17.

A sámánnak már réges-rég nyoma sem volt a láthatáron, mikor Plum még mindig azon rágódott, amikről pár rövid percig beszélgettek. Szépen komótosan sétált a hegyek felé, hiszen úgysem volt jobb tippje, merre is indulhatna, közben nagyokat hümmögött, amikor valami újabb logikát fedezett fel az elhangzottakban. Néha felemelte a fejét, és alaposan szétnézett maga körül, nehogy még egyszer belefusson azokba a kis rosszindulatú, fekete valamikbe, amik majdnem berángatták egy mélyedésbe, de nagy megkönnyebbülésére sem mélyedést nem látott, sem árnyékokat. A táj változatlanul hullámzott körülötte, ugyanazzal a sárgás-szürkés bozótos fűvel borítva a láthatáron emelkedő kitekert hegyekig, amikhez tippre még egy lépést sem közeledett, szóval igen messze lehettek valójában – és ezért valószínűleg sokkal magasabbak is, mint elsőre gondolta volna.

Valahol előtte, saccra olyan tízpercnyi járáson belül egy kiszáradt fa magasodott, legalábbis ebből a távolságból leginkább fának gondolta volna (teljesen nem lehetett benne biztos, mert éppen csak annyira hasonlított igazi fára, mintha egy vak csikó rajzolta volna valaki más elbeszélése alapján), és most afelé tartott, míg ki nem derül, hogy esetleg téved. Úgy tűnt, nem volt teljesen egyedül a síkságon, mert néha imbolygó alakok tűntek fel a messzeségben, de a többi vándor is ezt a hasonló, óvatos, tapogatózva haladó taktikát követhette, mint ő, mert amint észrevették, nagy ívben ki is kerülték egymást. Azután, hogy a sámán paranoiával beszélte tele a fejét, nem akart idegenekkel találkozni idelent; egyáltalán nem volt benne biztos, mennyi esélye is van rá, hogy utolérje az olyan sokat emlegetett „meghalás”, és nem akarta kipróbálni.

Ha egy szó is igaz volt Fehér Sas tanácsaiból, akkor az egyik indok arra, amiért a meghalás olyan közel ólálkodik a nyomában az, hogy szereti a szellemvilágot. Már ezzel a megállapítással sem értett volna egyet feltétlenül, és ez elég erőteljesen megkérdőjelezte, mit és pontosan hogyan kell értenie a sámán mondandójából. Miért van az, hogy még itt, ahol valójában nincs is testük, csak a puszta lelkük találkozik, itt is közéjük állnak a nyelvi különbségek? Miért nem tudta Fehér Sas egyszerűen a fejébe vetíteni a gondolatokat, vagy valami? Végül is a dombnak szája sem volt, a valóságban hangot adni is képtelen lett volna, szóval a tökéletes logikátlanság közepette miért a valóságnak pont ez az egy szelete maradt érintetlenül? Vagy talán valójában a sámán gondolatait hallotta, csak azok annyira különböztek a sajátjaitól, hogy csupán ennyire futotta tőle a megértésükben? Be kellett látnia, igazi csecsemő volt tudását tekintve itt, a szellemvilágban, és akár éveket, évtizedeket is eltölthetett volna a működésének megismerésével.

Ám ha már csak erre gondolt, kirázta a hideg. Szerette volna a szellemvilágot? Nem, dehogy! A saját biztonságos kis álmait talán igen, de ezt a hideg, csupasz, végtelen és ismeretlen világot, ami azok alatt elterült, bizony egyáltalán nem. Szóval elképzelhető, hogy mikor Fehér Sas azt mondta, „szeret”, egyáltalán nem arra gondolt, amire Plum. És az is lehet, hogy pont arra gondolt, és valahogyan attól, hogy a saját álmait szerette, máris sebezhetőbbé vált a szellemvilágban is. Lehetséges ez az összefüggés? De mégis hogyan? Ha csak utálkozva merészkedne ide, akkor több esélye lenne? Vagy neki talán már késő, és keresnie kell valakit, aki egész életében utálta az álmait? A sámán szavai talán erre utalhattak, mikor azt tanácsolta, keressen magának szikla-segítőt? De miért számít ez az egész egyáltalán? És hol talál magának sziklát, menjen el mégiscsak a hegyekig? Mikorra fog vajon odaérni? Két hét múlva?

És ha mindez a kérdésözön nem lett volna önmagában is elég, akkor ott volt még a másik kiváló tanács. Keresse meg magának az igazi nevét. Hát ez meg aztán mi a szénát jelenthetett? Fehér Sas könnyen beszélt, hiszen amennyire az eddig általa elolvasott könyvekből megtudhatta, a pusztai népek, mint például a bölények, akikre a sámán küllemre leginkább emlékeztette, eleve nem születtek végleges névvel, hanem valamilyen jelentős cselekedetükkel kellett azt kivívniuk. A pónikat ezzel szemben egyszer elnevezték a szüleik – jó esetben csecsemő korukban –, és onnantól kezdve az volt a nevük, amíg meg nem haltak, hacsak valami becenevet, gúnynevet vagy álnevet rájuk nem ragasztottak. De ezeket nem nevezheti igazi névnek… Azt pedig nem tudta, miféle nagyszerű cselekedetet kellene véghez vinnie, hogy igazi nevet szerezzen magának. Hogy szokták ezt vajon csinálni a bölények? Hogyan szerezhette az igazi nevét Fehér Sas – már ha ez volt az igazi neve a sámánnak? Mondjuk egyszer megmentett egy sast valamitől, vagy ilyesmi…

Márpedig itt, ezen az üres pusztán, ami körülötte elterült, abszolút nem akadt semmi, amivel nevet szerezhetne magának. Talán ha kitép egy marok száraz fűszálat, lehetne a neve Fűhúzó, vagy kaparhatna egy gödröt, és lehetne Földtúró! Nem lettek sokkal jobbak az esélyei, bármerre is nézett, a fa se segíthetett rajta, és a hegyek sem tűntek különösebben érdekesnek. Abban is biztos volt, ha megpróbálna közeledni az egyik árnyalakhoz, ami lassan vonszolta magát keresztül a mezőn tőle mérföldekre, azzal sem jutna semmire. Vagy legalább meg kellene próbálnia? Csak ne lenne ennyire tökéletesen egyedül!

Míg rágódott, lassan a fához ért. Vizsgálódva futtatta rajta végig a tekintetét, de csak smirgliszerűen érdes, ébenfekete kérget látott végig a legalább harminc láb magas törzsön és a hosszú, eleinte majdnem teljesen vízszintes, később fokozatosan az égnek forduló terebélyes ágakon. A fa törzse olyan széles lehetett, hogy Plum kényelmesen elbújhatott volna mögé, de nem volt egyáltalán hengeres, inkább valamilyen fura, elnyúlt síkidomok határolták, mintha papírból hajtogatta volna valaki az egészet. Igen, fekete smirglipapírból. Talált magának egy smirglifát, juhé, meg is gazdagodhatna belőle, ha éppen lenne rajta termés, és valahogyan haza tudná cipelni.

Egy darabig méregette a fa alsó ágait. Úgy gondolta, talán ha egy nagyobbat ugrik, akkor eléri az egyiket, és megpróbálhat felmászni rá, hátha akkor történik valami. Továbbmenni egy véletlenszerűen kiválasztott irányba nem volt sok kedve, a fán pedig valószínűleg lepihenhetne kicsit anélkül, hogy tartania kellene az árnyékszerű lényektől – nem mintha találkozott volna eggyel is, mióta a sámán elkergette őket. Annyi értelme még lehetne a dolognak, hogy a távolban lassan hullámzó dombok mögé talán onnan fentről beláthatna. Ha van a környékén bármi, élőlény, település, táborhely, azt észre fogja venni. Nem mintha nagy esélye lenne találni ilyesmiket, de mégis messzebbre ellát, és különben sem volt pillanatnyilag jobb ötlete.

