10.

Merengve nézett le a keskeny repedéseken keresztül az odalent elterülő városra. A magas épületek árnyékai hosszúra nyúltak, az utcák zaja lassan alábbhagyott, még egy fél óra lehetett hátra napnyugtáig. Innen fentről sok mindent látott anélkül, hogy attól kellene tartania, bárki is felfedezné kívülről. A palotának ezt a részét közönséges sziklafalnak álcázták – és nem ez volt az egyetlen hasonló helyiség elrejtve a hegy gyomrában. Amilyen felséges, inspiráló és tekintélyt parancsoló látványt nyújtottak odafent a tornyok, épp olyan sötéten és titokzatosan kanyarogtak a járatok lefelé, mesterséges, szövevényes gyökérzetként. Ha jobban belegondolt, az egész mintha magát Celestiát jelképezte volna.

Pedig annál sokkal régebben épült, akkor, amikor még nem vezették alikornisok a pónik népét. Éppen ezért igen kevesen voltak, akik igazán ismerték minden egyes folyosóját. Ő maga imádta felfedezni ezt a kusza labirintust, bár ritkán adódott rá elég ideje. Mégis éveken, évszázadokon keresztül bolyongott itt, és mindig talált újabb és újabb elágazásokat, rejtett be és kijáratokat. Mindet felvéste a mentális térképébe, az „egyszer még jól jöhet” címszó alá. Nagyjából sejtette, melyek azok az útvonalak, amik mélyre futottak, és összekapcsolták az épített palotát a hegy alatti természetes barlangokkal, ezeket igyekezett elkerülni, hiszen semmi közük nem volt a pónik hagyatékához, mérföldeken keresztül húzódtak idelent néha annyira elkeskenyedve, hogy csak hason csúszva fért volna el bennük. Fiatalabb korában sokszor úgy beszorult némelyikbe, hogy egyedül teleportálva szabadulhatott belőlük – persze mire erre rájött, addigra elszaggatta a ruháját, csupa sár és por lett a sörénye, és Celestia végül mindig megdorgálta.

Ez a terem, ahol most állt, sokkal régebben készült, és mégis sokkal ismertebb volt, mint a járatok nagy része. Akkoriban építették, amikor a pónik még csak egy erődítményt terveztek létrehozni a hegy tetején. Valamiféle rejtett őrtoronynak szánták, és ennek a célnak tökéletesen meg is felelt. Azután ahogy az idő múlt, a legtöbben megfeledkeztek róla, míg végül egy tucatnyi póni ismét felfedezte, és most titkos találkahelyként használták.

Egy pillanatra érezte, amint felmered a tarkóján a szőr, és ebből tudta, többé nincs egyedül. Hátrafordította a fejét, és hagyta, hadd szokják meg a szemei a kis terem félhomályát az odakinti napfény után. Nagyon is tisztában volt vele, ki fog érkezni, és mégis, agyának első reakciójaként két sápadt, pókszerű lény jelent meg lelki szemei előtt. Nevetséges ötlet volt, hiszen a követek valamelyik ismertebb pincében pihentek, és egyébként sem félt tőlük. Talán el nem pusztíthatta volna őket, de szarvának egyetlen csapásával gondoskodhatott volna róla, hogy eltűnjenek ebből a világból, ha illetlenül viselkednek és nem tartják be a pónik szabályait.

Nem bízott benne, hogy felfedezné a látogatóját, és a négy falon kívül nem is látott semmit, egészen addig, míg az egyik érdesen megmunkált sziklafal nem pislantott egyet az orra előtt. Ettől az álca megtört egy röpke pillanatra, és engedte a szemeinek, hogy az érkezőre fókuszáljanak – de csak egy pillanatra. Úgy érezte, a fal felülete felpúposodik, vet egy póni formájú hullámot, azután ismét kisimul, és máris újra egyedül maradt a teremben. Majdnem teljesen egyedül, leszámítva a mellette állót, akinek néha elkaphatta egy-egy másodpercre a tekintetét, amint a póni pillantása a lenti város egyik épületéről a másikra röppent.

– Luna hercegnő – köszöntötte a jövevény, fogai megvillantak a szürkeségben.

– Üdvözlünk, Crystal.

