Mi az, ami számít? / A meglepetés

Miért? Miért kellett mindent ennyire túlbonyolítani? Nem volt anélkül is éppen elég nehéz mindannyiuk élete? Feltétlenül szükséges még hisztériázni és ordibálni is egymással? Mikor szólt ő bele abba, mit csinálnak Riverék a saját szabadidejükben? Leginkább soha. Éppen elég nekik, hogy ennyire össze vannak zárva a nap legnagyobb részében, egymás szájában élnek, együtt zuhanyoznak, egyetlen milliméter vastag műanyag lemez választja el egymástól őket, miközben a klotyón végzik a dolgukat, szagolhatják a másik testnedveit edzés közben, egymás lábán taposnak az öltözőben. Együtt esznek, gyakorlatoznak, szerelnek, pakolnak, és együtt is szórakoznak. Pontosan tudja minden beosztottjáról, hány pohárral kell felhajtania, hogy kiüsse magát, és az alkohol hatására kötekedőek vagy túlzottan barátságosak lesznek-e. Ismeri a múltjuk jórészét, a teljes jelenjüket, és viszonylagos biztonsággal előre képes vetíteni a jövőjüket is. Mindez szükséges is ahhoz, amiért itt vannak: hogy együtt harcoljanak.

Amíg egyedül bujkált El Pinto sikátoraiban és csatornáiban, addig azt képzelte, a harcát mindenkinek magának kell megvívnia. Mekkorát tévedett! Soha annyira össze nem olvadt még pónival, mint a csatatéren. Nem csak a másodpilótájával, hanem az egész szakasszal, a rádión keresztül, és a gépe műszereinek közvetítésével. Mintha egy óriási amőbává változna, és átvenné az irányítást a saját teste mellett a többieké fölött is. Nem tudná ezt megtenni, ha nem ismerné őket tökéletesen, ha nem számíthatna a reakcióikra, ha nem bízna bennük annyira, mint abban, ha megmozdítja a saját lábát, az fel fog emelkedni.

És akkor jut nekik általában legfeljebb két-három óra egy nap, amikor azt csinálnak, amit csak szeretnének – kivéve abban az esetben, ha ők vagy a felszerelésük kellően sérültek. Bloom elbizniszelget a hülye vitaminjaival, vagy kiolvas egy könyvet ötvenedjére az amúgy elég szűkösen felszerelt könyvtárban. Fang az erdőben járkál, és olyan fadarabokat keres, amikből talán kifaraghat valamit, aztán leül a tábor szélén egy elhagyatott helyre, és csak úgy ontja a forgácsot maga körül a bicskájával, és a fütyörészést is legfeljebb akkor hagyja abba, amikor éppen kilóg a nyelve a koncentrálástól. Neki aztán nem kell több egy gallynál és egy késnél ahhoz, hogy elfoglalja magát, nem is nagyon állt soha más a rendelkezésére, amíg az átkelőt üzemeltette fiatalabb korában.

Breeze és Icedrop lekötik magukat a saját furcsa mágiájukkal, amit elektromosságnak hívnak, és az ő intellektusa mindig rettentően kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megértse, konkrétan mit is csinálnak. Bújják azokat a szörnyűséges, ezer oldalas dokumentációkat, amiknek a legérthetőbb szavai az „a” és az "és”, a legérthetetlenebbek pedig azok a jelek, amikről még csak azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, amit ábrázolnak. Egyszer Icedrop udvariasan hozzáfogott elmagyarázni neki valami egyszerűbb írást az egyik oldalon, olyasmi felkiáltással, hogy „figyelj, nincs ebben semmi ördöngösség, tiszta logika az egész, akárki megérti, akinek egy meg egy az kettő". Valahol a harmadik mondatnál elvesztette a fonalat, és amikor belekérdezett, Icedrop egy olyan feleletet húzott elő, ami tartalmazott még két ismeretlen fogalmat. Kezdte magát erősen fogyatékosnak érezni, pont mint a suliban, azzal a különbséggel, hogy ha a technikusnak válaszol is valami sületlen baromságot, akkor sem fog hahotázva röhögni senki, nem úgy, mint annak idején az a néhány másik inkompetens porfogó az osztályában. Ezért aztán gyorsan el is unta magát, és öt perc múlva sűrű bocsánatkérések közepette elmenekült.

Aztán ott volt még Hayloft, meg a másodpilótája, akinek még a nevét sem jegyezte meg, mert összesen ha egy bevetésen harcolhattak együtt, amin ki is lőtték őket. Hayloft jó arc volt, és a régi társa is, ugyanúgy, mint Terrapin. Most minek kellett az eszébe jutniuk? Ja igen, ugye a szabadidő.

Az egyetlen, aki nagyjából semmit sem tudott kezdeni a szabadidejével, az Shield. Ő éppen annyira nem ismerte a „kötetlen egyéni foglalkozás” fogalmát, mint Riverék el sem tudták képzelni, mi lehet az a személyes szféra. Mindig valaki nyakán lógott, bár szerencsére nem mindig ugyanazén, ezért aztán mindannyian élvezhettek pár kellemesen Shieldmentes órácskát. Nem mintha nagyon zavaró lett volna, mert legtöbbször csak csendben figyelt a háttérben, néha úgy téve, mintha olvasna, vagy egy röhejesen méretes bögre tea mögé rejtőzve. Egyre inkább az vált a meggyőződésévé, Shield egyenesen retteg kétszemközt maradni saját magával. Pedig néha direkt halálunalmas dolgokat csinált ezzel téve próbára, vajon végre elindul-e valaki mást boldogítani.

Még azt a módszert is bevetette, amivel gyakorlatilag eddig bárkit képes volt kiüldözni a világból (vagy legalábbis a szobájából), amikor csak antiszociális kedvében járt: hanyatt vágta magát az ágyán, és a plafont kezdte fixírozni.

– Min gondolkodsz? – szokta kérdezni ilyenkor Bloom, amikor már egy jó tíz perce csak feküdt, mint egy hulla.

– Semmin.

– Nem gondolsz semmire? Az hogy lehet? Tök üres a fejed?

– Tele van levegővel, különben a nyomás összeroppantaná – hagyta rá, ám ezen kívül egy szót sem volt hajlandó szólni, nehogy még a végén beszélgetés legyen a dologból.

Tuti recept volt, fél óránál tovább senki sem bírta. Drágább volt annál a szabadidő.

