Régi ismerősök / Új érzések

Régi ismerősök / Új érzések

– Tüzet szüntess! – kiáltotta Shard teljes tüdővel, bár tapasztalnia kellett, mennyire csekély hangerőre futja tőle még így is. Nem mintha valaha is ezzel szeretett volna dicsekedni, de azért a hasznosságát átlátta: a szomszéd bozótban, nagyjából tizenöt lábnyira tőle a River testvérek igen nagy vehemenciával puffogtattak a kézifegyvereikkel, bőven volt hát mit túlharsognia. Persze az akadémián kaptak kiképzést ilyen esetekre is, csak hát ő mindig az utolsó helyen végzett ebben a versenyszámban, a vele szemben álló őrmester nem is mulasztotta el egyszer sem kifejezni a rosszallását. „Mi ez az egércincogás, Moonshard közlegény? Ennél a beleim hangosabban mozognak! Szedje már össze magát, az ég szerelmére! Üvöltsön olyat, hogy a szája kireped kétoldalt!" – ordította a helyes metódust szemléltetve, és Shard érezte, amint libeg a hangnyomástól a sörénye.

Valójában nem is az ő feladata kellett volna legyen a parancs kiadása, hiszen rangban Icedrop őrmesterként felette állt. De a csődörnek a harctéri tapasztalata erősen a nullához konvergált, sokkal otthonosabban érezte magát a karbantartó és a rádiós csapatok vezetőjeként egész nap a hangárban gubbasztva, egyszer-egyszer előmerészkedve a Sünnel. Mikor a konvojt záró páncélozott terepjáró géppuskatornyából a kezelő visszahúzódott, és az ablakon a többi bent tartózkodó is kihajigálta a fegyvereit, Shard arra a következtetésre jutott, a további lövöldözéssel csak legfeljebb Gunz dolgát nehezíthetik meg. Bármit is ígért a hadnagy a Medvét kísérőknek, bevált, és megadták magukat.

A hamarosan beállt csendben egyetlen további lövés sem hangzott el, ezért Shard egy patalegyintéssel jelezte a többieknek, induljanak el lefelé, és nézzék meg, mi is történt pontosan. A pajzsát azért továbbra is fenntartotta, mint Riverbloom is, nehogy véletlenül valaki odalent kísértésbe essen a sziklák közt közeledő csapat szerény létszámát meglátva. Egyébként is meglehetősen különös élmény volt: a mágikus energia szabadon, szinte rugalmasan áramlott ki a szarvából, mintha csak egy óriási, puha párnába fúrná a fejét, és kivételesen attól sem kellett tartania, másodperceken belül megérkezik a jól ismert fájdalom. Még a .50-es géppuskából záporozó lövedékek is csak enyhe kaparászó, szinte csiklandós érzést ébresztettek a szarva tövében, a Medve pedig olyan mozdulatlanul feküdt továbbra is, mint egy konzervdoboz, és körülbelül annyira tűnt félelmetesnek is.

Mikor leértek a szerpentinre, a River testvérek rögtön nekiláttak begyűjteni az eldobált fegyvereket, és kiráncigálni tulajdonosaikat a járműveikből, Shard pedig úgy látta, nem igazán szorulnak a segítségére. Mivel Icedrop egyébként is a kidőlt Medve felé vette az irányt, elindult ellenőrizni, Gunznak esetleg nincs-e rá szüksége. A hatalmas fémtest tövében felmérte a kapaszkodókat, és három szökkenéssel a gép hasán termett. A hadnagyot a pilótafülke nyílásában találta, éppen eltorzult arccal fenyegette az odabent ülőket.

A fülke egyébként nem sokban különbözött azoktól, amikkel már találkozott. Az ismerős műszerek ugyanabban a szétszórt összevisszaságban helyezkedtek el, pedig eddig azt hitte, ez csak a köztársaság gépeinek a sajátja. Nem mintha olyan hatalmas tapasztalatokkal rendelkezne ez ügyben, de az biztos, hogy az akadémia kiszuperált gyakorlógépei, sőt, a Kisróka és az Íjász is mind ősréginek tűntek, valamennyi harcolhatott a déli határok mentén a sárkányháborúkban. Celestia birodalmának a területén állt viszont az a méretes gyárkomplexum, ahonnan bármikor legördíthettek egy újabb csatagépet, ezért eddig azt feltételezte, talán az ellenség nem ilyen koros vacakokkal fog közlekedni. Na persze, amint a seregben terjedő legendákat ismerte, könnyen lehet, abból a gyárból egy szó sem igaz.

Az odabent megrettenve üléseikbe húzódó két póni is tökéletesen átlagosnak tűnt: nem rendelkeztek feltűnően erős szemfogakkal, sem a kelleténél több szarvval, még csak ragadozó-szerű pupillával sem. A másodpilóta tisztségét egy közönséges, mélyzöld szőrű egyszarvú csődör töltötte be, a pilóta pedig rövid, borzas, barackszínű sörényt viselő kanca volt. Látszott rajtuk, nem számítottak az iménti néhány perc váratlan fordulataira, nehezen sikerült feldolgozniuk a vereséget. A kanca olyan szikrázó szemekkel meredt Gunz nekiszegezett fegyverére, mint aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, inkább a halál, mint a megaláztatás. A csődör ennél kicsit józanabbul viselte sorsát, és a társa vállára tett patával próbálta őt csitítani.

Egyszóval éppen olyannak tűntek, mint bárki a barátai közül, például a River testvérek (csak éppen nemet cserélve), nem kellett nagyon erőlködnie, ha azt szerette volna képzelni, a saját támaszpontjukon vannak, a határ másik oldalán, és éppen a hangárban tesztelnek valamit együtt. Egyedül a pónik által viselt kompozit páncél színe nem stimmelt: a birodalom arany-fehér színeiben játszott, ellenben a számukra rendszeresített kék-ezüsttel.

Pedig eddigi életének a seregben eltöltött minden egyes percében azt próbálták neki beadni, ellenfelük maga a megtestesült gonosz. Nem, egyáltalán nem olyanok, mint ő. Nem érdemesek az életre. Tudod mit, Shard? Az a legegyszerűbb, ha nem is törődsz vele, kik ellen harcolsz. Nézd csak a radart, nagyon egyszerű: a szürke négyzetek, nos, ők a pónik, és a pirosak pedig… Hát, a pirosak meg akarnak téged ölni. Ezt leszámítva persze az egész pontosan olyan, akár egy játék. A négyzet körül felvillanó szimbólumok jelzik, a pusztításnak vajon melyik extrém hatékony eszközét irányították éppen feléd, ebből tudhatod, hova és milyen erejű pajzsot kell összpontosítanod, hogy megakadályozd gonosz tervüket. A pilótádnak még ennél is sokkal egyszerűbb a dolga: a HUD-on feltűnő vörös, drótvázas sziluetteket kell megsemmisítenie, nézd, egy gombnyomás az egész, egy dördülés, és az a furcsa, odarajzolt, élettelen tárgy a távolban már fel is bukott. Hirtelen felragyogó színek jelzik a képernyőn a találatot, ügyesek voltatok.

Most először igen erősen a hatalmába kerítette az érzés, miszerint talán nem is azért bújnak bele ezekbe a több tonnás ócskavasakba, hogy azok védelmet nyújtsanak számukra a páncélzatukkal… Egyszerűen csak álcát öltenek magukra, a technika álarcát, hogy ne lehessen felismerni az odabent ülő pónit. Megtévesztés volt az egész, színészi kellék, amivel elhitették egymásról a farkasszemet néző felek, valójában nem egymás testvérei. Ha látnák, valójában mire is lőnek, képes lenne bármelyikük is elsütni a fegyvert? Ha az elsütőbillentyű helyett egy kést adnának a patájukba, a gyűlölt jelképek helyett egy érző, lélegző lényt maguk elé, vajon képesek lennének kioltani az életét? Belemeríteni a tőrt a szívébe, elveszni a kibugyogó forróságban, belenézni az áldozat lassan homályosodó szemébe és önmagukat látni benne?

Igen… Talán Gunz igen.

Ő már túl sok mindent megtapasztalt, míg Shard csak most esett ki az akadémiáról, még fenekén a tojáshéj. Gunz alól már lőttek ki gépet, mellőle már vittek el műanyag zsákban másodpilótát. Kinézte belőle, habozás nélkül golyót röpít a Medve pilótájának a szemei közé, ha az nem engedelmeskedik neki. A hadnagy tudta, mire megy ki a játék – a beosztottjaiért pedig bármire képesnek tűnt. Abban nem volt biztos, vajon milyen árat fizetett ezért a hidegvérért, gyakran álmodott-e rosszakat miatta… Egyszer talán kideríti.

Shard pillantása ismét az idegen pónikra esett, miközben megpróbálta kitalálni, vajon ők mekkora tapasztalattal rendelkezhetnek ilyen téren. Amikor legutóbb összetalálkoztak a Medvével, és az lerobbantotta a fejük fölül a fülke ablakát, vajon azért kegyelmeztek meg nekik, mert meglátták, micsodák  is ülnek bent valójában?

Vagy ez az egész csak olyan hülyeség, ami egyedül az ő fejében fordul meg?

– Ha még egyszer észreveszem, hogy varázsolni akarsz, beterítem a fülkét a haverod agyával, megértetted? – törte meg a baljós csendet Gunz a fogai között sziszegve. Az orra tövénél olyan mély ráncok gyűrődtek fel a vicsorgástól, Shard szinte rá sem ismert az arcára. – Most pedig szépen lassan másszatok kifelé!

– Ne legyél már ekkora seggfej – tört ki az indulat a csődörből –, Coral a büdös életben nem mászik ki innen, ha nem segítek neki!

A hadnagy arcán gúnyos mosoly ömlött el.

– Ne gyere nekem ezzel a szar dumával, egy karcolás nincs a gépeteken, ahogy beszállt, úgy ki is fog szépen jönni.

– Befelé is én segítettem neki! – forgatta a szemeit a másodpilóta. – Értsd már meg, nem jók a lábai!

– Ja igen, akkor hogy a fenébe tudná vezetni a gépet? – kérdezte Gunz, bár a zavart arckifejezésébe lassan mintha némi megvilágosodás is vegyült volna.