Crystal Glass szemei lejjebb ereszkedtek, majd el is tűntek egy rövid időre, ami azt sejtette, éppen mélyen meghajol. Luna értékelte a gesztust, főleg, hogy ha a láthatatlan kanca meg akarta volna spórolni, akkor sem vette volna észre.

Mikor? – kérdezte a kanca olyan éllel a hangjában, amit senki másnak nem bocsájtott volna meg.

De az ígéretét meg kellett tartania. Crystal azért dolgozott neki, mert megígérte, hogy minden erejét bevetve segít rajta. Ez még közvetlenül azután történt, hogy visszatért Equestriába – akkoriban kevesen voltak annyira kétségbeesettek, hogy kéréssel forduljanak az Éjszaka Úrnőjéhez, akiben talán nyomokban még mindig ott lakozik Nightmare Moon.

A történetek szerint Crystal az egyik legszebb egyszarvú volt, aki valaha született Equestriában, ugyanakkor mesteri varázsló is. Ám a saját külsején kívül semmi nem érdekelte, és végül hiúságáért és nagyképűségéért el is nyerte a büntetését: beleszorult egy varázslatba, ami elintézte, hogy soha többé senki se pillanthassa meg teljes egészében. A bundája semmilyen fénysugarat nem vert vissza, hanem ahogy elnyelte őket, teste ellentétes oldalán ki is sugározta, ezzel eltüntetve őt minden fürkész tekintet elől – kivéve a szemeit és a száját, amikor azokat nem csukta be –, léptei annyi neszt sem csaptak, mint egy szellő, ráadásul a passzivizálódott mágiát csak erős összpontosítással fedezhette volna fel a legképzettebb egyszarvú is.

Mikor? Mikor fog végre megszűnni ez az átok? Vajon majd csak akkor, mikor már Crystal szépsége a kortól elhalványul? És ha Luna megtalálja a módot a megtörésére, akkor az egyszarvú mihez kezd a szabadságával? Ismét olyan felvágós lesz, mint azelőtt? Vagy megtanulta a leckét?

– Türelem, Crystal. Ha könnyű lenne, nem tőlünk kértél volna segítséget – próbálta csillapítani a kanca indulatait.

– De vajon önnek mi az érdeke, hercegnő? Lemondana-e a legjobb kémjéről?

– Bíznod kell bennünk. Képességeidnek hála magad is meggyőződhetsz róla, az igazat mondjuk.

– Nem, hercegnő! Tisztában vagyok vele, az alikornisok érzékelik a jelenlétem – mondta Crystal nevetve, majd csendesebben folytatta: – Természetesen utánajártam, és tudom, hogy keresik a pónijai a megoldást. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy ön mindent megtesz, ami a hatalmában áll.

Luna összeszűkített szemeit Crystal Glass felé kapta, amitől a kanca hátrált vagy két lépést. Az, hogy szükségük volt egymásra, nem jelentette azt, hogy sértegetheti is őt! Mi lesz a következő, nyíltan hazugnak fogja nevezni? Vajon ha alaposan összekormozza azt a csillogó bundát, akkor is képes lesz minden fényt átereszteni?

A sziklafal szürkeségén ismét hullámok szaladtak keresztül, amint Crystal Glass meghunyászkodva lecsapta a füleit. Lunának a bizonytalan, szellemszerű körvonalakat fürkészve újra az eszébe jutottak a követek. De miért? Sok szörnyűséget látott már, megtanulta kizárni őket az elméjéből. Ha lesz egy kis ideje, tarthatna némi önvizsgálatot, kideríthetné, miért térnek minduntalan vissza gondolataiba a pókok.

Ahelyett, hogy utat engedett volna haragjának, inkább vett egy mély levegőt, és visszafordult a város felé.

– Van valami jelentenivalód? – kérdezte kemény, parancsoló stílusban.

– Igen, hercegnő – érkezett a felelet még mindig kissé szemrehányóan, mintha azt akarná jelezni, "én betartom az egyezségünket". – Amíg pihent, Crescent Caller testét az északi toronyba szállították. Aura Dancer egy sztázis varázslattal teljesen megállította a számára az időt, amíg Celestia hercegnő döntésre jut, mihez is kezdjen vele. Két különös, póninak álcázott mágikus valamit is a pincébe kísértek Star Charmer vezetésével, de erről ön sokkal többet tud nálam, mert arra a megbeszélésre én nem juthattam be.

