum fejében. Szoborrá dermedt, annyira lekötötte minden gondolatát az elhangzottak földolgozása. Akkor hát igaz volt minden! Azok a pókok, vagy ahogy a mesében hívta őket az ismeretlen, a varázserő tényleg létezett, vele (velük) találkoztak össze az erdőben és az álmukban egyaránt, és igazából sikerült csapdába ejtenie Luna hercegnőt, vagy legalábbis egy részét, és most képtelen felébredni.
De mit is mondhatna? Hogyan kellene befejeznie a történetet? Hiszen a kanca máris sokkal többet tudott őnála! Csak bólogasson, hogy igen, látta ő is, amint Luna hercegnő összeesik? Screw-ról nem fog mesélni, az biztos – a lány titkaihoz senkinek semmi köze –, de vajon azzal árt vagy használ, ha elmondja, hogy Celestia hercegnő is megjelent az álmában? És miért emleget az idegen állandóan egy varázserőt, amikor a pókok ketten voltak? Miért szökne meg egy résen két kisebb valami, amikor kijöhetett volna egyben is? És miért volt rá szüksége, hogy leálljon saját magával beszélgetni abban a szörnyű rémálomban, amiben ő először került át Screw fejébe, és amiben először jutott a tudomására az írás létezése?
Vagy nem is létezett semmiféle írás, a pókok csak azért mondták ezt el neki, hogy elültessék a bogarat a fülében? Vagy azért, mert meg volt írva, hogy el kell mondaniuk ahhoz, hogy beteljesüljön? Eddig bármibe is fogott bele az elmúlt napokban, minden balul sült el, mindig olyan módon ráadásul, amire nem is számított volna. Lehet, hogy azok a szörnyek valahogy ráállították őt egy pályára, ahol bármit is tesz, bárhogyan is akar segíteni, mindig az ellenkezője teljesedik be?
– Nem! – kiáltotta hangosabban, mint szerette volna. – Sajnálom, de nem mondhatok semmit. Nem tudok semmit. Nem is értem, mit akarsz tőlem! Ott van Celestia hercegnő és a sok nagy hatalmú egyszarvú, ők értik ezt az egész varázslatos blablát, nekik kellene megmenteniük Luna hercegnőt!
Az indulattól zihálva állt még egy másodpercig, amikor észrevette, hogy az utcán néhány járókelő kíváncsian fordul felé a hangoskodására. Mit is kiabált az előbb? Inkább lehorgasztott fejjel sietve megindult hazafelé, mielőtt még bárki kérdőre vonná, mitől is kell megmenteni Lunát. Zaklatója lemaradt vagy csendben követte, mindegy volt, nem foglalkozott többet vele.
– Igazad van, Plum – szólalt meg végül a hang a háta mögött. – Ők is mindent megtesznek. Csak arra kérlek, gondold át ezt az egészet még egyszer. Ha bármi, legyen az akármilyen apróság, eszedbe jut, amiről azt hiszed, hogy segíthet, akkor ne tartsd magadban. Talán téged nem érdekel, de ez az egész csak valami sokkal rosszabbnak a kezdete. A történet java még hátra van, és rajtad is állhat, mi lesz a vége.
Egy patányi, négyszögletes papírlap lebegett az orra elé mágikus aurába burkolva. Plum megfogta, és egy kicsit távolabb tartotta a szemétől, hogy jobban is megnézhesse. Valami kör alakú kriksz-krakszot ábrázolt, aminek nem volt semmi értelme.
– Ha úgy érzed, folytatnád a mesét, csak tépd szét a papírlapot – mondta a kanca.
Hát arra várhat a végtelenségig is.
Hátrafordult, hogy visszaadja a cetlit, de addigra már nem állt ott senki. Zavartan nézett körbe az utcán, ám nyomát sem látta olyan póninak, akihez az elképzelése szerint illett volna a hang. A felvágós egyszarvúja talán elteleportálhatott. Egy percig még latolgatta, mihez is kellene kezdenie, gyűrje össze vagy tépje szét a lapot, végül habozva összehajtotta és betette a táskájába.
A kanca meséje sokkal jobban aggasztotta magánál a mesélő személyénél. Egész nap azt hitte, elmenekülhet az éjszakai eseményektől, de talán csak nem merte beismerni magának, mi is történt valójában. Pedig annyira jó kifogása volt, hiszen az álmaiból soha semmi sem szokott igaz lenni. Igen, ez az egész egyre gyanúsabban emlékeztette a valóságra.
A saját álmaiban mindig hős volt, a valóságban egy földtúró senki.
A saját álmaiban túljárt a gonosz eszén, a valóságban a gonosz becsapta, és a saját céljaira használta.
A saját álmaiban mindig megmentette a barátait, a valóságban ő tehetett a pusztulásukról.
Utálta, gyűlölte a valóságot!
Hiába menekült előle, a valóság befurakodott az álmaiba is, ő pedig naivan elhitte, megmaradhat a hős státusza így is. De ezt csak egyszer fogja vele eljátszani, azt garantálja. Innentől kezdve az álmainak az ég egy adta világon semmi köze nem lesz hozzá. Akkor majd rögtön észreveszi, ha megint elkezd beszivárogni.
Most pedig igenis azt fogja tenni, amit eltervezett. Hazamegy, és szép nyugodtan lefekszik aludni. Itt hagyja ezt az egész álnok, hazug valóságot, és többet nem is tér belé vissza, legfeljebb ha nagyon muszáj. Álmodni fog egészen holnapig… Esetleg majd délután felkel, és meglátogatja Screw-t, hátha az orvosok kitalálnak addigra valami gyógymódot a számára.
Vagyis… Várjunk csak! Erre megint a valóság akarta őt rávenni! Screw… Az lenne a legjobb, amit tehet, ha többet soha az életben nem találkozik vele! Hiszen a kórháznak jobb, ha a közelébe sem megy… És így jobban belegondolva, minden Screw-val kezdődött.
Akkor siklott félre az élete, amikor Screw-t megpillantotta azon a végzetes péntek délutánon a létra tetején. Ha nem látja meg, sosem jön rá, hogy ő is a Sugarcube Cornernél fog dolgozni. Ha nem akar vele találkozni, el se megy arra a hülye cukijegy bulira. Ha nem megy el, vagy legalább képes tartani a száját, akkor Screw nem kíséri haza, és sosem találkoznak a pókokkal, azok meg kereshettek volna maguknak más balekot.
Úgy tűnik, lány csak balszerencsét hozott neki minden lépésében. A legjobb az lesz, ha száműzi a gondolatai közül is, ha teljesen megfeledkezik róla.
Hazamegy, lefekszik aludni, és Sweetie Belle-ről fog álmodni.
Rég látott már ennyire jó előadást. Valami olyasmiről szólt, hogy adott egy csődör és egy kanca, akik életük nagy részét teljesen magányosan töltik, amit a kedves barátaik nem néznek jó szemmel, ezért mindenáron társat akarnak nekik keríteni – és miközben mindent megtesznek azért, hogy ellenálljanak az erőszakkal rájuk tukmált randiknak, teljesen véletlenül összetalálkoznak, és egymásba szeretnek. Az a meglepetés már csak hab a tortán, amikor az utolsó jelenetben kiderül, a barátaik mindvégig azt erőltették mit sem sejtve, hogy találkozzanak már egymással.
Plum egyszerre kacagott felszabadultan a végén, és egy picit el is érzékenyült az utolsó dalon, amit a színészek egymás mellé felsorakozva elénekeltek, mintegy a tanulság levonásaként. Mikor a színpadon mindenki meghajolt, ő felpattant a székéből, és teljes beleéléssel tapsolni meg füttyögni kezdett, mint körülötte még vagy több százan a nézőtéren. Lenézett maga mellé, és örömmel látta, Sweetie Belle is mosolyogva, csillogó szemekkel tapsolja az előadást. Persze ilyen ováció után a színészek sem szabadultak el egykönnyen, legalább háromszor vissza kellett jönniük még a függöny elé. De megérdemelték az éljenzést, azt el kellett ismerni.
Azután csak elérkezett az a pillanat is, mikor a nézőtér elcsendesedett, és a tömeg lassan elindult a kijáratok felé. Mivel meglehetősen elöl ültek, Plum tudta, hiába sietnének, csak a sor végén állhatnának még vagy tíz percet, ezért inkább visszaült a helyére. Sweetie Belle láthatóan egy picit meglepődött rajta, hogy nem indulnak, de csak egy pillantást kellett vetnie a kijáratok felé, és máris meggyőzte magát, nem érdemes annyira sietniük, és leült a helyére.
– Hát ez egy elképesztően jó előadás volt, nem? – kérdezte tőle Plum még mindig az utolsó jelenetek hatása alatt.
– Igen, én is így gondolom – helyeselt a kanca. – Köszi szépen, hogy elhoztál, igazán nagy kár lett volna kihagyni. Neked ki volt a kedvenced? Azt hiszem, még sosem nevettem annyit, mint azokon az arcokon, amiket a Margaretet játszó színész vágott!
Margaret a női főszereplő egyik barátja volt, és Plum teljesen egyet értett abban, hogy elképesztően jól játszotta a szerepét.
– Igen, azt hiszem, nekem is ő volt az egyik kedvencem. De nem is tudom, mindegyiküket nagyon szerettem. Azt hiszem, az egyik első dolgom lesz kideríteni, mikor játsszák újra a darabot, és rögtön foglalok is rá két jegyet, mert ezt meg kell nézzük még egyszer.
– Ahogy mondod. Az se lenne nagy baj, ha öt perc múlva kezdődne a következő előadás, és fel se kellene innen állnunk! Mit is mondtál, hol akadtál rá?
– Igazából először csak olvastam róla, hogy elég jó kritikákat kapott, azután a múlthéten kiderült, hogy Springberry, az unokanővérem már egyszer megnézte, és tőle kaptam a jegyeket is. Általában nem szoktam adni az ízlésére, de ezzel nem fogott mellé.
Lassan kezdhettek készülődni ők is, mert a nézők sorai időközben levonultak, és már csak a személyzet maradt a nézőtérnek az első sorai között. Vizsla tekintettel keresték az esetleg elveszített tárgyakat, a felszedendő szemetet, és persze Plumékat, hogy mikor szeretnének már végre távozni, bár természetesen erről a világ összes kincséért sem szóltak volna nekik, nehogy megsértsék őket. A Canterloti Nemzeti Színház nem az a hely volt, ahonnan kizavarnák a pónikat, legyenek bármily fiatalok is. Plum azon sem lepődött volna meg, ha esetleg összefutnak Celestia vagy Luna hercegnővel, de hiába forgatta a fejét amikor érkeztek, a hercegnők páholya ma este üres maradt. Biztos már látták az előadást, vagy esetleg valami fontosabb dolguk akadt (amibe Plum nem szeretett volna most belegondolni).
Feltápászkodtak inkább, és ők is megindultak a kijáratok felé, ahol tényleg már éppen csak néhány későn induló póni őgyelgett; rajtuk kívül legfeljebb még a hátsó sorokban szedelőzködtek néhányan halkan beszélgetve. A ruhatárból kiváltották a kabátjaikat, amiket délután még a csikó kicsit feleslegesnek érzett elhozni, de odakint sötét felhők gyülekeztek és hideg szél fújt, nem lepődött volna meg rajta, ha az előadás nagyjából három órája alatt eleredt volna az eső.
Mikor az épületből kiléptek, teljesen meglepődött rajta, mennyire besötétedett időközben. Furcsa volt, a színdarab teljesen kiszakította őket a saját valóságukból, és eltekerte az időérzéküket. Mindig így járt, mikor színházba vagy moziba ment: szüksége volt legalább egy negyed órára, mire hozzászokott újra a kinti világhoz. Jól tippelte egyébként, már szemerkélt az eső, és a hideg szél kellemetlenül fúrta be magát a bundája szálai közé. Sweetie Belle fázósan húzta össze magán a kabátot, és míg sétáltak, Plum oldalához bújt, ezzel gyakorlatilag minden gondolatot ki is verve a fiú fejéből. A hideg ellenére sem siettek nagyon, andalogva tartottak arrafelé, ahol a kanca lakott Canterlotban a nővérével, nem túl messzire a palotától. Sweetie Belle úgy mesélte, nem volt nehéz dolguk lakást szerezni abban az előkelő negyedben, hiszen a nővére meglehetősen híres divattervezőnek számított már a fővárosban is.
Egy hirtelen jött szélroham Plum szemébe fújta a sörényét, nem győzött hunyorogni tőle, és mintha az utcalámpák imbolygó fénye is vele együtt hunyorgott volna. Kapott egy nagyobb adag port is az arcába, ezért mindketten megtorpanásra kényszerültek, fintorogva fordultak egymás felé, és igyekeztek megszabadulni a kínzó homokszemektől. A járókelők szétspricceltek körülöttük, amint a saját dolgukra siettek, Plum csak magas, dülöngélő árnyékoknak látta őket a furcsa fényben. Nem egyedül alkottak szigetet a széles Orchieda utca forgatagában: néhány lépéssel lejjebb egy másik póni zavarta meg a dolgára siető tömeget azzal, hogy mindenkihez megpróbált odalépni és szóba elegyedni velük, de a bizalmatlan canterlotiak nagy ívben próbálták kikerülni őt.
Ahogy közeledtek, Plum már foszlányokat is kivehetett a furcsa póni szövegéből.
– … és eljön az öröm ideje, mikor az ég, mint egy véres, mosolygó száj felreped, és a szörnyű, villámokkal szabdalt éjszakában a repedésből előbukkannak az ő szolgái!
A póni egy jól szituált, idősebb kancához lépett most oda, a lámpák fényénél Plum csak a tépett, szénaboglyaként álló sörényét és őrülten villogó szemeit vehette ki az arcából.
– Hagyjon, kérem! – A járókelő ijedten hátrált el tőle, nagy ívben kerülte ki, miközben a póni a patája után kapott.
– Nem indul többet vándorútjára az égen a nap, nem kel fel többé az elfeledett, tömlöcbe zárt hold! Az, aki elemészt, megállíthatatlanul teszi egyenlővé a valamit és a semmit! – köpte ordítva az arcába az őrült póni.
A kanca kiszabadította magát, és bosszankodva elsietett. Plum kicsit kényelmetlenül közeledett a tépett sörényű idegenhez, legszívesebben átkelt volna inkább az utca túloldalára. Ha egyedül van, biztos meg is teszi, viszont így, hogy itt sétált mellette Sweetie Belle, nem mutathatta magát ennyire gyávának. Inkább igyekezett kerülni a póni pillantását, és elsietni a háta mögött. Valahonnan ismerős volt neki pedig, bár nem tudta hova tenni. Ha legalább a sötét utcán kivehetné a színeit, vagy az arcvonásait… De még abban sem lehetett biztos, hogy a póni bundája tényleg kék volt-e, vagy csak a fény hiánya miatt tűnt úgy.
Már-már úgy tűnt, meg fogják úszni a találkozást, amikor az őrült póni, mintha csak megérezte volna, hogy éppen a háta mögé lopakodnak, hirtelen megfordult, és patáját felemelve vádlón Plumra mutatott.
– Nézzétek! – ordította. – A gyáva áruló közénk jött megbújni! Elfelejtette kötelességét, baromként várja a halált, várja, hogy belét széttépjék a farkasok, hogy keselyűk lakmározzanak a szemgolyóján!
Plum legszívesebben elmenekült volna, de a vádakra a földbe gyökereztek a lábai, csak állt remegve egy helyben. Az őrült póni megragadta a vállait, és a szemébe nézett. Plum szeme láttára mintha átalakult és összement volna, testének két oldalára kapott egy-egy szárnyat, és már nem állt annyira természetellenesen a szélrózsa minden irányába a sörénye sem.
– Plum – mondta a póni, és Plum akkor felismerte. Mango Dash volt az, az egyik osztálytársa. – Elrepültem Ponyville fölött. Tudod, mi maradt belőle?
Plum hitetlenül rázta a fejét. Nem tudta a választ, de nem is akarta tudni. Dash nem is árulta el neki.
– Közeledik – mondta inkább a pegazus. – Nem veszel róla tudomást, a homokba dugod a fejed, de közeledik. Mennyi időnk van még hátra? Két hét? Egy hét? Néhány nap?
– Nem… – felelte Plum. – Nem vagy normális! Tévedsz! Az csak egy álom! Nem közeledik semmi. Nem lesz semmi baj!
– Nézd! – kiáltotta Dash, és megragadta Plum fejét, hogy tekerve rajta egyet az utcán sétáló pónik felé fordítsa. – Mind egy álomban jártok! Azt játsszátok, hogy nincs semmi baj, amikor pedig vége van a világnak! Hogy lehet mindenki ilyen nyugodt? Miért nem tesz senki semmit? Miért várjátok meg, hogy elpusztítsa az otthonaitokat? Merre menekültök tovább? Fel, északra, a fagyott, halott Kristálybirodalomba? És onnan hova? Egyszerűen csak lefekszetek meghalni?
– Ez sosem fog bekövetkezni! – ellenkezett Plum. – A hercegnők nem hagynák!
– Milyen hercegnők? A hercegnők eltűntek! Legyőzték őket, és száműzték erről a világról, vissza oda, ahonnan érkeztek annak idején! Ébresztő, Plum, nyisd ki a szemed végre!
***
Felült az ágyában. Arcáról patakokban csorgott a hideg verejték, a lepedő alatta kemény csomókba gyűrődve törte a testét. Takarója valahol a földön, lábai teljesen kihűltek a hideg, hajnali levegőben, szinte reszketett.
Soha nem érezte még ilyen megkönnyebbültnek magát.
Csak álom volt! Szerencsére csak álom volt. Egy picit jobban oda kell figyelnie, hogy ne engedjen be mindenféle kósza gondolatokat az álmaiba. Hiszen ő irányítja az álmokat, és nem pedig azok őt! Meg tudja csinálni, hiszen egy jó ideje már leginkább csak arról álmodott, amiről szeretett volna – jó, leszámítva néhány kivételt, mint ez a mai este is.
Meg fogja oldani azt is, hogy visszaszerezze Ponyville-t. Csak elég erősen kell rá gondolnia. Ő volt az, aki játékból megteremtette Fény Gyilkosát, most pontosan ugyanúgy, játékból azt fogja kívánni, bár ne létezne, és akkor tényleg el fog tűnni. Mikor ébren volt, már teljesen sikerült is kiűznie a szörnyet a gondolatai közül. Már csak azt kellene megoldania, hogy amikor alszik, akkor se jusson többet az eszébe.
Elég sok ideje volt mostanában gyakorolni pedig, de egyelőre nem járt sikerrel. Nem számolta ugyan, de tippje szerint legalább tizenhat órákat aludt naponta, a maradéknak a nagy részét pedig azzal töltötte, hogy feküdt az ágyában, és nézett ki a fejéből. Kedden reggel, amikor felébredt, érezte, nem lesz képes elindulni az iskolába – legalábbis azok után, amik történtek, biztosan nem. Nem lett volna semmi értelme. Így hát miután konstatálta, hogy hajnalodik, szépen vissza is hunyta a szemeit.
Nagyon jó érzés volt. Eddig folyamatosan rohannia kellett valahová reggelente, ki az ágyból, nyomás mosakodni, öltözni, reggelizni, a táskáját összerámolni, aztán pedig a fél óra séta hidegben-melegben, hóban, esőben, sárban… Ehhez képest most olyan nyugalommal fordult a másik oldalára az ágyában, mintha csak hétvége volna.
Volt azért egy olyan tippje, hogy nem csinálhatja ezt a végtelenségig. Jó, a sulit hanyagolhatja, de apukája jelenleg csak azért nem rángatta le a nyakánál fogva a farmra, hogy ha nem tanul akkor legalább segítsen a munkákban, mert az anyukája nyitott rá először, és kitalálta, hogy biztos beteg. De meddig lehet beteg? Egy hétig, kettőig? Vajon mit szólnának hozzá, ha többet fel se kelne az ágyából? Igen, bezárkózna a saját fejébe, és magasról tenne minden kísérletre, hogy kirángassák onnan. Hiába beszélnek hozzá, nem válaszolna senkinek, legfeljebb néha enne valamit, két evés között meg halkan csorgatná a nyálát.
Egészen picit félt tőle, hogy rövid úton a diliházban végezné.
Szóval a keddet és a szerdát minden további nélkül végigfeküdte, csak annyi időre kelt fel, hogy azt a pici tál levest, amit anyukája hozott neki, legurítsa, és addig is szarul érezze magát, amiért ennyire magatehetetlen. Azután pedig csütörtökön, vagyis tegnap, eljöttek az osztálytársai meglátogatni.
Annyira megdöbbent rajta, hogy hirtelen nem tudta eldönteni, pattanjon ki az ágyból, és szedje össze magát egy picit, vagy inkább nyakig takarózzon be, és adja elő a súlyos beteget. Persze hallott már olyanról, hogy ha valaki huzamosabb időre megbetegedett az osztályából, akkor a barátai néha beugrottak hozzá a leckével, hogy nagyon ne maradjon le a tanulásban, de ez vele eddig még sohasem fordult elő, pedig már a tanulmányai javán túl volt. Először is soha nem volt elég sokáig beteg, amikor pedig mégis, akkor is emlékei szerint pont úgy jött ki, hogy közbe esett egy hétvége. Két éve télen például összeszedett valami durva kórságot (tutibiztos volt benne, hogy azért, mert a mögötte ülő CC, azaz Cinnamon Candy folyamatosan a nyakába köhögött egy hétig), péntek este arra ébredt, hogy rázza a hideg, szombaton úgy érezte, majd' meghal, vasárnap megevett húsz liter zöldséglevest, hétfőn már mehetett megint suliba.
És hát ha véletlenül lett is volna beteg, akkor is biztosra vette, nem fogja senki a leckét cipelni utána – ugyanis nem voltak ahhoz elég jó barátai. Ezért amikor anyukája felkiáltott a szobájába a lépcső aljáról, hogy „Plum, vendégeid jöttek!", az első tippje az volt, hogy esetleg elaludt, és ez már csak egy álom.
Ez az érzés még csak fokozódott, amikor a szobájának az ajtajában megjelent Sweetie Belle, meg két újdonsült barátnője, akikkel Diamond Tiara cukijegyes buliján is beszélgetett, Applebloom, meg a kis pegazus, Scootaloo. Rögtön magára rántotta a takaróját, fel egészen az álláig, és igyekezett nagyokat köhögni.
– Képzeld, alakítottunk a lányokkal egy klubot! – mesélte később Sweetie Belle, miután átadták neki azt a két jól teleírt lapot, ami az órai és a házi feladatokat tartalmazta. – Az a neve, hogy Cukijegy Keresztesek.
Jó nektek – akarta mondani Plum, de szerencsére hamarabb rájött, hogy nem tesz jó benyomást a lányra azzal, ha a saját fásultságával lelombozza.
– Elhatároztuk, hogy mindenféléket ki fogunk próbálni, csak hogy végre megszerezzük a cukijegyünket – tette hozzá Applebloom. – Most éppen a másokon segítés van soron, ezért is hoztuk el neked a leckét.
Hát ez legalább megmagyarázza, hogy miért tette be bárki is az Apple családból a patáját a Plum farmra. Plum olyan erőltetetten mosolygott a kancára, hogy ha nem fedi el a takaró a száját, biztosan halálra is ijesztette volna.
– Egyelőre úgy tűnik, nem használ – nézett csalódottan a pegazus a hátsójára –, de nem is vártuk egy alkalomtól. A lényeg, hogy jobbulást, és ha bármiben segíthetünk, csak szólj!
Milyen zöld, gondolta Plum Sweetie Belle szemébe nézve. Még jó, hogy eljöttek, mert így, hogy nem futottak össze minden nap az iskolában, kezdett már egy egészen picit megfakulni az emlékezetében a lány szépsége. Annak pedig különösen örült, amiért most lehetősége nyílt ilyen közelről is szemügyre vennie. Míg bámulta, hosszú, egyre kínosabb csend ereszkedett közéjük – végül eszébe jutott, a legutóbb elhangzott mondatra igazán illene válaszolnia valamit.
– Izé, köszönöm szépen.
– Eljövünk holnapután is, ha nem gyógyulnál meg addigra – mondta Sweetie Belle. – Cheerilee szerint nem lenne jó, ha pont az év végén maradnál le, mert fontos dolgozatok közelednek.
Nektek – gondolta magában, de azért egyetértően bólintott. Ha pár napig hozni szeretnék a leckét, hát nem fogja lebeszélni őket róla. Tisztességesebb lenne, ha megmondaná nekik, soha többé nem megy vissza az iskolába, de akkor nem találkozna többet a lánnyal, szóval ezt az egészet még egyszer vagy kétszer át fogja rágni magában.
Mindez tegnap történt, ami azt jelenti, legközelebb szombaton látogatják őt meg. Addigra talán tud majd rendesen aludni is, anélkül, hogy a rémálmok újra felbukkannának. Talán ráveszi magát, hogy csináljon valamit. Nem azért, mert olyan nagyon szeretne bármit is csinálni. Legszívesebben csak aludt volna egész nap, de jól láthatóan Cheerileenek más elvárásai voltak, és Sweetie Belle-nek is. Éppenséggel csak azért, hogy ne okozzon nekik csalódást, akár el is mehet az iskolába. Vagy ha nem, hát gyűjt még egy kis elhatározást, és reggel kimegy a farmra dolgozni az apukájával. Biztos volt benne, hogy a csődör nem csinálna nagy ügyet belőle, ha úgy döntene, nem fejezi be a sulit, viszont melóznia muszáj, még ha lélekben valahol teljesen máshol is fog járni.
Az anyukája ráadásul ennél azért eggyel keményebb dió volt.
– Mi baj van, fiam? – kérdezte a kanca tegnap, amikor leült pár percre az ágyára. A sok munkától érdes patával végigsimította Plum homlokát, talán hogy a lázát ellenőrizze, talán hogy a sörényét igazítsa kicsit rendezettebb formába. – Nem akarsz beszélni róla?
Plum csak nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Mintha ilyen egyszerű lenne! Mintha bármikor is odafigyelt volna rá az anyukája, amikor hasonló dolgokról beszélt neki! Vagyis eleinte még talán igen, egészen legfeljebb hat éves koráig. Azután mindenki körülötte szépen eldöntötte, hogy most már aztán túl öreg ahhoz, hogy ne a valóságban éljen, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egyik fülükön be, a másikon kiengedve Plum álmait.
De ha véletlenül most másképp is alakulna, akkor se tudna mit mondani, mint ahogy hétfőn sem mondhatott semmit annak a különös egyszarvúnak, aki az utcán letámadta hazafelé jövet a kórházból. Mindenkinek sokkal jobb lesz, ha nem beszél ilyesmikről egyáltalán.
– Az a lány tehet róla? – feszegette tovább a témát az anyukája. – Vagy… esetleg, ne adja az ég, rosszabbodott az állapota?
– Dehogy, anyu, Screw-nak ehhez semmi köze – felelte rögtön a féligazságot. Mert hát hogyan is ne lehetett volna köze hozzá? Az egész épp hogy vele kezdődött. De akkor sem úgy, ahogyan azt az anyukája elképzelte.
– De legalább méltóztattál megszólalni! Egész nap ki se mozdulsz az ágyadból, pedig tudom, hogy nem vagy beteg. Mit gondolsz, meddig tarthatom miattad a hátamat apádnál? – esett neki a kanca, majd sokkal engedékenyebb hangnemben hozzátette: – Nem akarod legalább őt meglátogatni a kórházban?
Ez az, rugdoss, vádolj, ébressz bűntudatot bennem! – gondolta Plum, és befordult a fal felé.
A kanca még pár percig ült az ágyán, aztán ropogó térdízületekkel feltápászkodott, és elindult kifelé. Az ajtóban azért egy pillanatra még megállt.
– Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni.
Hát, ennyi volt ő ebben az elmúlt néhány napban a szüleinek: egy probléma, amit valahogy meg kellett oldani. Pedig a maga részéről már tudta a megoldást, csak vennie kellett egy nagy levegőt, lebukni, és megvárni, amíg átcsapnak a feje fölött a hullámok. Valamiért mindenki más rohant valahova rajta kívül.
Míg ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, odakint szép lassan kivilágosodott az ég alja. Csak ebből vette észre, mennyi ideje is feküdhet nyitott szemmel alvás helyett. Hát igen, azért ha végigfekszik egy egész napot, annak megvan az a veszélye, hogy túlalussza magát, és mostanra egyre több indok böködte minden oldalról, miért is kellene felkelnie. Ahogy az ablakán besütnek az első napsugarak, úgy lesz egyre nehezebb visszacsuknia a szemeit, már csak megszokásból is, de valószínűleg ez lehetett a pónik természetes bioritmusa is. Az ágya is nyomni kezdte a hátát, mintha csak arra szeretné ösztönözni, hogy „hé, világ lustája, Plum, ideje lenne már a négy lábadra állni, legalább addig, amíg megreggelizel, azután nem bánom, akár vissza is feküdhetsz”. És igen, a harmadik tényező az éhsége volt. A tegnapi napot még átvészelte egy kis levessel, és akkor úgy tűnt, bírni fogja korlátlan ideig ilyesmikkel, de most a gyomra korgásával félreérthetetlenül jelezte, baj lesz, ha nem eszik valami rendes ételt.
Egy picit morogva kikászálódott az ágyából, amitől csak még inkább tudatára ébredt tagjai sajgásának. Ezek szerint sikerült mindenét elfeküdnie. Bizonytalan lábakon elimbolygott a mosdótálig, töltött magának egy kis friss vizet, tessék-lássék szétkente az arcán amitől rögtön jobban érezte magát, de ugyanakkor sajnálattal tapasztalta, hogy az álom utolsó morzsáit is sikerült elkergetnie. Elkövette azt a hibát, hogy belenézett a tükörbe, ahonnan egy szörnyen nyúzott arc nézett vissza rá. Először picit meg is lepődött rajta, hogy ez a valaki ő, de azután a még mindig vizes patájával hátrasimította a sörényét, és ettől, meg a hűsítő érzéstől kezdett magára találni.
Úgy nyitotta ki a szobája ajtaját, mintha épp lopni indulna, és halkan leosont a lépcsőn a konyha felé. Korán volt még, talán van esély rá, hogy mindenki aludjon még a családjából, akkor pedig észrevétlen elosonhat a kamráig, magához vesz pár répát vagy zabszeletet, és majd befalja őket a szobájában.
A konyhaajtón át világosság ömlött a folyosóra. Hát, ennyit a terveiről. Egy picit meglapult az ajtó mellett a lehetőségeit mérlegelve, azután egy nagyot sóhajtott, és belépett. Odabent rögtön megpillantotta Lily nagyit, aki valószínűleg a hintaszékében aludt egész éjszaka, és még most is csukott szemmel lógatta a fejét. Ő jelentette a kisebb problémát, hiszen simán elosonhatott volna mellette úgy, hogy nem ébreszti fel – ám a konyhaasztalnál ott ült az anyukája is, szemüveggel az orrán éppen azon ügyködött, hogy Daisy valamelyik ruhájának a térdén befoltozzon egy friss lyukat.
– Jó reggelt – mondta Plum leginkább megszokásból, majd halkan elsettenkedett a kamráig, hátha az anyukája annyira belefeledkezett a munkájába, hogy fel sem tűnik neki.
Nagyjából így is történt. A kicsi, hűvös helyiségben az egyik polcról leemelt egy zabszeletet, majd rövid gondolkodás után mégegyet, azután pedig a sarokban álló kosárhoz fordult, és előkotort egy épnek kinéző répát is. Visszament szerzeményeivel a konyhába, és a mosogató vize alatt egy picit megtisztogatta a zöldséget, majd a szobája felé vette az irányt. Már-már azt hitte, megmenekült, mikor az anyukája megszólalt.
– Tudod, nem sokon múlott, hogy Canterlotba költözzünk – mondta a kanca merengve, és Plum nem volt benne biztos, hogy hozzá szól, vagy a nagyi ébredt fel időközben.
Canterlotról viszont az eszébe jutott az álma, és ettől megtorpant. Nem lehetett véletlen, hogy az anyukája ezt a témát hozza fel, beszélt volna álmában? És… várjunk csak, mit keresett volna a Plum család Canterlotban?
Visszanézett, de az anyukája kifejezéstelenül varrta tovább a ruhadarabot.
– Vagyis, akkor én biztosan nem mentem volna, csak apád. Jobban belegondolva, minden teljesen másként alakult volna. Talán hozzámegyek ahhoz a semmirekellő Noise Kindlerhez, aki akkoriban csapta nekem a szelet, és akkor most velem üvöltözne, nem szegény Sandtulippal.
Plum még nem rakta össze, van-e bármi értelme is annak, amiről a kanca beszél. Természetesen Sandtulip nénit ő is ismerte, a család egyik barátja volt, de ilyen összefüggésben még sosem hallotta a nevét.
– Az egész a nagy tornádón múlott, amiről már talán mesélt neked apád – folytatta a kanca. – Még azelőtt történt, hogy megszülettél, azt hiszem, pontosan öt és fél évvel, nyáron. Az már a harmadik nagyon száraz évünk volt, az aszály miatt olyan kevés élelmiszer maradt a raktárakban, hogy a polgármester asszony, nem ez, hanem az előző, Honeycraft, már azon gondolkodott, mindenkivel beszolgáltatja a terményeit, és szigorúan kiporcióznak mindent, hogy ne haljunk éhen.
Nem, ezt a történetet még nem mesélte az apukája. Plum nagyon kíváncsi volt, hova vezet ez az egész, így visszafordult az ajtóból, és lassan leült a konyhaasztal mellé. Anyukája félretette a ruhadarabot, amin dolgozott, a szemüvege fölött felpillantott, majd ismét a mellette heverő kosárhoz fordult, és elővett belőle egy nadrágot. Nézegette egy darabig, mire a lyukat felfedezte rajta, azután nekiállt befoltozni.
– Gondolhatod, mennyire megviselte ez a canterlotiakat, akik gyakorlatilag azt eszik, amit mi megtermelünk, mivel nincsenek nagy mezőik ott a hegyen. Úgy hallottam, még Baltimare is megsínylette, hogy a kereskedőik üres patával tértek vissza folyamatosan, pedig nekik ott a tengerparton egészen más az éghajlatuk, és akkor is volt kukoricájuk bőven, ha más nem is. Szóval azt hiszem, teljesen normális, hogy a fővárosiak addig rágták Celestia hercegnő fülét, míg ő parancsba nem adta a cloudsdale-i pegazusoknak, hogy csináljanak valamit az időjárással.
– Apám már akkor mondta, hogy baj lesz belőle. Ő akkor termelésfelügyelőként dolgozott, úgyhogy elég jó rálátása volt a dolgokra. Az egyik nap, úgy emlékszem, július vége lehetett, vagy talán augusztus eleje, megjelent egy hatalmas, színes kavalkád az égen, mintha csak ezernyi virágszirmot kapott volna fel a szél, vagy színes üveggyöngyök röpködnének a magasban. Pegazusok voltak, tényleg nagyon sokan, soha sem gondoltam volna, hogy ennyien lakhatnak ott, a felhők között, lehettek tízszer annyian is, mint ahányan összesen laktak akkoriban Ponyville-ben. Folyamatosan dolgoztak, nem igazán tudtuk, mit, csak a forgatagot láttuk belőlük, annyira magasan voltak. Azután megjelentek az első fodros, fehér bárányfelhők az égen, és páran máris örömmámorban törtek ki. A bárányfelhők azután összeálltak és hatalmas, fehér tornyokat alkottak odafent, majd lejjebb ereszkedtek, elsötétült a hasuk, és azt hiszem, két hónap óta akkor esett az első rendes eső. Mondanom sem kell, egy darab tócsa nem maradt utána sehol, a föld úgy elnyelte az egészet, mintha meg sem történt volna.
– Mi, fiatalok, szörnyen örültünk neki, emlékszem, a nővéremmel, a te Sunberry nénikéddel nem voltunk hajlandóak bemenni a házba, végigugráltuk az egész két-három órás zuhét odakint, mint két csikó. Akkor is vidámak voltunk, amikor apánk megérkezett. Rögtön láttuk rajta, hogy valami baj van, de nem értettük, mi lehet az, hiszen az ő élete a növények voltak, és azok most megmenekülni látszottak, az utolsó pillanatban egy rendes aratáshoz. „Az egyszarvúak már megint azt hiszik, okosabbak a természetnél”, mondta mérgesen. „Legalább bárkit megkérdeztek volna ahelyett, hogy parancsokat osztogatnak. Legalább hallgatnának az öreg pegazusokra. De nem, ideküldenek egy rakás zöldfülűt, hogy rúgjanak bele az időjárásba. Tudjátok, mit csinálnak? Behozzák a nedves levegőt keletről, az óceán felől. De ebben a szörnyű melegben sosem lenne belőle egy nyavalyás felhőfoszlány sem, ezért északról terelik le a hideget, hogy a pára le tudjon csapódni odafent. És ha már így átmozgatták az egészet, délről a meleg mit gondoltok, hova megy? Hát nyilván keletre, az elhurcolt párás levegő helyére."
– Nem értettük, mire akar kilyukadni, csak akkor futott át rajtunk némi bizonytalan rossz érzés, mikor a légtömegek útját illusztrálandó húzott egy dühös csigavonalat a patájával a porba. Persze túl rosszra nem gondoltunk akkor sem, hiszen a tornádók nem ritka vendégek errefelé, lehet kezelni őket, eltéríteni, vagy átvészelni a pincében. A pegazusok sem nagyon aggódtak, azt mondták, urai a helyzetnek, ha véletlenül tornádó keletkezne, majd elvezetik, vagy szétbontják. Olyan sokan voltak odafent, hogy hittünk nekik, és nem értettük apámat, hogy miért olyan ideges. Na persze, ma már tudom. Ő az óceán mellett nőtt fel, és túlélt néhány hurrikánt.
– Azt hiszem, ha abbahagyták volna még időben, akkor megússzuk. De talán maguk is megittasodtak a hatalmuktól, amikor az első kisebb tornádót tényleg sikerült megfékezniük. Senki nem gondolt arra, hogy hová is tűnik az a rengeteg energia, amit felszabadítottak. Amikor pedig a hurrikán kialakult, már késő volt. Az is közrejátszhatott, hogy eleinte fel sem ismerték: akkora volt, hogy csak felülről, nagyon magasból lehetett észlelni a forgását, és ekkora forgószélre senki nem számított errefelé. Persze hamar összesűrűsödött, felgyorsult, és megfékezhetetlenül tartott Ponyville irányába.
– Úgy hallottam, nem egy pegazus törte ki ott a szárnyát vagy a nyakát. Amikor mind eltűntek az égről, mégis a harmadik napja szakadt az eső, és a szél csak egyre erősödött, akkor kezdtük mi, falusiak is megsejteni, hogy valami nem stimmel. Azután leszállt a főtérre egy csapatnyi tépett pegazus, és Honeycraft polgármester asszony összecsődítette a lakosságot. Igencsak bűntudatos ábrázattal azt mondták, át fog haladni rajtunk a tornádónak legalább egy szelete. Mindent el fognak követni, hogy kitérítsék, amennyire lehet, de már így is túl sok pónit veszítettek. Azt mondták, Ponyville északkeleti szélén lesz a legnagyobb a rombolás, és megkértek mindenkit, aki arra lakik, hogy a vihar idejére költözzön el rokonokhoz. Valaki megkérdezte, nem érintene-e kevesebb pónit, ha délnyugatra próbálnák meg terelni, hiszen arra kevesebb ház áll, az Everfree erdőért pedig nem nagy kár. Én már akkor tudtam, mi lesz a válasz, amikor hosszúra nyúlt a csend. Igaz, hogy kevesebben laktak arra, de befolyásosabbak is. És természetesen ott terül el Ponyville büszkesége és az egyik legfontosabb exportcikkének előállítója: az Apple farm.
– Érthető módon kerekedett egy kis felbolydulás, míg a húsz-harminc érintett család hangot adott az ellenvéleményének, vagy máris megpróbált magának biztonságos szállást intézni. Mégis, egyvalaki nagyon megmaradt bennem, talán azért, mert nem messze álltam tőle. Ez a póni egy harákolás után köpött maga elé a földre egy hegyeset, majd a legkisebb ingerültség vagy kapkodás nélkül egyszerűen elsétált. Catkin bácsi volt az, aki már akkor is magányosan élt a farmján, leszámítva a gyerekei és az unokái sűrű látogatásait. A másik, aki rögtön utánafordult, Plum bácsi volt, vagyis az öreg Plum, a te nagyapád. És ment velük az apád is, bár az ő értetlen tekintetében azért már mintha láttam volna egy kis félelmet is.
– Nagyon rossz érzés volt figyelni őket, ahogy elmennek. Olyan volt, mintha feláldoztuk volna őket, csak mert rossz irányba laktak. Azok, akiknek a faluban volt háza, sokkal egyszerűbb volt a döntés: összeszedik pár holmijukat, és beköltöznek valamelyik rokonukhoz, a vihar kicsit megtépi a lakhelyüket, de legfeljebb pár rövid hét alatt rendbe szedik, és visszaköltöznek, mintha mi sem történt volna. Viszont a két farm… egészen más tészta volt. Két család több generáción átívelő munkáját tette volna a földdel egyenlővé a vihar, nem csoda, ha nem akartak elmenni. Ráadásul rokonaik is csak messzebb éltek, Canterlotban meg Appleloosában, és abban biztosak voltunk, ahhoz túl büszke pónik, hogy bárkitől is szállást kérjenek Ponyville-ben. Emlékszem, apámmal együtt mentem a tornádó lecsapása előtti napon, hogy megpróbáljuk behozni őket. Két lépést tettünk meg előre, egyet visszafújt minket a tomboló szél; az eső vízszintesen esett egyenesen be az esőkabátaink alá, pillanatok alatt bőrig áztunk. Az öreg Plumot is a Catkin farmon találtuk, éppen a nyílászárókat deszkázták be, már csak az utolsó simítások hiányoztak. Nem mondom, hogy túl kedvesek voltak, elküldtek minket melegebb éghajlatra, de hát mindig is zsémbes vén póniknak ismertük meg őket. Azért tettünk egy próbát apáddal is, hátha hallgat a szép szóra, de ő még akkor túl fiatal volt, gyakorlatilag nulla tekintéllyel az öreg Plum mellett. Pedig ha csak rajta múlt volna, tudom, hogy beköltözött volna a család. Már akkor is biztos voltam benne, hogy tetszem apádnak, bár engem nagyon elvakított Noise Kindler azokban az időkben.
– Szóval letörten, sikertelenül tértünk haza, és nem mondom, hogy jót aludtunk. Másnap hajnalban átszáguldott Ponyville-en a tornádó. A pegazusok nagyjából egy mérfölddel téríthették el az útját mindössze. Úgy emlékszem, egy napig tartott, mire kiástuk magunkat a házunk alól a pincéből, de lehet, hogy volt az kettő is. Másik két nap volt, mire az utcákat sikerült megtisztítanunk eléggé ahhoz, hogy szabadon közlekedhessünk. Mindenki a saját problémáival volt elfoglalva, bár azért jól esett látni, hogy akiknek kisebb káruk keletkezett, mennyire önzetlenül segítettek azoknak, akiknek szüksége volt rá. Azt hiszem, mi közepesen járhattunk pórul, a tetőnket lefújta a szél, a két közvetlen szomszédunk tetejét meg a mi udvarunkra, de egyébként a házunk még állt. Így is volt munkánk bőven, ezért lehetett, hogy csak nagyjából egy hét múlva tudtam meg, hogy az öreg Plum meghalt a viharban.
– Mikor a Canterloti utat eléggé járhatóvá tettük, akkor sétáltam el először rajta észak felé, ahol a legnagyobb pusztítást végezte a vihar. Nem viccelek, Plum, ha azt mondom, nem ismertük fel a helyet. Olyan volt, mintha a tornádó felkapta volna az egész környéket, és egy másik környéket tett volna le a helyére. Emlékszem az évszázados fákra az út mellett, tudod, ahol most azok a bokrok vannak a bal oldalon, ahogy jössz ki a városból. Fogpiszkáló sem maradt belőlük. Az öreg Catkin tölgyfái, jártál már nála, tudod, hogy milyen erősek és hatalmasak… jó, ha minden harmadik megmaradt közülük, de lombja nem volt egyiknek sem, és ágaik is csak elvétve. A Plum farm mögött pedig, ahol most a gyümölcsös van, nem volt semmi, csak vizes, összetúrt föld. Fogalmam sincs, hova tette a vihar a fákat, Plum, de azt sem tudom, hova tette a házakat. Eszembe jutottak az erős, bedeszkázott ablakok, amiktől azt remélték, majd megvédi az épületek belsejét. A vihar viszont az alapozásig lebontotta a Catkin és a Plum rezidenciát is.
– Komolyan mondom, az öreg Plum jobban járt, hogy valami agyoncsapta a viharban, mert ha túléli, a szíve szakadt volna meg. Az eltelt egy hét annyira volt elég, hogy közös erővel apád és az öccse, Melon bácsikád felhúzzanak egy kisebb kunyhót Catkin bácsinak, aki a lábát törte el, de a kórházban nem bírt megülni a fenekén. Hozzá kell tennem, megértem, mert azokban a napokban nagyon zsúfolt, nyüzsgő és hangos hely lett abból is. Azután egy reggel a Plum család maradéka, vagyis apád, Melon bácsi, meg az ő menyasszonya, Radiant Ruby, akit te nem ismersz, mert végül nem házasodtak össze, béreltek egy kocsit, felrámolták rá a maradék holmijukat, amit a pince megóvott, vagy megtaláltak szétdobálva a tornádó útja mentén, és elindultak a főváros felé. Nem lepődtem volna meg rajta, ha soha többet nem térnek vissza. Minek is? Hiszen mindent elvesztettek, amijük csak volt, leszámítva talán magát a földet. Mint később kiderült, Melon bácsikádnak ez is volt a terve, és azt hiszem, mondhatjuk, hogy nagyjából meg is találta a számítását Canterlotban.
– Körülbelül két hónap telhetett el, és már javában benne voltunk a szeptemberben, amikor egy verőfényes őszi napon, a gazdaboltban üldögélve, ahol Sunberryvel együtt dolgoztunk akkoriban, arra figyeltem fel, hogy egyre nagyobb csődület támad az utcán, majd pedig mintha egy egész erdő vonult volna el az ablak alatt. Gyorsan én is kisiettem, nehogy lemaradjak a látványosságról, és amint a nyakamat nyújtóztatva igyekeztem átnézni a pónik fölött, ismét egy jókora szekér gördült el az orrunk előtt, roskadásig megpakolva fiatal gyümölcsfákkal. Volt belőlük még vagy hat ezen a kettőn kívül, sorra gördültek be Baltimare felől, és tűntek el északra a Canterloti úton. Gyorsan bezártam a boltot, és követtem a menetet kifelé a faluból, egészen addig, amíg az egész erdő be nem fordult balra a Plum farmra. Ott aztán lepattant néhány markos póni egy pár egyszarvú társaságában, és a közös erejükkel néhány perc alatt lepakolták a szekereket nagyjából oda, ahol annak idején a szilvakert állt, majd amilyen hirtelen megjelentek, úgy el is tűntek.
– Sajnos nem állhattam akkor ott, és nem nézhettem végig, amint a fák a helyükre kerülnek. Az a pletyka terjedt el Ponyville-ben, hogy Plum kölcsönt vett fel a földjére, és abból akarja újrakezdeni a gazdálkodást, a nagyon jó minőségű szilvafákat pedig a Patkó-öbölben lakó egyik rokonától sikerült beszereznie. Azóta persze kiderült, hogy apádnak semmiféle rokona nem lakik Baltimare környékén, egyszerűen arról volt szó, hogy még gyerekkorában egy átutazóban Ponyville-ben járó, Tangerine Cake nevű idegen megvett nagyapádtól néhány fiatal szilvafát, mert annyira megtetszettek neki, és meg akart próbálkozni a szilvatermesztéssel délebbre is. Nos, most ezeknek a fáknak a gyerekei tértek vissza.
– Sokan meg mertek volna esküdni rá, hogy az egész vállalkozás már akár egy év múlva becsődöl, és akkor a farm majd valami ismeretlen pénzpóni kezébe kerül, de Plum nem költött semmire, amire nem volt muszáj. A két patájával, és Catkin bácsi segítségével ásott ki minden egyes gödröt, ahova a fákat ültették. Azután, még a tél beállta előtt nekilátott felhúzni ezt a könnyűszerkezetes házat a régi alapjaira. Na persze ne úgy képzeld el, hogy rögtön ekkorára építette, emelettel-csűrrel-mindennel, nem, nagyjából ahol most az előszoba van, annyi lett belőle kész, mielőtt leesett volna a hó. Pedig akár hamarabb is elkészülhetett volna, mert a faluból sokan felajánlották neki a segítségüket, amikor látták az elszántságát. De ő soha nem fogadott el semmit, amiért ne bírt volna megfelelő fizetséget adni. Egy egész éven keresztül mást sem csinált, mint hogy nappal a szilvafákat gondozta és a farmot építette, éjszaka pedig a fatelepen vagy az állomáson dolgozott, rakodott, zsákokat cipelt, minden munkát elvállalt, ami csak akadt akkoriban Ponyville-ben. Fogalmam sincs, mikor aludt vagy evett, egyszer sem bírtuk ilyesmi időpocsékoláson rajtakapni. Mindig minden segítséget és anyagot kifizetett, az egyszer biztos.
– És azután, a következő évben, amikor a szilvafák termőre fordultak, és csak úgy roskadozott minden águk a mézédes gyümölcsök alatt, akkor kezdtük megérteni, hogyan fogja a fákért felvett óriási hitelt visszafizetni. Akkoriban még nem úgy ment, mint manapság, hogy egyszerűen eladta a termést, nem, akkor szüksége volt minden egyes fillérre, de mégsem végezhetett el mindent egyedül, kénytelen volt elfogadni a segítségünket. Talán még sosem főztünk be annyi szilvalekvárt, sosem aszaltunk annyi szilvát, mint akkor, anyukámnak, Lily nagyidnak majdnem leszakadt a háta, de még a nővéremnek is a fülén folyt ki a lekvár. Közben Plum az öreg Catkinnel meg lefőzött jó néhány hordó pálinkát. Amit nem tudott eladni a faluban, azt mind felvitte a nagy canterloti vásárba, és ebből aztán lett annyi pénze, hogy a hitelei jó részét visszafizesse.
– Nem tudom, mennyit hallottál már ebből a régi históriából. Apád nem az a felvágós póni, a faluban is csak kevesen tudják, honnan kellett neki újrakezdenie az egész farm felépítését. Azt hiszem, akik sejtik, mennyi munkája volt vele, tisztelik is ezért. Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, nem lett volna egyszerűbb, ha ő is Canterlotba költözik, eladja a földet, és valami más vállalkozásba kezd. Csak egy mondattal válaszolt, amit állítólag az öreg Plum ismételgetett sokat: „A Plum család egy olyan fa, amit hiába tör kettébe a vihar, újra kihajt a gyökereiről." Hát találó egy mondás, sőt, így visszanézve olyan, mintha egy jóslat lenne. Néha elgondolkodom rajta, mennyi esélye is volt annak, hogy pont a legjobban süljön el minden. Apád ügyes gazda, de micsoda szerencséje volt, hogy kapott hitelt a földre, vissza tudta szerezni a híres fákat, azután éppen kifogott egy jó évet, és nem úszott el az egész mondjuk egy újabb szárazságon vagy viharon. Szerencse volt ez, vagy a sors… vagy akár az is lehet, hogy legyőzhetetlen akaraterő, kitartás, és rengeteg, rengeteg kemény munka. Azt hiszem, nekem megvan a válaszom erre a talányra, és remélem, hamarosan te is meg fogod találni a sajátodat.
Azt, hogy a konyhára visszatelepedett a csend, Plum csak akkor vette észre, amikor az anyukája már néhány perce elhallgatott, annyira sikerült belefeledkeznie a történetbe. De hát miért is ne feledkezett volna bele? Teljesen olyan volt, mintha egy mesét hallott volna: bár a szereplőket ismerte, és néhány eseményről is hallott már, összességében anyukája elbeszélése tele volt meglepetésekkel, fordulatokkal, kérdésekkel és válaszokkal. Minél jobban belegondolt, annál inkább kezdte érteni, a kanca miért szánta rá magát, hogy ezt elmondja annak ellenére, hogy Plum igen ritkán hallotta őt egyszerre ennyit beszélni. Mégis, hiába sejtette, hogy az ő ösztönzésére megy ki a játék, valamilyen más áramlatok fodrozódását is megérezte a történet felszíne alatt, valami olyasmiét, amire talán az anyukája sem számított. A patáiba temetve a fejét próbált gondolkodni, de a napokig tartó pihenője után nehezére esett visszatérni a valóságba.