Kivéve Shieldet. Eleinte ugyan rajtakapta néhányszor az ajtó vagy a terminál sötét képernyője felé vetett lapos pillantásokon. „Gyerünk, menj már, kapcsold be. Rágd át a házirendet százhuszadjára, az is érdekesebb, mint én vagyok. Olvass dokumentációkat, utasításokat, parancsokat vagy történelmet. Nézegess térképeket. Keress egy nyitott csatornát és beszélgess valakivel. Annyi értelmes dologgal elfoglalhatod magad!" – bíztatta magában.

Shield meg sem rezzent, sőt, egyre rutinosabbá vált a dologban. A végére már pont olyan jól tudott mozdulatlanul feküdni, mint ő. Egyszer versenyt is rendeztek (persze Shield beavatása nélkül), de hamarabb nyitott be valaki egy új tennivalóval, mint megszólaltak volna, szóval az eredmény döntetlen lett.

Azért akadt különbség kettőjük között. Míg ő tényleg képes volt nem gondolni semmire, tökéletesen kizárta a külvilágot, és egyedül saját légzésére és szívverésére figyelt, Shield sokkal inkább a belső életével, a fantáziájával foglalatoskodott – látszott az arcán, amint néha minden külső ok nélkül elszomorodott, dühös lett, vagy felvidult. Néha elfogta a kíváncsiság, mire is gondolhat ilyenkor, máskor meg picit irigyelte is, de leginkább csak örült annak a ténynek, hogy nyugta lehet.

Mégis, Shield bármit is tett, azt soha se mondta neki, menjen és csináljon valamit. Ha úgy tartotta kedve, akár maradhatott is. Ugyanígy nem mondta soha egyik társának se, valamit ne csináljanak. Nem is kellett, egyikük se volt már kiscsikó, vigyáztak magukra, a többi pedig nem számított. Ha valamelyikük a testi épségét veszélyeztető verekedésbe kerülne, vagy egy feladat elvégzéséhez túlzottan közeli időpontban túlzottan sokat piálna, akkor persze kötelessége lenne közbelépni, bár erre még sohasem volt szükség. Akkor pedig mit számít az, ő miként jut extra felszereléshez? Hiszen együttes érdekük a legjobb fegyverzet beszerzése, mert ezen múlhat, visszajönnek-e a következő bevetésről. Egyáltalán nem számított túl nagy árnak, ha ezért le kellett feküdnie Woolyval. Neki megérte, annyi biztos, és a csődörnek is, hiszen nem először fordult már elő, hogy üzletet kötöttek. Nem értette különösebben, miért jó ez neki, hiszen ennél az árnál jóval olcsóbban is kaphatott kancát magának – bár azt nem tudta pontosan, vajon a cuccok beszerzése mekkora erőbefektetéssel járt, talán Woolynak csak egy szavába került, és valamit valahol véletlenül egy másik platóra pakoltak fel, mint kellett volna. Amekkora a szervezettség a seregben, simán előfordulhatott. Na persze nem ezekkel a ládákkal, amiket most kért.

– Valami baj van? – kérdezte az előtte álló fiatal, barna csődör kíváncsi tekintettel, és csak ekkor ébredt rá, már vagy egy perce a barakk kijáratával szemez veszettül. Micsoda hülyeség, bohócot csinál teljesen magából. Persze ők tehetnek róla, mert faképnél hagyták, így a felgyülemlett feszültséget nem adhatja vissza nekik. Most mit csináljon, üvöltsön ezzel a taknyossal, fejelje meg a falat, vagy lőjön szét valamit?

Bármit, csak fejezze már be önmaga marcangolását. Úgysincs kinek magyarázkodnia.

Vett egy nagy levegőt, és hosszan kifújta, ettől aztán némileg sikerült megkönnyebbülnie. Mindössze annyira, hogy képesnek érezte magát a normális hangnemű társalgásra. A csődör felé fordult hát.

– Közöd? – Jó, majdnem normális hangvételűre legalábbis.

A barna póni valamit felelni akart, de a mögötte álló kanca egyszerűen arrébb húzta. Biztos ismerték már őt, nyilván, hiszen ő is ismerte őket, a Sólyom szakaszba tartoztak mindketten, bár a nevük akkor se jutott volna az eszébe, ha agyonütik. A kancának valami jól égő beceneve volt, Tűzifa vagy Forgács vagy Gyújtós – nem, talán az mégsem.

Hátat fordítottak neki, és a szobájuk felé indultak, és Shield is, aki eddig mellette állt, bűnbánó arckifejezéssel lehorgasztotta a fejét, és az ajkát harapdálva az ajtaja felé somfordált.

– Várj csak, Shield, beszélni akarok veled – szólt utána. Már megint az a beszari arckifejezés érkezett válaszul, amitől kínjában a szemét forgatta. – Gyere már, csak adni akarok valamit!

Az egyszarvú éppen csak a farkát nem kapta a lábai közé, amint vontatottan besomfordált a szobájába, és ekkor esett le neki, az utóbbi mondata nem volt teljesen egyértelmű. De miért fél vajon ennyire tőle, valami rossz fát tett a tűzre, vagy micsoda?

Becsukta maga mögött az ajtót, és szembenézett a másodpilótájával.

– Gunz, én… – kezdte Shield, tekintete önkéntelenül is menekülési utakat keresve cikázott. – Nem tudtam, hogy ez lesz belőle…

– Miből lesz micsoda? – kérdezte értetlenül, majd inkább hirtelen feltartotta a lábát, ezzel belefagyasztva a további magyarázkodást a kancába. – Állj, tudod mit, nem érdekel. Mára nekem ennyi éppen elég volt, most már váltsunk valami nyugodtabb témára.

Úgy tűnt, Shield sem erőlteti a vallomása befejezését, ezért inkább hátat fordított neki, és két lépéssel átszelte a kis szobáját, hogy hozzáférjen ahhoz a böhömnagy szürkészöld ládához, ami jelenleg éppen a padlója felét elfoglalta. Még tegnap este hozta be Wooly egyik egyszarvú haverja, aki bár elég ügyesen levitálta a jókora tárgyat, könnyedén, mintha csak egy fűszál lenne, azért jócskán megizzadt, mire a keskeny folyosóról a még keskenyebb ajtónyíláson át beforgatta a szobába. És ez csak a legkisebb láda volt abból a hatból, amit a hangárban lepakoltak. Tulajdonképpen maradhatott volna ott mindegyik, de kellett neki is valami kis szórakozás.