Luna gyanakodva próbálta kifürkészni a kanca tekintetét. Ezt vajon csak azért mondja, mert tényleg nem lett volna szabad a trónteremből kiszivárognia semminek? A maga részéről úgy sejtette, Crystal az őrség egyik tagjából mindent kihúzott, bár most inkább célszerűnek látja játszani a tudatlant. Egyelőre belement a játékba.

– Nem vesztettél sokat – legyintett, mintha az egész nem számítana. – Unalmas diplomáciai ügyek.

Crystal Glass alakja újra dobott egy hullámot, de a konkrét testbeszédét Luna nem vehette ki.

– Azt hiszem, a nővére nem teljesen így gondolja, hercegnő – folytatta a kanca halkabbra fogva a hangját. – A nappali őrség a tartalékai egy jó részét mozgósította, megerősített járőrökkel van tele a város. Igyekeznek úgy intézni, hogy a lakosságnak ne tűnjön fel, de ha valaki elsétál a palotától a déli kapuig, akár kétszer annyi fegyverest is megszámolhatna, mint egy átlagos napon. Shining Armor százados és a különleges alakulat egy része hajnali három órakor speciális bevetésen vesz részt. Úgy hallottam, a százados Canterlot körüli statikus pajzsát fogják tesztelni anélkül, hogy gyanút vagy pánikot keltenének. Az egyszeri szemlélőnek az a feltételezése támadhatna, Equestria esetleg valamilyen fenyegetést kapott…

Luna hezitálva futtatta végig a pillantását a városon. Nem volt igazán jó ötlet a saját hírszerzési vezetőjétől megtagadni az információkat.

– Tudod, hogy titkolunk előled valamit – szögezte le inkább nyíltan. – Azért tesszük, mert az igazságot gyakran nehéz kihámozni a pletykákból. Azt szeretnénk, ha most nem hinnél senkinek a saját szemeden és füleden kívül, még nekünk se.

– Értettem – mondta Crystal némi megfontolt csend után. – Hercegnő, van még valami. Az ön nővére…

– Szólítsd csak Celestia hercegnőnek – legyintett Luna ingerülten. Crystal szerette apróbb sértésekkel bosszantani az alikornisokat, és néha figyelmeztetni kellett, hol a helye.

Celestia hercegnő – ismételte Crystal gúnyosan tagolva, ami még rosszabb volt, mint az iménti megnevezés – újra elutazik az éjszaka. Nem sikerült kiderítenem, hogy hova, ami önmagában is felettébb gyanús.

Luna a hegyek mögött lassan lenyugvó napra emelte a tekintetét.

– Köszönjük, Crystal, jó munkát végeztél. Leléphetsz – szólalt meg hosszú szünet után, és mire legközelebb hátrafordult, a kancának nyomát sem látta.

 

***
 

Felkaptatott egy keskeny és sötét csigalépcsőn, mígnem a tetején sziklafalba nem ütközött. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és tudatával kinyúlva élőlények után kutatott odafent, majd amikor senkit nem talált a környéken, felemelte az álcázott csapóajtót, és kisétált a fölötte húzódó folyosóra. Innen már a palota alatti titkos járatok kevésbé titkos szakaszán folytathatta útját, nem számított, ha valakivel esetleg összefut. Sietve megmászott néhány lépcsőt, elgaloppozott vagy egy tucat elágazás mellett, mígnem a lakosztályába vezető átjárónál lyukadt ki. Óvatosan megbökte a fal egy meghatározott részét, mire az a túloldalon álló könyvesszekrénye egy darabjával együtt hangtalanul félrecsúszott.

A szobája meglepetésére nem volt üres.

A kandallónál a nővére állt, elgondolkodva szemlélve egy apró, félhold alakú medált. A medál valaha a teliholdat ábrázolta, és sokat jelentett Lunának. Ő maga törte ketté réges-rég, azóta nem tudta a másik feléről, merre is jár.

Celestia kifejezéstelen arccal, óvatosan visszahelyezte a medált a dobozkába, amiben eddig hevert, majd Luna felé fordult, és mintha csak most venné észre az érkezését, elmosolyodott.

– Luna! Azt hittem, fel kell ébresszelek, erre nem vagy sehol! – mondta kedélyesen a nővére.