– Hagyd, ha úgyis kinyírnak minket, nem mindegy, hogy idebent, vagy odakint? – szólt közbe a pilóta is.

Shard a kialakuló hangzavarban nem győzte egyikükről a másikra kapni a fejét. A feszült helyzetben már csak az hiányzott volna valamennyiüknek, hogy a hadnagy mérgében valami visszavonhatatlant kövessen el. Inkább óvatosan a revolvert tartó lábra helyezte a patáját, és lassan elfordította az irányzékot az odabent ülőkről. Már csak a gesztust látva is mindenki elhallgatott.

– Gunz, Riverék lefegyverezték a többieket – mondta a legmegnyugtatóbb hangján, ami abban a pillanatban tellett tőle, majd a bent ülőkhöz fordult. – Biztosan nem szeretnétek, ha a barátaitoknak bántódása esne. Tegyétek, amit mondott.

A hadnagy hátrébb lépett, utat engedve ezzel a két póninak a kijárathoz, mellső lábának széles intésével jelezte, méltóztathatnak kiszállni. A csődör a hátsó ülésen kicsit előrébb hajolva csillámló levitáció varázslatba burkolta a társát, aki összeszorított fogakkal tűrte a lebegést. Miután mind a ketten kiszálltak a fülkéből, a másodpilóta óvatosan a földre helyezte a kancát a Medve teste mellett. Shard feszülten figyelte, míg egy összecsukott fémszerkezetet halász elő az ülése mögül, és azzal együtt lehuppan ő is a földre.

A Coralnak nevezett póni egy rántással szétnyitotta a keretet, aminek mind a két oldalán egy-egy kerék helyezkedett el, majd rutinos mozdulatokkal beleszíjazta a hátsó lábait.

– Legalább már tudom, honnan kaptad a hívójeledet – morogta neki Gunz, miközben a földre mászott a foglyai mellé. – Hogy a fenébe lehetsz így pilóta?

Shard szorosan a nyomában maradva követte, és mire leért, már körvonalazódott a fejében a megoldás. Meglehet, a hátsó lábai valamilyen sérülés következtében lebénultak, de attól a gerincpáncélba épített transzmitterek könnyen érzékelhették a neuronok jeleit. Különösebben nem értett hozzá, bár sejtette, így azért nem lehet örökké életben tartani az idegpályákat. Hacsak Fémláb (vagy Coral, vagy bármi is legyen a neve) nem tölti a napjai nagy részét a pilótafülkébe drótozva, előbb-utóbb el fognak sorvadni, és akkor aztán búcsút inthet a harctérnek mindörökre.

Igen, a harctérnek, és a segítség nélküli járás szabadságának is. Idekint csak halott súlyként vonszolja maga mögött a hátsó végtagjait, de addig, amíg a csatagépet irányítja, szabadon mozoghat, szélvészként száguldhat keresztül mezőkön-hegyeken. Bár, ha jobban belegondol, ez a helyzet inkább csak kontrasztjában tér el a többi pilótáétól: a gépekben ülő, halált vagy életet osztogató félistenek az acéltesten kívül csak puha, hús-vér, igazi hatalom nélküli korcsok voltak egytől-egyig.

Azt az egyet viszont nem értette, ha adott a technika két lábon járó harci gépek konstruálására, akkor miért képtelen a birodalom helyrehozni rendesen Coral lábait. Ennyit ért nekik egy pilótájuk? Vagy a mérethez lehetett köze? A jókora fúziós reaktor nélkül ez a technológia halott? Nem, ez butaság, már csak a plazmavágó apró tartályába csomagolt energia is meghajtana egy ilyen végtagot akár napokon át is. Kérdezze meg inkább Icedroptól, hiszen ő a szakértő?

Inkább úgy döntött, Coralnak szegezi a kérdését.

– A barátaid a birodalomban képtelenek neked egy rendes protézist tervezni, míg csatagépeket igen?

A kanca nem értette egy pár másodpercig. Mikor aztán leesett neki, Shard mire akar kilyukadni, keserűen kuncogni kezdett.

– Kislány, milyen kő alól másztál te elő? Komolyan azt hiszed, ezeket a gépeket pónik tervezték?

Shard érezte, amint a vér a fülébe áramlik. Eddig meg volt róla győződve, hogy így van, bár Coral nevetését hallva cseppnyit elbizonytalanodott. Celestia építtette őket a sárkányok ellen jó pár évtizeddel ezelőtt, hát nem? Vagy egyszerűen csak őt akarják félrevezetni ezekkel a hazugságokkal?

– Naná, majd a nyulak! – intézte el a témát egy legyintéssel Gunz. – Na szedjétek a lábatokat!

A leponyvázott utánfutó felé terelte őket, oda, ahova a River testvérek is begyűjtötték a másik négy pónit: kettőt a terepjáróból és kettőt a kamionból. Út közben elhaladtak a Medve szétcincált tarkója mellett, ahonnan még mindig csöpögött a hűtőfolyadék, és a megtépett vezetékek közül Icedrop kékes hátsója lógott ki, aki jól láthatóan elmerült az odabenti pusztítás mellett épen maradt csodákban.

– És most mi a tervetek? – kérdezte a Medve másodpilótája (aki továbbra is elfelejtett bemutatkozni, bár a páncélján a névtábla helyén kalligrafikus betűkkel az „Orkán” felirat díszelgett) – Bár nem hiszem, hogy alaposan átgondoltátok ezt az akciót, elnézve a létszámot és a felszereléseteket…

– Ne aggódj, azért egy-egy golyót csak összeszedünk nektek – tódította Gunz kedvesen.

– Szeretném felhívni a figyelmedet arra a tényre, hogy a kéréseteknek megfelelően megadtuk magunkat, ezért a fort bale-i egyezmény szerint nem mészárolhattok le minket. A nem megfelelő bánásmód miatt egyébként is kínos magyarázkodásra kényszerülnétek tíz percen belül, amikor az erősítésünk megérkezik. Mivel a továbbvezető utat sikerült lerombolnotok, ezzel elvágva az egyetlen menekülési lehetőséget is, a helyetekben én inkább gyorsan és csendben távoznék arra, amerről jöttem.

Shard a monológ közben egyre növekvő riadalommal figyelte, amint a hadnagy idegei a patábamászó stílustól pattanásig feszülnek. Ugyan a csődör vagy egy fél fejjel magasabbra nőtt Gunznál, afelől egy pillanatig nem lehetett kétsége, ha a kanca igazán begorombul, egyetlen jól irányzott ütéssel képes megritkítani a kötekedő fogsorát, ezért inkább óvatosságból igyekezett kettőjük közé helyezkedni.

– Most hogy említi, kedves jogokkal rendelkező fogoly úr, tényleg mennyivel sportszerűbb egy fekvő gépet közvetlen közelről fejbelőni! – csikorgatta a fogait Gunz, szügyét Shard feltartott lábának nyomva. – Pontosan ennyi könyörületre számíthattok tőlünk is! Na mi van, miért nem tűnsz igazán nyugodtnak?

A csődör értetlenül pislogott a beállt csendben.

– Találkoztunk mi már? – kérdezte végül.

– Igen, találkoztunk velük – vágott közbe Coral. – Nem emlékszel arra a kis F40-esre?

– F40? …Bassza meg – szögezte le a másodpilóta egy kicsit kevésbé magabiztosan.

– Az ám – helyeselt Gunz –, jó látni, hogy legalább egyikőtök nem a seggét hordja a nyakán.

Míg a szóváltás tartott, odaértek a River testvérekhez, és a Medve személyzete a többi fogságba esett póni mellé sorakozott. Coral egy szakszerű Y fordulót hajtott végre a fémkeretes kocsijával, szembefordulva az őrzőivel.

– És előtte is összefutottunk már, ha nem tévedek – hunyorított a hadnagyra –, a Hoofington melletti ütközetben. Akkor egy EP70-et vezettél.

Gunz egy pillanatig gondolkodott, majd rávágta:

– Igen, volt olyan gépem. Jól meghámoztátok, utána kaptam a Borzot.

– Úgy emlékszem, vagy hatot tettél harcképtelenné a mieink közül, mire a reaktorod kritikus találatot kapott. A tábornok tajtékzott, legalább háromszor fésültette át azt a területet, ahol a katapultálás után földet értetek. – Coral szája szélén félreérthetetlen mosoly játszott.

– De honnan a fenéből tudod, hogy én voltam az?

– Ne viccelj, egy hétig dartsoztunk a fényképeden, amit a kémek szereztek.

– Hát én állatira nem emlékszem, hogy találkoztam volna a Medvéddel abban a csatában – vakarta a fejét a hadnagy.

– Nem is, akkor egy valamivel kisebb Bikában ültem.

– Görbülj meg! A T85-ben? – üvöltötte Gunz, egyre kevésbé rejtve el a vigyorát.

Shard csak kapkodta a fejét egyikükről a másikra, egy szót sem értett abból, ami történik. Az előbb még azon sem lepődött volna meg, ha a két pilóta egymás torkának esik, most pedig úgy viselkedtek, mintha csak két jóbarát társalogna egy pofa sör mellett az egyik kocsmában. Eddig is volt már szerencséje a hadnagy hirtelen hangulatváltásaihoz, ám a mostani aztán igazán váratlanul jött. Kétségbeesett pillantást vetett Riverbloom felé, hátha a kancának lesz ötlete, de ő is csak a vállát vonogatta.

Gunz is érezhette a tanácstalanságát, mert most felé fordult, mintha meg szeretné magyarázni az iménti jelenetet.

– Hallod, ekkora lókötőt még nem hordott a hátán a világ. A szemem láttára vert át három zöldfülűt is azzal, hogy egy mélyedésben passzívba rakta a gépét. Úgy bedőltek neki, alig győztem üvölteni a rádión.

– Na, téged se kell félteni – kontrázott Coral –, az a lökött Vihar mesélte, ahányszor célba vett, mindig elé ugrott egy facsoport vagy egy szikla felfogni a lövedéket, épp mire újratöltött a fegyvere. Nem bírtuk kitalálni, méred az időt, vagy mi a tök?

– Ja, arra emlékszem, azt mondod, Vihar? Csodálkoztam is, olyan gyenge idegekkel minek ül be valaki a pilótafülkébe.