Felcsattintotta a láda zárjait, és szélesre tárta a fedelét. Odabent vastag szivacspárnába mélyen benyomódva egy gyönyörűen megmunkált, nagyjából egy póni hosszúságú hengeres, csillogó tárgy hevert, meg néhány kisebb alkatrész – és egy apró dobozka fából faragva, ami tökéletesen elütött a körülötte pihenő fémektől. Kiemelte a puha habszivacsból, és Shield felé nyújtotta.

– Parancsolj, ez a tied – tette hozzá vigyorogva, és szinte gyerekes örömmel figyelte, mit szól vajon hozzá az egyszarvú.

Shield értetlen ábrázattal vette el tőle a dobozt, nem a mágiájával, hanem egészen udvariasan a patájával nyúlt érte.

– De jó, köszönöm szépen! – mondta a kanca megilletődötten és kicsit zavartan. – Mi ez?

– Bontsd csak ki – felelte már majdnem türelmetlenül.

Az egyszarvú körbeforgatta a szerzeményét, azt próbálgatva, vajon merrefelé nyílhat, végül a tetejét egyszerűen eltolta oldalra, és elkerekedett szemekkel meredt a doboz tartalmára.

– E… ez… Nem hiszem el!

Felkészült rá, hogy Shield el lesz ájulva az ajándékától, ám erre a reakcióra egyáltalán nem számított. Az egyszarvú ajka remegni kezdett a hangjával együtt, míg az arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig. Először meg is ijedt: talán mégis melléfogott volna, és valami módon sikerült akaratán kívül megbántania Shieldet? De nem, az a valószínűbb, hogy a kanca pusztán csak ennyire meghatódott. Ettől aztán most ő is elég kényelmetlenül kezdte érezni magát.

– Ha bőgni fogsz, kihajítalak az ablakon – mondta szelíden, tekintetét a padlóra szögezve.

Az egyszarvú a szabad patájával gyorsan szétmázolta a nedvességet az arcán, és egy jókorát szipogott mellé.

– De… de hát hol jutottál ehhez hozzá? – motyogta, majd az orrához tartotta a katonás rendben papírtasakokat tartalmazó kis dobozt, és hosszan beleszimatolt mind a négy sarkába. – Mmm, zöld tea, vörös tea, fekete tea és gyümölcstea! Esküszöm, ilyen minőségű gyűjteménnyel nem is találkoztam… mióta is? Igen, a háború kezdete óta!

Gunzra is ráragadt a társa jókedve, és újra száz foggal vigyorgott.

– Nem tudom én se, Wooly honnan szedte. Állandóan azzal dicsekszik, mindent képes megszerezni, és ez az állítás közel sem alaptalan – felelte a sörényét dörgölve. – Remélem, valami hülye erkölcsi okokra hivatkozva nem mondod azt, hogy nem fogadhatod el.

Tisztán látszott, az egyszarvúnak meg sem fordult ilyesmi a fejében, visszacsattintotta a doboz fedelét, és azzal a lendülettel Gunz nyakába ugrott. Meglepő erővel szorította meg, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra.

– Köszönöm, köszönöm! Te vagy a legjobb barát!

Megpróbálta magáról lehámozni a csimpaszkodó kancát, és pár másodperc múlva sikerrel is járt, mert közben valószínűleg Shield is kezdte túlzásnak érezni a viselkedését. Még mindig hitetlenül zökkent le Gunz ágyára, és a fejét csóválva forgatta az ajándékát.

– Komolyan, meg sem érdemlem. Nem is csináltam semmit, jó, tudom, te azt gondolod, igen, de valójában nem… És mégis az eszedbe jutottam, én meg még nem is adtam neked semmit… Jut eszembe, megkóstolod? Összedobok gyorsan egy teát!

Gunz halkan kuncogva hallgatta a kicsit összefüggéstelen szóáradatot, majd amikor Shield óriási, kíváncsi szemeiből kiolvasta, tényleg komolyan kérdezi, gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm, nem élek vele. Csak felönteném valami piával, ami, gondolom, felérne egy felségsértéssel, szóval azt hiszem, meghagyom neked.

– De tényleg, önthetsz bele bármit, ami jól esik – vágta rá az egyszarvú, végül amikor látta, Gunz továbbra sem enged, inkább témát váltott. – Jó, nem erőltetem. Azért annak örülök, hogy magadnak is ve… rendeltél valamit Woolytól, különben most aztán szörnyen kellemetlenül érezném magam, tekintve, mivel is fizettél érte. Legalább jó volt?

Ezt a váratlan kérdést nem nagyon értette.

– Micsoda?

– Hát, tudod, Wooly… – felelte Shield némileg elvörösödő fülekkel.

Pár másodperc így is kellett, mire leesett neki, mire is gondol a társa, ám utána rögtön illetlen hahotában tört ki.

– Wooly? Elhiheted, egy másodpercig sem érdekelt, jobban el voltam foglalva a szállítmányával. Tulajdonképpen lehet, ezért is hozattam be egy darabkáját, legalább ne unatkozzak addig se, amíg ő jól érzi magát. Talán neked ez furcsán hangozhat, de kettőnk kapcsolata kizárólag üzleti természetű, neki van valamije, ami nekem kell, és nekem van valamim, amire ő vágyik. Ha szigorúan szó szerint vesszük, Riv nem járt túl messze az igazságtól, amikor kurvának nevezett, hiszen ebben a cserekereskedelemben a testem dobom áruba. – Vetett egy gyors pillantást Shieldre, ám az egyszarvú még nem nézett rá úgy, mint egy őrültre. Nem is értette, minek mond el neki ilyesmiket. – Ha már nekem nem ér semmit, legalább ennyi hasznom legyen belőle, nem igaz?

– Neked lehet, hogy nem jelent semmit – ráncolta a homlokát Shield –, viszont Wooly úgy tűnik, elég sokat képes megadni érte. Biztos a részéről is csak üzletről van szó?

– Mire akarsz ezzel kilyukadni? Fogalmam sincs, ő mit érezhet, bár bevallom, nem is érdekel. Túl sokat a helyedben nem képzelnék róla, gyakrabban cserélgeti a barátnőit, mint a szőre hullik. Minden városban ismer jó pár kancát, akihez felugorhat néhány órára, persze nem is csoda, biztos jó kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy mindent be tudjon szerezni. Éppenséggel akad egy tippem arra, miért foglalok el ilyen speciális helyet nála, de nem biztos, hogy hallani szeretnéd.