Gondolataiból anyukája hangja riasztotta fel ismét, olyan hirtelenséggel, hogy össze is rezzent.
– Nyomás a szobádba, mert ha apád meglátja, hogy kutya bajod, letekeri a fejed – mondta a kanca, és Plum már hallotta is a közeledő paták kopogását odakintről.
Gyorsan kipislantott az ablakon, és a kinti világosságból ráébredt, sokkal hosszabb időt töltött a konyhában, mint amennyit eredetileg szeretett volna. Bár anyukája túlzott, azért arra tényleg számíthatott, hogy ha apukája itt találja, akkor rögtön befogja egy kis munkára, és ezt jelenleg még szerette volna elkerülni, legalább addig, amíg rá nem sikerül jönnie, mi az, ami ennyire piszkálja a tudatalattiját. Így hát felpattant a székéről, és megiramodott kifelé a konyhából, csak félúton jutott az eszébe, hogy a zabszeleteket és a répáját az asztalon hagyta. Visszaszaladt hát értük, és ha már ott járt, gyorsan nyomott egy puszit anyukája orrára is, mielőtt még visszamenekült volna a szobájába.
A nagy sietség után maga mögött az ajtót már igen óvatosan csukta be, ugyanis odalentről meghallotta apukája hangját. Odalopakodott az ágyához, magára rángatta a takaróját, és nekilátott elrágcsálni a megszerzett élelemet. A zabszeletből a lepedőjére hulló morzsák láttán eszébe jutott, később mennyire meg fogja ezt bánni, amikor szurkálják majd a bőrét, de az éhsége pillanatnyilag minden józanabb gondolatot kivert a fejéből.
Mikor már a répája végét majszolgatta, újra megpróbálta felidézni a nemrég hallott történetet. Igen, azt már tudta, hogy apukája az öreg Plum halála után rengeteget dolgozott, de például arról fogalma sem volt, hogy Melon bácsiék a vihar miatt költöztek Canterlotba. Ez az egész vihar is furcsa história volt: hallotta már néhányszor, amint az öregek mesélnek róla, de általában olyan túlzásokat használt mindenki („Az egész faluból nem maradt még csak egy nyavalyás szilánk se!"), amik egyszerűen nem lehettek igazak. Megbízható beszámoló híján pedig nehezen dönthette el, mi az igazság, és hol kezdődik a legenda.
Viszont egy rakás furcsaság rögtön a helyére is került, például hogy apukája miért nem szívlelte különösebben a pegazusok munkáját, vagy hogy mi is a konkrét problémájuk az Apple családdal, na már azon kívül, hogy ők a faluban a rivális gyümölcstermesztők. Az is egy csapásra világossá vált, hogy Catkin bácsihoz az apukáját a jószomszédi viszonynál sokkal több fűzi… meg persze az is, hogy a faluban néhány öreg indokolatlannak tűnő tisztelettel miért köszönt mindig előre nekik.
De nem is ezen akart most merengeni, hanem azokon a különös szavakon és a megfogalmazáson, amit anyukája használt. Annyira nem volt buta, hogy ne tudja, a történetet példabeszédnek szánta a számára, amiből kiderítheti, mennyire rossz ötlet tétlenül várni, hogy jobbra forduljon a sorsa, ahelyett, hogy tenne valamit. Csakhogy önmagában apukája helyzete aligha hasonlított a sajátjára, hiszen ő joggal remélheti, hogy majd a dolgokat okosabb, tapasztaltabb felnőtt pónik megoldják nélküle is, nem? Ráadásul konkrétan nem is ő maga került bajba, hanem csak…
Megrázta a fejét. Hiába próbálja tagadni, a hatalmas tornádó túlságosan jól passzolt a helyzetének a leírására. Egy pillanatig minden úgy tűnt, az élete a legnagyobb rendben van, azután keresztülszáguldott rajta ez a valami egy felsőbb akaratnak engedelmeskedve, és tönkretette mindenét, szándékosan vagy sem, nem volt beleszólása. És az is túlzás, hogy tökéletesen tehetetlen lenne.
Az egészen más kérdés, hogy mer-e bármit is tenni. Vajon apukája fejében megfordult az, hogy ha csődbe megy a terve, akkor egyszerűen idegenek kezére jut a földje? Biztosan, százszor is. Lett volna neki biztonságosabb választása? Összeszedhette volna a pénzt a szilvafákra hitel nélkül? De miből? Cipekedésből? Aligha. Adta volna fel inkább, és költözött volna Canterlotba, hogy mindent elölről kezdjen?
És ott volt az a mondat, ami mindennél sokkal erőszakosabban benne maradt a fejében. „Legyőzhetetlen akaraterő." „Amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad!" – kiáltotta neki a mókus abban a végzetes álomban. Akkor, ha nem lett volna annyira tompa, megsértődhetett volna ezen az állításon. Mindig is azt gondolta magáról, elég erős az akarata, csak éppenséggel sosem volt elég elszánt ahhoz, hogy bármire is használja. Vagyis csak egyetlen dologra: a saját álmait irányította vele. Min múlik vajon az akaraterő? Csak egy döntés az egész? Hogy „márpedig nem adom fel”?
És ha éppen az álomvilág volt az, amire mindig is rákényszerítette a saját akaratát, akkor ki lenne nála alkalmasabb póni Luna hercegnő megmentésére?
De választ kapott ám egy másik dilemmájára is. A jóslat, a pókok jóslata… ami beteljesedett. Látszólag úgy írták meg, hogy beteljesedjen, és ő teljesen elvesztette a fejét tehetetlenségében egy ilyen hatalommal szemben.
„A Plum család egy olyan fa, amit hiába tör kettébe a vihar, újra kihajt a gyökereiről” – tessék, itt egy újabb jóslat, de ezúttal egy olyan, amit neki írtak! Vajon min múlik, hogy egy jóslat nem marad más némi száraz tintánál egy papírfecnin? Mindenféle megfoghatatlan természetfeletti erőkön? Vagy a puszta akaraterőn?
Érezte, ki kell derítenie. Muszáj megtalálni a választ, még akkor is, ha most túl izgatott is az alváshoz, akkor is, ha egyáltalán nem álmos.
Hiszen ha akarja, akkor elalszik. Megvannak rá a módszerei.
Egy bárány. Két bárány. Három bárány.
Akaraterő az egész.
Négy bárány.
Öt bárány.
Abban a pillanatban tudta, hogy hibázott, mikor elsötétült körülötte a világ. Elveszítette ugyan minden érzékszervét, mégis a napnál is világosabban látta a hibáját: az a valami, amivel egy másodperce még beszélgetett, nem Celestia volt! Hogyan is dőlhetett be neki? Hiszen Celestia sosem volt képes az álmok között járni, legalábbis egyetlen egyszer sem akadt rá példa, amióta Luna megszületett. Ez az ő felelőssége és kiváltsága is volt egyben, ráadásul tudomása szerint abban a sok-sok évben, amit Equestriától távol töltött, szintén nem vette rá magát a nővére, hogy helyettesítse őt az álomvilágban. Vagy be voltak előtte zárva a kapuk, vagy ódzkodott valami miatt, esetleg az sem kizárt, hogy ennyire mégis tiszteletben tartotta a húgára osztott feladatot… a lényegen az okok nem változtattak.
Mint ahogy azon sem, hogy elveszítette a testét. Nem látott, nem szagolt, nem hallott, nem tapintott, egyáltalán nem érzékelt semmit maga körül. Igazából nem is félt… A félelemhez adrenalin kellett volna, az adrenalinhoz pedig test, ennyi ragadt rá biológiából az évszázadok alatt, pedig nem vitte túlzásba a témakör tanulmányozását. Szóval meglehetősen nyugtalan volt ugyan, sőt, mondhatni zaklatott vagy akár ijedt is, a félelem szorongató érzését mégsem érezte, pedig minden oka meglett volna rá. Hogyan lehetett ennyire figyelmetlen! Ezer és egy mozzanatot felsorolhatott volna, ami előre jelezte a bajt, és ő mégis figyelmen kívül hagyta őket mind egy szálig. Ott volt az a furcsa csikó, aki egy másik álomból érkezett, ráadásul meg is próbálta őt figyelmeztetni. Vagy éppen az a semmihez sem hasonlítható feketeség, ami olyan égető érzéssel harapta le a patájának egy darabját, mintha ez az egész világ valódi lenne. Ott volt az ég, ami félreérthetetlenül figyelmeztette, túl mélyre merült, oda, ahol bármi megtörténhet, oda, ahol még ő is hajlamos elfelejteni, hol is van, és miért is jött. Na és persze Celestia.
De mégis, ez az egész felettébb bűzlött neki. Kik lehettek a támadói? Mert annak, hogy megtámadták, immár száz százalék a bizonyossága. Kik merészelhették eltépni a kapcsolatot a testével? Nem féltek vajon a megtorlástól, amire ez után az akciójuk után feltétlenül számítaniuk kell? És honnan tudtak róla ilyen sokat? Honnan ismerték ilyen jól a kapcsolatát a nővérével? Blöff lett volna az egész? Azt mindenki tudta, hogy száműzetésben volt, és csak nemrég tért vissza… De mintha még a palotában folytatott beszélgetésüket is hallották volna! Honnan tudták, hogy ki lesz az a póni, akinek a segítségére rögtön rohanni fog, félretéve a fontosabb tennivalóit?
Milyen szépen belesétált a csapdájukba, még csak nem is gyanakodott! Buta, buta, buta, buta Luna!
Márpedig valamit tennie kell, nem tűrheti, hogy ilyen csúfot űzzenek belőle… De mit? Hol van ilyenkor egy szarv, amivel varázsolhat, hol egy szárny, amivel forgószelet korbácsolhat, egy pata, amivel lesújthatna? Legalább… legalább egy nyavalyás, apró kis izom lenne valahol, amit megmozdíthat! Eddig csak tehetetlenséget érzett, de most mérhetetlen erővel tört rá a bezártság kínja. Mintha megkötözték volna minden végtagját! Az orrát sem vakarhatja meg! Nincs is orra! Mozdulni akart, vergődni, csapkodni, tépni, törni, zúzni, ordítani, dühöngeni, tombolni!
De néma sikoltásra kárhoztatták a gondolataiba zárva, hát csak sikoltott és sikoltott.
Valamennyi idő elteltével (igen, az időérzékétől is megfosztották) egy kevéssel nyugodtabbnak érezte magát. Vagyis talán belefáradt a folyamatos mentális kitörésbe. Ugyanakkor ráébredt, ezzel aztán az ég egy adta világon nem megy semmire. Márpedig ha csak várakozik, az nemcsak hogy nem célravezető, de még hosszú távon simán bele is fog őrülni. Ki kellene inkább találnia valami megoldást. Biztosan van valami, amit test nélkül is véghez vihet! Hiszen eleve az álomvilágban jár, és ott soha nem is volt teste…
Igen, az álomvilág. Eszébe juthatott volna hamarabb is, bár azért az nem meglepő, hogy az első, ösztönös reakciója az volt, hogy magára rántotta a mentális védőpajzsát, és azóta is csak szorította és szorította, mint ahogy egy kiálló ágba kapaszkodik az, aki egy szakadék fölött lóg. Ösztönös, és hozzá kell tenni, helyes reakció volt ez, de még mennyire, hogy helyes. Hiszen más sem hiányzott neki, mint hogy még mentális támadást is indítsanak ellene. Ugyan ettől olyan nagyon azért nem tartott – joggal bízott benne, hogy alkalmasint meg tudja magát védeni –, de mégis szerette volna elkerülni. Azt rögtön eldöntötte, hogy nem fogja a pajzsot óvatlanul leengedni, és körbeszaglászni, mint általában szokta, amikor valaki másnak az álmában járt. Annál most sokkal, de sokkal kifinomultabb módszert kell kidolgoznia.
Olyasmire van szüksége, amin át épp csak érzékeli a világot maga körül, de mégis elég erős ahhoz, hogy megvédje a visszahatástól… sőt, legjobb lenne, ha kívülről teljesen észrevétlenül munkálkodna, csak engedné a világnak, hogy egyszerűen átfolyjon az érzékelésén.
Egy egészen apró csápot elődugott hát a csigaházából, mintegy antennaként, és máris megérezte maga körül a szokásos, két, egymástól szögesen eltérő világot. Az egyikben a mágia meleg, nyughatatlan, erőszakos áramlatai simogatták, a másikban pedig az álomvilág csak képzeletben létező, hűvös, esti levegője. Csak a valóság hiányzott neki, ó mennyire hiányzott! Fél patáját… vagyis, jobban belegondolva akár mind a négy patáját odaadta volna, ha az egészről kiderül, hogy csak egy tévedés, vagy múló rosszullét, és újra megérezheti a canterloti palota erkélyének sima kövezetét maga alatt.
De a mágia síkjának megízlelése már fél siker volt! Nem is számított rá igazából, annyira meglepte, hogy rögtön mohón kapott utána. Ám sajnos egy aprócska hullám, annyit sem kelthetett benne. Hát persze, szarv nélkül nem is. Még ha lenne is teste, az most ott hever az erkélyen, ha valaki el nem mozdította, és ugyanúgy, amint járni sem képes alvás közben, varázsolni sem. Szép is lenne, ha bármelyik egyszarvú rossz álmában egy mágiakitöréssel felégethetné maga körül a szobát véletlenül! Tehát meg kellett elégednie annyival, hogy a teret érzékelte. Ha valami varázslat fenyegeti, azt legalább észre fogja venni.
Akkor ami még hátra van, az az álomvilág. Nyilván nem vesztette el a józan eszét annyira, hogy szelektálás nélkül bármilyen hatást beengedjen a pajzsán belülre, de azért a hőmérsékletnél illene többet kiderítenie. Például igazán jól jönne egy szem odakint, vagyis valami, amivel a környezetet megfigyelheti magának, meg ha már ott tart, egy fül sem ártana. A lehető legóvatosabban addig hajtogatta a lényéből megmaradt apró pont körül a pajzsot, míg csak eléggé el nem vékonyította azon a részen, ahol legjobb elképzelése szerint a szemének lennie kellett volna. Nem ment egyszerűen. Már az is igen nagy nehézséget okozott neki, mire egyáltalán sikerült lokalizálnia azt az érzést, ami az álomvilágban megfelelt a látásnak, nem is beszélve arról, hogy kellően megszűrje, és lehetőleg semmi más ne juthasson át a védőburkán. Percekig elszöszölt vele; mennyivel egyszerűbb volt az egész, mikor a biológia intézte helyette!
Valami mozgott körülötte, pontosabban több, hatalmas valami.
Annyira megrémült, hogy azon nyomban visszahúzódott, és ösztönösen körbevette magát a legerősebb mentális pajzsával, amit valaha készített. Nem kevés időnek kellett eltelnie, mire felismerte, csak az történt, amit egész idáig olyan nagyon szeretett volna. Idegen, furcsa, ijesztő érzés volt szemek nélkül látni, de még mindig sokkal jobb, mint itt gubbasztani a sötétben egyedül. Hogy is csinálta az előbb? Hol is volt pontosan az a valami, amivel csinált valamit, és egyszer csak megjelentek azok a másvalamik?
Alig szaladt végig rajta ez a tökéletesen értelmetlen gondolat, máris érezte, mennyire nevetséges és abszurd ez az egész helyzet, amibe került. Ha egyszer visszajut a valóságba, egy egész tanszéket fog nyitni az akadémián, ahol csak az álomvilággal és a testnélküliséggel foglalkoznak majd – egyáltalán miért nem jutott ez eddig senkinek az eszébe? Hogy lehet az, hogy még csak megközelítő szavai sincsenek arra, hogy leírja, amit érez? Ha mágiáról lenne szó, akkor azért meg tudná értetni magát másokkal és saját magával, hiszen sokat olvasott és tanult a témáról.
Nos, jó, ha a filozófiát most leszámítja, akkor bátran kijelentheti, hogy létezik, itt, most, saját origójaként, és létezésének vannak belső, elhatárolható irányai és darabkái, amiket hívhat szegmenseknek. A feladat tehát az, hogy a pajzsát vékonyítsa el azon létszegmense előtt, amelybe a tájékozódáshoz szükséges külső ingerek érkeznek.
Tovasuhanó árnyak…
Nem, ezek nem azok, akik őt bántani akarják. Ezek csak érkeznek az egyik irányból, és távoznak az ellenkezőbe. Gyakorlatilag minden, amit érzékel, ezt csinálja… Vagyis talán nem is ők mozognak, hanem saját maga, létezésének origója mozdul el folyamatosan a világ origójához képest, így tehát az az irány, amerről a világ érkezik, az ő haladási iránya. Nagyon elvont és furcsa logikának tűnt így érzékelnie azt, ami odakint van, de legalább sikerült megértenie. Neki magának nincsen lába, sem más olyan testrésze, amivel mozoghatna, nem is különösebben szeretne távolodni a pillanatnyi helyéről, ezért az a valószínű, hogy valami mozgatja, viszi őt ebben a térben. Mégpedig ami viszi őt, az az a valami, ami hozzá képest közel van, és mozdulatlan.
Az álomvilágban rögtön két ilyen dolgot is érzékelt, ugyanakkor nyomban fejbe vágta az a felismerés is, hogy a mágia síkján viszont egyetlen, érzékelhetően és sugárzóan hatalmas pont száguld vele együtt. Annyira megrémült, hogy majdnem ismét magára rántotta a mentális védőburkot teljes vastagságában – aztán kezdhette volna elölről az egész kísérletezést. De a mágikus valami rá se hederített, mintha észre se vette volna, mintha nem is létezne. Amilyen passzívan most szemlélte a világot, talán nem is lett volna egyszerű felfedezni, hogy leskelődik.
Óvatosan tovább tekerte maga körül a pajzsot, amitől egy kissé más fókuszban vizsgálhatta meg az odakinti álomvilágot. Várjunk csak… Áhá, szóval azok a nagyon gyorsan rohanó valamik, azok fűszálak… Ebben az esetben a mostani teste, vagy bárminek is nevezze azt a morzsát, ami létezését hordozza, sokkal kisebb, mint eredetileg gondolta. Mintha egyszeriben hangyává, porszemmé változott volna! Szörnyen furcsa volt, egészen picit arra emlékeztette, amikor még csikó korában megtalálta annak a zsugorító varázslatnak a leírását, és rögtön ki kellett próbálnia saját magán. Bár… az valahogy nem volt ennyire valóságos, hiszen tudta, hogy elmúlik, arról nem is beszélve, hogy a varázsereje a mérete ellenére a régi maradt. Nos, jó, ha ezek itt fűszálak, akkor azok a sokkal nagyobb valamik valószínűleg fák lesznek. Ebben az esetben pedig, ha az időérzéke nem zavarodott teljesen össze, nagyjából egy vágtázó póni sebességével mozoghat keresztül az aljnövényzeten.
Érzékelését újra a két alak felé fordította, akik vele együtt mozogtak, és végre némi értelmet vághatott abba, amit látott. A lények nyolc vékony, hosszú ágon lépdeltek, amiből még némileg homályos alakjuk ellenére is azonnal rájött, hogy csakis azok a pókszerű szörnyek lehetnek, amikkel már találkozott a valóságban is. Az egyik pók hátáról vékony, mágikusan viszont erősen fénylő szál indult el, ugyanaz a szál, amit maga körül is érzett. Hát ezzel ejtették foglyul. Mi lehet ez?
Megpróbált óvatosan tapogatózva ismerős mintázatokat keresni a varázslatban. A működése egyszerre volt ismerős, és teljesen idegen – eddig meg sem fordult a fejében például, hogy a rögzítést ilyen kacifántosan próbálja meg létrehozni. Igyekezett jól a memóriájába vésni, hogy amikor végre kikerül innen, majd kipróbálja és alaposabban tanulmányozhassa. Viszont egyáltalán nem talált benne elemi mágiát, sem az anyagi mágia bármilyen más megnyilvánulását, de még csak asztrális komponenseket sem. A nagyrésze bonyolult metamágia volt, egészen picit megfűszerezve egy olyan mintával, ami messziről hasonlított arra a varázslatra, amit ő is használt az álomvilágba belépésekor. Nagyon bízott benne, hogy ha felébred, nem felejti el az egészet, mert igen sokat tanulhatna belőle.
Viszont végre tudta mihez viszonyítani a varázslat erősségét, és ilyen szemszögből a pókszerű lényeket tápláló mágia sem tűnt már annyira erősnek. Jól sejtette, ha valamiképp visszaszerezné a varázserejét, könnyűszerrel elbánhatna vele, sőt, ha kedve úgy tartaná, a legnyersebb módon is belenyúlhatna az integritásába, hogy semmivé foszlassa. Kár hogy nem teheti meg azonnal… Bár… Amióta a mentális pajzsán rést nyitott, és a támadóit figyelte, mintha határozottan halványult volna a mágiájuk ragyogása. Csak azért, mert már pontosan fel tudta mérni? Nem, nem lehet kizárólag ennyi! Sokkal valószínűbb, hogy a pókok puszta létezése is a mágiájukból táplálkozott!
Hát persze… Ez sok mindent azonnal megmagyarázna. Eredetileg azt gondolta, valamilyen túlvilági lények lehetnek, azért nem képesek tökéletesen megjelenni az anyagi síkon, de ennél sokkal valószínűbb, hogy nem is léteztek. Nem élőlények voltak, csak bábok, amiket ideig-óráig összetartott gazdájuk akarata. Akkor pedig, ha ilyen tempóban halványodnak, hamarosan teljesen felemésztik saját magukat… és akkor végre kiszabadul! Ugyan azt elképzelni sem tudta, mihez is kezdene hirtelen jött szabadságával, akaratának kifejezésére képtelenül heverve a fűben, de még az is biztosan jobb lenne, mint száguldani a végzete felé. Mennyi idő lehet még hátra?
Számolni kezdett. Harmincig se jutott, amikor úgy érezte, a lények kisugárzása biztosan csökkent valamennyit. Tizedét veszíthette el? Huszadát? Ötödét?
Újrakezdte az idő mérését, de most húszig sem jutott. Egyre gyorsabban fogyasztják a mágiát! Talán már csak egy perc, és kiszabadul! Mi várhat rá? Van valami célja ennek az esztelen rohanásnak?
Lesz ideje egyáltalán magában heverni valahol, vagy az, aki a pókokat létrehozta, nagyon is tisztában van erejük halványodásának tempójával?
Nem kellett sokáig várnia, az egyik kérdésére rögtön választ is kapott. Körülötte egy perc múlva megszűnt a növényzetnek mindenfajta árnyéka, és már csak hideg sziklafalakat érzékelt, olyanokat, miket sohasem melegített fel az álomvilág képzelt napja. Törmelék, kavicsok… odafentről apró cseppekben hulló, tócsákba gyűlő nedvesség… majd egy erős rántás, amint a barlang padlójára hull, és utána semmi sem mozdult többet.
Mindenre felkészülve, hitetlenül tapogatózott körbe észlelésének csápjaival. A pókok eltűntek volna? Egyáltalán nem érezte a jelenlétüket, de még csak a varázserő morzsáit sem, amiből táplálkoztak. Most mit csináljon? Azt sem tudta hirtelen eldönteni, vajon könnyebbüljön meg, amiért megszabadult fogvatartóitól, vagy éppen rémüljön meg tőle, esetleg legyen rájuk dühös, amiért látszólag minden cél nélkül berángatták ide, pont egy kihalt barlangba, ahol még esélye sincs rátalálni semminek, ami esetleg él és mozog ebben a valószerűtlen világban?
Addig is, amíg csak heverészett, volt ideje rendesen magába szippantani minden információt a körülötte elterülő térről, és minél több energiát fordított a vizsgálódásra, annál nyugtalanabbá vált. Igen, egy barlang vette körül, ám a pókok elég gyorsan elég távolra hurcolták a bejáratától ahhoz, hogy fénynek már a nyomát se érzékelhesse idebent. Az egész járat kiszélesedett körülötte, és tovább folytatódott arrafelé, amerre a lények cipelték. Fentről néhol óriási cseppkövek nyújtóztak alá, hogy elérjék a földről fölfelé magasodó társaikat. És valahonnan a távoli mélyből, mint gát repedésén át egy fekete tó vize, úgy szivárgott elő egy megfoghatatlan rossz érzés, amit jelenlegi kezdetleges érzékszerveivel nem tudott hova tenni. Mégis, egy dologban biztos volt: rendes körülmények között gondolkodás nélkül menekült volna innen, olyan tempóban, ahogy csak bírják a lábai. Az egész világon, amit ismert, egyetlen hasonló hely akadt még, ahol inába szállt minden bátorsága, még a látszólag tökéletesen elpusztíthatatlan falak ellenére is.
Míg a mozdulatlan csendben várakozott, az érzelmei szép lassan felőrölték az akaratát, és már-már meggyőzte magát róla, hogy építse vissza a mentális páncélját, legfeljebb egy apró kukucskálólyukat hagyva rajta, amikor a közeledő dolgot felfedezte. A váratlan mozgástól a lénye egyik fele egészen picire húzódott volna össze, míg a másik legszívesebben körbe-körbe rohangászott volna, de mivel egyiket sem tehette meg valójában, némi befelé sikítás és mentális fogcsikorgatás után nyugalmat erőltetett magára, és sikerült újra a világra koncentrálnia.
Nem, nem a lépteket vette észre, azok egészen halkak voltak, megítélése szerint aprók és szaporák, csak akkor fedezte fel őket, amikor már egészen közel értek. A sötétség miatt a dologról visszaverődő fényt sem érzékelhette, a szaglásáról pedig olyan mértékben fogalma sem volt, miként is működik, hogy meg sem próbálta reprodukálni a mentális megfelelőjét. Viszont ami érkezett, az már egészen messziről mindent elhomályosító, ragyogóan fényes mágikus aurát hordozott maga körül, annyira erőset, amivel élőlényben csak ritkán volt szerencséje találkozni. Bár, amennyire elveszítette minden viszonyítási alapját, nem volt benne egészen biztos, mit is érzékel pontosan. A közeledő valami hiába tűnt megalázóan hatalmasnak a mágia síkján, az álomvilágbeli kivetülése egészen apró volt, szőrös, és valahogy megviselt, kopott. Ennyi információ alapján elképzelése sem volt, mivel is áll szemben, mégis, valamiért az az érzés kerülgette, hogy egyszer vagy többször, esetleg nem is olyan régen, vagy akár évezredekkel ezelőtt, már találkoztak.
A pici valami nem messze megállt, két lábra emelkedett, óvatosan fürkészve körülnézett, majd visszapottyanva ismét a négy tappancsára cikázva egészen közel futott ahhoz a helyhez, ahol Luna hevert. Hosszú bajuszszőrei idegesen rezegtek, amint szaglászott, ráadásul az egyik éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kipottyanjon a helyéről, és lassan szállingózva lehulljon a barlang padlójára.
Már biztosra vette, hogy egy mókus volt az, és ettől rögtön az eszébe jutott az is, hol és mikor találkozhattak ezelőtt. Vagy tévedett volna? Az a mókus sokkal kevésbé emlékeztette egy mumifikálódott tetemre, mint ez, bár az igaz, hogy amazt az igazi érzékszerveivel tapasztalhatta meg… vagyis a majdnem igaziakkal… és annak a mókusnak nem volt ekkora mágikus hatalma sem.
Míg ezen töprengett, a mókus kinézelődte magát, megcsóválta a fejét, és valamit dünnyögött az orra alatt. Luna majdnem el is szalasztotta a mondandóját, hiszen eddig nem fordított különösebb figyelmet a hangokra, ráadásul így, fül nélkül azt sem tudta hirtelen, miként is érthetné meg a jelentésüket. Szerencséjére magát a kimondott gondolatot egy egészen más csatornán sikerült észlelnie, nagyjából úgy, mintha a mókus arcára lett volna írva.
– Ejnye, kedves hercegnőm, hát nem figyelmeztettelek? Elbíztad magad, vagy nem vigyáztál eléggé? Én a helyedben messzire elkerültem volna ezt a világot… Na persze úgy tűnik, egyikőnknek sem volt igazi választása, nem igaz? És most nézd meg, mit csináltak veled.
Luna nem volt teljesen biztos az érzelmekben, amit a monológ közvetített felé. Valamiért a mondatokból áradó sajnálkozás nem tűnt őszintének, inkább egy adag gúny és némi vidámság vegyült bele. De nem ért rá ezzel foglalkozni, inkább annak örült, hogy az a sejtése, miszerint egy ilyen elhagyatott helyen senki nem fog rátalálni akár évszázadokig, nem fog valóra válni. Ha pedig ez a fura mókus az ő pártján áll, és ennyire sajnálja, ami vele történt, akkor akár segíthetne is rajta. Igen ám, de hogyan? Ha bizonytalanul is, de érzékelni képes ugyan ezt a világot, megváltoztatni mégsem tudja, hiszen minden eszközétől megfosztották hozzá. Talán…
„Vigyél vissza a testemhez!" – formálta meg a gondolatot egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, és amennyire csak merte, elvékonyította a mentális védőpajzsát. Ha a beszédről vagy a varázslásról le is kell mondania, azért még egyetlen út nyitva maradt előtte: ha a mókus jó megfigyelő, esetleg konyít a mágiához (és ekkora hatalommal ugyan miért is ne tenné), akkor messziről leolvashatja a gondolatait, hasonlóan ahhoz, ahogy ő is félig olvassa azokat, amiket direkt neki szánnak. Általában már a gondolattól is a hideg rázta, hogy esetleg valaki beleláthat a fejébe, mégsem maradt más választása. Bízott benne, a tudata legmélyét nem szolgáltatja ki így sem, csak a legerősebb gondolatokat a felszínen, de mégis teljesen meztelennek érezte magát ennyire kitárulkozva. Persze jókora butaság ez is, hiszen mostanában ritkán hordott ruhát, ráadásul már teste sincs, ami miatt zavarba jöhetne.
A mókuson nem látszott, hogy bármit is észrevett volna, és ettől gyorsan rátört ismét a kétségbeesés. Mi van, ha ez az egész nem úgy működik, mint azt tippeli? Hiszen az égvilágon semmit sem tud erről a helyről, vagy erről a helyzetről! Hogyan sétálhatott ennyire fogalmatlanul ebbe a csapdába?
– Hé, nem is rossz! – szólalt meg a mókus, miközben felderült az arca. – Igazán nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben beszélgethetünk. Ezek szerint valamilyen módon látsz engem? Hallod, amit mondok?
„Igen!!!" – ordította vissza Luna létezésének minden csepp energiájával.
– Persze mit vártam volna tőled – nyugtázta a mókus egy vállvonással. – Gondolom, sokat segít, hogy mindig tudatosabban jártad az álmok világát, mint a legtöbben. De akkor is szép teljesítmény, figyelembe véve, hogy legfeljebb néhány órája szabadíthattak meg a testedtől. Emlékszem, annak idején…
„Vigyél vissza a testemhez!" – tért vissza az előző gondolatához Luna eléggé türelmetlenül, amitől a rágcsáló kelletlenül bár, de elhallgatott.
– Nem kell aggódnod – szólalt meg kis szünet után vontatottan –, a tested pont ott van, ahol hagytad, minden világban. Ha jól tippelem, a nővéred majd gondoskodik róla, hogy ne menjen tönkre nélküled sem, hiszen megvannak rá az eszközei.
„Vissza akarok jutni!"
– Én igazán megértem, hogy nem ez a kommunikáció legkifinomultabb formája, amit valaha két értelmes lény művelt egymás között, de azért én a helyedben legalább egy „kérlek”-et beiktattam volna valahova a gondolataim közé – mosolygott a rágcsáló halott tekintetét Lunára szegezve.
Luna tajtékzott, de el kellett ismernie, jelenleg egyedüli lehetséges megmentőjével áll szemben, és nem érdemes csak az önérzete miatt magára haragítania.
„Vissza szeretnék jutni, vigyél a testemhez kérlek" – sugározta inkább, miközben nagyon remélte, hogy a szarkazmust a mókus már nem képes kiolvasni a mélyebb rétegekből.
– Egyébként, ha például az egyik alattvalód lennék, kérés és gondolkodás nélkül segítenék rajtad, hidd el – folytatta a mókus egy félmosollyal, mintha mi sem történt volna. – Már csak azért is, mert eléggé fogytán van a számunkra kiszabott idő. Ugyanakkor meg kell értened, az a valaki, aki idáig elhozatott, nem feltétlenül örülne annak, ha segítenék. Nem vagyok biztos benne, hogy átlátod, mekkora kockázatot is vállalok, főleg ha azt is hozzáveszem, hogy ha segítek, nem neked kell itt maradnod összezárva vele.
Luna egy rossz előérzettől vezérelve azonnal magára kapta a védőpajzsát teljes vastagságában, éppen csak a legkisebb kémlelőnyílást hagyva rajta.
Valami nem stimmelt. Addig minden rendben volt, míg abba a hitbe ringathatta magát, hogy a rágcsálónak álcázott entitás őszintén segíteni akar rajta – de ebben a legutóbbi pár mondatában már sütött az alkudozás. Így viszont a helyzet máris egészen más. Természetesen szörnyű helyzetbe került, és el kellett ismernie, hogy a saját hibájából, de eddig még senki mást nem sikerült magával rántania legalább.
Viszont arra jobb, ha minél előbb felkészül, hogy lesznek olyan rosszakarói, akik megpróbálnak majd visszaélni a helyzetével. Itt van rögtön a pókok gazdája. Miért fosztotta meg őt a testétől? Miért cipelte el idáig? Mit akarhat elérni vele? És nem pontosan ugyanezt akarja ez a mókusszerű valami is? Ha akkora hatalma van, mint azt érzi rajta, akkor miért számít neki, hogy a pónik egyik hercegnőjével mi is történik? Valamit kérni szeretne tőle… Olyasvalamit, amit ő semmilyen más esetben nem adna meg. Egy igazán veszélyes szívességet, amit rögtön megbánna, amint visszajut a testébe – és talán nem csak ő, hanem még sokan mások is.
Akár akarta, akár nem, túsz volt, egy nagyon értékes, megkötözött, jelenleg gazdátlan túsz, aki csak itt hever a barlang padlóján várva, hogy valaki felvegye. Ha olyasvalakivel hozná össze a sorsa, aki feltétel nélkül elengedi, azért örökre hálás lenne… de addig, amíg csak a túszt látják benne, sokkal egyszerűbb, és sokkal biztonságosabb rajta kívül mindenki más számára, ha azt feltételezi, hogy máris halott.
Óvatlan volt, legyőzték, meghalt, megérdemelte. Ennyire egyszerű.
– Nagyon csendes vagy – állapította meg a mókus hunyorogva. – Nem kérdezed meg, mi a segítségem ára?
Nem, nem fogja megkérdezni. Legszívesebben az összes kapcsolatát megszakította volna a kinti világgal, de azért annál kíváncsibb volt. Kíváncsi arra, mikor megy el a mókus, és mikor érkezik valaki más a helyére.
A mókus vetett egy gyors, óvatos pillantást a barlang távoli sötétje felé, majd sokkal halkabbra fogta a hangját.
– Hát jó, igazad is van – mondta, és egészen úgy tűnt, mintha kacsintott volna. – Nem bízol bennem, és én sem bízom benned. Bármit is kérnék, igent mondanál, és végül nem adnád meg. Bevallom sejtettem előre, de azért vicces volt megpróbálni. Na sebaj, az én nagy szerencsémre sokkal több bábu mozog ezen a táblán, mint te azt sejtenéd. De nem beszélgethetünk tovább, mert ha jól hallom, máris közeledik néhány gyalog, akikkel nem szeretnék ilyen állapotban összefutni, szóval a viszontlátásra… vagy ég veled!
A pici rágcsáló visszaereszkedett négy lábra, és eliszkolt nagyjából arra, amerről jött, átadva a helyét az élettelen, fekete kőnek. Luna ismét egyedül maradt, bezárva önmagába a baljós gondolataival együtt. Fogalma sem volt, kik lehettek azok, akik közeledtek, de nem merte megkockáztatni, hogy az odakintből a kelleténél nagyobb szeletet engedjen idebentre. Úgyis minden ki fog derülni a maga idejében. Például abban teljesen biztos lehetett, hogy nem a várva várt felmentőserege érkezett meg, ugyanis akkor az a nyamvadt mókus nem hagyta volna itt heverni, hanem elvitte volna magának. Biztosan a pókok gazdája vette észre a szolgái létének megszűnését, és valami módon újrateremtette őket. Már az is megért volna egy fél canterloti kincstárat, ha azt kideríthetné, hogyan is csinálta, már ha tényleg az volt, akit a követek megneveztek. Vagy az is lehet, hogy nem is volt igazán nehéz a dolga, ha például Tartarus falain keletkezett egy apró repedés, mint attól Celestia félt. Ebben az esetben az lenne a legjobb, ha a nővére és a segítői megtalálnák és befoltoznák azt a lyukat minél hamarabb… De vajon nem lehetséges-e, hogy már be is foltozták? Esetleg meg sem találták, elmentek mellette? Mennyi idő telhetett el a valóságban, amióta testetlenül hever? Egyáltalán mennyi idő telhetett el az álomvilágban?
Valami közeledett, most már ő is megérezte. Pontosabban két valami is, amiről rögtön a pókok jutottak az eszébe… de nem, ami most érkezett, annak a leghalványabb köze nem volt azokhoz a lényekhez. Míg a pókokat fénylő mintázat kísérte mindenhová a mágia síkján, most semmit nem sikerült észlelnie, csak ürességet, rémítő, feneketlen ürességet, mintha maga a mágikus tér szövete szűnt volna meg, mintha valami elnyelte, vagy inkább kitaszította volna magából. Még csak hasonlót sem tapasztalt soha eddigi életében, legfeljebb egy nagyon régi mesét hallott ilyesmikről a nővérétől… mikor még mindketten egészen fiatalok voltak.
Ezek után nem volt kíváncsi a lényekre, de félt teljesen magába zárkózni, nem akart egyedül maradni a sötétben, még nem. Helyette undortól remegve figyelte, amint a valamik egyre közelebb lépdelnek hozzá.
A hátsó lábukra emelkedve jöttek, mint nem sokkal ezelőtt a mókus, mégsem hasonlítottak egyetlen élőlényre sem, mi valaha Equestria földjét taposta. Csupasz, sápadt, papírszerű bőrük és groteszkül magas, csontos alakjuk a megcsúfolása volt bármilyen teremtménynek. A fejük helyén egy majdnem teljesen sima, orrnélküli golyót hordtak mindössze, hosszú, karomszerű ujjaik máris mintha Luna felé tapogatóztak volna.
És a legszörnyűbb az volt bennük, hogy Luna valahol már látta őket. Egyszer, nagyon régen, akkoriban, mikor semmi sem létezett. De nem, az nem lehet!
– De igen, Holdfény.
Nem lehetnek valódiak! Réges-régen meg kellett volna szűnniük!
– Itt lent, a mélyben többen is vagyunk mi, nem valódi dolgok. Nem szűnhetünk meg, addig nem, míg bárki is emlékszik ránk. Örök életetekkel éppen ti kárhoztattok örök létre minket.
Ez őrület, nincs semmi értelme! Ki lehet az a Holdfény? Mit akarnak pont tőle?
– A testvéredhez van egy kérésünk.
Akkor ez az egész csak egy tévedés! Ezzel nem mennek semmire! A nővére a patáját sem fogja mozdítani, hogy megmentse őt! Hiszen alig tért vissza a száműzetéséből, észre sem fogja venni, ha megint eltűnik!
– Te tévedsz. Napfény igen sokat megad érted, majd meglátod.
Nem! Ez már nem játék, nem akar megint egyedül maradni! Nem akarja a sötétséget, ne vegyék el tőle a mágiáját! Ez nem lehet igazi, az egész csak egy rossz álom! Elég, elég, fel akar ébredni végre!
– Csend. Aludj.
Plum Screw fára épített kunyhójának tornácán üldögélt, és a lábát lóbálta bele az alatta elterülő mélységbe, miközben a patái között azt a bőrzacskót forgatta, amit Zecorától kapott. Azon merengett, vajon most ment el teljesen az összes józan esze, vagy éppen hogy megjött; húzzon-e haza teljes lendülettel, mielőtt nagyobb botrány lenne az eltűnéséből, várja meg a lányokat, ahogyan azt eleve megbeszélték, vagy menjen be és kezdjen neki egyedül. Amióta eldöntötte, hogy a saját patáiba veszi a sorsát, annyi választás közül kellett döntenie, mint még soha életében, ráadásul minden döntéséért egyedül csak ő volt a felelős. Jó, a szülei eddig is igyekeztek felnőttként kezelni őt, de azért saját magát meggyőznie nem volt ennyire egyszerű.
Nem segített sokat az sem, hogy gyakorlatilag semmi nem úgy sült el eddig, ahogyan azt eltervezte. Tegnap reggel, amikor visszafeküdt aludni azzal a feltett szándékkal, hogy majd most megváltja a világot vagy legalábbis Luna hercegnőt, gyakorlatilag semmit sem tudott elintézni, csak egy marék gúnyos kérdőjelet kapott az arcába. Nem mintha nem sikerült volna elaludnia. Büszkén jelenthette ki magáról, hogy elég erős akaraterővel rendelkezett ahhoz, hogy alvásra kényszerítse magát, na nem mintha ez egy olyan képesség lenne amúgy, amivel bárkinek is szívesen eldicsekedne… Sweetie Belle-nek például nem feszegette a témát különösebben, éppen elég jó fantáziája volt ahhoz, hogy elképzelje a lány arcát, amit vágna, ha ilyesmivel kezdene neki büszkélkedni. De sikerrel járt, az a lényeg, és még csak nem is kellett háromszáznál több birkát megszámolnia, vagy legalábbis nem sokkal többet, amennyire emlékszik. Valahol akörül tarthatott, amikor azon kapta magát (persze csak óvatosan, nehogy felébredjen), hogy valahol eltévesztette, miközben hangokat hall, amik hozzá szólnak, és az ágy lassan ringatózik alatta jobbról balra. Innen már nagyon kellett vigyáznia, nehogy valami olyasmit műveljen, ami miatt kirángathatja magát az álomból, inkább igyekezett egy picit mélyebben belemerülni, miközben Ponyville saját verzióját idézte meg maga köré.
Akkor tudta, hogy végleg sikerült elaludnia, amikor megjelent Fény Gyilkosa is, unott lassúsággal a házak szélét majszolgatva. Az egyik takaros kis földszintes épületnek – melynek ablakpárkányán még mindig virágzó növények hajladoztak szöges ellentétet alkotva az ablaküvegek halott sötétjével – éppen a fele hiányzott. A benti komódnak Plum szeme láttára tűnt el az oldala, mindenféle fehérneműk potyogtak elő belőle a semmibe. Plum a látványtól a házikó ismeretlen lakójára gondolt, és egy egészen picit zavarba is jött a félig illetlen, de teljesen akaratlan leskelődéstől. Nem tudta eldönteni, vajon akkor most forduljon el, vagy a régen elköltözött pónihölgynek már annyira mindegy, hogy kukkolja-e a sebtiben el nem pakolt holmijait… és nagyjából ennél a pontnál jött rá, hogy mindez nem történhetne meg a fejében direkt, hanem az álomvilág végérvényesen átvette a vezetést, ő pedig édesdeden aluszkál valahol a valóságban.
Nagy volt a kísértés, hogy sodortassa magát egy picit az eseményekkel, és megnézze, hova viszik azok teljesen maguktól. Ha tud repülni (és persze miért is ne tudna, mint arról meggyőződött két-három hatalmas szökkenéssel), akkor akár Canterlotig suhanhatna, és megkereshetné Sweetie Belle-t is akár, vagy…
De nem, nem ezért jött. Összeszorította a fogait, és amennyire tőle tellett, megacélozta az akaratát. Szembefordult Fény Gyilkosával, és belenézett a mélységébe, bele az Everfree erdő közepe felé, arra, amerre a tornyot sejtette, amin keresztül mindig át tudott szökni Screw álmaiba. Valahol arra volt egy tisztás, amin három póni teste hevert.
Most a sötétségen kívül nem látott semmit, hiába erőltette a szemeit.
Egy pillanatig habozott. Mi legyen a következő lépése? Repüljön bele a semmibe vakon, és bízzon benne, hogy az nem nyeli majd el? Egyáltalán eshet bármi baja, miközben álmodik? Mióta Luna beleszorult az álmába, már nem volt olyan biztos a válaszban. A pókok igenis rendesen ráijesztettek, bármennyire tiltakozott ellene, beköltöztek a gondolataiba, és elvették tőle azt a felhőtlen játszóteret, amit az álmok jelentettek neki. Minden lépését meg kellett hát alaposan fontolnia, mert fogalma sem volt róla, mikor csapnak át véresen komoly valóságba körülötte az események.
Azon kapta magát, hogy a felhőket figyeli az égen Fény Gyilkosa fölött, nagyjából azon a helyen, ahol az ég selymes kékjén fodrozódó bárányfelhők hullámzani és örvényleni kezdtek, narancssárga árnyalatot vettek fel, majd vöröset és lilát, végül elnyelte őket a csillagtalan sötétség a messzi távolban. Valami motoszkált az emlékei között a látványra, de nem volt benne egészen biztos, hogy micsoda is. A mókushoz… igen, a mókushoz lehetett köze. Nem kellett sokat rágódnia, mire eszébe jutott a legutóbbi eset, amikor alaposan megnézették vele ezt az égboltot.
„Amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad, csak odafent, ahol a felhők is vannak”, mondta neki akkor a pici rágcsáló. Ezek szerint létezik „idelent” és „odafent”, még ha nem is annyira intuitív fogalmak ezek itt, mint a valóságban. Az biztos, hogy itt, ahol a felhők vannak, neki éppen elég erős az akaratereje, hogy bármit megtehessen, ez már egyszer bebizonyosodott. Akkor pedig egyelőre nem kell félnie, elég, ha vigyáz magára és fél szemét az égen tartja. Még végig sem gondolta, máris egy újabb emlékfoszlány tolult a tudatába: Luna hercegnő, amint a félig feketeségbe foszlott tisztáson megjelenik és rákiált abban a végzetes álomban. Ö volt az, aki mindig az eget fürkészte, mintha keresne ott valamit, bár akkor még nem értette, hogy mi is lehet az.
Most már tudta: a felhőket kereste ő is, és a kék égboltot – és ez a tudat egy nagyon picit megnyugtatta, és erőt adott neki. Ha az álmok hercegnője ugyanazt a módszert használta tájékozódásra ebben a különös világban, amit ő is felfedezett, akkor csak nem jár olyan nagyon rossz úton. De az is lehet, hogy valamit félreértett, vagy félrevezették, és a vesztébe rohan.
Némi habozás után döntésre jutott: folytatnia kell, aminek nekikezdett, számára már nincsen más út, csak előre. Lendületet vett pár lépéssel, majd szökkent egyet, és rögtön hatalmába kerítette az ismerős érzés, amint tudata legyőzi a gravitációt, zuhanása súlytalanságba vált, majd pedig pont olyan természetességgel parancsolja magát feljebb, feljebb, bele az alkonyatba, mintha csak szárnyakon repülne. Minden izma ösztönösen megfeszült, felkészülve valami ismeretlen fájdalomra, amint átlépte Fény Gyilkosa határait, de mint ahogy legutóbb, most sem esett semmi baja. Kifújta hát a levegőt, amit addig visszatartott, és egyre gyorsítva a tempóján száguldott az eltűnt erdő közepe felé.
De ezúttal a kastélyt nem találta ott, ahol lennie kellett volna. Vagy csak eltévesztette az irányt? Elbizonytalanodva lassított, és repülés közben körbefordult. Messze maga mögött fénylett az álomvilág kék ege, Ponyville házacskái innen apró színes kavicsoknak tűntek csak, a fák, hegyek legfeljebb játékoknak. Ennél nem távolodott el jobban legutóbb, ebben biztos volt. Még ha a feketeség el is nyelt újabb pár száz lábnyi területet a világából távolabb tolva ezzel a látóhatárt, mikor Screw-val kiugrottak a toronyból, ennél a falu sokkal közelebb volt. És sem jobbra, sem balra nem látott maga előtt semmiféle épületet, hiába is meresztgette a szemeit. De akkor hol lehet? Ha nem a körülötte észlelhető térben helyezkedik el, akkor vajon eljött az ideje, hogy az „odafent” és az „idelent” között megtanuljon utazni? De hogyan?
Mikor nem gondolt többet a száguldásra, fokozatosan veszíteni kezdett a sebességéből, amint a menetszél lelassította. Már alig galoppozó sebességgel sodródott a semmi fölött hátrafelé, figyelmét a világos horizontra összpontosítva, a szél visszafele borzolta a szőrét, sörényét az arcába fújta. Minden tökéletesen valóságosnak tűnt körülötte, ha nem lett volna ennyire hihetetlen az alatta tátongó űr. Fölötte csillagok ragyogtak a lilás színben játszó felhők között.
– Tűnjetek el! – ordított az ég felé, de nem történt semmi, pont, mint ahogy arra számított.
Összeráncolta a szemöldökét, miközben megfeszítette az akaratát. Minden erejével igyekezett elképzelni, amint az ég kiürül, a felhők szétoszlanak, a csillagok egyesével kialszanak, és átadják helyüket a fénytelen semminek. Nagyjából ugyanazt az érzést kereste, mint amikor a gravitációt győzte le az akaratával… de bármiféle fogódzó nélkül nem ment semmire. Mintha nőtt volna egy plusz végtagja, amit most hirtelen meg kellene tanulnia használni.
Akárhogyan is hunyorított erőlködve percekig, bárhogy csikorgatta a fogait, a csillagok csak gúnyosan pislogtak vissza rá. Előbb-utóbb be kellett látnia, hogy vesztett, vannak olyan dolgok, amiket puszta akaraterővel nem győzhet le. Talán túl nagyképűen vágott neki ennek a feladatnak, és most ideje lenne tenni egy lépést hátra, találni egy új nézőpontot, valami másmilyen megközelítést, új lendületet a második nekifutásra – mert arról, hogy feladja, szó sem lehetett.
Széles ívet leírva a levegőben megfordította a sodródását, hogy ne távolodjon el nagyon Fény Gyilkosa belseje felé, majd kiengedett magából minden feszültséget, ami csak az iménti erőlködésnél az izmaiba költözött. Kényszerítette az arcát, hogy ellazuljon, majd így tett minden egyes tagjával, amire csak hirtelen gondolni tudott. Ernyedten lógatta a lábait, még picit talán élvezte is, amint itt-ott himbálózva beleakadnak a légáramlatokba. Jól van, hát ha nem megy erőszakkal, akkor valami mást kell kitalálnia. Ahhoz pedig el kellene felejtenie azt a módszert, amivel eddig mindig jutott valamire ebben a világban. Ki kell ürítenie a fejét, nem gondolni semmire. Nem aggódni amiatt, hogy leeshet, hiszen úgysincs alatta semmi. Ha bármi fizika létezne az álmokban, akkor is innen kifelé ránthatná csak a gravitáció. De gravitáció nem létezik, itt nem, csak az emléke, a megszokás. Nyugodtan lebeghet hát, ha akarna vagy ha képes lenne rá, akár alhatna is egyet álmában, ezzel a sebességgel egy negyed órán belül úgyis visszaér Ponyville romjai fölé. Lehunyta hát a szemeit.
Váratlan csípés riasztotta fel a hátsójában, ijedtében felkiáltott, és maga alá kapta mind a négy lábát, még a farkát is behúzta. Tágra nyílt szemekkel fordult körbe támadója után kutatva, de egy méretes csomó, lassan lefelé libegő szőrszálon kívül az égvilágon semmit nem látott maga körül. Szőrszál?! A lábai közé kapta a nyakát, úgy próbálta meglesni, mi történhetett a farkával, ám bárhogy forgolódott, csak a hűlt helyét találta. Egyre rémültebben igyekezett egy olyan nézőpontot találni, ahonnan kellően rálát a saját fenekére, míg végül sikerült megpillantania: a farka, egy kiadós darabbal a gerince alsó részével és a hátával együtt egyszerűen eltűnt, csak egy gömbölyű bemélyedést hagyva maguk mögött. Mintha csak valaki egy túlméretes fagylaltoskanállal mart volna magának egy gombócot a húsából, mmm, finom szilvafagyi!