Ez a történet annyi sebből vérzett, hogy inkább nem is szólt rá semmit. Csikó korában is rettentően utálta, amikor Celestia minden előzetes figyelmeztetés nélkül berobogott a szobájába, és eltartott neki majdnem egy fél évszázadig, mire könyörgéssel, fenyegetőzéssel és módszeres zsarolásokkal sikerült megtanítania, hogy kopogjon.

Szóval Celestia tökéletesen tisztában volt vele, nem tartózkodik a szobájában, és mégis belépett. Nem mintha nagyon számított volna, Luna időközben maga is felnőtt, semmilyen ciki dolgot nem tartott már a szobájában, nem hagyta szét a cuccait, nem dugdosta a nassolnivalókat az ágya alatt addig, amíg azok meg nem penészedtek. Az otthonos, rendben tartott kis helyiségbe bármikor szégyenkezés nélkül meghívhatta volna a nővérét. De akkor mitől érezte magát rosszul, amikor kiderült, hogy már megint hívatlan látogatóként tört rá?

Egyszerű. A viselkedésével Celestia azt sugározta, "te kicsi vagy, én nagy vagyok és öreg, ennél fogva rendelkezem feletted". A nővére egyik tipikus játszmája volt, amibe most nem volt semmi kedve belemenni. Jobb, ha ki sem mutatja, mennyire bosszantja a dolog, hátha Celestia előbb-utóbb megunja, és keres más elfoglaltságot magának.

– Örülök, hogy beugrottál, Tia – mondta inkább. – Mostanában úgy érzem, mindig csak hivatalos ügyekben találkozunk.

– Ezt magam is felettébb sajnálom – jelentette ki Celestia, és érzelemmentes hangja ellenére mintha egy felhő suhant volna át a homlokán. – Mindketten tudjuk, miért van így: nem dughatjuk a fejünket a homokba. És ha már itt tartunk, jobban tennéd, ha nem kószálnál túl mélyre a palota alá se. Véletlenül összefuthatsz néhány ellenségünkkel, legyenek azok láthatók vagy láthatatlanok

Luna patája egy pillanatra megállt a levegőben, azután visszatolta a szekrényt a helyére. Az odalenti labirintust őrző rúnák gyengülését természetesen maga is érezte, bár nem vette biztosra, hogy csak ezekre gondolt a nővére. Kicsit nyugtalanította, hogy esetleg Celestia pontosan tudhatja, mikor kivel találkozik, de azért igyekezett az arcára egy kedves mosolyt erőltetni, miközben hátrafordult.

– Készíthetek neked egy limonádét? – kérdezte a legelbűvölőbb hangján, miközben az asztalán sorakozó gyümölcsök felé intett. – Nemsoká fel kell keltenem a holdat, de addig még van pár percünk.

– Ne fáradj, nem maradhatok – felelte a nővére, és tett egy lépést az ajtó felé. – Tulajdonképpen meg szerettelek volna kérni, hogy kísérj ki. Addig is beszélgethetünk.

– Egy újabb éjszaka, amit a kastélyon kívül töltesz? – tette fel a kérdést Luna, és közben nagyon remélte, az arca épp olyan ártatlan, mint azt szeretné láttatni.

Celestia a nyakát elegánsan a magasba nyújtva kisétált a folyosóra, és megvárta, míg Luna becsukja az ajtót maga mögött.

– Így van. Sajnos nap közben eléggé lefoglalnak a birodalom apró ügyei, így bármennyire is szeretném követni a példádat, és meditálni pár órácskát a szabadidőmben, nem tehetem. Meglehetősen nyugtalanítanak az elmúlt napok eseményei, téged nem?

Luna csak hallgatott, miközben próbált lépést tartani a nővérével, aki hosszú lábainak köszönhetően elég jó tempót diktált felfelé, a déli toronyhoz vezető folyosón.

– Attól tartok, az a látszólagos nyugalom, amiben eddig éltünk, hamarosan véget ér – folytatta Celestia. – Természetesen tudtuk, hogy ez az idő is el fog érkezni, bár bíztunk benne, lesz alkalmunk rendesen felkészülni.