Hátrált hát pár lépést, és nekifutott a fának, majd minden erejével felfelé rúgta magát a törzsétől. Arra éppen elég volt a lendülete, hogy az egyik alsó ágban erősen megkapaszkodhasson, és némi himbálózás után cseppet sem kecses módon feltornázza rá a hátsó fertályát is. Maga is meglepődött rajta, hogy ilyen könnyen sikerült a terve, ugyanis nem állt nagy famászó hírében, még ha a farmjukon akadt is volna elég lehetősége rá. Na persze valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy ha véletlenül letört volna egy ágat az értékes szilvafákról, apukája biztosan kitekeri a nyakát.

Kicsit kifújta magát, míg szétnézett maga körül, innen hogyan is juthatna tovább, ám a fa nem gördített elé nagyobb kihívásokat. Mértani pontossággal elrendezett ágain majdnem létraként kapaszkodhatott fel a tetejéig; az első néhány ág után egyre inkább csak arra kellett ügyelnie, nehogy túlságosan megszédüljön az alatta egyre növekvő mélységtől, és elvétse a lépést. Így fel tudott kúszni egészen addig, míg az ágak már kényelmetlen szögben törtek a magasba, ott fújtatva megkapaszkodott, és szemeit erőltetve körülkémlelt.

Épp ahogyan sejtette, semmi használhatóba nem akadt a tekintete. Ugyan a távolságok egy cseppet összementek odalent, talán még jobban is, mint az indokolt lett volna a fa magasságát tekintve, és az első távoli dombok mögé így már be is látott, ám ott is csak a jellegtelen füves puszta folytatódott minden reményét összetörve. Azért a biztonság kedvéért balról jobbra haladva alaposan körbepásztázta a vidéket, még hunyorgott is hozzá. Arra, amerről jött, egészen messze, talán még a hegyeknél is távolabb csillogott valami nagy és széles, talán valamilyen hatalmas vízfelület. A tenger és a hegyek között pedig csupa-csupa pusztaság húzódott, éppen csak annyi változatossággal, hogy a fű színe néhol átment teljesen feketébe, máshol pedig egészen aranyló színekben sárgállott, mintha csak a nap sütné fényesen. Márpedig az égen nyoma sem volt semmiféle napnak, egyedül az apró, szentjánosbogarakként fénylő, szabályos mintákba rendezett csillagok árasztották el a világot fénnyel. Vagyis… Most, hogy innen a fa tetejéről alaposabban megnézhette őket, ezek a csillagok egyáltalán nem voltak olyan messzire, mint az igaziak, mert valamilyen különös módon most közelebb érezte őket… És a mintázatuk sem volt teljesen tökéletes, ugyanis az volt a benyomása, mintha innen-onnan hiányozna közülük egy-egy. Ahhoz, hogy pontosan lássa a hiányokat, a fényes pontok túl sokan voltak, túl sűrűn elhelyezve és túl messzire, így hát a szemeit erőltetve próbálta alaposabban felmérni, mi is az konkrétan, ami zavarja a látványukban.

– Keresel valamit? – kérdezte tőle egy furcsán ismerős hang, mire elszakította a tekintetét az égtől, és a hang irányába kapta a fejét.

Közvetlenül mellette, a szomszédos ágon egy sötétkék, lilába hajló szőrű csikó kapaszkodott, és hunyorogva az eget pásztázta. Miután Plum a döbbenettől elfelejtett válaszolni a kérdésére, lassan ő is elfordította a fejét, és kérdő pillantást vetett felé. Plum a váratlanul megjelenő társaságától meglepetésében teljesen megmerevedett, majdnem elengedte azt az ágat is, amibe éppen kapaszkodott. A csikó viszont vele ellentétben tökéletesen nyugodt maradt, arcán azzal a fajta magabiztossággal, mintha ez a fa, és vele az egész környék is a tulajdona lenne.

– Izé, bocsánat, nem is tudom… – motyogta Plum, miután a csikó kérdőn felvont szemöldökeiből végül ráébredt, hogy illene válaszolnia. – Ne haragudj, de te én vagy? – tette még hozzá némi habozás után.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a csikó gondolkodás nélkül, mintha a kérdés teljesen természetes lett volna, majd egy patát nyújtott Plum felé. – Az én nevem Szilva.

– Hát, őőő, én Plum vagyok, és azt hiszem, ez az egyik legfurább dolog, ami életemben történt velem – felelte Plum, és belecsapott a felé nyújtott lábba.

– Nézelődj nyugodtan, nem akartalak félbeszakítani – mondta a csikó kicsit mentegetőzve. – Csak pont úgy néztél ki, mint aki keres valamit.

Plum zavartan megvakarta a sörényét.

– Igazából leginkább arra voltam kíváncsi, vajon van-e ebben a pusztaságban bármi, vagy esetleg véget ér-e valahol…

– Pusztaságban? – lepődött meg a csikó.

Plum egyáltalán nem értette, mit mondhatott rosszul, ezért inkább csak maga köré mutatott magyarázatképpen.

– Ja, tényleg, Fehér Sas így hagyta neked. Nem tetszik? – kérdezte a csikó, majd intett egyet.

A következő pillanatban a táj átalakult körülöttük, egy kisebb-nagyobb dombokkal sűrűn borított mező jelent meg, harmatos zöld fűvel, fehér hósapkával a távoli hegyek tetején. Plum megszólalni sem tudott a döbbenettől, csak tátogott. A csikó félreértelmezhette, mit is szeretne, mert újra intett, és most egy sivatag kellős közepén találták magukat, lankás homokdűnékkel, melyek éleiről apró örvényekben hordta el a szemcséket a szél. A következő pillanatban a táj ismét átalakult, és most egy magashegyi fenyőerdőben álltak, de Plum még csak körül sem nézhetett, máris sziklás táj terült köréjük, melyen egy szikrázó vizű, zabolázatlan patak száguldott keresztül dübörögve.

A tájak egyre gyorsabban váltakoztak, annyira felfoghatatlan sebességgel, hogy bele is szédült. Egy rövid időre az a táj is felbukkant, amire még a sámán megjelenése előtt érkezett, a fekete, földbe vájt üregekkel együtt, de azután gyorsan tova is tűnt, valamilyen dzsungelnek adva át a helyét. Néhány másodpercnyi gyors váltakozás után végül visszatért a hullámzó puszta, amiről elindultak.

– Van kedvenced? – kérdezte a csikó segítőkészen.

– Nem is tudom, kicsit abban reménykedtem, valahogy eljuthatok Ponyville-be vagy a környékére, esetleg legalább valahova Equestriába… – felelte Plum bizonytalanul.

– Ó, értem már! – derült fel a csikó arca. – Jó nagyot eshettél, ezeket a dolgokat itt nem fogod megtalálni! Ideát csak mi vagyunk, csupa olyasmi, ami igazából nem létezik.

Plum hitetlenül megrázta a fejét. Nem elég, hogy olyasvalakivel beszélget, aki mintha az ikertestvére lenne, ráadásul még egy szót sem ért az egészből.

– És valahogy el tudok jutni oda, ahol a pónik álmai vannak? – írta körül a legjobb tudása szerint, amit szeretett volna.