Gunz egy másodpercre elveszett a régi ütközet emlékei között, és minél tovább hallgatott, annál sötétebb felhők gyűltek össze a homloka körül.

– Hanem azt végképp nem értem, ezek után miként lehettél képes ilyen sunyi módszereket használni – állapította meg végül.

– Parancsot kaptam, gondolom veled is előfordul – intézte el egy vállrándítással Coral, bár az arckifejezése nem tanúskodott teljes közönyről. – Te mit tettél volna a helyemben, hogy megállítsalak?

– Haver, semmi más módszerrel nem állítottál volna meg – szűrte a hadnagy a fogai között, Shard legnagyobb ijedelmére ismét villámokat szóró tekintettel. – Ha nem alattomban támadsz, apró darabokra cincálom ezt a lomha dögöt.

– De nagy szád van! Hoofingtonnál is megtáncoltattalak, és most se mertél egyenesen elém állni!

– Én erre azért másként emlékszem! Akkor egy csapat újonc félbeszakította a keringőnket, de tudod mit, ha legközelebb összefutunk a csatatéren, majd meglátjuk, melyikőnknek van hozzá nagyobb fa, vagyis bocsánat, fémlába!

Coral fel se vette a sértést, helyette inkább gúnyosan kacagni kezdett. Shard már sejtette, mire is megy ki a játék, és kíváncsi lett volna, vajon véletlenül alakult-e így a két pilóta rivalizálása, vagy a birodalom tisztje akarattal járt túl a felettese eszén.

– Milyen legközelebb? – csapta le a labdát Coral. – Nem arról volt szó, hogy itt végeztek ki mindannyiunkat?

Gunz torka mélyéről morgás tört fel, és a patája megindult a hátsó lábára szíjazott tokban pihenő revolver felé – de már elkésett, a sértett önérzete azt követelte, hagyja most futni Fémlábat, hadd rendezzék le a konfliktusukat az első adandó alkalommal becsületes keretek között.

A dilemma végső megoldását Icedrop szolgáltatta, aki pár perce otthagyta a Medvét és eddig a kamion körül somfordált, most feltűnés nélkül a hadnagyhoz lépett, megkocogtatta a vállát, és valamit a fülébe súgott. Shard nem találta túl szép dolognak a hallgatózást, ám önkéntelenül is közelebb lépett hozzájuk.

A hadnagy egyébként is éppen intett neki, hogy kövesse.

– Mi a szösz, gyere csak!

A technikus az utánfutóhoz vezette őket, ahol, mint kiderült, az előbb már sikeresen meglazította a ponyvát rögzítő szíjakat. Így közelről szemlélve bármit is szállított a konvoj, bőven nagyobbnak tűnt, mint akár két lakóház egymás mellett.

– Ó, te jószagú… – nyögte Coral kétségbeesve. – Fogadjunk, nem tudlak lebeszélni arról, hogy piszkáljátok…

Shard a technikus segítségével egy jó pár lábnyi felületen visszahajtotta a ponyvát, ami alól fényes, fekete fém csillant elő. Oldalról nézve egy hosszúkás, mellső lábra emlékeztető mancs tárult a szemük elé, ami pata helyett karomszerű ujjakban végződött.

– Nézd már, mit szállítanak a jómadarak! – kiáltotta Gunz kedélyesen, és míg a két társa a méretes lepellel bajlódott, felmászott a fémkupac tetejére. – Ezt vajon kitől csórtátok?

A mancs mellett lassan sikerült kibugyolálniuk egy jókora lábat is, és Shard már sejtette, nem a köztársaság újabb zsákmányolt gépét találták meg, hanem valami olyasmit, amivel eddig még nem találkoztak. Hiába kutatott a memóriájában, ez a forma nem szerepelt egyik kézikönyvben sem, amiket volt szerencséje végiglapozni, bár bevallottan kevés időt szentelt az ilyesfajta értelmetlen magolásnak. Már csak a gép méreteiből ítélve sem tűnt valószínűnek, hogy az övék: ekkora dög kevés szolgált náluk a seregben.

– Gyere csak, Shield, röffentsd be! – érkezett odafentről a parancs, így hát felhagyott a szíjak babrálásával, és inkább ő is kapaszkodók után nézett.

– Nem működik! Mit gondoltok, miért nem lábon visszük? – A pilóta már majdnem könyörgőre fogta, ami rossz taktikának tűnt, mert ahogy Gunzt ismerte, ezek után csak még inkább elhatalmasodik rajta a kíváncsiság. Míg a gép pilótafülkéje felé mászott, azért vetett egy pillantást a háta mögé, de Riverfang éppen elég ádáz tekintetet szegezett foglyaiknak ahhoz, hogy bármi ostobaság megforduljon a fejükben.

Mászás közben elhaladt a hadnagy mellett, aki rákacsintott, és a gép mellkasa felé mutatott. „DS85-P Sárkányölő", hirdette a merész betűtípussal rótt felirat. Ezek szerint sikerült rátalálniuk a sárkányháborúkból megmaradt őskövületek egyikére – szerencsére ez azt is jelentette egyben, a beindítással legalább nem kell túl sokat bajlódnia, ismerte már a procedúrát, mint a saját patáját.

A fülke nem volt lezárva, ami inkább azt a teóriát erősítette, miszerint a gép nem működött – bár az ilyen régi vasaknál nem mindig vesztegették az időt zárszerkezetek beépítésére, hiszen a sárkányok úgysem tudtak velük mihez kezdeni. Mivel a gép a hátán feküdt, egy picit kényelmetlen pozícióban szuszakolhatta csak be magát a másodpilóta helyére, égnek meredő fenékkel és lábakkal, fejjel lefelé próbált tájékozódni az ismerős, mégis egy picit mindig más műszerek között.

Felkattintotta három, az áramellátáshoz nélkülözhetetlen rendszer kapcsolóját, mire egy biztosíték apró csattanással eldurrant a füle mellett, és rögtön kékes füst, valamint égett műanyag csípős szaga töltötte be a fülkét. Behúzott nyakkal, a füstfelhőt hessegetve várta, vajon végleg sikerült-e megölnie a szerkezetet, ám pislogva feltámadt baloldalt az egyik monitor, komoran jelezve a gép különböző alrendszereinek állapotát. A lista gyanúsan piroslott, ám mikor jobban átböngészte, kiderült, leginkább csak a gép fegyverzete hiányzik – minden egyéb, ami az induláshoz szükséges, a rendelkezésére állt. Az ajkai némán mozogtak, míg az ezerszer begyakorolt rutinnal átfutotta az indítási ellenőrzőlistát, lassan életet lehelve a monstrumba.

Bekapcsolta a szupravezetők hűtőköreit, áram alá helyezte az üzemanyag pumpákat és a gerjesztő lézereket, lenyitotta a főkapcsoló pirosra színezett védőborítását, és elindította a fúziós reaktort… Vagyis csak indította volna, mert nem történt semmi. Pedig az összes visszajelző lámpa zölden pislákolt, szóval olyan nagyon sok mindent nem ronthatott el! Mégis csak igazat mondott Coral, és a gép hasznavehetetlen?

Nem, azért ilyen könnyen nem adhatja fel. Ha mégis működőképes, de képtelen elindítani, akkor rajta fog röhögni a fél birodalmi hadsereg. Inkább visszalépett a mentális listája elejére, és mindent újra leellenőrzött rajta, közben végig olyan kapcsolók után kutatva a tekintetével, amiket esetleg speciálisan ebben a típusban alkalmaztak. Minden lámpa zöld, főkapcsoló elfordít… Halk kattanás, és utána ismét csak néma csönd.

„Indulj be, kérlek, léccilécci!" – gondolta, mert eszébe jutott, amit a kiképzésen mesélt nekik az egyik ősz sörényű, vastag keretes szemüveget viselő tanáruk. Egyes gépeknek – főleg a régebbieknek – lelke van, és ha nem bánsz velük megfelelően, megmakacsolják magukat. Határozottan megtekerte a kapcsolót, ám a hatás ismét elmaradt.

Most mi legyen, szégyen-szemre jelentse, kudarcot vallott? Hívja ide Icedropot, hátha a technikusnak vannak ötletei ilyen esetekre?

– Te dög! – kiáltotta utolsó kétségbeesett ötletétől vezérelten, és teljes erővel belecsapott a patájával a feje fölötti kapcsolópanelbe. Szinte abban a pillanatban pattanás hangzott valahonnan nagyon mélyről a gép belsejéből, jelezve a fúziós reakció beindulását, amit kisvártatva a turbinák megszokott, felsivító hangja is követett.

Hát persze, érintkezési hiba. Előfordul, ha valamit sokáig nem használnak, nem igaz? Egy kellően erős és jól irányzott rúgással a legtöbb makrancos szerkezetet működésre lehet bírni – ez ugyan nem volt a tananyag része, viszont az ócskavastelepről megmentett gyakorlógépekkel eltöltött ideje alatt egyszer-egyszer már megtapasztalta az igazságtartalmát.

– Nem működik, mi? – hallotta távolról Gunz diadalittas kiáltását, bár a választ már elnyelte az egyre erősödő búgás. – Shield, állítsd talpra!

Ezt könnyebb volt mondani, mint végrehajtani. Egyikük sem hozta magával a páncélját, amibe a transzmittereket szerelték. Nyilván eszükbe sem jutott, amikor elindultak, hogy ma még csatagépbe ülnek, a sziklamászáshoz pedig nem tűnt kimondottan jó ötletnek a nehéz, merev vacakot magukra kapni. Így viszont már sejtette, miért őt küldte fel a hadnagy: a manuális irányításhoz szükséges igazán finom mozdulatokat sokkal könnyebben elvégezte a varázserejével, mint bármelyik földpóni a patájával.

Szerviz üzemmódba állította a gép irányítórendszerét, amitől a bonyolult neuronháló kikapcsolt, és a műszerfalból előcsúsztak a mozgatásához szükséges karok. A két hátsó lábát becsatolta a pedálokba, majd a mágiája halvány izzásával körülölelte a kapcsolókat, és nekilátott kipuhatolni, vajon milyen szögben fordíthatók hátra a gép mancsai. Azt már odakintről megfigyelte, nem voltak könyökben rögzítve, mint a Medvéé, ezért talán több sikerrel próbálkozhatott a felüléssel, és megússza hasra fordulás nélkül. Megtámaszkodott maga mögött, és lassan ülő helyzetbe tornászta a szerkezetet, bár a visszacsatolás hiányában a művelet nem sikerült elég egyenletesre, és félúton egy émelyítő zökkenéssel az utánfutó fémváza összecsuklott alatta.