Az egyszarvú olyan kíváncsian meredt rá, mintha éppen valami rém izgalmas mesét akarna előadni, ezért egy nagy sóhajtás után folytatta.

– Szóval, az egész El Pintoban kezdődött, amikor még fiatalok voltunk… Úgy értem,fiatalabbak. Wooly a rivális utcai bandát vezette. Akkor sem számított kimondottan észkombájnnak, és háj is több akadt rajta, mint izom, mégis mivel jó nagyra és szélesre nőtt, a kicsik féltek tőle, az öregebbek pedig a hosszú szőre és a tájszólása miatt tartották különlegesnek. Elég az hozzá, rengetegszer törtem borsot az orra alá, és így utólag nem vagyok rá túl büszke, de azt hiszem, néhányszor jól el is páholtam. Nem tudom, említettem-e már, később úgy adódott, elég sürgősen kellett távoznom a városból, aztán a seregben akadtunk újra össze. Szerintem a legjobban azt élvezi az együttléteinkben, hogy ha máskor nem is, legalább ilyenkor ő lehet felül.

Hát, éppen ezért sem akaródzott ezt elmesélnie, mert most Shield hátracsapott füllel és olyan pillantással nézett rá, mintha valami furcsa, szánalomra méltó bogár lenne.

– Mi az? – kérdezte egy picit élesebben, mint szerette volna.

– És… Ez nem túl megalázó?

– Megalázó? – Nevethetnékje támadt. – Szerinted érdekel? Ez az egész nem számít semmit, csak egy értelmetlen, ostoba játék. Számomra egyetlen valóság létezik, odakint a harcmezőn, mikor golyók fütyülnek a fülem mellett. Minden más csupán rossz álom.

Örült volna, ha az egyszarvú megérti őt, ám tudta jól, ez lehetetlen. Ismerte már a legtöbb póni gondolkodását, hogy mennyire komolyan képesek venni saját magukat és a szánalmas kis életüket. Egészen biztosan Shield is úgy gondolja, őrültségeket beszél, mikor azt állítja, a harc nem eszköz, hanem maga a cél. De nem számított ő sem.

Akkor mégis, ha így van, miért kíváncsi a véleményére? Csak azért, mert ugyanabban a gépben ülve ismerniük kell egymás minden gondolatát? Vagy más miatt?

Érezte, ismét megszállja az a borongós hangulat, ami a reggeli balhé után kerülgette. Nem hagyhatja, hogy ilyen hülyeségek elrontsák az egész napját.

– És, mi az amúgy a te ládádban? – kérdezte rövid hallgatás után Shield, mintha megérezte volna, ideje vidámabb témára váltani.

– Hohó, nem találod ki, fogadjunk.

Az egyszarvú a kihívásra leugrott az ágyról, és közelebbről is szemügyre vette a ládát. Nem kerülhette el a figyelmét a túlsó oldalára fekete festékkel stencilezett, kissé elmosódott felirat sem.

– „San Palomino Műszaki Múzeum”? Te jószagú szalma, ezt egy múzeumból emeltétek el?

– Hát, mi tagadás, sehol máshol nem lehetett hozzájutni – röhögött Gunz. – De nyugi, soha sem állították ki, csak egy raktárban porosodott. Annyira bontatlan csomagolásban kaptam, hogy amikor legelőször felnyitottam, a fülem hallatára szökött ki belőle a túlnyomásos védőgáz. Gyere, ezt szagold meg!

Ismét kinyitotta a láda tetejét, közelebb intette a kancát, és most legalább akkora élvezettel szimatolt bele a habszivacsba ágyazott alkatrészek közé, mint pár perce Shield a teás dobozába.

– Áhh, érzed te is? Még egy pici maradt benne. Mintha tegnap gördült volna le a gyártósorról, még a zsírozása is tökéletesen érintetlen.

– Jó, szabad a gazda, elárulod, mi ez?

– Egy markolat – bökte ki Gunz titokzatos félmosollyal, az egyszarvú értetlen pillantását látva még a szemöldökét is felvonta.

– Markolat? Mihez… – kezdte Shield, majd szinte szemmel láthatóan beragyogta az arcát a felismerés fénye. – Várj… Komolyan szereztél a Sárkányölőhöz egy kardot?

– Nem is akármilyet, barátom! – felelte büszke vigyorral. – Saját energiaforrása van, és aktív pengéje! Arra tervezték, hogy öreg sárkányok kemény pikkelyeit is úgy vigye, mint a vajat. Igazán kíváncsi leszek, mit művelhet egy csatagép páncélzatával. Megöl a türelmetlenség, amiért nem próbálhatom ki most nyomban! Még szerencse, hogy Wooly mást is hozott. Eredetileg csak annyit mondtam neki, szükségem lenne valami brutális közelharci fegyverre, erre tudod, mivel állított be? Két nagy kaliberű, kötegelt töltetű Ex-20-as ágyúval!

Nem látta Shield arcán az ámulatot, amire igazán vágyott volna, ezért úgy tett, mint aki egy puskát emel a vállához, ezzel szemléltetve a mondandóját.

– Mint egy sörétes puska, BAMM! – kiáltotta, hátravetődve a levegőbe ugrott, és elterült az ágyán, éppen csak nem vágta be a fejét a falba. – Amire rálősz, annak reszeltek! És biztos akkorát rúg hátra, mint egy bika!

Az egyszarvú végre vele együtt felszabadultan nevetett az előadáson, majd a fejét csóválva megjegyezte:

– Gunz, neked hiányzik egy kereked.

– Arra mérget vehetsz, bé… – akarta felelni, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és Icedrop esett be rajta, félbeszakítva a mondatot a kiabálásával.

– Gunz, nem hiszed el, kik vannak itt! Az egész harmadik század! Elhozták a Borzodat is!

 

***

 

Valójában ha éppen nem merülnek bele ennyire a társalgásba, talán már néhány perccel hamarabb, teljesen maguktól is észrevették volna, valami közeledett a tábor felé. Pontosabban több, nagyon nehéz valami, amiknek a léptei alatt szabályosan remegett a föld. Icedrop nem sokáig integetett nekik az ajtóból, amilyen gyorsan érkezett, úgy el is tűnt. A kettőjük közé telepedett csendben Gunz tisztán hallotta a hatalmas gépek lépteinek közeledtét.

– Nyomás! – kiáltotta, meg sem várta Shield reakcióját, már ki is ugrott a szobából.