– Felkészülni? De hiszen minden kudarcunk ellenére egyáltalán nem állunk rosszul! Sikeresen életre keltetted a Harmónia elemeit, és a visszatértemmel Equestria alikornisainak a száma máris megduplázódott! Valld be, nővérem, ezer év múlva sem éreznéd magad felkészültnek.

– Talán igazad van – hunyorított rá Celestia egy félmosollyal. – Bár… Ezer év alatt talán lenne időnk megkeresni az ellenségeinket, és egyesével leszámolni velük, mielőtt összefoghatnának ellenünk… Micsoda szerencse a számukra, hogy a pónik népe ilyen békés!

Luna felsandított a nővérére. Mellette a fehér alikornis egy percig szótlanul baktatott a visszhangos folyosón, szemeiben mintha apró, vörös szikrák pattogtak volna a fáklyafényben.

– Nem említetted még, hová is mész… – törte meg végül a csendet.

– Áh, igen, bár magad is sejtheted. Az Őrzőkkel fogok találkozni. Fel kell mérnünk Tartarus falait, és a pecsétek állapotát. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meglepjenek minket, jó előre értesülnünk kell róla, ha bármilyen fenyegetésre kell számítanunk onnan. Ezen kívül ha a mágikus mintázatok még megengedik, a napforduló előtt visszatérek a tanítványaimmal, megpróbáljuk befoltozni a réseket, és esetleg néhány újabb abjuráció igézetet is felhelyezünk. Tudom, nem sok, de ezzel talán nyerhetünk még egy kis időt. Ha sikerülne… ha sikerülne a számunkat még egyszer megduplázni, ahogyan te fogalmaztál, akkor valamivel nyugodtabb lennék.

Beszélgetés közben megmásztak néhány emeletnyi csigalépcsőt, és kisvártatva Luna már a friss, alkonyi levegő simogatását érezte az arcán. Kiértek a déli torony egyik alacsonyabb, de cserébe szélesebb erkélyére, a város apró fényei ezernyi csillagként ragyogtak odalent.

Celestia az erkély korlátjához lépett, végigfuttatta a tekintetét a láthatáron, majd intett a testvérének.

Luna koncentrálva lehunyta a szemét, a szarva izzó fehér fénnyel felragyogott. Csak néhány másodpercig állhatott így csendben, de mire a szél a sötét, keleti égről arrébb kergette a felhőket, már előtűnt mögülük a hold.

– Hajnalban jövök – jelentette ki Celestia, és kitárta méretes szárnyait.

– Nem mehetnék én is veled? – csúszott ki Luna száján, mielőtt még igazából végiggondolta volna. A nővére programja sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint egész éjszaka semmit se csinálni „uralkodás” címszóval.

– Jobb, ha ezt magamban intézem el. Éjszaka te foglalkozol Equestria ügyeivel.

– Amikor minden póni egyébként is alszik…

– Igen, az alattvalóink talán alszanak, de az ellenségeink ilyenkor ébrednek csak fel igazán.

– Csak segíteni szeretnék – kérlelte a nővérét Luna. – Együtt erősebbek vagyunk.

– Nézd, nem állítom, hogy teljesen veszélytelen lenne Tartarus falainak átvizsgálása. De nem hiszem, hogy jól mérted fel az erőviszonyokat: pontosan ezért kell itt maradnod arra az eshetőségre, ha velem bármi történne.

– De…

– Luna, miért nem a saját kötelességeiddel törődsz?! – fordult hátra Celestia szigorúan. – Emlékszel, legutóbb is mi lett a vége?

– Nem telik el nap, hogy az orrom alá ne dörgölnéd… – suttogta válaszul, és lehajtotta a fejét.

– Csak tartsd meg, amit ígértél. Nem lehetek mindenhol egyszerre, egyikünknek itt kell maradnia. Világos?

– Világos, nővérem – felelte Luna lecsapott fülekkel, de Celestia addigra már elrugaszkodott az erkélyről, és erős szárnycsapásokkal egyre gyorsulva távolodott.

Egyikőjüknek maradnia kellett, és természetesen ki lenne az, ha nem a fiatalabb? Már megint azt kell csinálnia, amit ő akar. Mi értelme volt Canterlotban szobroznia? Bezzeg a nővére nap közben is oda utazik, ahova csak szeretne, hacsak nem szólítja valami nagyon fontos diplomáciai küldetés a palotába. Neki viszont itt kell maradnia, mint valami fogolynak.