Innentől már nem volt túlságosan nehéz dolga, a gép felsőtestét a hasonló műveletek támogatására beépített giroszkópok függőlegesen tartották, míg ő maga alá húzta a két lábát, és kínos óvatossággal felegyenesedett. A magasból, átnézve a pilóta jelenleg üresen árválkodó ülése fölött, jól láthatta Coral és a másodpilótája döbbent arcát, és azt is, amint Gunz mélyen meghajol feléjük.

– Nos, kedves Fémláb, azt hiszem, elfogadom a felkínált ajándékot. Ezzel kvittek is volnánk! Azt pedig, hogy melyikőnk a jobb pilóta, az első adandó alkalommal kiderítjük a harcmezőn.

A hadnagy felkapta az egyik táskát, amibe a zsákmányolt fegyvereket pakolták, és egy intéssel jelezte a Vipera szakasz maradék, elkerekedett szemmel bámuló tagjainak, pattanjanak fel a Sárkányölőre.

 

***

 

Körülbelül délelőtt tíz óra lehetett, mire a mosdótálig eljutott, és akkor is egy kiadós öklendezéssel kezdte, csak mikor magába diktált pár korty jéghideg vizet, addigra múlt el a rosszulléte. Tegnap ugyan kissé kimerülten feküdt le, és sejtette, meglesz a böjtje a három órás útnak, amit hazafelé megtettek, de azért ennyire rosszra nem számított. Pedig ha jobban belegondolt, soha egyetlen varázslatot ilyen sokáig nem tartott fenn, folyamatosan a műszerekre és a körülöttük elsuhanó terepre koncentrálva. Mennyivel egyszerűbb is volt a csatagépek irányítása, amikor egybeolvadhattak a pilóta idegrendszerével!

Mire hazaértek, és meggyőzték a fogadásukra riadókészültségben kivezényelt szakaszt, az IFF egyértelmű jelzése ellenére mégsem ők az ellenség, addigra annyira besötétedett, hogy majdnem kiestek az erőlködéstől a szemei – valamilyen furcsa okból kifolyólag a reflektorok csak közvetlenül a lába előtti területet voltak hajlandóak megvilágítani, pedig Icedrop megpróbálta megigazítani őket. Örömmel adta át az irányítást Breeze-nek, aki a karbantartókra jellemző szögletes, dülöngélő mozdulatokkal elterelgette a Sárkányölőt a hangár felé. Mintha éppen az élete értelmétől fosztanák meg, úgy nézett az acélszörny után, teljesen kiürült fejjel, gondolkodásra képtelenül.

– Menj, aludj egyet – csapta hátba Gunz erélyesen, mégis, halk és kedves hangja biztosította afelől, ma jó munkát végzett. Hálásan baktatott a barakkok irányába, még vacsorázni is elfelejtett, szimplán csak elterült a földön kialakított fekhelyén, és már aludt is.

Reggel, mikor felkelt, és éppen meg akarta köszönni a szobatársának, amiért betakarta, amíg aludt, olyan erővel tört rá az émelygés és a fejfájás, hogy vissza is zökkent azonnal Gunz ágyára. A hadnagy mondott neki valamit, amit nem értett, viszont kellően megnyugtatóan hangzott, majd elment, ő pedig patái közé fogott fejjel gubbasztott még néhány órácskát.

Utálta magát, amiért ennyire gyenge. Mintha minden percet, amióta az akadémiáról kikerült, lábadozással töltött volna el. Nem elég, hogy egyszarvú létére képtelen egy varázslatot rendesen kivitelezni, még lépten-nyomon hátráltatja is a társait a gyengesége miatt. Milyen szép pillanat is volt, amikor a hadnagy az ő pajzsának erejével dicsekedett! Igen, ha már semmi másra nem futja tőle, legalább ezt a képességét lenne lehetősége sűrűbben csillogtatni, de egyelőre a köztársaság és a birodalom erői is beásták magukat a jelenlegi határaik mentén, és legfeljebb pillanatnyi erőfitogtatásokra vagy cselvetésekre futja bármelyik oldaltól.

Nem, micsoda őrültségek is jutnak az eszébe, inkább annak kellene örülnie, pár pillanatig élvezheti még a békét. Talán nem jó semmire, viszont vannak barátai – na jó, legalábbis olyan pónik, akikkel talán kiépítheti a barátságot, ha igyekszik –, és ez mindennél többet jelent neki. Gunz tegnap is megdicsérte (még szép, hiszen megmutathatta, neki is megy a levitáció, mint minden három hónapos egyszarvúnak; mi lesz a következő, a fényvarázslata miatt is elismerést akar?), bár tőle egy picit jobban tart annál, hogy igazán szoros munkakapcsolatnál többre vágyódhasson. De ott van például Riverbloom, aki szimpatikusnak tűnik, másodpilóta, mint ő, biztosan lenne bőven közös témájuk.

Elhatározta hát, összeszedi magát, amilyen hamar csak tudja, és ha más nem, megpróbál bekapcsolódni a Vipera szakasz életébe, közben pedig annyi időt tölt a teste és a varázsereje edzésével, amennyit csak képes. Majd megmutatja mindenkinek, igenis felveszi a versenyt bármilyen egyszarvúval, ha másban nem is, hát akaraterőben.

A hidegvíz nagyjából rendbe hozta, ezért lehetősége nyílt elmerengeni azon, menjen-e el enni valamit, amint azt a gyomra követeli, vagy inkább nézzen utána, hol lehetnek a többiek. A barakk folyosója ilyenkor annyira élettelenül kongott, mint egy kripta, sem Riveréknek, sem a hadnagynak nem látta nyomát. Azért akadt néhány tippje arról, hova mehettek, azt például a fél lábában le merné fogadni, Gunz ott lesz valahol a Sárkányölő környékén.

Kilépett hát a faépületből, és a kinti fényességben hunyorogva elindult a jobbra magasodó hangárak felé. Sietősre vette a lépteit, mert egészen csípős, északi szél vágtázott keresztül a tábor szétszórt épületei közti nyílt tereken, bebújva az egyenruhája résein, szokatlanul borzongatva a trópusi időjáráshoz méretezett, vékony bundáját. Hálásan ugrott be a hangár méretes acélajtaján tátongó résen, mert bár odabent nem fűtöttek, mégis sokkal kellemesebb klíma uralkodott a teszteléshez megjáratott reaktorok hulladékhője miatt. Végigfuttatta a tekintetét a felsorakozott gépeken, és a hátsó sarokban fel is fedezte a tegnapi zsákmányukat – valószínűleg direkt azért állították félre, nehogy a többieknek útjában legyen, amíg harcképessé nem teszik azt is. Néhány olajos overállt viselő póni lézengett csak odabent, egy részük szerszámos ládákat cipelt magával, páran teszteket futtattak és beszéltek meg elmélyülten, de Shard nem ismerte egyiküket sem közelebbről, legfeljebb látásból. Azok, akikkel már a Vödörben összefutott, tisztelgésnek szánt intéssel vették tudomásul a jelenlétét.

A Sárkányölő közelebbről szemügyre véve egészen úgy nézett ki, mintha odabent felrobbant volna valami, és a nyomás lefújta volna a páncéllemezeket a testéről, kábeleket, csöveket és elektronikát dobálva szerteszét. Vagy tucatnyi helyen álltak nyitva rajta különböző szervizpanelek, és minden lehetséges helyre bonyolult diagnosztikai eszközöket csatoltak fel rá. Az egyik nyílásból kandikált ki az ismerős világoskék farok, azt az érzést erősítve Shardban, a technikai csapat vezetőjének ritkábban találkozott mostanában a képesebbik felével, mint a másikkal.

Nem akarta nagyon megzavarni a csődört, ám senki mást nem talált a környéken a Viperák közül. Találomra el is indulhatott volna mondjuk a konditerem vagy a kantin felé, mert ha itt nem is, azokon a helyeken biztosan belebotlik a hadnagyba vagy a testvérek közül valamelyikbe, de még mielőtt elfordult volna, megakadt a tekintete az Icedrop mögötti monitoron felvillanó jókora vörös feliraton.

Egy hosszú, mechanikus szisszenés hangzott fel a gép belsejéből, és ezzel nagyjából egy időben Icedrop cifra káromkodása, majd a technikus köpködve kimászott a nyílásból, arcáról és a sörényéből bőven törölgetve a tűzoltóhabot. Körülbelül úgy nézett ki, mint akit megtámadtak egy születésnapi tortával, Shard alig győzte visszafogni a feltörő nevetését.

– Nyavalyás ócskavas! – dünnyögte Icedrop, félhangos szavait a számítógépnek szegezve, mintha csak választ várna a közömbösen pislogó szerkezettől. – Ha szólsz, hogy fel vagy szerelve automata tűzoltó rendszerrel, talán nem felejtem el kikapcsolni! Most hogy a túróba fogom kipucolni ezt a kuplerájt, mi?

A kék csődör a fejét csóválva ugrott le az emelőről, amin eddig állt, és majdnem beleütközött Shardba, aki éppen egy tekercs papírtörölközőt nyújtott felé, amit a szerelőpad összevisszaságában talált.

– Szia! – nyögte Icedrop meglepetten. – Bocsánat, nem láttalak!

– Látom, zavarok, inkább nem is tartalak fel, csak egy pillanatra – mosolygott rá Shard, míg Icedrop nagy lapokat tépett le a tekercsből, szétmázolta velük a bundáján a tapadós habot, és undorodva a kukába gyűrte őket.

– Egyáltalán nem, sőt, rettentően örülök, hogy végre egy értelmes lénnyel beszélhetek ezután az idióta számítógép után! – legyintett a technikus. – Úgy érzem, ha még egy percet el kell töltenem vele kettesben, felgyújtom az egész rakás vacak fémhulladékot.

– Hát, ez nem tűnik éppen jó ötletnek. A jelek szerint ez a fémhulladék képes magát megvédeni – mutatott a gép nyílásából halkan előhömpölygő habkupacra.

