5.

Mikor kinyitotta a szemeit, meglepő fényesség fogadta. A szobája ablakán besütött a nap, jókora aranysárga négyzetet vetítve az ágyára és a padló egy darabkájára. Agyának egy meglehetősen régen használt része azt állította, valamikor reggel nyolc óra körül járhat az idő – de hiszen az lehetetlen, a szüleinek már réges-rég fel kellett volna ébresztenie!

Kótyagos fejjel egy pillanatra pánikolni kezdett, összezavarta az álmát a valósággal, és attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben, majdnem kiugrott az ágyból. Egy másodperccel később már meg is nyugodott. Álom volt az egész, ez pedig már a valóság.

Álom volt, méghozzá milyen furcsa álom! Sokkal valósághűbb és részletesebb, mint amilyenekkel általában találkozni szokott, és ráadásul az az igen zavarbaejtő fajta, amelyben végig azt hiszi, ébren van. Jó, nem teljesen végig, mert azért valahol félúton csak rájött az igazságra, és onnantól már irányítani is képes volt, így sikerült megmentenie Screw-t azoktól a szörnyű lényektől.

A belé nyilalló felismeréstől hirtelen felpattant, és majdnem orra bukott az ágya mellett, mert az egyik hátsó lábára rácsavarodott a takarója. Te szentséges szilvamag, azok a szörnyek igenis léteztek! Tegnap este futottak össze velük, amikor a lány hazakísérte. Vagyis… Talán nem pont azokkal, de nagyon is hasonlókkal. Ez legalább megmagyarázza, miért álmodott ilyen rettenetes ökörséget róluk. Annyira meg volt ijedve akkor, hogy miután a lények eltűntek, a maradék néhány százlábnyi távolságot a farmjuk bekötőútjáig mind a ketten eszeveszetten rohanva tették meg. Egyetlen szót sem kellett szólniuk annak a három őrnek, akikkel az úton összetalálkoztak, csak rájuk kellett nézniük, és ketten máris megiramodtak, csillogó lándzsájukat fenyegetően maguk elé szegezve. Mindössze a harmadik maradt ott a védelmükre, marcona külseje és éles fegyverei mégsem hatottak rájuk igazán nyugtatólag.

Miután Plum elmondta, mikkel is találkoztak (miközben Screw továbbra is halálsápadtan remegve meredt hallgatagon maga elé), csendben álltak még vagy öt percig, azután megérkezett az erősítés nagyjából tizenöt egyszarvú, pegazus és izmos földpóni személyében, akik mind bevetették magukat az erdőbe. Plumék lelkére kötötték, hogy menjenek haza, és próbálják meg elfelejteni az egészet, hiszen immár a lehető legnagyobb biztonságban vannak (de azért ha éjszakára bezárják az ajtót, azzal nem követnek el nagy hibát).

Elköszönt, és teljesen automatikusan, kiürült fejjel indult meg a házuk felé, tudat alatt jócskán megkönnyebbülve, hogy ilyen egyszerű parancsnak engedelmeskedhet ahelyett, hogy magának kellene mentve a saját életét mindenféle bonyolult taktikákat kitalálnia. Pedig most, visszagondolva Screw határozottan úgy festett, mint akinek szüksége volna kíséretre – éppen csak össze nem esett ott, az útelágazásban. Igen, ha nem lenne ilyen tehetetlen kis görcs, mint amilyen valójában, fel kellett volna ajánlania, hogy hazakíséri, mint egy rendes úri csődörnek, még ha a lány valószínűleg el is utasítja, vagy az őrök zavarják haza.

Ezért álmodott volna ilyen furcsákat? Lelkiismeret furdalása lett volna? Igen, szeretett volna a lánnyal találkozni az álmában, de nem feltétlenül ilyen körülmények között. Egészen biztosan így próbálta az agya feldolgozni az eseményeket. Vicces, nem? Valójában kicsi és ijedős, ezért aztán bátornak álmodja magát, aki képes megmenteni a barátait. Erről szólt az élete. Legszívesebben leköpte volna magát.

Ehelyett az ablakhoz lépett, és kibámult rajta – képzelete máris magával ragadta a távoli jövőbe, oda, amikor már felnőtt, hallgatnak rá, tekintélye van, hiszen jól dolgozik, sokkal izmosabb és szívósabb a számolatlan munkával töltött naptól, és persze bátrabb is. Ha haza szeretne kísérni valakit, akkor nem nevetik ki, hanem megköszönik neki, és ha bármilyen szörnnyel találkozik, hát alaposan ellátja a baját.