Kisvártatva már a barakk előtti tisztáson vágtatott keresztül, a tábor bejáratához felállított ellenőrzőpont felé. Minden egyes lépésével erősödött a föld hullámzása a lábai alatt, és a morajlás a fülében. Több kíváncsiskodó csatlakozott hozzá a hatodik századból is, együtt bukkantak ki a parancsnokságnak kinevezett épület mögül, hogy megpillantsák végre a közeledő csapatot.

Impozáns látványt nyújtottak, annyi biztos: a fák közötti úton legalább kéttucatnyi szörnyeteg közeledett, elöl haladtak a legkisebbek, közülük is azok, amelyikeknek a pilótája kellően türelmetlen volt ahhoz, hogy előre siessen, már majdnem be is értek a táborba. Kicsit hátrébb ügettek a közepes gépek, és Gunz a legnagyobb örömére valóban felfedezhette közöttük régi gépének, a Borznak a sziluettjét is. Tévedés kizárva, még a kék-fekete festését is helyreállították, ezüst csíkkal-mindennel együtt, most éppen úgy nézett ki, mintha sosem zuhant volna be vele a szakadékba. Leghátul sorakoztak a legnagyobbra nőtt, hegynyi monstrumok, mint amiknek a kategóriájába a Medve is tartozott, összesen három darab. Ez még mindig több, mint amennyivel a hatodik század büszkélkedhetett, ugyanis a táborban ilyen nagy csatagép nem állomásozott eddig egy sem.

Gyorsan körbepillantott, hátha felfedezi valahol Icedropot a kisebb csődületben, ami már a bejáratnál tolongott, hogy csatlakozzon a csődörhöz. Az ellenőrzőpont tetején sikerült is megpillantania, elmaradhatatlan társával, Breeze-zel együtt a század érkezését egy távcső segítségével követhették, amit szinte másodpercenként kunyeráltak el egymástól. Odapattant ő is a kukákhoz, amik tetejéről fel lehetett mászni az alacsony épületre, és a következő percben már Shielddel együtt a magasból figyelték az odalenti felvonulást. Nem túl messze tőlük a tábor bejárata mellett észrevette a River testvéreket is, Bloom még intett is neki, ám a bátyja tüntetőleg nem vett róluk tudomást.

Amint a fémszörnyek közelebb értek, és a részleteiket is jobban ki lehetett venni az elöl haladók által felvert por ködén át, egyre kevésbé tetszett Gunznak a látvány. Jó, természetesen ilyen hosszú út megtétele után nem várta, hogy majd csillogó páncélokkal fog találkozni, hiszen legjobb tudomása szerint a harmadik század valahol San Palomino környékén állomásozott, egészen lent, a déli határnál, ahonnan ide fel északra az út majdnem két nap erőltetett menet. Természetes tehát, hogy mindannyian porosak-koszosak lesznek. A csapat viszont olyan rossz állapotban volt, amire a nehéz út nem lehetett magyarázat: alig akadt a gépek között egy-kettő, amelyiken ne lett volna egy karcolás se, a legtöbbjüket viszont horpadások és égésnyomok tarkították, és néhánynak még egy-egy végtagja is hiányzott. Ami még inkább érthetetlenné tette a kinézetüket, az az összes gépen vadonatújan csillogó kommunikációs és radarantenna volt.

Aggódva kereste a Borzot a tekintetével, és megnyugodott, amikor végigpillantott rajta. Ha az egész század úgy is nézett ki, mint amit egyetlen röpke óra leforgása alatt hozott menetkész állapotba a technikusgárda, az ő gépén meglátszottak a hangárban töltött hetek, ahol sem alkatrészből, sem szakértelemből nem lehetett hiány. Azon nem lepődött meg, hogy a Borz két mancsán elhelyezett gépágyú mellett még álltak üresen felfogatási pontok plusz fegyverzet számára – ennél jobban nem volt felszerelve soha, amióta ő vezette. Már előre dörzsölte a patáit, amint eltervezte, mint dugják később össze a fejüket Icedroppal azon agyalva, miként szerelhetik őket feljebb, és tehetik a helyükre az Ex-20-asokat. A Borz éppen elég szépet tudott harapni eddig is, viszont az új fegyverzettel, na meg a másodosztályúvá előlépett Shielddel a fedélzeten egyenesen megállíthatatlan lesz. Legalábbis akkor, ha nem borulnak fel a visszarúgástól az első adandó alkalommal, mint azt nemrég a szobájában olyan érzékletesen bemutatta. Azt hitte, csak viccel, de a gépe kisebbnek tűnt, mint emlékezett rá, azok az ágyúk pedig baljós méretű ládákban érkeztek. Ha a Borz nem bírja el őket, tuti felköti magát – egyszerűen képtelen kivárni, mire a Sárkányölő elkészül.

A harmadik század felderítő gépei lassítottak, ám még így is jókora menetszelet kavarva robogtak be a tábor területére. Az udvaron gyülekező pónik tisztelettudóan utat nyitottak előttük, és hatalmas ujjongással üdvözölték bajtársaik érkezését. A madárszerű gépek a jókora üres betonfelület túlsó oldalán parkoltak le, teret hagyva a nagyobb társaiknak is, akik még csak ezután fognak érkezni. A legtürelmetlenebbek már éppen a pilótafülkék tetejét nyitották fel, mikor a harmadik század gerincét adó közepes gépek is a táborhoz értek.

Gunzt hirtelen izgatottság fogta el, mikor egy veszettül ismerős O55S Vidra lépdelt el mellette, a mancsára szerelt sínágyút köszöntésre emelve elhaladtában. A rengeteg ráégett koromtól nem bírta leolvasni, vajon tényleg azzal sikerült-e találkoznia, akire tippelt, de a biztonság kedvéért válaszul vigyázzba vágta magát, és tisztelgett a pilóta előtt.

– Gyere, bemutatlak valakinek – kiáltotta oda aztán Shieldnek a dübörgésen át, amikor a Vidra is beért az udvarra, majd leugrott a tetőről, és utat tört magának a tömegen át.

Néhány buzgómócsing tiszt „sorakozó!" kiáltásokkal próbálta megzabolázni a fel-alá nyargalászó pónikat, de azok rájuk se hederítettek. Gunz úgy hallotta, a hatodik század már harcolt néhány bevetésen a harmadikkal, ezért a most érkező öreg rókák sokak számára egy-egy régi barát viszontlátását is jelentették. A gépeikből kikászálódó pilótákat ölelések, örömkiáltások és hangos nevetés fogadta. Egyedül az hűtötte le kicsit a kedélyeket, amikor a parancsnoki épületből előtűnt Gingermint őrnagy is, és szótlanul, de annál szúrósabb tekintettel nézett körbe a beosztottjain.

