Telik
Az ösztönök hajtanak, ugyanúgy megvannak
nekünk is, mint egy állatnak,
de ne add át magad, legtöbbször csak ártanak.
Fáradt vagy, minden hétköznap kikészít,
áltatnak, a vágyak a rejtett álmokat kinézik.
Ilyen az élet, napról napra lepereg,
szürke szellemek közt fásult emberek.
Telnek a hetek s észre se veszed,
hogy szürkül benned a lelkedből egy szelet.
Eszeveszett ez a monotonitás,
egyedi entitás ez a monologizálás.
Nem vitás, hogy kusza gondolatoktól hajtva,
elveszett zavarba , csak suttogsz a zajba.
Maga hallja? Megint a vízhangnak fütyülök.
A blokkok közt üdülök, míg végleg kiürülök.
Az élet szörnyű, ezt mondani könnyű.
Az álmok, nem szállnak maguktól szembe az árnak.
Egy bárban a vágyam egy zárlatos káprázat.
Létem, hogyan váltam semmivé másnak másnap.
Bánat, mi felemészt, aggodalom lepetéz,
az egész csak bemesélt, lelki menedék.
Ne felejtsd el, a nevetés az igazi fedezék.
Ha a lelked végleg lerobban,
Szíved a fájdalomtól összeroppan.
Akaraterőd végleg lerokkan,
s mikorra nem várnád, a szerencse betoppan.
Nagy álmok a végtelen sztyeppén,
befoltozatlan lyukak a társadalom rendjén.
Ez az enyém, ezt vallom, ez vagyok,
s csak hallgatok renyhén, míg tovább agyalok.
Új hozzászólás