Hunyorognia kellett, olyan fényesen verődtek vissza a nap sugarai az odakinti méretes pocsolyákról, de még így is eltartott majdnem egy egész percig, mire rájött az összefüggésre. Éjszaka jó nagy zuhé lehetett, pedig állítólag száraz időt ígértek a pegazusok… Talán a tegnapi nagy felhajtás miatt nem volt idejük rendesen letakarítani az eget, és beállítani az időjárást? A felhők pedig, mint rossz gyerekek, megszimatolták, hogy szabadon rendetlenkedhetnek, és csapatba verődve mindent jól eláztattak az éjszaka – a szülei legnagyobb bánatára, hiszen így a földek járhatatlan sártengerré változtak, és csak akkor folytathatják a megkezdett munkájukat, ha kellően felszáradt ez a sok víz. Ezért nem ébresztették fel korán, hagyták, hadd aludjon egy kicsit tovább, hiszen a szokásosnál tegnap azért jóval később sikerült hazaérnie.

És nem hozott sütit Daisynek!

A felismeréstől mérgesen beleverte a fejét az ablakpárkányba. Hát, semmi sem úgy sikerült, ahogy előre eltervezte, az már egyszer biztos. Az élet, ahol csak tudott, keresztbe tett neki, és már nem az első alkalommal. De azért túlzottan mégsem panaszkodhat, hiszen akad legalább egy szabad délelőttje, amíg azt csinál, amit csak akar – utána egész biztosan ki kell mennie az apukájával a szilvásba, felmérni az eső okozta esetleges károkat. Addig pedig… Mit is csináljon? Feküdjön vissza, ahogy szokta?

Már a gondolattól is az eszébe jutott az éjszakai furcsa álma. Különös, hiszen ébredés után pár perccel már nem szokott ennyire élesen emlékezni rájuk, ez viszont olyan tisztasággal izzott még mindig a szemei előtt, mintha csak éjszaka tényleg az Everfree erdőt járta volna.

Megrázta a fejét. Ki van zárva, ennek az egésznek semmi értelme nem volt így. Talán a tudatalattija akart mondani neki valamit? Bizonytalan rossz érzés fogta el. Előfordulhat, hogy Screw-val történt valami? Hazafelé tartott egyedül az erdőben, és az őrség minden igyekezete ellenére mégiscsak elkapták azok a szörnyek? Ezért álmodott rosszat? Hiszen a nagymamája is szokta mesélni, ahogy álmában látta, amikor a nagypapája karavánját megtámadták a farkasok a vásárba menet… Akkor az ilyesfajta megérzésekben mégiscsak lehet némi igazság.

Egy perccel később már az arcát megmosva, sörényét tessék-lássék megigazítva, ökölbe szorult gyomorral száguldott le a lépcsőn, csak hogy félúton eszébe jusson, a kishúga még biztosan alszik, és felébreszti a dübörgésével. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy fékezze magát, és beforduljon a konyhába adni egy puszit az anyukájának ahelyett, hogy fejvesztve kirohant volna az udvarra.

– Jó reggelt, fiam – köszöntötte az anyukája a kávéját kavargatva (ha Plum jól sejtette, aznap már a második lehetett). – Láttad, azok a semmirekellő pegazusok jól kitoltak velünk.

– Láttam, mama – felelte kapkodva, magában remegve a feszültségtől. – Figyelj, később mindent megcsinálok, de most át kell szaladnom ide a szomszédba Catkin úrhoz…

– Ugyan, miért zargatnád az öreget? Tudod, hogy mennyire magának való lett, amióta a felesége meghalt – korholta az anyukája szórakozottan kortyolgatva a patájában tartott csészéből.

– Eszemben sincs zaklatni, csak… Ejnye, hogyan magyarázzam meg… – törte a fejét toporogva Plum. Ha elkezd zagyválni mindenféle szörnyekről meg megérzésekről, akkor csak megijeszti a szüleit, és esetleg úgy is dönthetnek, mégsem elég öreg még ahhoz, hogy egyedül intézhesse a dolgait. Ezért nem említette az őrséget és a szörnyű lényekkel való találkozását tegnap se, bár hazudni végképp nem szeretett volna. – Szóval van ez a lány, akivel együtt jöttünk haza tegnap…

– Áhá, szóval egy lány – nézett fel rá az anyukája annyira mindent tudó tekintettel, halványan mosolyogva, hogy Plum legszívesebben kiugrott volna tőle az ablakon.

De ha már így alakult, talán még nem dől össze a világ, ha húz egy kis hasznot a félreértésből.

– Igen, és Catkin úrnál lakik – fejezte be sután, minden idegszálával indulásra készen.

– Jól van, fiam – sóhajtotta az anyukája, miután alaposan végigmérte őt. – De délutánra érj vissza, apáddal el kell menned a szilvásba.

Ennyi, ezzel el volt intézve, az öreg kanca visszafordult a kávéjához, nagyjából annyira izgatottan véve tudomásul az élet újabb fordulatát, mintha csak azt beszélték volna meg, hogy süt a nap.