– Igazad van, én húznám a rövidebbet! – nevetett őszintén a csődör, még mindig a sörényét dörgölve. – Jó, akkor a felgyújtás lefújva, inkább bemászok, és egyesével csomót kötök az összes kábelére. Mit szólsz?

Valamiért Shard fantáziájában a csomók helyett színes masnik jelentek meg, és ezen az abszurd képen kuncogni kezdett.

– Miért utálod ennyire? – kérdezte. – Valami baj van vele?

– Valami? – A csődör hátrahőkölt. – Inkább egyszerűbb lenne felsorolnom, mi az, ami működik rajta. Pedig Gunz még tegnap este a lelkemre kötötte, hozzam rendbe, mert el akarja vinni megjáratni a délután folyamán.

– De tegnap még működött… Én rontottam el?

– Dehogy! – vágta rá Icedrop a patáját tiltakozólag felemelve. – Egyszerűen csak egy rakás ősöreg szerencsétlenség az egész, az a csoda, hogy egyáltalán eddig kihúzta. Ma már a reaktort sem lehet beindítani rajta.

– Igen, kontakthibás a főkapcsoló panelja – vágta rá segítőkészen, ám rögtön meg is bánta, mert Icedrop nagyjából olyan pillantást vetett felé, mintha csak egy pici csikó lenne, aki éppen a nyilvánvalót próbálja saját ötletének előadni –, … mint azt biztosan te is megtaláltad már…

A csődör a zavart mentegetőzését hallva gyorsan kapcsolt, és kedvesebb arckifejezésre váltott.

– Bocsánat, ne haragudj, te csak segíteni akarsz, én meg teljesen bekattantam ettől a vacaktól, és leharapom a fejed. Igen, a főkapcsolóra is ráférne egy takarítás, bár azt igazából most áthidaltam. Amivel több bajom van, az a szigetelések öregedése, ami miatt darabokra hullik az egész belseje, meg tele lesz minden rövidzárlattal. A hűtőfolyadék meg a repedt csöveken ömlik kifelé, mint azt látod, tócsákban áll mindenhol. És ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, teljesen meghalt a póni-gép interfész. Reaktort, drótokat meg csöveket könnyen cserélek rajta, mert nagyjából egyformák minden gépben. Na, nem mintha el lennénk eresztve tartalék alkatrészekkel, viszont Gunz azt mondta, amikor egy fél órája beugrott, csak hogy a fejét csóválva idegesítsen, holnap vagy holnapután megérkezik a Borz, és Gingermint belement, hogy a fegyverzet nagy részét, meg még ami kell, átszereljük. De ezt a hitvány hibrid, félig bionikus elektronikát a típushoz alakítják ki, semmire nem megyek a Borzéval. Most nézd meg, ennek az ócskavasnak tízszer annyi ízülete van, mint egy normális gépnek! Ujjai vannak, könyörgöm, ujjai! Hát kinek tervezték ezt, griffeknek, vagy póniknak?!

A feszültség ilyen kitörését hallgatva Shard elég jól el bírta képzelni, mennyit szenvedhetett a technikus a fémszörny rendbe hozásával hajnal óta. Szerencsére a mondandójával együtt mintha Icedrop idegessége is elszállt volna, egyszerűen csak lerogyott egy sámlira a munkapad mellett, és összetörten letörölt egy kisebb darab habot a válláról, ami eddig elbújt a figyelme elől.

– És megjavítani nem lehet? – kérdezte óvatosan, nem is annyira azért, mert kíváncsi lett volna a válaszra, inkább csak a problémák helyett a megoldások felé akarta terelni a csődör figyelmét.

– Bevallom őszintén, a leghalványabb gőzöm sincs, miként működik – nézett rá Icedrop lehajtott fejjel, beszéd közben mintha még inkább összement volna. – Diagnosztikai rutinok futtatására még megvannak az eszközeim, ám ezzel vége is a tudományomnak. Egybe van integrálva az egész, szét se lehet szedni, csak tönkretenném, ha megpróbálnám.

– Hát, ha eleve úgy tervezték, hogy csak egyben lehet cserélni, akkor ezen feleslegesen aggasztod magad. Gunz morogva bár, de be fogja látni, ezzel még egy pár napig nem megy sehova.

– Nem, elsősorban nem erről van szó – sóhajtotta a csődör. – Tudod, az idegesít az egészben a legjobban, bármerre nyúlok odabent, folyamatosan olyan technológiákba botlok, amik régen triviálisnak tűntek, viszont mi már képtelenek lennénk ezt a teljesítményt megismételni. Mintha nem is előre haladna az idő, hanem visszafelé! Meg tudod ezt nekem magyarázni? Ha mindent megtanulunk, amit az elődeink is tudtak, és arra építkezve továbbfejlesztjük az ismereteinket, akkor miként haladhatunk mégis visszafelé? Úgy érzem, mintha egy óriási örvény nyelné el mindörökre azt, amit a régiek ránk hagytak.

– Mármint arra gondolsz, hogy a legtöbb műszaki akadémia, mint a baltimare-i is, Celestia területén van jelenleg? – kérdezte Shard a homlokát ráncolva.

– Nem, nem értesz engem. Ahova én jártam, El Pintoba, az sem az elavult tudásáról híres. Mégis, az alapoknál sokkal többet nem tanítanak ott meg neked, és a hiányzó ismereteket hiába keresed a könyvtárakban is. Hányszor fordult velem elő, hogy valami igazán bonyolult áramkör működésének akartam utánajárni, és minden, amit találtam, néhány homályos utalás volt! A nagyon öreg professzorok mind azt mondták, fiatal korukban láttak már hasonlót, de a megfelelő irodalom nélkül nem képesek nekem segíteni. Ha pedig rákérdeztem, vajon kit kellene keresnem ezzel kapcsolatban, csak hümmögnek és egymásra mutogatnak.

A technika önmagában soha nem érdekelte Shardot annyira, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson Icedrop sirámainak, bár amennyit sikerült leszűrnie belőlük, az enyhe nyugtalansággal töltötte el.

– Coral, akarom mondani Fémláb – helyesbített a csődör értetlen tekintetét látva – azt mondta, a csatagépeket nem is pónik tervezték, mintha legalábbis manapság ez már kivitelezhetetlen lenne. Erről beszélsz te is? Equestriában senki nem ért már annyira hozzájuk, hogy képes legyen egyet megépíteni?

– Hát ez az, nem elég, hogy senki sem érti, de ha utána akarnál nézni, akkor sem találnál róla semmit, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, senkit nem is érdekel!

Egy néma percre mintha a csődör magába roskadt volna, egyetlen pontot fixírozott a padlón, majd furcsán csillogó tekintetét Shardra emelte.

– Hanem az hülyeség, hogy sose terveztünk ilyen gépeket. Volt valaki, aki úgy ismerte őket kívül-belül, mint a saját patáját: a nagyapám. Sajnos vele már nem beszélgethetek róluk.

– Meghalt? – kérdezte Shard halkan. – Sajnálom.

– Á, fenéket – vigyorodott el Icedrop. – Nyugi, az öreget agyonütni se lehetne, pedig már a szőre mind egy szálig megőszült! A mai napig fiatalos járással ugrik el a kocsmába, csak éppen haza nehezen talál. Utolérte az agyérelmeszesedés, mindent egy pillanat alatt elfelejt. Pont addigra épült le teljesen, mire elvégeztem az akadémiát, pedig csikókoromban sokat mesélt nekem. Imádtam hallgatni, tele volt minden története óriási gépekkel és sárkányokkal…

– Harcolt a sárkányháborúban? – szakította félbe meglepetten Shard. – Azok az öregek, akiket ismerek, mind túl kicsik voltak még akkor, és nem emlékeznek belőle szinte semmire, csak a folyamatos rettegésre és a hideg óvóhelyekre.

– Hát, talán ha nem is harcolt szó szerint, de annyit bátran mondhatok, sokat tett azért, hogy végül ne mi húzzuk a rövidebbet. Olyan sok csatagép fordult meg a patái alatt, azon se csodálkoznék, ha ezt a vacakot is szerelte volna annak idején – mondta Icedrop, miközben kedélyesen belerúgott a Sárkányölő lábfejébe. – Hihetetlen dolgokat mesélt, hatalmas csarnokokról a föld alatt, ahol hasonló dögök sorakoznak ezerszám, csak arra várva, valaki beindítsa és a sárkányok ellen vezesse őket. Ha egyszer odajuthatnék, azt hiszem, elég pótalkatrészt szedhetnék össze az életem végéig.

– Mintha már másoktól is hallottam volna erről a helyről, bár eddig azt gondoltam, talán csak egy legenda. A birodalom területén van valahol?

– Valószínűleg, bár fogalmam sincs, hol. Nagyapám sose említette, és az is lehet, maga sem tudta pontosan. Mindig két pegazus fuvarozta oda is, vissza is, annyira fontos póni volt. Igaz, azt a részét nem értem, Celestia patanyalói miért a mi gépeinket lopkodják, ha nekik van belőlük egy egész kupacra való.

– Igen, ez már nekem is eszembe jutott – bólogatott Shard. – De abban reménykedtem, talán te ismered a választ.

Icedrop zavartan felnevetett és megvakarta a sörényét.

– Nem, sajnos mindent én sem tudok, bár kedves, hogy ezt feltételezed rólam. Talán az egész nem is létezik már, vagy csak egy kupac használhatatlan ócskavas van ott. A nagyapám egyszer motyogott valami olyasmit, ha hagyják befejezni, amit elkezdett, akkor ezek a gépek sosem lettek volna egymás ellen fordíthatók. Talán egy hasonlóan békeszerető beállítottságú kollégája elvégezte helyette a munkát, és szabotálta az egész telepet. Egyszer azért szívesen megnézném, mi maradt belőle.

– Jól hallottam, valaki békét emleget?

Mindketten az új hang irányába fordultak, és Shard a hadnagyot fedezte fel a hangár ajtaja irányából közeledni. A szürke póni kifejezetten jókedvűnek tűnt, a jelek szerint éppen edzésből érkezhetett, még mindig nedves sörényéből kósza vízcseppek hullottak a padló betonjára.

– Hát azt szeretnétek, ha éhen halnék? – kérdezte cinkos kacsintást küldve Shard felé, majd fél lábával átkarolta Icedrop nyakát, és barátilag a technikusra támaszkodott.