Plum eszét vesztve iramodott meg, mindegy merre, csak kifelé Fény Gyilkosa gyomrából. Ez a nyavalyás képes volt belé harapni! Márpedig így biztosan nem maradhat! Vagy de? Most már örök életében, minden álmában hiányozni fog a hátából egy darab? Sőt, még az is lehet, hogy ha felébred, az igazi teste is megsérült! És még nincs vége, hiszen ki is kell jutnia innen! Mi lesz, ha ez a szörny a következő harapásával a fejét tünteti el? Azon nyomban meghal, vagy csak vakon bolyonghat körbe-körbe, míg az egész teste el nem enyészik?
Soha még ilyen pánikban nem repült, meg sem állt, mikor elszáguldott a sötétség határainál, el Ponyville fölött, egészen az északi szántóföldekig, csak ott jutott eszébe, hogy akár már le is szállhatna, és foglalkozhatna a sebével, hiszen itt már nem eshet baja, míg Fény Gyilkosa el nem emészti az egész várost, és az biztosan jó pár napig eltart majd neki. Lassított hát, és leereszkedett az egyik mezőre, egy csapat varjút riasztva fel érkezésével. Így, hogy nem a levegőben forgolódott össze-vissza, hanem végre szilárd talajon támaszthatta a lábait, már könnyebben tudta úgy tekerni a testét, hogy jobban szemügyre vegye a sérülését. Kavargó gyomorral próbált meg felkészülni kilógó, fehér csontok, inak, tépett hús látványára, de ehelyett mindössze egy fekete mélyedést talált a fenekén.
– Rohadt dög, ez az enyém! Hogy merészelsz megharapni? – motyogta az orra alatt, bár az első pár szó után kezdte kissé kellemetlenül érezni magát, amiért magában beszélt.
De most mégis mihez kezdjen? Kötözze be? Igazi seb ez egyáltalán? Nem kellene véreznie? És mi az, amiről elfeledkezett már megint… mintha nem találna egy szót, amit ki kellene mondania, már itt van a nyelve hegyén, de még a tudata alatt… és valami köze van az egésznek Luna hercegnőhöz.
Tanácstalanul forgatta a szemeit, bármiféle mentális kapaszkodó után kutatva, és akkor érezte meg a mozgást a látótere legszélén. Felkapta a fejét.
Körvonalak!
Körvonalak voltak azok, fent, az üres égen, felhők körvonalai, éppen úgy, mint akkor, amikor a mókus kitépte a fél sörényét, akkor, amikor Screw keresésére indult, aki csikóvá változott, és Luna hercegnő valamilyen módon rájuk talált, és… őt is megharapta Fény Gyilkosa, de neki elég volt erősen összpontosítania, és a sebe már be is forrt.
– Ez nem valódi! Csak egy hülye álom – jelentette ki, miközben hátrafordult, és minden képzelőerejét bevetve arra koncentrált, hogy a saját, jól ismert farkát pillanthassa meg ezúttal.
Nem ment egyik pillanatról a másikra. A szemei előtt nőtt vissza a hiányzó rész a hátából, szinte minden egyes millimétert úgy kellett előcsalogatnia. Igen, eddig megvan, akkor jöhet a farka, a sok ezernyi szőrszál, hosszabbra, hosszabbra, még hosszabbra! Mire az egésszel végzett, szabályosan kimerült, már csak a kicsavart pozíciója miatt is görcsben volt minden izma. Egy nagy sóhajjal elterült a földön, és a hátára hemperedett. Soha nem örült még ennyire annak, ha szél borzolta a szőrszálait. A nap melegen sütötte a hasát, messze magasan csak néhány fátyolfelhő vándorolt lassan a keleti hegyek irányába.
Mégis, sírni tudott volna. Ó, milyen naiv volt! Ha tényleg ennyire könnyű lenne, akkor mindenhol magukat hősnek képzelő pónik rohangálnának fel-alá az álomvilágban, nem igaz? Ezzel szemben a milliónyi póniból csak egyetlen egy van, és ő is felettébb különleges: halhatatlan alikornis hercegnő. Mit is tehetne ideát egy közönséges, buta, éretlen földpóni csikó? Hiszen a legkisebb esélye sincs, tudta már jól. Sokkal egyszerűbb volt, mint azt gondolta: fent és lent csak annyit jelentett, milyen mélyen alszik. Erre utalt a mókus. Ha az agya egy része még ébren van, és képes irányítani az álomvilágot, ura a történéseknek, rákényszerítheti az akaratát, akkor nem alszik elég mélyen, csak karistolja a felszínt – ellenben ha igazán mélyen elalszik, akkor mindenről megfeledkezik, belemerül az álomba, és teljesen valóságosnak hiszi azt… és többé már nem uralkodhat fölötte. Csak azt nem értette, odalent miért nincsenek felhők… de nem is számított. Abban teljesen biztos volt, hogy amit a mókus mondott, az igaz: odalent nincs hatalma az akaraterejének. És ha ez nem lenne elég baj, az átjáró, amin átjuthat Screw álmába, valószínűleg szintén túl mélyen volt, és azért nem találta, már ha létezett még egyáltalán.
De mit tehetne, ha meg is leli? Hogyan harcolhat ilyen szabályok szerint? Van valami mód rá, vagy fel kell adnia? Túlságosan is tudatlan még, márpedig a tudatlanság nagyon veszélyes! Honnan szerezhetne több információt erről a világról? Könyvekből biztos nem, azt már próbálták, az egyetlen póni pedig, aki komolyan foglalkozik az álmokkal, most eszméletlenül hever valahol a canterloti palotában… Márpedig akkor rajta kívül csak az a teremtmény maradt, aki egyszer már megpróbált neki segíteni. De vajon hogyan találhatná meg őt?
– Mókus! – kiáltotta bizonytalan hangon, és tanácstalanul elnézett a szántóföldek után kezdődő erdő irányába, mintha csak azt várná, hogy abban a pillanatban előugrik a fák közül a pici rágcsáló, és a megmentésére rohan.
Természetesen semmi ilyesmi nem történt. Ha a mókus éppen arrafelé is járt, semmi jelét nem adta. Jó, hát ha így nem megy, akkor meg kell próbálnia minden egyes idegszálával a megidézésére összpontosítania – végül is akár működhetne is, hiszen odaát, a valóságban is előfordul, hogy valaki megérzi, ha gondolnak rá, nem igaz?
– Mókus!!! – ordította bele a hűs levegőbe teljes tüdejével. – Szükségem van rád!
Ezzel egyidőben megpróbálta maga elé képzelni a mókus alakját, amint legutóbb látta. Felidézte a formáját, a bundájának kócos szálait, az össze-vissza álló, hiányos bajuszát és szemöldökét, még az elhomályosult szemeit is. Nem volt benne biztos, mennyire is emlékszik pontosan, de az az álom meglehetősen beéghetett a memóriájába, mert olyan apró részletek is az eszébe jutottak, amikre ébren ügyet se vetett volna.
– Mókus! – kiáltott még egyszer a biztonság kedvéért, pedig teljesen egyértelmű volt, milyen teremtményt képzelt maga elé.
– Mit ordibálsz, öcsi, beszakad tőled a dobhártyám – szólalt meg egy hang a háta mögött olyan hirtelen, hogy összerezzent.
Nyomban megpördült a tengelye körül, örömében majdnem kiugorva a bőréből, de első pillantásra meg sem találta, ki szólt hozzá. Csak az érzékei játszottak volna vele?
De nem, a fűben valami mozdult… és nagyon halványan, még annál is halványabban, mint az imént látott felhők körvonalai, a mókus ismerős arcvonásai rajzolódtak ki előtte, egybefolyva a fűszálakkal. Nem a földön állt, hanem valahogy furcsán belesüppedve legalább derékig, szőre még annál is kopottabb volt, mint ahogy emlékezett rá.
– Mókus, kérlek, segítened kell! – mondta kapkodva, miközben vendégére próbálta fókuszálni a szemeit.
A mókus ingerülten fújt egyet, összekulcsolta a mancsait, és megrázta a fejét.
– Mókus így, mókus úgy, segíts mókus! – gúnyolódott Plum hanglejtését utánozva. – Ennyire futja tőled? Erről lekéstél, barátocskám!
– Hogy érted azt, hogy lekéstem? – kérdezett vissza Plum pislogva. – Kérlek, legalább csak az utat mutasd meg a kastélyig az elátkozott erdőben! Ígérem, a többit megpróbálom egyedül elintézni!
Kicsit elhamarkodottnak érezte az ígéretét, de bármit megtett volna, csak egy lépéssel jusson közelebb a céljához. A mókus is érezhette ezt, mert a legkevésbé sem őszinte, erőltetett hahotázásba kezdett.
– Eltűnt a kastélyod? – kérdezte a nemlétező könnyeit törölgetve. – Mégis mit gondoltál, a pókok meddig fogják fenntartani neked az átjárót? Már majdnem teljesen bezárult, ahhoz legalábbis éppen eléggé, hogy többet ne mászkálhass rajta kedved szerint.
Plum ijedten próbálta erőltetni az agyát, hátha az eszébe jut valami mentőötlet. Ki van zárva, hogy nem tehet semmit!
– De te is megjelentél, pedig nem vagy az álmom része! Biztosan van valami megoldás!
– Igaz, ami igaz, csodálkozom rajta, hogy látsz egyáltalán – vakarta meg az állát elgondolkodva a mókus. – Bár ennek több köze lehet hozzám, mint hozzád, picinyem. Na, nem mintha bármin is változtatna, a lényeg az, hogy a kis kuckód rácsai bezárultak, onnan már nem törsz ki, bárhogyan is erőlködsz.
– Biztosan van rá mód! – ütötte a vasat tovább Plum. – Ha a pókok tudnak átjárót nyitni, és Luna hercegnő is szabadon mozoghat az álmok között, akkor nekem miért ne sikerülne?
Valójában maga is sejtette, hogy ezt nem gondolta rendesen végig, és látszólag a mókust is sikerült kihoznia a sodrából a tudatlanságával. A rágcsáló ugrott egyet – amitől végre egy pillanatra a föld fölé emelkedtek a lábai –, és egészen közel hajolt Plum arcához.
– És mondd, öcsi, hol van neked szarvad? Fognak még az életben meglepetések érni, ha azt képzeled magadról, egy ligában lehetsz a drága hercegnőddel. Ráadásul hadd áruljam el neked, igazán mélyre, ahol a nagyfiúk játszanak, még ő sem merészkedett! Odalent, azokon kívül, akik igazán öregek, legfeljebb a pusztai népekből fordul meg egy-egy vakmerő figura.
– A pusztai népekből?! – hőkölt hátra Plum. – Akkor mégis találkoztál másokkal is Luna hercegnőn kívül? Vagy miféle pusztai népekre gondolsz?
– Bölényekre, egy-egy zebrára – legyintett a mókus –, mindegy az neked, lényeg, hogy földpóni egy se volt köztük. Amilyen gyökértelen nép vagytok, igencsak ízletes csemege válna bármelyikőtökből rövid idő alatt, elhiheted!
De Plum agya már egészen máshol járt. Csak ennyi kellett neki, egyetlen apró lökés, és máris megtelt mindenféle ötlettel arra vonatkozólag, mi is lehetne a következő lépése. Ha a mókus nem is tud vagy nem is akar segíteni neki, ezek szerint maradt éppen elég lehetősége.
– Köszönöm a tippet, mókus! – kiáltotta izgatottan. – Biztos lehetsz benne, hogy kijutok innen! Odalent találkozunk!
A következő pillanatban már hátat is fordított a rágcsálónak, és vágtázott vissza a városba, út közben nekiszaladt minden útjába eső bokornak, fának, bokán rúgta és pofozta magát, nagyokat szökdécselt a levegőbe a repülést erőltetve, és úgy általában mindent elkövetett, amiről azt gondolta, felébredhet tőle.
***
– Azta! Nézzétek már, lányok, pont ilyen klubházunk van nekünk is!
Plum felkapta a fejét a gondolatai közül. Odalent rögvest meg is pillantotta a csendet megtörő hang gazdáját, egy meglehetősen apró, narancs szőrű pegazus csikót.
– Tényleg – állapította meg Applebloom, aki éppen most lépett ki a fák lombjának takarásából a tisztásra, és felzárkózott tátott szájjal bámészkodó barátnője mellé. – Bár a miénk egy kicsit kisebb.
– Meg nincs ilyen szépen kidolgozva – fűzte hozzá Sweetie Belle közéjük lépve, feltűnésével nagyban hozzájárulva Plum szájának kiszáradásához. – Nézzétek azokat a faragásokat a korláton például!
– Kétség sem fér hozzá, ezt Screw építette, legalábbis ő az egyetlen földpóni, akit ismerek, és ennyire ódzkodik a földtől – magyarázta Applebloom. – Asszem nagy kár, hogy a bátyám kitiltotta a farmról, különben megkérhetnénk, hogy egy picit kapja rendbe a miénket is.
– Ez az a sztori, amikor megvágtad magad? – kérdezett közbe Scootaloo. – Mintha régebben mesélted volna…
– Ja, és Big Mac picit túlreagálta.
– És gondolod, hogy biztonságos Plumnak ott ücsörögnie, ha Screw telepakolta csapdákkal a házát? – nézett fel aggódva Sweetie Belle.
– Nyugi, Screw sosem attól félt, hogy kirabolnák, amíg nincs otthon. Nekem úgy mesélte, hogy akkor van szüksége a csapdáira, amikor ő is bent van – vont vállat Applebloom.
– Ő az a furcsa lány, akit mostanában a suli körül látunk néha dolgozni? – ráncolta a homlokát a kis pegazus.
– Meg asszem a Sugarcube Cornernél is találkoztunk vele, tudjátok, amikor a kereszteseket alapítottuk! Mindenesetre örülök, hogy talált a kunyhójának egy helyet, elég rosszul éreztem magam, amikor kiderült, hogy hozzánk nem jöhet többet, ráadásul miattam.
– Ez mind szép és jó, de mit keresünk mi itt, Plum? – kérdezte előrébb lépve Sweetie Belle.
Plum eddig csak kapkodta a fejét, míg megpróbálta követni, miről is beszélhetnek a lányok, most viszont, hogy így nekiszegezték a kérdést, még a saját mondandója is a torkán akadt néhány másodpercre. Persze amikor reggel a leckét hozták neki, könnyen rábeszélte őket, hogy kicsit később segítsenek neki valamiben a szomszédos Catkin farmon – osztálytársai nem nagyon faggatták, inkább módfelett boldognak tűntek, amiért valaki számít rájuk, ők pedig kipróbálhatják magukat valami olyasmiben, amitől talán megszerezhetik a cukijegyüket.
De most, hogy a konkrétumokra terelődött a szó, már nehezen bírta volna megfogalmazni, mit is szeretne pontosan, ráadásul úgy, hogy a csikók ne nézzék teljesen hülyének, vagy ne rohanjanak azonnal a legközelebbi felnőttet értesíteni. Míg a szavakat kereste, ösztönösen a sörényében turkált, de ettől sem jutott semmi jobb az eszébe. Induljon ki abból, hogy a lányok láthatóan valamennyire ismerik Screw-t, és próbálja meg arrafelé terelni a mondandóját, hogy neki próbál segítséget szerezni? Vagy inkább kerülje el az egész magyarázkodást pókostól-álmostól-mindenestől?
– Különben meg nem arról volt szó, hogy beteg vagy, és azért nem jössz iskolába? – szegezte neki a kérdést Applebloom. – Nem úgy tűnik, mintha komoly bajod lenne. Ilyen gyorsan meggyógyultál, vagy valami más van a dologban?
– Nem gyógyultam meg – motyogta Plum a száját húzva. A kis kanca jól rátapintott a lényegre. Ugyanakkor ö sem hazudott, hiszen aki nem is volt beteg, nem is gyógyulhat meg. Viszont, ha már idáig eljutottak, az is az eszébe jutott, hol folytathatná a féligazságok sorát. – A helyzet az, hogy éppen ebben tudnátok nekem segíteni. Egy kedves ismerősömtől kaptam némi gyógyfüvet, aminek lehetnek… hogy is mondjam… mellékhatásai.
– Nem értem, akkor miért nem maradtál otthon, hogy elkészítsd őket? – kérdezte Sweetie Belle megütközve.
– Otthon nem lehet sajnos, mert… ezeket a füveket el kell égetni. Gondolhatod, mit szólnának hozzá a szüleim, ha tüzet gyújtanék a szobámban.
– Ha tényleg a gyógyszeredhez kell, akkor gondolom semmit.
– Á, ők nem szeretik az ilyen alternatív módszereket – erőltetett egy félmosolyt a szája szélére Plum. – Teljesen hülyének néznének, ha elmondanám nekik, hogy ettől akarok meggyógyulni.
Applebloom és Scootaloo pont úgy nézett egymásra, mintha máris teljesen hülyének néznék. Sweetie Belle viszont még mindig csak gyanakvóan méregette odalentről.
– És biztos vagy benne, hogy használ? Ki ez a kedves ismerősöd, aki adta?
Plumnak annyi kedve volt elmondani, mint kihúzni saját fogait.
– Hát, ha mindenáron tudni szeretnéd, itt lakik nem messze az erdőben – szólalt meg hosszú szünet után vontatottan. – És ő egy zebra.
Sweetie Belle arca rögtön felderült, amitől Plum először sokkal jobban megijedt, mint amikor a lány vallatta.
– Zecorára gondolsz? Halljátok, lányok, aki segített a nővéremnek, meg Applejacknek is!
– Miért nem rögtön ezzel kezdted? – kérdezte széles vigyorral Applebloom. – Ha Zecora adott valamit, az tutibiztos használ! És már azt is értem, miért nem akarod, hogy a szüleid megtudják, mi az, és honnan van… Mifelénk se nézik túl jó szemmel az idegeneket.
– Pedig Zecora nagyon rendes – tette hozzá Sweetie Belle. – Rendben van, ez esetben szívesen segítünk, csak még azt nem tudom, mit…
Plum egy megkönnyebbült sóhajjal kifújta a feszültséget. Nem is gondolta, hogy a lányok ismerik Zecorát, de úgy tűnik, végre a szerencse kezdett mellé szegődni.
– Szóval az van – kezdett bele kicsit nyugodtabban a magyarázatába –, hogy állítólag ettől a fűtől el fogok aludni, és mire felébredek, kutya bajom. Hat-hét órán át tart a hatása, úgyhogy még sötétedés előtt hazaértek, ha minden igaz. Viszont előfordulhat, hogy valami balul üt ki, például alvajáró leszek, és le akarok ugrani Screw erkélyéről, vagy még rosszabb ötleteim támadnak… Ilyen esetekben csak arra kell vigyáznotok, hogy ne tudjak kijönni odabentről. Eddig oké?
A lányok egymásra néztek, majd bólintottak.
– Bízd csak ide! – kiáltotta Applebloom.
Plum tekintete a fa alatt álló kétkerekű kocsira tévedt. Nem is olyan régen még ezen szállították a magatehetetlenül zötykölődő, agyba-főbe vert Screw-t a kórházba, azután persze az apukája visszahozta a helyére, hogy a lány majd megtalálja, amikor felébred. Nem is gondolta volna, hogy életében még lehet alkalma rá, hogy ezen utazzon.
– Van még valami – szólt Sweetie Belle-nek komoran. – Zecora azt mondta, nem valószínű, de elképzelhető, hogy máshogy leszek rosszul tőle, például öntudatlanul összerókázok mindent, vagy görcseim lesznek. Ha ilyen előfordulna… nem fog, de ha mégis előfordulna…
– Rögtön szólunk a szüleidnek – bólintott komolyan Sweetie Belle. – Remélem, ezt akartad mondani.
– Hát, nagyjából. A lényeg, hogy ne Catkin bácsit ugrasszátok vele, mert az öreg még a végén szívrohamot kap, hanem tényleg a szüleimet, jó?
– Tiszta sor – bólintott a lány.
Plum nagy levegőt vett, majd abbahagyta a lábai lógatását, és patára pattant.
– Akkor ne húzzuk az időt – mondta. – Gyertek fel, és ne engedjetek ki. Ott, az ablakon keresztül pedig szemmel tarthattok.
Míg a három csikó feltrappolt az erkélyre vezető pallón, ő bement Screw előszobájába. Egyszer már járt itt tegnap, csak hogy ellenőrizze, mennyire lesz jó helyszín ahhoz, amit tervel, de akkor fel sem tűnt neki igazán, mennyire fájóan üres az egész házikó. Csak egy szerszámosláda hevert odabent, néhány fadarab, egy rakásnyi faforgács a padlón… és egy lámpa, benne maroknyi halott szentjánosbogár.
Rövid gondolkodás után a ládát és a lámpát kitolta a bejárati ajtón. Így már semmi nem maradt, amivel esetleg kárt tehetne magában. Mikor tegnap Zecora a kis zacskónyi füvet a patájába nyomta, alaposan a fejébe verte, mire vigyázzon nagyon. Minél kevesebb dolog van a környéken, annál jobb – ideális esetben az ilyen szertartásokat egy teljesen üres, ágakkal lefedett gödörben szokták elvégezni, de neki megfelelt Screw házikója is a célra. És a legfontosabb: egy pillanatra se maradjon egyedül.
Felágaskodott a hátsó lábaira, és kilesett az ablakon. Onnan három kicsi kanca nézett vissza rá kíváncsian. Hát jó, rajta nem fog múlni, szerzett magának vigyázókat. Ha a szerencséje továbbra is kitart, akkor a lányok semmi érdekeset nem fognak látni. Úgy képzelte, egyszerűen elalszik, és néhány órával később majd felkel, ennyi az egész. Visszasétált az üres szoba közepére, és kipakolt a táskájából. Nem volt nála túl sok cucc, csak az a kis szütyő, amit a zebrától sikerült kikuncsorognia tegnap délután, egy fából faragott pipa, meg egy doboz gyufa.
Azzal szemben, ahogy azt tegnap reggel elképzelte, egyáltalán nem sikerült egyedül megoldania semmit. Nem jutott volna sehova az álmában a mókus tippje nélkül. Nem ment volna semmire, ha nem tudja meggyőzni Zecorát, hogy adjon neki a sámánok füveiből. Pedig nem volt egyszerű menet, hiszen eleve azt sem tudta, mit is akar pontosan kérni tőle, és ráadásul nem tudott semmivel sem fizetni érte. De ahogy a lányok is mondták, a zebra végtelenül jóindulatú volt, ráadásul sokkal jobban értett a füvekhez annál, amit Plum képzelt róla, pedig ő eleve nagyra tartotta. Nem kellett neki egy percnél tovább magyaráznia, mit is szeretne, és máris látta Zecora arcán, nem azzal lesz problémája, hogy miként írja le, mire van szüksége – sokkal inkább arról kellett meggyőznie, hogy igazán szüksége van rá az odaát leselkedő minden veszély ellenére. Így sem kapta meg a szütyőt egyszerűen: meg kellett esküdnie a saját családjára, hogy nem vág neki az álomnak anélkül, hogy valaki szemmel nem tartaná a testét a valóságban.
Mikor a kis csomag a patájában volt, és messzire száguldott már Zecora házától Ponyville felé, azért megfordult a fejében, hogy mégis megszegi a szavát. Félt tőle, mert a zebra olyan szemekkel nézett rá, mintha tényleg véresen komoly dolgokról lenne szó, és ha nem tartja be, amit ígért, nyomban holtan esne össze mindenki, akit szeret. Saját maga miatt nem aggódott, de a szüleit vagy a kishúgát nem szívesen rángatta volna bele ebbe az egészbe.
Azután szerencsére eszébe jutott Sweetie Belle és a barátnői, akik amúgy is másnap reggelre ígérték magukat a tanulnivalóval együtt. Csak addig kellett valahogy kibírnia, mert azt sejtette, hogy őket a furcsa, mindenkinek segítős klubjuk miatt rá tudja majd venni, hogy figyeljék egy fél napon keresztül, míg alszik. Egyébként is akadt némi elintéznivalója: szüksége volt egy helyre, ami viszonylag fedett és szélvédett, de mégis elég távol esik mindentől ahhoz, hogy bárki is kérdezősködjön, mi a túrót füstölög ott négy csikó. Screw háza adta magát, még ha nem is volt készen teljesen, mégis akadtak ablakai, ami nem volt hátrány, ugyanis nem szerette volna, ha a három kanca túlságosan a közelében figyel, és esetleg ők is belélegzik a növények füstjét. Screw biztosan nem haragudna meg érte, hogy egy picit használatba veszi, amúgy meg éppen az a terve, hogy találkozzon vele, és akkor meg akár utólag engedélyt is kérhet tőle.
Volt még más is, amit el kellett intéznie. Zecora nem tudott neki pipát adni, vagy legalábbis az, amit felajánlott, akkora volt, hogy nem fért volna bele a nyeregtáskájába, a fél városon meg nem akart keresztülvágtázni vele, és otthon sem tudta volna hova eldugni, márpedig egyáltalán nem hiányzott neki a szülei kérdezősködése. Éppen csak egy pillanatig merengett el rajta, hogy felveti a zebrának, ha esetleg egy kicsit farag a majdnem két láb hosszú szárából, meg leszedi a mindenfelé fityegő tollak, fémkarikák meg egyéb díszítések felét, akkor talán el tudja vinni, de nem akarta volna a világért se megsérteni. Catkin bácsi egyik legjobb szórakozása az volt, hogy minden héten új pipát faragott magának, tőle biztos kérhet egyet kölcsön. Azt még nem tudta, milyen szöveget fog neki előadni, de mint végül kiderült, nem kellett sokáig magyarázkodnia neki sem. Mivel Plum családjában senki sem dohányzott, majdnem egyértelmű volt, hogy ha ki akarja próbálni bármi okból ezt a szenvedélyt, át kell ruccannia a szomszédba. Catkin bácsi pedig, ugyanúgy mint a saját szülei, elég felnőttnek nézte ahhoz, hogy meg se próbálja lebeszélni róla, ha valamit ki akar próbálni, még ha amúgy nem is tesz jót az egészségének. Még illatos pipadohányt is kapott tőle a szűkszavú használati utasítások mellé, amit az öreg a saját kertjében termesztett, még csak fel sem volt darabolva. Abban ugyan kételkedett, hogy valaha is kipróbálja a dohányzást igazából, mert egyszer kisebb korában már elcsente Catkin bácsi pipáját, és akkor majdnem megfulladt tőle – de a kényszer nagy úr volt, és ha kell, akkor ki fogja bírni a füstöt.
Szinte a legkönnyebb dolga az anyukájával volt, mire meggyőzte, tartsa egy picit a hátát az apukájánál, amíg ő eltűnik egész szombatra. Csak annyit kellett megígérnie, hogy ezzel vége a drámának, nem szenved tovább magában a szobájában, hanem végre lép, és ha sikerül, ha nem, belenyugszik, az élet pedig megy tovább.
Míg a történéseket sorra vette magában, szórakozottan megtömte a pipát a gyógyfüvekkel. Nem használta el az egész szütyővel, majdnem a fele megmaradt, de azért aggodalomra nem volt oka. Zecora úgy porciózta ki neki, hogy ha nem talál pipát, akkor elég legyen meggyújtania az egészet egy kis kupacban, és a füst fölé hajolnia. Azt ugyan nem tudta, mihez kezd majd a maradékkal. Lesz egyáltalán mersze visszatérni, azok után, ami most történni fog vele? Van esélye túlélni egyáltalán?
Nagyot sóhajtott, és megvonta a vállát. Amióta a saját patájába vette a sorsa irányítását, minden tényleg a legjobban sült el, mintha csak valaki láthatatlanul vigyázna rá, mintha működne a jóslata. Márpedig bátraké a szerencse, nem fog hát tovább tétlenül ülni. A szájába vette a pipát, ráharapott a csutorára, hogy ki ne essen a szájából, amíg a tűzzel bajlódik. Elképzelte magát kívülről, milyen viccesen nézhet ki, amint ennyire fiatalon egy pipával szenved, de elhessegette magától a gondolatot. A patájában tartott gyufa rögtön az első alkalomra meggyulladt, mikor végighúzta a doboz oldalán. A füvek fölé tartotta a kis lángot, és pöfékelni kezdett, ahogy Catkin bácsitól látta. Rémes, keserű íz töltötte be a száját, de most már nem hátrálhatott. Mikor a parázs már vörösen izzott a pipában, egy aprót szippantott bele próbaképpen, és egy nagy slukk levegővel az egészet a tüdejébe küldte.
Kaparta a torkát, büdös volt és keserű, a mellkasában pedig úgy érezte, mintha minden lángra kapott volna – de ki lehetett bírni. Krahácsolt egyet, majd másodjára egy sokkal nagyobb adag füstöt szívott be. Ahogy Zecora mondta neki, nem fújta ki egyből, hanem megpróbálta leküzdeni az émelygését és a köhögést, és minél tovább lent tartani a füstöt.
Nem kellene ennek már hatnia? Vajon meddig kell még elviselnie? Mi van, ha pónikra egyáltalán semmi hatása? Mi van, ha mégsem ez a fű kellett neki? Mi van, ha a zebra becsapta, és valami egyszerű, büdös dohányt sózott rá?
Gyanakodva szívott még egyet, majd egy újabbat, és már úgy volt vele, hogy hagyja a fenébe az egészet, mielőtt még sokkal nagyobb bohócot csinál magából, amikor hirtelen azt érezte, hogy elzsibbad az egész feje. Miközben ezernyi hideg tű szurkálta a bőrét, az arca lefolyt a földre, a patáiban zsibongva száguldott a vér. A látása beszűkült, Screw házikója lassan, de biztosan megtelt fekete pontokkal, és elúszott valamerre. Egy pillanatra még eszébe jutott, hogy talán jó ötlet lett volna lefeküdni eleve, vagy legalább a pipát lerakni, mert most vészesen gyorsan közeledett felé a padló, de a koppanást már nem érezte.
***
Csupasz, kemény, cserepesre szikkadt földön hevert, körülötte csak a sötétség. Nem mozdult már talán órák óta, nem volt több ereje, mint a szemét nyitva tartani. Ha balra nézett, a poros talajt látta maga alatt; néha fújt egyet, ilyenkor jókora porfelleg indult útnak az orra alól. Jobbra, magasan fent az eget látta, legalábbis ha hihetett az érzékeinek, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá. Állandó, halvány derengést árasztott magából, és amikor egyszer-egyszer sikerült fókuszálnia a látását, megfigyelhette, hogy a fény nem égitestekből származik, és nem is a légkörben szóródik ilyen egyenletesen szerteszét. Odafent, nagyon messze millió és millió apró pontocska ragyogott szabályos mértani alakzatba rendezve. Nem tudta volna megindokolni magának, de valamiért a legelső szó, ami az eszébe jutott róla, a kaptár volt, bár mihelyt megpróbált jobban belegondolni, maga sem értette, hogyan asszociálhatott éppen erre, hiszen körülötte minden egészen más volt, mint bármi, amivel eddigi életében találkozott.
Ha egyenesen előre nézett, ameddig csak a szeme ellátott (és ez megérzése szerint sokkal messzebb volt, mint amit eddig megszokott) folytatódott a kiszáradt pusztaság. Valahol a látóhatár szélén sötét, nagyon furcsa, minden fizikai törvényszerűséget meghazudtoló alakú hegyek emelkedtek, Plum biztosra vette, hogy nem erózió formálta őket ilyenre, igaz, arra vonatkozóan ötlete sem volt, hogy akkor mi. Talán nem is hegyek voltak, és talán nem is olyan messze, csak valaki odarajzolta őket, hogy őt zavarba ejtse. Hát bárki is próbálkozott ezzel, a terve kudarcba fulladt, ugyanis semmi kedve nem volt ilyesmiken gondolkodni, sőt, semmi mást nem akart magával kezdeni a fekvésen kívül.
Míg feküdt és nézett ki a fejéből, néha árnyékok kúsztak be a látómezejébe az egyik oldalon, hol csúszva, hol gördülve, néha lépdelve, gyorsabban-lassabban keresztülhaladtak rajta, és eltűntek a túloldalon. Mindössze bizonytalan alakjuk volt, hosszúkás gilisztaszerű, vagy méretes paca, semmire sem emlékeztető amőba, és néhány olyan is, amik egyáltalán nem hasonlítottak még egysejtűekre sem. Egyikük-másikuk Plum felé fordította azt a részét, amit arcnak lehetett nevezni abból kiindulva, hogy fényes, pontszerű szemek voltak rajta, de nem nagyon foglalkozott egyik sem a heverésző pónival, legalábbis egy ideig.
Akár napok is eltelhettek így, mire bármiféle változást érzékelt, azt is egy súrlódó kis hang formájában a háta mögül. Nem volt kedve megnézni, mi az, de azért azt a fülét, ami nem gyűrődött be a feje alá, arrafelé fordította. Valami határozottan mocorgott ott, és olyan halk, szippantó hangokat adott ki magából, mint ami éppen megszaglássza Plum sörényét. A következő percben valami az egyik hátsó lábára tekeredett, és húzni kezdte nagyjából a hegyek irányába. Ettől aztán a feje elfordult a földön, és már másfelé is nézhetett, mint eddig, de szemei előtt csak a pusztaság folytatódott egészen ameddig ellátott. A lábát fogva tartó valami lassan mozgott fel-alá a térdén, mintha nyalogatná, az oldalát, az arcát, de főleg a vállát kellemetlenül horzsolta a durva talaj.
Lehet, hogy egy mérföldet csúszott így, lehet, hogy kettőt, amikor hangos szuszogással egy újabb szaglászó csatlakozott az előzőhöz, csak ez éppen a másik hátsó lábára tekeredett rá, de együttes erejükkel máris sokkal gyorsabban vonszolták. Innen már igazán nem tartott sokáig, hogy előkerüljön egy újabb sötét, szuszogó árnyalak, ami most Plum mellső lábát ragadta meg, és így legalább alaposan megnézhette magának. Igaz, felesleges volt: szemei semmilyen értékelhető információt nem továbbítottak az agya számára azon kívül, hogy a dolog körvonalai határozatlanok, és két apró, ezüstös pontszeme van. De így, hogy végre hárman húzták, és a feje nem teljesen a menetiránynak háttal sodródott a teste mögött, már lehetett egy sejtése arról, hova is tartanak. Pár száz lábra előttük ugyanis egy verem törte meg a táj egyhangúságát.
Mielőtt még azonban elérhették volna, Plum szemei láttára egy újonnan született csillag tűnt fel az égen egyenesen feléjük tartva. Az árnyalakok is észrevehették, ugyanis immár mindent beleadva sprinteltek a mélyedés felé, az eddig is sajgó fájdalmat elviselhetetlenné fokozva Plum oldalában, mintha egy nagyon durva smirglivel hántolnák éppen le a bőrét. A csillag pályát módosított, hogy még a lyuk előtt utolérje őket, egyre fényesebben ragyogva közeledett, majd vijjogva lecsapott a lényekre. Éles csőrével elég volt az egyiket megragadnia és egy émelyítő reccsenés kíséretében kettétépnie, a másik két árny azonnal letekeredett Plum végtagjairól, és hihetetlen sebességgel a verembe ugrott.
Amit eddig csillagnak látott, ilyen közelről sokkal jobban hasonlított egy óriási, nagyjából két póni méretű ragadozómadárra. Késpengéhez hasonlatos méretű és élességű karmait belemélyesztette az árnyék testébe, és csőrével jókora cafatokat tépett ki belőle, majd lenyelte őket, ügyet sem vetve a mellette heverő pónira.
Ha ennyi nem lett volna elég a furcsaságokból, Plum egy dombot is észrevett feléjük közlekedni. Igazán különös látványt nyújtott, mintha egy óriási állat rohant volna egy szikkadt földet mintázó szőnyeg alatt: a talaj haladása közben felpúposodott, hosszú fűszálak és egyéb növények szökkentek szárba rajta, majd tűntek el ismét a semmibe, mikor továbbállt. A földből és fűből álló púp vagy hullám vagy bármi nem messze Plum testétől lefékezett és megállt. Valamit idegen nyelven mormogott, mire a hatalmas madár elengedte az árnyalakot – az abban a pillanatban semmivé is foszlott –, és óriási szárnyait kitárva két csapással a domb tetején termett.
A domb ezek után Plum felé fordította a figyelmét. Orrszerű kitüremkedés jelent meg rajta két fekete lyukkal, melyekből fehér párát fújt felé. A pára beborította, felmelegítette hideg tagjait, megsimogatta a sebeket az oldalán, erőt adott neki és kitisztította a gondolatait, még talán a körülötte elterülő idegen világba is vitt egy kis fényt – sőt, a talaj sem volt már teljesen száraz alatta, hanem inkább mintha egy mezőn hevert volna, megsárgult, kiégett, de azért még az életéért küzdő növényzeten.
Plum lassan lábra kecmergett, és remegő térdekkel megállt a domb előtt. Végigmérte a furcsa teremtményt, és az is őt.
– Póni – szólította meg az, földrengéshez hasonlatos mély hangon. – Meghalni jön ide.
Első reakciójaként ellenkezni akart, bizonygatni, hogy természetesen teljesen más célja van, ám rá kellett ébrednie, fogalma sincs, mi is az. Ennél még nagyobb bajnak tűnt, hogy azt sem tudta, hol van – ám a domb szavai arra azért ráébresztették, hogy a megmentője magasodik előtte. Ha az a madár nem tűnik fel, akkor minden ellenkezés nélkül hagyja, hogy azok az árnyalakok bevonszolják a verembe (amit most egyébként nem látott sehol), onnan pedig nem biztos, hogy valaha is távozik. Hunyorítva nézett szembe a hatalmas, szőr helyett fűszálakat viselő teremtménnyel, és próbálta megfejteni, miféle is lehet. Ha elvonatkoztat attól, hogy tulajdonképpen nincsenek lábai, akkor a domb roppant széles vállakkal és vastag, izmos nyakkal rendelkezett, valahol ott, ahol a fejének kellett volna lennie pedig két száraz fatörzs formált tömzsi, kanyargós szarvakat.
– Ki vagy te? – csúszott ki a száján az első kérdés, ami az eszébe jutott.
– Én Puszta-nép-sámán Fehér Sas – dörögte a domb büszkén a választ. – Póni megy haza, itt meghal.
Plum hiába erőltette a memóriáját, semmi használhatót nem talált benne, pedig sejtette, hogy a domb-sámán igazat mond, és inkább otthon kellene lennie.
– Sajnálom, Fehér Sas – válaszolta szomorúan –, de nem emlékszem, hol vagyok, vagy hol van a hazám.
A domb mordult egyet, majd nagyot sóhajtott, ezzel jócskán Plum fölé magasodva. A fűszálak egyre hosszabbra és hosszabbra nőttek a hátán, majd meghajlottak, és a csikó felé nyújtóztak. Plum érezte az ezernyi szál csiklandós érintését, de legyőzve az ösztöneit nem húzódott el előlük, úgy döntött inkább, meg kell bíznia a sámánban, hiszen ha az rosszat akarna neki, már rég nem élne. A növények néhány másodperc intenzív hajladozás után vissza is húzódtak, és a domb lassan visszatért az eredeti méretébe és alakjába.
– Te Szilva-póni – törte meg a csendet Fehér Sas. – Te keres Hold-hercegnő.
Plum ebből először semmit nem értett, és az első reakciója már majdnem az ellenkezés volt, mikor egy varázsütésre minden a helyére került a fejében, mintha egy gát dőlt volna össze odabent, emlékek árját szabadítva el. Egy másodpercig leesett állal, földbe gyökerezett lábakkal állt, míg a kirakós összes darabkája a helyére került, majd egyhelyben egy hatalmasat ugrott. Az álomvilág! Luna hercegnő! Hát ezért van itt! Akkor sikerült! Bármilyen rémisztő, bármilyen csodálatos, itt van újra, szabadon, ahogy tervezte.
– Köszönöm, Fehér Sas! – kurjantotta széles mosollyal. – Nem tudom, hogy csináltad, vagy mit, de végre mindenre emlékszem! Azonnal meg kell keresnem az erdőt… az átjárót! A kastélyt! A mókust!
Amennyire égett benne a tettvágy, legszívesebben rögtön szaladt volna, mindegy merre, csak el erről a sivár vidékről, valahova, ahol találhat ismerős tájékozódási pontokat. Csak az tartotta vissza, mikor a sámán hirtelen emelt hangon megszólalt.
– Tudatlan póni keres Holló szellem! Holló szellem kihasznál, tudatlan póni meghal.
Plum nem értette, mit akar már megint a meghalással. Azt már az idegen kiejtésből elsőre sejtette, hogy Fehér Sas eléggé töri a pónik nyelvét, de most úgy érezte, nem ártana pontosan tudnia, mire is gondol. Viszont ha hosszabban terveznek beszélgetni, a nevek kérdését is jó lenne helyre rakniuk.
– Ne hívj, kérlek, tudatlan póninak – mondta tagoltan a sámánnak. – A nevem Plum.
Fehér Sas ezen sokkal jobban felkapta a vizet, mint arra Plum számított. Közelebb gördült, miközben minden fűszála a hátán az égnek meredt.
– Póni neve hamis név – dörgött a sámán mérgesen. – Névtelen póni jön totem nélkül, szellemvilág megöl névtelen póni! Póni nem ismer Holló szellem. Tudatlan póni!
Be kellett ismernie, ha bármi értelme is van annak, amiről ez a domb beszélt, akkor valóban nagyon tudatlan. Egyszer már megállapíthatta, mennyire nincs fogalma róla, miként is működik az álomvilág… Talán most végre itt az ideje, hogy meghallgasson valakit, aki nála sokkal tapasztaltabb. Hátrált hát néhány lépést, és lehajtotta a fejét.
– Bocsáss meg, Fehér Sas, tényleg nagyon tudatlan vagyok. Viszont attól félek, akkor sem mehetnék haza, ha akarnék, legalábbis amíg le nem jár itt az időm, de javíts ki, ha tévedek. Az imént megmentettél, amiért hálás vagyok, de továbbra is szükségem van a segítségedre, ha életben akarok itt maradni.
A domb felszínén a fűszálak ringatóztak egy darabig, mintha szellő borzolná őket, azután a hatalmas, fényes madár, ami eddig az érdeklődés semmi jelét nem mutatta a beszélgetés iránt, éles hangon vijjogott egyet, majd szárnyra kapott, és elrepült valamerre a hegyek felé. Alig telt el néhány szívdobbanásnyi idő, már csak egy fényes pont látszott belőle az égen. Plum először picit megijedt, mert nem volt benne biztos, vajon eddig a dombbal beszélgetett-e vagy a madárral, hiszen utóbbinak nem mozgott a csőre, előbbinek szája sem volt, a hang forrását így nem határolhatta be pontosan. A Fehér Sas név pedig jobban illett a madárra, bár a Puszta-nép-sámán kifejezést meg inkább kötötte volna a dombhoz.
A dilemmája azután gyorsan megoldódott, mikor a domb egy picit összement és szétterült, mintha kényelembe helyezte volna magát, majd kisvártatva felhangzott az iménti mennydörgő hang.
– Póni-nép és Puszta-nép rég nem barát – kezdte kissé szemrehányóan Fehér Sas –, de tudatlan póni használ szellem-fű. Kap szellem-fű Csíkos-nép, ki Puszta-nép barát. Fehér Sas segít tudatlan póni. Tudatlan póni kérdez!
Plum visszapörgette még egyszer a fejében az elhangzottakat, csak hogy biztosan jól értette-e, de minden jel szerint úgy tűnt, itt az idő, hogy végre választ kapjon a kérdéseire. Azt ugyan már elfogadta, hogy tudatlan póninak szólítják, de a sámán ezen túl is rengeteg olyan szót használt, aminek az értelmét ő nem ismerte, vagy esetleg rosszul.
– Azt említetted, hogy én a Holló szellemet keresem, pedig ez nem így van. Azt sem tudom, ki vagy mi az a Holló szellem.
Fehér Sas megengedett magának egy nevetésre emlékeztető horkantást.
– Póni figyel. Holló szellem nagyon öreg, nagyon ravasz. Holló szellem régen átjár por-világ. Nap-póni és Hold-póni száműz onnan Holló szellem. Holló szellem és Póni-nép nem barát, Holló szellem becsap tudatlan póni.
– Értem. Messzire el fogom kerülni ezt a Holló szellemet, az biztos, már ha felismerem – mondta Plum, és teljesen komolyan is gondolta.
– Póni ismer Holló szellem – hajolt közelebb hozzá a sámán. – Holló szellem használ kölcsön rágcsáló test. Okos póni messze kerül Holló szellem.
– Várj csak! – kiáltotta Plum, mert hirtelen ráébredt, hogy a sámán valamiért tényleg azt nevezi Holló szellemnek, akit ő éppen keres. – A mókus eddig nekem mindig segített! Nélküle esélyem sincs megmenteni Luna hercegnőt, vagy a barátomat!
– Tudatlan, buta póni! – állapította meg Fehér Sas egy picit fölé magasodva. – Holló szellem gondol csak maga. Segít nem póni, hanem maga! Becsap tudatlan, buta póni!
– Akkor kérlek, Fehér Sas, te segíts nekem megtalálni őket!
A domb visszaereszkedett a helyére, és pár másodpercig csendben borzolta a fűszálait.
– Fehér Sas nem segít – jelentette ki azután a sámán.
– De miért? – kérdezte kétségbeesetten Plum.
Fehér Sas sóhajtott egy nagyot.
– Öreg és hosszú történet. Fehér Sas nem beszél Póni-nyelv jól, ezért tudatlan póni figyel. Nagyon rég szellemvilág volt egyensúly. De Póni-nép akar mindent maga! Jön Nap-póni, jön Hold-póni, gondolja erősebb szellem-világ, épít fal, egyensúly felborul!
A sámán olyan indulattal beszélt, mintha saját, személyes élményét mesélné el éppen, pedig Plum azt sejtette, ez a fal építés sokkal, de sokkal régebben történt, évszázadokkal azelőtt, hogy bármelyikőjük megszületett volna. Már csak abból is sejtette, hogy így van, mert rögtön eszébe jutott erről az a pár nappal ezelőtti beszélgetése az ismeretlen egyszarvúval, aki gyakorlatilag rátámadt, miközben hazafelé tartott a kórházból. Ő is éppen erről mesélt, vagyis Tartarus építéséről a három fallal és a háromfejű őrrel. Vagy… Egyáltalán ugyanarról a történetről van szó? Esetleg Celestia és Luna hercegnő mindenhova falakat épített, amerre járt?
– Fal mögött szellemek ereje egyre nő – folytatta baljósan Fehér Sas a meséjét. – Fal ereje egyre csökken. Nap-póni, Hold-póni öntelt, gondolja semmi nem legyőz. Hold totem erős, de fénye nem saját. Hold-póni jön Nap totem fénye nélkül, szellemvilág legyőz Hold-póni. Most fal ledől, egyensúly helyreáll.
– Ezt nem mondhatod komolyan, Fehér Sas! – kiáltotta Plum, bár inkább csak sejtette, mire is gondol a sámán. – Nem akarhatod, hogy Luna hercegnő és Screw örökre itt ragadjon! Nem akarhatod, hogy az a valami, ami őket elkapta, rászabaduljon a világra!
– Tudatlan póni nem ért. Fal rossz, fal ledől, most vagy soká! Ledől most, kicsi baj. Ledől soká, nagy baj!
– Igen, tudom, van a falon egy repedés, de Celestia hercegnő ki fogja javítani, és akkor nem dől le egyáltalán!
Fehér Sas nagyokat szuszogva hallgatott egy darabig, mintha a szavakat keresné, vagy éppen azon gondolkodna, érdemes-e bármit is mondania egy ennyire buta póninak.
– Fehér Sas eleget beszél – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon. – Puszta-nép akar egyensúly, Fehér Sas nem segít.
– Jó, értettem. – Plum egészen magába roskadt a hírre, de úgy tűnt, a sámánt meg nem győzheti. Még az is lehet, hogy neki volt igaza, de mégsem hagyhatta cserben sem Luna hercegnőt, sem Screw-t. Elhatározta, segíteni fog, függetlenül attól, mi történik vele vagy a fallal. – Akkor egyedül kell megkeresnem őket.
– Egyedül nem! – dörgött rá a domb. – Póni meghal.
– De akkor mit tehetnék? Te nem segítesz, a mókust, akarom mondani Holló szellemet nagy ívben kerülnöm kell, haza viszont nem mehetek! Nem hagysz nekem választást, Fehér Sas! – fakadt ki a csikó.
Úgy érzékelte, a domb újra fölmagasodik, mintha csak lábra kászálódott volna, majd egyre kétségbeesettebben figyelte, amint lassan hátat fordít neki. Kicsit még dühös is lett a sámánra, amiért az semmit nem árult el neki azon kívül, hogy mit nem lenne szabad tennie, de Fehér Sas még tétovázott. Mintha a hátát borító fűszálak is bizonytalanul hajladoztak volna néhány hosszú pillanatig.
A domb végül újra szembefordult vele, és közelebb gördült. A növényzet ismét burjánzásnak indult a hátán, de most Plum már tudta, mi is fog következni, ezért megvetette a lábait, és kihúzta magát a sámán előtt. A fűszálak és indák kinyúltak felé, körbefonták pár másodpercre, mint találkozásukkor is; nehezen döntötte volna el, hogy a sámán vajon csak így szokott köszönni, vagy többet szeretne megtudni róla.
– Póni bátor – jelentette ki végül Fehér Sas morajló hangon. – Fehér Sas ad tanács. Bátor póni keres két dolog, és szellemvilág nem megöl. Bátor póni nem szeret por-világ, szeret szellemvilág, szellemvilág könnyen elnyel. Bátor póni keres szikla-segítő, rögzít por-világ.
A domb itt egy kis szünetet tartott, talán azt ellenőrizve, Plum tudja-e követni a gondolatait.
– Totem lakik szellemvilág, totem véd póni – folytatta azután egy hirtelen témaváltással. – Fa erős totem, nyúl gyökere mélyre. Bátor póni keres igazi neve, és szellemvilág nem megöl.
Plum még mindig csak próbálta megemészteni a hallottakat, mikor a domb lassan ismét a távoli hegyek felé fordult, és egyre gyorsabban távolodva elgörgött a messzeségbe, fűtengert növesztve maga előtt.
– Köszönöm, Fehér Sas! – kiáltott a sámán után, de maga sem tudta eldönteni egyelőre, vajon tényleg van-e miért hálásnak lennie, vagy nyugodtan mondhatta volna ugyanezt sokkal több szarkazmussal is.
Nagyon jó tanácsot adott neki a sámán. Mindössze két dolgot kell megkeresnie, ha életben akar maradni, ha szeretné, hogy egyáltalán esélye legyen győzedelmeskedni az álomvilág, vagy ahogy ő hívta, a szellemvilág fölött. De hogy az a kettő pontosan micsoda, arról csak igen-igen halvány sejtelmei voltak.
Az erdő olyan nyugodt volt körülötte, olyan békés, mintha a világon nem létezett volna semmi más élőlény apró rovarokon és madarakon kívül. Ág nem reccsent, mozdítania sem kellett a füleit, legfeljebb akkor, ha egy-egy döngicsélő méh túl közel merészkedett hozzá, és arrébb kellett noszogatnia. A fák között láthatatlan madarak csiviteltek olyan beszélgetéseket folytatva, miknek értelmét senki más nem ismerte rajtuk kívül. Néha egy-egy fuvallat erejéig feltámadt a szellő, a milliónyi falevél zörgése, a fűszálak hajladozása halk susogássá állt össze a fülében.
Minden olyan volt, mintha csak valóságos lett volna, pedig nem volt az. Ez az egész nem volt más, csupán egy álom. Ha kételkedett is benne néha egy-egy percre, a fény változatlansága mindig az eszébe juttatta. Már rég le kellett volna nyugodnia a napnak, és újra felkelnie az ég másik végében. Csakhogy semmi ilyesmi nem történt, és ugyan az időérzékében nem bízhatott meg teljesen, azt sejtette, napok múltak el így.
Álmában nagyokat pislogott; ilyenkor a tudata elvándorolt sokkal mélyebbre, oda, ahol nincsen sem idő, sem fény, de valamivel – percekkel, órákkal – később mindig visszatért, és mindent éppen úgy talált, mint ahogy emlékezett rá. Esélye sem lett volna megmondani, pontosan mióta hevert itt, mióta borzolta bundáját a meleg, simogató légáramlat, mióta csiklandozták a fűszálak az orrát, mikor is történt, hogy Celestia hercegnő felemelte a testét a varázslatával, és idehajította. Valójában nem is nagyon érdekelte ez az egész, ha rajta múlt volna, az idők végezetéig meg sem mozdult volna. Nem volt sem éhes, sem fáradt, nem fájt semmije, alig érzékelte a saját testét, mintha itt sem lenne, mintha az erdőn kívül semmi sem létezne, és ez jól is volt így.