Hangzatos cím volt ez az "Éjszaka Hercegnője”. Hiszen a pónik birodalmában nappal Celestia hercegnő uralkodik, éjszaka pedig Luna, nem? Egy frászt. Éjjel-nappal az történt, amit a nővére jóváhagyott. Még néha a saját beosztottjai is megkérdőjelezték a parancsait, és Celestiához futottak megerősítésért. Kivéve talán azon keveseket, akiket rögtön ki is nevezett az Éjjeli Őrsége élére.

Ugyanakkor utálta is magát, amiért ennyire megosztja a pónikat. Megfogadta, hogy soha többé nem lép erre az útra.

Valahogy úgy kellene intéznie, hogy inkább kiegészítse, támogassa a nővére törekvéseit, nem? Végül is akár hálás is lehetne neki, amiért egyáltalán ennyi hatalmat kapott tőle. Első ránézésre patánfekvő megoldásnak tűnt: két testvér a nap és a hold szimbólumaival, miért ne uralkodhatnának felváltva? De Equestrián kívül bárhol máshol egyszerűen kinevetnék már csak az ötletet is. Ha például griffnek született volna, és nem alikornisnak, az egyetlen esélye az uralkodásra az lenne, ha eltenné láb alól az idősebb testvéreit.

Akárhonnan nézze is, az éjszaka mindenképpen alárendeltje a nappalnak, hiszen éjszaka a pónik alszanak. Jobb lesz hát mindenkinek, ha tesz egy lépést hátra, és elfogadja a helyzetet, mert egyszer már rossz vége lett az akaratoskodásának.

Egyébként is ki van zárva, hogy ne tudná hasznossá tenni magát Canterlotban! Ott van például az a teszt, amire Shining Armor készül. Azt például szívesen megnézné, és mi is akadályozhatná meg benne? Egyelőre ugyan fogalma sincs, hol is terveznek összejönni Celestia pónijai, de egy századost nem tartott sokáig megtalálni még a palotán kívül sem, hacsak nem akarnak nagyon titkolózni. És ki merne titkolózni egy hercegnő előtt?

Hűvösen elmosolyodott, amíg elképzelte azt a jelenetet, amint bárki is megpróbálja feltartóztatni, és kitárta a szárnyait, hogy levesse magát az erkélyről a mélységbe, rögtön meg is indítva a keresést. Ám mikor lelépett volna, sietősen közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét a torony belsejében kanyargó lépcsők felől.

Hamarosan egy egyszarvú bukkant elő az ajtó nyílásában, fényes, zöld sörényén megcsillantak a lenti fények. Luna nyomban felismerte Emerald Leavest, aki a nővére szolgálatában álló legerősebb egyszarvúkat tömörítő belső körhöz tartozott. Nem olyan régen nyerte el ezt a pozícióját, már Luna érkezése után, ezért mindenképpen fiatalabb tagnak számított, és eddig túlságosan fontos feladatokat nem bíztak rá. Végigmérte hát tetőtől patáig, enyhe rosszallással a tekintetében, amiért megakasztotta a tervei végrehajtásában az érkezésével.

A kanca pillantása ijedten kutatva rebbent körbe az erkélyen, majd Luna arcán megállapodva szinte elnézést kérően húzta fel az egyik mellső lábát.

– Elnézést a zavarásért, hercegnő! – szólalt meg kissé reszketeg, magas hangon. – Sürgősen beszélnem kell Celestia hercegnővel!

– Ezt abban az esetben teheted meg, ha igen gyorsan tudsz repülni, vagy utoléred még egy telepátia varázslattal – felelte Luna érzelemmentes hangon, bár azért némi elégtételt érzett, amiért a nővére esetleg lemarad valami érdekes üzenetről. Az lenne ám csak a jó móka, ha valami kellően fontos dolog lenne, és kénytelenek lennének őt bevonni Celestia hiányában! Hiszen azért maradt itt, nem igaz?

Emerald Leaves gyorsan lehunyta a szemeit, majd mielőtt még varázsolt volna, ráébredhetett, mennyire udvariatlan, mert ijedten újra felnézett, és suta köszönettel Luna felé bólintott.

– Ugye megengedi… – motyogta a kanca, és a következő pillanatban elmerült a mágiájában.