Míg a legnagyobb fémkolosszusok is berobogtak az udvarra, a hatodik század többé-kevésbé alakzatba rendeződött. Igaz, ha kiképzőik közül bárki is látná azokat az össze-vissza kanyargó és dülöngélő sorokat, amiket sikerült produkálniuk, biztos megfuttatta volna az egész bandát az erdőben, ám jelenleg az ilyen formalitásokra senki sem adott az általános jókedvben.

Lassan csillapodott a reaktorok süvítése is, és végre minden pilóta kikászálódott a gépéből. Gunz a Vidra felé vette az irányt a vezetőjét köszönteni, egy mustársárga szőrű, sötét, őszes szálakat is tartalmazó sörényű csődört, akinek akkora forradás éktelenkedett az állán, mintha egy baltát vágtak volna bele valamikor. Már messziről kiszúrta a két sávot a páncélján, és a csődör rendfokozatáról árulkodott az is, hogy Gingermint egyenesen feléjük közeledett, de mindez nem tarthatta vissza attól, hogy kedvesen vállba ne verje régi ismerősét.

– Coast, haver, te még élsz? – kérdezte vidáman, figyelmen kívül hagyva a csődör karót nyelt testtartását. – El sem hiszem, hogy itt találkozunk. Előléptettek századosnak, és te vezeted ezt a csürhét? Mi történt az öreg Python Prankerrel, vagy mi is volt a neve a vén bolondnak?

– Majd mesélek, hadnagy – felelte a pilóta meglehetősen fáradt hangon, tekintetét le sem véve a feléjük tartó őrnagyról. – Előtte gyorsan lerendezzük a formalitásokat. Nagyon remélem, van a környéken egy hely, ahol lehet hideg sört inni, mert az elmúlt két napban tizenhat órákat zötykölődtünk, és kitikkadtam, mint a sivatag.

– Azt bízd rám, hiszen ismersz! Csak annyit árulj el, hova siettek ennyire? Miért néz ki úgy az egész század, mintha máris elvertek volna titeket?

Gunz hiába várt feleletre, a csődör nem volt valami bőbeszédű kedvében, gyengéden bár, de határozottan odébb tolta az útjából, és Gingermint elé indult. A kancától néhány lépésnyire mintaszerű tisztelgést mutatott be, és olyan hangosan elbődült, hogy a környéken őgyelgő vidám pónik rögtön elhallgattak, és feléjük fordultak.

– Gingermint őrnagy, Coastpaint százados jelenti, a harmadik század megérkezett!

– Jól van, százados, pihenj. – Gingermint egy bólintással nyugtázta a jelentést. – Tudom, meglehetősen hosszú út áll maguk mögött, ezért a további eligazítást holnap reggelre hagyom. A pónijai elszállásolásáról Trickle őrmester feladata gondoskodni, bár azt sajnos előre közölnöm kell, elég szűkösen leszünk.

Ezzel az őrnagy távozott is, a sötétbarna földpóni pedig, aki eddig mögötte caplatott, szélesen gesztikulálva magyarázni kezdte az arra fogékonyaknak, merre is fognak üres szobákat találni a barakkokban.

– Spunk hadnagy, készítse el a szabad helyek beosztását – legyintett Coast látható érdektelenséggel az arcán, majd hangosabban hozzátette: – Aki pihenni szeretne, az induljon Spunk után, aki meginna valamit a helyi büfében, az pedig le ne vegye a szemét Gunz hadnagyról!

Gunz vigyorogva a magasba emelte a lábát, csak hogy a frissen érkezettek is tudják, kiről van szó, és megindult a Vödör felé, egy kisebb ménest vonzva maga után. Menet közben szakított időt arra is, hogy hátrafordulva a százados felé végre bemutassa Shieldet.

– Coast, szeretném, ha megismernéd Moon… izé, hogy is hívnak igazából, szóval Moonshard tizedest, az új másodpilótámat.

– Látom, a memóriád a régi – csóválta a fejét Coast, miközben egy patát nyújtott üdvözlően az egyszarvú felé. – Örvendek, a nevem Coastpaint.

– Ha jól vettem ki Gunz szavaiból, nem túl régóta vezeted a harmadik századot? – kérdezte Shield, miközben patáját a századosénak koccintotta.

– Nem, konkrétan nincs három napja. Az öreg Python százados rosszul bírta a legutóbbi bevetésünket, viszont erről majd akkor mesélek, ha végre leültünk és benedvesítettem a torkom.

Amint közeledtek úti céljukhoz, egy kávébarna csődör vágtatott el mellettük, és nyaktörő sebességgel száguldott be a Vödör ajtaján. Gunz abból a villanásból, amennyit látott belőle, leszűrhette, hogy a csapos, Mocha volt az. Valószínűleg ő is előjött a munkahelyéről, amint az összes vendége kivonult kíváncsian meglesni a csapat érkezését, most pedig nem győzte megelőzni a hatalmas tömeg szomjas pónit, akik jó kis bevétellel kecsegtették. Éppen csak Gunz orra előtt ugrott be az ajtón, mégis mire a hadnagy benyitott, már a pultja mögött törölgette az egyik söröskorsóját. Látszólag még a pulzusa sem emelkedett meg a sietségtől.

Gunz a hátsó terembe vezette a vendégeit, ahova bőven nem fértek be, elég sokan rekedtek még odakint az udvaron is, a hosszú asztalok mellett. A százados elküldte az egyik beosztottját egy kör italért, és utána kényelmesen hátradőlt a karosszékében, mint aki hosszú idő után először ér haza.

– Ejj, ez már nagyon hiányzott. Remélni sem mertem, hogy ilyen helyet találunk errefelé. Azt gondoltuk, teljesen nomád körülmények között éltek itt fent, északon, és tessék.

– Hát, bevallom én is rosszabbra számítottam, de ezek az északiak sem teljesen elveszett népek. Nagyjából a hőmérséklet az egyetlen szokatlan dolog errefelé – ismerte be Gunz, miközben ő is befészkelte magát az egyik puha kanapéra. Shield lehuppant mellé, meg még vagy négy ismeretlen póni is, így annyira nem nyújtózhattak ki, mint a százados, bár jobban belegondolva talán nem is lett volna illő.