Ám valószínűleg mégsem rajta múlt minden, legalábbis tudatosan sohasem kérte a hangot, hogy szóljon hozzá.
– Screw.
Mély volt, fiatalos, valahonnan távolról ismerős, és egészen enyhén türelmetlen, mint a felnőttek hangja általában. Nem felelt neki semmit, hátha akkor elmegy.
– Screw. – A hang csak nem hagyta békén. – Nem heverhetsz itt az idők végezetéig. Szedd össze magad, gyere, tápászkodj fel. Indulnunk kell lassan, mielőtt besötétedik. Ugye nem szeretnél egy éjszakát egyedül tölteni itt, az erdőben?
Úgy érezte, ez a beszélgetés egyszer már lezajlott kettőjük között. Esküdni mert volna – mégsem emlékezett, mit is felelt erre a kérdése legutóbb. Akkor mintha sürgetőbben hatott volna rá a dolog, most viszont tisztában volt vele, a késő délutáni erdőben sohasem fog besötétedni, és ha mégis, az nincsen semmi olyan hatással, ami számítana.
Lehunyta hát a szemeit egy időre, hátha az illető azt hiszi, alszik, és békén hagyja, sőt esetleg el is tűnik.
– Gyere, na, ne kéresd magad, már várnak ránk – szólalt meg a hang most közelebbről, erőszakosan széttépve körülötte a csendet és lelkében a nyugalmat. Hát csak nem hagyja békén? Nem hagyhatja figyelmen kívül?
– Nem megyek oda vissza – szögezte le halkan, de elszántan.
– Soha többet nem kell visszamenned, ha nem akarsz – érkezett a felelet.
Emlékezete tudatta vele, hogy ez volt a helyes válasz, holott mégsem erre számított. Egy picit több győzködést várt volna, pláne, ha figyelembe veszi, hogy ha nem oda indulnak, akkor tippje sem volt, hova máshova.
Felemelte a fejét, lassan végigmérte az őt kínzó csődört. Ismerős volt, bár ezer éve nem látta, akkor is csak rövid ideig, és ha agyon ütik sem bírta volna jelenleg megmondani, hogy hol.
– Hova megyünk akkor? – adott hangot az értetlenségének.
– Él egy rokonod itt a közelben, egy nagyon kedves kisvárosban, amit úgy hívnak, hogy Ponyville. Egészen biztosan tetszeni fog neked, csupa kedves póni lakja, akik mind ismerik egymást, mert csak pár száz házból áll az egész, nem olyan nagy és lélektelen, mint Canterlot. Saját patakjuk is van, képzeld el, halacskákkal meg minden.
Screw-t egyáltalán nem érdekelték jelenleg a halacskák, bár picit kedvesnek találta, ahogy a csődör teljesen esélytelenül megpróbálta őt rábeszélni arra, hogy elinduljon. Ugyanakkor arra is rájött, honnan volt neki ennyire ismerős az imént: ő volt az, aki néha meglátogatta a „hivataltól”, ahogy a felnőttek nevezték egymás közt azt a helyet.
Már majdnem elfordult, hogy visszahajtsa fűpárnájára a fejét, mikor egészen különös dolog történt. Egy pici, világoskék szőrű, ezüst sörényű csikó lépett elő valahonnan mögüle, és tétován megtett két lépést a csődör felé, majd ott lecövekelt, mint akinek gyökeret eresztettek a lábai.
Screw sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ne hallgass rá – mondta a csikónak. – Nem kell vele menned. Ott sem lesz jobb semmivel, mint itt, nekem elhiheted.
A csikó visszanézett rá, és bizonytalanul felemelte az egyik mellső lábát, mintha vissza akarna lépni, de még nem határozott.
– De… Vannak halacskák is, hallottad? Meg szeretném nézni őket – mondta vékony hangon. – És a bácsi azt mondta, oda nem kell visszamennem többet…
– Pár más dolog is van ott a halakon kívül. Hamar ki fog derülni, hogy nem sokkal jobb, mint az árvaházban – győzködte a csikót.
– A nagynénéd már biztosan megfőzte neked a vacsorát – mondta a csődör, mintha mit sem hallott volna kettőjük beszélgetéséből. – Már várnak téged. Úgy hallottam, saját szobád is lesz, ami teljesen csak a tiéd, és nem kell megosztoznod rajta hét másik csikóval. Meg meleg ágy, puha takaróval. Csak jobb ott aludni, mint itt kint a hidegben, a kemény földön!
– Semmit – mondta Screw. – Az életben semmit nem kapsz ingyen. Ha ezt elfogadod, örökké törlesztheted.
De úgy tűnt, ezek már nagyon elvont fogalmak lehettek a csikónak, vagy legalábbis sokkal kevésbé valóságosak, mint egy tányér leves, vagy egy puha ágy. Éppen csak egy gyors, szinte bocsánatkérő pillantást vetett még hátrafelé, azután megindult a csődörrel.
Screw lemondóan ingatta a fejét, azután feltápászkodott, és utánuk ügetett. Hát csak elérték, hogy ne pihenhessen nyugodtan.
***
Ponyville pont olyan volt, mint amilyennek emlékezetében megőrizte. Picit csodálkozott rajta, hogy ilyen pontosan, mentesen bármiféle fakulástól megmaradt, hiszen az elmúlt években eszébe sem jutott tudatosan az a nap, amikor először megérkezett. Ám mégis, minden egyes fűszál a helyén volt. Az a kis kunyhó a lombokból készült tetejével, amibe az elmúlt idők során az állatbarát, sárga pegazus beköltözött, most még csak nem is állt, a helyén mindössze gazos dombocska emelkedett az erdőszélen. A falu is odébb kezdődött el természetesen, az első három ház hiányzott. Screw nem ismerte pontosan, ki is lesz az a három család, akik majd ideköltöznek, nem volt valami nagy társasági póni, és ide még nem hívták dolgozni egyszer sem. Mintha egyszer egy vöröses sörényű, karikás szemű, idősebb kancát látott volna teregetni az egyik udvaron, talán Canterlotból fognak érkezni néhány év múlva, vagy éppen Appleloosából.
A kis kék csikó Ponyville szélétől nem messze lassított, és vágyakozó pillantásokat vetett a falu határában csörgedező patak felé. A csődör, aki mögötte jött viszont egy érintéssel határozottan odébb tessékelte, tovább, előre az úton.
– Menjünk most, intézzük el a dolgunkat, majd játszol a patakkal később – fűzte hozzá.
– A dolgunkat! – horkantott Screw. – Úgy érti, az ő dolgát. Ha jól emlékszem, te kizárólag a halacskák miatt jöttél, nyugodtan megnézheted őket akár most is. A nagynénédnek nem sürgős, úgy emlékszem, éppen a mosogatással van elfoglalva.
A csikó ugyan a fülét felé fordította, amikor megszólalt, ám nem nézett hátra, töretlenül szedte rövidke lábait, be a házak közé.
– Hallod egyáltalán, amit mondok? – kérdezte Screw kicsit sértődötten.
– Igen, hallom – felelte a csikó továbbra is a földet fixírozva maga előtt. – De az, hogy én te vagyok, még igazán nem ok arra, hogy hallgassak is rád.
Screw ezen meglepődött.
– Az sem ok rá, hogy tudom, mi fog veled történni?
– Csak azt tudod, hogy mi történt veled… – mondta a csikó dacosan. – Azt pedig úgysem változtathatod meg.
– Bár tudnám, akkor miért vagyok itt… – morogta Screw.
Kicsit kilépett, hogy felzárkózzon a csődörhöz és fiatalkori önmagához. Nem akarta végignézni újra saját múltját, de arra mégis kíváncsi volt, vajon mennyire nyúlhat bele az eseményekbe. Igaza volt vajon a csikónak? Egyszerű szemlélő itt?
Fújt egyet, és belerúgott egy kavicsba, ami az útjában hevert. A kavics hangosan lepattant az útszéli kerítésről, majd elgurult valamerre. Jó, legalább nem teljesen testetlen, mint egy szellem. Ha tényleg nem változtathatna semmin, akkor akár le is feküdhetne a földre, és hagyhatná, hogy minden járókelő átgázoljon a testén.
Míg a gondolataiba merülve sietett előre, utolérte a csődört, és most ismét lassítania kellett, hogy felvegye az előtte haladók tempóját. Több ideje maradt nézelődni is, és újra elámulhatott, mennyire részletes a körülötte elterülő múlt-világ. A bal oldali ház, ami ha jól rémlik, Tile nénié volt, még felújítás előtt állt, a falairól patányi darabokban hiányzott a vakolat. Egy sarokkal odébb pedig az a kidőlt-bedőlt kapu húzódott, amit majd két év múlva fog lefesteni saját patájával, persze csak miután Axe bácsi rendbe tette. Tényleg, hogy ez miért is nem jutott eddig eszébe! Ha már itt van, akár fel is kereshetné öreg mestere fiatalabb verzióját… Bár hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna neki.
Egy darabig még a Canterloti úton haladtak tovább, de a faluközpontig sem jutottak el, máris ráfordultak a Köves sétányra, és Screw torka összeszűkült az emlékektől. Igen, mostanában már nem erre szokott járni, mert beépítették azt a jókora foghíjtelket, amin át ekkoriban mindenki közlekedett, hanem egy kisebb kerülővel jutott mindig haza, a párhuzamos utca felől. De természetesen, ugyanúgy, mint amikor először járt Ponyville-ben, most is erre jöttek, és így legalább két perccel hamarabb fognak odaérni a házhoz, mint szerette volna. Már vágtak is keresztül a pici téren, át a törmelékhalmok között húzódó ösvényen, el a kupacba rakott lécek között, amikből majd a kerítés épül nemsoká. Így pedig majdnem egyenesen nekirohantak annak a fészernek, amiben életének egy jó részét töltötte.
Egy szépen elsepert, földes udvaron álltak. A házból kihallatszott az edények halk csörömpölése – valaki odabent talán éppen mosogatott. A csilingelő porcelán hangját megismerve a csikó Screw felé sandított, Screw pedig felöltötte legjobb „ugye megmondtam?" pillantását.
– Ginger asszony! – kiáltott be a házba egy rövid csend után a csődör, majd közelebb lépett az ajtóhoz, és bekopogott.
Bent majdnem azonnal elhallgattak a zajok, és kisvártatva Ginger néni kerek arca jelent meg a résnyire nyílt ajtóban. Látszott rajta, hogy nem várt semmilyen vendégeket, vagy legalábbis biztosan nem abban a pillanatban, szóval a csődör valamennyit biztosan lódított.
– Mit parancsol? – szólalt meg utána a kanca kissé vontatottan és gyanakvóan, ami egyébként a csődör makulátlan, városi öltözékét figyelembe véve nem is volt alaptalan.
– Asszonyom, a hivataltól jöttem, mint az korábban meg lett beszélve.
Screw csak most vette észre, milyen furcsán fogalmazta meg a csődör, mintha igazából a dolgok ilyen alakulásához nem is lett volna semmi köze. Persze amikor ez a jelenet legelőször lejátszódott, mindebből semmit nem érzékelt, mint ahogy a csikó Screw is bámészkodva álldogált a csődör háta mögött, mintha csak azt próbálná felmérni, vajon miféle népség lakhat ebben a házban, meg mi lehet odabent, és hol vannak úgy általában.
A kanca értetlenül ráncolta a homlokát egy pillanatig, utána felderült az arca, mintha tényleg az eszébe jutott volna valami, és a csikó felé fordult, többet gyakorlatilag nem is törődve a csődörrel.
– Ó, emlékszem már! Akkor minden bizonnyal te vagy Screw!
A csikó a neve hallatára ijedten rezzent össze, majd határozatlanul bólintott.
– Jaj, de kis helyes vagy, gyere már közelebb, hadd nézzelek meg! – folytatta Ginger néni elővéve a gyerekeknek szánt gügyögősebb hangját, és végre maga is résnyinél jobban kinyitotta az ajtót, hogy kiléphessen az udvarra.
A csikó toporogva tűrte, hogy a kanca körbenézze, bár látszott rajta, legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá.
– Igen, mondjuk azért egy fésülés rád fért volna, na de mire is számítottam… – folytatta Ginger néni egy szemrehányó pillantást lövellve a csődör felé. – Nem baj, nálunk jó patákban leszel, majd jól kimossuk meg rendbe szedjük a bundádat, meg ahogy látom, az is rád férne, ha felszednél magadra néhány kilót itt-ott. Igazából későbbre vártunk, de hát miket is beszélek, hogy elrohant az idő, nemsokára beesteledik. Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni.
A kanca ellentmondást nem tűrően megindult a ház melletti, fából épült fészer felé, a csikó és a csődör szó nélkül követte, mintha valamilyen varázslat hatása alatt állnának.
– Remélem, nem probléma, hogy a fészerben csináltam neked kuckót, igaz, Stubble a falra mászott, amikor meghallotta, na de majd megbékél. Látod, a házunk nem túl nagy, ellenben te pár röpke éven belül felnősz, és értékelni fogod a magánéletet. Abban biztos vagyok, így is sokkal jobb hely, mint amihez eddig szokva voltál.
Screw követte hármójukat, amint beléptek a fakunyhóba, és igyekezett a tekintetét a csikó arcán tartani, pont, mintha csak ő maga szeretne elbüszkélkedni vele, milyen jó helyen is fog lakni most pár évig. Mindent leszámítva, önmagában a fészer egy olyan kis zug volt, amit bőven nem érdemelt meg, ám bűnös imádattal vett használatba. Most még semmi sem látszott természetesen azokból a módosításokból, amik miatt majd akkora pofonokat fog kapni, csak hogy az egész majd az utcán landoljon vele egyetemben. Nem volt más, mint egy félreeső sarok a kerti szerszámoktól, polcoktól, üvegektől elkülönítve, egy nagyobb ládával, amiben egy párna és egy pokróc hevert viszonylagos rendben az egyetlen ablak alatt. Volt ott még egy üres, nagy igyekezettel letisztogatott, de még így is koszos szék, meg egy munkapad, aminek a felét kinevezték asztalnak, de a csikó már rég nem ezekre figyelt. Mint minden jó fészerben, itt is akadt egy rakás jól megmunkálható, tartós fa a szerszámok karbantartásához, egy kisebb doboz csavar a ház körüli munkákhoz, és az egész kis szobát a faforgács és valamilyen hígító, vagy talán lakk szaga lengte be, amitől Screw most is és már akkor is azonnal otthon érezte magát.
Ginger néni talán ösztönösen átzökkenve a háziasszony szerepébe letörölt a kötényével némi port az asztalról olyan arckifejezéssel, mintha csak azon mérgelődne, hogy került az oda, amikor tegnap takarított, azután újra a csikó felé fordult.
– Na, hogy tetszik? Tudom, lehetne egy kicsit nagyobb rend is, de igazából későn értesítettek, hogy jössz – itt vetett egy szemrehányó pillantást a csődörre –, meg aztán elég nagy vagy már ahhoz, hogy magadnak berendezd. Csak majd valahogy úgy próbáld intézni, hogy Stubble holmijait ne nagyon kuszáld össze.
Patájával a sarokban halmozódó földműves szerszámok felé intett, amik már így is kibogozhatatlan összevisszaságban álltak.
A csikó megilletődve nézte a kis kuckóját. Screw emlékezett rá, mennyire izgatott volt, mennyire félt, amikor megérkezett, megmukkanni sem mert taplószáraz torkával, legszívesebben azonnal elbújt volna a takarója alá, vagy egyszerűen kirohant volna a világból. A pici Screw-n ebből semmi sem látszott, leszámítva szoborszerű tartását és hatalmasra nyílt szemeit.
– Na, jó lesz itt? – kérdezte Ginger néni anyáskodva, olyan hangsúllyal, mintha tényleg számítana a véleménye. Screw picit nevetségesnek érezte ezt az aggódást, hiszen szó sem volt arról, hogy ha nemet mond, akkor elnézést kérnek tőle, és átkísérik a szomszédos palotába.
Pici Screw-tól csak egy megilletődött bólintásra futotta.
– Próbáld meg otthon érezni magad akkor, nekünk még meg kell beszélnünk valamit az úrral – mosolygott rá egy picit erőltetetten Ginger néni, és a csődörrel megindultak az ajtó felé.
A csikó megragadta a kanca lábát, mire az megtorpant.
– Igen, drágám?
– Meg… megnézhetem a halakat? – bökte ki a csikó vékonyka hangon.
– Milyen halakat? – kérdezett vissza Ginger néni a homlokát ráncolva.
– A patakra gondol, ami mellett eljöttünk, a falu határában – segítette ki a csődör.
Ginger néni cseppet felderült, csak hogy kisvártatva az aggodalom üljön ki az arcára.
– Persze, de csak ha visszatalálsz egyedül – mondta azután.
A csikó máris fülig érő vigyorral robogott ki a fészerből, mintha csak menekülne, Screw alig bírt lépést tartani vele.
– Aztán sötétedés előtt visszaérj! – intette még Ginger néni az ajtóból, mikor már majdnem a saroknál jártak.
Screw visszafordult a hangjára, de a kanca már nem rájuk figyelt, hanem valamit halkan beszélgetett a csődörrel az udvaron. Pici Screw néhány lépéssel tovább szaladt, de amikor észrevette, hogy egyedül van, lelassított, és megállt, hogy ő is hátranézhessen.
A késő délutáni, laposan sugárzó napfény a szemébe sütött, ezért nem látta rendesen, de mintha a csődör egy nagyobbacska erszényt adott volna át Ginger néninek. Screw gyorsan a csikóra pillantott, csak hogy ellenőrizze, mennyit vett észre a jelenetből. Pont arrafelé nézett ugyan, de talán a nap jobban elvakította, mint őt… Nem, nem biztos benne, hogy számít egyáltalán, de még nem lenne szabad megtudnia. Ő sem tudta meg még vagy két évig, pontosan mi történt. Az álom egyébként is kezdett némileg eltérni a valóságtól, hiszen igazából annyira fáradt volt, hogy beesett az ágyába, és az éjszakát meg a következő nap egy jó részét mozdulatlanul átaludta, és eszébe sem jutott még vagy azután is egy hétig, hogy megnézze magának a halakat a patakban.
Elállta inkább a visszafelé vezető utat, hosszúra nyúló árnyéka a csikó arcára vetült.
– Nemsoká este lesz – mondta halkan –, menjünk, nézzük meg őket.
Nem kellett nagyon nógatnia a csikót, az szinte azonnal megpördült a tengelye körül, és szaladva megindult arra, amerről jöttek még egy fél órája.
– Erre – szólt utána. – A Csobogó erre közelebb van, és a kőhíd mellett le lehet menni a vízhez.
Vezette pár percig a házak között, de még annál is hamarabb lyukadtak ki Ponyville szélén, mint ahogy számított rá. Persze, mert itt sem épült még be az utcának a vége teljesen, a kőhídig egy majdnem ötszáz láb széles tisztáson kellett átvágniuk, pedig manapság már közvetlenül a falu szélén áll.
A csikó gondolkodás nélkül leszaladt a híd melletti lejtős partszakaszon, egy másodpercre megtorpant a víz szélén, majd bokáig belegázolt, és lehajolt megszaglászni a vizet.
– Amúgy iható – segítette ki Screw. – Nézd, milyen tiszta, látszódnak a kavicsok az alján. Kicsit lejjebb, a falu másik végében már nem ajánlgatnám, néha a szélső házakból a patakra járnak mosni, ez a vége viszont most jött a hegyekből.
Mindketten lehajtották a fejüket, és ittak pár méretes kortyot a friss, édes, jéghideg vízből. Screw különösebben nem volt szomjas, de valamiért szokásává vált megragadni minden alkalmat, ha ilyen tiszta folyóvízből ihat, és abban is bízott, hogy ettől a csikó is megnyugszik. Oldalra sandított, ahol a pici Screw olyan lendülettel szürcsölte a vizet, mint aki egy hetet vándorolt a sivatagban. Egészen addig ivott, míg csak észre nem vette, hogy néhány lábbal messzebbről egy kíváncsi halacska néz vele farkasszemet, lassan úszva, hogy szinte egyhelyben állt a sodrásban, mintha csak amiatt tenne szemrehányást, amiért valakik idejönnek, és megisszák az ő vizét. Screw úgy látta, valamilyen kisebb fajta, vagy fiatalabb ponty lehetett, de nem sietett hangot adni a véleményének, mert már régebben rájött, hogy semmi érzéke nincs az élővilághoz, és a kelleténél jóval különbözőbb halakra képes volt rámondani, hogy ponty.
A csikó abbahagyta az ivást, és megbabonázva nézte a halat. Még az orrát sem húzta ki a vízből, mintha attól félne, hogy azzal elijeszti. Így álltak pár békés pillanatig, szellő sem rebbent, csak a patak csobogott halkan, és az egyetlen halacskához lassan egy újabb csatlakozott, majd még egy, és azután még egy. Farkukkal lustán csapkodva rögzítették magukat a vízzel szemben, ettől kicsit olyan volt, mintha furcsa, ezüstös kutyafélék lennének, akik valaminek nagyon örülnek. Szemhéj nélküli szemükkel meredten néztek fel a víz fölötti világba.
A következő pillanatban szertefoszlott az idill, amint egy kisebb faág csapódott a vízbe közel a túlparthoz, és a halacskák ijedten rebbentek a szélrózsa minden irányába. Screw és a csikó is kíváncsian nézett fel, ugyanis a közelben nem igazán álltak fák, amikről a bot származhatott volna, és legnagyobb döbbenetükre egy pici, csupa szőr-csupa fog teremtmény követte a botot lefelé a parton. Screw annyira megijedt tőle, hogy hátraugrott, megbotlott saját lábában, és fenékre pottyant a patak kavicsos partján, a csikó meg nagy igyekezetében keresztülesett rajta.
A szőrgombóc, ami alig kétpatányi lehetett, vicces hirtelenséggel lefékezett a víz pereménél, kétségbeesve lihegett egy pici, rózsaszín nyelvet lobogtatva, miközben halkan nyüszögött. Screw készen állt a legrosszabbra is, de fokozatosan beszivárgott azért a tudatába, hogy csak egy kutyát lát, abból is egy egészen fiatal, legfeljebb néhány hónapos példányt. Szőre majdnem teljesen barna volt, csak a mellényén, az orrán és a tappancsai végén váltott át fehér foltokba, és egészen kétségbeesetten nézett a patak vizével lassan lefelé tartó botjára. Tett egy bátortalan lépést a vízbe, de azután ráébredt, hogy az nem csak hideg, de még nedves is, és rögtön visszaugrott, hogy fusson egy tehetetlen kört maga körül.
– Winona! – kiáltotta egy hang a közelből, de a gazdáját nem láthatták, mert még eltakarta a túlpart magaslata. – Winona, vissza! Gyere ide, ha mondom, lábhoz!
A kutya a hangot hallva azonnal teljes sebességre kapcsolva felvágtázott a parton, és eltűnt a szemük elől, csak hogy egy másodperc múlva visszatérjen, gyakran maga mögé pillantva és nagyokat nyüszítve, mintha csak arról panaszkodna, milyen szörnyű baleset érte kedvenc játékát. Nemsoká a gazdája is feltűnt egy csikó személyében, aki nagyjából a pici Screw-val lehetett egyidős, vagy legfeljebb egy évvel öregebb nála, és valamilyen különös okból egy, a fejénél kétszer nagyobb kalapot viselt.
– Haggyad mán, majd keresek neked másikat mindjárt – mondta a kutyának –, ha nem akaródzik még megfürödnöd. Izé, sziasztok.
Ez utóbbi köszönés már a két Screw-nak szólhatott, akik még mindig egymás hegyén-hátán feküdtek csodálkozva a patak partján. A póni ráadásul, valószínűleg Screw korát látva akkorát bólintott a köszönés mellé, hogy a kalapja azonnal az arcára csúszott, úgy kellett visszatessékelnie a helyére.
Screw természetesen már akkor megismerte, amikor a hangját meghallotta. Applejack volt az, aki egy egészen rövid időre majd a legjobb barátja lesz. Gyorsan feltápászkodott, át akart gázolni a vízen, kinyögni valamit abból az ezer dologból, amit el szeretett volna mondani az elmúlt pár évben, de Applejack nemigen törődött velük. Winona már megfeledkezett a botjáról, felszaladt a parton, és eltűnt előlük, a gazdája is hátat fordított hát nekik, és sietett utána. Ha jobban meggondolta, jobb is volt így. Milyen eszméletlen hülyén nézett volna ki, hiszen ő már csak vendég volt itt, nem tartozott ide, elrepült féltucat év, és közben felnőtt. A mellette éppen a bundáját porolgató pici Screw-nak kellene mondania valamit, de ő láthatóan semmi jelentőséget nem tulajdonított a találkozásnak, már meg is feledkezett róla. Ennél sokkal jobban érdekelte egy másik, nála sokkal kisebb csikó érkezése a falu irányából.
A jövevény velük együtt figyelte, amint Applejack eltűnik a túlparton a kutyájával, majd nagyot sóhajtott, és leült egy nagyobb kőre.
– Én isz szeretnék egy kutyuszt – mondta letörten, erősen selypítve.
Screw körülnézett más pónik után kutatva, ugyanis a csikó annyira fiatal volt, hogy ő biztosan nem engedte volna el egyedül, pláne nem ilyen későn.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezte picit aggódva, picit bosszankodva, hogy most majd neki kell hazavinnie.
– Felnőtt dolgokkal foglalkoznak – felelte a csikó színtelen hangon.
– Nem akarsz esetleg játszani? – kérdezte a pici Screw.
Screw most már végre ráébredt, honnan volt neki ismerős a csikó halványrózsaszín bundája. Ugyanakkor óvatosan hátra is lépett, igyekezve úgy helyezkedni, hogy a két pici póni közé álljon. Egyre több dolog nem tetszett neki ebben az álomban. Különösek voltak a halak, már majdnem ijesztő Applejack kutyája, és egyébként sem volt belőle igaz semmi. Nem így találkoztak először, sem vele, sem Tiarával. Az egy egészen más történet lesz, és legalább két év eltelik még addig.
– Jobban tennéd, ha nem játszanál vele – mondta fiatalabb önmagának, hogy ha a múltat meg nem is változtathatja, legalább egy picit elodázza a dolgokat.
– Ne gondold, hogy játszanék veled! – húzta fel az orrát arisztokratikusan a lila csikó. – Ninc szükszégem a társzaszágotokra!
– Én viszont szívesen játszom veled, Screw – jelentette ki egy baljósan ismerős hang.
A póni nem messze, a parton jelent meg, azon a szakaszon, amit az alkonyi fényben a házak nyúlánk árnyékai már sötétbe borítottak. Nem ismerhette fel a külseje alapján, hiszen semmit nem látott belőle egy körvonalon és két fénylő szemen kívül, mégis, egészen biztosan tudta, ki az. Mellette a pici Screw minden tagjában remegni kezdett, és kapkodva szedte a levegőt. Az árnyalak közelebb lépett.
– Mi is! Mi is mind nagyon szívesen eljátszanánk veled, Screw! – csatlakozott az alakhoz másik három kisebb. – Tudunk is egy nagyon jó játékot.
Őket is ismerte, hogy ne ismerte volna. Csak azt nem értette, miért nem mutatják magukat, miért állnak folyton az árnyékban. Talán annyira régen történt, vagy annyira régen nem gondolt már az árvaházra, hogy elfelejtette az arcukat? Vagy sokkal inkább csak azért, mert körülötte lassan minden sötétségbe borul? Lemegy a nap, otthon kellene lennie…
– Igen, jó ötlet! Gyere csak haza, Screw, kitaláltam neked egy jó játékot – szólalt meg egy újabb, mély hang. Ez az árnyék az összes többinél nagyobb volt, és lassan lóbált az egyik patájában valami hosszú, lapos tárgyat, ami suhogva szelte a levegőt.
Screw fejében különös módon a fájdalom távoli, halvány emléke lobbant fel, de mégsem félt, ellenben a mellette reszkető csikóval, akinek időközben halálsápadtra vált az arca. Sokkal inkább megdühödött, és vicsorogva nézett a közeledő alakokra.
– Ne bántsátok! – parancsolta keményen, és elállta az útjukat.
Az árnyékok sziluettje sokkal határozatlanabbá vált, testük mintha elnyúlt volna, néha fogakat növesztettek, de egy pillanatra sem torpantak meg.
– Milyen bátor lettél, Screw – mondták most szinte egyszerre, morgásra emlékeztető hangon gúnyolódva. – Vakmerő vagy és gyenge, a legfinomabb kombináció.
Screw érezte, amint inába száll a bátorsága. Amik közeledtek, nem pónik voltak már, nem bizony. Szörnyek voltak, kérlelhetetlen, értelem nélküli lények, akikkel lehetetlen tárgyalni.
Azt viszont nagyon jól tudta, hogyan bánjon a szörnyekkel.
– Gyere! – ordította a csikónak maga mellett, fordultában megragadta és feldobta a hátára, majd eszeveszett vágtába kezdett.
Maga sem volt biztos benne, hogyan jutott el a fára épített kunyhójáig. Akár az is lehet, egyszerűen csak megjelent benne, hiszen ez az egész csak egy álom volt. A padlón lapult, a saját és a mellette fekvő, szorosan hozzá bújó csikó lihegését hallgatta. Miért? Miért nem hozott legalább egy takarót? Miért nem hozott egy ágyat, ami alá elbújhatna? Hideg volt és sötét, a körülötte magasodó falak ellenére védtelennek érezte magát.
Rettegett. A lapuló préda rettegése volt ez, aki teljesen tehetetlenül várja, mikor érkezik a ragadozó. Akár meg is ölhetné magát, akkor legalább gyorsan vége lenne, nem kellene rettegve lapulnia, nem kellene folyamatosan fülelnie minden neszt, minden apró mozdulatot. A lapulástól, a füleléstől csak rosszabb – minden másodperccel csak növekszik a szenvedése, míg körülötte köröz az elkerülhetetlen. Mikor lecsap rá, akkor sem végez vele rögtön. Eltépi az inait, hogy ne menekülhessen, míg szép kényelmesen falatozik belőle. A lényeg a szenvedés volt.
– Ez a vége – mondta a csikónak, majd maga is ráébredt, hogy mint oly sokszor, ismét más hagyta el a száját, mint amit szeretett volna. – Mindig ez a vége, legyen szó álomról vagy valóságról. Egy pillanatra azt hiszed, van értelme, azután elkezdenek olyan dolgok történni, amiknek nem volna szabad. Mindig. Nincs kivétel.
A csikó nem felelt, csak még jobban belesimult az oldalába.
– Itt, egyedül itt vagy biztonságban – folytatta. – Tudom, picit félelmetes, de jobb félni, mint megijedni. Ígérd meg, hogy többet nem teszed ki innen a lábad!
Semmi válasz.
Maga mellé pislantott. A csikó nem volt sehol. Éppen olyan váratlanul tűnt el, ahogyan megérkezett.
Visszahajtotta a padlóra a fejét, és lehunyta a szemét.
***
– Ide ment be, láttam! – szűrődött be egy hang odakintről.
– Mi a fene, hogy lehet olyan magasra házat építeni? – kérdezte a másik.
– Ne törődj vele, így is-úgy is bejutunk.
– Azt a rámpát kellene leengedni valahogy. Látsz bárhol kötelet?
– Csak ami tartja, odafent. Gyere ide, ha feltollak, akkor eléred azt az ágat. Felmész, levágod, és akkor mi is felsétálunk.
– Jó… Tartsál… Feljebb!
– Eléred? Megvan?
– Igen, pillanat… Nesze! Nyugalom, Screw, jövünk már!
Motozás körbe az erkélyen, kaparászás az ajtónál.
– Hagyd azt, túl vastag. Nyomás az ablakhoz!
Valami megmozdította az ablakot. Ugyanakkor egy másik valami pattant egy fémeset odafönt, a gerendák között. Néhány émelyítő, nedves kis loccsanás, mint amikor leejted a mosogatószivacsot, rögtön utána koppanások a fában.
Bugyborékoló nyöszörgés.
Csend.
Az erdő ismét nyugodt volt körülötte, olyan békés, mintha egyáltalán senki nem lakna a környéken néhány madáron és rovaron kívül. Egyetlen apró ágacska sem reccsent, mozdítania sem kellett a fülét, egy nyavalyás kis szúnyog sem volt a szobájában. Feje fölött, a kunyhó körül halkan susogva ütődött egymásnak a millió falevél. Időnként egy-egy makk hullott a tetőjére tompa koppanással, csak hogy bukdácsolva lepattogjon a földre.
Néha kinyitotta, néha lehunyta a szemeit, ilyenkor számolatlanul rohant el mellette az idő. Nem fájt semmije, nem volt éhes, nem volt szüksége semmire. Nem is létezett, ahogyan az erdő sem körülötte, és ez jól is volt így.
Egészen addig, míg a hang meg nem szólította. Mély volt, fiatalos, valahonnan távolról ismerős, és egészen enyhén türelmetlen.
– Screw!
A sámánnak már réges-rég nyoma sem volt a láthatáron, mikor Plum még mindig azon rágódott, amikről pár rövid percig beszélgettek. Szépen komótosan sétált a hegyek felé, hiszen úgysem volt jobb tippje, merre is indulhatna, közben nagyokat hümmögött, amikor valami újabb logikát fedezett fel az elhangzottakban. Néha felemelte a fejét, és alaposan szétnézett maga körül, nehogy még egyszer belefusson azokba a kis rosszindulatú, fekete valamikbe, amik majdnem berángatták egy mélyedésbe, de nagy megkönnyebbülésére sem mélyedést nem látott, sem árnyékokat. A táj változatlanul hullámzott körülötte, ugyanazzal a sárgás-szürkés bozótos fűvel borítva a láthatáron emelkedő kitekert hegyekig, amikhez tippre még egy lépést sem közeledett, szóval igen messze lehettek valójában – és ezért valószínűleg sokkal magasabbak is, mint elsőre gondolta volna.
Valahol előtte, saccra olyan tízpercnyi járáson belül egy kiszáradt fa magasodott, legalábbis ebből a távolságból leginkább fának gondolta volna (teljesen nem lehetett benne biztos, mert éppen csak annyira hasonlított igazi fára, mintha egy vak csikó rajzolta volna valaki más elbeszélése alapján), és most afelé tartott, míg ki nem derül, hogy esetleg téved. Úgy tűnt, nem volt teljesen egyedül a síkságon, mert néha imbolygó alakok tűntek fel a messzeségben, de a többi vándor is ezt a hasonló, óvatos, tapogatózva haladó taktikát követhette, mint ő, mert amint észrevették, nagy ívben ki is kerülték egymást. Azután, hogy a sámán paranoiával beszélte tele a fejét, nem akart idegenekkel találkozni idelent; egyáltalán nem volt benne biztos, mennyi esélye is van rá, hogy utolérje az olyan sokat emlegetett „meghalás”, és nem akarta kipróbálni.
Ha egy szó is igaz volt Fehér Sas tanácsaiból, akkor az egyik indok arra, amiért a meghalás olyan közel ólálkodik a nyomában az, hogy szereti a szellemvilágot. Már ezzel a megállapítással sem értett volna egyet feltétlenül, és ez elég erőteljesen megkérdőjelezte, mit és pontosan hogyan kell értenie a sámán mondandójából. Miért van az, hogy még itt, ahol valójában nincs is testük, csak a puszta lelkük találkozik, itt is közéjük állnak a nyelvi különbségek? Miért nem tudta Fehér Sas egyszerűen a fejébe vetíteni a gondolatokat, vagy valami? Végül is a dombnak szája sem volt, a valóságban hangot adni is képtelen lett volna, szóval a tökéletes logikátlanság közepette miért a valóságnak pont ez az egy szelete maradt érintetlenül? Vagy talán valójában a sámán gondolatait hallotta, csak azok annyira különböztek a sajátjaitól, hogy csupán ennyire futotta tőle a megértésükben? Be kellett látnia, igazi csecsemő volt tudását tekintve itt, a szellemvilágban, és akár éveket, évtizedeket is eltölthetett volna a működésének megismerésével.
Ám ha már csak erre gondolt, kirázta a hideg. Szerette volna a szellemvilágot? Nem, dehogy! A saját biztonságos kis álmait talán igen, de ezt a hideg, csupasz, végtelen és ismeretlen világot, ami azok alatt elterült, bizony egyáltalán nem. Szóval elképzelhető, hogy mikor Fehér Sas azt mondta, „szeret”, egyáltalán nem arra gondolt, amire Plum. És az is lehet, hogy pont arra gondolt, és valahogyan attól, hogy a saját álmait szerette, máris sebezhetőbbé vált a szellemvilágban is. Lehetséges ez az összefüggés? De mégis hogyan? Ha csak utálkozva merészkedne ide, akkor több esélye lenne? Vagy neki talán már késő, és keresnie kell valakit, aki egész életében utálta az álmait? A sámán szavai talán erre utalhattak, mikor azt tanácsolta, keressen magának szikla-segítőt? De miért számít ez az egész egyáltalán? És hol talál magának sziklát, menjen el mégiscsak a hegyekig? Mikorra fog vajon odaérni? Két hét múlva?
És ha mindez a kérdésözön nem lett volna önmagában is elég, akkor ott volt még a másik kiváló tanács. Keresse meg magának az igazi nevét. Hát ez meg aztán mi a szénát jelenthetett? Fehér Sas könnyen beszélt, hiszen amennyire az eddig általa elolvasott könyvekből megtudhatta, a pusztai népek, mint például a bölények, akikre a sámán küllemre leginkább emlékeztette, eleve nem születtek végleges névvel, hanem valamilyen jelentős cselekedetükkel kellett azt kivívniuk. A pónikat ezzel szemben egyszer elnevezték a szüleik – jó esetben csecsemő korukban –, és onnantól kezdve az volt a nevük, amíg meg nem haltak, hacsak valami becenevet, gúnynevet vagy álnevet rájuk nem ragasztottak. De ezeket nem nevezheti igazi névnek… Azt pedig nem tudta, miféle nagyszerű cselekedetet kellene véghez vinnie, hogy igazi nevet szerezzen magának. Hogy szokták ezt vajon csinálni a bölények? Hogyan szerezhette az igazi nevét Fehér Sas – már ha ez volt az igazi neve a sámánnak? Mondjuk egyszer megmentett egy sast valamitől, vagy ilyesmi…
Márpedig itt, ezen az üres pusztán, ami körülötte elterült, abszolút nem akadt semmi, amivel nevet szerezhetne magának. Talán ha kitép egy marok száraz fűszálat, lehetne a neve Fűhúzó, vagy kaparhatna egy gödröt, és lehetne Földtúró! Nem lettek sokkal jobbak az esélyei, bármerre is nézett, a fa se segíthetett rajta, és a hegyek sem tűntek különösebben érdekesnek. Abban is biztos volt, ha megpróbálna közeledni az egyik árnyalakhoz, ami lassan vonszolta magát keresztül a mezőn tőle mérföldekre, azzal sem jutna semmire. Vagy legalább meg kellene próbálnia? Csak ne lenne ennyire tökéletesen egyedül!
Míg rágódott, lassan a fához ért. Vizsgálódva futtatta rajta végig a tekintetét, de csak smirgliszerűen érdes, ébenfekete kérget látott végig a legalább harminc láb magas törzsön és a hosszú, eleinte majdnem teljesen vízszintes, később fokozatosan az égnek forduló terebélyes ágakon. A fa törzse olyan széles lehetett, hogy Plum kényelmesen elbújhatott volna mögé, de nem volt egyáltalán hengeres, inkább valamilyen fura, elnyúlt síkidomok határolták, mintha papírból hajtogatta volna valaki az egészet. Igen, fekete smirglipapírból. Talált magának egy smirglifát, juhé, meg is gazdagodhatna belőle, ha éppen lenne rajta termés, és valahogyan haza tudná cipelni.
Egy darabig méregette a fa alsó ágait. Úgy gondolta, talán ha egy nagyobbat ugrik, akkor eléri az egyiket, és megpróbálhat felmászni rá, hátha akkor történik valami. Továbbmenni egy véletlenszerűen kiválasztott irányba nem volt sok kedve, a fán pedig valószínűleg lepihenhetne kicsit anélkül, hogy tartania kellene az árnyékszerű lényektől – nem mintha találkozott volna eggyel is, mióta a sámán elkergette őket. Annyi értelme még lehetne a dolognak, hogy a távolban lassan hullámzó dombok mögé talán onnan fentről beláthatna. Ha van a környékén bármi, élőlény, település, táborhely, azt észre fogja venni. Nem mintha nagy esélye lenne találni ilyesmiket, de mégis messzebbre ellát, és különben sem volt pillanatnyilag jobb ötlete.
Hátrált hát pár lépést, és nekifutott a fának, majd minden erejével felfelé rúgta magát a törzsétől. Arra éppen elég volt a lendülete, hogy az egyik alsó ágban erősen megkapaszkodhasson, és némi himbálózás után cseppet sem kecses módon feltornázza rá a hátsó fertályát is. Maga is meglepődött rajta, hogy ilyen könnyen sikerült a terve, ugyanis nem állt nagy famászó hírében, még ha a farmjukon akadt is volna elég lehetősége rá. Na persze valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy ha véletlenül letört volna egy ágat az értékes szilvafákról, apukája biztosan kitekeri a nyakát.
Kicsit kifújta magát, míg szétnézett maga körül, innen hogyan is juthatna tovább, ám a fa nem gördített elé nagyobb kihívásokat. Mértani pontossággal elrendezett ágain majdnem létraként kapaszkodhatott fel a tetejéig; az első néhány ág után egyre inkább csak arra kellett ügyelnie, nehogy túlságosan megszédüljön az alatta egyre növekvő mélységtől, és elvétse a lépést. Így fel tudott kúszni egészen addig, míg az ágak már kényelmetlen szögben törtek a magasba, ott fújtatva megkapaszkodott, és szemeit erőltetve körülkémlelt.
Épp ahogyan sejtette, semmi használhatóba nem akadt a tekintete. Ugyan a távolságok egy cseppet összementek odalent, talán még jobban is, mint az indokolt lett volna a fa magasságát tekintve, és az első távoli dombok mögé így már be is látott, ám ott is csak a jellegtelen füves puszta folytatódott minden reményét összetörve. Azért a biztonság kedvéért balról jobbra haladva alaposan körbepásztázta a vidéket, még hunyorgott is hozzá. Arra, amerről jött, egészen messze, talán még a hegyeknél is távolabb csillogott valami nagy és széles, talán valamilyen hatalmas vízfelület. A tenger és a hegyek között pedig csupa-csupa pusztaság húzódott, éppen csak annyi változatossággal, hogy a fű színe néhol átment teljesen feketébe, máshol pedig egészen aranyló színekben sárgállott, mintha csak a nap sütné fényesen. Márpedig az égen nyoma sem volt semmiféle napnak, egyedül az apró, szentjánosbogarakként fénylő, szabályos mintákba rendezett csillagok árasztották el a világot fénnyel. Vagyis… Most, hogy innen a fa tetejéről alaposabban megnézhette őket, ezek a csillagok egyáltalán nem voltak olyan messzire, mint az igaziak, mert valamilyen különös módon most közelebb érezte őket… És a mintázatuk sem volt teljesen tökéletes, ugyanis az volt a benyomása, mintha innen-onnan hiányozna közülük egy-egy. Ahhoz, hogy pontosan lássa a hiányokat, a fényes pontok túl sokan voltak, túl sűrűn elhelyezve és túl messzire, így hát a szemeit erőltetve próbálta alaposabban felmérni, mi is az konkrétan, ami zavarja a látványukban.
– Keresel valamit? – kérdezte tőle egy furcsán ismerős hang, mire elszakította a tekintetét az égtől, és a hang irányába kapta a fejét.
Közvetlenül mellette, a szomszédos ágon egy sötétkék, lilába hajló szőrű csikó kapaszkodott, és hunyorogva az eget pásztázta. Miután Plum a döbbenettől elfelejtett válaszolni a kérdésére, lassan ő is elfordította a fejét, és kérdő pillantást vetett felé. Plum a váratlanul megjelenő társaságától meglepetésében teljesen megmerevedett, majdnem elengedte azt az ágat is, amibe éppen kapaszkodott. A csikó viszont vele ellentétben tökéletesen nyugodt maradt, arcán azzal a fajta magabiztossággal, mintha ez a fa, és vele az egész környék is a tulajdona lenne.
– Izé, bocsánat, nem is tudom… – motyogta Plum, miután a csikó kérdőn felvont szemöldökeiből végül ráébredt, hogy illene válaszolnia. – Ne haragudj, de te én vagy? – tette még hozzá némi habozás után.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a csikó gondolkodás nélkül, mintha a kérdés teljesen természetes lett volna, majd egy patát nyújtott Plum felé. – Az én nevem Szilva.
– Hát, őőő, én Plum vagyok, és azt hiszem, ez az egyik legfurább dolog, ami életemben történt velem – felelte Plum, és belecsapott a felé nyújtott lábba.
– Nézelődj nyugodtan, nem akartalak félbeszakítani – mondta a csikó kicsit mentegetőzve. – Csak pont úgy néztél ki, mint aki keres valamit.
Plum zavartan megvakarta a sörényét.
– Igazából leginkább arra voltam kíváncsi, vajon van-e ebben a pusztaságban bármi, vagy esetleg véget ér-e valahol…
– Pusztaságban? – lepődött meg a csikó.
Plum egyáltalán nem értette, mit mondhatott rosszul, ezért inkább csak maga köré mutatott magyarázatképpen.
– Ja, tényleg, Fehér Sas így hagyta neked. Nem tetszik? – kérdezte a csikó, majd intett egyet.
A következő pillanatban a táj átalakult körülöttük, egy kisebb-nagyobb dombokkal sűrűn borított mező jelent meg, harmatos zöld fűvel, fehér hósapkával a távoli hegyek tetején. Plum megszólalni sem tudott a döbbenettől, csak tátogott. A csikó félreértelmezhette, mit is szeretne, mert újra intett, és most egy sivatag kellős közepén találták magukat, lankás homokdűnékkel, melyek éleiről apró örvényekben hordta el a szemcséket a szél. A következő pillanatban a táj ismét átalakult, és most egy magashegyi fenyőerdőben álltak, de Plum még csak körül sem nézhetett, máris sziklás táj terült köréjük, melyen egy szikrázó vizű, zabolázatlan patak száguldott keresztül dübörögve.
A tájak egyre gyorsabban váltakoztak, annyira felfoghatatlan sebességgel, hogy bele is szédült. Egy rövid időre az a táj is felbukkant, amire még a sámán megjelenése előtt érkezett, a fekete, földbe vájt üregekkel együtt, de azután gyorsan tova is tűnt, valamilyen dzsungelnek adva át a helyét. Néhány másodpercnyi gyors váltakozás után végül visszatért a hullámzó puszta, amiről elindultak.
– Van kedvenced? – kérdezte a csikó segítőkészen.
– Nem is tudom, kicsit abban reménykedtem, valahogy eljuthatok Ponyville-be vagy a környékére, esetleg legalább valahova Equestriába… – felelte Plum bizonytalanul.
– Ó, értem már! – derült fel a csikó arca. – Jó nagyot eshettél, ezeket a dolgokat itt nem fogod megtalálni! Ideát csak mi vagyunk, csupa olyasmi, ami igazából nem létezik.
Plum hitetlenül megrázta a fejét. Nem elég, hogy olyasvalakivel beszélget, aki mintha az ikertestvére lenne, ráadásul még egy szót sem ért az egészből.
– És valahogy el tudok jutni oda, ahol a pónik álmai vannak? – írta körül a legjobb tudása szerint, amit szeretett volna.
– Oda? – kérdezett vissza a csikó, és az égen sorakozó pontocskák irányába intett. – Végül is meg tudom oldani, amúgy is unom már, hogy a fámon ácsorogsz – tette hozzá, majd nagy levegőt vett, lehunyta a szemeit, és különös mozdulatot tett a mellső lábaival.
Plum alól váratlanul kicsúsztak az ágak, és még mielőtt utánuk kaphatott volna, hihetetlen sebességgel zuhanni kezdett felfelé – ami eddig az ég volt, a gravitáció megfordulása miatt most a talaj lett, az egyre gyorsabban távolodó csikó a fán pedig egész furcsa módon fejjel lefelé integetett neki. Az első pillanatban Plum annyira megrémült, hogy még azt is érezte, valahol nagyon messzire az igazi teste ösztönösen összerándul, vakon valamilyen kapaszkodó után kapva. Ettől aztán majdnem fel is ébredt, ám a zebrától kapott növényektől kótyagos feje lassan visszasüppedt az álomba, mint valami nagy, hívogatóan puha, fehér párnába.
Szóval újra konstatálhatta, hogy zuhan, mégpedig egyenesen a milliárdnyi apró, fénylő pont felé, ráadásul ahogy közeledett, már azt is kivehette, hogy nem kell attól tartania, majd ráesik egyre, mert ott, ahova tartott, egyébként is egy kényelmes kis fekete üresség tátongott közöttük, ahonnan hiányzott egy fényecske.
– Hohó! – kiáltotta Plum immár teljesen a tudatában annak, mi is történik vele. – Azt már nem, oda nem megyek vissza, ha már egyszer kiszabadultam!
Ugyan még mindig elég keveset értett a körülötte húzódó világ logikájából, de azt rögtön felismerte, a szép szabályos rácsozatba rendeződött fényecskék között nem véletlenül húzódott minden irányban szabályos távolság. Ha egyszer visszakerül a helyére, akkor ismét be lesz oda zárva, és esélye sem lesz rá, hogy segítsen Screw-n, vagy Luna hercegnőn. Márpedig immár teljesen tisztán látta maga előtt jövetelének a célját, mintha csak egy fátyol esett volna le a szeméről: lehetőleg minél hamarabb meg kell keresnie mindkettőjüket, és segítenie kell rajtuk. A beszívott füst hatása már így is múlóban volt, ha egyszer ennyire ura volt a gondolatainak, nem lehetett biztos benne, hogy elég idő áll még a rendelkezésére.
Még mielőtt túl közel került volna a fénypontokhoz, minden akaraterejét összpontosítva fokozatosan lefékezte az esését, és szépen lassan vízszintes repülésre kényszerítette a testét. Szerencséjére a lebegés megtartása most sem jelentett neki különösebb problémát, lassan sodortatta magát valamilyen kis légáramlattal, mint már annyiszor régebbi álmaiban. Amikor legközelebb lenézett, meglepetésére és legnagyobb örömére már egyáltalán nem a fénypontok szabályos alakzata várta odalent, hanem a jól ismert, Ponyville körüli táj. Igazából még olyan nagyon el sem sikerült távolodnia onnan, ahol elaludt, tisztán kivehette maga alatt a Canterlot felé tartó utat, jobbra a Plum farmot, nem messze balra pedig Catkin bácsi erdőcskéjét.
Majd kiugrott a bőréből, annyira feszítette a tettvágy, ugyanakkor egy picit el is bizonytalanodott, és meg is rémült. Nem volt már annyira tompa, mint amikor az árnyéklények vonszolták a kényelmes kis gödrük felé, nagyon is jól felmérte az esélyeit, és nem állt túl jól. Luna hercegnő valahol az Everfree erdő közepén feküdt mozdulatlanul, és azok, akik legyőzték, szabadon garázdálkodtak. Mihez kezdjen most, hogy végre megadatott neki az a néhány órácska, míg még józanul cselekedhet, anélkül hogy felébredne? Vegye célba rögtön a romos kastélyt az erdő mélyén? Onnan nagyjából már tudta legalább az irányt, amerre a tisztást keresnie kellene, ahol Screw azzal a másik pónival a köveken hevert, ahol a hercegnő elesett. Igen ám, de abban nem volt biztos, hogy Screw-t ott fogja találni. Elég sok idő eltelt már azóta, hogy utoljára találkozott vele álmában, és a lány azóta dönthetett úgy is, hogy odébb áll. Lásson neki vakon megkeresni Ponyville környékén, vagy hívja inkább, mint ahogy a mókust szokta? Képzelje el valahova, hátha megjelenik? Vagy nézzen szét először azokon a helyeken, ahol valószínűleg megtalálhatja, például a kórház környékén, vagy a Catkin farmon felépített házikójában?
Egy dologban biztos volt. Nem akart egyedül Luna hercegnő legyőzőinek nyomába eredni.