– Oda? – kérdezett vissza a csikó, és az égen sorakozó pontocskák irányába intett. – Végül is meg tudom oldani, amúgy is unom már, hogy a fámon ácsorogsz – tette hozzá, majd nagy levegőt vett, lehunyta a szemeit, és különös mozdulatot tett a mellső lábaival.

Plum alól váratlanul kicsúsztak az ágak, és még mielőtt utánuk kaphatott volna, hihetetlen sebességgel zuhanni kezdett felfelé – ami eddig az ég volt, a gravitáció megfordulása miatt most a talaj lett, az egyre gyorsabban távolodó csikó a fán pedig egész furcsa módon fejjel lefelé integetett neki. Az első pillanatban Plum annyira megrémült, hogy még azt is érezte, valahol nagyon messzire az igazi teste ösztönösen összerándul, vakon valamilyen kapaszkodó után kapva. Ettől aztán majdnem fel is ébredt, ám a zebrától kapott növényektől kótyagos feje lassan visszasüppedt az álomba, mint valami nagy, hívogatóan puha, fehér párnába.

Szóval újra konstatálhatta, hogy zuhan, mégpedig egyenesen a milliárdnyi apró, fénylő pont felé, ráadásul ahogy közeledett, már azt is kivehette, hogy nem kell attól tartania, majd ráesik egyre, mert ott, ahova tartott, egyébként is egy kényelmes kis fekete üresség tátongott közöttük, ahonnan hiányzott egy fényecske.

– Hohó! – kiáltotta Plum immár teljesen a tudatában annak, mi is történik vele. – Azt már nem, oda nem megyek vissza, ha már egyszer kiszabadultam!

Ugyan még mindig elég keveset értett a körülötte húzódó világ logikájából, de azt rögtön felismerte, a szép szabályos rácsozatba rendeződött fényecskék között nem véletlenül húzódott minden irányban szabályos távolság. Ha egyszer visszakerül a helyére, akkor ismét be lesz oda zárva, és esélye sem lesz rá, hogy segítsen Screw-n, vagy Luna hercegnőn. Márpedig immár teljesen tisztán látta maga előtt jövetelének a célját, mintha csak egy fátyol esett volna le a szeméről: lehetőleg minél hamarabb meg kell keresnie mindkettőjüket, és segítenie kell rajtuk. A beszívott füst hatása már így is múlóban volt, ha egyszer ennyire ura volt a gondolatainak, nem lehetett biztos benne, hogy elég idő áll még a rendelkezésére.

Még mielőtt túl közel került volna a fénypontokhoz, minden akaraterejét összpontosítva fokozatosan lefékezte az esését, és szépen lassan vízszintes repülésre kényszerítette a testét. Szerencséjére a lebegés megtartása most sem jelentett neki különösebb problémát, lassan sodortatta magát valamilyen kis légáramlattal, mint már annyiszor régebbi álmaiban. Amikor legközelebb lenézett, meglepetésére és legnagyobb örömére már egyáltalán nem a fénypontok szabályos alakzata várta odalent, hanem a jól ismert, Ponyville körüli táj. Igazából még olyan nagyon el sem sikerült távolodnia onnan, ahol elaludt, tisztán kivehette maga alatt a Canterlot felé tartó utat, jobbra a Plum farmot, nem messze balra pedig Catkin bácsi erdőcskéjét.

Majd kiugrott a bőréből, annyira feszítette a tettvágy, ugyanakkor egy picit el is bizonytalanodott, és meg is rémült. Nem volt már annyira tompa, mint amikor az árnyéklények vonszolták a kényelmes kis gödrük felé, nagyon is jól felmérte az esélyeit, és nem állt túl jól. Luna hercegnő valahol az Everfree erdő közepén feküdt mozdulatlanul, és azok, akik legyőzték, szabadon garázdálkodtak. Mihez kezdjen most, hogy végre megadatott neki az a néhány órácska, míg még józanul cselekedhet, anélkül hogy felébredne? Vegye célba rögtön a romos kastélyt az erdő mélyén? Onnan nagyjából már tudta legalább az irányt, amerre a tisztást keresnie kellene, ahol Screw azzal a másik pónival a köveken hevert, ahol a hercegnő elesett. Igen ám, de abban nem volt biztos, hogy Screw-t ott fogja találni. Elég sok idő eltelt már azóta, hogy utoljára találkozott vele álmában, és a lány azóta dönthetett úgy is, hogy odébb áll. Lásson neki vakon megkeresni Ponyville környékén, vagy hívja inkább, mint ahogy a mókust szokta? Képzelje el valahova, hátha megjelenik? Vagy nézzen szét először azokon a helyeken, ahol valószínűleg megtalálhatja, például a kórház környékén, vagy a Catkin farmon felépített házikójában?

Egy dologban biztos volt. Nem akart egyedül Luna hercegnő legyőzőinek nyomába eredni.

– Screw! – kiáltotta csak úgy bele a levegőbe, miközben Ponyville felé lebegett, ám a kiáltása elég sokat veszített az erejéből, miközben lassan elbizonytalanodott, vajon van-e értelme megidéznie a lányt ilyen magasan – talán ő nem tud repülni, és nyomban le is esik.

Lejjebb ereszkedett, és teleszívta a tüdejét egy újabb kiáltáshoz, de a levegő a torkában rekedt. A Catkin tölgyes szélén járt éppen, és egy pillanatra a fák közötti réseken előtűnt Screw magasba épített kunyhója. Csakhogy a házikó terasza egyáltalán nem olyan volt, mint arra emlékezett: valami vörös nedvesség borította, melyből furcsa, fémes csillogás áradt. Plum a lehető leghalkabban kifújta az eddig bent tartott lélegzetét, és közelebb lebegett.

A teraszon három-négy olyan lény hevert vérbe fagyva, amik kellően távolról nézve emlékeztették ugyan pónikra, de amint közelebb ért, egyre inkább elbizonytalanodott. Ha valaha pónik is voltak, az ránézésre legalábbis hónapokkal, ha nem évekkel ezelőtt lehetett. Az üres szemgödrök és a csontokra aszalódott hús látványától felfordult a gyomra, igyekezett elszakítani róluk a tekintetét. A padlót néhány liter vér borította, ami viszont egyáltalán nem helyénvaló módon kimondottan frissnek tűnt, lassú cseppekben hullott a földre, miután lefolyt a deszkák közötti réseken. Az sem hagyott semmi kétséget, mi is ölhette meg ezeket a groteszk lényeket – a lécekbe legalább tíz darab vékony, lábnyi hosszú fémtüske ágyazódott be a testek körül. A szögből, amiben megdermedtek, Plum következtetni tudott a röppályájukra, ugyanis szinte ujjakként mutattak felfelé, a kunyhó egyik ablaka fölött a tető irányába. Onnan, ahol most lebegett viszont hiába követte a tüskék vonalát, vagy az eresz takarta el előle a mechanizmust, ami útjukra bocsájtotta őket, vagy Screw rejtette el igen ügyesen.

Közelebb óvakodni még legalább egy percig nem mert, de úgy látta, hogy a lassan táncoló faleveleken kívül semmi sem mozdul körülötte, és a gyomra kavargása múltával fokozatosan visszatért a bátorsága. Ha a lények még élnének, biztosan megmoccantak volna ennyi idő alatt, de hiszen egyébként is képtelenség, hogy bármi életben legyen, ami így néz ki (kivéve egy rossz álomban, nem igaz?), és Screw csapdái sem lőttek felé egyetlen fémdarabot sem. Valószínűleg addig, amíg nem ér hozzá semmihez, biztonságban van – bár ezek után egy picit nyugtalanította, hogy eddig mennyit mászkált gyanútlanul azon a teraszon, nem is sejtve, hogy akár egy pillanat alatt meg is halhatott volna.