– Ebben a kérdésben azt hiszem sosem fogunk egyet érteni – magyarázta Icedrop –, a te életed a pusztításról szól, az enyém pedig az építésről.

– Akkor építsd össze marha gyorsan ezt a gépet, mert már nagyon viszket a patám! – villantott rá Gunz egy százfogas mosolyt.

– Sajnálom, de ezzel még egy jó darabig nem mész sehova sem.

– Ne viccelj! Ha csak segítség kell, szerzek neked egy egész csapat pónit. Breeze sem csinál éppen semmi fontosat, és őgyelegnek itt még páran, akikről elmondható ugyanez.

A szomszéd gépnél éppen az ebédszünetét töltő két technikus felé intett, mire azoknak megállt a falat a szájában.

– Alkatrész nélkül nem megyek velük semmire – hűtötte le a kancát Icedrop.

– Akkor kénytelen leszek megvárni, amíg ideér a Borz.

– Igen, azt majd sétáltathatod kedvedre, ebben viszont olyasmi döglött meg, amit csak egy másik Sárkányölőből lehetne kioperálni.

Gunz szomorúan végigmérte a monstrumot, mintha máris végleg lemondana róla.

– Ejj, micsoda kár! Soha életemben nem találkoztam még ezzel a típussal, nem lehet túl gyakori Celestia seregében sem. Honnan fogok neked egy másikat keríteni? – Gunz megsimogatta a gép lábfejét, majd visszafordult a többiek felé. – Pedig már méltó kiegészítőt is rendeltem a fegyverzetéhez. Látjátok azokat a mozgékony mancsokat? Lefogadom, simán forgathatnék velük akár egy kardot is.

A szürke kanca a két hátsó lábára ágaskodott, és meglepően hűen utánozva a vívás mozdulatait egy láthatatlan pengével körbetáncolt.

– Huss, egy suhintás, és az ellenfél fegyverzetének fele már le is esett! Huss, még egy csapás, és volt-nincs feje a gépnek! Ezt védjék ki a dinamikus pajzzsal, ha tudják! – kiáltotta, teljesen beleélve magát a szerepébe, majd a rászegeződő döbbent pillantásokat látva hozzátette: – Például egy városban állati hasznos lenne. Ott úgysincsenek akkora távolságok, amit ne lehetne áthidalni néhány lépéssel.

– Hát, egy mozdulattal képtelenség átvágni a páncélzatot, bár ha az egyik csuklót találod el… – morogta elgondolkodva Icedrop.

– Egyáltalán létezik ekkora kard? – kérdezte Shard kicsit hitetlenül, bár azt el kellett ismernie, egy ilyen fegyver tényleg hatékony lehet a dinamikus pajzs ellen. Végül is el tudta képzelni, egyszer nagyon régen kísérletezhettek vele a pónik kétségbeesésükben, hiszen a sárkányok is ismerték a pajzsot.

– Láttam már hasonlót, de hogy hol, az maradjon az én titkom – felelte a hadnagy egy félmosollyal az orra alatt. – Legyen elég annyi, ismerem a megfelelő pónit, aki megszerzi nekem…

Ebben a pillanatban a hangár bejárata felől érkező erélyes kiáltás szakította félbe Gunz mondandóját.

– Gunz hadnagy, hol a nyavalyában bujkál?! Tíz perc múlva jelentkezik az irodámban!

Mire odafordulhattak, már csak egy narancsszínű villanás maradt az őrnagyból, aki amilyen hirtelen érkezett, úgy el is viharzott.

– Ajjaj… – vigyorgott a hadnagy. – Azt hiszem, megkapjuk a magunkét a kis akciónk miatt!

 

***

 

Végül a büntetésük nem lett annyira kemény, mint amire Shard számított. Gingermint tökéletesen másfajta parancsnoknak bizonyult, mint azok, akiket eddig volt szerencséje megismerni. Szinte még ő kért elnézést Gunztól, amiért nem gondolt rá, ennyire el fogja magát unni a szakasz, márpedig azzal ő is tökéletesen tisztában van, nincs rosszabb, mint a semmittevés. Biztosította őket afelől, a parancsnoki gép napokon belül meg fog érkezni felújítva, szebb lesz, mint újkorában, és egyébként sem lesz egy szabad pillanatuk addig – szóba sem került Gunz enyhén hiányos jelentése arról, miként jutott a birtokukba a Sárkányölő, és hova sikerült eltüntetniük két láda COLT-20-ast.

Amikor az ellátmánnyal foglalkozó százados alá osztották be őket, Shard biztosra vette, a konyha felé veszik az irányt, és legalább egy hetük el fog menni különböző zöldségek pucolásával, vagy mosogatással és takarítással. Különösebben ezt sem bánta volna, éppen elégszer kijutott neki az ilyesmiből már az akadémián is, és szívesen elviselte a monoton munkát, ha a társaival lehet. A valóság azonban egyszerre múlta felül és egyben alul a várakozásait.

Még az első nap hihetetlen tisztára suvickoltatták velük mind a három raktárépületet, össze kellett szedniük a padlóról a szétszórt szemetet, fémdarabokat, törmeléket, csomagolóanyagokat, majd az összes bent lévő ládát a falak mellé halmozták. Ezek között akadtak egészen kicsik, amiket a patájukba fogva arrébb lehetett pakolni, volt néhány, amit már levitálni egyszerűbbnek tűnt, és néhány olyan nehéz is, amit csak külön emelőgéppel tudtak a helyére mozgatni. A megterhelő munka az egész idegrendszerét és izomzatát próbára tette, ezért nem csodálkozott rajta, mikor este úgy zuhant be az ágyába, mint egy fatuskó.

Másnap kora hajnalban, miközben felsorakoztak a tábor udvarán, nagyokat pislogva és ásítozva a fagyos, kristálytiszta levegőben, megérkezett az első teherautó, és innentől kezdve csak jöttek-jöttek, eleinte még egyesével, de amint teltek a napok, egyre többen. Mind csak addig maradt, míg lerámolták róluk a rakományukat, és máris indultak vissza egy újabb körre. Végül már nem győztek lerakodni, kígyózó sorba tömörültek a teherbejárat sorompója mögött.

A három raktárépület lassan megtelt felszereléssel, Shard számolni sem bírta, mennyi ládát pakoltak már a helyére. Volt köztük élelmiszer, ruházat és egyéb eszközök a személyzetnek, ám mégis a legtöbb helyet azok foglalták el, amik lőszert tartalmaztak, pótalkatrészeket, fegyverzetet, valamint robbanóanyagokat. Senki nem mondott nekik semmit arra vonatkozólag, mire fel ez a nagy sürgölődés, de azt mindannyian érezték, valami nagy dolog készülődik.

A legjobban azt sajnálta, mennyire keveset beszélhetett a többiekkel már megint. Icedrop és Breeze egész nap kint keringett a frontvonal mentén a Sünnel, egy csapat felderítőgép társaságában, míg a nagyobb csatagépek reaktorait folyamatosan járatták a hangárakban, állandóan bevetésre készen tartva őket. A River testvérekkel és Gunzzal csak pillanatnyi időre futott össze, a teherautók felé vezető úton, amint éppen szembe jöttek vele a rakodógépeikkel, vagy kisebb ládákat levitálva. Néha rövid ideig együtt rendezték át a méretesre növő ládakupacokat az egyik raktárban, de ezen a pár percen kívül sokat nem beszélhettek. Este mindannyian úgy aludtak, mint a bunda, még a Vödörbe sem sikerült eljutniuk, pedig Gunz többször is tervezte. Gingermint tényleg lekötötte minden energiájukat, erre nem lehetett panasz.

Egyedül az étkezések alkalmával töltöttek együtt huzamosabb időt, na meg persze amíg bedobták közvetlenül az ébresztő után a reggeli kávét vagy teát, ki mire vágyódott éppen. Szomorúan gondolt vissza arra a pár órára, amikor mind együtt nevettek és beszélgettek felszabadultan, vagy a hadnagy handabandázásaira, mikor már kellően sok alkoholt ivott, de igazából nem panaszkodhatott, hiszen a munkáját végezte, és amúgy sem akadt túl sok szabadideje ilyesmiken mélázni. Azért jött a seregbe, hogy hasznossá tegye magát, hát most nyílt rá alkalma bőven.

Az első néhány reggel bizonyult a legrosszabbnak, amikor úgy kelt fel, mint akit agyonvertek. Mindene sajgott, a feje legalább annyira, mint a lábai és a háta. Azután a negyedik napra többé-kevésbé hozzáedződött a terheléshez. Könnyedén cipelte felváltva hol a hátán, hol a mágiájával emelve a csomagokat, és hiába sorakoztak a kamionok egyre hosszabb sorokban, kezdte élvezni a munkát. Az egyik reggel beugrottak a hadnaggyal a tábori kórházba, ahol az összes kötést leszedték mindkettőjükről, és ellenőrizték a hallásukat is. Egy nagyon picit veszített csak füle az élességéből, és a sebei is szépen gyógyultak, elégedett lehetett, amiért ilyen olcsón megúszta az első találkozását az ellenséggel.

Az egész napos pakolás után rendesen kiéhezve ültek le a kantinban vacsorázni. Valami megváltozott, érezni lehetett a levegőben. Mindenki hatalmas adag kosztot kapott, talán csak azért, mert végre elegendő ellátmánnyal rendelkeztek, de az elmúlt napok nyüzsgése után a tábor udvarát is szokatlan csend burkolta be. A rakodógépek állandó morgása-nyüszítése csillapodott a munkások kiabálásával együtt. Mindannyian fáradtak voltak, jókedvűek és tettre készek, bármi is várt rájuk másnap, álltak elébe.

Csak amikor a közös zuhanyzóból kilépett, lemosva magáról az egész napos cipekedés mocskát és izzadtságát, és megpillantotta saját sziluettjét a mosdótálak fölötti kisméretű, teljesen bepárásodott tükörben, akkor vette észre, mennyit változott. Kíváncsian lépett közelebb, és simította végig a patájával az üveget, letörölve róla a homályos réteget. Aki visszanézett rá, már nem ugyanaz a kanca volt, mint amikor otthagyta az akadémiát. Látszólag vagy húsz fontot leadott a zsírpárnáiból, és legalább ennyit felszedett magára izomban: a válla látványosan szélesebb lett, és amikor megfordult, hogy szemügyre vegye minden oldalról magát, a cukijegye alatt a farizmai szálkásan hullámoztak végig. Mintha az arca is megváltozott volna, bár leginkább hátrányára. Szemei alatt jókora sötét karikák bújtak meg, érezte, ráférne valamikor végre egy kiadós alvás.