– Ígérem! – kiáltotta, és a következő pillanatban már odakint járt, a tócsákat kerülgetve vidám szökellésekkel, és csak az útkereszteződésben jutott az eszébe, milyen jót nevethetett rajta az anyukája, ha utána nézett az ablakból.
 

***
 

Furcsa érzés volt a kereszteződésnél Canterlot felé fordulni, egészen olyan, mintha a vásárba indult volna. Ritkán járt errefelé, és most kíváncsian szemlélte, mennyit változott a táj, amióta nem látta. Jellemző módon annyira sikerült elbambulnia, hogy először el is sétált Catkin úr bekötőútja mellett, úgy kellett visszafordulnia, amint rájött, mégsem gyalogolhat el egészen a fővárosig hirtelen felindulásból.

Óvatosan lépdelt a gazzal bőven felvert utacskán, mintha valami tiltott területen járna – élénken emlékezett még rá, amikor egészen kis korában egyszer betévedt Catkin úr tölgyesébe, és az öreg egy furkósbotot lóbálva kergette vissza a saját farmjukra, mint valami tolvajt. Egész biztos már akkor is csak valami félreértés lehetett, hiszen nem csinált semmit, meg különben is sokkal érettebb lett azóta, és ma már hajlamosabb kimagyarázni magát, megbeszélni a nézeteltéréseit, minthogy egyszerűen csak elmeneküljön, de akkor is be kellett látnia, kicsit meg volt illetődve.

Szerencsére legfeljebb ha száz lépésnyit kellett beóvakodnia, már meg is pillantotta magasan fent, az egyik erős fa frissen zöldellő lombjai között Screw faházát. A látvány minden ódzkodását és régi kellemetlen emlékét kiverte a fejéből, annyira lenyűgöző volt. Nagyjából tíz láb magasan lehetett, talán ha három megtermett póni feláll egymás hátára, akkor elérhették volna a házikó körül futó párkányt. Éppen, ahogy képzelte, egy rámpa segítségével lehetett valahogy feljutni, bár az egész jóval magasabbra épült, mint legvadabb álmaiban gondolta volna, és semmilyen nyilvánvaló módot nem talált, hogy a feljárót leeressze. Alapterületében nem látszott sokkal nagyobbnak, mint az ő szobája odahaza a farmon, szóval ha valaki kevésbé mániákusan kedveli a nyílt tereket, mint az ősei, akkor kényelmesen feloszthatta két kisebb helyiségre. Ezt valószínűsítette az is, hogy a házikó azon két oldalán, amik nem a fatörzs felé néztek, négy jókora, zárt spalettájú ablakot számolhatott meg.

De nem csak a kunyhó méretei vagy az alapjának földtől mért távolsága késztették ámulatra. Már messziről kivehető volt rajta építőjének mesteri ügyessége, akár a szövevényes tartóoszlopokat nézte, amikkel a fa törzséhez és ágaihoz kapcsolódott olyan természetességgel, mintha csak a növény része lett volna, akár azt a már-már művészi összevisszaságot, ahogyan a legkisebb fadarabnak, amire más már rég ráfogta volna, hogy hulladék, megvolt a saját rendeltetése a nagy egészben. Ugyan néhol még megpillanthatott egy-két kiforratlan részletet, például a párkány szélén a korlát csak elnagyolt ötlet szintjén létezett, de azért egyértelműen olyan házikó volt, amiről minden csikó álmodott, és ha kiderülne, hogy holnaptól itt kell laknia, szíves örömest vállalta volna a kihívást.

Egyedül amiatt szorult össze a torka, mihelyt befejezte a bámészkodást, hogy az ezermesterlánynak a leghalványabb nyomát sem sikerült felfedeznie. Lehetett éppen odabent is… vagy valamelyik szörny gyomrában, ennyi erővel. Amint tanácstalanul álldogált, egyre biztosabb lett a számára, hogy tennie kellene valamit, ezért tanakodva körülnézett, felkapott egy közepes kavicsot, egy picit méregette a súlyát, majd felhajította. Elég jól sikerült céloznia, mint azt a hangos koppanás a spalettán tudatta vele, de sajnos hiába várt néhány hosszú másodpercig, nem történt semmi egyéb.

Még egyszer megismételte a kísérletet egy másik kaviccsal, majd amint a türelmét legyőzték kellemetlen érzései, fel is kiáltott.

– Screw, itthon vagy?

Hát, elég rosszul sikerült ezt a kérdést megfogalmaznia, hiszen csak egyetlen értelmes válasz létezett rá. Vagy… Mi lenne, ha az álmában hallott recsegő-kattogó hang szólalna meg odabentről: „nem, kedves Plum, Screw nincs itthon, már nincs… Csak mi vagyunk itt, de szívesen látunk téged is egy kis vendégségre”?

