Napom és holdam
narancsszínben játszott,
mikor csak magam voltam
lelkem kalandra vágyott.

Éji múzsától búg szavam
az ég csillagjai között
s porba hulltam untalan
ragyogó sötétség mögött.

Hullámzó viharok tarkították utam,
ugyan néha lebotlottam róla,
ugyan…
Álmaim kiéltem szóban.

Árnyékomra lágy fasor
léptenként éltet vet
s hőbörögve dalol
egy elfeledett életnek.

Aprószentek hárfáján pendül,
felzendül halkan, mímesen,
szavak sokasága közt egyedül
a vágy, hogy újra itt legyen.

Színpompás szürke neonfény
a megfakult szivárvány tengerén,
ismétlődve egyenetlen metódként
zuhan az óceán fenekén.

Villódzó kéjes massza
pulzáló vibráción nyargal,
megtévelyedve a falat kaparva
beburkolózik hanttal.

Napkeleti ősi ármány,
eltorlaszolt vakablakok.
Nyugati szavakban a sátán
némán mattot adott.

Intelem az ihleten,
ingerlem ma tisztesen.
Itt legyen, ha nincs nekem,
minden lenn a szintemen.
Ingyen kell, ha tisztelem,
kit veszen az inverzem.