A nézelődés és a hitetlenkedés befejeztével leoltotta a villanyt maga után, kilépett a barakk központi folyosójára, és abban a pillanatban nyugtalanság költözött a szívébe. Gunz a szobájuk előtt várt rá, egyik patáján az ágyneműjét egyensúlyozva. Kínos lassúsággal, bizonytalanul baktatott a szürke kanca felé, elképzelni sem bírta, miért is lakoltatják éppen most ki. Kérdő tekintettel vette át a cókmókját a hadnagytól.

– Megcsinálták a fűtést a szobádban – szögezte le Gunz kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

– Tudom, már egy pár napja – felelte őszintén.

Sosem a fűtés hiánya miatt érezte hidegnek a szobáját, és nem is azért, mert nem volt semmi személyes tárgya, amivel otthonosabbá tehetné. Finoman szólva nem szeretett egyedül lenni. Kicsit bánta, amiért nem beszélte ezt meg a felettesével korábban. De mit is mondhatott volna neki? Nem érezte késznek magát arra, hogy elmesélje a fél életét, mennyi időt töltött magányosan, és mennyire örült, amikor végre befogadták – és különben is csupa gyerekes indoka volt, hát illik ilyesmit tenni a seregben, ahol kizárólag felnőtt pónik szállnak szembe a halállal minden egyes nap?

Rá kellett ébrednie, bármennyit is változott a külseje abban a néhány hétben, amióta kikerült az akadémiáról, még mindig ugyanaz a félős, tehetetlen csikó lakozott benne. Minden, amit megtehet, az, hogy rezzenéstelen arccal tűri, bármilyen büntetést is szab ki rá a hadnagy.

– Figyelj, nagyon nem akarok belemászni a lelkivilágodba, miért is csövezel nálam – kezdte Gunz jó érzékkel rátapintva a probléma lényegére, bár valószínűleg inkább a Shard arcán tükröződő aggodalom késztette magyarázkodásra –, nekem mindegy, ha félsz a sötétben vagy akármi, nem zavarsz, ez a lényeg.

Jó, hát ez a mondat pont az ellenkezőjét jelentette a patái közé nyomott pokrócnak és párnának. Akkor mégis, mi folyik itt?

A hadnagy is érezhette az ellentmondást, mert egy pillanatnyi szünet után folytatta.

– Szóval az a helyzet, néha adódnak olyan szituációk, amikor tök jó, hogy külön szobánk van, mert tudod másoknak meg nincs.

Még mindig nem merte volna azt állítani, hogy érti.

– És ebből az egészből azt akartam kihozni – fejezte be a hadnagy halkabbra fogott hangon, miközben idegesen körbepillantott az üres folyosón –, ez most egy olyan alkalom, amikor nekem kell a szoba, érted? Aztán nyugodtan visszaköltözhetsz holnap.

Ezzel a társalgást, úgy tűnik, Gunz be is rekesztette, mert beugrott az ajtón, és becsukta Shard orra előtt. Vagy fél percig még álldogált a folyosón próbálva kibogozni az iménti beszélgetést, mígnem mintha egy csődör mélyebb hangját hallotta volna megszólalni odabentről. Ettől gyorsan észbekapott, és szinte bemenekült a saját szobájába: nem szerette volna, ha bárki azt gondolja, hallgatózik.

Miután egyedül maradt, nekitámaszkodott az ajtónak, és megkísérelte visszafojtani a kitörni készülő nevetést. Gunz tényleg zavarban lett volna? Ez többet elárul arról, mire is kell vajon kettőjüknek az a szoba, mintha a hadnagy egyenesen a szemébe mondta volna. A nagy jókedvében vinnyogva rogyott a padlóra, miközben viccesebbnél viccesebb képek cikáztak a fantáziájában azzal kapcsolatban, mik történhetnek odabent. Vajon a hadnagy éppen annyira magabiztosan parancsolgat a társas életében is, mint egyébként a nap huszonnégy órájában? Vagy van egy olyan énje is mélyen eldugva, amit az ilyen alkalmakra tartogat? Elővette már a .45-ös revolverét, amire annyira büszke, és képtelen egy percre is megválni tőle? Előjáték gyanánt együtt szétszedik, és megtisztogatják? Egyáltalán ki lehet az a szerencsétlen csődör, és mennyi marad belőle reggelre?

Nem, ezt nem lehetett röhögőgörcs nélkül kibírni – szinte elviselhetetlenül fájt a rekeszizma. Próbálta magát egy picit korholni az éretlen gondolkodása miatt, ám nem használt valami sokat. Végül a figyelmét a hideg, üres szobája felé igyekezett terelni, hátha majd ettől elszomorodik, de gondolatai minduntalan visszakalandoztak, újabb nevetésrohammal fenyegetve. Annyi ereje még maradt, hogy az ágyáig elvánszorogjon, és gabonás zsákként végigterüljön rajta, hátha hamarabb elnyomja az álom, mint ahogy megfullad.

Az alvásra azonban hiába számított. A vastag szivacsba kellemetlenül süppedt bele a csípője, nem érezte kényelmesnek sem az oldalán, sem a hátán fekve. Ha hasra fordult, akkor pedig a lábait nyelte el a matrac, minduntalan azt a képzetet keltve, mintha valamilyen mocsárba ragadt volna bele. Ingerülten ledobta hát az ágyneműjét a földre, és némi forgolódás után megpróbált valamennyire úgy elhelyezkedni, mint Gunznál. Különösebben nem sikerült neki, bár legalább a jókedve elmúlt.

Valami hiányzott, és legalább egy fél óra beletelt, mire sikerült kitalálnia, mi az. Nem hallotta a szobatársa egyenletes légzését, és ettől csak még erősebben próbált fülelni. Odakintről szinte semmi sem hallatszódott be a tábor szokásos éjszakai életének neszein kívül: se egy állat, se egy madár, se szélzúgás, semmi. Mintha nem is egy erdő közepén lennének. Jó, persze itt hamarosan beköszönt a tél, ilyenkor minden normális állat hibernálja magát, vagy elköltözik melegebb vidékre. A kevésbé normális állatok pedig szép lassan megőrülnek a csendben. Shard? Hallod, Shard, már magadban beszélsz, csak hogy mást is hallj a füledben száguldó vér dübörgésén túl. Elment a józan eszed, Shard.

 

***

 

Ennyit a jól megérdemelt pihenésről. Hajnalban úgy kelt fel, mint aki egy percet sem aludt, pedig a memóriáját átkutatva talált majdnem két egész órát, amivel képtelen volt önmagának elszámolni. Odakint még mindig éppen olyan sötét volt, akárha éjfél lenne, bár a terminálja kijelzőjének sarkában büszkén hirdette a felirat, már öt óra is elmúlt. Az éjszakai műszak már bátrabban bőgette a motorokat odakint, és a folyosón is felhangzott egyszer-egyszer a paták koppanása, szóval a tábor lassan életre kelt.

Nem jutott eszébe semmilyen indok, miért is lenne érdemes még arra a fél-egy órára ágyban maradnia, míg az ébresztőt hivatalosan is elkongatják. Inkább összetörten felkelt a padlóról, az ágyára hajtogatta a takaróját, hátára csapta a törölközőjét, és elindult venni egy jéghideg zuhanyt, nem is annyira tisztaságmániából (pedig a fűtés most tényleg gőzerővel ment a szobájában, mintha csak megpróbálná behozni a lemaradást, és ettől picit sikerült leizzadnia az éjszaka), mint inkább abban reménykedve, ettől majd jobban érzi magát.

A folyosón még sikerült elcsípnie Riverfang sziluettjét, aki szintén a közös fürdő felé dülöngélt, résnyire nyitva hagyva maga után a szobája ajtaját. Kíváncsian bekukucskált, vajon Riverbloom is felkelt-e már, ám odabent mindössze sűrű sötétséget látott, amit csak az ablakon kintről beszűrődő távoli reflektorfények tettek elviselhetőbbé. Egy pillanatig hezitált, vajon bekopogjon-e, de eszébe jutott, a kanca talán még alszik, és nem szerette volna felkelteni – neki is legalább annyira szüksége volt a pihenésre, mint bármelyiküknek. Már lépett is tovább, mikor a sötétben halvány csillogásra figyelt fel.

Az ablak alatt az ágyon egy árnyék gubbasztott ügyet sem vetve Shard kíváncsiskodására, inkább a patájában tartott apró üvegcse kupakjának lecsavarásával foglalatoskodott. Odakint az udvaron egy nagyobb jármű motorjának öblös hangja dübörgött fel megzörgetve az ablaküveget, elhaladtában bevilágítva a szobába. Amint a téren álló fák törzsének árnyékai átfutottak a falakon, Shardnak úgy tűnt, mintha a fekete alak egész testében reszketett volna. A kis üveg összegyűjtötte a beszüremlő fényt, tartalma szinte világított, amint az árny felhajtotta.

Shard pislogott vagy kettőt, hátha ki tudja űzni a fáradtságot a szemeiből, ezzel rákényszerítve őket, végre a valóságot mutassák. A munkagép elment, a sötétség visszatért, és az ágyon legnagyobb megnyugvására tényleg Riverbloomot találta, aki abban a pillanatban fordult az ajtó felé, szemei megvillantak a félhomályban. Nem akarta, hogy a kanca azt gondolja, esetleg leskelődik, ezért inkább jobbnak látta, ha azt tetteti, most érkezett, és halkan bekopogott a nyitott ajtón.

– Shard! – suttogta Riverbloom örömteli hangon. – Mi az, nem bírsz aludni? Gyere be!

Nem valami sokszor járt még a testvérek szobájában, és most kicsit sajnálta, amiért ilyen sötét van, és nem nézhet körbe rendesen. Azt rögtön felmérte, a csődör térfele a sokkal rendetlenebb, bár ezt a benyomást jócskán erősítette az is, hogy Riverfang elfelejtett beágyazni, a húga viszont már a bevetett ágyán ücsörgött. Riverbloom megpaskolta maga mellett a matracot, és Shard kis habozás után odatelepedett.