„Nyugi, Screw sosem attól félt, hogy kirabolnák, amíg nincs otthon. Nekem úgy mesélte, hogy akkor van szüksége a csapdáira, amikor ő is bent van” – jutott hirtelen az eszébe, amit Applebloom mondott a barátnőinek nem is olyan régen. De akkor… ha a csapdák élesítve vannak… Lehetséges lenne, hogy Screw épp odabent van, a házában?

– Screw! – kiáltotta újból a nyakát nyújtóztatva az ablak felé, de még el sem halt a hangja teljesen, már meg is sikerült pillantania valamit, ami minden valószínűség szerint a lányhoz tartozott.

Odabent, a távolabbi fal mellett, de az ablak sarkából így is jól kivehetően egy hosszú, ezüstös tincs hevert a padlón. Ha le mert volna mászni a tornác korlátjáról, hogy közelebbről bekukucskálhasson, talán a gazdáját is sikerült volna megpillantania, de ahhoz rá kellett volna lépnie a véráztatta deszkákra, amihez nem sok kedve volt.

A lány viszont csendben maradt, meg sem rezdült a hívására. Plum nem lepődött meg ezen, emlékezett rá, amikor legutóbbi álmában a sziklán fekve találkozott vele, akkor sem szentelt neki több figyelmet. Valahogy ki kellene rángatnia a passzivitásból, és jelenleg nem sok ötlete volt rá, hogyan, azon kívül, hogy a fülét rágja.

– Látom, hogy bent vagy – mondta annyira hangosan, ami sejtése szerint odabent is érthető maradt. – Beszélnem kell veled! Hallod, Screw? Tényleg fontos lenne.

– Gyere csak be – érkezett odabentről tompán a lány hangja.

Plum tanácstalanul az ablakra nézett, majd önkéntelenül is a tornácon heverő tüskékre és tetemekre esett a pillantása. Kiszáradt torokkal nyelt egyet – semmi kedve nem volt kísérletezni a nyílászárókkal. Még mindig nem látta rendesen az eresz alatt elrejtett csapdákat, így abban sem volt biztos, hogy kifogytak a lövedékből. Balra a házikó masszív ajtaja most éppen olyan ijesztőnek tűnt, mint bármelyik ablak.

– Ne viccelj, nem őrültem meg – mondta inkább habozva. – Tudom, hogy telepakoltad csapdákkal a házad a szörnyek ellen, de én nem vagyok szörny!

– Nem vallanád be – felelte a lány hidegen.

– Nem vagyok az! Hogyan bizonyítsam be? – kérdezte Plum egyre kétségbeesettebben.

Odabentről semmi segítséget nem kapott, de még csak választ sem, ezért inkább nagyot sóhajtva a memóriájában kezdett kutatni, és sorolta, ami az eszébe jutott.

– Plum vagyok, Tiara buliján találkoztunk, ahol megharaptad Pint. Haza is kísértél, utána… Utána álmodtunk, és együtt repültünk, belém kapaszkodtál, úgy menekültünk meg. Amikor kórházba kerültél, akkor is… melletted voltam, és próbáltam segíteni. De ennek semmi értelme, mert úgysem tudok neked olyat mondani, amit te magad ne tudnál, ha csak álmodnád ezt az egészet, vagy amit mindenképpen el kellene hinned rólam. Amíg itt győzködlek, addig meg ki tudja, mit csinálnak éppen Luna hercegnővel azok a szörnyek! Szedd össze magad, kérlek, segítened kell! Legalább annyit mondj, hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok szörny?

Olyan kétségbeesetten kapkodva hadarta ezt végig, hogy teljesen kifulladt, mire befejezte. Néhány másodpercig csendben kapaszkodott a korláton, és a fejét erőltette, vajon mit is mondhatna még, mikor a lány alig hallhatóan megszólalt odabent.

– Nem számít, mit csináltok… Ez az egész csak egy álom.

Plum ezen a kijelentésen igencsak meglepődött, már csak azért is, mert ő maga valahogyan ismét teljesen megfeledkezett róla, nem a valóságban jár. Ez a hely igazából nem Screw háza, az erdő körülöttük nem Catkin bácsié, ő pedig repülve érkezett ide, ami a valóságban teljesen lehetetlen, mint ahogy az is, hogy csikó létére segítségére legyen egy alikornisnak. Csakhogy egyre inkább azt sejtette, valójában nem is álmodott. A hely, ahol járt, szörnyen valóságos volt, minden egyes cselekedete számított, igazi következményekkel bírt. Mintha az álomvilág és – ahogy a sámán nevezte – a szellemvilág két különböző dolog lenne, csak éppenséggel a bejáratuk volt ugyanaz, és tartalmukban hasonlítottak egymásra. Úgy érezte, mintha valahol félúton a kettő között felébredt volna… Az biztos, hogy a szellemvilág semmivel sem tűnt kevésbé létezőnek, mint az a porvilág, amiben ébren töltötte az életét.

– Tévedsz… – felelte halkan, majd felemelte a hangját, hogy odabent is hallható legyen. – Tévedsz! Veled ellentétben én jártam odakint! Te a kórházban heversz most mozdulatlanul, pont úgy, ahogy Luna hercegnő hever valahol a canterloti palotában. Az a különbség, hogy te tehetnél ellene, ő viszont nem! Amikor a szörnyek megtámadták, és kivették a testéből azt a kis fényecskét, a lelkét rabolták el! Nem térhet vissza a testébe, amíg mi nem segítünk rajta!

A kunyhóban lassan megmozdult és eltűnt Plum szemei elől az ezüstös szőrszálakból álló farok, és kisvártatva Screw makacsul szétálló sörénnyel keretezett arca tűnt fel az ablakban. A lány gyanakvóan összeszűkült szemmel lesett ki rá az ablakpárkány fölül, Plum mégis hihetetlenül örült neki, hogy végre, annyi idő után nem a lezárt szemhéjait kell látnia. Valahol belül igen kellemetlenül érezte magát, amiért ilyen számonkérően kényszerült beszélni a lányhoz, miközben valójában inkább segíteni szeretett volna rajta is, vagy legalább megkérdezni, hogy érzi magát, és mégis mire emlékszik abból a balszerencsés napból, mikor kórházba került.

– Mit mondtál? Mi történt a hercegnővel? – kérdezte Screw hitetlenül, miután feltolta az ablak alsó felét.

– Sokat nem tudok róla – mentegetőzött már előre Plum –, csak annyit, hogy miközben mi aludtunk, ő összeesett a palotában, és azóta sem ébredt fel. Gondolhatod, hogy az a sok egyszarvú a fővárosban mindent megtesz, hogy kiderítse, miért nem tért magához… Így hozzánk és a szörnyekhez is eljutottak, de…

Nem fejezte be a mondatot. Talán nem is volt rá szükség, hiszen a lány arcán a gyanakvás egyre inkább a megvilágosodásnak, majd a félelemnek adta át a helyét.

– Akkor… akkor ezért – motyogta Screw.

– Tessék? – kérdezett vissza a csikó teljesen elveszítve a fonalat.

– Nem éreztem, hogy álom lenne. És az egyszarvúk nem mennek semmire. Szabadon egyedül a hercegnő járhatott itt.

– Meg most mi – helyeselt Plum –, bár nem értem, hogy miért. Talán a szörnyek miatt, talán olyasmit szabadítottak el, amire ők maguk sem számítottak… Csak hogy valóra váltsák a jóslatukat, bekúsztak az álmainkba, és ezzel valahogy közelebb kerültünk a szellemvilághoz. Felhívták ránk a figyelmét, vagy valami ilyesmi. Anélkül nem ment volna, és másnak soha nem is fog menni. Nekünk is kellett hozzá ezen kívül a mókus is, a zebra, a sámán…

Plum fejében egy pillanatra mintha minden összeállt volna, csak hogy azután megint egy kupac üveggolyóként guruljon szerteszét a dolgok értelme. Ráadásul ezt a sok furcsaságot mind ki is mondta volna? Valószínűleg igen, mert vele szemben Screw lassan bólogatott, akár ha ő is értené. A lány közelsége határozottan rossz hatással volt rá, szétzilálta a gondolatait. Talán azért, mert már az ő fejében jár? Így érzett legutóbb is? Vagy ha nem, vajon csak azért, mert akkor nem állt tudatmódosító szerek hatása alatt?

Emellett egyre nyugtalanabbul mocorgott az érzés az agya hátuljában, valamiről megfeledkezett. Fehér sas mondott neki valamit, ami hirtelen értelmet nyert, és köze volt az üveggolyókhoz. Nem is!

– Várj csak, mit is mondtál? – rázta meg a fejét, és kényszerítette magát, hogy inkább a kunyhó mögötti erdő felé forduljon, hátha attól kitisztulnak a gondolatai. – Nem érezted, hogy álom lenne? Most pedig tudod, hogy ez álom?

Screw határozottan bólintott, majd kisimított az arcából egy tincs sörényt.

– De mégis honnan? Valami megérzés? – folytatta a kérdezősködést Plum. – Eddig valamiért azt gondoltam, amennyire nem szeretsz aludni, nem ismerheted túlzottan az álmokat…

– Egyszerű, mindig tudom – magyarázott a lány tágra nyílt szemekkel, szélesen gesztikulálva. – Van az az álom, ami ugyanaz, mint ami már egyszer megtörtént, és ritkábban van a másik, ami más. Vagyis néha összefolyik a kettő, egy része már megtörtént, más része nem.

Plum egy percig emésztette az elhangzottakat, mire sikerült beléjük valami értelmet vágni.

– Akkor te földhözragadtabb lehetsz, mint képzeltem – motyogta végül az állát dörgölve –, már bocs, nem sértésnek szántam. Mindig csak azt álmodod, ami már egyszer történt veled?

– Legtöbbször.

– És mindig tudod, hogy álmodsz?

Screw úgy nézett rá, mintha valami hihetetlen nagy butaságot kérdezett volna.

– Nyilván, mert az egyik…

– … megtörtént, a másik nem – fejezte be helyette Plum átlátva a lány egyszerű logikáját. – Az, hogy itt most beszélgetünk, …?

– Álom – vágta rá Screw.

– Az, hogy Lunát megtámadták a pókok?

Screw elbizonytalanodva lecsapta a füleit.

– Nem történt meg, nem tudom. De olyan volt, mintha… mintha akkor történne.

Plum lekászálódott a korlátról a kunyhó erkélyére, nagyon ügyelve, hogy ne lépjen bele egyik vérfoltba se a deszkákon. Egyre inkább úgy érezte, egy kicsit sétálnia kell, hogy összeszedhesse a gondolatait. Megtett pár lépést, míg csak a leengedett pallóhoz nem ért, ott visszafordult, és szembenézett Screw-val, aki időközben kíváncsian kidugta a fejét az ablakon.

– Mondhatok valami hülyeséget? – kérdezte leginkább magától, mert meg sem várva a lány válaszát folytatta is. – Lehet, hogy nem véletlen, lehet, hogy semmi sem véletlen. Talán éppen ezért választottak pont téged, mert a te álmaidnak különös köze van a valósághoz, és ettől veszélyesebbek, mint amiket mások látnak.

Screw ajkai vicsorra húzódtak a gondolatra.

– Engem használtak?

– Mind a kettőnket, bár azt nem tudom még, én hogyan kerültem a képbe. Sarokba szorítottak téged Fény Gyilkosával, mire megjelent Luna hercegnő, mint ahogy gondolom a rossz álmokban megjelenik, vagy legalábbis a veszélyesen rosszakban… Nem tudom, én még soha nem találkoztam vele, de ha minden igaz, akkor így kell lennie…

– Igaz. Én már találkoztam vele azelőtt is – szúrta közbe Screw.

– És akkor már nem is rád volt veszélyes az álom, hanem rá – fejezte be Plum, majd a fejéhez kapott. – Tényleg, ezt meg akartam kérdezni, ki hagyott olyan csúnyán helyben? Dr. Surehoof csak annyit mondott, valószínűleg póni volt. Az egész olyan, mintha a pókok ezt is tudták volna előre, mintha küldtek volna valakit, hogy biztosak legyenek benne, ott leszel majd, ahol nekik szükségük van rád…

– Erről most nem akarok beszélni – szakította félbe Screw fájdalomtól eltorzult arccal.

Plum egy pillanatra bizonytalanul elhallgatott. Ugyan nagyon szerette volna megtudni, mi is történt Screw-val igazából, de külsőre, és az eddigi beszélgetésük alapján teljesen az volt a benyomása, hogy még maga a lány is megfeledkezett arról, a valóságban hol is fekszik, és miért. Nem akarta őt kényszeríteni, hogy mindenképpen visszaemlékezzen ezekre a valószínűleg fájdalmas dolgokra, ezerszer szívesebben látta volna az arcán az eddigi óvatos kíváncsiságot vagy akár a haragot, mint a szenvedést.

Úgy döntött, egyelőre elnapolja Screw faggatását, és inkább csak csendesen reménykedik benne, hogy ha ennek az egésznek vége, akkor képes lesz rábírni őt, hogy tartson vele, vissza a valóságba is.

– Jó, akkor majd elmondod, ha felébredtél… – hagyta annyiban a témát.

– Nem megyek oda vissza!

– … de ne szaladjunk ennyire előre, előbb segítenünk kell Luna hercegnőn. Tudod, nem is olyan régen még teljesen el voltam veszve az álmomban, és akkor összefutottam egy sámánnal… – mikor idáig jutott a mesélésben, lopva Screw felé sandított, ugyanis sejtette, külső hallgatónak elég hihetetlen lesz a meséje, de a lány most csak hüllőszerűen merev, kifürkészhetetlen arckifejezéssel fixírozta. – Na és a lényeg, hogy ő mondott nekem pár furcsa dolgot, mert nem beszéltünk ugyan teljesen egy nyelvet, de valahogy olvasott a gondolataimban. Az egyik tanácsa azzal volt kapcsolatos, amivel azóta küzdök, hogy először próbáltam meg igazi céllal igazán mélyen álmodni, mármint hogy túl könnyen elfelejtem, mit is akarok, és csak sodortatom magam az eseményekkel ahelyett, hogy irányítani próbálnám őket. A sámán azt mondta, keressem meg a szikla-segítőmet, aki ilyenkor mindig visszarángat a valóságba, gondolom azzal, hogy figyelmeztet arra, csak álmodom. Így utólag vicces, azt gondoltam, talán igazi szikláról beszél, de szerintem téged láthatott meg az emlékeim között turkálva. Mit gondolsz, segítenél nekem?

Plum hosszú monológja után csend telepedett kettőjük közé. Egyre kevésbé volt benne biztos, vajon a lány érti, hogy mit is kér tőle, végül is nem magyarázta el túl részletesen. Screw arca továbbra is mentes volt minden érzelemtől, mintha még mindig emésztené az elhangzottakat.

– Csak ennyit kérsz? – szólalt meg aztán kisvártatva. – Szólok, hogy csak álmodunk, ha megfeledkeznél róla?

Plum bizonytalanul vakarta meg a füle tövét.

– Hát, tulajdonképpen csak ennyit, igen.

Azt nem sietett hozzátenni, hogy ez is csak tipp, és a nagy részét még mindig nem érti annak, amit Fehér Sas elmondott neki. Elképzelhető, hogy másfajta támogatásra is szüksége lesz, de ha egyáltalán arra rá tudja venni Screw-t, hogy kimozduljon a házikójából, már azzal is közelebb jut a céljaihoz.

– Luna hercegnőt megmentjük ezzel? – kérdezte még mindig picit gyanakodva a lány.

– Igen, ez a terv. Nem tudom megígérni, hogy sikerül, azt sem, hogy veszélytelen lesz, de ha rajtam múlik, akkor megmentjük. Senki más nem képes rá ebben a pillanatban rajtunk kívül, ebben biztos vagyok.

– A hercegnő mindig segített nekem – mondta Screw határozottan, miközben felnyúlt a feje fölé, és hangos kattanással elfordított valamit, majd kilépett a kunyhó ajtaján. – Visszaéltek velem és az ő jóságával. Veled tartok, nem érdekel, mennyire veszélyes.

Plum félig meglepődve, félig csodálkozva figyelte, ahogy a lány elsétál mellette, le a pallón, és csak a kunyhó alatti tisztáson állt meg picit türelmetlen testtartásban visszanézni. Jó, abban azért eléggé bízott, hogy rá tudja majd venni Screw-t, tartson vele, de mégis váratlanul érte a fordulat, a maga részéről még egy picit szerette volna a fejében megforgatni az eddigi információkat. Nem hiányzott neki más se, mint hogy eszetlenül beleugorjanak valamibe, és az utolsó métereken bukjanak el.

– Megyünk? – kérdezte Screw megfordulva.

Plum erre már elhatározásra jutott, és lesietett a pallón.

– Igazából ott kellene kezdenünk a keresést, ahol legutoljára láttuk a hercegnőt – próbálta meg átvenni a vezetést, leküzdve a még mindig halkan tiltakozó óvatosságát. – Azt hiszem, ha a régi kastélyt sikerülne megtalálnunk az Everfree erdőben, akkor onnan nagyjából odatalálnék.

– Tudom, hol a hercegnő – jelentette ki Screw, majd miután Plum felzárkózott mellé, meg is indult nagyjából Ponyville felé, keresztül Catkin bácsi erdőjén. – Ismerem azt a helyet, bár igazából máshol van.

Plum egy kicsit összezavarodott ettől a megfogalmazástól, főleg, hogy az elmúlt percekben megint sikerült elfelejtenie, hogy ez körülötte nem a valóság. Ennek ellenére nem akarta kizökkenteni a lányt; ha ő tudja, merre kell menniük, hát akkor induljanak csak arra. Végül is ha ez a módszer nem válik be, akkor még mindig felrepülhet a fák fölé, onnan meg könnyen kiszúrja a kastély romjait, és akkor kipróbálhatják az ő tervét is. Screw célirányosan tartott keresztül az erdőn, szinte majdnem teljesen dél felé, mintha csak valami láthatatlan madzag húzná abba az irányba, pedig útnak itt még csak nyoma sem volt. Az aljnövényzet vált mindössze egyre sűrűbbé körülöttük, ahogy átvágtak a tölgyesen.

Kisvártatva kijutottak Ponyville északi szélére, ahol egy árok és egy foghíjas cölöpsor jelölte az erdő végét és a település kezdetét, de Screw egy pillanatnyi megtorpanás után balra fordult, hogy széles ívben megkerülje a várost. Annyira ódzkodott lakott területre merészkedni, hogy még a Csobogó patakon is a kőhídtól vagy háromszáz lábbal feljebb keltek át, lábszáruk közepéig a jéghideg vízben gázolva. Screw le is hajolt, hogy igyon egy kortyot, talán csak megszokásból, mert különösebben szomjas nem lehetett, mivel máris továbbindultak. Plum megkönnyebbülésére minden különösebb akadály nélkül elérték az öreg hidat Ponyville déli határában. A lány anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna maga mögé, ráfordult az Everfree erdőbe vezető útra, de Plum azért hátranézett. A saját álmában elég régóta nem volt szerencséje megpillantani ezeket a házakat, hiszen már vagy egy hete elnyelte őket Fény Gyilkosa. De az valahol odafent volt, abban a kis kuckóban, ahol a szellemvilágnak a csakis rá szabott szeletében lubickolhatott – idelent az egész város majdnem olyan létezőnek tűnt, mint amilyen a valóságban, csak érzésre volt teljesen más. Mintha sokkal öregebb és sokkal fiatalabb lett volna, hatalmas és egy apró porfészek egyszerre, logikus és felfoghatatlan, az volt a benyomása, hogy talán ezer és ezer póni meg más lény szemein keresztül látja egyszerre. Kísérteties érzés volt, és sokat nem segített rajta az sem, hogy a város teljesen kihaltnak tűnt: az ablaktáblák csak üres feketeséget ásítottak felé, bármerre nézett, a poros földúton a sajátjukon kívül egyetlen más lábnyom sem látszott.

Éppen ezért nem tudta eldönteni, megkönnyebbüljön vagy inkább megrémüljön, amikor beértek az erdő sűrűbb részére, és a fák eltakarták előle az épületeket. Még az volt a szerencse, hogy itt egy jó darabon mellettük szaladt csilingelve a Csobogó, némi megnyugtató ismerősséget kölcsönözve a tájnak. Igen, ha most azon az ösvényen lekanyarodna jobbra, akkor előbb-utóbb Zecora kunyhójába jutna… De abban valamennyire biztos volt, a zebrát nem találná otthon, legfeljebb az üres házat járhatná körül. Screw viszont rendületlenül ment tovább dél felé a régi országúton, ami Appleloosába és Baltimare-be vezetett állítólag, és annak idején, amikor az Everfree erdő kevésbé volt nyugtalanító környék, forgalmas kereskedelmi útnak számított.

Az egyik leágazásnál, ahol egy picit nagyobb ösvény csatlakozott bele az országútba, lefordultak, és innen már csak néhány percet kellett sétálniuk, hogy a fák ritkulni kezdjenek körülöttük. Plum szíve nagyot dobbant, még meg is torpant egy pillanatra, amikor a hirtelen rátörő félelemmel teli izgatottság megbénította a lábait: immár előttük terült el az a tisztás, aminek a széléről figyelte annak idején, miként falja fel a középen fehérlő sziklák körül a talajt a sötétség, na és persze az igazi meg az álhercegnő vitáját, és végül Luna bukását… Mintha semmi sem változott volna, egyetlen fűszál sem nőtt egy centit se, minden éppen olyan volt, mint az emlékezetében. Ezek szerint Screw tényleg megjegyezte a helyet, és nem okozott neki különösebb gondot, hogy megtalálja.

Előtte a lány is megállt földbe gyökerezett lábakkal, így ki kellett kerülnie, ha alaposabban is körbe akart nézni a tisztáson. Amint közelebb lépett, rögtön felfedezte, hogy valami fekete dolog csillog a fűben a sziklák előtt, és mögöttük is mintha egy sötét kupac magasodna. Az összes érzékszervét erőltetve, menekülésre készen óvakodott előre lépésről lépésre, de semmi gyanúsat nem hallott és nem szagolt, csak a szemei tudatták vele, valami nincs rendben.

A fűben egy apró, végtelenül fekete, mégis csillogó üveggolyó hevert. Nem mert volna megesküdni rá, de a belsejében valami talán nagyon lassan mozgott. Valahonnan ismerősnek tűnt neki, és ahogy a memóriáját erőltette, arra is ráébredt, pontosan honnan: abban a végzetes pillanatban, amikor álmában megjelent a sziklákon a hamis Celestia, és eltüntette Fény Gyilkosát, akkor jelent meg a kis golyó, és esett a fűbe. Nem tulajdonított neki nagy szerepet, mert az alikornisokkal volt elfoglalva, de…

De minden jel szerint, amit a patájában tartott, maga volt T’Ngoroth darabkája, amit a pókok elloptak az ő álmából, és Screw ellen használtak, majd pedig bezárták és idedobták, amikor nem volt már rá szükségük. Kicsit ironikus volt, hiszen eddig mindig Fény Gyilkosa harapott ki darabokat másokból, most pedig neki zárták el egy részét – ugyanakkor dühítő is, hiszen ő ennél sokkal erősebbre teremtette a képzeletében a szörnyet, semhogy ilyen könnyen parancsolni lehessen neki, a pókok mégis egyetlen intésükkel megtették.

Míg ezeken rágódott, szórakozottan közelebb sétált a sziklákhoz, majd a látvány újra megállásra késztette. Screw-ra pillantott, aki, mivel nála valamivel magasabb volt, talán már régebb óta észrevette, mi is hever a kövek mögött. A lány mozdulatlanul állt, az arcán olyan irtózattal, amihez foghatóval Plum még életében nem találkozott, kimeredt szemekkel fixírozta a földön heverő csomót, ami minden jel szerint Luna hercegnő teteme volt.

Plum közelebb lépett a hercegnő testéhez, hogy jobban megvizsgálhassa, miközben végig az a nagyon furcsa érzés kerülgette, hogy amit lát, az lehetetlen. Egy alikornis hevert előtte, egy igazi hercegnő, márpedig az alikornisok halhatatlanok, Celestia hercegnő halhatatlan, így a testvére is az, jó nagy bajban is lenne egész Equestria, ha egyszer olyasvalamibe sikerülne belebotlaniuk, ami képes legyőzni őket. Akkor aztán mihez kezdenének? Hogyan ne végezne bármennyi egyszarvúval, ami egy alikornist elintéz? Hogyan tudnák a földpónik vagy a pegazusok megállítani?

És… és most megtörtént.

– Ez… Ez csak álom! – kiáltotta Screw, és abban a pillanatban már úgy is volt.

Hát persze. Csak álom! Ez a test itt előtte most ugyan halott, de az igazi Luna csak alszik, mégpedig azért, mert a pókok elvitték a fényecskéjét. Elég nagy bajban van, de mégis él, és ők pedig azért jöttek el idáig, hogy ha kell, életük árán is, de megmentsék.

Vetett hát egy hálás pillantást Screw felé, aki azóta is folyamatosan a fejét rázta hitetlenül, mintha maga sem bízna teljesen abban, amit mondott, a sörénye csak úgy röpködött körülötte. „Köszönöm, szikla-segítőm”, gondolta, „köszönöm, Fehér Sas, veletek, együtt van még reményünk”. Igen ám, de hogyan tovább? Induljon el találomra abba az irányba, amerre a pókok távoztak, hátha talál ott valamit?

– Figyelj, megvársz itt? – szólt Screw-nak. – Azt hiszem, felrepülök, és megnézem, mi van arra. Nyugodtan kiálts rám, ha megint nagyon elbambulnék.

– Én megmondom neked, mi van ott – szólalt meg egy vékony hang a sziklák mellett olyan hirtelen, hogy Plum összerezzent.

A fűben nem messze egy nehezen felismerhető kisállat állt, Plum mégis rögtön tudta, ki az. Nem telt el a valóságban túl sok idő azóta, mikor utoljára látta, a mókus most mégis határozottan sokkal döglöttebbnek látszott: végtagjaira ráaszott a bőr, a teste felpüffedt, egyik szeme hiányzott. Ha ez a látvány nem lett volna önmagában elég elrettentő, még az is eszébe jutott, amit Fehér Sas mondott róla nemrég.

– Na mi van, meglepődtél? Szellemet látsz? – kacagott rajta a mókus morbid vidámsággal. – Ne aggódj, én is meglepődtem, hogy itt találkozunk.

– Ez egy micsoda? – kérdezett közbe a tisztás széléről Screw, óvatosan úgy helyezkedve, hogy Plum mögé kerüljön, a mókussal átellenes oldalra.

– Nyugi, elintézem – motyogta Plum, majd a rágcsálónak címezve hozzátette: – Nem vagy túl jó bőrben, már ne haragudj.

– Mihez képest, fiacskám – legyintett a mókus vigyorogva – Mihez képest. De hagyjuk is az udvarlást, úgyis csupa rossz hírem van neked. Hiába szívtad el a zebra büdös kutyulmányát, és jutottál el idáig, a neheze még hátra van, és bele fog törni a bicskád.

– Nekem is van egy rossz hírem – lépett közelebb mérgesen Plum. – Egy szót nem hiszek el többé abból, amit mondasz nekem, legfeljebb ha meggyőződtem róla, tényleg úgy is van.

– Igen? – vonta fel ritkuló szemöldökeit a rágcsáló. – De kinyílt a csipád! Ám legyen, vegyük akkor sorra a legyőzendő nehézségeket. Segítség nélkül sem Luna mécsesét nem hozhatod el ide, sem a testét nem viheted el oda. Előbbi teljességgel lehetetlen, mert amint észreveszik, hogy eltűnt, nincs menekvés… utóbbit pedig fel sem bírod emelni.

– Tudom mire gondolsz – hagyta rá Plum –, már említetted, hogy nagyon kevés az akaraterőm idelent. Talán még mindig igazad is lenne, ha nem volna velem Screw.

A mókus végre hajlandó volt annyi figyelmet szentelni a kancának, míg egy másodpercre átlesett Plum lábai mellett.

– Üdvözletem, hölgyem – köszöntötte egy kevés gúnnyal a hangjában, még kissé ügyetlenül hátralépve és meghajolva pukedlizett is hozzá. – Ki méltóztatott mozdulni a letargiájából? Árulja el, mégis mivel járul hozzá eme lehetetlen küldetés sikeréhez?

Plum igyekezett minél előbb visszaugrani a rágcsáló elé, ugyanis élénken emlékezett még, mi szokott történni, ha valami nagyon felbosszantja Screw-t, és a mókust nem a tapintatos viselkedéséről ismerte eddig.

– Őt hagyd békén inkább – nyomatékosította szikrázó szemekkel. – Inkább jól figyelj, megmutatom, miért hasznos a segítsége.