Luna egy darabig halvány érdeklődéssel szemlélte az erőlködését, majd amikor már majdnem ráunt, Emerald figyelme újra visszatért a körülötte lévő világra.

– Ne haragudjon, hercegnő, nem tudom már elérni a távolság miatt. Esetleg, ha megkérhetem, volna olyan szíves, és talán szólna neki…

Nos, azért az arcátlanságnak is voltak határai. Luna kihúzta magát, és emelt fővel sandított le a hozzá képest apró kancára, akinek ijedtében elkerekedtek a szemei, és újra maga elé kapta az egyik patáját.

– Ez nem a mi problémánk, Emerald Leaves – dördült le direkt jó hangosan. – Ha a mondandód érdemes Equestria hercegnőinek figyelmére, akkor ki vele, egyébként pedig távozz!

A póni hátrált vagy két lépést, és Luna eleinte azt hitte, túlzottan sikerült megijesztenie, és inkább elmegy, minthogy vele kelljen tovább társalognia, de azután Emerald Leaves összeszedte magát, nyelt egyet, és végre kibökte a mondanivalóját.

– Luna hercegnő… a követek… eltűntek!

Nem volt biztos benne, hogy jól értette, ezért még vagy kétszer visszapörgette a fejében az elhangzottakat. De így már egészen más értelmet nyert Emerald Leaves ijedt viselkedése, és az is egyre nyilvánvalóbbá vált, miért őt küldték a többiek a rossz hírrel.

– Azonnal mondj el mindent! – parancsolta.

– Egyelőre magunk is keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy amikor a megbeszéltek szerint alkonyatkor megjelent Shining Armor százados a pónijaival kíséretet biztosítani nekünk és a követeknek, már nem találtuk őket abban a pincében a keleti torony alatt, ahova reggel lepihentek. Zavarni nem mertük őket, meg hát… izé…

– …Egyébként sem túl bizalomgerjesztő alakok – segítette ki Luna.

– Pontosan! Így csak a ki– és bejáratokat őriztük, kezdetben Star Charmer, majd Aura Dancer vezetésével.

– Biztos vagy benne, hogy még ebben a világban vannak?

– Bennünk is felmerült ez a patánfekvő kérdés, de Aura Dancer azt mondta, az anyagi valójukat, bármily csekély legyen is az, nem tudták volna átvinni más síkra egy kapu nyitása nélkül, azt pedig észrevette volna.

– Ha figyelt, akkor valószínűleg – hagyta helyben Luna.

De legalább volt értelme annak, hogy Canterlotban maradt. Vajon a nővére sejtette, hogy ez lesz? Vagy inkább csak be akarta biztosítani magát minden oldalról. Ő maga annyira igyekezett a pókokat kiverni a fejéből, hogy végül sikerrel is járt, és nem foglalkozott többet velük, egyszerűen feltételezte, majd a nappali őrség elintézi őket. Viszont ha szabadon lófráltak Canterlotban, az semmi jót nem jelentett… És mindenképpen megindokolta Celestia elővigyázatosságát.

Miért? Miért kellett a nővérének mindig igaza legyen? Olyan szívesen megnézte volna, amikor egyszer téved. Ezt a helyzetet is sokkal jobban megoldaná, az biztos.

De most neki kell felnőnie ehhez a hirtelen nyakába szakadt felelősséghez, és el kell intéznie, mire Celestia hazaér, ezzel is bizonyítva, hogy rá lehet hagyni az uralkodást egy éjszakára – pedig valójában semmi kedve nem volt már hozzá. Mit is tenne ilyenkor Celestia? Biztosan nem idegesítené fel magát ennyire, biztosan hideg fejjel döntene, nem csaponganának a gondolatai össze-vissza, és biztosan eszébe sem jutna, hogy esetleg megfutamodjon a feladat elől, visszahúzódva a saját tudatába, vissza oda…

Hirtelen megálljt parancsolt felzaklatott elméjének, és gyorsan kiürítette a fejét, csak hogy villámcsapásként hasítson belé a felismerés: nem azért akart kitérni a probléma elől, mert tényleg félt volna, vagy nem érezte volna magát képesnek rá – sokkal inkább azért, mert ismét megérezte a hívást az álomvilágból, egyelőre csak kellemetlen viszketésként hátul, a koponyája belső falán, de fokozatosan erősödve.