– Kérsz te is egy ilyen vacakot? – kérdezte tőle a kanca, picit megemelve a patájában tartott kiürült üveget. – Tudod, hogy fényes legyen a szőröd.

Megrázta a fejét.

– Nem mintha szükséged lenne rá – hagyta helyben Riverbloom egy vállvonással a döntését, miközben végigsimította Shard bundáját a lábán. – Jó géneket örököltél, örülnék, ha az enyém így csillogna. De ha nem iszok pár napig valami vitamint, egyből úgy nézek ki, mint egy zombi póni.

Ez persze vicc akart lenni, udvariasan együtt rötyögött a kancával, aki szokása szerint nekitámaszkodott az oldalának, és a vállára hajtotta a fejét, csak hogy hozzáérhessen. Egy picit eleinte furcsállta, hogy a testvérek mindig ennyire közvetlenek mindenkivel, de az ilyen kedvességet gyorsan meg lehetett szokni. Rögtön eszébe jutott viszont a saját testvére. Ő persze soha nem bújt volna hozzá, inkább eltaszította magától, bármennyire is vágyódott a közelségére.

– Hát, ezen kívül semmi jót nem sikerült örökölnöm – nyugtatta meg a kancát. – A családom azt hiszem, jobban örülne, ha bűn rondának születek, de legalább rendes varázserővel.

Riverbloom elhúzódott tőle, és hitetlen szemeket meresztett rá.

– Milyen rendes varázserőre gondolsz? Kevés másodpilótát ismerek, akinek olyan erős lenne a pajzsa, mint a tied.

– És ezzel ki is fújt, ráadásul az is káosz alapú – magyarázta legyintve. – Azon kívül ismerek vagy két varázslatot, a fényt, meg persze a levitációt. A bátyám például majdnem százat tud.

– Ugyan, ez semmit nem jelent, legfeljebb azt, hogy rosszul próbálod – nevetett Riverbloom, miközben a vállára tette a patáját. – Várj, van egy ötletem. Fogadjunk, a fényvarázslatot teljesen magadtól tanultad meg, még nagyon pici csikó korodban, amikor féltél a sötétben. Igazam van, vagy igazam van?

Bár ezer éve nem jutott eszébe az az éjszaka, be kellett ismernie, pontosan így történt. A részleteket már a feledés köde borította be, viszont arra emlékezett, amikor a saját szobájába kellett költöznie a hatalmas, üres, visszhangzó folyosókkal teli kastélyban, pedig szívesebben aludt volna a szüleivel. A hatalmas viharra, amint dörög és villámlik, a szél pedig csapkodja az ablaktáblákat. A megnyugtató világosságra, ami a szarvából áramlott elő, és hogy milyen büszke volt rá mindenki másnap, amikor bemutatta az új képességét. Mennyire körülrajongták akkor, először és utoljára!

– De honnan találtad ki? – kérdezte zavartan.

– Tapasztalat. Az iskolákban persze nem ezt tanítják. Én azt vettem észre, pontosan ahogy a legtöbb póni a jobb patájával ügyesebb, mégis vannak néhányan, akik a balt szeretik használni, ugyanúgy az egyszarvúak nagy része egyféle varázslatot használ, míg páran másmilyent.

– A harmónia és a káosz mágiára gondolsz?

– Hát, ezek elég idétlen megnevezések, de ha neked így tetszik, nyugodtan használhatod őket. A lényeg az, hogy mindenhol csak az egyik fajtát tanítják, pedig ez éppen olyan hiba, mint a bal patás pónikra ráerőltetni, a másik lábukat használják. Csak sokkal ügyetlenebbek lesznek azzal, tudod.

Néhány percig csendben törte a fejét az elhangzottakon, bár különösebben nem értette, miért segítene ez a problémáján.

– Aranyos vagy, hogy meg próbálsz nyugtatni – mondta végül –, de mire megyek, ha sehol nem tanítják a mágiának azt a formáját, amit én használnék?

Riverbloom az összes fogát rávillantotta egy mosolyban.

– Barátom, ezt az utat magadnak kell felfedezned, épp úgy, mint a fordított fény varázslatodat. Biztos észrevetted már, én például tűrhetően tudok teleportálni. Egyetlen különbség van: amikor mindenki más arra koncentrál, hol szeretne  megjelenni, nekem ezzel szemben akkor működik, ha arra gondolok, mennyire nem szeretnék  valahol maradni. Tessék, kész is a fordított teleport.

Bármennyire is logikusnak hangzottak a kanca érvei, hiába hívta a káosz mágiát fordítottnak, mégis egyszerűen szörnyen helytelennek  tűnt a magyarázat. Nem, nem teljesen ugyanolyan a varázslás, mint a balpatásság. Neki eddig mindig azt tanították, aki a sárkányok mágiáját használja, előbb-utóbb szörnyű árat fizet érte, hiszen erről az önpusztításról szólt a dinamikus pajzs is. A póniknak egyszerűen nem szabad beleártaniuk magukat olyasmibe, amihez nem értenek.

Vagy…

Vagy elképzelhető lenne, eddig egész életében becsapták? Csak azért nem használja senki a fordított mágiát, mert a többség nem ért hozzá? Mert az iskolákban csak egyféle igazságot lehet hallani? Sokkal egyszerűbb megbélyegezni azokat, akik másmilyenek, mint megérteni és segíteni őket?

Vajon hány fajta varázslatnak létezik egyáltalán fordítottja? Mindnek? Mit szólna a családja, ha egyszer hazamenne, hatalmasabb erővel, mint amivel bármelyikük rendelkezik?

– Mi van, mit ültök a sötétben? – szólalt meg egy mély hang az ajtóból, amitől majdnem felugrott ijedtében.

Riverfang tért vissza a zuhanyzóból, és még mielőtt megnyikkanhattak volna, felkapcsolta odabent a lámpát. A fény bántóan sütött a szemébe, önkéntelenül is az arca elé kapta a lábát, és erősen hunyorgott.

– Inkább a kicsit kapcsolnád fel, te ökör – szúrta le a bátyját Riverbloom.

– Ébresztő van, lustaság, hasadra süt a nap! – harsogta a csődör vidáman, miközben energikusan szökkent egyet-kettőt, és kimutatott az ablakon.

Odakint nemhogy a nap nem kelt még fel, szürkülni is alig kezdett.

– Állat vagy – szögezte le a kanca, miután hátrafordulva erről maga is meggyőződött.

– És mi a helyzet, Shard? – pislantott a vendége felé Riverfang érdeklődve. – Kidobott az ágy? Nem pakoltál tegnap eleget, hogy ennyire friss vagy?

– Á, ne is mondd – felelte legyintve, próbálta felvenni a csődör társalgási stílusát. – Alig bírtam aludni, Gunznak valami vendége van, a saját szobámat pedig túlzottan idegennek éreztem.

Nem értette, miért bökte oldalba Riverbloom ilyen erélyesen, és miért lövell felé szikrázó tekintetet. Valami rosszat mondott?

– Nocsak, miféle vendége van Gunznak, mesélj! – morogta Riverfang, de már a mondat felénél az ajtó felé indult.

– Én… – akarta kezdeni valamilyen mentegetőzéssel, ám abban a pillanatban a kanca is leugrott mellőle az ágyról, és a folyosóra viharzott.

Shard zavartan követte őket egészen a hadnagy szobájáig, ahova legnagyobb döbbenetére a csődör bármiféle engedélykérés vagy kopogás nélkül egyszerűen benyitott. Már lépett is befelé, de utána mégis inkább kifarolt, amint egy nagytermetű, északi, tömött bundát hordó póni gyakorlatilag kitolta maga előtt.

Wooly Ear volt az, akit Gunz a barátjaként mutatott be még a Vödörben pár napja, és Shard agyában lassan a helyükre kerültek a mozaik apró darabkái.

A hosszúszőrű csődör egyszerűen elsétált a barakk kijárata felé, tudomást sem véve a folyosón csoportosuló kis társaságról.

– Hát ezt kinyírom, bazdmeg! – vicsorogta Riverfang a pofátlanság láttán, és csak az tartotta vissza, hogy a húga elállta az útját, és egyszerűen nem fért volna el, legfeljebb ha félrelöki.

– Hé, mi a túró folyik itt? – Az ajtóban feltűnt a hadnagy is, álmos szemekkel és zilált sörénnyel próbálta kitalálni, mire föl ez a nagy zajongás a szobája előtt kora reggel.

Riverfang szinte rátámadt, az orruk majdnem összeért, úgy üvöltött Gunz arcába.

– Normális vagy? Összefeküdtél ezzel a nyomorult birkával? – köpte rá a szavakat, miközben a gyűrött ágyra mutatott odabent.

Shard nem lepődött meg, amint erre a kihívásra a Gunz duplán méregbe gurult, teljesen felszívta magát, és a homlokával nyomta hátrébb a csődört.

– Neked meg mi a fasz közöd van hozzá? – ordította. – Azt csinálok, amit akarok, és nem tartozom számadással róla se neked, se másnak!

– Nem veszed észre, hogy csak kihasznál, te szerencsétlen?  – sziszegte Riverfang. – Nagy ívben szarik rád, csak azért hoz ajándékokat, hogy megdugjon!

– Ne legyél már ennyire vak! – röhögött a hadnagy. – Még ő használ ki engem? Beszerzi nekem, amire szükségem van, és még fizetnem se kell érte!

Riverfang ezt hallva hátratántorodott, és hitetlen arckifejezéssel szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán.

– Hülye kurva! – kiáltotta végül Gunz szemei közé, majd súlyos léptekkel távozott a barakkból.

A hadnagy bólintva nyugtázta a beszélgetés végét, majd kíváncsian végigmérte a folyosón tartózkodó társait.

– Bátyáddal mi van, Bloom? – fordult végül a kancához. – Menstruál, vagy mi a szar?

Riverbloom közönyös szemekkel közelebb lépett hozzá, végigmérte, és megszólalt.

– Tudod, Gunz, néha hihetetlen, mekkora seggfej bírsz lenni.

Azzal a testvére után sietett, és döngve bevágta maga mögött a barakk ajtaját.

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás