Az ösztönök hajtanak, ugyanúgy megvannak

nekünk is, mint egy állatnak,

de ne add át magad, legtöbbször csak ártanak.

Fáradt vagy, minden hétköznap kikészít,

áltatnak, a vágyak a rejtett álmokat kinézik.

Ilyen az élet, napról napra lepereg,

szürke szellemek közt fásult emberek.

Telnek a hetek s észre se veszed,

hogy szürkül benned a lelkedből egy szelet.

Eszeveszett ez a monotonitás,

egyedi entitás ez a monologizálás.

Nem vitás, hogy kusza gondolatoktól hajtva,

elveszett zavarba , csak suttogsz a zajba.

Maga hallja? Megint a vízhangnak fütyülök.

A blokkok közt üdülök, míg végleg kiürülök.

Az élet szörnyű, ezt mondani könnyű.

Az álmok, nem szállnak maguktól szembe az árnak.

Egy bárban a vágyam egy zárlatos káprázat.

Létem, hogyan váltam semmivé másnak másnap.

Bánat, mi felemészt, aggodalom lepetéz,

az egész csak bemesélt, lelki menedék.

Ne felejtsd el, a nevetés az igazi fedezék.

Ha a lelked végleg lerobban,

Szíved a fájdalomtól összeroppan.

Akaraterőd végleg lerokkan,

s mikorra nem várnád, a szerencse betoppan.

Nagy álmok a végtelen sztyeppén,

befoltozatlan lyukak a társadalom rendjén.

Ez az enyém, ezt vallom, ez vagyok,

s csak hallgatok renyhén, míg tovább agyalok.