A hideg futkározott a hátán már az ötletre is, inkább megrázta a fejét, magában átkozva a túlságosan élénk fantáziáját, de a baljós gondolatoktól így sem sikerült megszabadulnia.

– Keresel valakit, fiam?

A hang olyan váratlanul szólalt meg a háta mögött, hogy azt hitte, menten szörnyet hal. Egy pillanattal később tudatosult benne, hogy sokkal inkább Catkin úrral futhatott össze, mint a szörnyekkel, és amikor kalapáló szívvel megfordult, tényleg az öreget találta maga mögött, apró, örökké vidám szemeivel és rendezetlen, rövid, őszülő sörényével.

– Hú, Catkin bácsi, a szívrohamot hozza rám – csúszott ki a száján, ami éppen az eszébe jutott a hihetetlen megkönnyebbüléstől.

Catkin úr rezzenetlen arccal, az ajkai körül bujkáló mosollyal nézett rá továbbra is. Ja igen, nem válaszolt a kérdésre.

– Ha jól tudom, lakik itt egy Screw nevű lány, őt keresem.

– Osztán miért? – kérdezett vissza az öreg egy cseppet számon kérően, mintha tényleg a saját egyik rokonáról lenne szó. Persze érthető, így sem kapott engedélyt, hogy a farm területére lépjen…

– Mert tegnap ő kísért haza, és meg szerettem volna neki köszönni – hebegte zavartan, kínosan ügyelve, nehogy bármilyen utalás szörnyekre vagy álmokra kicsússzon a száján.

Catkin úr kicsit hunyorított, olyan tekintettel, mint aki éppen keresztülnéz a bőrén, le, egészen a lelkéig, majd hosszú hallgatás után bólintott.

– Screw korán reggel bement a városba, tán a fatelepre, vagy hová – szólalt meg végül, és ennyivel hátat is fordított, azután elballagott az úton amerről érkezett, a háza felé.
 

Nem mintha Plumot noszogatni kellett volna, hogy induljon már. Olyan tempóban iramodott meg Ponyville felé, mintha kergetnék, éppen csak akkor lassított le egy picit, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol az előző nap a két pókszerű lény előtűnt a fák közül. Most sem az őrség páncélos pónijainak, sem a szörnyeknek nem látta nyomát sem, sőt, még az a vércsík is eltűnt, amit a zsákmányuk húzott a porba. Egy pillanatig elbizonytalanodott, hátha az egész meg sem történt, de persze az tűnt valószínűbbnek, hogy azok, akik a biztonságukra vigyáztak, tessék-lássék össze is takaríthattak a környéken, nehogy a békés járókelők halálra rémüljenek, vagy valamilyen újabb ragadozó ólálkodjon a közelbe csak a vérszag miatt.

Megrázta a fejét, mintha csak a kétségeit akarná kiverni belőle, és vágtázott tovább teljes sebességgel. Nem állt meg a város szélén lévő fatelepnél sem. Minek is? Hiszen tudta jól, hova is indult Screw. Cake úr lépcsőjének korlátja még nem készült el, egészen biztosan ahhoz kellett beszereznie a lánynak az alapanyagokat reggel, és ha siet, a Sugarcube Corner cukrászdánál biztosan megtalálja.

Mikor a kis tér sarkához ért, ahol a cukrászda is állt, és megpillantotta az utca túloldalán a felállított munkaasztalt rajta Screw szerszámaival, tökéletesen inába is szállt minden bátorsága. Ahelyett, hogy egyszerűen odaszaladt volna, egy hirtelen irányváltoztatással beugrott egy közeli farakás mögé, amit a mellette húzódó házfalhoz halmoztak fel. A szíve egy harci induló ritmusára kalapált, gondolatai céltalanul cikáztak a fejében.

Mi a magasságos szilvafáért is rohant ide ilyen sebesen? Hiszen Catkin úr megmondta, Screw tökéletes épségben vészelte át az éjszakát, tehát a furcsa álomnak, amit látott, az égvilágon semmi köze nem lehetett a valósághoz. Ezt akarta kideríteni, nem? Akkor akár haza is mehetne…

De nem, esetleg még azért ellenőrizheti a saját szemével is. Azt az öreg farmer sem kötötte az orrára, hogy a lány esetleg nem nézett-e ki túlságosan is fáradtnak, vagy a külseje nem volt-e a szokásosnál is tépettebb, ami esetleg arra utalna, hogy történt vele valami az éjszaka. Nyilván a lények az álmában sem kapták el végül, de ez nem jelenti azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Óvatosan kidugta a fejét a farakás mögül, és átpillantott a terecske túloldalára. Nem kellett sokáig keresgélnie, Screw pontosan ott állt a cukrászda oldalsó bejáratának lépcsőjénél, ahol tegnap is megpillantotta. Esélye sem volt, hogy észrevegye bámulóját, ugyanis pont háttal állt neki, mélyen elmerülve a munkájában és a fülében szóló zenében egyaránt. Valami fekete, nagyjából két láb hosszú csőszerű dologra applikált rá egy másik, fából készült alkalmatosságot, de Plum ilyen távolságból nem tudta pontosan kivenni, mivel is foglalkozott. A lány teljesen véletlenszerű időpontokban felemelte a patájában tartott csavarkulcsot, és meglengette a feje fölött, máskor pedig egy furcsa ritmusra bólogatott, tett néhány esetlen tánclépést, még a farkát is csóválta hozzá. Egy pillanatra elgondolkodva megtorpant, majd megfordult, és a munkaasztalhoz lépett.

Plum olyan hirtelenséggel bukott le, mintha valami rosszban sántikálna, még az orrát is sikerült beütnie egy kiálló rönkbe. A bűntudattól az egész arca tűzben égett. Mi a fenét leskelődik itt, akár valami szatír? Pont úgy viselkedik, mint tegnap az az idióta, felfuvalkodott hólyag Pin. Jól, van, meggyőződött róla, hogy Screw-nak egy sörényszála sem görbült meg, sőt, meglehetősen vidámnak látszik, akkor most itt az ideje, hogy szépen befejezze a bujkálást és elinduljon hazafelé.

De nem akart. Úgy érezte, egy láthatatlan kötél húzza a cukrászda felé. Akár el is téphetné ugyan, de annak még szörnyűbb következményei lennének, mintha engedelmeskedne neki. Tudatalattija félreérthetetlenül jelezte: válaszúthoz érkezett. Ha most hátat fordít, akkor azzal visszatér a régi életébe, vissza az álmaiból élő farmercsikó bőrébe, vissza a poros országútra, aminek minden lépését ismeri, egészen a legvégéig – előtte viszont egy olyan ösvény kezdődik, amiről a leghalványabb elképzelése sincs, hová is vezet. Fényesen ragyogó jövő felé, vagy egyenesen a feneketlen sötétségbe? Bármelyik legyen is az igazság, az biztos, hogy ez az út a másikhoz képest ijesztően kiszámíthatatlan, ismeretlen és idegen.

Megborzongott a saját gondolataitól, azután kinézett a meleg, tavaszi napsütésbe.

Beszari alak vagy, Plum, gondolta. Micsoda hülyeség. Magadat ijesztgeted, olyan gyáva vagy – meséket találsz ki a sötét jövőről, nehogy meg kelljen tenned, amitől félsz. Ahelyett, hogy egyszerűen odamennél, és megköszönnéd, hogy hazakísért.

Kilépett a farakás mögül, és elindult. Ennyi kellett csak, innen már könnyű volt minden, egyszerű, mint a karikacsapás. A feje kiürült, tiltakozó énje a háttérbe húzódott, a lábai maguktól vitték előre.

– Szia, Screw – köszönt hangosan, amikor a munkapadhoz ért.

A lány csak egy pillantást vetett rá, és rögtön lehervadt a halvány mosoly a szája szegletéből. Helyből hátraugrott vagy kétlábnyit, kiejtette a csavarkulcsot a patájából, és olyan szemeket meresztett Plumra, mint aki szellemet lát.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – emelte fel a lábát mentegetőzőleg a csikó.

Screw valószínűleg egy szót sem hallott az egészből, mert hirtelen kitépte a fülhallgatókat a füléből, és rémülten visszakérdezett:

– Tessék?

– Mondom, bocsánat, nem akartalak megijeszteni – ismételte Plum. – Valami baj van? – tette hozzá a lány feszült reakcióját látva.

Ezen Screw egy hosszú másodpercig elgondolkodott, aminek köszönhetően elfelejtett pislogni, és újra az a hüllőszerű kifejezés ült ki az arcára, amitől Plum mindig kényelmetlenül érezte magát. Meredt tekintetével tetőtől talpig végigmérte a csikót, mintha ezer éve nem látta volna, vagy keresne rajta valamit, azután bűntudatosan elkapta a fejét, és Plum legnagyobb megrökönyödésére kékes szőrzete alatt egy picit el is pirult.

– Se… semmi – vágta ki a lány kerülve Plum kérdő pillantását, lehajolt az elejtett szerszámáért, és visszafordult a munkapadjához.

Plum még azt is elfelejtette, miért is jött igazából, üres fejjel figyelte, amint Screw két fémcsövet erősít egymáshoz négy jókora csavarral. Sorra meghúzta az anyákat, azután még egyszer, minden erejét bevetve, még a nyelvét is kilógatta az erőlködés közben. Felemelte a szerkezetet, és ismét teljesen belefeledkezve a munkájába visszavitte a lépcső mellé, ahol nagyobb fadarabok hevertek a földön. Plum bátortalanul követte, miközben ismét elkönyvelte magában, a valóság milyen hihetetlen gyorsasággal képes elsüllyeszteni minden egyes tervét.