– Screw! – kiáltotta csak úgy bele a levegőbe, miközben Ponyville felé lebegett, ám a kiáltása elég sokat veszített az erejéből, miközben lassan elbizonytalanodott, vajon van-e értelme megidéznie a lányt ilyen magasan – talán ő nem tud repülni, és nyomban le is esik.
Lejjebb ereszkedett, és teleszívta a tüdejét egy újabb kiáltáshoz, de a levegő a torkában rekedt. A Catkin tölgyes szélén járt éppen, és egy pillanatra a fák közötti réseken előtűnt Screw magasba épített kunyhója. Csakhogy a házikó terasza egyáltalán nem olyan volt, mint arra emlékezett: valami vörös nedvesség borította, melyből furcsa, fémes csillogás áradt. Plum a lehető leghalkabban kifújta az eddig bent tartott lélegzetét, és közelebb lebegett.
A teraszon három-négy olyan lény hevert vérbe fagyva, amik kellően távolról nézve emlékeztették ugyan pónikra, de amint közelebb ért, egyre inkább elbizonytalanodott. Ha valaha pónik is voltak, az ránézésre legalábbis hónapokkal, ha nem évekkel ezelőtt lehetett. Az üres szemgödrök és a csontokra aszalódott hús látványától felfordult a gyomra, igyekezett elszakítani róluk a tekintetét. A padlót néhány liter vér borította, ami viszont egyáltalán nem helyénvaló módon kimondottan frissnek tűnt, lassú cseppekben hullott a földre, miután lefolyt a deszkák közötti réseken. Az sem hagyott semmi kétséget, mi is ölhette meg ezeket a groteszk lényeket – a lécekbe legalább tíz darab vékony, lábnyi hosszú fémtüske ágyazódott be a testek körül. A szögből, amiben megdermedtek, Plum következtetni tudott a röppályájukra, ugyanis szinte ujjakként mutattak felfelé, a kunyhó egyik ablaka fölött a tető irányába. Onnan, ahol most lebegett viszont hiába követte a tüskék vonalát, vagy az eresz takarta el előle a mechanizmust, ami útjukra bocsájtotta őket, vagy Screw rejtette el igen ügyesen.
Közelebb óvakodni még legalább egy percig nem mert, de úgy látta, hogy a lassan táncoló faleveleken kívül semmi sem mozdul körülötte, és a gyomra kavargása múltával fokozatosan visszatért a bátorsága. Ha a lények még élnének, biztosan megmoccantak volna ennyi idő alatt, de hiszen egyébként is képtelenség, hogy bármi életben legyen, ami így néz ki (kivéve egy rossz álomban, nem igaz?), és Screw csapdái sem lőttek felé egyetlen fémdarabot sem. Valószínűleg addig, amíg nem ér hozzá semmihez, biztonságban van – bár ezek után egy picit nyugtalanította, hogy eddig mennyit mászkált gyanútlanul azon a teraszon, nem is sejtve, hogy akár egy pillanat alatt meg is halhatott volna.
„Nyugi, Screw sosem attól félt, hogy kirabolnák, amíg nincs otthon. Nekem úgy mesélte, hogy akkor van szüksége a csapdáira, amikor ő is bent van” – jutott hirtelen az eszébe, amit Applebloom mondott a barátnőinek nem is olyan régen. De akkor… ha a csapdák élesítve vannak… Lehetséges lenne, hogy Screw épp odabent van, a házában?
– Screw! – kiáltotta újból a nyakát nyújtóztatva az ablak felé, de még el sem halt a hangja teljesen, már meg is sikerült pillantania valamit, ami minden valószínűség szerint a lányhoz tartozott.
Odabent, a távolabbi fal mellett, de az ablak sarkából így is jól kivehetően egy hosszú, ezüstös tincs hevert a padlón. Ha le mert volna mászni a tornác korlátjáról, hogy közelebbről bekukucskálhasson, talán a gazdáját is sikerült volna megpillantania, de ahhoz rá kellett volna lépnie a véráztatta deszkákra, amihez nem sok kedve volt.
A lány viszont csendben maradt, meg sem rezdült a hívására. Plum nem lepődött meg ezen, emlékezett rá, amikor legutóbbi álmában a sziklán fekve találkozott vele, akkor sem szentelt neki több figyelmet. Valahogy ki kellene rángatnia a passzivitásból, és jelenleg nem sok ötlete volt rá, hogyan, azon kívül, hogy a fülét rágja.
– Látom, hogy bent vagy – mondta annyira hangosan, ami sejtése szerint odabent is érthető maradt. – Beszélnem kell veled! Hallod, Screw? Tényleg fontos lenne.
– Gyere csak be – érkezett odabentről tompán a lány hangja.
Plum tanácstalanul az ablakra nézett, majd önkéntelenül is a tornácon heverő tüskékre és tetemekre esett a pillantása. Kiszáradt torokkal nyelt egyet – semmi kedve nem volt kísérletezni a nyílászárókkal. Még mindig nem látta rendesen az eresz alatt elrejtett csapdákat, így abban sem volt biztos, hogy kifogytak a lövedékből. Balra a házikó masszív ajtaja most éppen olyan ijesztőnek tűnt, mint bármelyik ablak.
– Ne viccelj, nem őrültem meg – mondta inkább habozva. – Tudom, hogy telepakoltad csapdákkal a házad a szörnyek ellen, de én nem vagyok szörny!
– Nem vallanád be – felelte a lány hidegen.
– Nem vagyok az! Hogyan bizonyítsam be? – kérdezte Plum egyre kétségbeesettebben.
Odabentről semmi segítséget nem kapott, de még csak választ sem, ezért inkább nagyot sóhajtva a memóriájában kezdett kutatni, és sorolta, ami az eszébe jutott.
– Plum vagyok, Tiara buliján találkoztunk, ahol megharaptad Pint. Haza is kísértél, utána… Utána álmodtunk, és együtt repültünk, belém kapaszkodtál, úgy menekültünk meg. Amikor kórházba kerültél, akkor is… melletted voltam, és próbáltam segíteni. De ennek semmi értelme, mert úgysem tudok neked olyat mondani, amit te magad ne tudnál, ha csak álmodnád ezt az egészet, vagy amit mindenképpen el kellene hinned rólam. Amíg itt győzködlek, addig meg ki tudja, mit csinálnak éppen Luna hercegnővel azok a szörnyek! Szedd össze magad, kérlek, segítened kell! Legalább annyit mondj, hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok szörny?
Olyan kétségbeesetten kapkodva hadarta ezt végig, hogy teljesen kifulladt, mire befejezte. Néhány másodpercig csendben kapaszkodott a korláton, és a fejét erőltette, vajon mit is mondhatna még, mikor a lány alig hallhatóan megszólalt odabent.
– Nem számít, mit csináltok… Ez az egész csak egy álom.
Plum ezen a kijelentésen igencsak meglepődött, már csak azért is, mert ő maga valahogyan ismét teljesen megfeledkezett róla, nem a valóságban jár. Ez a hely igazából nem Screw háza, az erdő körülöttük nem Catkin bácsié, ő pedig repülve érkezett ide, ami a valóságban teljesen lehetetlen, mint ahogy az is, hogy csikó létére segítségére legyen egy alikornisnak. Csakhogy egyre inkább azt sejtette, valójában nem is álmodott. A hely, ahol járt, szörnyen valóságos volt, minden egyes cselekedete számított, igazi következményekkel bírt. Mintha az álomvilág és – ahogy a sámán nevezte – a szellemvilág két különböző dolog lenne, csak éppenséggel a bejáratuk volt ugyanaz, és tartalmukban hasonlítottak egymásra. Úgy érezte, mintha valahol félúton a kettő között felébredt volna… Az biztos, hogy a szellemvilág semmivel sem tűnt kevésbé létezőnek, mint az a porvilág, amiben ébren töltötte az életét.
– Tévedsz… – felelte halkan, majd felemelte a hangját, hogy odabent is hallható legyen. – Tévedsz! Veled ellentétben én jártam odakint! Te a kórházban heversz most mozdulatlanul, pont úgy, ahogy Luna hercegnő hever valahol a canterloti palotában. Az a különbség, hogy te tehetnél ellene, ő viszont nem! Amikor a szörnyek megtámadták, és kivették a testéből azt a kis fényecskét, a lelkét rabolták el! Nem térhet vissza a testébe, amíg mi nem segítünk rajta!
A kunyhóban lassan megmozdult és eltűnt Plum szemei elől az ezüstös szőrszálakból álló farok, és kisvártatva Screw makacsul szétálló sörénnyel keretezett arca tűnt fel az ablakban. A lány gyanakvóan összeszűkült szemmel lesett ki rá az ablakpárkány fölül, Plum mégis hihetetlenül örült neki, hogy végre, annyi idő után nem a lezárt szemhéjait kell látnia. Valahol belül igen kellemetlenül érezte magát, amiért ilyen számonkérően kényszerült beszélni a lányhoz, miközben valójában inkább segíteni szeretett volna rajta is, vagy legalább megkérdezni, hogy érzi magát, és mégis mire emlékszik abból a balszerencsés napból, mikor kórházba került.
– Mit mondtál? Mi történt a hercegnővel? – kérdezte Screw hitetlenül, miután feltolta az ablak alsó felét.
– Sokat nem tudok róla – mentegetőzött már előre Plum –, csak annyit, hogy miközben mi aludtunk, ő összeesett a palotában, és azóta sem ébredt fel. Gondolhatod, hogy az a sok egyszarvú a fővárosban mindent megtesz, hogy kiderítse, miért nem tért magához… Így hozzánk és a szörnyekhez is eljutottak, de…
Nem fejezte be a mondatot. Talán nem is volt rá szükség, hiszen a lány arcán a gyanakvás egyre inkább a megvilágosodásnak, majd a félelemnek adta át a helyét.
– Akkor… akkor ezért – motyogta Screw.
– Tessék? – kérdezett vissza a csikó teljesen elveszítve a fonalat.
– Nem éreztem, hogy álom lenne. És az egyszarvúk nem mennek semmire. Szabadon egyedül a hercegnő járhatott itt.
– Meg most mi – helyeselt Plum –, bár nem értem, hogy miért. Talán a szörnyek miatt, talán olyasmit szabadítottak el, amire ők maguk sem számítottak… Csak hogy valóra váltsák a jóslatukat, bekúsztak az álmainkba, és ezzel valahogy közelebb kerültünk a szellemvilághoz. Felhívták ránk a figyelmét, vagy valami ilyesmi. Anélkül nem ment volna, és másnak soha nem is fog menni. Nekünk is kellett hozzá ezen kívül a mókus is, a zebra, a sámán…
Plum fejében egy pillanatra mintha minden összeállt volna, csak hogy azután megint egy kupac üveggolyóként guruljon szerteszét a dolgok értelme. Ráadásul ezt a sok furcsaságot mind ki is mondta volna? Valószínűleg igen, mert vele szemben Screw lassan bólogatott, akár ha ő is értené. A lány közelsége határozottan rossz hatással volt rá, szétzilálta a gondolatait. Talán azért, mert már az ő fejében jár? Így érzett legutóbb is? Vagy ha nem, vajon csak azért, mert akkor nem állt tudatmódosító szerek hatása alatt?
Emellett egyre nyugtalanabbul mocorgott az érzés az agya hátuljában, valamiről megfeledkezett. Fehér sas mondott neki valamit, ami hirtelen értelmet nyert, és köze volt az üveggolyókhoz. Nem is!
– Várj csak, mit is mondtál? – rázta meg a fejét, és kényszerítette magát, hogy inkább a kunyhó mögötti erdő felé forduljon, hátha attól kitisztulnak a gondolatai. – Nem érezted, hogy álom lenne? Most pedig tudod, hogy ez álom?
Screw határozottan bólintott, majd kisimított az arcából egy tincs sörényt.
– De mégis honnan? Valami megérzés? – folytatta a kérdezősködést Plum. – Eddig valamiért azt gondoltam, amennyire nem szeretsz aludni, nem ismerheted túlzottan az álmokat…
– Egyszerű, mindig tudom – magyarázott a lány tágra nyílt szemekkel, szélesen gesztikulálva. – Van az az álom, ami ugyanaz, mint ami már egyszer megtörtént, és ritkábban van a másik, ami más. Vagyis néha összefolyik a kettő, egy része már megtörtént, más része nem.
Plum egy percig emésztette az elhangzottakat, mire sikerült beléjük valami értelmet vágni.
– Akkor te földhözragadtabb lehetsz, mint képzeltem – motyogta végül az állát dörgölve –, már bocs, nem sértésnek szántam. Mindig csak azt álmodod, ami már egyszer történt veled?
– Legtöbbször.
– És mindig tudod, hogy álmodsz?
Screw úgy nézett rá, mintha valami hihetetlen nagy butaságot kérdezett volna.
– Nyilván, mert az egyik…
– … megtörtént, a másik nem – fejezte be helyette Plum átlátva a lány egyszerű logikáját. – Az, hogy itt most beszélgetünk, …?
– Álom – vágta rá Screw.
– Az, hogy Lunát megtámadták a pókok?
Screw elbizonytalanodva lecsapta a füleit.
– Nem történt meg, nem tudom. De olyan volt, mintha… mintha akkor történne.
Plum lekászálódott a korlátról a kunyhó erkélyére, nagyon ügyelve, hogy ne lépjen bele egyik vérfoltba se a deszkákon. Egyre inkább úgy érezte, egy kicsit sétálnia kell, hogy összeszedhesse a gondolatait. Megtett pár lépést, míg csak a leengedett pallóhoz nem ért, ott visszafordult, és szembenézett Screw-val, aki időközben kíváncsian kidugta a fejét az ablakon.
– Mondhatok valami hülyeséget? – kérdezte leginkább magától, mert meg sem várva a lány válaszát folytatta is. – Lehet, hogy nem véletlen, lehet, hogy semmi sem véletlen. Talán éppen ezért választottak pont téged, mert a te álmaidnak különös köze van a valósághoz, és ettől veszélyesebbek, mint amiket mások látnak.
Screw ajkai vicsorra húzódtak a gondolatra.
– Engem használtak?
– Mind a kettőnket, bár azt nem tudom még, én hogyan kerültem a képbe. Sarokba szorítottak téged Fény Gyilkosával, mire megjelent Luna hercegnő, mint ahogy gondolom a rossz álmokban megjelenik, vagy legalábbis a veszélyesen rosszakban… Nem tudom, én még soha nem találkoztam vele, de ha minden igaz, akkor így kell lennie…
– Igaz. Én már találkoztam vele azelőtt is – szúrta közbe Screw.
– És akkor már nem is rád volt veszélyes az álom, hanem rá – fejezte be Plum, majd a fejéhez kapott. – Tényleg, ezt meg akartam kérdezni, ki hagyott olyan csúnyán helyben? Dr. Surehoof csak annyit mondott, valószínűleg póni volt. Az egész olyan, mintha a pókok ezt is tudták volna előre, mintha küldtek volna valakit, hogy biztosak legyenek benne, ott leszel majd, ahol nekik szükségük van rád…
– Erről most nem akarok beszélni – szakította félbe Screw fájdalomtól eltorzult arccal.
Plum egy pillanatra bizonytalanul elhallgatott. Ugyan nagyon szerette volna megtudni, mi is történt Screw-val igazából, de külsőre, és az eddigi beszélgetésük alapján teljesen az volt a benyomása, hogy még maga a lány is megfeledkezett arról, a valóságban hol is fekszik, és miért. Nem akarta őt kényszeríteni, hogy mindenképpen visszaemlékezzen ezekre a valószínűleg fájdalmas dolgokra, ezerszer szívesebben látta volna az arcán az eddigi óvatos kíváncsiságot vagy akár a haragot, mint a szenvedést.
Úgy döntött, egyelőre elnapolja Screw faggatását, és inkább csak csendesen reménykedik benne, hogy ha ennek az egésznek vége, akkor képes lesz rábírni őt, hogy tartson vele, vissza a valóságba is.
– Jó, akkor majd elmondod, ha felébredtél… – hagyta annyiban a témát.
– Nem megyek oda vissza!
– … de ne szaladjunk ennyire előre, előbb segítenünk kell Luna hercegnőn. Tudod, nem is olyan régen még teljesen el voltam veszve az álmomban, és akkor összefutottam egy sámánnal… – mikor idáig jutott a mesélésben, lopva Screw felé sandított, ugyanis sejtette, külső hallgatónak elég hihetetlen lesz a meséje, de a lány most csak hüllőszerűen merev, kifürkészhetetlen arckifejezéssel fixírozta. – Na és a lényeg, hogy ő mondott nekem pár furcsa dolgot, mert nem beszéltünk ugyan teljesen egy nyelvet, de valahogy olvasott a gondolataimban. Az egyik tanácsa azzal volt kapcsolatos, amivel azóta küzdök, hogy először próbáltam meg igazi céllal igazán mélyen álmodni, mármint hogy túl könnyen elfelejtem, mit is akarok, és csak sodortatom magam az eseményekkel ahelyett, hogy irányítani próbálnám őket. A sámán azt mondta, keressem meg a szikla-segítőmet, aki ilyenkor mindig visszarángat a valóságba, gondolom azzal, hogy figyelmeztet arra, csak álmodom. Így utólag vicces, azt gondoltam, talán igazi szikláról beszél, de szerintem téged láthatott meg az emlékeim között turkálva. Mit gondolsz, segítenél nekem?
Plum hosszú monológja után csend telepedett kettőjük közé. Egyre kevésbé volt benne biztos, vajon a lány érti, hogy mit is kér tőle, végül is nem magyarázta el túl részletesen. Screw arca továbbra is mentes volt minden érzelemtől, mintha még mindig emésztené az elhangzottakat.
– Csak ennyit kérsz? – szólalt meg aztán kisvártatva. – Szólok, hogy csak álmodunk, ha megfeledkeznél róla?
Plum bizonytalanul vakarta meg a füle tövét.
– Hát, tulajdonképpen csak ennyit, igen.
Azt nem sietett hozzátenni, hogy ez is csak tipp, és a nagy részét még mindig nem érti annak, amit Fehér Sas elmondott neki. Elképzelhető, hogy másfajta támogatásra is szüksége lesz, de ha egyáltalán arra rá tudja venni Screw-t, hogy kimozduljon a házikójából, már azzal is közelebb jut a céljaihoz.
– Luna hercegnőt megmentjük ezzel? – kérdezte még mindig picit gyanakodva a lány.
– Igen, ez a terv. Nem tudom megígérni, hogy sikerül, azt sem, hogy veszélytelen lesz, de ha rajtam múlik, akkor megmentjük. Senki más nem képes rá ebben a pillanatban rajtunk kívül, ebben biztos vagyok.
– A hercegnő mindig segített nekem – mondta Screw határozottan, miközben felnyúlt a feje fölé, és hangos kattanással elfordított valamit, majd kilépett a kunyhó ajtaján. – Visszaéltek velem és az ő jóságával. Veled tartok, nem érdekel, mennyire veszélyes.
Plum félig meglepődve, félig csodálkozva figyelte, ahogy a lány elsétál mellette, le a pallón, és csak a kunyhó alatti tisztáson állt meg picit türelmetlen testtartásban visszanézni. Jó, abban azért eléggé bízott, hogy rá tudja majd venni Screw-t, tartson vele, de mégis váratlanul érte a fordulat, a maga részéről még egy picit szerette volna a fejében megforgatni az eddigi információkat. Nem hiányzott neki más se, mint hogy eszetlenül beleugorjanak valamibe, és az utolsó métereken bukjanak el.
– Megyünk? – kérdezte Screw megfordulva.
Plum erre már elhatározásra jutott, és lesietett a pallón.
– Igazából ott kellene kezdenünk a keresést, ahol legutoljára láttuk a hercegnőt – próbálta meg átvenni a vezetést, leküzdve a még mindig halkan tiltakozó óvatosságát. – Azt hiszem, ha a régi kastélyt sikerülne megtalálnunk az Everfree erdőben, akkor onnan nagyjából odatalálnék.
– Tudom, hol a hercegnő – jelentette ki Screw, majd miután Plum felzárkózott mellé, meg is indult nagyjából Ponyville felé, keresztül Catkin bácsi erdőjén. – Ismerem azt a helyet, bár igazából máshol van.
Plum egy kicsit összezavarodott ettől a megfogalmazástól, főleg, hogy az elmúlt percekben megint sikerült elfelejtenie, hogy ez körülötte nem a valóság. Ennek ellenére nem akarta kizökkenteni a lányt; ha ő tudja, merre kell menniük, hát akkor induljanak csak arra. Végül is ha ez a módszer nem válik be, akkor még mindig felrepülhet a fák fölé, onnan meg könnyen kiszúrja a kastély romjait, és akkor kipróbálhatják az ő tervét is. Screw célirányosan tartott keresztül az erdőn, szinte majdnem teljesen dél felé, mintha csak valami láthatatlan madzag húzná abba az irányba, pedig útnak itt még csak nyoma sem volt. Az aljnövényzet vált mindössze egyre sűrűbbé körülöttük, ahogy átvágtak a tölgyesen.
Kisvártatva kijutottak Ponyville északi szélére, ahol egy árok és egy foghíjas cölöpsor jelölte az erdő végét és a település kezdetét, de Screw egy pillanatnyi megtorpanás után balra fordult, hogy széles ívben megkerülje a várost. Annyira ódzkodott lakott területre merészkedni, hogy még a Csobogó patakon is a kőhídtól vagy háromszáz lábbal feljebb keltek át, lábszáruk közepéig a jéghideg vízben gázolva. Screw le is hajolt, hogy igyon egy kortyot, talán csak megszokásból, mert különösebben szomjas nem lehetett, mivel máris továbbindultak. Plum megkönnyebbülésére minden különösebb akadály nélkül elérték az öreg hidat Ponyville déli határában. A lány anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna maga mögé, ráfordult az Everfree erdőbe vezető útra, de Plum azért hátranézett. A saját álmában elég régóta nem volt szerencséje megpillantani ezeket a házakat, hiszen már vagy egy hete elnyelte őket Fény Gyilkosa. De az valahol odafent volt, abban a kis kuckóban, ahol a szellemvilágnak a csakis rá szabott szeletében lubickolhatott – idelent az egész város majdnem olyan létezőnek tűnt, mint amilyen a valóságban, csak érzésre volt teljesen más. Mintha sokkal öregebb és sokkal fiatalabb lett volna, hatalmas és egy apró porfészek egyszerre, logikus és felfoghatatlan, az volt a benyomása, hogy talán ezer és ezer póni meg más lény szemein keresztül látja egyszerre. Kísérteties érzés volt, és sokat nem segített rajta az sem, hogy a város teljesen kihaltnak tűnt: az ablaktáblák csak üres feketeséget ásítottak felé, bármerre nézett, a poros földúton a sajátjukon kívül egyetlen más lábnyom sem látszott.
Éppen ezért nem tudta eldönteni, megkönnyebbüljön vagy inkább megrémüljön, amikor beértek az erdő sűrűbb részére, és a fák eltakarták előle az épületeket. Még az volt a szerencse, hogy itt egy jó darabon mellettük szaladt csilingelve a Csobogó, némi megnyugtató ismerősséget kölcsönözve a tájnak. Igen, ha most azon az ösvényen lekanyarodna jobbra, akkor előbb-utóbb Zecora kunyhójába jutna… De abban valamennyire biztos volt, a zebrát nem találná otthon, legfeljebb az üres házat járhatná körül. Screw viszont rendületlenül ment tovább dél felé a régi országúton, ami Appleloosába és Baltimare-be vezetett állítólag, és annak idején, amikor az Everfree erdő kevésbé volt nyugtalanító környék, forgalmas kereskedelmi útnak számított.
Az egyik leágazásnál, ahol egy picit nagyobb ösvény csatlakozott bele az országútba, lefordultak, és innen már csak néhány percet kellett sétálniuk, hogy a fák ritkulni kezdjenek körülöttük. Plum szíve nagyot dobbant, még meg is torpant egy pillanatra, amikor a hirtelen rátörő félelemmel teli izgatottság megbénította a lábait: immár előttük terült el az a tisztás, aminek a széléről figyelte annak idején, miként falja fel a középen fehérlő sziklák körül a talajt a sötétség, na és persze az igazi meg az álhercegnő vitáját, és végül Luna bukását… Mintha semmi sem változott volna, egyetlen fűszál sem nőtt egy centit se, minden éppen olyan volt, mint az emlékezetében. Ezek szerint Screw tényleg megjegyezte a helyet, és nem okozott neki különösebb gondot, hogy megtalálja.
Előtte a lány is megállt földbe gyökerezett lábakkal, így ki kellett kerülnie, ha alaposabban is körbe akart nézni a tisztáson. Amint közelebb lépett, rögtön felfedezte, hogy valami fekete dolog csillog a fűben a sziklák előtt, és mögöttük is mintha egy sötét kupac magasodna. Az összes érzékszervét erőltetve, menekülésre készen óvakodott előre lépésről lépésre, de semmi gyanúsat nem hallott és nem szagolt, csak a szemei tudatták vele, valami nincs rendben.
A fűben egy apró, végtelenül fekete, mégis csillogó üveggolyó hevert. Nem mert volna megesküdni rá, de a belsejében valami talán nagyon lassan mozgott. Valahonnan ismerősnek tűnt neki, és ahogy a memóriáját erőltette, arra is ráébredt, pontosan honnan: abban a végzetes pillanatban, amikor álmában megjelent a sziklákon a hamis Celestia, és eltüntette Fény Gyilkosát, akkor jelent meg a kis golyó, és esett a fűbe. Nem tulajdonított neki nagy szerepet, mert az alikornisokkal volt elfoglalva, de…
De minden jel szerint, amit a patájában tartott, maga volt T’Ngoroth darabkája, amit a pókok elloptak az ő álmából, és Screw ellen használtak, majd pedig bezárták és idedobták, amikor nem volt már rá szükségük. Kicsit ironikus volt, hiszen eddig mindig Fény Gyilkosa harapott ki darabokat másokból, most pedig neki zárták el egy részét – ugyanakkor dühítő is, hiszen ő ennél sokkal erősebbre teremtette a képzeletében a szörnyet, semhogy ilyen könnyen parancsolni lehessen neki, a pókok mégis egyetlen intésükkel megtették.
Míg ezeken rágódott, szórakozottan közelebb sétált a sziklákhoz, majd a látvány újra megállásra késztette. Screw-ra pillantott, aki, mivel nála valamivel magasabb volt, talán már régebb óta észrevette, mi is hever a kövek mögött. A lány mozdulatlanul állt, az arcán olyan irtózattal, amihez foghatóval Plum még életében nem találkozott, kimeredt szemekkel fixírozta a földön heverő csomót, ami minden jel szerint Luna hercegnő teteme volt.
Plum közelebb lépett a hercegnő testéhez, hogy jobban megvizsgálhassa, miközben végig az a nagyon furcsa érzés kerülgette, hogy amit lát, az lehetetlen. Egy alikornis hevert előtte, egy igazi hercegnő, márpedig az alikornisok halhatatlanok, Celestia hercegnő halhatatlan, így a testvére is az, jó nagy bajban is lenne egész Equestria, ha egyszer olyasvalamibe sikerülne belebotlaniuk, ami képes legyőzni őket. Akkor aztán mihez kezdenének? Hogyan ne végezne bármennyi egyszarvúval, ami egy alikornist elintéz? Hogyan tudnák a földpónik vagy a pegazusok megállítani?
És… és most megtörtént.
– Ez… Ez csak álom! – kiáltotta Screw, és abban a pillanatban már úgy is volt.
Hát persze. Csak álom! Ez a test itt előtte most ugyan halott, de az igazi Luna csak alszik, mégpedig azért, mert a pókok elvitték a fényecskéjét. Elég nagy bajban van, de mégis él, és ők pedig azért jöttek el idáig, hogy ha kell, életük árán is, de megmentsék.
Vetett hát egy hálás pillantást Screw felé, aki azóta is folyamatosan a fejét rázta hitetlenül, mintha maga sem bízna teljesen abban, amit mondott, a sörénye csak úgy röpködött körülötte. „Köszönöm, szikla-segítőm”, gondolta, „köszönöm, Fehér Sas, veletek, együtt van még reményünk”. Igen ám, de hogyan tovább? Induljon el találomra abba az irányba, amerre a pókok távoztak, hátha talál ott valamit?
– Figyelj, megvársz itt? – szólt Screw-nak. – Azt hiszem, felrepülök, és megnézem, mi van arra. Nyugodtan kiálts rám, ha megint nagyon elbambulnék.
– Én megmondom neked, mi van ott – szólalt meg egy vékony hang a sziklák mellett olyan hirtelen, hogy Plum összerezzent.
A fűben nem messze egy nehezen felismerhető kisállat állt, Plum mégis rögtön tudta, ki az. Nem telt el a valóságban túl sok idő azóta, mikor utoljára látta, a mókus most mégis határozottan sokkal döglöttebbnek látszott: végtagjaira ráaszott a bőr, a teste felpüffedt, egyik szeme hiányzott. Ha ez a látvány nem lett volna önmagában elég elrettentő, még az is eszébe jutott, amit Fehér Sas mondott róla nemrég.
– Na mi van, meglepődtél? Szellemet látsz? – kacagott rajta a mókus morbid vidámsággal. – Ne aggódj, én is meglepődtem, hogy itt találkozunk.
– Ez egy micsoda? – kérdezett közbe a tisztás széléről Screw, óvatosan úgy helyezkedve, hogy Plum mögé kerüljön, a mókussal átellenes oldalra.
– Nyugi, elintézem – motyogta Plum, majd a rágcsálónak címezve hozzátette: – Nem vagy túl jó bőrben, már ne haragudj.
– Mihez képest, fiacskám – legyintett a mókus vigyorogva – Mihez képest. De hagyjuk is az udvarlást, úgyis csupa rossz hírem van neked. Hiába szívtad el a zebra büdös kutyulmányát, és jutottál el idáig, a neheze még hátra van, és bele fog törni a bicskád.
– Nekem is van egy rossz hírem – lépett közelebb mérgesen Plum. – Egy szót nem hiszek el többé abból, amit mondasz nekem, legfeljebb ha meggyőződtem róla, tényleg úgy is van.
– Igen? – vonta fel ritkuló szemöldökeit a rágcsáló. – De kinyílt a csipád! Ám legyen, vegyük akkor sorra a legyőzendő nehézségeket. Segítség nélkül sem Luna mécsesét nem hozhatod el ide, sem a testét nem viheted el oda. Előbbi teljességgel lehetetlen, mert amint észreveszik, hogy eltűnt, nincs menekvés… utóbbit pedig fel sem bírod emelni.
– Tudom mire gondolsz – hagyta rá Plum –, már említetted, hogy nagyon kevés az akaraterőm idelent. Talán még mindig igazad is lenne, ha nem volna velem Screw.
A mókus végre hajlandó volt annyi figyelmet szentelni a kancának, míg egy másodpercre átlesett Plum lábai mellett.
– Üdvözletem, hölgyem – köszöntötte egy kevés gúnnyal a hangjában, még kissé ügyetlenül hátralépve és meghajolva pukedlizett is hozzá. – Ki méltóztatott mozdulni a letargiájából? Árulja el, mégis mivel járul hozzá eme lehetetlen küldetés sikeréhez?
Plum igyekezett minél előbb visszaugrani a rágcsáló elé, ugyanis élénken emlékezett még, mi szokott történni, ha valami nagyon felbosszantja Screw-t, és a mókust nem a tapintatos viselkedéséről ismerte eddig.
– Őt hagyd békén inkább – nyomatékosította szikrázó szemekkel. – Inkább jól figyelj, megmutatom, miért hasznos a segítsége.
Plum felvont szemöldökkel maga elé emelte az egyik patáját, mintha valamilyen varázslatra készülne, majd hátranyúlt az oldalán lógó nyeregtáskájába. Természetesen maga sem volt benne biztos, vajon amikor megérkezett a szellemvilágba, hozta-e a táskáját, talán nem, de nem is számított. Most minden idegszálával elhitte, hogy a táska ott van, ezért ott is volt. Nem kellett benne sokáig keresgélnie, hogy a finom pókselyem szövet a patájába akadjon. Ugyan nem gondolt már rá legalább egy hete, amióta ez az egész elkezdődött, pedig keményen megdolgozott érte, hogy megszerezze annak idején, ezért az ő álomvilágának a teljesen valós részévé vált. Márpedig ha ez csak álom, mint arra Screw felhívta a figyelmét, akkor miért is ne lenne nála a kendő?
Miközben a mókus tett egy óvatos lépést hátra, és a bajszát mozgatta kifürkészhetetlen, halott tekintettel, Plum kiteregette a szövetet maga elé. Természetesen az ékkövek pont ugyanúgy sorakoztak benne, mint ahogy hagyta őket, ott volt Fény Gyilkosa elleni felszerelésének minden darabkája: a pajzs, az íj, a kard és a páncél is. Ugyan továbbra sem volt halvány tippje sem, miként bírhatná rájuk az akaratát, mégis eszébe jutott, amit egyik régebbi álmában az elementálok tanítottak neki: az idézés, ahogy az ékkövekbe zárhatta őket.
Felvette a földről a fekete üveggolyót is, odalépett Luna hercegnő testéhez, majd félhangosan elmormolta az idézés szavait. Bár ékkőnek nem volt a legideálisabb, többé-kevésbé biztos volt benne, hogy működni fog. Fény Gyilkosa mágiája nem különbözött jelentősen attól, ami a felszerelését nyelte el, csak kiterjedésében volt hatalmasabb, és természetesen nem tűrt semmiféle ellenőrzést maga felett; ezzel szemben ez a kis szilánk, amit a patájában tartott, már egyszer elszakadt az egésztől és behódolt a pókoknak. Most az elementálok varázslatának pont ugyanúgy fog engedelmeskedni.
Az alikornis testének körvonalai lassan elmosódtak, mintha sötét festékkel rajzolták volna őket, amit most felold valami láthatatlan víz, és a leváló felhő a fekete golyó felé kezdett araszolni. Egy perc múlva Fény Gyilkosa úgy felszívta Luna hercegnőt, mintha soha nem is létezett volna. Plum az éjfekete golyót a többi kincse közé csomagolta a pókselyembe.
– Ügyes – köhögte a mókus a bemutató végén, valamiért most sokkal komolyabb hanghordozással. – Remélem, ki is tudod onnan szedni, különben azt hiszem, mérges lesz…
Plum válasz helyett csak keményen a rágcsáló szeme közé nézett.
– Elárulod végre, hova vitték a fényecskéjét?
– Valójában ha továbbmentek abba az irányba, el se tudjátok téveszteni – intett a mókus hozzávetőlegesen arra, amerre Plum a pókokat is látta távozni. – Egyenesen neki fogtok szaladni Tartarus falainak. Bizonyos okokból annál tovább nem követtem a szörnyeidet, de egészen biztos vagyok benne, hogy Lunát megtalálni egyszerűbb lesz, mint bejutni.
– Sejtem, mik lehetnek azok a bizonyos okok. Lakik arrafelé egy hatalmas, háromfejű kutya, akivel nem vagy túl jóban, igaz, Holló szellem?
A név említésére a mókus szemei összeszűkültek, szája fokozatosan félelmetes vicsorba torzult.
– Nem ajánlom, hogy elbízd magad, Névtelen póni, a saját érdekedben, mert könnyen otthagyhatod a fogad. Ne gondold, hogy bármit is tudsz rólam, vagy Cerberusról, vagy erről a helyről, vagy arról, ami odaát van. És ha már itt tartunk, a háromfejűtől neked sokkal több félnivalód lesz, mint nekem.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Plum némileg megszeppenve a halott rágcsáló dühétől.
A mókus még egy pillanatig remegő tagokkal állt, majd a ráncai fokozatosan kisimultak, miközben felemelte a fejét, és a levegőbe szaglászott.
– Fogytán az időnk. Jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer mondom el: Cerberus beteg. Az, ami évszázadokon keresztül szivárgott a környező erdőbe, őt is megfertőzte. Rossz hír ez Celestiának, de jó hír neked, ugyanis így bejuthattok ott, ahol a szörnyeid bevitték Lunát, és nem kell a közelébe se menned Tartarus főbejáratának, ahol a legnagyobb tumultus van mindig. Innen nagyjából fél mérföldnyire van egy hely, ahol a sziklafal lába mélyen az erdőbe nyúlik, annak a két oldalán, egymástól nem túl messze van két barlang. Nagyon ügyelj rá, hogy a dél felé nézőbe lépjetek be, mert a másikban a szivárgó gonoszság olyan lényeket hozott létre, amelyekre nem állsz készen. A barlang a bejáratától pár száz lábra kiöblösödik, a tér átellenes végében találsz egy falat, ami elnyeli a fényt. Ott próbáljatok átkelni.
– Csak simán át a falon? – hökkent meg Plum. – És valahol ott lesz a beteg Cerberus is?
– Nem értesz semmit! – kiáltotta a mókus, miközben mérgesen ugrott egyet. – Cerberus a fal! És egyáltalán nem lesz sima átkelni rajta. Lehet, hogy csak egyszerűen visszapattantok róla, vagy elpusztultok félúton, ha a meggyógyítása jobban sikerült, mint tippelem. Talán átjuttok, talán csak a személyiségeteket bontja majd le.
– Tegyük fel, hogy átjutunk – mondta Plum, miután megnyalta kiszáradt ajkait. – Hogy találjuk meg a hercegnőt?
– Az menni fog, ott egyedül ő világít. Legyél nagyon gyors, és add neki vissza a testét, mielőtt bármi is rájönne, mit tervezel. Ha Luna magához tér, neki elég hatalma van odaát is, hogy megvédjen titeket, és éppen eléggé okos ahhoz, hogy a legrövidebb úton kimenekítsen. Minden világos?
– Várj, még egy csomó kérdésem van!
– Helyes, csak tartsd meg őket magadnak, fiacskám! Ha nem indultok most azonnal, azok a kántáló idióták újra megerősítik Cerberust. Lunának már késő lesz, ha jövő hétig kell várnunk ismét a bejutásra!
Az asztal túlzottan nagy volt, és túlzottan ismerős. Három felülméretezett porcelán tányér hevert rajta, középen egy kék tálcán pedig pirított zabkenyér szeletek sorakoztak. Screw érezte az orrában a melegüket, tétován feléjük nyúlt, és elvett egyet. A szeme elé emelte a kenőkést, és olyan alaposan vette szemügyre (Equestriában gyártva, rozsdamentes acél – állította rajta a felirat), mintha soha életében nem látott volna még olyat… vagy mintha máris a kelleténél többször látta volna. A csészében a vaj puha volt, valaki gondosan kivette a hűtőből már jóval reggeli előtt. Plum tőle balra ült, és ködös tekintettel meredt maga elé.
Halvány sejtelme sem volt róla, miként kerültek ide. Egy perce még ott álltak a fal előtt, és azt latolgatták, vajon mi is fog történni, amikor megpróbálnak átkelni rajta. Visszapattanásról szó sem lehetett, hiába is ijesztgette őket ilyesmivel az a döglött állat, hiszen először is nem rohantak olyan sebességgel a fal felé, másodszor pedig inkább tűnt a felszíne puhának, ragacsosnak azzal a sok fekete, szurokszerű nyálkával, ami csöpögött róla. Nem ért volna hozzá semmi pénzért, pedig általában nem félt tőle, hogy összekoszolja a bundáját. Látott az már festéket, hígítót, kátrányt éppen eleget. A csikó viszont nem volt ennyire sem finnyás, némi rövid gondolkodás után kinyúlt, és megérintette a falat, ami kicsit ettől besüppedt, majd engedve a nyomásának elnyelte a patáját. Mikor visszahúzta, maradt rajta valamennyi a fekete anyagból, ami szinte önálló életet élve hullámzott egy darabig a csikó lábán, azután szomorúan engedve a gravitációnak lekókadt. Plum undorodva rázogatta le magáról a tapadós cseppeket.
Pedig biztosan jó helyen jártak, direkt ellenőrizték. Ugyan nem volt teljesen triviális számára, miként is deríthetnék ki, melyik a déli és melyik az északi fele annak a hegyoldalnak, de a csikó ezt is megoldotta: felrepült pár száz láb magasra a fák fölé, körülnézett, és már jött is vissza. Az a domb, amin Canterlot áll, innen csakis északra lehetett, tehát most a déli oldalon vannak. Akkor pedig ez az a fal itt, előttük, amin át kell kelniük.
Már majdnem nekifogott akadékoskodni, miszerint szívesebben próbálna meg átmenni egy igazi, tömör sziklafalon, mint ezen a gyanús anyagon itt az orra előtt, amikor Plum felé nyújtotta a patáját. Látva az elszántságot a csikó arcán, annyira nem erőltette a panaszkodást, és inkább megszorította a lábát – így léptek át a fekete nyálkán, együtt, erősen kapaszkodva, nehogy elveszíthessék egymást, bármi is várjon rájuk odabent.
Screw mindenre számított, csak erre a konyhára nem. A hatalmas ablakokon ezer ágra sütöttek be odakintről a nap sugarai, a levegő tele volt tavaszi virágok illatával és gyémántként csillogó porszemekkel. A tökéletes nyugalom illúzióját csak néha szelte ketté halk vízcsobogás és egymásnak ütődő evőeszközök csilingelő hangja. Lassan jobbra fordította a fejét a hangok irányába, tartva attól, amit majd meg fog látni. Egy nagy, tengerkék alak állt ott háttal nekik, és minden jel szerint éppen mosogatott. Míg Screw nézte, halkan, mély hangon dúdolni kezdett egy buta dallamot.
Valahonnan egy vízcsepp esett az arcára, szórakozottan letörölte. Visszafordult a tányérjához.
– Elkérhetem a lekvárt? – kérdezte Plum, lábát az asztal fölé nyújtva.
Screw átadta neki az enyhén ragacsos, piros zselével teli üveget. A csikó alaposan beletörölte a kését a kenyerének egy olyan pontjába, ami még nem volt teljesen vajas, és elmélyülten kotorászni kezdett a lekvárban. Kihalászott belőle egy kupacot a kenyerére, és finoman szétlapogatta, mintha attól félne, hogy összetöri benne a gyümölcsdarabokat.
– Hagytam neked is.
Screw megfogta a felé nyújtott üveget, és némi gondolkodás után visszahelyezte az asztalra. Nem volt biztos benne, akar ő most egyáltalán lekvárt enni, vagy inkább valami teljesen mást kellene csinálnia. A gyomra egyébként is úgy összeszorult, hogy nehezen préselt volna bele bármit is.
Egy meleg érintés borzolta meg a sörényét. Csak most vette észre, a dudorászás időközben elhallgatott.
– Egyél, mert elkésel – mondta neki Apa. – Suli után pedig menj át a szomszédba Betula nénihez, ahogy megbeszéltük, jó? Azt mondta, ebéddel vár téged, és náluk is aludhatsz.
– Nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázzanak rám – vágta rá Screw fintorogva.
– Szívesebben maradnál itthon kísérteni? – nevetett rá a csődör vidáman. – El bírom képzelni, mi lenne abból. Fogadjunk, hogy csak valami hideget ennél egész nap, utána meg éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludnál, úgy meg lennél ijedve egyedül az egész házban. Gondolj bele, majd ahogy hűl a levegő, elkezd pattogni az előszobában a régi parketta… hát még, ha valami éjszakai madár is berepül az erdőből! Ugye nem kell tovább soroljam?
Screw egy egész picit elszégyellte magát. Igen, ezek mind olyasmik voltak, amik megestek vele nem is olyan régen, mind a kettő, és ha Apa nagyon akarta volna, felidézhetett volna még legalább egy tucat kifogást, amivel át szokott kéredzkedni az ágyába aludni. Nem mintha bármi köze lenne az éjszakai zajoknak ahhoz, hogy nehezen bírta ki éjjel a saját szobájában.
– Veled is mehetnék… – motyogta megtörten, csak a vita kedvéért. Egyáltalán nem számított rá, hogy a csődör egyáltalán fontolóra veszi az ötletet.
– Minek, hogy szanaszét und magad, pótolhasd be a házi feladatot, meg az idegeimen ugrálj két napig? Nem mondom, zseniális ötlet! – forgatta a szemeit a csődör, majd egy kissé békülékenyebb hangnemre váltott. – Értsd meg, nekem is rosszul jött ez ki, de be kell mennem Fillydelphiába elintézni az üzleti ügyeket, tárgyalni fogok tíz órákat ma is meg holnap is, ha velem jönnél, akkor is csak a szállodában porosodnál. Azt hittem, ennyire már nagy vagy, és benőtt a fejed lágya eléggé, hogy ne kelljen folyton alkudoznom veled.
Screw morcos ábrázattal, a füleit lesunyva fordult vissza a zabkenyér szeletéhez. Nem volt túl szép dolog Apától, hogy itt akarta őt hagyni, és az érvelése sem stimmelt igazából. Akkor lenne tényleg felnőtt, ha hallgatna arra, amit mondanak neki, és nem csinálna soha semmi mást? Ha elég nagy lenne, akkor délután szépen átmenne Betula nénihez, és hallgathatná a gügyögését egész este, amit a három éves unokáján csiszolgatott a tökéletességig? Egyáltalán nem volt kedve egyikhez sem, de ahhoz már pont eléggé benőtt a feje lágya, hogy meddő vitákba ne menjen bele ennél jobban. Inkább felkapta a lekvárosüveget, fejjel lefelé fordítva a kenyere fölé tartotta, és egy jó nagyot sózott az aljára, amitől egy hatalmas kupac remegő, vöröses kocsonya terítette be a kenyerét.
– Ehetnél kulturáltabban – sóhajtott Apa lemondóan. – Nézd meg, Plum milyen szépen megkente a kenyerét.
Muszáj volt vetnie egy gyűlöletteli pillantást Plumra, aki ettől behúzta a nyakát. Pedig tudta, hogy nem ő tehetett róla igazából, de mégis ki kellett élnie valakin az igazságtalanság miatti dühét. Jó, hát akkor ha nem a csikón, majd elintézi a reggelijével. Felkapott egy másik szelet pirítóst, rápakolta a lekvárkupac tetejére, és olyan vadul harapott bele, hogy sikerült elspriccelnie a szendvicse tartalmát az asztal túlvégéig.
– Azt lécci majd töröld fel – mondta a csődör, miközben nyomott egy meleg, csiklandós puszit a homlokára. – Nekem tényleg indulnom kell, ha nem akarok leizzadva érkezni. Legyél jó, holnap este találkozunk!
– Szia, apa… – felelte Screw, pedig legszívesebben csendben maradt volna.
Plum csak bólogatott, ugyanis láthatóan annyira teletömte a száját, hogy meg sem bírt szólalni.
Némi motozás hallatszott az előszobából, amint Apa felvette a hátára a táskáját, majd kattant a bejárati ajtó.
Screw fülelt. Léptek kopogtak az ablak alatt, és megnyikordult a kertkapu.
Abban a pillanatban felpattant, egyetlen mozdulattal beletörölte a morzsás-vajas-lekváros arcát a mosogató melletti törölközőbe, akkora méretű kajafoltot hagyva rajta, amiből szegényebb családok megvacsoráztak volna, majd felágaskodott, hogy kinézhessen az ablakon a kertbe. Apa éppen akkor fordult jobbra az utcán, pont mint ahogy sejtette, hiszen arrafelé vezetett az út Fillydelphiába. Egyszer már járt ott, talán nem sokkal több, mint egy éve, amikor Apa a kevésbé tárgyalós ügyeit intézte arrafelé az egyik hétvégén. Ugyan akkor is volt egy-két óra, amikor unalmas pónikkal töltöttek kevésbé sem finom, de annál puccosabbnak tűnő unalmas vacsorát, viszont elképesztően menő játszótereket is meglátogattak, olyanokat, amikhez még csak hasonló sem volt az ő falujukban. Az egyiken volt például körhinta is, ami igazi ritkaságnak számított, igaz, saját magának kellett hajtania, viszont így is tökéletesen el lehetett szédülni tőle.
Amennyire rémlett neki, egy fél örökkévalóságig tartott az út, mire odaértek, de valószínűleg csak azért, mert a szekéren halálra unta magát (persze, kisebb volt és lustább), de gyalog sokkal hamarabb megérkezne. Úgy emlékezett, hogy egyszer-egyszer belebotlottak egész barátságosnak kinéző utazókba is, és csak az út elején kellett átvágniuk egy sötétebb erdőszakaszon.
Már fordult is, hogy a szobájába szaladjon, és majdnem átesett Plumon, aki időközben mellé lopakodott, hogy szintén kinézzen az ablakon.
– Nem egészen jó ötlet szerintem, amit tervezel – mondta a csikó tudálékosan.
Elengedte a megjegyzést a füle mellett, egy lépéssel kikerülte Plumot, és már szaladt is Málna úrért, aki egy kis híján két patányi méretű plüssmedve volt, ezért aztán könnyen magával hurcolhatta, bármerre is ment. Pár másodperc múlva már kint is volt az udvaron, de a hűvös reggeli levegő megtorpanásra késztette, gyorsan visszafordult az előszobába, és leakasztotta a fogasról a könnyű, tavaszi köpenyét, és a hátára terítette. Már éppen becsukta volna az ajtót, amikor Plum is feltűnt a konyhából, és tett néhány tétova lépést felé.
Megunta a csikó határozatlanságát, és megszólalt.
– Akkor most jössz, vagy maradsz?
– Nem tudlak rábeszélni, hogy menjünk inkább mégis suliba?
– Annak nem lenne semmi értelme – dorgálta kapkodva. – Egyáltalán nem úgy történt. És ha utol szeretnénk érni apát, így is sietnünk kell. Persze annyira nem akarjuk utolérni, hogy észrevegyen minket, csak hogy ne veszítsük szem elől, érted?
– Aha – bólintott Plum félszívvel.
– Na jó, nyomás! Hadd csukjam be az ajtót.
Plummal együtt lépett ki az utcára, ahol már Apának a hűlt helyét sem látták. Ettől még azért nem esett kétségbe, a falu széléig bármikor könnyen eltalált volna egyedül is. Csak a későbbi elágazásokban nem volt teljesen biztos, na meg az erdőn nem vágott volna át szívesen úgy, hogy nem lát a környéken felnőtteket. Szaladt vagy két saroknyit, ott hirtelen lefékezett, feltartott patával megállította a nyomában lihegő Plumot, és óvatosan kidugta a fejét a ház fala mögül. Természetesen Apa ott sétált éppen hátra sem nézve, kifelé a faluból, méghozzá elég jó tempót diktálva, amibe ha nem is izzadt bele, azért Screw sejtette, hogy ő még bele fog.
Mikor már úgy tippelte, hogy biztonságos távolságba kerültek tőle, ami olyan nyolcszáz-ezer lábnyi lehetett, és a csődör is elkanyarodott az út ívét követve az utolsó házak után az út szélére ültetett fasor mentén, akkor ismét iszkolni kezdtek, nehogy elveszítsék. A falu főutcáján az öregebbek egy picit hosszabban megbámulták őket, de valószínűleg nem gondoltak semmi rosszra, legfeljebb arra, hogy éppen valami nagyon fontos csikójátékot játszanak, mert eszükbe sem jutott megállítani őket. Így jutottak el a közeli dombig, aminek a tetején jólfésült sorokban szőlőtőkék sorakoztak, félig hanyatt-homlok rohanva, félig leskelődve, amikor a következő kereszteződésben elveszítették a csődört szem elől.
Biztosan gyorsabban haladt, mint eddig gondolták! Jobban teszik, ha ők is rákapcsolnak, mielőtt esetleg egy újabb elágazáshoz ér, és akkor aztán nem fogják egyszerűen kitalálni, merre ment. Bezzeg azokban a régi filmekben, amiket egyszer-egyszer megnézett Apával a moziban, a déli pusztákon őslakos bölények ilyenkor csak lehajoltak a földhöz, hümmögtek meg matattak egy darabig, miközben a kamera az út porában jól kivehető nyomokra fókuszált, azután már tudták is, hogy ki járt arra, pontosan mikor, és persze azt is, melyik irányba távozott. Screw hiába nézte maga előtt az utat, a mélyen belevájt keréknyomokon és az általános összevissza patanyomokon kívül semmit sem bírt belőle kiolvasni, ahhoz viszont, hogy lelassítson és alaposabban nekiálljon vizsgálódni, túlzottan félt attól, hogy végleg lemaradnak.
– Biztos vagy benne, hogy jó úton járunk? – kérdezte Plum aggódó hangon a háta mögött.
Nem méltatta válaszra sem, hiszen természetesen száz százalékig biztos volt benne. Nem futottak bele még elágazásba, és Apának semmi oka nem lett volna letérni az útról. Igaz, ahogy haladtak, a keréknyomokat előttük egyre inkább feltöltötték a falevelek, legalábbis mintha ősz lett volna, nem is tavasz, vagy mintha egy hatalmas vihar szaggatta volna le őket a fákról. Egy fél perc futás után már sűrű levélszőnyegen jártak, ami teljesen elrejtette maga alatt az út minden nyomát. Ha ez nem lett volna éppen elég furcsa, fokozatosan besötétedett körülöttük, pedig Screw belső órája szerint még fényes nappalnak kellett volna lennie. Jó, igaz, beértek közben az erdőbe, de a fák talán nem álltak olyan sűrűn, hogy minden fényt elnyeljenek…
– Azt hiszem, eltévedtünk – jelentette ki Plum. – Vissza kellene fordulnunk, és megkeresni, merre ment igazából apukád.
– Nem! – felelte rá azonnal.
Nem tévedhettek el! Tudta, hogy pontosan erre ment. Azt is tudta, hogy hova ment. Azt is tudta, hogy hol fogja megtalálni. Hiszen ez a múlt volt, és a múltat nem lehet megváltoztatni… A valóság volt, és a valóságban bármit is tett, az mindig rosszul sült el. Hogyan is került ide? Miért is van itt?
Olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábait belecsavarozták volna a talajba.
– A tisztáson – mondta nem teljesen a saját hangján, anélkül, hogy valójában megszólalt volna. – Ott van a tisztáson, most már örökre ott van. Ez most az igazi, nem az, ami az Everfree erdőben van. Én is ott vagyok vele, a fák között állok, míg ő a sziklákat kerüli meg. És vannak ott mások is.
Míg beszélt, tágra nyílt, rémült szemei előtt átalakult körülöttük az erdő. Az út sokkal keskenyebb lett mögöttük, éppen csak egy szekér fért el rajta; előttük viszont kiszélesedett, mintha csak egy folyó lenne, ami megpróbálja kikerülni a középen emelkedő lapos, széles sziklákat. A kis tisztáson egy magas, fekete alak állt, aki éppen csak fél szemével mert vetni egy gyors pillantást maga mögé. Valami mozgott az erdőben, ott, ahol az út tovább folytatódott a túloldalon. Többen is lehettek, rémületes céltudatossággal igyekeztek körülzárni őket, mozdulataikat csak a bozótos leveleinek rebbenése árulta el.
– Már észrevett, én sikoltottam – folytatja Screw színtelen, akadozó hangon. – Nincs több bujkálás, nincs több játék, nincs több móka, nincs többé. Érzik őt is, és engem is éreznek. Századmásodpercenként fogynak a lehetőségeink. Én nem vagyok elég gyors.
– Screw, jól figyelj rám – mondja most Apa suttogva, nem mer hangosan megszólalni, nehogy azzal elszabadítsa a poklot. – Fordulj meg, és fuss, amilyen gyorsan csak tudsz, menekülj.
Lehetetlent kér, az egyetlen ésszerű dolgot. Screw nem mozdul, teljesen megbénult, vagy talán jelre vár, arra, hogy a félelem ijedtségbe csapjon át, hogy kiderüljön, ez nem vicc, nem játék, hanem a véres valóság.
A jelenet vontatott feszültségét egy hang törte meg, amire nem számított.
– Valami itt nincs rendben, Screw – motyogta Plum mellette halkan. – Mondd, hogy ez csak egy rossz álom. A rönkfarkasok nem vadásznak nappal. Csak képzeljük az egészet.
– Ez csak egy rossz álom – felelte Screw. – Az én valóságom. Pont így történt, nem is történhetett volna másképp. Ez a büntetés, amiért megszülettem és álmodni mertem. Ezt a részét igazából soha sem láttam, de álmomban sok ezerszer.
Három magas alak lép elő a fák közül, a sziklák három oldalán. Apa próbálja a fejét forgatva mind a hármat szemmel tartani, közben egyre magasabbra hátrál a sziklákon, mintha azok bármennyi védelmet is jelentenének a számára.
Screw nem tud odanézni, szorosan lehunyja a szemhéjait. A kiáltást így sem rekesztheti ki, pedig számít rá, lehasal, lábait a füleire szorítja.
– Nem akarom hallani! Lallalallalalaaa, süss fel nap – ropogás –, fényes nap!
Csend.
Kinyitja a szemét. Otthon van. A tavaszi napsugarak most rajta röhögnek. Sokan állnak az előszobában sötét ruhákban és suttogva beszélgetnek; egy világos színű, ismerős illatú alak fel-alá száguld a konyhában.
– Bassza meg, hát ezek mind meg vannak hülyülve? – kérdezi Anya ingerülten. – Mi a szart képzelnek? Nincs semmi fontosabb dolgom?
A szárnyával lever egy tányért az asztalról. Porcelánszilánkok és tollak hullanak a padlóra, Screw orra elé. Anya lehajol, hogy a szemébe nézhessen.
– Semmi szükségem nincs rád. Nem tudsz repülni, én pedig nem maradok itt egy óránál tovább. Bárcsak ne léteznél, sokkal egyszerűbb lenne mind a kettőnknek.
– Ne félj, anya – felelte Screw. – Még egy egészen picit. Pár órácskát, talán néhány napot. Ennyit még létezek, azután soha többé. Micsoda megkönnyebbülés lesz. Úgy fog minden történni, ahogy akartad. Úgy lesz, ahogyan mindannyian akartátok.
Az alakok a homályba vesztek körülötte, sziluettekké alakultak át, végül már csak a szemük villogott a sötétben, soha nem szűnően. Egyetlen egy maradt mellette, mintha csak a semmiben állna. Egy kékes-lilás szőrű, kamasz csikó, akit csak ezután sok évvel fog majd megismerni.
– Nem! Így nem lehet vége – kiáltotta Plum. – Screw, ennyire egyszerűen nem adhatod fel!
Screw egy lépéssel szembefordult fele, miközben most tényleg úgy érezte, ha kívülről még nem is, belülről már meghalt.
– Fogalmad sincs róla. Fel kell adnom. Nem húzhatom tovább, mert különben te is nagyon jól tudod, mi fog történni. Ugyanaz, ami akkor történt, amikor azt hittem, nem kell iskolába mennem. Végre egyszer lesz két egymás utáni hétköznapom, amikor nem kell azt hallgatnom, hogy már megint hogy nézek ki. Ugyanaz, ami akkor történt, mikor azt hittem, hogy az árvaház nem olyan rossz hely, és akár szerezhetek ott is barátokat. Ugyanaz, ami akkor történt, amikor azt hittem, lesz egy talpalatnyi föld, amire rámondhatom, hogy az enyém. Ugyanaz, ami akkor történt, mikor azt hittem, képes vagyok házat építeni, és megvédeni magam. Eddig sose tanultam belőle, hát nézd meg, nem volt elég Applebloom, megpróbáltam újra, és most Luna hercegnőn a sor. Részemről ennyi, jöjjön aminek jönnie kell.
Alig haltak el a szavai, a sötétség pereméről a dögevő madarakként köröző árnyak máris egy picit közelebb rebbentek.
– Így van, Screw – mondták neki száz ismerős és száz ismeretlen hangon. – Egyedül mi értünk meg téged. Majd meglátod, ideát nem is olyan rossz hely, még ha igazából nem is létezünk. Gyere, ne létezz velünk együtt te se, és soha többé nem kell oda visszamenned!
– Igaz ugyan – morogta egyikük egy kissé közelebb hajolva –, hogy ezt a képzelt testet nem tarthatod meg, de ne aggódj, mi is jó hasznát fogjuk venni. Csak… valahogy le kéne fejteni rólad.
– Bár ennek mesterei vagyunk egyébként – ajánlkozott egy harmadik nyájasan –, még arra is figyelni szoktunk, hogy nehogy meggondold magad. Egyszerű, csak átharapjuk az inakat a lábadban, hogy el ne szaladhass. Ez történt apáddal is miattad, hát most mondd, hogy nem érdemled meg.
– Nem kecsegtetnénk azzal sem, hogy gyorsan vége lesz, mert nem lesz gyorsan vége. Abba elég nehéz gyorsan belehalni, ha feltépjük a hasad, és falatozunk egy kicsit a beleidből. Minden egyes percét átérezheted, ha akarod. És ugyan miért is ne akarnád?
– Mire vársz még, Screw? Csak egy szavadba kerül!
Az árnyak sziszegése őrjítően hangosra fokozódott, bemásztak a bőre alá, pépesre rágták az agyát. Teljesen egyet értett velük, olyan jó lett volna azon nyomban véget vetni az egésznek! De a megnyugtató döntéssel még egy egészen keveset várnia kellett, mert hirtelen visszavonult a sötétség, mintha csak egy apró lidércfény űzte volna néhány lépéssel hátrébb egy ködös mocsárban. A kékes derengést egy váratlanul felbukkanó csikó árasztotta magából, aki megjelenésében megszólalásig hasonlított Screw-ra. Screw azt is tudta, hol találkozott legutóbb vele.
– Vagy, ha úgy akarod – mondta a csikó vékony, de kemény hangon –, van még egy lehetőséged. Szívesen segítek neked, csak kérned kell.
– De miért is kérnél ilyen hülyeséget? – suhant el mellette az egyik árnyék. – Nem nekünk teszel szívességet, ha ránk hallgatsz, hanem saját magadnak. Nekünk teljesen mindegy, vissza is térhetsz. Mi szívesen fülön csapunk újra egy deszkával. Ha ezt élvezed, szívesen fogdossuk a formás kis segged minden nap.
– Szívesen tönkreteszünk bármit, amit felépítesz. Ellened fordítjuk a vacak kreálmányaidat, hadd árts csak velük a saját barátaidnak.
– Majd az arcodba vágjuk, mennyire felelőtlen, haszontalan vagy. Eltaszítunk magunktól újra és újra, ha ezt szeretnéd.
– Szüless csak meg arra a porvilágra hívatlanul újra, ahogy megszülettél először is az akaratunk ellenére! Vagy lásd be inkább, te nem ezt szeretnéd igazából.
Screw az ajkába harapva kapkodta a fejét jobbra-balra a hangok irányába. A fogai feltépték a saját húsát, érezte a vér ízét a nyelvén, A fájdalom mégis valahogy távolinak, egészen kibírhatónak tűnt most. Talán, ha kell, egyetlen egyszer, utoljára még el tudja viselni.
– Hazudnak neked, tudod. – A pici Screw mélyen a szemébe nézett, szinte szuggerálta, hogy ne legyen képes elfordítani róla a tekintetét. – Csak azt mondják, amit hallani szeretnél.
– De hiszen igazuk van! – ordította Screw. – Minden pontosan így történt!
– Mert így szeretnéd látni. Jól tudják ők, ismerik a legtitkosabb félelmeid. – A csikó kinyúlt a mellső lábaival, és megérintette Screw arcát. – De hadd mutassam meg neked, amit olyan régen láttál, hogy hajlamos vagy megfeledkezni róla, ők pedig nem sietnek emlékeztetni!
A sötétség fokozatosan szertefoszlott, az űrt fényes, aranyló alakok töltötték be. Ott, ahol eddig küzdenie kellett minden lélegzetért, most játszadozó szellő suhant keresztül, a bőrét magasra nőtt kalászok csiklandozták. Egy egész búzamező terült el körülötte, a millió és millió szál tengerként hullámzott a nyári napfényben. Valami közeledett feléjük, lépteket hallott és különös suhogást.
Egy árnyék húzott át a feje fölött sebesen, olyan közel, hogy ösztönösen behúzta a nyakát.
– Soha nem kapsz el, ha nem akarom! – kiáltotta a szárnyaló alak vidáman nevetve.
A búzában egy gyorsvonat sebességével száguldó csődör rohant el mellettük, léptei alatt szinte rengett a föld.
– De miért ne akarnád? – kiáltott játékosan az ég felé, azután elrugaszkodott, és a levegőben úszva rávetette magát az iménti pegazusra. Nagyon óvatosan ragadta az ölelésébe, mintha egy törékeny műalkotás lenne, a mellkasához szorította, és még arra is ügyelt, hogy a hátával érjen először földet, így tompítva az esésüket.
Egy percig csak feküdtek egymáson kimerülten lihegve, majd a csődör felemelte a fejét, és komoly tekintettel, de a szája szögletében mosolyogva megszólalt.
– Te vagy az én árnyat adó felhőm a tikkasztó hőségben.
A kanca lehunyta a szemeit, és óvatosan hozzáérintette az orrát a csődöréhez.
– Te pedig az én esőm, amivel a szomjamat olthatom.
Éppen csak néhány szívdobbanásra maradtak mozdulatlanok, majd elnevették magukat, és játszadozva odébb hemperedtek. A hajladozó búzaszálak lassan eltakarták őket Screw szeme elől.
– Nem felejtettem el őket – győzködte magát Screw, miközben fiatal önmaga szemrehányó tekintetet lövellt felé. – Éppen az én születésem jelentette a boldogságuk végét. Látod, őket is én tettem tönkre!
– A születésed csak egyetlen dolgot jelentett – csóválta a fejét a csikó –, hogy mennyire szerették egymást.
– Akkor miért, mondd meg, miért, ha nem miattam?
– Azért, mert túl fiatalok voltak. A fiatal pónik pedig képesek azt hinni, hogy saját maguk a legfontosabb a világon.
Volt valami a csikó hangjában, ami zavarta Screw-t. Gyanakodni kezdett, összeszűkültek a szemei.
– Rám célzol? Hát nem érted? Én éppen saját magamtól akarom megvédeni a többieket! Talán Lunának és Plumnak még nem késő… Talán ha eltűnök, és nem hozok többé balszerencsét rájuk…
Miközben ezt kimondta, fölöttük az égen különös hullámzás futott végig, mintha az egész csak egy foszladozó vászondarab lenne világoskékre festve, amit éppen elfúj a szél, és keresztültűnik rajta az odakinti éjszaka sötétje. Az egész csak egy pillanatig tartott, épp csak addig, míg a csikó oda nem fordult. Vicsorgott az erőlködéstől, a homlokán izzadtságcseppek ütöttek ki, de az ég újra helyreállt.
– Ha lenne időnk, tételesen megmutathatnám a másik oldalt, amit teljes erőddel igyekszel figyelmen kívül hagyni… de nincs – folytatta a csikó. – Inkább arra felelj: miközben képes vagy elhinni, hogy egyszerre vagy mindennek az oka, egyáltalán nem érdekel, hogy Plum mit szeretne? Miért hozod meg a döntést helyette?
Plum? Tényleg, teljesen meg is feledkezett róla, hogy jelen van. Most a pillantásával kereste, miközben a búzamező lassan, menthetetlenül újra a semmibe foszlott körülötte. Plum ott állt, ahol eddig is, közvetlenül mellette a levegőben. Esdeklően fordult felé, hogy erősítse meg a döntésében, de Plum csak nem akarta elengedni. Közelebb lépett hozzá, és úgy ragadta meg a lábát, mintha az utolsó szalmaszál lenne, amin az élete függ.
– Szükségem van rád – mondta Plum. – Csak együtt tudjuk megmenteni Luna hercegnőt. Bízom benned, és kérlek, te is bízz bennem! Hiszek benne, hogy együtt képesek vagyunk legyőzni a balszerencsédet!
Screw most legalább annyira megijedt attól a lehetőségtől, hogy esetleg még sincs mindennek vége, mint nemrég az ellenkezőjétől. Érezte, gyorsan kell meghoznia a döntését, mert a keringő árnyak ismét egyre közelebb értek, és sziszegésük lassan betöltötte a gondolatait.
– De mi van, ha tévedsz? – kérdezte a csikótól. – Mi van, ha mégsem sikerül?
– Nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járunk – mondta kapkodva Plum. – Csak azt szeretném, ha mindent beleadnánk, ami rajtunk múlik… És ha mégis elbukunk, akkor senki se mondja azt, hogy ez a sors volt, csak legfeljebb annyit, hogy nem voltunk elég erősek.
– Hát jó – hajolt meg Screw. – Én figyelmeztettelek, legyen ez a te felelősséged. – A fiatalabb Screw felé fordult, és megpróbálta túlkiabálni a körülöttük egyre hangosabbá váló ricsajt. – Segíts, ha tudsz, csikó, kérlek, segíts!
– Legyen hát! – felelte a csikó, messzire visszhangzó hangjával túlszárnyalva a rémek jajongását. – Megadom neked az erőt, de az eszközt magadnak kell megválasztanod hozzá!
– Eszközt? Ezek ellen? De mit is kérhetnék? Mi lenne a megfelelő?
– Kérj valamit, bármit! – biztatta Plum. – Kérj egy kardot, vagy más fegyvert!
– Kardot? De hiszen nem is tudok vívni…
– Ejj, de szörnyen földhözragadt vagy! De tudod mit? Kölcsön adok neked az álmaimból!
Plum előkapott egy vöröses árnyalatban csillogó drágakövet, és a semmibe helyezte maga előtt. Sietve suttogott neki egy pár szót, mire a kő fokozatosan köddé vált, és Screw csodálkozva figyelte, ahogy felveszi egy díszes markolatú, mégis félelmetesen célszerű, gyilkolásra termett kétélű hosszúkard formáját. A csikó felkapta a fegyvert a földről, és a markolatát felé nyújtotta.
– Tessék, használd ezt! Hidd el, értesz hozzá!
Screw megsuhogtatta maga előtt a kardot. Higgye el? De hiszen soha életében nem tartott még a patájában ilyesmit… Mégis, valahogy ismerős volt neki, olyan furcsán Plum-szagúan ismerős, mintha a csikó nem csak a kardot adta volna neki, hanem a tudásának, vagy legalább a hitének egy darabkáját is azzal együtt.
– Ez az, csapj oda nekik! – biztatta pici Screw is.
A körülötte száguldó árnyalakok felé vágott, amik sziszegve húzódtak vissza az útjából. Próbálta őket elérni, de azok minduntalan félreugrottak előle, meg nem sebezhette őket. Ráadásul egyre többen lettek, mintha a semmiből érkezett volna erősítésük. Most már nem pazarolták az energiájukat a győzködésére, nem is fogták vissza magukat. Csillogó fogsoruk egyre közelebb kaffogott Screw végtagjaihoz, ha egy másodpercig lankadt a figyelme.
– Nem bírok velük már sokáig! – kiáltotta rémülten. – Remélem, legalább ti tudjátok, hova is tartunk!
– Csak üsd őket! – ordította vissza Plum, hangja majdnem elveszett a rémek recsegésében és jajgatásában. – Előre, tovább, előre! Nézd, mintha arra már világosodna az ég alja!
Az ég alja? De hiszen egük sem volt ebben a puszta ürességben… Bár, mintha a csikó igazat mondott volna… A távolban sárga derengéssel feltűnt egy apró fényecske. Ha nem is a hajnal volt az, akkor talán egy tábortűz, vagy egy gyertya lángja! Az a tudat, hogy végre van egy cél, amit el kell érniük, amire koncentrálhat, újult erővel töltötte el. Sebesen osztotta a csapásokat mindenfelé, ahol a lények a közelébe próbáltak férkőzni.
Milyen szép volt az a kis fényesség!
Bárcsak elérhetnék…!
– Oké, fogom! – mondta Plum, miközben erősen ránehezedett a deszkára, már legalábbis amennyire a kitekert pozíciójából tellett. – Jó lesz így?
– Fmmhmm! – utasította Screw.
Ilyenkor örült volna neki igazán, ha sikerült volna magasabbra nőnie. Közelebb lépett a falhoz, nyújtózkodott még egy kicsit, ezzel feljebb tolva a patájában tartott deszkát is, bár minden pillanatban azt kockáztatta, hogy elveszti az egyensúlyát, és háttal beleesik a virágágyásokba.
– Mmhm – bólintott Screw, Plum pedig igyekezett mozdulatlanná merevedni, és nem nagyon remegni az erőlködéstől, még ha tudta is, hogy azért annyira tökéletesnek nem kell lennie a deszkázásnak. Screw kivett az ajkai közül egy patányi hosszú szöget, ráigazította a deszka szélére, és meglendítette a kalapácsát. A szög három csapással bent volt a helyén, a második kettőnél már fognia sem kellett. Az erőteljes kopácsolás hangjára Plum nem bírta ki, hogy ne pislantson minden ütésnél.
Míg a lány a második majd a harmadik szöget püfölte a helyére izzadtságtól gyöngyöző homlokkal, Plum azon merengett, vajon hányszor kell egy ilyen egyszerű mozdulatot ismételni, hogy ennyire tökéletesre csiszolva menjen valakinek. Ezerszer? Százezerszer? Az mindenesetre biztos, hogy ha maga próbálkozott volna vele, akkor a patája már kék-zöld lenne a félrement ütésektől, a lécekből meg girbegurbán kiállna egy rakás véletlenül elgörbített szeg. Mákjuk volt, hogy Screw pont itt lakott Catkin bácsi tölgyesében, mert nekik még az apukájával együtt is sokkal hosszabb időbe tellett volna bedeszkázni a nagy ház összes nyílászáróját.
Screw közben megkerülte őt, és most a jobb oldalán verte be a szögeket. Szemre úgy saccolta, ha előszedné a szobájából a vonalzóját, amit a suliban szoktak használni, és lemérné, akkor a léc szélétől mind a három szög sörényszálra ugyanakkora távolságra esne, és a lány még arra is ügyelt (talán tudat alatt), hogy egymástól is egyenlő közökre legyenek. Amikor végzett mindegyikkel és elfogytak a szögek a szájából, hátrált két lépést, végignézte a művét, és egy nagyot bólintott az elégedettsége jeléül. Plum, ha már úgyis ott állt, egy picit belecsimpaszkodott a deszkába, csak hogy ellenőrizze, tartani fog-e, de az meg se nyekkent a súlya alatt. Elégedetten ereszkedett vissza négy lábra, miközben elképedve figyelte, ahogy Screw pörögve a levegőbe hajítja a kalapácsát maga mellett, majd halálos pontossággal időzítve egyetlen csípőmozdulattal elkapja a nyelét az övéről lifegő bőrkarikával. Elképesztően menő volt, Plum még csak filmekben látott hasonlót (és meg volt róla győződve, hogy ilyesmit megcsinálni trükkfelvételek nélkül nagyjából lehetetlen).
– Mit gondolsz, elég lehet? – kérdezte a lánytól körbefuttatva a tekintetét a ház falán. Ez volt az utolsó ablak: az emeleten lévőket már elintézték, a ház túloldalán pedig Plum apukája jól hallhatóan most szögelte fel a tömörfa ajtótáblát a tornácukon a bejáratra. Végeztek tehát, de hogy hogyan csinálták, és hova tűnt az a három-négy óra, amennyi időbe telhetett ezt a hatalmas melót elvégezni, arról fogalma sem volt. Ha megpróbált visszaemlékezni, minduntalan csak egy hatalmas, fekete, undorítóan nyálkás fal jutott az eszébe, ennek a képét viszont igyekezett elhessegetni magától. Biztos megint álmodozott egész végig, és azért nem emlékszik semmire. Ha tippelnie kellene, azt is megmondaná, hogy miért kezdett neki az álmodozásnak: Screw közelsége ismét egészen különös hatással volt rá. Míg körülötte dolgozott, nem hagyhatta figyelmen kívül a hol zavarba ejtően gömbölyű, hol nyúlánk és szálkás termetét, sem a sörényének az illatát. De hogy innen miként sikerült eljutnia képzeletében addig a gusztustalan falig, arról sejtelme sem volt.
– Hacsak egyenesen le nem viszi a tetőt – felelte Screw a száját húzva.
– Valami nekem azt súgja – szólalt meg mögöttük váratlanul Plum anyukájának a hangja –, hogy most látjuk ezt a házat utoljára.
A kanca szomorú mosollyal közeledett feléjük egy nagy kancsó limonádéval a patájában.
– Ne mondj ilyet, mama. Nem lesz semmi baj – mondta Plum egy cseppnyi aggodalommal a hangjában. – Ami tőlünk telt, azt megtettük, akkora vihar meg nem jöhet, ami egészben felkapja a házat, hogy valahol máshol a földhöz csapja. Talán néhány ablak betörik, lehet, hogy egy egész napig takaríthatunk utána, de legfeljebb ennyi. Apa szerint a gyümölcsösben is legfeljebb a legöregebb és a legfiatalabb fák járhatnak pórul.
Plum anyukája átadta a kancsót Screw-nak, és miközben a lány nagy kortyokkal magába töltötte a frissítő ital jó részét, aggódva dél felé fordította a tekintetét.
– Nem tudom, fiam – mondta fásultan. – Én még ilyen feketeséget soha életemben nem láttam.
Ponyville felé, amerre a Plum birtokot egy össze-vissza bozótosból és néhány magas nyárfából álló természetes kerítés határolta, az ég olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne. Éppen csak csillagok nem ragyogtak az égen, valószínűleg a viharfelhők takarták el őket, legalábbis Plum nagyon szerette volna ezt képzelni. Enélkül a tájkép pont úgy festett volna, mintha az egész világ megszűnne létezni a farmjuktól délre. Ha ez nem lenne éppen elég ijesztő, a város felől halk, de annál hátborzongatóbb recsegés és sistergés érkezett hullámokban, amikor picit enyhült a szél, mintha ezer és ezer apró villám csapkodna arrafelé, vagy éppen a valóság szövete hasadna darabokra hangosan tiltakozva.
Plum összerezzent, amikor a hideg szél visszafelé felborzolta a bundáját. Amíg szögeltek, végig nagyon kellemetlenül fújt északról, de most aztán igazán felerősödött, és csak úgy süvöltött el mellettük, neki a fekete égnek, mintha csak a vihar próbálná kiszippantani a megmaradt világuk utolsó leheletét is. Be kellett ismerni, ilyen tornádót vagy hurrikánt még ő sem látott soha eddigi nem túl hosszú élete alatt, és ha rajta múlik, most sem fogja látni.
– Azt hiszem, végszóra fejeztük be a munkát, ez nemsokára ideér. Jobb lesz, ha mi is lehúzódunk a pincébe – mondta Plum anyukája, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – Daisy már lent van; menj már, Plum, szólj apádnak is. Azt hiszem, a házzal már ő is végzett, most a pajta ajtaját intézi.
Plum szó nélkül megindult a pajta irányába, ami innen nézve éppen az oldalát fordította felé, így nem látta, vajon apukája tényleg annak az ajtaját rögzíti-e éppen, a szél pedig minden hangot elsodort – erősen be kellett dőlnie, hogy egyáltalán a lábain maradhasson. Nem kellett ötven lépésnél többet megtennie, de ezen a rövid távon is kétszer veszítette el az egyensúlyát, és esett térdre. Apukája az ajtó bereteszelésével már végzett, most éppen a reteszt rögzítette néhány erőteljes csapással bevert szöggel.
– Lemegyünk a pincébe! – ordította neki Plum próbálva túlharsogni az időjárás hangzavarát.
Apukája nem fecsérelte a tüdejét a beszédre, helyette csak bólintott, és megrángatta a pajta ajtaját, hogy vajon elég stabilan rögzítette-e a deszkát. Inkább a megszokás vezette a mozdulatait, hiszen már késő lett volna jobban megerősíteni a szögelést. Sietve tették meg az utat visszafelé, a pince külső lejáratáig, ahol Plum anyukája és Screw már várták őket.
Míg az anyukája lefelé igyekezett a keskeny falépcsőn, Plum vetett még egy pillantást a házukra a bedeszkázott ablakaival, majd hátra, a vihar felé is. Hát, ha forgószél is jön, olyan sötét van arrafelé, hogy szemernyit sem lát belőle, hiába erőlteti a szemeit. Még ha a villámok fénye megvilágítaná, akkor talán, de azoknak is legfeljebb csak hangja volt, így le kellett mondania teljesen a látványosságról. Éppen elindult volna ő is a pincébe, mert már az apukája türelmetlenül várta, hogy bezárhassa az ajtót, amikor Screw megragadta az egyik lábát, és visszahúzta.
– Plum, ez nem a te szörnyed?
– Melyik? – kérdezett vissza szétszórtan, egy mukkot sem értve a kérdésből.
A lány Ponyville felé intett, de ezzel sok támpontot nem adott neki arról, hogy mire is gondol. A viharnak semmi köze nem volt semmiféle szörnyhöz tudomása szerint. Screw megint össze-vissza beszél, mint szokott… vagy – és ez a lehetőség furcsa, távoli rémületet ültetett a szívébe – elképzelhető, hogy tud valamit, amit ő nem?
– Bocsánat – mondta a lány tágra nyílt hüllőszemekkel. – Elfelejtettem szólni. Ez csak egy álom.
– Mics… – csúszott ki Plum száján ismét, jóval hamarabb, mint hogy az agya egyáltalán feldolgozta volna, amiket a lány mondott. Abban a pillanatban azonban meg is értette, miről beszél.
A kertjük végében lassan kidőlt egy százesztendős tölgyfa, és vele együtt buborék alakban a bozótos egy része is eltűnt. Nem maradt utánuk semmi, csak a végtelen üresség, ami most már elemi erővel szívta magába körülöttük a levegőt.
– Az nem lehet! – kiáltott vissza. – Fény Gyilkosa sosem csapott ekkora szelet! És különben is, neki Ponyville túloldalán… kellene…
Ám ezt a mondatot sem fejezhette be, ugyanis Fény Gyilkosa a szeme előtt falta be egy másodperc alatt az egész bozótost a maradék fákkal együtt, és már a szántóföldjük szélén csámcsogott dobhártyaszaggató robajjal.
Felgyorsult! Csak ez lehet a megoldás… Valamitől megváltozott, már sokkal gyorsabban terjed, és jóval hangosabb is. Erre aztán igazán nem számított! Meg kellett volna állítania, még mielőtt Ponyville-t eléri, vagy legfeljebb valahol az első házak után! Még jó, hogy mindenki elköltözött a városból, és így jó eséllyel senkinek sem esett baja… Milyen igazuk is volt, hogy nem bíztak benne!
De milyen hülyeségek jutnak az eszébe már megint! Hiszen a szörny már az ő farmjukat eszi, és a saját szülei lent vannak a pincében a testvérével együtt. Nekik már késő lenne elmenekülni, vagy nem? És hogy jön ide a tornádó? Miért pont a pincébe menekültek, mikor az egyáltalán nem véd a közelgő veszedelemtől?
– Jó, értem – motyogta az orra alatt, mire Screw kíváncsian közelebb hajolt hozzá, hogy halljon is belőle valamit a hangzavarban. – Bármilyen logikátlan álom is legyen, nem halogathatom tovább, meg kell állítanom ezt a szörnyet, meg kell mentenem a családomat.
Azzal a különös, teátrális mozdulattal, amivel egy bűvész húzza elő a nyulat a kalapjából, elővette a szürke selyembe tekert ékköveket a táskájából. Letette a kis csomagot maga elé, és kihajtogatta. Minden pontosan ugyanúgy volt benne, mint ahogy legutóbb hagyta, bár furcsa módon került még egy fénytelen, fekete kő is a többi közé, amire jelen pillanatban nem emlékezett. Mikor tette oda, és vajon mi van benne? Vagy csak egyszerűen értékes holmi, és ezért rejtette a többi kincse közé?
Megrázta a fejét, és felnézett. Fény Gyilkosa egyre közelebb őrjöngött, már ordítva felzabálta a búzaföldjük felét, és ha ezzel a tempóval halad, akkor pillanatokon belül eléri a konyhakertet is, ami már közvetlenül a házuk előtt húzódott. Inkább felidézte az ékkövekre ható varázsszavakat, és egyesével elmormolva őket, majd az ékkövekre lehelve visszaváltoztatta a szörnyirtó felszerelését a valódi formájába. Hamarosan ott hevert előtte minden: Gyémántpikkely, Villámköpő, Tűzpenge és Jégvért, zöld, sárga, vörös és kék szikrákat szórva a gyorsan közeledő alkonyatra. Plum nagy levegőt vett, és míg Fény Gyilkosa három, gyorsan táguló buborékkal felfalta a madárijesztőjüket, kinyúlt Jégvért felé, hogy magára öltse.
Amint hozzáért, Jégvért azonnal átváltozott a régi jellegtelen, kékesen csillogó féldrágakő formájába.
– Ne csináld ezt, most igazán nagy szükségem lenne rád! – kiáltotta.
A kő hideg szenvtelenséggel hevert tovább a kiterített pókselymen.
Plum gondolatai kétségbeesetten száguldottak. Hát jó, ha vértet most nem is vehet, attól még megpróbálhatja megállítani Fény Gyilkosát, mielőtt közel érhetne. Megragadta Villámköpőt, de az egy kisüléssel akkorát vágott a patájára, hogy azon nyomban el is hajította. Mire földet ért, az íjból nem maradt más, csak egy pici, sárga, simára csiszolt kő.
Rémülten rázogatta zsibbadt patáját, hogy minél előbb térjen bele vissza az élet, míg a sötétség behabzsolta a répaföldjüket. Óvatosan kinyúlt Tűzpenge felé, tartva attól, hogy az megégetheti, de semmi ilyesmi nem történt. Amint hozzáért a kardhoz, az is ékkővé változott vissza.
– Nem értem! – fordult segélykérően Screw felé. – Működnie kellene! Miért nem működik?
A lány merev tekintettel nézett vissza rá.
– Talán kell a páncél ahhoz, hogy a fegyverek engedelmeskedjenek – folytatta Plum. – Ha azt megidézem újra, akkor talán…
Screw leakasztotta az övéről a kalapácsát, és felé nyújtotta.
– Mit csináljak azzal? – kérdezte Plum most már hisztérikus hangon. – Nem látod, hogy mágikus? Közönséges tárgyakkal meg se lehet karcolni!
Mellső lábaival a fejét csapkodta, hátha attól jobban tud gondolkozni, de nem járt sok sikerrel.
– Mit mondtak az elementálok?! Lehet, hogy minden szó számít! Miért nem működik?!
Fény Gyilkosa végzett a konyhakerttel, és már csak pár lépésre tombolt tőlük, egycsapásra elnyelve a kerti csapot és Daisy pici homokozóját.
– Mennünk kellene… – mondta Screw, hangját majdnem teljesen elnyomta a körülöttük tomboló vihar.
Plumnak sem volt más ötlete. Kifogyott minden lehetőségből. Talán ha hátrálnak egy keveset, akkor nyerhet egy kis időt, és összeszedheti a gondolatait. Ugyan a farmot elbukják, de az kis áldozat, ha marad, aki újjáépítse.
A pince lejárójához lépett, amit közben bevágott a szél. Vagy az apukája csukta be?
– Hahó, mennünk kell, gyertek ki! – ordította teli tüdőből, miközben belecsimpaszkodott az ajtón fogantyúként szolgáló vaskarikába.
Az ajtó meg sem mozdult. Bereteszelhették belülről.
– Gyertek ki, ez nem forgószél! – kiáltotta, miközben patáival erősen dörömbölni kezdett a deszkákon. – Nem biztonságos a pince, menekülnünk kell!
Semmi válasz.
– Anya! Apa! Nem halljátok?! – üvöltötte eszelősen. – Gyertek ki! A Pince nem véd meg titeket! Mennünk kell!
Érezte, ahogy a hangszálai lassan feladják a kiabálást, és már csak rekedt rikácsolás tör elő a torkából, teljesen esélytelenül arra, hogy túlszárnyalja a körülötte tomboló orkánt. Tehetetlenségében könnyek szöktek a szemébe. Homályosan még látta, hogy Screw is csatlakozik hozzá az ajtó feszegetésében, feszítővasként beakasztva a kalapácsa szöghúzásra alkalmas végét az ajtó alá. Ám hiába rángatták, tépték, a fa nem engedett. Jó erősre építették.
Amikor az első, gyorsan táguló fekete buborék megjelent előttük a fában, már csak azt érezte, hogy repül, és valahol több lépéssel arrébb ér földet. Screw hajolt fölé és segítette lábra, valószínűleg ő is lökte arrébb, hogy fel ne falhassa a szörny a pincével együtt. Nem is mert a ház felé nézni, agya teljesen leblokkolt, mintha Fény Gyilkosa növesztett volna bele ürességet.
Screw a füléhez hajolt, és úgy kiabált valamit.
– A ház! Odabentről is lejuthatunk!
Együtt ugrottak a legközelebbi ablakhoz, és kezdték róla lefeszegetni a léceket. Bárcsak ne végzett volna olyan tökéletes munkát Screw, bárcsak kevésbé erősek lettek volna a lécek! Egyetlen, kétpatányi széles deszkát sikerült lefejteniük az ablakról, mire Fény Gyilkosa már a ház falához ért.
– Ez esélytelen! – kiáltotta Plum elkeseredetten, és teljes erővel ütni kezdte a következő deszkát, hátha azzal legalább eltörheti. Az érdes felület felsebezte a lábát, de nem törődött a fájdalommal. Ha csak ezt az egyet szétveri, már talán befér!
Érintést érzett a vállán, furcsán puhát, a helyzethez nem illőt. Hátranézett.
Egy pici, makulátlan fehér szőrű csikó állt mögötte, szédítően mély, zöld szemekkel.
– Nincsenek odabent – mondta neki Sweetie Belle csendesen.
Plum most teljesen összezavarodott. Igaz lehet, amit a csikó mond? Van még remény a számára? De egyáltalán… Hogy került ide?
– Mind Canterlotban vagyunk – folytatta Sweetie Belle. – Ott biztonságos, tudod. Igazán nagyon messze van, odaát, ahol ez a valami soha nem érheti el. Gyere inkább te is.
Finoman megfogta Plum lábát, és húzni kezdte, el a sötétségtől, el a farmról, Plum pedig követte őt. Tényleg, mi baj is lehetne Canterlotban? Hiszen Sweetie Belle hívja őt, az álmai Sweetie Belle-je… és ott vannak a szülei is, meg mindenki, aki fontos neki. Ugyan kudarcot vallott, de mi van abban? Végre megérdemel egy kis pihenést.
Hideg volt, a lélegzetük füstkígyóként tekergőzött elő az orrukból, és még hosszú másodpercekig lebegett körülöttük. Az utcalámpa sárgás fénye apró, lefelé szállingózó kristályokon csillant meg.
Esett a hó.
A Canterloti Nemzeti Színház fehér épülete úgy magasodott mellettük, mintha maga is hóból épült volna. Szokatlan csend vette őket körül, mint mindig, amikor az első hótakaró tompítja el a zajokat. Az utcán nem járt senki sem rajtuk kívül, és ez azt az érzést erősítette, hogy valahol éjfél körül járhatott az idő.
Sweetie Belle csillogó szemekkel nézett fel rá.
– Mit szeretnél, mondd? – kérdezte. – Menjünk újra színházba? Itt bármilyen színdarabot eljátszanak, amire csak vágysz. Vagy mit szólnál egy gyertyafényes vacsorához? Van az utca túloldalán egy igazán jó étterem. Esetleg csak sétálnál egyet ebben a szép hóesésben?
– Várj, nekem ez így túl hirtelen… – motyogta Plum. – Azt sem tudom, hogy a szüleim rendben vannak-e, előbb mondjuk velük szeretnék találkozni. Mit is mondtál, hol vannak most?
Sweetie Belle megnyugtatóan megérintette a lábát, miközben rámosolygott.
– A szüleid miatt már nem kell aggódnod. Valójában semmi miatt sem kell aggódnod soha többet. Ha nem szeretnéd, nem megyünk sehova sem. Maradhatunk itt az idők végezetéig.
– Ezt komolyan mondod? De… Ki állítja meg akkor Fény Gyilkosát? Mi lesz a farmmal?
– Téged komolyan érdekel a farmotok? – kérdezett vissza Sweetie Belle huncutul hunyorogva.
Plum erre a kérdésre nem számított, egy pár másodpercig el kellett gondolkodnia rajta, mit is válaszoljon, ami tényleg igaz is lenne.
– Őszintén nem tudom, viszont tisztában vagyok a kötelességeimmel – felelte végül.
A kis egyszarvú megértően bólogatott.
– Tisztában vagy velük, és ezért menekülsz folyton az álmaidba. Talán furcsán hangzik, és biztosan én sem hinném el a helyedben elsőre, de tényleg vége minden megpróbáltatásodnak. Megérkeztél, velem vagy, és soha többet nem kell olyasmikkel törődnöd, amivel nem akarsz, vagy ami megoldhatatlan kihívásokat állítana eléd. Mit szólsz?
Plum lehajtott fejjel vizslatta a patáit. Hiányérzete volt, azt sejtette, nem pontosan ilyesmire vágyott.
– De én igazából szeretem a kihívásokat – felelte minden lelkesedés nélkül.
– Hát persze, de a kudarcokat már annál kevésbé. Márpedig azokból eléggé kijutott neked mostanában. Ideje lenne megpihenned. – Sweetie Belle tágra nyílt szemei lassan az egész világot kitöltötték. – Felejtsd el minden bajod. Az a valóság nem érdemel meg téged, nekem viszont szükségem van rád, szükségünk van egymásra, szükséged van rám.
Nem tudta elszakítani a tekintetét. Egyedül Sweetie Belle-t látta maga előtt, lassan minden más a ködbe veszett. Eltűnt a színház, eltűntek a lámpák, macskakőről macskakőre eltűnt az utca, és már a hó sem szállingózott. Sötét volt körülötte, megnyugtatóan sötét és üres az egész világ. A homályos érzés, ami eleinte csak halvány illatként lengte körbe gondolatait, egyre inkább szöget ütött a fejébe: a csikónak igaza van. Nem kellene ennyire kapálóznia, csak hogy megkaphassa az élettől a következő pofonját. Akár lazíthatna is egy kicsit.
– Plum – szólalt meg mögötte egy távoli, zaklatott, de mégis valahonnan ismerős hang. – Azt mondtad, figyelmeztesselek. Ez az egész csak egy álom. Nem történik meg igazából. Nem valóságos.
Sweetie Belle arcáról fokozatosan leolvadt az eddigi kedves mosoly, és gúnyos vigyorgásnak adta át a helyét. Valahova Plum mögé nézett most, mintha ott állna, akihez a szavait intézi.
– Persze, hogy csak álom az egész, kedvesem. Éppen ez a lényeg, éppen ez az, amire Plum vágyik. Ideát semmi sem létezik igazából. De fel kell világosítsalak: ettől még minden nagyon is valóságos.
– Ennek semmi értelme, hiába csavarod a szavakat. Ez az, ami valóságos!
Plum puha, meleg érintést érzett a mellső lábán, és ettől összerázkódott. Mintha éppen elaludni készült volna, mikor hirtelen arcon csapják, úgy tért magához a kábaságából. Gondolatainak szilánkjai ugyan még messzire lebegtek körülötte, mégis, a valaki, aki megérintette, ezerszer létezőbbnek tűnt most, mint az előtte álló egyszarvú. De vajon ki ez a valaki? Vajon van valami értelme annak a szónak, hogy Screw?
– És ez is valóságos – mondta újra a hang, mire Plum alatt fokozatosan újra körvonalazódni kezdett a talaj. Vagyis… furcsán fényes volt, világos színű és meleg tapintású, mintha fából lett volna.
Egy ablak lenne? Mögötte halk zene csendült fel, és számtalan beszélgetés hangjai. Ismerős volt valahonnan az édes illat is, biztosra vette, hogy járt már ezen a helyen korábban. Asztalok, tálcák, sütik, lufik… Csak nem a Kockacukor Sarokház volt az?
Odakintről egy világoskék szőrű, kócos kanca nézett fel rá várakozó arckifejezéssel. Plum nem fejthette meg, hogy mégis mit akarhat tőle, mert máris közeledő léptek koppanását hallotta a háta mögött.
– Igen ám, kedvesem – csendült fel Sweetie Belle méregtől csöpögő hangja. – Ha a te valóságodat próbálod megidézni, ne feledkezz meg a kellemetlen részletekről sem!
A kinti kanca mellett (akit talán Screw-nak hívtak) pár lépésre egy nagyra nőtt egyszarvú csődör sötét alakja jelent meg, és megpróbálta rávetni magát.
– Nem! – kiáltotta Screw, és az árny mintha megtorpant volna a levegőben. – Hazudsz! Másképp történt!
A következő pillanatban Plum egy szélesebb, kitaposott úton sétált, ha tippelnie kellett volna, valahol Ponyville határában. A házak lassan elmaradtak mögötte, mégis fokozatosan felismerte a környéket: ha még pár száz lépést megtesz, akkor ahhoz az elágazáshoz ér, ahol befordulhat a farmjukra. Mellette Screw baktatott szótlanul, lehajtott fejjel.
– Ne gondold, hogy lehagyhatsz – mondta Sweetie Belle. – Mindannyian tudjuk, mit szeretnél elrejteni.
Az út szélén magasodó bokrok közül két nagyon sok lábú, sápadt alak lépett elő. Úgy tűnt, mintha valamit húznának maguk után, valami picit, csikóméretűt és liláskéket, de mielőtt még Plumnak ideje lett volna megrémülni, vagy egyáltalán jobban szemügyre vehette volna a csomagot, a helyszín újra megváltozott körülötte.
Magasan volt, valahol egy fán talán, és ez a helyzet annyira váratlanul érte, hogy rögtön megszédült. Csak annyi mentette meg a lezuhanástól, hogy belekapaszkodott az előtte húzódó faragott fakorlátba. Screw most odalent állt, ám egyáltalán nem tűnt nyugodtnak.
– A legjobb helyre hoztad! – kiáltotta Sweetie Belle mérhetetlen kárörömmel. – Ezt mutasd meg neki, ha mered, és garantálom, hogy ezerszer inkább velem marad, mint hogy visszatérjen oda!
Plum lábai alól kicsúszott a talaj, és egy kertben ért földet. Nem messze egy roppantul ismerős ház állt, amiben eddigi életének nagy részét töltötte. Valamiért szörnyen megkönnyebbült: hát mégsem falta fel Fény Gyilkosa!
– Csak így tovább – szurkolt gúnyosan Sweetie Belle. – Kedves Plum, mit szólnál egy kis répaszedéshez? Vagy inkább a gyümölcsösben dolgoznál? Nézd, van itt éppen elég feladat a számodra!
Nem mert odanézni, félt attól amit majd találni fog. Valami szörnyűség történt, a farmjuk nem így szokott kinézni. Talán mégsem sikerült teljesen megmenekülniük? Újra át kell élnie, ahogy az egész gyerekkorát felfalja a sötétség? Menekülni akart, vágyakozva gondolt vissza arra a kellemes, hideg ürességre abban a furcsa Canterlotban, ahol ezzel a különös, kegyetlen Sweetie Belle-lel együtt lehetett.
A feje magától fordult, egészen biztosan nem ő mozgatta. Balra a háztól, amerre minden ép ésszel felfogható valóságban a gyümölcsfáknak kellett volna sorakozniuk, most csak gödrök álltak, mindenfelé fekete, sebzett föld, mintha vaddisznók túrták volna össze, vagy egy óriási tornádó.
A sárban, nem messze egy kékeslila, sárgán lobogó sörényű csikó állt ingerülten vicsorogva. Plum elsőre majdnem azt hitte, hogy a tükörképe az, de nyomban belé is hasított a felismerés, hogy ez már egyszer megtörtént vele. Ha egy picit erőlteti az agyát, még a csikó neve is az eszébe fog jutni…
– Eleget játszottál – mondta csendes, mégis indulattal teli, parancsoló hangon Szilva, és Sweetie Belle eltűnt. A táj most tökéletesen mozdulatlan és néma lett körülöttük.
Szilva visszaült a sárba, és a földön kezdett matatni. Talán valamit keresett, talán csak értelmetlenül turkált, de mindenképpen annyira belemerült az elfoglaltságába, hogy többet egy pillantást sem vesztegetett Plumra.
Plum úgy rohant oda hozzá hanyatt-homlok, mintha az egyetlen megváltója lett volna. Emlékezetében élénken ragyogott fel az első találkozásuk, amikor a csikó egyetlen intésével visszadobta őt abból a végtelenül fura, minden logikát nélkülöző világból, ahol a sámánnal is találkozott, a saját kényelmes kis álmába.
– Csináld újra! – kiáltotta könyörögve, és megragadta Szilva vállát. – Utálom ezt a helyet! Ki akarok megint esni belőle! Kérlek, állítsd még egyszer a feje tetejére! Vissza akarok menni oda, ahol mindent ismerek, ahol végre megint az történik, amit én akarok!
Szilva abbahagyta a turkálást, és szomorúan nézett fel rá.
– Innen két út indul számodra – mondta halkan –, és a látszat ellenére egyik sem könnyebb a másiknál. Az egyik visszafelé vezet. Ha kéred, visszajuttatlak oda, ahonnan érkeztél, de tudnod kell, hogy ott csak a régi önmagad vár rád, az, akit eltúlozva ugyan, de a hamis Sweetie Belle is bemutatott neked. Arrafelé nem mehetsz a végtelenségig, előbb vagy utóbb újra szembe fogsz kerülni ezzel a választással, és rá fogsz ébredni, hogy aki körbe-körbe jár, az egy lépést nem halad előre.
– A másik út előre vezet, egyenesen bele a mocsárba, ahol ha egyedül maradsz, a biztos pusztulás vár rád. Ha erre indulsz, az íratlan törvény szerint csak egyetlen feltétellel segíthetek neked: ha előtte szerződést kötünk. A segítségemért cserébe neked is segítened kell nekem, bár azt megígérem, ha a feladatod könnyű soha nem is lesz, olyat kérni nem fogok tőled, amit ne szeretnél, vagy ne lennél képes megtenni.
Plum fejében hosszú másodpercekig visszhangoztak a szavak még akkor is, mikor a csikó már elhallgatott. Elsőre egyértelműnek tűnt számára a döntés, de Szilva szavai el is bizonytalanították. Nem lehetne megoldani, hogy csupán visszatérjen a kényelmes kis álmaiba, és egyáltalán ne kelljen döntenie? Mindenképpen ide fog visszajutni, ha arrafelé indul? Mi lenne, ha megállna, és nem menne sehová? És az vajon miben különbözne attól, ha hagyná, hogy a hátborzongató Sweetie Belle eltüntessen körülötte mindent?
– Honnan tudom, hogy jól döntöttem? – tette fel végül a kérdést. – Nem mehetnék még egy kört, amíg ezen gondolkodom?
– Fogytán az időd – pillantott körbe maga körül Szilva kimérten. – Ha ez megnyugtat, nincs jó döntés, vagy rossz. Egyszerűen… más lesz majd a világ, mikor legközelebb ideérsz. Azok a dolgok, amik elég fontosak voltak neked, hogy most idáig eljuss, majd elmúlnak, de jönnek helyettük mások.
– Akkor mondd meg, miért leszek mégis szomorú, ha erre gondolok?
A csikó nem válaszolt. Plum sejtette is, hogy miért, hiszen már egyszer elmondta neki: a döntést magának kell meghoznia, és minden további szó már ebbe avatkozna bele. Vagy igazából az is lehet, hogy Szilva azért maradt szótlan, mert tudta, hogy már meg is hozta a döntését.
Hiszen az előbb mondta ki.
A csikó türelmesen nézett fel rá, homlokán mégis mély ráncok ültek, mintha valamire erősen koncentrálna. Az arcán egyetlen csepp izzadtság indult útjára.
– Segíts nekem, kérlek – mondta Plum –, és megígérem, én is segíteni fogok neked.
Szilva ajkaira egy távoli mosoly költözött, miközben a patáját Plum felé emelte.
– Meg kell vallanom, ritka, hogy a te népeddel ilyen módon szerződnék… De csapj bele, ha komolyan gondolod!
Plum óvatosan, behúzott nyakkal a csikó patájának koccantotta a patáját, felkészülve rá, hogy azon nyomban a fejére szakad az ég, vagy megnyílik alatta a föld. Semmi ilyesmi nem történt, csak egy egészen apró szikra pattant át kettőjük között. Egy másodperc múlva már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtörtént-e az egész, vagy csak képzelte.
– Most pedig gyere, segíts építeni – szólt a csikó, és visszafordult ásni a sárba.
– Mit építünk? – kérdezte Plum, miközben ő is lenyúlt, és közös erőfeszítéssel egy furcsa, hosszú, smirgliszerű szilánkot húztak ki nagy cuppanással a nedves talajból.
– Természetesen egy fát.
Szilva egy lendületes mozdulattal beleállította a szilánkot a szélesebbik végével lefelé a földbe, és már nyúlt is a sárba a következő darabért.
– Milyen fa lesz ez? – kérdezte csodálkozva Plum.
– Ez minden fa – felelte Szilva szórakozottan.
– És miért építjük? – kíváncsiskodott tovább Plum, miközben már a második, kétszer akkora szilánkot illesztették az előzőhöz.
– Látod ott fent azt a csillagot?
– Igen…
– Hát most mondd meg, honnan lehetne könnyebben elérni, mint egy fáról?
A kaparászás dobhártyaszaggatóan hangos volt, és mintha a fejéből jött volna. Ellenállhatatlanul viszketett tőle az orra belseje, a gerince a tarkója alatt, és egy meghatározhatatlan pont a bal füle mögött, mélyen az agyában. A patáit a fejére szorította, így próbálva enyhíteni a szenvedéseit, de valójában nem sokat használt. Kétségbeesetten próbálta fókuszálni a látását, hogy kínzója után kutatva szétnézzen maga körül, de az elé táruló duplavonalas, imbolygó képtől csak hányingere lett. Így is sikerült kivennie egy ismerős alakot, aki mellette görnyedt, és hozzá hasonlóan a koponyáját markolászta elkeseredetten. Összezilált, világos sörénye alapján csakis Screw lehetett az.
Valamilyen barlangban álltak, vagyis inkább térdeltek magukba roskadva, de ezen túl arra már nem maradt energiája, hogy szilánkos emlékeiből összerakja, hogyan is kerültek ide, vagy hol vannak egyáltalán. Pedig folyamatosan próbálkozott bármilyen kapaszkodót találni a memóriájában, ha a szörnyű, bántó hang hagyta volna. Keresnek valamit? Egy… egy fekete falon keltek át? Valamilyen hegyben járnak?
– Nézd, Plum – szólalt meg mellette egy reszketeg, halk, de legalább kívülről érkező hang. – Hát csak elértük.
Saját erejéből még a feje megemelésére is csak alig futotta volna, de egy távoli érintés az állán segített neki a jó irányba fordulnia. Halvány, de egyre erősödő, meleg, arany színű ragyogás töltötte be fokozatosan a látóterét, tökéletesen elütve a sötét sziklától körülöttük. A fény mintha egy pici lángocskából áradt volna, ami meghökkentő módon a tér minden irányába pulzált, mintha súlytalan lenne, mintha nem is valamilyen anyag égését látná, hanem pusztán a tűz esszenciáját. Közel volt, talán egy lábnyújtásnyira, és apró mérete ellenére furcsa erőt árasztott magából, amitől Plum másodpercről másodpercre erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát, míg figyelte. A kaparászás a fejében egy egészen picit alábbhagyott, és ettől már jutott arra is energiája, hogy körülnézzen.
– Elő kellene venned a testét – mondta neki a mellette álló csikó egy talán bátorítónak szánt, de inkább elcsigázott félmosollyal. Hangjával ellentétben a szemei képtelenek voltak a hazugságra, látszott bennük, mennyire erőlködik valójában. Patái két oldalra, a barlang falai irányába mutattak, és folyamatosan megfeszülve, minden izmukban remegtek, mintha éppen tonnás súlyokat tartanának vissza. – Nem bírjuk már sokáig, pedig az erősebb szolgái még ide sem értek.
Plum nem értette, kik is jönnek, meg egyáltalán hova, vagy mit kellene tennie. Kábán Screw felé fordult, talán abban reménykedve, hogy majd a lány segít rajta, de ő még mindig csak a fejét markolta vicsorogva. Ajkai folyamatosan mozogtak, mintha összeszorított fogakkal mondani akart volna valamit, de egy hang sem hagyta el a torkát. Mögötte egy másik csikó állt erőlködve, a falak irányába szegezett patákkal.
Egy pillanatig azt hitte, a barlang falai mozdultak meg körülötte, hogy talán sokkal kevésbé szilárdak, mint eddig gondolta, és ezért próbálja őket ennyire visszatartani a két csikó. Csak utána ébredt rá, hogy talán pár lépésnyire onnan, ahol álltak, egy áttetsző, zselészerű réteg is húzódik, és attól látja sötétebbnek körben a teret. A zselé túloldalán egyre kivehetőbben undok árnyékok mozogtak, tüskés, madárszerű alakok, soklábú rémek, és a távolban imbolygó magas, vékony, hosszú karmú szörnyűségek. Bekerítették őket, bármerre is fordult, nem volt számukra menekvés. Hullámokban tört rá a jeges félelem, és míg a józan esze tárgyilagosan közölte vele, hogy minden valószínűség szerint megőrült, az ösztöneinek engedelmeskedve csak azért nem rohant neki a vakvilágnak, mert a fejében újrakezdődő kaparászás ismét térdre kényszerítette.
Erősödő, gurgulázó hörgést hallott maga mellett, de mikor halálra váltan odakapta a fejét, csak Screw-val nézett farkasszemet.
– …álom, álom, álom, ez csak álom!!! – ordította a lány az arcába eltorzult hangon. – A golyót, a fekete golyót!
Plum azt sem tudta, mit cselekszik, a lába magától indult meg a táskája felé, és tért vissza a patájában a pókselyem göngyöleggel. Picinek és könnyűnek tűnt most, és amikor kihajtogatta, csak egyetlen, fekete üveggolyót talált benne. Pedig úgy emlékezett, hogy mást is szokott a kendőben tartani, ám ezen nem volt ideje hosszabban merengeni, ugyanis az az egy golyó is a szeme láttára kezdett el feloldódni az arany fényben. Mintha csak felforrósodott volna, füstölni kezdett, majd a füst csápokká állt össze, amik a láng felé nyújtóztak. Egy percig azt hitte, sosem fogják igazából elérni, azután a folyamat hirtelen felgyorsult, és a fekete szálak szinte ráugrottak az arany lángocskára.
Abban a pillanatban, mikor elvesztették az egyetlen fényforrásukat a sötét barlangban, a zselé, ami eddig az árnyaktól oltalmazta őket, hangosan recsegve darabokra szakadt. Plum csak a kemény, hideg szikla ütését érezte, amint a cérnaszálakká változott lábai nem bírták el többé a súlyát, majd elméje fölött átvette a hatalmat a téboly.
Luna a sötét semmi közepén egyedül azzal foglalkozott, hogy legbelső lényében tégláknak adjon életet, amelyekből egyre hatalmasabb és vastagabb falakat épített. Nem tehetett mást, erre gyorsan ráébredt, miután új helyére hurcolták valakik, és ott azután ledobták, mint egy zsákot. Nem tudta, hol is van, de nem is mert kibújni, hogy ellenőrizze. Odakintről, vagyis annak a mentális pajzsokkal megtámogatott vékony membránnak a túloldaláról, ami körülvette azt a pici szikrát, amit önmagának nevezett, folyamatos hangzavar, gonosz indulatok és őrjítő, ártó szándék záporozott rá olyan erővel, ami azzal fenyegette, józansága darabokra hullik. Talán eleinte az értelme meg is szűnt néhány hosszú-hosszú pillanatra, de végül mindig visszatért, és bezárva találta magát. Nem volt más választása, ki kellett rekesztenie mindent, hogy csendben, egyedül maradhasson, hiszen még a magány is jobb volt ennél az őrületnél.
Eleinte minden mentális energiáját arra fordította, hogy a pajzsait megerősítse, és ez annyiban hasznos is volt, hogy egy nagyon picit enyhült körülötte a zűrzavar. Amint a kinti világ elhalkult, annál több akaratereje maradt felépíteni saját védelmét, így viszonylag rövid időn belül eljutott képességei határára, mikor az általa valaha épített legvastagabb fal vette már körül. Egy egészen picit büszke is volt rá, hiszen ennyire komolyan elég régen foglalkozott már mentális védelemmel, és akkoriban sokkal rosszabbul ment neki. Viszont a zajongás és a gyűlölet még mindig böködte a tüskéivel odakintről, valamivel szelídebben, de makacsul, egyre megtörve a koncentrációját a belső békéje felé vezető úton. Valami mást kellett hát kitalálnia, olyasmit, amit soha nem tanítottak neki, és ez nem volt egyszerű. Eddig nem szentelt kellő figyelmet a hasonló tudományoknak, mindig éppen elégnek érezte a mágiáját bármilyen fenyegető veszély elhárítására. Soha komolyan eszébe nem jutott volna, hogy egyszer elvehetik azt tőle.
A módszer, amit talált, meglehetősen durva volt, kezdetleges, de működött. Talán egyfajta edzésnek, kondicionálásnak fogja majd nevezni, ha egyszer még kijut innen, és egy nála tapasztaltabbal megbeszélheti, ami vele történt. Mindig csak egy picit engedett be magához a kinti zajból, azután addig ízlelgette, sűrítette magában az érzést, míg kemény, szikkadt, göcsörtös valamit nem kapott belőle, ezt pedig feltapasztotta képzeletbeli pajzsa falára. Már nagyjából a harmadik réteget húzta fel ebből a metaanyagból, és érezhetően használt, egyáltalán nem bántotta annyira a kinti őrjöngés. Igen, primitív módszer volt, de egészen addig, amíg egy csepp rosszindulat is sugárzik felé, be fogja tudni gyűjteni, hogy újabb téglát készítsen belőle. És amikor az összes alapanyag elfogyott a tégláihoz, akkor végre csend lesz.
Semmi mással nem törődött, fáradhatatlanul építkezett, egészen addig, míg csak a bizsergést és a lüktetést meg nem érezte. Az első reakciójaként üvöltve vonult vissza a létezése legtávolabbi sarkába; el sem tudta képzelni, mi lehet ez az újabb rémség, amit ráuszítottak. Rettegése közepette eltartott egy ideig, mire észrevette, az új érzései nem egészen kellemetlenek, és nagyon messziről egy kicsit még talán ismerősek is. Különösek voltak és vonzották őt, már csak a változatosság miatt is, amit az eddigi hideg sötétség után jelentettek. Valahol, nem olyan messzire igazi, létező, élő anyagok sürögtek el a maguk dolgára, folyadékok zubogtak sejtfalaknak ütközve, töltéseket cipelő ingerületek száguldottak át végtelenül bonyolult hálózatokon, egyre csalogatták őt, hiszen olyan közel voltak, kellemesen tágasak és megfelelően összetettek, és valahogy olyan Luna szaguk volt, mint reggel az ágyának, amikor felkelt.
Nem, nem tudatosan döntötte el, hogy mi is lesz a következő cselekedete, ugyanis ha rajta múlik, meg sem mer mozdulni még néhány percig. Ehelyett egy pendülésszerű hanggal hirtelen rászabadult a körülötte létező világ, újra a régi, jól megszokott érzékszervei által közvetítve, mintha el sem hagyta volna a testét. Ugyan egyáltalán nem így képzelte el magát a találkozást, hiszen ennyi időt eltölteni bármi nélkül, ami az akaratának engedelmeskedne, azzal fenyegette, hogy majd elszokik az irányítástól, mikor visszatér. Semmi ilyesmi nem történt szerencsére, rögtön tökéletesen uralta a régi testét, vagyis, ha jól sejtette, a régi álombeli testét. Ezt a sejtését csak erősítette, hogy a világ gyökeresen nem változott meg körülötte, mintha tényleg felébredt volna, csak végre képes volt rendesen érzékelni azt a kavalkádot, ami minden irányban zajosan röpködött nem messze, és pillanatról pillanatra közelebb került hozzá.
Nem örült neki egy pillanatig sem, hogy visszakapta a testét – ez volt a természetes állapot a számára. Ehelyett rögtön mérhetetlen düh öntötte el az imént felé sugárzott érzelmek tükörképeként. Természetesen amíg tehetetlenül hevert a kemény padlón, addig azt tettek vele, amit akartak, lehetett büntetlenül hurcibálni, rugdosni, köpködni és fujjolni rá, na de azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy békésen tűrné ugyanezt, ha módjában állna bármiképp is fellépni ellene? Visszanyerte végre a kapcsolatát a valósággal, és ezzel egyidejűleg a saját sorsa fölötti irányítást is, ráadásul kínosan tisztában volt vele, hogy ami jelenleg körülveszi, az csak egy árnyék, nem a fizikának engedelmeskedik, hanem valami egészen másnak, olyasminek, amit ő már ezer és ezer éve uralni próbál, ha nem is érti mindig teljes valójában.
Megszívta hát a tüdejét ezzel a nem létező levegővel, és minden felgyülemlett mérgét, sértettségét és frusztrációját egyetlen ordításba sűrítette bele.
– Takarodjatok!!!
Mindent elsöpört vagy leterített maga körül, mintha csak elfújta volna a sötétséget – nem maradt más a fenyegető fekete sziluettekből, mint a csupasz szikla, itt-ott sötét foltokkal tarkítva a földön és a falakon. Biztos volt benne, hogy így lesz, és ezért meg is történt: míg nem feledkezett meg róla, hogy hatalma van ezen a világon, addig tényleg hatalma is volt. Nem számított, milyen mélyre rángatták le, oda, ahol már nem is ellenőrizheti az eget, csak arra kellett vigyáznia, hogy el ne felejtse, hol is jár. Jelenleg még annyira frissen éltek benne lehetetlen emlékei, amiket test nélkül szerzett, hogy ez képtelenségnek tűnt, bár azzal is tisztában volt, micsoda sodrása is van az igazán mély álmoknak.
Néhány lépésre a barlang belseje felé, ahol annyira kitágult a tér, hogy a testéből áradó halvány ragyogás már nem világíthatta be, egy-két hosszúra nyúlt árnyék mozgolódni kezdett, ezzel jelezve, nem merenghet sokáig tétlenül, döntenie kell: azon nyomban bosszút áll minden sérelméért, vagy inkább hallgat az óvatosságára, és egyelőre a visszavonulást választja. Ugyan azon kevés dolgok közül, amiben egyetértett a nővérével, az egyik az volt, hogy ha lehetősége nyílik rá, ne habozzon elpusztítani az ellenségeit, most több dolog is visszatartotta. Ilyen tényező volt például az ismeretlen terep, aminek a játékszabályait még nem fedezte fel eléggé, viszont ellenfelei otthonosan mozogtak benne. Egy másik pedig, hogy nem volt teljesen tisztában vele, kikkel is áll szemben. Az alapján, amit a mágia síkján érzékelt, hatalmuk ugyan nem volt összemérhető a sajátjával, ám ez itt vajmi keveset jelentett, ráadásul tippje szerint eddig csak szolgákkal találkozott, és talán egyedül nem szívesen szállna szembe magával a mesterrel.
Pillanatnyi habozás után eldöntötte, eleget időzött már ebben a világban, ráfér egy kis pihenés, inkább később tér vissza, sokkal felkészültebben, ha ez egyáltalán lehetséges. Elvégezte hát a saját varázsláshoz hasonlatos rituáléját, ami mindig felébresztette a valóságban alvó elméjét, ám nyugtalansággal vegyes döbbenettel kellett tudomásul vennie, hogy ezúttal akaratereje csődöt mondott, és semmi nem változott körülötte. Kapkodva újra koncentrálni próbált, de továbbra sem sikerült felébrednie, csak a hosszúra nyúló árnyak lopóztak felé egyre közelebb érve.
Idegesen pillantott körbe, azt keresve, vajon merre juthatna ki erről a megátkozott helyről. Ha nem ébredhetett fel, támadói újra körbevehették, és elszakíthatták a testétől, mint ahogy egyszer már megtették, azt pedig nem tudta, sikerülne-e újra visszaszereznie. Valójában arról sem voltak sejtései, hogy most miként került vissza egyáltalán a testébe. Már tudta, mindenképpen jobb ötlet meghátrálni – túl sok minden történt máris vele, amit nem értett. Túl mélyre került volna, ahonnan nem lehet ilyen egyszerűen felébredni? Vagy valamilyen módon ehhez a furcsa, gonosz barlanghoz volt köze a kudarcának?
Ekkor pillantotta meg a mozgást maga mögött, és csak alig sörényszálon múlott, hogy nem söpörte félre teljes erejével a két felegyenesedő alakot. Nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, hiszen az imént már egyszer elhatározta, nem fog többé habozni – de a sötét körvonalak mindenképpen pónikra emlékeztették, márpedig egészen idáig nem találkozott a saját fajtájával idelent. Eleinte cselre gyanakodott, és a mágia síkján is körbetapogatta a helyüket, de nem talált semmi gyanúsat, ráadásul a mélység lakói sem öltöttek előtte álcát már jó ideje, mintha csak kérkedni akarnának torz létükkel.
Közelebb lépett az idegenekhez, de amint fény vetült rájuk, meglepetésében rögtön a földbe is gyökerezett a lába. Azonnal felismerte őket: egyikük az az álmodó volt, akinek az álmában megtámadták, a másik pedig a csikó, aki megpróbálta őt figyelmeztetni ugyanabban az álomban. Egyáltalán nem számított rájuk itt; azt hitte, valaki a palotából indult a keresésére, sőt, egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy az egyik tanítványa fejtette meg az álomvilág kapuinak titkát, bármennyire valószínűtlen legyen is ez a lehetőség. Viszont ha teljesen közönséges pónikkal sikerült összefutnia, akkor egyáltalán nem járhat olyan mélyen, mint azt eredetileg tippelte, nem igaz? De akkor miért nem tud felébredni? Biztosan van erre az egészre valami nagyon egyszerű magyarázat, amit nem vett eddig figyelembe…
A két alak, amint biztonsággal rá bírt állni a négy lábára, azonnal úgy futott oda hozzá, mintha csak egy rossz álom után a szüleikhez menekülő csikók lennének. Rémülten bújtak az oldalához, mintha eszükbe sem jutott volna, hogy ő igazából hercegnő, és ez még inkább azt a benyomását erősítette, hogy csak egy kutyaközönséges álomban jár.
– Luna hercegnő, végre! – lehelte a csikó elakadó hangon. – Nem hiszem el, hogy sikerült! Végre mindannyian hazamehetünk, igaz?
A másik oldaláról a kócos sörényű lány akkora reménykedő szemeket meresztett fel rá csendben, hogy egy pillanatra nevethetnékje támadt. Éppen csak egy pillanatra, míg környezete újra eszébe nem juttatta, hol is van igazából.
– Hazamegyünk, megígérem – felelte kapkodva. – De nincs sok időnk. Tudjátok, hol vagyunk most?
– Azt hiszem, Tartarusban – felelte a csikó bizonytalanul.
– Az… az lehetetlen! – csúszott ki a száján, mielőtt még végiggondolhatta volna. Igen, lehetetlen volt, de elképesztően valószínű is. Az egyetlen olyan hely, ahonnan teljesen logikus módon nem távozhattak azzal, hogy felébreszti magát. Egyben az a hely is, ahol valóban sokkal több ellensége van, mint ahány barátja. El sem bírta képzelni, hogyan kerülhetett ide, hiszen Tartarusba bejutni nem hétköznapi séta volt. Nem a főbejáraton érkezett, az már egyszer biztos, azt a környéket egyébként is jól ismerte kívül is és belül is. És ennek ellenére nem távolodhattak el túlságosan a falaktól sem, hiszen arrafelé a téboly már olyan mértékben átvette a hatalmat, hogy csupán reszkető ronccsá változva hagyhatná el bárki is.
Végül is nem számított. Akárhogy is veszi, ha a kapuján kívül bárhol máshol be lehet jutni Tartarusba, az éppen elég nagy baj volt már így is.
– Hogy kerültetek ide? – szögezte a soron következő kérdést a póniknak, miközben egyre jobban arra összpontosított, hogy szőrének ragyogásával minél távolabbra űzze a sötétséget a barlangban.
– A falon át… – kezdett a mondandójába a lány a bal oldalán, de ezután megakadt, láthatóan az emlékeivel küzdve.
– Ez hosszú történet – segítette ki a csikó. – De Screw-nak igaza van, azzal kezdődött, hogy egy fekete, ragacsos falon átvergődtünk, utána egy csomó olyan dolog történt, amit nem értek, és most itt vagyunk.
Luna tisztán érezte, hogy valami készülődik a háta mögött, és ettől az égnek meredt minden szál sörénye.
– Merre van ez a fal? Mutasd, gyorsan! – kérte a csikót.
Az tökéletesen tanácstalanul fordult körbe maga körül, majd bizonytalanul egy járat felé intett, ahol a barlang összeszűkült, és a fala eltűnt néhány ezer éve leomlott szikla mögött.
– Azt hiszem, arra…
Még valamit mondhatott az orra alatt szabadkozásképp, hogy nem teljesen emlékszik rá, miként is érkeztek végül a barlangba, de Luna ezt már nem várta meg, hanem a lehetőségekhez képest gyengéden, de határozottan mind a kettőjüket a járat felé taszította a szárnyaival. Egyre gyorsabban szedte a lábait hátra-hátra pillantva, miközben folyamatosan az az érzés szorongatta a torkát, hogy valami szörnyen hatalmas dolog üldözi őket éppen, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne váltson át eszeveszett vágtába.
Mire a járatba értek, és egy kanyarulat eltakarta előlük a barlang belsejét, már így is ügettek mindannyian, Luna a hosszú lábaival erős tempót diktált a többieknek. Vagy száz lépést tehettek meg egy elnyújtott balkanyarban, miközben alattuk a sziklás talaj folyamatosan emelkedett, amikor néhány lábnyira egy tükörsima, hófehér falat pillantottak meg maguk előtt. Lassítottak, de még így is jókora lendülettel futottak bele egy láthatatlan, rugalmas valamibe, ami a fal előtt húzódott, és olyan erővel pattantak vissza róla, hogy Luna majdnem elesett.
– Ez az? – kérdezte kapkodva. – Itt jöttetek be?
Meg sem várta a választ, újra nekifeszült a láthatatlan erőnek, és megpróbálta átszakítani. Egyre erősebben nyomta, nem pusztán a testi erejét vetette be, hanem a mentális energiái legjavát is, és majdnem egy egész testhossznyit sikerült is belefurakodnia. Ám minden további igyekezete hiábavalónak bizonyult, az erőtér kitartott, és nem engedte tovább. A feszült koncentrációtól már remegtek a lábai, azzal fenyegetve őt, hogy kicsúsznak alóla, és akkor visszarepül arra, amerről érkeztek.
– Nem emlékszem erre – mondta mögötte a csikó kétségbeesetten remegő hangon. – Ilyen fal volt, de mintha valaki leöntötte volna kátránnyal, vagy valami. Teljesen fekete volt!
Luna fokozatosan visszahátrált, vetett egy gyors pillantást maga mögé a járatba, hogy meggyőződjön róla, ellenségeik még nincsenek a nyakukon, azután pár másodpercig megmártózott a mágia síkjában, és ellenőrizte, nem lát-e bármi furcsát, amiből kiderülne, mibe is ütköztek.
Az rögtön nyilvánvalóvá vált számára, hogy a folyosót erős mágia tölti meg előttük. Viszont egyáltalán nem emlékeztette azokra a mintázatokra, amit nemrég már egyszer látott a pókoktól. Minél tovább szemlélte a különös szövevényt, annál inkább megbizonyosodott róla, hogy pónik készítették, méghozzá egyszerre többen is, meglehetősen nagy energiát és hosszú időt fektetve a varázslatba. Csak az egész olyan volt, mintha ki lenne fordítva, mintha tükörbe nézne, vagy nem is, mintha egy tükörből nézne éppen kifelé…
– Vissza kell mennünk – motyogta, maga is egyre inkább megrémülve a lehetőségtől. – Ez nem az a járat, itt nem jöhettetek be. Megesküdnék rá, hogy ez Tartarus fala, de teljesen ép!
– De ez a járat volt az, talán rossz felé fordultunk! – erőltette az agyát a csikó meredt szemekkel, miközben a saját sörényét markolászta.
– Nem is találkoztunk elágazással – vágta rá Luna még egyszer végigsimítva az erőtér felszínét, mintha csak abban reménykedne, hogy ezúttal talál valami hibát rajta.
– Megmondta – csúszott ki a kócos lány száján, aki mindeddig semmi jelét nem adta annak, hogy értené, mi történik körülöttük azon kívül, hogy egyre sápadtabbá vált az arca. – A kántáló idióták meggyógyították Cerberust.
– Tessék?! – kiáltotta Luna egy kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna.
– Bocsásson meg, hercegnő, de tényleg így volt! – mondta a csikó hisztérikus hangon. – A mókus azt mondta, sietnünk kell, mert valakik meg fogják erősíteni Cerberust!
Luna érezte, amint egy jeges érintés simítja végig a gerincét. Villámként csapott belé a felismerés, hogy valami hasonlót ő is hallott már, nem is olyan régen. Celestia említette neki még azon a végzetes estén, amikor utoljára beszéltek a palota erkélyén. Azt mondta, még a napforduló előtt vissza fog térni Tartarus falaihoz, hogy megerősítse őket a tanítványaival.
Lehetséges lenne? Mennyi idő telhetett el azóta? Minden jel szerint éppen elég… Honnan lehetett volna sejtése a nővérének, hogy ezzel őt is be fogja ide zárni? És hogyan fognak innen kijutni? Keresztül kell verekedniük magukat a főbejáratig? Az lehetetlen! Annak, ami odabent van, nem képes pár percnél tovább ellenállni! Nem vehetik el tőle ismét a testét! És mi lesz ezzel a két szerencsétlen pónival? Ha ő maga be is gubózna, mint nemrég, hogy kivárjon, őket nem lenne képes megvédeni!
Patájával kétségbeesetten a láthatatlan falra sújtott.
– Celestia! – ordította elkeseredetten. – Hogy tehettél ilyet?!
A fogait csikorgatva újra nekilendült, hogy erőszakkal törjön utat magának, miközben lassan minden idegszálát elöntötte a düh. Minden a testvére miatt történt. Ő tehet mindenről! Még az is lehet, hogy direkt csinálta! Hiszen Celestia semmit sem tesz véletlenül, nem igaz?
– Van egy másik kijárat – szólalt meg hirtelen mögötte a lány.
Luna lábait a meglepetéstől elhagyta az erő, a gumifal úgy lökte vissza, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát. Hitetlenül fordult szembe a társaival. Most csak ugratják, vagy mégiscsak tudnak valamit, amit ő nem? Jó lenne már végre, ha mindent elmondanának neki!
A lány jól láthatóan az emlékezetét erőltette, homlokára ráncok gyűltek, majd segélykérően nézett a csikóra.
– Emlékszel? Amelyikbe nem mehettünk be. Az északi.
– Az északi!! – üvöltötte a csikó vicsorogva, mint aki megbolondult, a lányhoz ugrott, és megrázta a vállait, nincs kizárva, hogy örömében. – Befelé nem jöhettünk arra, mert valamilyen gonosz lények laknak benne, de ennél rosszabb nem lehet! – fordult Lunához a kapkodó magyarázattal.
– Futás! – szólt rájuk Luna, és nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ne hagyja le rövidebb lábakkal rendelkező társait.
Legszívesebben nyaktörő iramban elvágtázott volna, hiszen sejtelme sem volt, vajon a másik kijáratot nem falazta-e még be a testvére a tanítványaival. Olyan nagyon régen nem végezhettek ezzel a járattal sem, hiszen akkor a két póni sem jutott volna be. Egyetlen kérdés van csak: vajon melyik barlangban jártak először? Ha itt, akkor még elérhetik a másikat, mielőtt az is bezárulna – de ha a másikban, akkor viszont elkéstek. Van még vajon kijárat ezen a kettőn kívül?
Ezen még ráér gondolkodni. Ennél jelenleg sokkal jobban aggasztotta az a pár sötét csáp, ami megindult feléjük tapogatózva a barlangból, ahonnan jöttek. Valahogyan el kell menniük mellettük, ha el akarják érni a másik kijáratot.
– Mögém! – parancsolta a két kísérőjének nagyjából azzal a hanghordozással, amit általában a többéves kiképzésen edződött testőreivel is használt. Mire beléhasított, mennyire nem volt illő így utasítgatnia őket, már be is ugrottak a háta mögé, majdnem orra bukva a nagy sietségben.
Luna mély torokhangon felmordult, két lábra emelkedett, és az összes akaraterejét belekoncentrálta a mellső patáiba. Úgy csattintotta őket a földhöz, hogy a barlang kemény sziklapadlója beleremegett, majd vetett néhány jókora hullámot, amik gyorsan terjedve távolodtak tőlük, apró darabokra szaggatva út közben a csápokat. Nem várta meg, hogy mi lesz támadásának eredménye, rögtön a hullám frontja után vetette magát, és kirohant a járatból, majd balra a fal mellett elvágtázott a sziklák viszonylagos védelmében. Hallotta maga mögött a két póni lépteit, de így is túlságosan félt lehagyni őket, ezért az első adandó alkalommal lassított, és maga elé engedte a lányt és a csikót. Éppen csak egy szőrszálnyival közelebb, mint ameddig ellátott, a félhomályban máris egy újabb, szűk járatot vett észre a falon, és most arrafelé igyekeztek. Valahonnan a háta mögül egyre erősödő suttogás szállt felé, de próbálta a jelentését elengedni a fülei mellett. Volt egy olyan sejtése, hogy egyetlen szerencséjük eddig csupán Tartarus falainak közelsége volt: eltartott egy darabig, míg a gonoszság odabentről szép lassan előszivárogva megerősítette magát. Minden másodperc, amit késlekedéssel, füleléssel, beszéddel vagy vitatkozással töltenek, az ő esélyeiket csökkenti, és ellenségeikét sokszorozza meg. Futniuk kellett az életükért, nem volt más választásuk.
Beugrottak a járaton, ami olyan keskeny volt, hogy Lunának összébb kellett húznia magát, csukott szárnyait így is kellemetlenül horzsolták a falak. Ám nem tettek meg tíz lépésnél többet, egy újabb tágas terembe jutottak. Eddig a csikó ment elöl, de most földbe gyökerezett lábakkal megtorpant.
Lunának az eléjük táruló látványról legelőször egy búzamező jutott az eszébe. A barlang padlóját, falait, de még a plafonját is furcsa, hosszú, fűszerű szálak borították, végükön kalászszerű buzogányokkal. A hajladozó növények mezejét keresztül-kasul ösvények szántották át, mintha valaki különös mintákban évtizedek óta futkározna erre, és kitaposta volna. A barlang túlsó végében egy meglehetősen sima felületű, sötét színű kőfal húzódott. Még ilyen távolságból is mesterségesnek tűnt, teljesen elütött a megmunkálatlan szikláktól maga körül.
– Ilyen volt a fal, amin átjöttetek? – kérdezte óvatosan Luna, bár maga sem tudta, miért is halkította le a hangját.
– Nem teljesen, sokkal nyálkásabb volt – felelte a csikó. – Lehet, hogy rossz helyen járunk, a mókus valamilyen szörnyeket emlegetett, de itt nincs egy sem.
Luna a fülét forgatta hallgatózva, de hiába erőltette az érzékszerveit, azok nem adtak neki semmi támpontot arra vonatkozólag, mitévők is legyenek. Valami szörnyen rossz volt ebben a barlangban, de nem tudta kitalálni, mi is az, ami nem stimmel vele.
Amikor a halk, közeledő zümmögést meghallotta, majdnem felugrott. A hang betöltötte a teret körülöttük, mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan, megrezgette a sziklákat, még maguk alatt a földben is érezték. Átjárta a csontjaikat; annyira felerősödött, hogy szinte elzsibbasztotta a lábukat.
A következő pillanatban hangos csattanással egy fényes, parázsszínű folt jelent meg a barlang túlvégében a fal előtt, és lassan, fülhasogató csikorgás közepette egy rúnát rajzolt a levegőbe. Luna a torkában dobogó szívvel döbbent rá, hogy ezt a jelet ismeri, vagyis nem pontosan ezt, hanem a tükörképét. A zúgás körülöttük hangszínt váltott, a világító fénykör egy újabb rúna rajzolásába kezdett a levegőben, miközben az előttük magasodó falról pici, sötét alakok váltak le, mintha csak millió és millió apró, fekete bogár szaladt volna szanaszét. Alattuk a szikla tükörsima volt, hófehér és fényes, mint a márvány.
– Bezárják a kaput! – kiáltotta Luna. – Gyorsan, gyertek szorosan a nyomomban!
Kiválasztott egy ösvényt a fűszerű növények között, ami látszólag a legrövidebben szelte át a mezőt a falig, és óvatos sietséggel megindult rajta, nagyon ügyelve rá, hogy sehol ne érjen a szálakhoz. Még a nyakát is behúzta, igyekezett olyan picire összemenni, amennyire csak lehetséges. Így is magasabb és szélesebb volt társainál, bízott benne, ahol ő elfér, ott kényelmesen követhetik. A búzamező hajladozott körülöttük, mintha csak a sietségük által keltett menetszél örvénylése cibálná a különös növényeket. Amerre elhaladtak, a szálak képtelen sebességgel indultak virágzásnak és hoztak hosszúkás, sötét terméseket mögöttük.
Félúton járhattak a fal felé, amikor a növények hullámzása utolérte, majd le is hagyta őket, mintha csak figyelmeztetnék egymást a közöttük haladó pónikra. Luna egyre fokozódó rémülettel figyelte, amint előttük az ösvény fokozatosan összezáródik, mikor a szálak ráhajlanak, és felé fordítják fekete, tekergőző, féregszerű terméseiket. Az utolsó pillanatban fordult le jobbra egy másik ösvényre, nagyon reménykedve benne, hogy hamarabb elérhetik a falat, minthogy a búzamező ismét utolérné őket. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy egyszerűen szárnyra kap, de azzal magára hagyta volna a két társát, ráadásul sokkal távolabb nem jutott volna a növényektől, hiszen azok a barlang plafonjáról is feléjük nyújtóztak.
Ismeretlen eredetű pattanást hallott a háta mögül, és a hang felé kapta a fejét. Valahol mögöttük az egyik növény feléjük köpte a termését, a mögötte szaladó csikónak úgy kellett félreugrania előle. Ennek a fele sem volt tréfa! Éppen elég nehéz volt a szálakat kerülgetni anélkül is, hogy rájuk ugrottak volna!
– Vigyázzon, hercegnő! – hallotta a kiáltást, és valaki a következő pillanatban nekiszaladt, majdnem leverte a lábairól. Közvetlenül a fejük fölött ismét megszólalt az éles, pattanó hang, és egy fekete, tekergőző kukac hullott a lány sörényébe ott, ahol az előbb még Luna állt.
– Szedjétek le! – sikoltotta a lány, de mire a csikó odakapott volna, már a féreg befúrta magát a szőrszálak közé.
Luna elszörnyedve figyelte a jelenetet, és a rázúduló terror hatása alatt érezte, valami elszakad benne legbelül. Többé nem volt ura a cselekedeteinek, csak mint valami külső szemlélő vett részt bennük. A teste akaratlanul rávetette magát a két pónira, cseppet sem óvatosan magához ölelte őket, de olyan erővel, hogy hallotta a csontjaik ropogását és a kiáltásaikat valahol a saját hörgése mögött. A következő pillanatban anélkül, hogy egyáltalán a szárnyai kitárására időt vesztegetett volna, felrepült az ösvény fölé, és eszeveszett sebességgel elszáguldott az alulról és felülről egyaránt feléje nyújtózó szálak között, miközben józanabb énje kétségbeesve ébredt rá, a hidegség az ajkain csakis azt jelentheti, hogy minden előkelőségét a sarokba dobva nyáladzik és habzik a szája.
A búzamezőről a fentről lelógó szálak miatt erős szögben lefelé tartva érkeztek meg, és fékezés nélkül becsapódtak a barlang emelkedő aljzatába. Luna érezte, nem képes megtartani a rakományát az ölelésében, így hárman háromfelé gurultak sokáig sajgó, kék-zöld zúzódásokat szerezve a kemény sziklán. Akkora lendülettel értek földet, hogy mindhárman egyenesen keresztülbukdácsoltak az előttük magasodó, immár hófehér falon, legnagyobb szerencséjükre semmilyen láthatatlan energiamező nem állította meg őket.
Odabent köd volt, állapította meg Luna.
Hideg és köd, valamint sok fény, ami ki tudja, honnan szivárgott. Nem emlékeztetett napsütésre, inkább fehér volt, mint a hold fénye, csak sokkal erősebb, de még így is megnyugtató. Luna némi próbálkozás után megállapíthatta, képes mozgatni a nyakát, és még a lábait sem sikerült eltörnie – bár nem mintha sokat számítana, az álomvilágban törött lábbal is vágtázhatna, ha akarna. Két nagyobb, színes csomót is megpillantott nem messze, amik valószínűleg a társai voltak. Rogyadozó térdekkel feltápászkodott, és elindult begyűjteni őket: ugyan egy veszélyen túljutottak, de véglegesen csak akkor menekülnek meg, ha már mindannyian igazából felébredtek a saját ágyukban otthon, a valóságban.
A csikót találta meg először; már fel is ült, mire odaért hozzá, és a fejét lapogatta fájdalmas ábrázattal. Luna lábra segítette, amit a csikó egy megilletődött biccentéssel fogadott – egyikőjüknek sem akaródzott megtörni a csend végtelen mélységét.
A lány az oldalára esve feküdt pár lépésre mozdulatlanul. Luna sejtette, ő keményebb dió lesz, és már előre félt is tőle. Óvatosan közelítette meg, és undorodva söpörgette át a sörényét a patái között, hátha a gusztustalan fekete féreg nyomára bukkan, de valahol elveszíthették a nagy kavarodásban, mert nem találta sehol. Viszont a lány sem ébredt fel, hiába rázogatta.
Egy pillanatig megijedt, hogy talán valami módon a lelkét odaát hagyták, és vissza kell menniük érte, de mikor hunyorítva koncentrált, még a mellkasában látta gyengén lobogni az apró lélekmécsest. A csikó segítségével a hátára emelte hát a testet, és sietve elindultak arra, amerre sejtése szerint a kijáratnak lennie kellett.
Nem tettek meg pár száz lépésnél többet, mikor a köd oszlani kezdett, és egy különös, folyamatosan változó és mozgásban lévő, szabálytalan geometriai alakokból formált háló tűnt fel előttük. Luna rögtön felismerte a mintázatot, bár még élőben sohasem látta, csak olvasott róla. Általában egyébként is láthatatlan volt, hiszen jónéhány láb szikla fedte, de most valahogy belülről sikerült idáig jutniuk, ami önmagában is gyomorforgató érzés volt. Tartarus falainak legkülső, intelligens borítása magasodott előttük, ami egyedül is képes volt annak mérlegelésére, ki tartozik odabentre és ki odakintre, így bármilyen szökési kísérletet lehetetlenné tett, még ha a börtön lakói el is jutottak idáig. Vagyis hát ez volt az elmélet, de természetesen mint minden mágikus teremtménynek, a falnak is véges volt az energiája, ráadásul az, aki a legjobban ismerte a gondozásának minden fortélyát, már régóta nem ezt a világot taposta.
Luna megrázta a fejét, és egy másodpercnyi habozás után átsétált a hálón. Nem ütközött akadályba, mint ahogy a mellette óvatos ábrázattal sétáló csikó sem. Csak valahogy ügyetlenül léphetett, és a magatehetetlen lány, akit cipelt, lecsúszott a hátáról, hogy egy tompát puffanjon a háló rossz oldalán, mintha párnákra esne. Visszafordult érte, közben az orra alatt átkozva az ügyetlenségét. Minden pillanat felesleges késlekedés volt csupán, hiszen innen néhány lépésnyire már szabadok lesznek mindannyian, már szinte érezte, miként fogja társait az ébrenlét felé lökni, hogy végül maga is a hálószobájában térjen magához, vagy ott, ahol éppen a teste hever a valóságban.
Felemelte a lányt, megindult, és belegabalyodott a hálóba. Értetlenül ráncigálta picit, először tolta, utána forgolódott, és húzni kezdte… és ekkor vette újra észre, hogy ő maga odakint van, a test pedig bent, és a háló nem ereszti. Nagyot rántott rajta, de semmit sem használt, csak tompa, öblös morgás harsant fel valahonnan a közelből, amitől az égnek állt a nyakán a szőr.
– Engedd el, Cerberus! – mondta felvéve a parancsoláshoz szokott hanghordozását, amennyire csak tőle tellett. Rögtön emlékek szállták meg, ismét eszébe jutottak azok a régi idők, amikor ő még pici volt, és szörnyen be volt rezelve az óriási, háromfejű kutyától. Akkor Celestia tanítgatta neki, hogyan is parancsoljon a túlvilági állatnak, hogyan barátkozzon össze vele. Azóta sem kerültek egymással semmilyen konfliktusba, és talán éppen ezért nem is hitte volna, hogy még valaha eszébe fog jutni, mit is érzett, amikor először pillantotta meg a méretes, csillogó agyarakat.
– Rossz vagy! – folytatta a letolást, miközben a testet rángatta. – Ő nem tartozik odaátra, engedd el azonnal! Fujj, rossz!!!
Cerberus csak tovább morgott, de a lányt nem engedte el. Luna élénk fantáziája már a kutya vicsorgó pofáját is belelátta a háló kusza szemeibe.
– Cerberus, engedd el! Engedd el, te dög! – mondta egyre kevésbé magabiztosan, a hisztériától hullámzó hangon. – Megmondalak a gazdádnak, megmondom neki, milyen rossz kutya voltál! Már hívom is, ha nem engeded el azonnal! Surge! Surge herceg!
– Dare ga ikunda?! – kiáltott rá egy mély hang valami ismeretlen nyelven a háta mögül, amitől annyira megijedt, hogy sikerült egyszerre megpördülnie és elhátrálnia.
Egy lehetetlenül magas alak bontakozott ki előtte a ködből, szőre lilás árnyalatokban pompázott, de a köd mintha furcsán hozzátapadt volna, világító körvonalat kölcsönözve neki. Luna nem is tudta, azon lepődjön-e meg jobban, hogy a jövevény egy alikornis volt, vagy azon, hogy tulajdonképpen ismerte is, csak nagyon régről, talán valahonnan azokból az időkből, mikor még maga is kisebb volt, és ezért látja most ilyen hatalmasnak.
Az alikornis vele szemben idegesen méregette a környezetét, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hol is van pontosan, majd egyre inkább a csodálkozás vette át a helyet az arcán.
– Nocsak, a pici Luna, és, őőő… – mondta a jövevény, miközben homlokát ráncolva Plumra esett a tekintete.
– Plum – segítette ki Plum, majd valószínűleg a szárnyak és a szarv látványának köszönhetően meg is hajolt, és hozzátette: – Uram.
– Surge… – csúszott ki Luna száján, azután rögtön meg is akadt, mert majdnem hozzátette azt is, hogy bácsi, de valahogy a megszólítás egyáltalán nem tűnt helyénvalónak. – Te… Hogy… Én azt hittem…
– Nos, rosszul hitted! – mosolygott rá az alikornis zavartan, majd elfordult, hogy Luna háta mögé is vethessen egy kíváncsi pillantást. – Cerberus, kiskutyám! Ül! Úgy is van, jó kutya!
Luna úgy fordult hátra, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne a hálószerű fal helyén Cerberus materiális, háromfejű kivetülése, de semmi ilyesmi nem történt. Még csak azt sem sikerült megállapítania, hogy vajon a fal tényleg leült-e, vagy csak az alikornis fejében létezett ez a teljesen abszurd kép.
– Ügyes vagy, hát fogtál valamit! Nézzük, mi is ez! – gügyögött tovább Surge herceg, miközben közelebb lépett a hófehér hálóhoz, ami most határozottan olyan mintázatokat öltött, mintha a farkát csóválta volna.
– Ő Screw, egy közönséges póni, egyáltalán nem tartozik oda! – szakította félbe az idillt hirtelen Luna. – Surge, mondd meg neki, hogy engedje el!
Az alikornis feszülten tanulmányozta a lány földön heverő testét, majd kisvártatva megszólalt.
– Megint tévedsz, Luna drága. Ez csak egy póni volt, amíg bele nem költözött ez a fekete izé. Természetesen ebben az állapotban sokkal jobb, ha nem megy innen sehova.
– Milyen fekete izé? – kérdezte értetlenül Luna, de alig mondta ki, agya hátuljában már meg is született egy szörnyű gyanú.
– Az ott – mutatott Surge a lány fejére szinte unottan. – Nem tudom, mi az, de nem néz ki jól.
Luna hiába erőltette a szemeit, nem látott semmit, így azt sem tudta eldönteni, vajon Surge nem csak képzeli-e az egészet.
– Kérlek, mondd meg Cerberusnak, hogy engedje el – lépett közelebb az alikornishoz. – Nem hagyhatjuk őt itt! Megmentette az életemet! Bármi legyen is az a valami, meg fogjuk találni a módját, hogy kiszedjük belőle és elpusztítsuk, a szavamat adom rá. Minden felelősséget vállalok érte!
– Te lehet, hogy igen, de egyedül nem vállalhatsz ekkora felelősséget, ha jól tudom, hiszen nem vagy minden póni teljhatalmú uralkodója – emelte fel a patáját enyhén oktató hanghordozással Surge herceg. – Mit szól ehhez a nővéred?
Luna szóra nyitotta a száját, de be is csukta. Nem tudta eldönteni, mitévő is legyen. Próbáljon meg felébredni, kikérni a nővére véleményét, és visszatérni? De hiszen ez nonszensz! Ő volt egyedül az éjszaka és az álmok hercegnője, soha nem volt rá szüksége, hogy a testvére engedélyét kérje bármihez is! Surge valószínűleg sokkal fiatalabbnak hiszi, mint amilyen valójában! Ráadásul éppen most, amikor amúgy is ennyire kiélezett a viszonya a nővérével! És mi van, ha Screw már nem lesz itt, amikor visszatér? És ha már itt tartunk, Surge hercegnek nem lenne szabad egyáltalán megjelennie sem ebben a világban!
Válaszolni akart, tovább puhítani Surge ellenállását, amikor az alikornis hirtelen félrebillentette a fejét, és fülelni kezdett. Luna nagyon bízott benne, hogy nem a fejében lévő hangokat hallgatja.
– Ó, igen? Szóval ezt – mondta Surge, majd lefittyedt ajkakkal legyintett. – Legyen, ha akarjátok, bár lefogadom, az öreg Decadence nem lesz elájulva, amikor megtudja. Ereszd, Cerberus!
Luna képtelen volt megállapítani, vajon a fal engedelmeskedett-e, ezért gyorsan odaugrott, és megpróbálta átcibálni rajta a testet. Legnagyobb megkönnyebbülésére ezúttal sikerrel járt, így nem kellett tovább azon töprengenie, hogy mihez is fog kezdeni, ha véletlenül kiderülne, az előző pár percben mégis ő bolondult meg.
– Ébredj fel, Plum! – fordult a csikóhoz, és megtaszította őt a valóság felé. Egy picit nehézkesen ugyan, mintha sziklából lenne, de az álmodó engedelmeskedett neki. – Ébredj fel, Screw!
Hihetetlenül megkönnyebbült, mikor végre a két póni épségben elhagyta az álomvilágot. Visszafordult Surge felé, hogy köszönetet mondjon neki a segítségéért, és ha lehetséges, esetleg egy pár szót kihúzzon belőle, hogyan került oda, és mi is történt az imént valójában.
Ám hiába forgolódott, az alikornisnak nyomát sem látta többet. Egyedül a fal vetette mögötte közömbös mintáit, mintha mi sem történt volna.
Szerette a napsütést.
Ahogy az aranyszínű négyszög feltűnt a szobája falán a délután közeledtével, és átvonult rajta balról jobbra, néha annyira közel merészkedve a kinyújtott lábához, hogy csak egészen aprót kellett volna mozdulnia, és már el is éri. Hívogatta a melege, szívesen érezte volna, amint felforrósítja a bundáját, de nem talált magában kellő akaraterőt. Inkább csak a szemlélő szerepét vállalta magára, és feküdt teljes passzivitásban. Ennyi éppen elég. Legalább világos volt, nem fázott, és az ablak rácsain túl szinte bántó kékséggel ragyogott az ég.
Nem úgy, mint amikor közeledett az eső. Mostanában valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyre többször úsztak be a szürke felhők a látóterébe. Nyugtalanították, mert eltakarták a fényt, ami máskor mézként folyt keresztül a falakon. Néha napokig csak ugyanaz a monoton homály húzódott odakint, azután egyszer csak feketeségbe csapott át a külvilág, az ablaküveget bőven áztatta a hangosan doboló eső, az egyhangú zajt egyszer-egyszer mennydörgéssel megszakítva. Volt valami nagyon távoli baljós hangulata ezeknek a viharoknak, ám mégsem tudott rájuk haragudni. Bízhatott benne, hogy az eső elálltával a szél szétkergeti a felhőket, és újra kisüt majd a nap. Kicsit olyan érzés volt számára minden vihar, mint a megtisztulás.
Az éjszakákat viszont csak akkor viselte el, ha tiszta volt az ég. Ilyenkor ezer csillag ragyogott le rá, és ellentétben a nappal, ami sohasem alacsonyodott le az ő szintjére, néha a hold vette a fáradtságot, és feltűnt az ablakában. Ilyenkor csak bámulta hosszan a mindig változó formájú égitestet, homályos bizonytalansággal a szívében, mintha valami nagyon fontosat szeretett volna tenni, de elfelejtette hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, mi is volt az.
Amikor viszont az alkonyat felhőtakarót húzott magára, és közeledett a tökéletes, csillagtalan sötétség, a szobájába csak az ajtó résein szivárgott be némi világosság. Azokban a pillanatokban józanságának halvány szikrái között könyörgött az éghez, hogy az álmok ne jöjjenek. Pedig sejtette, ha egyáltalán megengedheti magának a gondolatot, akkor félelmei közelebb járnak már hozzá, mint azt szeretné. Ott lopakodnak az ablakán túl. Nem állíthatják meg őket a rácsok. Talán már át is bújtak közöttük abban a rövid pillanatban, amikor kiszáradt szemét lehunyta az ellenállhatatlan reflex, és most ott lapulnak a sarok homályában – vagy talán annál is közelebb, bent a mellkasában.
De ideje legnagyobb részében nem törődött semmivel. Az ébrenlét és az alvás között lebegett félúton, számolatlanul rohantak el mellette az órák, a napok. Kimérten kedves, fehér ruhába öltözött pónik jöttek be néha a szobájába, akikre mindig halvány melegséggel gondolt, hiszen ők voltak azok, akik gondoskodtak róla. Enni és inni adtak neki, gyógyszereket hoztak, vigyáztak rá. Néha kiemelték az ágyából, és olyankor láthatta a széles folyosókat és a nagyobb termeket, melyekben hozzá nagyon hasonló, egykedvű, meredt tekintetű pónikkal találkozott, vagy olyanokkal, akik céltalanul bóklásztak fel-alá, vagy csak ültek egymás mellett. Őket nem ismerte, nem jelentettek számára semmit. Egyszerűen csak elfogadta a jelenlétüket, hozzá tartoztak a bútorzathoz, mint maga is.
Jó volt bútornak lenni. A bútorok nem álmodtak.
– Szia, Screw.
A ráköszönő hang régi kedves emlékek árnyékát ébresztette fel benne, körülbelül olyan intenzitással, mint mikor a tavasz közeledtével a befagyott patak jégpáncélja alatt megindul az első vízcsepp. Most világos volt, bár a napsugarak már átvonultak a szobáján. Mégsem látta, ki szólt hozzá – ahhoz meg kellett volna mozdítani a fejét. Nem érzett sem lelki, sem testi erőt magában ehhez.
Egy levitáció varázslat furcsa, csiklandós, súlytalan érzése fonta körbe, és ragadta magával a levegőbe. A szoba elfordult körülötte, hogy beúszhasson a látóterébe az a homokszínű, megtermett egyszarvú, aki felemelte, és egy kerekesszék irányába terelgette éppen. A szék mellett pedig egy fiatal csikó mosolygott rá kedvesen, egészen sötét kékesbordó szőre és sárgás, borzas sörénye kísértetiesen ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol látta már, vagy mikor. De mindez nem is számított, kizárólag az a morzsányi, felhős boldogság, amivel a fiú megjelenése kecsegtette.
– Köszönöm szépen – szólalt meg ismét a hang, amikor magatehetetlen testének súlyát átvette a szék, és ezzel a csikó ismét eltűnt a szemei elől. – Innen már egyedül is elboldogulok.
– Ahogy szeretnéd. Ha bármi probléma lenne, csak szólj bárkinek a személyzetből.
– Nem lesz semmi baj, igaz?
Érintés következett a sörényén, amitől az egész testén enyhe borzongás futott át, majd a szoba megfordult körülötte, mikor a csikó az ajtó felé kezdte tolni. Kigurultak a folyosóra, el a többi póni mellett, keresztül a bezárt ajtón. Azt a szakaszt, ami ezután jött, mindig áhítatban ülte végig, ahányszor csak erre járt. Nem mintha ez túl sűrűn történt volna meg… Itt már nem voltak rácsok, és az ablakokat sem azok a szűk, négyszögletes kis valamik jelentették, mint a túloldalt. Ezek itt hatalmasak és csúcsosak voltak, és még besütött rajtuk a délutáni napfény.
Az erős fényességre hunyorogni kezdett, majd lehunyta a szemeit, csak hogy egy perc múlva nyugtalanul ismét felnyissa őket – továbbra sem szeretett volna véletlenül elaludni. De ha egyszer annyira kellemes volt! Az arcát simogatták a napsugarak, átsütöttek a szőrszálai között, melegítették a bőrét. Mikor egy-egy ablak mellett elhaladva újra árnyék vetült rá, mintha hideg szellő hűtötte volna le.
– Remélem, jól vagy – duruzsolta mögötte a fiú inkább saját magának, mint neki. Felesleges is volt a beszéd, hiszen hallotta ugyan a szavakat, de az értelmük megfoghatatlan tarka lepkeként csapdosott tova mellette. Hangsúlyuk sokkal többet elárult a számára: aggodalom és egy csipet bűntudat bujkált bennük. – De legalábbis nem nézel ki olyan rosszul, mint azt mondták. Ettől még rád fog férni egy kis idő a kertben, azt hiszem. Nem tudom, mennyit törődnek veletek, de olyan érzésem van, sokkal kevesebbet, mint kellene. Egyébként pedig úgyis közeleg az ősz, a hidegben pedig nem tudunk majd kijönni.
Egy pillanatra megtorpantak, csak azután indult el ismét a kocsi, talán egy egész picivel gyorsabban, mint az imént.
– Vagyis, miket beszélek! Ki fogsz innen kerülni nemsoká, igaz? Ha rajtam múlik, mindenképpen. Bízz bennem, kérlek, és ne add fel! Olyan régóta vagy már itt, de remélem, nem hiszed, hogy csak a napot lopjuk. Egyszerűen… nehéz.
Míg a folyosó végén következő ajtón áthaladva egy nagyobb csarnokba jutottak, csend borult kettőjükre. Itt már hidegebb és árnyékosabb volt, de a kertre vezető hatalmas kapu nyitva állt, és olyan friss levegő töltötte be az orrát, amibe szinte beleharaphatott.
– Jut eszembe, rengeteg póni küldi az üdvözletét. Fogalmam sincs, mikor látogathattak meg utoljára, de azt mondták, adjam át neked, hogy hiányzol. Cake néni azt üzeni, szétesik nélküled az egész boltja, és Cheerilee is hiányolt. Emlékszel biztosan, mikor legutóbb a tetőn dolgoztál az iskolában. Azt a lyukat végül Big Macintosh ugyan befoltozta, de lett helyette kettő másik, és az Apple család fülét sem lehet folyamatosan ilyenekkel rágni. Raktunk a terembe két vödröt, hogy ne a padlón gyűljön a tócsa, amikor esik az eső, de ez sem a legjobb megoldás. Az egyik padot odébb kellett húzni, az a lökött Snips meg kiborította a vödröt, amikor kiment felelni. A víz ráborult Sweetie Belle táskájára, ő meg bőgött. Egész délután szárítgattuk a könyveit, szóval nem volt valami mókás.
Egy zökkenővel átgurultak a küszöbön, és végre kiértek a kertbe. Hét ágra sütött a nap, mintha csak meg szeretné mutatni még egyszer utoljára a rossz idő kezdete előtt, hogy igenis maradt még ereje, de a levegő már kezdett lehűlni. Éppen mielőtt még kellemetlenné válhatott volna, kapott valahonnan egy pokrócot az ölébe. Idekint talált más pónikat is kettőjükön kívül, amint lassan sétálgattak a gondozott bokrok és virágágyások közötti utacskákon, vagy a padokon üldögéltek. Elszokott már attól, hogy ilyen messzire elláthat, lanyha kíváncsisággal figyelte hát a régi épület kerítése mögött húzódó erdőt, és a fák hátterében kéklő hegyeket.
A csikó rendíthetetlenül tolta az udvar nyugati vége felé, mintha csak valami célja lenne arra, közben pedig folyamatosan beszélt hozzá.
– Találkoztam Applejackkel is a héten. Nem is mondtad, hogy ennyire jóban voltatok, vagy talán vagytok is. Jó, rémlik, talán Applebloom egyszer említette, hogy kisebb korotokban sokat játszottatok együtt, de valahogy nem képzeltelek titeket közelebbi barátoknak. Ebből is látszik, milyen keveset is tudok rólad… Na de, amint meghallotta, mi van veled, rögtön megígérte, hogy meg fog látogatni. Gondolom, még nem járt itt, mert nem láttam a nevét, amikor Aura kisasszony, az asszisztens beírt a könyvbe a látogatók közé. Ja, és jut eszembe, az a lány pedig, aki most a könyvtárat vezeti, Spark… izé, Sparkle talán, szóval, mint kiderült, ő is Applejack barátja. És amikor bementünk hozzá a könyvtárba, és meséltük neki, hogy mi történt, akkor megígérte, hogy segíteni fog. Sweetie Belle szerint ő nagyon okos póni, és rengeteg könyvet olvasott, a könyvtárban meg még annál is sokkal több van neki. Ráadásul Celestia hercegnő tanítványa! Egészen biztos vagyok benne, hogy együtt találni fogunk valami kiutat neked. És akkor még nem is beszéltem tudodkiről.
A szék kerekei halkan csikorogtak a kavicsokkal felszórt ösvényen, ahogy a magas téglakerítés felé haladtak. Megkerültek egy hosszúkásra nyírt, alacsony sövényt, és a kertnek egy olyan részére jutottak, amit a kinti erdő fái az alkonyat közeledtével árnyékba borítottak. A szorgos kertészek patája nyomán kör alakú, színes virágokkal beültetett ágyás pompázott itt az egyik sarokban, körülötte kanyargott az utacska is, ami mellett elszórtan padok álltak. Az egyik padon, nekik hátat fordítva egy sötét ruházatú, magas alak ült magányosan.
– Képzeld, el tudott jönni ő is – folytatta a csikó –, igaz, megígértette velem, hogy nem szólok róla egy szót sem senkinek. Gondolj bele, micsoda felhajtás lett volna! Millió őr mindenfelé, akik az utolsó bokrokat is átkutatják, nehogy egyetlen szál sörénye is meggörbüljön valami rejtett támadó munkálkodása nyomán. Jó, nyilván nem mondom, hogy felesleges lenne azok után, ami történt… De ő… ő csak annyit akar, hogy rendbe jöjj. És szerinte nem használna neked az ekkora nyüzsgés.
A szék lassan megállt, nem sokkal a pad mellett, amin a póni ült, és ismét rövid csönd ölelte körbe – nem hallatszott más, csak a fel-feltámadó szél zúgása az erdő fái között, és néha egy madár csiripelése. Szép volt itt, szemben a kerítést borostyán futotta be, erős kontrasztot vetve a vörös téglákkal. A virágok már picit talán hervadófélben voltak, és a pázsitot elszórtan sárgás vagy barnás levelek tarkították, mindent belengett a közeledő elmúlás szaga. Ösztönei még a tompaság ködén át is tévedhetetlenül jelezték az ősz megérkeztét.
– Üdvözöljük, Screw kisasszony.
Még sohasem hallotta ezt a hangot. Nem, legalábbis a füleivel semmiképp sem, de valahonnan kerülőúton mintha mégis az a furcsa emlékkép tolakodott volna a tudatába, hogy már találkoztak. Különös érzés volt, kíváncsivá és egyben nyugtalanná is tette. Még az is meglehet, hogy ezúttal lesz elég ereje megmozdítania a nyakát, és oldalra nézni.
– Ne haragudjon, amiért eddig nem szakítottunk időt a látogatásra – szólt erőltetetten lágy hangon az ismeretlen ismerős. – Tudjuk, nagyon sokat köszönhetünk önnek, és megpróbáljuk viszonozni a legjobb tudásunk szerint. Plum úrfi már minden bizonnyal elmesélte, hogy minden lehetséges módot megvizsgálunk a gyógyulása érdekében, és sikerült igen nagy hatalmú segítőket is megnyernünk az ügyének.
Talán… talán ha a szemét megmozdítja, az is elég lehet. Annyit máris megpillanthatott a szeme sarkából, hogy vendége egy sötét színű kendőbe burkolózott be, ezzel eltakarta sörényét, füleit és nyakának egy nagy részét. Mintha… egyszarvú lett volna…
– Mondd, Plum, hall minket? Igazán nem hittük volna, hogy ilyen rossz állapotban találjuk…
A hangban most szomorúság és tétovázás rezgett. Nem, nem fogja a tulajdonosát megpillantani, csak ha elfordítja a fejét.
– Igen, hercegnő, az orvosok szerint hall minket – felelte a fiú még a hanghordozásában is nagyon udvariasan. – De nagyon erős gyógyszereket kap, így nem biztos, hogy érti is, amit beszélünk.
Nagyon sötét színű szőre volt, az árnyékban annyira mély árnyalata a kéknek, ami szinte már fekete. Ezért sem különböztethette meg igazán a vonásait a kendő alatt, de majd most… most végre kiderül, ki is ez a titokzatos vendég.
– És ez mind… mind az én hibám! – mondta most a fiatalabb hang, miközben valami megragadta a patáját. Nem figyelt rá, ennél érdekesebb elfoglaltságot talált magának. – Bocsáss meg nekem, Screw! Nem kellett volna belerángassalak…
– Ne hibáztasd magad, Plum. Ne felejtsd el, ez elsősorban az ellenségeink műve. A barátod segítsége nélkül mi… mi azóta is…
A munkától elszokott szemei végre ráfókuszáltak az alakra, és rögtön ráébredt arra is, hol találkoztak. Az a termet… Magasabb volt minden halandó póninál. Azokat a szemeket, aki egyszer megpillantotta, soha többet nem fogja elfelejteni. Látta már a hercegnőt, sőt, beszélt is vele, többször is.
De nem a valóságban, ó, nem. Egy rémisztő, hideg, nem létező világban találkoztak, ott, ahol az álmok életre kelnek. Márpedig az ő feje éppen eléggé telve volt olyan dolgokkal, amiknek sohasem lett volna szabad létezni, már azelőtt is… Azelőtt, hogy a féreg beleköltözött volna.
Eddig a kábaság fátylán át nem érezte, de most ismét megmozdult. Éhezett, talán nem is rá, hanem a sötét szőrű alikornisra odakint, ám jelenleg nem juthatott el hozzá. A féregnek be kellett érnie egy másik gazdatesttel. Érezte, ahogy belemar szörnyű, kaparó fájdalomként a lénye legmélyén, mintha az orrán keresztül egy fémkampóval próbálnák kirángatni a tüdejét. Csakhogy nem a teste szenvedett: az élősködő a halhatatlan lelkét marcangolta.
Először halkan nyöszörögni kezdett. A szörnyű bizonyosság és a kín elrángatta figyelmét a külvilágtól, minden mást kiűzve a tudatából a menekülés vágyán kívül. De nem volt hova futnia akkor sem, ha egyáltalán lábra állhatott volna. Nem bújhatott el.
– Screw! Screw, jól vagy?
Nem, egyáltalán nem volt jól! Könyörögni akart, hogy szedjék ki belőle, de csak egy elhaló sikolyra futotta az erejéből. Bármit, csak ezt ne! Jöjjön inkább a megváltó, gyors halál, vagy a gyógyszerek nyugtató, tompa kábultsága!
– Kérem, segítsenek! – kiáltotta valaki.
– Hiányoztam, Screw?
Az új hang nagyon mély volt, mechanikus, hideg – és belülről szólalt meg.
– Nem segíthetnek rajtad, tudod? Onnan kintről nem! – recsegte már-már vidáman. – Azok, Akik Étvágya Végtelen, rászolgáltak a nevükre. Ha meg is kapod a szánalmas tablettáidat, nagyjából annyit ér, mint vékonyka kis takaród a szörnyek ellen. De aggódnod azért nem kell! Amikor barátaid eljönnek, hogy rajtad segítsenek, mindannyiótokat örökre megszabadítalak minden szenvedéstől!
Az utolsó szavaktól rászakadó kétségbeesés bomlasztó tébolyától személyisége maradéka is darabokra hullott, és csak sikoltott és sikoltott, míg rá nem borult a sötétség.
***
Ugyanaznap estéjén Plum egyedül ült a szobájában az ágyán, hátát a falnak támasztva, patáiban egy kicsi, magából enyhe, keserű gyógynövényillatot árasztó bőrszütyőt szorongatott. Ha bárki látta volna, biztosan elcsodálkozik rajta, hogy már legalább két órája meg sem mozdult, leszámítva az állkapcsának izmait, amik hol megfeszültek, hol elernyedtek. Nem zavarta az a tény sem, hogy amikor leült, odakint még a szilvafák hosszúra nyúló árnyékait kergették az erőtlen, vörösarany napsugarak, most viszont már monokróm szilvaszínre mázolta a farmot az alkonyat. A szobát is félhomály uralta, de Plum mindent látott, amit akart – és azt is, amit nem.
Két arc lebegett a szemei előtt.
Az egyik Screw volt, amikor meghalt. Ő legalábbis abban a pillanatban tökéletesen elhitte saját magának, hogy akkor látta a lányt utoljára élve. A nagydarab, fehér ruhás ápoló néhány lépéssel odaért hozzájuk a kis kert sarkában, mintha csak őket figyelte volna ugrásra készen, amióta elhagyták az épületet, egyik erős lábával lefogta a rángatózó lányt, és belevágta a vállába az autoinjektort. Plum elszörnyedve nézte a jelenet erőszakosságát, még úgy is, hogy magának sem volt semmi más ötlete, mit is kellett volna tenniük. Talán könnyebben elviselte volna, ha egy egyszarvú siet a segítségükre – a mágia érintését valamiért ő soha nem érezte olyan durvának, mint a fizikai kontaktust, bár sejtette, ez talán csak amiatt van, mert nem ért hozzá egyáltalán. Az ápoló szorításában Screw néhány másodperc alatt egy rongycsomóvá változott, ernyedt izmainak köszönhetően a feje természetellenes szögben bicsaklott hátra, üveges szemei Plumra meredtek. Természetesen az odasiető többi segítő gyorsan körbeállta, hogy eltakarják előle a látványt, és nemsoká egy puhának tűnő, csillámló levitációval sokkal kevésbé kitekert pozícióban szállították el a lányt vissza a szobájába, de Plum nem bírta azóta sem kikergetni azt a látványt a fejéből.
Volt már rossz napja ebben az elmúlt majdnem három hónapban. Látta már artikulálatlanul segítségért kiáltani, vagy egyszerűen csak amint a nyálát csorgatta halkan a pizsamájára. Ilyenkor mindig elgondolkodott rajta, miért is jött el egyáltalán. Saját magát bünteti azzal, hogy kényszeríti rá, töltsön el valamennyi időt a kertben azzal a valamivel, ami semmivel sem tűnt értelmesebbnek, mint bármelyik zöldség a virágágyásban? Reménykedett valamiben? Vagy tényleg segíteni akart? Azért a pár ritka pillanatért tette, amikor Screw a fény felé fordult, mint egy napraforgó, lehunyta a szemeit, és olyankor egészen úgy tűnt, mintha mosolyogna?
Az biztos, hogy ma nem segített, csak ártott. Mi változott vajon? Túl sok idő telt el… vagy csak a hercegnő jelenléte miatt?
Nem! Szíve mélyén tisztában volt az igazsággal. Túl sok időt töltöttek már el a semmivel. És ha nem tesz semmit, még többet fognak. Egészen addig várnak majd, amíg az a fekete valami mindent felfal Screw-ból, amitől ő ő volt, és nem marad semmi belőle a végén, csak az a hátrabicsaklott nyak, és a szétcsúszott, üveges szemek.
Biztos volt benne, mert volt még egy arc, amit nem verhetett ki a fejéből. Akkor, amikor az ápolók körbeállták Screw-t, vetett egy segélykérő pillantást Luna hercegnőre. A hercegnő mélyen visszahúzódott a köpenye csuklyája alá, de így is tökéletesen látta a szemeibe kiülő rettegést.
Abban a pillanatban minden reménye szertefoszlott. Megértette, hogy miért tartottak a dolgok ilyen sokáig, hogy miért kellett hetek óta csak várnia. A hercegnő immár óvatos volt, túl óvatos, és egészen addig, amíg nem lesz száz százalékig biztos a dolgában, nem fog visszatérni az álomvilág fenekére, hogy Screw-t megmentse onnan. Plumnak csak halvány sejtései voltak a hercegnő okairól, de nem hibáztathatta őt. Természetesen ők habozás nélkül kockára tették az életüket Lunáért, de miért is várnák el ugyanezt az ellenkező esetben? Hiszen ők csak egyszerű alattvalók, akiket pótolni lehet; halandók, akiknek előbb-utóbb úgyis lejár az ideje, a világ nagyobb összefüggései pedig elsuhannak mellettük.
Nem, Plum már tudta, a hercegnőtől hiába vár segítséget. Ösztönösen biztos volt benne, hogy az ő módszerével el fognak késni, mint ahogy a levegő illatából megérezte, ha eső közeleg.
És voltak más jelek is. Mintha a sors különös örvénye, ami eddig őket hányta-vetette, ismét megmozdult volna. Néhány napja már elkezdődött, de tegnap vált igazán megkerülhetetlenné, amikor ismét felhívta magára a figyelmet az a furcsa cukijegy, ami az ébredés után jelent meg a farán, és az elmúlt hónapokban az első óvatos öröm után szinte meg is feledkezett róla.
Mi mással is kezdődött volna az egész, mint az anyukájával – a kanca mindig is értett hozzá, hogy előremozdítsa az eseményeket, még ha Plum kisebb korában soha nem feltételezett volna semmi ilyesmit. Amikor tegnap délben visszaért a szilvásból a házba, egy meglepő méretű sütikupac várta az asztalon, ráadásul az egyik díszesebb tányérjukra tornyozva.
– Mi az, mama, vendégeket várunk? – kérdezte mit sem sejtve, miközben átlépte Daisy egyik széthagyott játékkupacát a mosdóhoz menet, hogy megtisztítsa a patáit. Megfordult ugyan a fejében, hogy még út közben lekap egy darabot a sütihalom tetejéről, de éppen elég ragacsos és büdös volt a lába ahhoz, hogy tudja, kivívná vele szülője rosszallását.
– Véletlenül túl sokat csináltam – mondta az anyukája oda sem nézve.
Plum nem szerette az ilyenfajta véletleneket, mert általában rosszul jött ki belőlük. Minden erejével a szappanra és a körömkefére koncentrált hát, és nem tett fel további kérdéseket.
– Délután átvihetnéd Sweetie Belle-nek – tette hozzá kis szünet után a kanca. – Úgyis sokat segítettek neked a tanulásban az elmúlt napokban, szerintem igazán megérdemlik.
Plum patájában egy pillanatra megállt a kefe. Jól sejtette akkor, a sütimennyiség tényleg nem véletlen volt – és már azt is biztosra vette, hogy ha elkövetné azt a hibát, hogy az anyukájára nézzen, olyan pillantást kapna viszonzásul, mintha máris az esküvőjére készülne az egész család.
Nos, ez nem hiányzott neki, ezért megfontoltan tisztogatta tovább a patáit inkább, azon merengve, mihez is kezdjen a helyzetével. Igazából csak első hallásra tűnt abszolút rossz ötletnek egy tál sütivel beesnie Sweetie Belle-hez, és minél többet gondolkodott rajta, annál inkább be kellett látnia, a lány megérdemli a jutalmát a két kis barátnőjével együtt. Ha ők nem húzzák ki a bajból azzal, hogy folyamatosan szállítják neki a házi feladatot, könnyen lehet, hogy a nyári szünetét is tanulással kellene töltenie, hogy Cheerilee beleverje a fejébe, amikről lemaradt. És akkor számba sem vette a lányok egyéb segítségét, amiről az anyukája még csak nem is tudott – szerencsére.
Elővette hát a legszívtipróbb mosolyát, miközben elzárta a vízcsapot, és hátrafordult.
– Te vagy a legjobb, mama! – vigyorgott a kancára, akinek az arcán azért némi meglepődés suhant át fia reakcióját látva. – Tényleg ideje lenne rendesen megköszönnöm nekik, és nincs is jobb erre, mint egy tál süti! Csak csomagold be, lécci, hogy ne essen szét az egész, amíg odaérek.
Egy kendőbe kötötték a kupacot, és Plum már fel is kapta, hogy fütyörészve kigaloppozzon vele a házból, Lily nagyi és az anyukája döbbent tekintetének kereszttüzében.
Végül olyan gyorsan nem szabadult meg a sütitől, mint azt remélte, ugyanis Sweetie Belle nem volt éppen otthon, csak a nővére. Igaz, Plum először fel sem ismerte Rarityt, mert amikor hosszas kopogtatás után végre óvatosan kinyitotta az ajtót, valamilyen zöldes, iszapra emlékeztető állagú és szagú trutyival az arcán lesett ki rajta. Mint kiderült, a lányok éppen a klubházukban lógtak, valahol az Apple farmon. Plum elmerengett rajta, hogy vajon az anyukája akkor is ilyen nagy lelkesedéssel nyomja-e a patájába a süteményt, ha kiderül, hogy egyenesen az Apple családhoz viszi, de úgy döntött, erről a részletről nem fog otthon beszámolni. A lányok megérdemelték a jutalmukat azért, mert segítettek neki, ő pedig egyébként sem nagyon tudott azonosulni ezzel az ősrégi családi ellenségeskedéssel. Nem lehet generációkon át fújni egymásra egy darab történelem miatt, nem igaz?
Éppen csak pár percig őgyelgett az Apple farmon azon tanakodva, mégis hogyan fogja megtalálni azt a klubházat eldugva a jó néhány hektárnyi almaerdőben, és már indult volna végig a birtokhatár mentén, arra számítva, hogy mint ahogy azt Catkin bácsinál is tette, Screw itt is egy félreeső helyre építette fel a házát annak idején. Persze lehet, hogy eleve félreértette a lányok beszélgetését, és ezt a kunyhót nem is Screw építette – bár hirtelen egyetlen másik póni sem jutott az eszébe, aki képes lenne ilyen képtelen tervet kivitelezni. Szerencséjére összefutott Applejackkel, aki egészen kedvesnek tűnt, és néhány szóval útba is igazította, meg persze udvariasan érdeklődött Screw hogyléte felől. Plumnak vissza kellett fognia az indulatait, hogy ne vágja a kanca fejéhez, miszerint menjen és nézze meg magának. Meg is lepődött rajta, mennyi erőfeszítésébe került megtartania a műmosolyt az arcán, és míg a klubházat kereste, nem bírt kiigazodni a saját érzésein. Csak megszokásból volt mérges Applejackre, vagy pedig okkal? Az bántotta, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz Screw gyógyulásáért, pedig alig ismeri, miközben az állítólagos barátja meglátogatni sem képes? Vagy éppen az, hogy bármivel is próbálkoztak eddig, kudarcot vallottak? Nem talált megnyugtató válaszokat, csak a fejét rázta némán elkeseredésében, pedig akkor még nem is sejtette, mi fog történni másnap a látogatásán.
A klubházat legalább könnyen megtalálta. Kis ösvény vezetett el odáig, amin láthatóan elég gyakran, de nem túl nagyméretű pónik közlekedhettek, már csak a szélességéből és a gazosságából ítélve is. A kunyhó a fán éppen ugyanolyan volt, mint Screw másik, újabb háza, csak sokkal kisebb, Plum úgy nézte, legfeljebb egyetlen szobának lehetett hely odabent. Viszont arról egy másodpercnyi kétsége sem volt, hogy ki építette – lépten-nyomon felismerte rajta Screw patájának a nyomait. Egy picit fura érzés volt, még egészen új önmagának is; olyan, mintha kinyílt volna a szeme. Amióta nem az álomvilágában töltötte idejének legnagyobb részét, és jobban figyelt a valóságra maga körül, olyasmiket is észrevett, amik addig eszébe sem jutottak volna, főleg, ha ezek a dolgok valahogyan köthetőek voltak a fákhoz. Amikor végigsétált Ponyville-en, már meg tudta különböztetni a fadíszek motívumaiból, hogy ki készítette őket. A nagyon összetett, furfangosan egybeszőtt mintákat olyan pata alkotta, ami már ránézésre is évtizedek óta űzte a mesterségét („az öreg Axe lehetett az, gondolom” – világosította fel egyszer az anyukája), de mellette fel-felbukkant egy sokkal újabb, nyersebb, ám ugyanakkor erősebb és merészebb vonalvezetés is, amit Plum Screw-val azonosított. Ennek egy kezdetlegesebb, kiforratlan verzióját látta most viszont a klubházon is.
– Hahó, van itt valaki? – kiáltotta a feljáró előtt megállva. Hívatlanul felmenni nem mert volna, főleg azért, mert illetlenségnek találta, de az agya hátuljában megmozdult egy halvány figyelmeztetés mindenféle csapdákra vonatkozólag is, hiszen Screw semmit nem hagyott őrizetlenül. Persze butaság volt, valószínűleg az Apple család minden veszélyes dolgot leszerelt a házról Screw távozása után, ellenkező esetben nem engedték volna a csikóikat ide játszani.
Kisvártatva kinyílt odafent az egyik ablak, és egy narancsszín bundájú póni hajolt ki rajta.
– Hé, Plum – köszöntötte Scootaloo valamiért sokkal letörtebben, mint arra Plum számított volna. – Gyere csak fel.
Üres fejjel felgaloppozott a rámpán, és benyitott a kunyhóba. Nem nagyon tervezte el, hogy mit is fog majd mondani, inkább arra számított, hogy spontán vidámsággal vágja ki magát, éppen ezért eltartott neki egy darabig, mire felfogta, valami nem stimmel.
– Sziasztok, lányok! Csak meg akartam köszönni nektek a sok segítséget, tudjátok, amikor folyton hordtátok nekem a házi feladatot, meg amikor vigyáztatok rám Screw házában. Nézzétek, anyukám küldött egy egész rakás sütit! – tódította egy szuszra, majd amikor a három, orrát lógató csikó látványát végre sikerült az agyának feldolgoznia, elhallgatott. – Valami baj van? – tette hozzá halkabban némi szünet után.
A három lány úgy nézett egymásra, mintha azon gondolkoznának, melyikőjük is közöljön valami szörnyű hírt, azután Sweetie Belle egy mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem, semmi baj! – mondta minden beleélés nélkül. – De jó, süti! Tedd csak le oda, az asztalra!
Miközben a csomagot lepakolta, Plum homlokára ráncok gyűltek – hallott már ennél jobb hazugságot is.
– Nem tudtok átverni – mondta kissé számonkérőbben, mint eredetileg tervezte. – Látom, hogy a földig lóg az orrotok, olyan ábrázatot vágtok, mintha valaki meghalt volna.
Csak egy másodperc múlva ébredt rá, hogy milyen tapintatlanság esett ki a száján, és nagyon remélte, hogy igazából nem halt meg senki. Mivel a lányok nem reagáltak továbbra sem, annyit azért leszűrhetett, hogy ennyire szerencsére nem volt vészes a helyzet.
– Na, ki vele! – kötötte az ebet a karóhoz. – Hátha tudok segíteni valamiben.
– Köszi, rendes vagy, de nem tudsz segíteni – felelte Applebloom szipogva. – Big Mac sem tudott.
Plum értetlen ábrázatára Sweetie Belle végre magára vette a szerepet, hogy elmagyarázza, mégis mi történt.
– Tegnapelőtt a nagy szélben ráesett egy bazinagy ág a fájára, és most ettől teljesen maga alatt van.
– Már felvetettük neki, hogy ültessünk egy másikat… – tette hozzá segítőkészen Scootaloo.
– Az nem lesz ugyanaz! – fakadt ki Applebloom a könnyeit törölgetve. – Ezt még a mama és a papa ültette nekem! Nem lehet pótolni!
Plum levett egy sütit a halom tetejéről, a lányok közé tette az asztalra, és addig tolta egyre közelebb Applebloom orrához, míg az abba nem hagyta a sírást, hogy durcásan felnézzen.
– Ha szeretnéd, megnézem én is a fádat. Hátha lehet rajta segíteni valahogy – mondta kedvesen.
Applebloom hátat fordított neki.
– A bátyám már megnézte, és nem lehet – jelentette ki halkan.
– De fogadjunk, hogy ő nem ismeri annak a gyógyszernek a receptjét, amit mi használunk. Ne tudd meg, milyen rossz állapotú fákat hoztunk vele rendbe apukámmal a legutóbbi vihar után.
– Hát, ennél jobban elrontani úgysem tudja – szólalt meg némi hallgatás után Sweetie Belle. – Szerintem mutassuk meg neki.
A kis fa tényleg nem volt valami fényes állapotban. Még ha csak elhajlott volna, vagy ha kisebb sérülése van, esetleg egy ága törik le, azt simán rendbe hozhatná… mint ahogy biztosan meggyógyította volna az Apple család bármelyik tagja is. Ezzel szemben a fa törzse egy helyen majdnem teljesen szétnyílt, és a szövetei is több helyen roncsolódtak. Egy picit el is késtek már a gyógyítással, az lett volna az ideális, ha tegnap reggel rögtön ezzel kezdik, és nem várnak vele egy egész napot. Plum azon merengett, mihez is kezdene ilyen esetben az apukája. Valószínűleg visszavágná az egészet, és reménykedne benne, hogy hátha kihajt újra, vagy ha éppen van vesszője, akkor be is olthatná. Az viszont biztos, hogy egyik esetben sem nézne ki soha többé úgy, mint a sérülése előtt.
– Na? Meg tudod gyógyítani? – kérdezte kicsit türelmetlenül Applebloom, amikor már vagy tíz perce vizsgálgatta és tapogatta a fát, bár a hangsúlya inkább azt mondta, hogy "úgysem tudod meggyógyítani te sem”.
Plum ezen kicsit azért felhúzta magát. Természetesen ezer és egy ötlete lett volna, hogyan mentse meg a fát, éppen csak a kis kancának nem tetszett volna egyik sem.
– Láttam már rosszabbat is – felelte, és csak akkor jött rá, hogy az igazat mondja, amikor a szavak elhagyták a száját. Kissé olyan érzése lett ettől, mintha nem is ő beszélt volna.
Igen, sokkal rosszabbat is látott már. Akkor minden egyes szilánkot a sárból húztak elő, és felépítettek belőlük egy egész fát. Fogalma sem volt róla, miért jutott most ez az emlék az eszébe… hiszen Applebloom fája annyira nem is volt rossz állapotban… Annyira nem, hogy ha mind a ketten azt akarják, akkor ne lehetne megmenteni. Márpedig ő megígérte, hogy segíteni fog.
– Szaladj már el a nagyidhoz, Applebloom – utasította végül a lányt elszántan. – Hozz nekem méhviaszt, meg pálinkát. Az lenne a legjobb, ha mind a kettő innen származna, a farmotokról, vagy legalább valahonnan a közelből. Tudod, sokat számít, hogy felismerjék a fák. Addig mi meg megpróbálunk darázsfüvet meg körömvirágot szedni.
Applebloom már a ház felé szaladt, mire sikerült végigmondania, onnan fordult vissza még egy kiáltásra.
– Körömvirág asszem van a nagyi kertjében, azt is hozok!
Onnan számolva, hogy minden hozzávalót sikerült előkeríteniük, majdnem három órán keresztül tartott, mire Plum elkészítette a kencét. Ment volna hamarabb is, hogyha a körömvirág és a darázsfű kivonat már készen lett volna, mint ahogy otthon az apukájának mindig van a fészerben pár üveggel mindkettőből. Haza is szaladhatott volna értük, de hitt benne, hogy ezeknek a növényeknek is a környékről kell származniuk, hogy a lehető legerősebb hatása legyen a szernek. Igaz, logikus magyarázatot nem talált rá, és talán csak egy hülye babona volt az egész, de Applebloom fáját elnézve bármilyen babona segítségére szükségük volt. Különben sem sietett sehova a délután folyamán, és legalább amíg a növények áztak, addig befalták az összes sütit a lányokkal.
Ezután következett a hülye tánc, amit apukája mindig lejteni szokott, miközben az üvegcsében rázta a folyadékot teljes lendülettel, és Plum igyekezett őt hűen utánozni, a többiek nagy vidámságára. A folyadék jól sikerült, amennyire legalábbis meg tudta állapítani a tejszerű színéből és az illatából, bár mintha egy egészen picit világosabb lett volna a szokásosnál. Ha nem éppen az árnyékos klubházban álltak volna, Plum azt hihette volna, hogy a napsugarakat látja néhol áttűnni a kis üvegcsén, de persze ez képtelenség volt. Inkább csak a méhviasz nem volt teljesen tiszta, amit felhasználtak, és annak a színét láthatta.
Persze a munka igazi neheze még csak most kezdődött el, mert valahogy össze kellett raknia még a fát is. Annyira nem volt egyszerű művelet, mint Plum álmában, nagyon vigyázva kellett kiegyenesítenie és kitisztítania a törött és roncsolt részeket, majd az egészet visszahajtogatni, hogy tökéletesen illeszkedjen. Egy leszakadt ágacskával egyáltalán nem bírtak mihez kezdeni, de azért a fa törzsét Plum a tőle telhető leggondosabban foltozta össze. A kis fa sebeire bőven kent a gyógyító folyadékából, majd az egészet bekötözték és megtámasztották, hogy el ne tudjon mozdulni, még ha véletlenül egy erősebb széllökés érné, akkor se.
Mire az egésszel végzett, már alkonyodott. Végignézett a munkáján, és a gyengülő fénynél egészen úgy tűnt, mintha a fának semmi baja sem lenne. Hogy hosszú távon túl fog-e élni, az majd csak néhány nap, néhány hét múlva derül ki igazából.
Még mielőtt hazaindult volna, óvatosan nekitámasztotta a homlokát a fácska törzsének.
– Hát, én megtettem, amire képes voltam, most már rajtad a sor – suttogta olyan halkan, hogy kettejükön kívül más ne hallja. Odaátról, a meggyötört kéreg túloldaláról valami furcsa bizsergés felelt neki, de lehet, hogy csak képzelte az egészet.
Hazafelé egy jódarabon együtt mentek Sweetie Belle-lel. Mind a ketten elég kimerültek voltak, ezért nem sokat beszélgettek; csak akkor váltottak pár szót, amikor már a Carousel butik előtt álltak, aminek az emeletén Sweetie Belle is lakott a nővérével.
– Ezt szépen megoldottad – dicsérte meg a lány. – Jó neked, hogy te legalább már tudod, miben vagy igazán jó!
A fiútól csak egy hümmögésre futotta, miközben nagyon örült neki, hogy a halvány világításban biztosan nem látszik, mennyire vörös az arca.
– Már régebb óta meg akartam kérdezni… Te tudod, milyen fajta fa van a cukijegyeden? – szegezte neki Sweetie Belle. – Nem tűnik igazán szilvának…
Plum maga is végignézett a cukijegyén, majd megvonta a vállát.
– Azt hiszem, ez minden fa.
***
Sokat rágódott azóta azon, ami történt. Hogy mennyi lehetett belőle véletlen… és miért éppen most kellett ennek bekövetkeznie. Egész éjszaka nem tudott aludni, mindvégig az álomországba tett legutóbbi kirándulása járt a fejében. Az, amit Fehér Sas mondott neki a totemekről, és a szerződés, amit Szilvával kötött. Csak akkor felejtette el az egészet, amikor Screw látogatására indult másnap délelőtt, és utána, amikor hazafelé tartott, újra kísérteni kezdte, sokkal komorabb megvilágításban.
Akkor már tudta, hogy a hercegnő nem tesz meg mindent. Már tudta, hogy el fognak késni. Tudta, hogy elhallgatnak előle dolgokat… és ha volt egyvalami, amit megtanult az elmúlt hónapban, az az, hogy nem dughatja homokba a fejét. Ha tehet valamit, egyáltalán bármit, akkor meg kell tennie, és nem halogathatja. Ugyanakkor nem szaladhat neki ismét fejjel a falnak, mint legelőször tette, tudatlan póniként, mert odalent fokozottan érvényes a mondás, hogy a tudás hatalom. És ezúttal, ha nekivág, nem lesz mellette Screw, hogy figyelmeztesse, csak álmodik. Neki kell megoldania mindent, és ha Fehér Sas szavaiból bármi is igaz, akkor legfeljebb a totemének a segítségére számíthat.
De ez még kevés volt. Úgy érezte, a sötétben tapogatózik. Bárcsak értette volna, hogy mi folyik körülötte!
Egyetlen kártya volt még a patájában, amit egészen idáig nem játszott ki. Ott forgatta, babrált vele egész úton hazafelé, majd amikor elhagyta Ponyville határát, és beért a fák közé, elszánta magát – és széttépte a papírlapot.
Nem történt semmi, pedig pár percig csak állt mozdulatlanul. Nem is tudta, hogy miért számított másra. A földre dobta a papírfecnit, és indult tovább, hazafelé.
– Miért hívtál, Plum? – szólalt meg mögötte egy kanca hangja.
Plum megpördült a tengelye körül, és minden félelmét, fájdalmát és bizonytalanságát rázúdította az előtte álló semmire.
– Elegem van a hülye játékaidból! Jobb, ha eszedbe jut, ki is mentette meg végül a drágalátos Luna hercegnődet! Nélkülem és Screw nélkül semmire sem mentetek volna az összes nyavalyás mágiátokkal együtt sem! Tartozol nekem, megértetted, tartozol legalább annyival, hogy ideállsz elém, és válaszolsz a kérdéseimre!
A beállt csendben csak Plum zihálása hallatszott a kirohanása után, mintha teljesen magára maradt volna.
– Itt állok előtted – mondta a kanca valahonnan a közelből.
– Akkor miért nem látlak? – kérdezte ingerülten Plum.
– Azért, mert el vagyok átkozva – érkezett a felelet közvetlenül a csikó orra elől, egy forró lehelet társaságában.
Plum kinyújtotta maga elé a patáját, és selymes bundát tapintott. Eltartott neki vagy egy percig, mire felfogta a kanca helyzetét. Így, hogy maga elé képzelte, amint vele szemben áll, és a szügyét a patájának nyomja, még mintha a körvonalait is ki tudta volna venni. Nagyjából azon a helyen, ahol a kanca arcát képzelte el, egy szempár körvonalai lebegtek bizonytalanul, bár rögtön ismét láthatatlanná váltak, amint Plum fókuszálni próbált rájuk.
– Értem már – bökte ki végül. – Te is a hercegnő segítségére vársz, igaz? Ezért akartad mindenáron megtudni, mi történt vele.
A kanca némi gúnnyal prüszkölt egyet.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Equestria egyik hercegnőjéről beszélsz. Minden alattvalónak kötelessége bármit megtenni érte, és ez fokozottan igaz ránk, akik az udvarnál dolgozunk, és felesküdtünk rá. De igen, nem tévedsz, ha azt gondolod, hogy személyes okom is volt, amikor a szolgálatába álltam. Amikor megtudtam, hogy többé talán fel sem ébred, úgy éreztem, minden elveszett. Ezért abban is igazad van, hogy hálával tartozok neked és Screw-nak azért, amit tettetek. Te hívtál, és én kötelességemnek éreztem, hogy eljöjjek.
– Akkor felelj nekem őszintén! – emelte fel a hangját Plum elkeseredetten. – Ugye Luna hercegnő nem fog segíteni Screw-n? Mennyit tudsz a nyomozásáról egyáltalán?
A kanca mintha lehunyta volna a szemeit.
– Mindent tudok, amit egyáltalán lehetséges, bár sok mindent nem értek. Ne gondold, hogy a hercegnő nem dolgozik a megoldáson: a legerősebb egyszarvú tanítványaival egy egészen új tudományágat hoztak létre neki. Olyan szavakkal dobálóznak, amiket én legfeljebb csak visszamondhatok, de a jelentésüket nem ismerem… és néha olyan érzésem van, csak most találták ki őket. Azt is meg kell értened, hogy az események tükrében szörnyen óvatosan kell eljárnia, ráadásul sok fontosabb ügy szakadt a nyakába, ezért nem szentelheti minden idejét az álomvilágnak.
– De Screw-nak szüksége van a megoldásra, mégpedig minél hamarabb!
– Én csak információval tudok szolgálni. Kérdezz bármit.
– Mitől fél a hercegnő? Mi az a féreg? Miért nem képes egy hatalmas alikornis egy intéssel elpusztítani?
Az ígérete ellenére a kanca csak hallgatott. Plum vakon kinyúlt maga elé, és megragadott egy lábat, hogy a láthatatlan póninak eszébe ne jusson lelépni, mielőtt még felelne.
– Egyszerű kérdések ezek – jött végül a felelet habozva –, de a válaszuk nagyon összetett. Itt fogunk ülni reggelig, ha meg szeretnéd érteni földpóni létedre.
– Te úgyis szeretsz mesélni, én pedig szeretem a meséket – vonta meg a vállát Plum.
– Hát jó, legyen – sóhajtott a kanca, és utána néhány másodpercig csendbe burkolózott, míg összeszedte a gondolatait. – Luna azért fél, mert pontosan ismeri végre az ellenségeit. Igazából az, hogy mi a féreg, ebből a szempontból nem is fontos, elég az hozzá, hogy csak az álomvilágból lehet végezni vele. Ahhoz pedig, hogy végezzen vele, be kell sétálnia egyenesen az ellenségei csapdájába… újra. Ezt nyilván nem teheti meg felkészületlenül, ezért fordítja a szabadidejének nagy részét tanulmányokra.
– Ezzel nem sokat segítettél – vágott közbe Plum, mert úgy érezte, a kanca rövidre próbálja fogni a mondandóját. – Én is találkoztam a hercegnő ellenségeivel Tartarusban; a farkukat behúzva menekültek előle.
– Várj, egy kicsit messzebbről kell indítanom, hogy ezt is értsd – mondta a kanca tétovázva. – Amit te egyáltalán láthattál, az csak a kivetülése volt egy koncepciónak, a világunk egy elemi mozgatórugójának… hmmm, elemek. Mond neked az valamit, hogy tűz, víz, föld, levegő?
– Tessék? – pislogott Plum. Természetesen régi mesékből hallott már az őselemekről, de el sem tudta képzelni, mi köze van ennek bármihez is.
– Mindegy, fogadd el kérlek, hogy ezek az elemek négyen alkotják az anyagi világunkat. Ugyanakkor van két másik világ is a miénkkel párhuzamosan…
– Igen, erről már meséltél – szakította félbe Plum megörülve neki, hogy végre ért is valamit. – A szellemvilág és a mágia világa. És Tartarus mind a háromban létezik.
– Azt mondod, szellemvilág? Furcsa egy név neki, de találó. Az egyszarvúak asztrálsíkként szoktak hivatkozni rá, és ennek egy felsőbb, kevésbé összetett rétege az, amit álomvilágként ismerhetsz. Ennek a világnak is megvan persze a maga négy „eleme”, mint ahogy az igazinak is. Ezeket hívják jónak, gonosznak, káosznak és rendnek. Ne úgy képzeld el őket, mint amit megérinthetsz, mint például a vizet, vagy a földet… Inkább mint szellemeket. És ugyanúgy, ahogy vízből sem egy van az anyagi világon, a gonoszság szelleme sem egyetlen dolog, bár pontosan úgy, ahogy léteznek hatalmas egybefüggő óceánok, léteznek entitások az asztrálsíkon, amiket szinte kimeríthetetlen gonoszság alkot.
Plum izgatottan felkapta a fejét.
– Ezt is említetted már! A hercegnők kimerték Equestriából a gonoszságot, vagy mi a szösz, egyenesen bele Tartarusba. Éppen csak mintha egy süllyedő hajón lennénk, megpróbál állandóan visszaszivárogni. Felborítottuk az egyensúlyt, ahogy a sámán is megmondta!
– Nagyjából pont ez történik – kuncogott a kanca a megfogalmazást hallva. – Uatant, az elemi gonoszság hatalmas szolgáját már ismered, akkor hadd mutassam be a másik játékosunkat, aki viszont szeret megbújni a háttérben, bár kevés olyan dolog van, amiben ne lenne benne a mancsa. Ő pedig a káosz.
– A káoszt is bezárták a hercegnők Tartarusba?
– Bár csak ilyen egyszerű lenne! – nevetett fel a láthatatlan póni, még a fogai is kivillantak a félhomályban. – De tudnod kell, hogy káosz nélkül nincsen élet, nincsen időjárás, nincsen semmi… szerencsére a mi rend alapú mágiánk csak igen kevéssé fogja, ezért tökéletesen kirekeszteni képtelenség lenne. Minél jobban próbálkozol vele, annál több szivárog vissza belőle, mintha csak homokot markolnál. Azért a hercegnőknek nem egyszer gyűlt meg vele a bajuk, és manapság Equestriából jórészt száműzve is van, csak az Everfree erdő környékén találkozhatsz vele nagyobb mennyiségben, Tartarus körül, ahonnan folyton kiszökik.
– Ennyi lenne az egész? – kérdezte kétségbe esve Plum. – Porszemek vagyunk csupán egy óriási sakktáblán, ahol a jó és a gonosz, a káosz és a rend küzd egymással? Nem számítunk semmit, elhullunk anélkül, hogy egyáltalán megérthetnénk a felsőbb célokat?
– Ezt akartad hallani, nem? – vágott vissza a kanca. – Ha egyszerűbb lenne, Luna már rég megoldotta volna.
Plum úgy érezte, minden erő kifut a lábaiból, és a földre roskadt.
– Miért? Miért Screw? Miért én?
– Szerintem ezt nem komolyan kérdezted, de módomban áll rá válaszolni, ha akarod – jött a felelet csendesen. – Screw egy nagyon különleges póni, ő a híd, a horgony az álomvilág és a valóság között. Te is megtapasztalhattad már, ő csak a valóságról álmodik, és ez picit fordítva is igaz, amiről álmodik, az a valóság. A gonosznak nagy szüksége volt rá, hogy valóra válthassa a terveit. Te pedig… Azt hiszem, te a másik oldal, a káosz egyik bábja vagy. Teljesen véletlenül csöppentél bele ebbe a játszmába, és amit csak lehetett, tönkre is tettél benne. Hozzá kell tennem, minden jel arra mutat, hogy Uatan saját magának köszönheti a kudarcát.
– Ezt hogy érted? Az előbb még azt mondtad, én tehetek róla…
– Szerintem az egész nem így történik, ha a gonosz nem akarja ennyire bebiztosítani, hogy minden sikerüljön neki. Megírta az önbeteljesítő jóslatát, csak tudod, az ilyen jövőt befolyásoló vagy fürkésző varázslatok általában rossz hatásfokkal működnek, mert hosszú távon egy egészen pici kaotikusság is jelentős eltéréseket okozhat bennük. Ezért aztán Uatan egyik szabadon garázdálkodó, Crescent Caller névre hallgató kisebb szolgája azt a feladatot kapta, hogy vonja el a káoszt a környékről. Nem mondom, hatalmas sikert aratott… és el is nyerte érte a jutalmát. Az idézők, egy magát teljesen törvényen kívülinek tartó társaság véletlenül belebotlott, és csak egy hajszálon múlt, hogy el bírt menekülni. Előtte még minden jel szerint az egyik varázslata félresikerült, és kilakoltatta a lelket néhány szerencsétlen madárból és kisállatból, akik nem menekültek el időben… legalábbis a jelentések alapján, amik a rettenetesen furcsán viselkedő állatokról szólnak, erre következtetnék.
– A furcsán viselkedőt nem úgy érted, hogy halott? – kérdezte fásultan Plum.
– Koránt sem – nevetett fel újra a kanca. – Jelenlegi tudásunk alapján odaát, az asztrálsíkon jókora tülekedés zajlik az olyan gazdátlan, de kellő összetettséggel rendelkező anyagi struktúrákért, mint amilyen egy üres test. Nem csoda hát, hogy a környékre összeterelt, és jócskán felerősödött elemi káosznak is csurrant-cseppent valami!
– A mókusról beszélsz? – kapta fel a fejét Plum. – A holló szellemről, aki beleköltözött a kölcsön rágcsáló testbe?
– Nem értem, honnan tudod te ezeket… – zsörtölődött a kanca. – Gondolom, a sámánodtól, mi? Elfelejtettél mindent leírni nekünk, amikor kikérdeztek. De igen, pontosan így van. Minden jel szerint a mókusod sokkal nagyobb szarkeverő, mint azt bármelyikünk is gondolta volna.
***
Míg az ágyán ült, százszor pörgette vissza a fejében az egész különös beszélgetést a láthatatlan kancával… és minden mást is, ami eddig történt vele, amiket a sámántól tudott meg, és minden egyes szót, amit a mókussal váltott. Minél többet rágta magát rajta, annál jobban látta maga előtt az egyetlen kiutat. Nem tehetett semmi mást: vagy tétlenül fog ülni, vagy pedig újra a saját patájába veszi az irányítást. Márpedig a tétlenségből elege lett. Az a valaki, aki nemrég még az álmaiba menekült, egy másik, teljesen idegen póni volt. Ha bármi is igaz abból a sok szövegből, amivel idáig a fejét tömték, akkor többé már nem fog áldozatként visszatérni a szellemvilágba.
Lehunyta a szemeit, koncentrált – és néhány másodperccel később felépültek a szeme előtt az álomvilágának jól ismert körvonalai. Az első három házat kellett csak tudatosan elképzelnie, valahol a negyediknél már átvette a teret a tudatalattija, míg ő már aludt is.
Minden olyan volt, mint mostanában bármikor, ha erre támadt kedve járni: Fény Gyilkosa eltűnt, mintha sose létezett volna – bár ha akarta, előhívhatta, hogy játsszon egy picit vele. Ponyville újra állt, lakói visszaköltöztek, az Everfree erdő a szokásos mélyzöld pompájában susogott délre, míg az északi határnál, a Catkin birtokon üresen állt egy ágak közé épített házikó.
– Mókus – mondta ki a nevet, amire nem gondolt már jó néhány hete, de amire a rágcsáló mindig reagált eddig is.
Még a szokásosnál is hamarabb sikerült megtalálnia a pici alakot. Egy szépen gondozott parkban állt, magas kőszobrok között, a csillagos égbolt alatt. Plum felé most a hátát fordította, kis karjait összefonta maga mögött, úgy nézett fel valamire. Plum nem volt biztos benne, mennyire szeretné, hogy megforduljon, ugyanis a mókusnak, amennyire ki tudta venni, hiányzott az arca. Így oldalról groteszk halálfejével egészen úgy nézett ki, mintha szélesen vigyorogna.
Plum letérdelt mögötte, és homlokát a földhöz érintette.
– Holló szellem, parancsolj velem! – mondta elszántan. – Bármit megteszek, ha megmented Screw-t attól a féregtől!
A rágcsáló köhögésszerű, kaffogó hangot hallatott.
– Látod, fiacskám, tudsz te rendesen is beszélni – csikorogta. – De miből gondolod, hogy szükségem van a szolgálatodra?
Plum felkelt, és kihúzta magát.
– Te akartad így, te választottál szolgádul engem – felelte. – Tudom már, hogy ki vagy, és én sem az a póni vagyok, akit először megismertél. Velem van a fa totem, melynek gyökere mélyre nyúlik! Egészen addig, míg a hold nem kapja vissza fényét a naptól, én leszek a leghatalmasabb akarattal rendelkező póni a szellemvilágban!
Csak hogy érzékeltesse, nem a levegőbe beszél, egy intés kíséretében rákényszerítette az égre, hogy kivilágosodjon. Egyszerű volt, csak akaraterő kérdése… Vagyis akaraterőé és gyökereké, ahogyan azt Fehér Sas is megmondta.
A mókus egyáltalán nem tűnt lenyűgözöttnek. Még mindig ugyanazt a szobrot fixírozta, amit eddig is. A világosságban Plum végre ki bírta venni, mit is ábrázolt, bár sokkal okosabb nem lett tőle. Egy kőbe vésett hosszúkás, sárkányszerű alak volt az, amit alkotójának furcsa észjárása miatt különböző, egymáshoz véletlenül sem illő állatok testrészeiből pakoltak össze.
– Jól van, öcsi – köhögte a mókus, és a póni felé villantotta halott vicsorát. – Akkor most nyisd ki a füled, mert csak egyszer mondom el, mit kell tenned…
Plum pedig csak hallgatott, és bólogatott néha, ahogy egy jó gyaloghoz illik, de máris legalább öt terve volt, hogyan kényszerítheti rá a mókusra, hogy betartsa az egyezségüket.
VÉGE
Ez a történet nem jöhetett volna létre
Greywing és Pizzás Csiga rengeteg segítsége és őszinte véleménye nélkül
Köszönöm, hogy elolvastad.