– Nagy kár, hogy nem élvezhetjük soká… –merengett el Coast, míg a többiek beszélgetése elhalkult körülöttük, amint a harmadik század kíváncsian fülelni kezdett a parancsnokuk szavaira.

– Miért, tudsz valamit? – kérdezte a hadnagy.

– Várd meg a holnapi eligazítást, azt ajánlom.

– De azt csak elmesélheted, mi történt a gépeitekkel? Megtámadtak titeket út közben? Honnan jöttök egyáltalán?

Erről a témáról, úgy tűnik, szabad volt beszélniük, mert rögtön hangzavar tört ki a kis helységben.

– A pegazusok…!

– Los Pegasus!

– Ilyen vihart még nem láttál! – kiáltotta vagy tíz póni egyszerre, Gunz nem győzte kapkodni a fejét, egészen addig, míg a százados felemelte a patáját, amitől egy pillanat alatt csend lett.

– Elmesélem akkor, miként is történt, bár nem állok túl jól a történetekkel, szóval kérdezzetek bele nyugodtan. De csak akkor fogjátok megérteni, ha az elején kezdem – pislantott körbe Coast kicsit szemrehányó tekintettel a beosztottjain.

A mese annyit azért késett, míg az az egyszarvú, aki az italukért volt felelős, visszatért egy méretes tálcát levitálva lassan maga előtt, amiről mindenki lekapkodta, amit rendelt. A tálca végül megérkezett az asztalukra, Gunz két apró, de erős alkohol és fenyőillatot árasztó pohárkájával, a százados méretes söröskorsójával, és Shield forróvizes bögréjével együtt.

Míg Coast néhány hatalmas korttyal ledöntötte a torkán az itala felét, és nyelvével elégedetten csettintve törölte le a habot a szájáról, Shield szerényen elővett egy apró teafiltert az egyenruhája egyik zsebéből, és a bögréjébe áztatta.

– Nahát akkor – kezdett neki picit bizonytalanul a százados a történetnek. – Annyit ti is tudtok, hogy már vagy egy hónapja nincs légierőnk, és nem dolgoznak a pegazus felderítők sem. Szárnyas barátaink bezárkóztak a városukba, mintha ez az egész háború nem is tartozna rájuk, és az orruk hegyét sem voltak hajlandóak elődugni. Ez nem könnyítette meg a dolgunkat a csatatéren, ám szerencsére annyit időben sikerült kiderítenünk, nem csak Los Pegasus lakói makacsolták meg magukat, hanem a cloudsdale-iek is, ezért nem jelentett behozhatatlan hátrányt a felderítők hiánya. Egyszerűen csak át kellett állnunk a kisebb gépeink és a technikai csapatok ésszerűbb használatára, bár mint azt többen tapasztaltátok, azért ezzel sokkal inkább kitettük magunkat a birodalom gyáva csapdáinak, mintha a légi felderítés a rendelkezésünkre állt volna.

Gunz csak helyeselni tudott, bár nem nagyon akarta félbeszakítani barátja monológját. Körülötte többen is egyetértően hümmögtek és bólogattak, szóval biztosan nem ő egyedül szenvedte meg a pegazusok hiányát.

– Sokkal többet én sem hallottam erről – ismerte be Coast –, mert akkoriban nem tartózkodtam elég magas fokán a ranglétrának ahhoz, hogy rálátásom lehessen ezekre az eseményekre. Annyi biztos, Luna hercegnő először szépen kérte a pegazusok segítségét, utána fenyegetőzni kezdett, végül teljesen elveszítette a türelmét. Los Pegasusból eleinte próbálták megnyugtatni mindenféle határidőket emlegetve, miszerint majd két hét múlva ismét hadrendbe állnak, el kell intézniük a belső ügyeiket, még egy pár nap kell, és így tovább. Ez addig folytatódott, míg el nem terjedt a csapatok soraiban, hogy a pegazusok készülnek valamire.

A százados rövid hatásszünetet tartott, míg lehajtotta maradék sörét, majd hátrafordulva megkereste a tekintetével az iménti egyszarvút, aki láthatóan megnyerte magának az italfelelős címét, és intett neki, hozzon egy újabb kört.

– Mint az számomra is kiderült, ez alatt az idő alatt Luna hercegnő sem ült tétlenül – folytatta azután a mesélést. – Mivel a köztársaság határain egyébként is patthelyzet alakult ki, a frontvonal fenntartásához bőven nem kellett olyan számú csatagép, mint akár még egy fél évvel ezelőtt is. Az első, második és a harmadik századot visszarendelték San Palomino mellé, bár azt hiszem, ennek ti ittátok meg a levét.

Gunz éppen ekkor hajtotta fel a második kupicát is a fenyőpálinkájából, és most indulatosan az asztalra csapta a poharat.

– Nekem mondod? – morogta. – Az nem kifejezés, hogy kevesen maradtunk. Az elmúlt néhány ütközetben akár kétszeres túlerő ellen is tartanunk kellett magunkat, Celestia nem csak több géppel támadott, hanem sokkal nagyobbakkal is, úgy tűnik neki vagy nem volt fontos Cloudsdale megrendszabályozása, vagy jóval több erőforrás áll a rendelkezésére, mint nekünk. Nem egy társam hagyta ott a fogát az elmúlt pár ütközetben.

– Hát, ha más nem is, a Rodeo folyó feltartóztatta a birodalom erőit, és se mi, se ők nem léphették át már egy jó ideje. Azt terveztük, a három század felsorakozik Los Pegasus alatt, és kicsikarja a döntést a pegazusokból.

– Ez az, végre visszajönnek azok a szárnyas dögök! – kiáltotta egy póni a hatodik századból a háttérben, ám Gunz csak keserűen elmosolyodott.

– Nahát, nem eszik olyan forrón a zabkását, kedves barátom – mondta a százados –, de ne rohanjunk ennyire előre. Az ötlet egyébként nem lett volna alapjaiban hibás, hiszen talán még a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Ha a pegazusok folyamatosan csak ígérgetnek, és nem lehet tudni, mennyire lehet számítani rájuk, képtelenség előre tervezni. Luna hercegnő ennek ellenére optimistábban úgy gondolta, kellő nyomásgyakorlással a pegazusok rábírhatók legalább a felderítés visszaállítására, hiszen odafent a felhők között függő helyzetben vannak a földpóniktól. Ha néhány hétig gondoskodik róla, semmilyen áru ne lépje át Los Pegasus falait, az éhező pegazusok talán hajlandóbbak lesznek valamiféle kompromisszumra.