– Izé, csak meg szerettem volna köszönni, hogy tegnap hazakísértél – nyögte ki végül, míg a lány az egyik léc vájatába applikálta bele a csöveket.

Már a téma említése is elég volt ahhoz, hogy Screw mozdulatai egy kicsit lelassuljanak, de nem sikerült annyira kizökkentenie a munkájából, hogy ránézzen. Vagy talán direkt fordított neki hátat.

– Nagy segítség voltam – felelte végül Screw hallható öniróniával a hangjában.

– Hát, szerintem alakulhatott volna rosszabbul is, ha egyedül megyek. Néha képes vagyok meglepően buta dolgokat művelni – Plum tétován megvakarta a sörényét. – És utána meg szörnyen éreztem magam, amiért simán csak hazarohantam, amikor az őrök elküldtek. Látod, ennyi eszem van, akkor csak magamra gondoltam, reggel viszont végig az járt a fejemben, hogy talán valami bajod eshetett…

A lány letette a lécet a földre, és félig Plum felé fordult, de azután hirtelen mégis elkapta a fejét, hogy inkább a földet fixírozza. Lehetséges, hogy abban az egy pillanatban félelem csillogott a szemeiben?

– Örülök, hogy felébredtem – felelte végül.

Plum picit meglepődött a furcsa válaszon, de azután betudta a lány különös észjárásának. Teljesen megértette viszont az érzéseit, mert rögtön eszébe jutott a saját zavaros, de mindenképpen felszabadító ébredése.

– Ne is említsd – mondta kuncogva, miközben Screw a lépcsőhöz vonszolta az egészen korlátszerű alakot öltő szerkezetet. – Azt hiszem, meséltem már, hogy szeretek álmodni, mert álmomban azt csinálhatok, amit csak akarok…

– Igazából is azt csinálhatsz, amit akarsz – szúrta közbe Screw ismét csavarokkal bajlódva.

– Nem, nem érted. Nem úgy, mint álmomban, amikor az egész világ az én akaratomnak engedelmeskedik… Jó, ez most egy picit nagyképűen hangzott, nem ezt akartam mondani.

Plum érezte, egyre jobban belezavarodik a mondandójába, és már abban sem volt biztos, hova is akart kilyukadni ezzel az egésszel. Pont olyan kétségbeejtő érzés volt, mint amikor néhányszor Sweetie Belle-lel próbált meg beszélgetni igazából.

– Elképzelek valamit, és akkor úgy is fog történni – folytatta. – Persze nem teljesen össze-vissza, hanem csak olyasmiket, amik amúgy sem teljesen lehetetlenek, de például valójában nem lenne lehetőségem megtenni őket.

– Semmi értelme az olyan dolgoknak, amik csak a fejedben léteznek – bólogatott Screw, mintha teljesen egyetértene.

– De pont ez a lényeg, hogy van! – vágta rá Plum. – Te magad is csak a fejedben létezel. Az érzékeid közvetítenek az agyadba egy világot, de miben más az, mint amit eleve az agyad szül meg?

– Én, ha elképzelek valamit, azt meg is építem – morogta némi habozás után a lány a korlát felé legyintve, ezzel mintegy demonstrálva is az állítását. – Csak jobb két patával megfogni valamit, legalább nem tűnik el.

– Hát, tulajdonképpen álmodban is megfoghatod, nem? Legfeljebb akkor válik köddé, amikor felébredsz. Amikor elalszol, akkor viszont azok a dolgok tűnnek el, amiket ébren építettél meg. Csak azért jobb, ha a valóságban is van valamid, mert többet vagy ébren, mint amennyit alszol? És ha a nap nagy részét átaludnád, jobban ragaszkodnál ahhoz, amit álmodsz?

Screw elgondolkodva hátrált néhány lépést, és távolabbról is megszemlélte az alkotását. A cukrászda lépcsőjének oldalát egy vadonatúj, formás korlát támasztotta, vigyázva a ki-be járók biztonságára. A lány elégedetten sóhajtott és hátrált még egy picit, csak hogy váratlanul vágtában törjön ki, és jelentős sebességre gyorsulva lendületből nekiugorjon a szép új korlátnak.

Plum szája tátva maradt, az alkalmatosság meg sem rezdült – Screw úgy pattant le róla, mintha betonból lenne. Persze nem is csoda, értette már, miért kerültek a vascsövek és a túlméretezett csavarok a faszerkezet belsejébe.

A lány a lépcső előtt a fenekére tottyant, de gyorsan megrázta magát és fel is kelt, a patájával porolgatva a bundáját fordult Plum felé.

Ez nem fog eltörni – jelentette ki. – Ha Cake úr meg is botlik, nyugodtan belekapaszkodhat, nem úgy, mint egy álomkorlátba. A fizetségemből pedig veszek valami ennivalót, mert nem lakok jól álomsütikkel.

Plum szótlanul vizsgálta egy darabig a lány arckifejezését, próbálta kitalálni, vajon gúnyolódik-e – végül arra jutott, nem valószínű, egyszerűen ennyire materialista személyisége lehetett. További vita helyett inkább elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Igen, ezt a problémát még meg kell oldanom. De mindegy, nem is ezt szerettem volna elmesélni, hanem hogy mennyire kibabrált velem ez az éjszaka – mondta, miközben még mindig picit hitetlenül a korláthoz sétált és erősen megrángatta. – Gondolom, jól ki fogsz nevetni, és tényleg vicces is! Szóval képzeld, nyugodtan ledőltem álmodozni, erre a szokásos világom helyett egy szörnyű rémálom fogadott. Azok a pókszerű izék kergettek téged és engem, tudod, amikkel hazafelé menet találkoztunk…

Screw nemhogy nem nevetett a meséjén, hanem szemmel láthatólag halálra rémült tőle. Visszaült a földre, oda, ahova az imént esett, sápadtan, meredt szemekkel nézett a csikóra, ajkai hang nélkül mozogtak. Plum növekvő rossz érzéssel vetett egy gyors pillantást a háta mögé, nem oda lopakodott-e időközben az a valami, amitől a lány így megijedt, de csak a tavaszi napsütésben fürdő terecskét találta.

– Mi az? – kérdezte. – Valami rosszat mondtam?

– …Everfree erdőben, az elhagyatott kastélyban, az Everfree erdőben, az elhagyatott kastélyban! – ismételgette Screw egyre hangosabban.

– Pont ott, de honnan… – kezdte Plum, de utána elhallgatott.

Egy képtelen gondolat vert tanyát a feje hátuljában, és hiába próbálta magától elhessegetni, csak nem tágított.

– A faházban voltam Applejackkel – suttogta Screw remegve. – Nem a mostaniban, hanem az előzőben, amit az Apple farmon építettünk együtt, még mielőtt…

A lány beszámolója itt megakadt, és Plum kezdett megnyugodni. Nem, nem beszélhetnek ugyanarról. Az biztos, hogy neki eszébe sem jutna az Apple családról álmodni. Nem is járt még soha a farmjukon, bár egyszer véletlenül majdnem, amikor Sweetie Belle megkérdezte, jön-e a születésnapi bulira, és rávágta, hogy igen, mert azt hitte, a csikó a sajátjára hívja. Amikor kiderült, igazából az ünnepelt Applebloom lesz, rövid úton kimentette magát. Nem volt nehéz, sokat kellett dolgoznia, csoda lett volna, ha egyáltalán el tud menni.

– Nem, az Apple farm ki van zárva – gondolkodott hangosan. – Furcsa viszont, hogy a kastélyt említed, mert álmomban én is ott kötöttem ki, vagyis egy darabig hatalmas, üres, romos termekben bolyongtam, nem is sejtettem, hol vagyok, amíg ki nem néztem egy ablakon, és meg nem láttam az erdőt. Különös volt, mert az én álmaimban általában az Everfree erdő…

– A baleset után – vágott közbe Screw üres tekintettel. – Sokszor kísért az a nap, és mindig másképp. Applejack nem érti, amit mondok, hiszen senki sem érti, amit mondok. De most valami elragadja, csak hogy utána visszatérjen értem. Menekülni kezdek, az erdőn át, a kastély romjain át…

Plum érezte, amint egy hűvös fuvallat borzolja fel a szőrt végig a gerincén, egészen a tarkójáig.

– Láttalak, amikor kivágtatsz az erdőből – mondta. Tulajdonképpen akkor még nem sejtette, hogy rosszat fog álmodni, és meglehetősen megörült a találkozásnak, de ezt mégsem mesélheti el egyenesen a lánynak. – Úgy tűnt, az életedért menekülsz. Valami üldözött, és egy másik valami gyorsan közeledett jobbról, hogy elvágja az utad. Nem láttam őket, csak a lombok rezdüléseiből és a recsegésből sejtettem.

– Berántottál a fal mögé. Te mentettél meg! – hadarta Screw, és most végre a csikóra nézett, hitetlenség és megvilágosodás ült a szemeiben.

Plum kényelmetlenül feszengett. Igen, az álmaiban képes úgy tenni, mint aki bátor. Meggondolatlanul szörnyekkel száll szembe és pónikat ment meg, mintha nem is lenne tétje az egésznek – mert nincs is.

– De ez miként lehetséges? – kérdezte. – Hogyan álmodhattuk ugyanazt mind a ketten?

– Az álmokat elfelejtem – rázta a fejét Screw. – Ez viszont olyan élénken megmaradt, mintha megtörtént volna… De mégsem lehetett valóság, mert tudtál repülni… És sohasem láttam még ahhoz a különös feketeséghez foghatót, ami megette az erdőt!

– Az a Fény Gyilkosa, én gyakran szoktam vele találkozni – merengett Plum. – Tulajdonképpen nekem kellene megállítanom, de még nem igazán bogoztam ki, hogyan. Várj csak… Az egész a te erdődben kezdődött, utána nagyjából akkor, amikor bereteszeltem azt az ajtót, és felszaladtunk a toronyba, az egész átváltott az én álmomra. Azt mondod, te is emlékszel erre? Mintha valahogy bekeveredtem volna a fejedbe, csak hogy kicsivel később átszaladjunk az enyémbe. De ez az egész nem lehetséges, az álmok nem valóságosak, senki sem képes megjelenni abban, amit valaki más lát az éjszaka, nem? Vagyis… Egyetlen pónit tudok, aki igen…

Screw úgy pattant négy patára, mint akit egy rugó billentett hátsón.

– Luna hercegnő! – kiáltotta.

– Igen, állítólag – hagyta helyben Plum nyugtalanul. – És furcsa, hogy említed, mert mintha pókszerű barátaink is beszéltek volna valamilyen hercegnőről.

– Azt mondták, el fog jönni! – A lány szaladt egy kört maga körül, majd kétségbeesetten toporgott tovább. – A közelébe akarnak férkőzni!

Plum látta rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei, és lassan rá is átragadt a pánik. Kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, próbálta inkább másfelé terelni a gondolatait. Tényleg képesek egy egyszerű, hülye álomnak ekkora feneket keríteni? Még ha különös volt is, akkor sem tehetnek most már semmit, és nem is fenyegeti őket közvetlen veszély, hiába érzik úgy, mintha a kirohanás a világból minden problémájukat megoldaná.

Inkább Screw-hoz lépett, és megragadta az egyik remegő patáját, mint ahogy a kishúgáét, Daisyét szokta, amikor néha neki kellett vigyáznia rá, és a picinél valami miatt eltörött a mécses. Csak valamivel később jutott el a tudatáig, mennyire furcsa mozdulat volt ez ebben a helyzetben, amikor egy majdnem felnőtt kanca állt vele szemben, de egyszerűen hozzácsapta a nap többi különös dolga közé.

– Hé, nyugi, nyugi! – mondta félig saját magának. – Nem hiszem, hogy lenne bármi jelentősége is ennek az egésznek. Az a baj, hogy túlzottan belelovalljuk magunkat, mert nem ismerjük, miként is működnek az álmok. Valahogy ki kellene derítenünk, fordult-e már elő hasonló bárkivel, persze Luna hercegnőn kívül, és mit is jelent ez az egész, már ha van egyáltalán bármi értelme. A legvalószínűbb nyilván az, hogy megláttuk azokat a rémes pofákat, és ettől mind a ketten ugyanazt álmodtuk, de mégis, mi mást is álmodhattunk volna?

Screw olyan vehemenciával bólogatott, hogy látszott rajta, nagyon próbálja elhinni, amiket mond neki. Közben azt is észrevette, amint a csikó a patáját szorongatja, és egyre gyanakvóbb pillantásokat vetett felé, így Plum jobbnak látta, ha inkább óvatosan visszateszi a lábat a földre, mielőtt még félreértések adódnának. Jobban belegondolva amúgy sem volt a helyzetük valami romantikus, a lány lába elég poros volt és ragadós attól a valamitől, amivel a fadarabokat kezelte nemrég.

– De én is jobban érezném magam, ha rendesen utánajárnánk ennek az egésznek – folytatta, mielőtt még igazán kényelmetlenné vált volna a légkör kettőjük között. – Kerítenünk kellene valakit, aki nálunk sokkal jobban ért az ilyesmihez… Valakit, egy igazán okos pónit…

De ki legyen az? Ki rendelkezik a legnagyobb tudással azok közül, akiket ismer? Elgondolkodva figyelte a lány arcát, csak hogy ugyanabban a pillanatban hasítson mindkettőjükbe a felismerés.

– Cheerilee!

 

Creative Commons Licence

Hozzászólások

tök jó bár rakhatnál egy képet screwreől mer edig én wendykén képzelem el a gf-ból

nite képe

Szerencsére Screw egy canon szereplő, szerepel a sorozatban is, ezért egy kis kereséssel rengeteg képet találhatsz róla :)

ez például aranyos:

Új hozzászólás