Plum felvont szemöldökkel maga elé emelte az egyik patáját, mintha valamilyen varázslatra készülne, majd hátranyúlt az oldalán lógó nyeregtáskájába. Természetesen maga sem volt benne biztos, vajon amikor megérkezett a szellemvilágba, hozta-e a táskáját, talán nem, de nem is számított. Most minden idegszálával elhitte, hogy a táska ott van, ezért ott is volt. Nem kellett benne sokáig keresgélnie, hogy a finom pókselyem szövet a patájába akadjon. Ugyan nem gondolt már rá legalább egy hete, amióta ez az egész elkezdődött, pedig keményen megdolgozott érte, hogy megszerezze annak idején, ezért az ő álomvilágának a teljesen valós részévé vált. Márpedig ha ez csak álom, mint arra Screw felhívta a figyelmét, akkor miért is ne lenne nála a kendő?

Miközben a mókus tett egy óvatos lépést hátra, és a bajszát mozgatta kifürkészhetetlen, halott tekintettel, Plum kiteregette a szövetet maga elé. Természetesen az ékkövek pont ugyanúgy sorakoztak benne, mint ahogy hagyta őket, ott volt Fény Gyilkosa elleni felszerelésének minden darabkája: a pajzs, az íj, a kard és a páncél is. Ugyan továbbra sem volt halvány tippje sem, miként bírhatná rájuk az akaratát, mégis eszébe jutott, amit egyik régebbi álmában az elementálok tanítottak neki: az idézés, ahogy az ékkövekbe zárhatta őket.

Felvette a földről a fekete üveggolyót is, odalépett Luna hercegnő testéhez, majd félhangosan elmormolta az idézés szavait. Bár ékkőnek nem volt a legideálisabb, többé-kevésbé biztos volt benne, hogy működni fog. Fény Gyilkosa mágiája nem különbözött jelentősen attól, ami a felszerelését nyelte el, csak kiterjedésében volt hatalmasabb, és természetesen nem tűrt semmiféle ellenőrzést maga felett; ezzel szemben ez a kis szilánk, amit a patájában tartott, már egyszer elszakadt az egésztől és behódolt a pókoknak. Most az elementálok varázslatának pont ugyanúgy fog engedelmeskedni.

Az alikornis testének körvonalai lassan elmosódtak, mintha sötét festékkel rajzolták volna őket, amit most felold valami láthatatlan víz, és a leváló felhő a fekete golyó felé kezdett araszolni. Egy perc múlva Fény Gyilkosa úgy felszívta Luna hercegnőt, mintha soha nem is létezett volna. Plum az éjfekete golyót a többi kincse közé csomagolta a pókselyembe.

– Ügyes – köhögte a mókus a bemutató végén, valamiért most sokkal komolyabb hanghordozással. – Remélem, ki is tudod onnan szedni, különben azt hiszem, mérges lesz…

Plum válasz helyett csak keményen a rágcsáló szeme közé nézett.

– Elárulod végre, hova vitték a fényecskéjét?

– Valójában ha továbbmentek abba az irányba, el se tudjátok téveszteni – intett a mókus hozzávetőlegesen arra, amerre Plum a pókokat is látta távozni. – Egyenesen neki fogtok szaladni Tartarus falainak. Bizonyos okokból annál tovább nem követtem a szörnyeidet, de egészen biztos vagyok benne, hogy Lunát megtalálni egyszerűbb lesz, mint bejutni.

– Sejtem, mik lehetnek azok a bizonyos okok. Lakik arrafelé egy hatalmas, háromfejű kutya, akivel nem vagy túl jóban, igaz, Holló szellem?

A név említésére a mókus szemei összeszűkültek, szája fokozatosan félelmetes vicsorba torzult.

– Nem ajánlom, hogy elbízd magad, Névtelen póni, a saját érdekedben, mert könnyen otthagyhatod a fogad. Ne gondold, hogy bármit is tudsz rólam, vagy Cerberusról, vagy erről a helyről, vagy arról, ami odaát van. És ha már itt tartunk, a háromfejűtől neked sokkal több félnivalód lesz, mint nekem.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Plum némileg megszeppenve a halott rágcsáló dühétől.

A mókus még egy pillanatig remegő tagokkal állt, majd a ráncai fokozatosan kisimultak, miközben felemelte a fejét, és a levegőbe szaglászott.

– Fogytán az időnk. Jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer mondom el: Cerberus beteg. Az, ami évszázadokon keresztül szivárgott a környező erdőbe, őt is megfertőzte. Rossz hír ez Celestiának, de jó hír neked, ugyanis így bejuthattok ott, ahol a szörnyeid bevitték Lunát, és nem kell a közelébe se menned Tartarus főbejáratának, ahol a legnagyobb tumultus van mindig. Innen nagyjából fél mérföldnyire van egy hely, ahol a sziklafal lába mélyen az erdőbe nyúlik, annak a két oldalán, egymástól nem túl messze van két barlang. Nagyon ügyelj rá, hogy a dél felé nézőbe lépjetek be, mert a másikban a szivárgó gonoszság olyan lényeket hozott létre, amelyekre nem állsz készen. A barlang a bejáratától pár száz lábra kiöblösödik, a tér átellenes végében találsz egy falat, ami elnyeli a fényt. Ott próbáljatok átkelni.

– Csak simán át a falon? – hökkent meg Plum. – És valahol ott lesz a beteg Cerberus is?

– Nem értesz semmit! – kiáltotta a mókus, miközben mérgesen ugrott egyet. – Cerberus a fal! És egyáltalán nem lesz sima átkelni rajta. Lehet, hogy csak egyszerűen visszapattantok róla, vagy elpusztultok félúton, ha a meggyógyítása jobban sikerült, mint tippelem. Talán átjuttok, talán csak a személyiségeteket bontja majd le.

– Tegyük fel, hogy átjutunk – mondta Plum, miután megnyalta kiszáradt ajkait. – Hogy találjuk meg a hercegnőt?

– Az menni fog, ott egyedül ő világít. Legyél nagyon gyors, és add neki vissza a testét, mielőtt bármi is rájönne, mit tervezel. Ha Luna magához tér, neki elég hatalma van odaát is, hogy megvédjen titeket, és éppen eléggé okos ahhoz, hogy a legrövidebb úton kimenekítsen. Minden világos?

– Várj, még egy csomó kérdésem van!

– Helyes, csak tartsd meg őket magadnak, fiacskám! Ha nem indultok most azonnal, azok a kántáló idióták újra megerősítik Cerberust. Lunának már késő lesz, ha jövő hétig kell várnunk ismét a bejutásra!

 

Creative Commons Licence

Hozzászólások

Nagyon jó és izgalmas fejezet volt ez!

Zseniális mint mindig! :D
Betépett kisgyerek, depressziós és egyben kómás munkásasszony, egy zombi mókus, aki igazából holló, démonrákok és egy dealer zebra :D
hogy pattannak ki ilyenek a fejedböl? :D

Hát, Nite, te valahogy mindig megtudsz lepni engem. Úgy érzem nincs olyan feladat, szituáció, atmoszféra, amit ne tudnál megérteni és ábrázolni.

Elég hitelesen adód vissza az álomvilágot, akár ez Ünnepekben a gomba tripet. Lassan arra gondolok, hogy ilyen élek, hogy megírjam dolog van ebben.

Ami szembe ötlött és már szóvá is tettem, hogy Plum, keményen előlépett fú, de főszereplőnek, és Scrwe ilyen "side-kick" státuszba került. Ami nem baj, nagyon szépen megoldottad.

Azt a mókus-mókust én nagyon bírom. Kíváncsi leszek mit csinálsz majd vele. Az a kedvenc szereplőm, mindig valami nagy dolog előtt jelenik meg.

Csak így tovább!!!

nite képe

köszi mindenkinek a biztatást, igyekszem a további fejezetekkel :)

Új hozzászólás