Na, most aztán szép kis pácba sikerült keverednie! Egy perce még óhajtotta a valódi hatalmat, most pedig egyszerre mindenkinek rá volt szüksége. Márpedig a hatalom rengeteg felelősséggel jár, felelősséggel tartozik az odalent alvó alattvalóinak, hogy vigyáz rájuk álmukban, nem hagyja, hogy bármiféle óriáspókok ólálkodjanak be az ablakaikon, és azt sem, hogy az álomvilág ragadozóinak essenek prédául.

De melyik feladata a fontosabb? Egyszerre nem lehet két helyen, választania kell! És ha választ, az azzal jár, hogy valakit cserben hagy… Mit tenne egy ilyen helyzetben Celestia…?

"Luna, miért nem a saját kötelességeiddel törődsz?" – hasítottak a nővére szavai a fejébe, és már biztos volt benne, mit kell tennie. Pontosan azt, amit Celestia: amire egyedül ő képes, azt végrehajtja, a többi feladatot pedig delegálja.

– Emerald Leaves, menj azonnal a nyugati szárnyba, és kerítsd elő Cobalt századost, valamint az egyszarvúak vezetőjét, Purple Cindert. Elmondasz nekik mindent, amit tudsz az esetről, és még azt is, hogy hívjanak be minden mozdítható pónit. Tisztában vagyunk vele, Shining Armor százados és ti is fáradtak vagytok, de szeretnénk, ha ezen az éjszakán együtt működnétek az éjjeli őrséggel.

– A társaim nevében is mondhatom, nem tudtunk volna egyébként sem nyugodtan aludni, hercegnő! – hajolt meg mélyen Emerald.

– Köszönjük! Csak szervezd meg negyed óra múlva az eligazítást, Cobalt százados onnantól átveszi. Mi is csatlakozunk, amint lehetséges.

A kanca sietve újra meghajolt, és kihátrált az erkélyről.

Jó lesz így, igaz? A századosban feltétel nélkül megbízott – az egyik legelső póni volt, aki közvetlenül neki esküdött hűséget, és emellett talán csak a Különleges Egységben talált volna nála jobb taktikust vagy stratégát. Nem gondolta volna, hogy a követek keresése különösebben sokáig eltartana, hiszen a mágikus kisugárzásukat képzettebb egyszarvúak hamar felfedezhették. Attól egy kicsit tartott, hogy mi lehetett a szándékuk az értesítés nélküli eltűnéssel, és vajon mihez fognak kezdeni, ha megtalálják őket. De addigra kis szerencsével elintézi a látogatását az álmok birodalmában, és személyesen is támogathatja a rakoncátlan dögök kitoloncolását.

Nagyot sóhajtott, és a levegővel együtt kiengedte a mellkasában felgyülemlett feszültséget – akkor hát munkára fel! Bármilyen lény legyen is az, aki álmában fenyegeti Equestria egyik mit sem sejtve szundikáló póniját, most aztán meg fogja kapni a magáét. Legközelebb kétszer is meggondolja majd, előmászik-e abból a bűzös, sötét gödörből, melyben a szánalmas kis létezését tengeti!

Luna hercegnő szemei egy pillanatra ragyogó fehér fénnyel felvillantak a szarvával együtt, azután lehunyta őket. Amikor újra kinyitotta, még mindig a déli torony erkélyén állt – de már egy egészen más világban.


 

Creative Commons Licence

Hozzászólások

blooper képe

Ez eddig talán a kedvenc fejezetem!  Valami bámulatos, milyen jó karakterekké fejlesztetted a két uralkodót, Lunában lévő elfojtott  feszültség  meg egyszerűen idegtépő! Az új mellékszereplő is felkeltette az érdeklődésemet, remélem még vannak terveid vele! ;)

-blooper

nite képe
UpDown
-165

Köszönöm, és örülök, ha tetszik! A két hercegnő elég sok nekem, több ezer éves történelmük miatt sajnos így sincsenek rendesen kidolgozva, de azért igyekszem :) A mellékszereplők pedig ha itt nem is fognak sokat feltűnni, talán egy másik regényben is összefutunk velük, hiszen kicsi a világ :D

Új hozzászólás