– Kár, hogy a mi rovásunkra történt mindez – toldotta bele a hadnagy –, egyébként egyetértek. Elsőre én is azt gondolnám, három századnak elégnek kellett lennie a célra, hiszen odafent sosem halmoztak fel különösebb tartalékot haditechnikából.

– Hát abból nem – erősítette meg Coast. – Nem is nagyon tartottunk tőlük mi sem, tökéletes rutinfeladatnak indult. Az egyetlen kihívást a rengeteg gép üzemben tartása és irányítása jelentette, ami hála az égnek nem az én nyakamba szakadt, hanem az öreg Pythonéba. Ezen kívül személyesen Luna hercegnő is csatlakozott hozzánk az utolsó napon, és ez minden kételyünket eloszlatta. Nem tudom, láttatok-e már alikornist harcolni, vagy egyáltalán csak repülni is? Gyönyörű volt vékony, mégis erőteljes testalkatával, amint éjfekete páncélja szinte elnyelte a nap sugarait, hosszú sörénye a gravitációt megcáfolva, a szelet kinevetve úszott mögötte! Mondhatom, a morálunk a felhőkben járt.

– Haver, de ott lettem volna! – kiáltott az egyik csődör, azután Coast szúrós pillantására hozzátette: – Akarom mondani, százados úr, de ott lettem volna!

Ezzel sikerült is általános derültséget keltenie a kis teremben, majd néhány pillanatig mindenki a saját gondolataiba húzódott, míg maga elé képzelte a köztársaság egyetlen hercegnőjét, őt, akiért bármikor feláldoznák az életüket.

– Nahát, közlegény, örüljön, hogy nem volt ott – hűtötte le a hangulatot Coast. – Amint közeledtünk, egyre inkább elromlott az idő, az addigi gyönyörű napsütést vastag fekete felhőtakaró váltotta fel, még mielőtt magát a várost egyáltalán megpillanthattuk. Már ez felkeltette a gyanakvásunk, hiszen mindannyian sejtettük, megpróbálják az időjárást ellenünk fordítani, viszont a sok tonnás csatagépekben ülve semmit nem számít egy kis eső, nem igaz?

A retorikai kérdést ezúttal néma csend fogadta, Gunz csak közelebb hajolt a kanapén, és a többiek is kényelmetlenül fészkelődtek.

– Mit is tehettek volna a pegazusok? – folytatta a százados. – Természetesen amint az ellenállás legcsekélyebb jelét észrevesszük, parancsunk volt megakadályozni őket, nekik pedig sem felszerelésük, sem mágiájuk nincs ahhoz, hogy szembe szálljanak a csatagépekkel. De nem, egyetlen pegazust nem sikerült megpillantanunk, mikor a városuk felé közeledtünk. Nyomukat sem láttuk, vagyis pontosabban fogalmazva csak a nyomaikat fedezhettük fel körös-körül. A Los Pegasus alatti nyílt síkságon, ahol általában olyan száraz a levegő, mint a tapló, most hatalmas ködbe futottunk bele. Még csak nem is lassítottunk. A radarernyőkön feltűnt a város sziluettje, mindannyian pontosan tudtuk, mit is keresünk, nem kellett látnunk ahhoz, hogy meg is találjuk. Egyre sötétebb lett körülöttünk, amint a fölöttünk lévő vastag felhőréteg a nap minden fényét elnyelte. Luna hercegnő megunta a játszadozást, és felszállt a magasba, a felhők fölé. Mintha ez lett volna a jel, a város kapui hirtelen kitárultak, és több ezer pegazus özönlött ki rajtuk, ragyogó fénypöttyökkel töltve be a radarernyőket.

– Megvetettük a lábunk, és alakzatba rendeződve vártuk a támadást. Nem értettük, miért dobják el az életüket ilyen öngyilkos akcióval, talán arra játszottak, majd nem akarjuk lemészárolni őket? A magam részéről bevallom, szörnyű érzés volt, mégis azt hiszem, a tűzparancsra nem haboztam volna közéjük lőni. Ám a parancsot sosem adták ki.

– Még mielőtt lőtávon belülre értek volna, mindannyian megtorpantak, és valami szörnyű láncreakciót indítottak el a felhalmozott felhőtakaróban. Legalább egy percig nem értettük, mi történik: a kommunikátorok egyszerűen elhallgattak. Ott álltunk vakon a süket csendben, miközben az ernyőkön egy vakító fehér fal közeledett felénk szédítő sebességgel. Megbénultam a félelemtől, hiszen ilyen esetekre nem kaptunk semmilyen kiképzést. A digitális rádiócsatornák kijelzői kizárólag értelmetlen adatokat mutattak, és amikor a másodpilótám kétségbeesetten átkapcsolt a tartalék analóg sávra, a pilótafülkét egyszeriben baljós, fülszaggató statikus recsegés töltötte be.

– A következő másodpercben már meg is érkezett az előrejelzett fényfal. Általában a radaron megjelenő alakzatoknak túl sok köze nincs a valósághoz – hát ez esetben száz százalékosan pontosnak bizonyult a kép. Vakító fényesség támadt a ködben arra a rövid időre, amíg az a valami áthaladt rajtunk. Úgy tűnt, mintha folyamatos villámok erdeje lett volna, de nem, ez nem jó kifejezés. A kisülések egymástól megkülönböztethetetlenül követték egymást, mintha az ég és a föld egy folyékony plazmatengerben egybeforrna. Soha életemben nem láttam még ilyet, sőt, ha valaki más meséli, nem hiszem el! A következő pillanatban, mikor a fal áthaladt rajtunk, a gépünk páncélján kékeslila kisülések cikáztak keresztül, majd a rádiónk és a radarunk végleg kimúlt.

– Azt hiszem, ez elég sok pilótának elvette minden maradék harci kedvét, és egyesek fejvesztett menekülésbe, mások őrült támadásba kezdtek. Az első gépágyúsorozat, ami végigcsattogott a páncélunkon, meggyőzött róla, a kavarodásban nagyobb az esélyünk a túlélésre, ha felhúzzuk a pajzsunkat. Alig jelent meg körülöttünk a védőburok, az első századból valaki egyszerűen vakon nekünk rohant, és a földre borított minket. Talán éppen ez volt a szerencsénk, mert ahol addig álltunk, máris néhány nehéz sínágyúból kilőtt lövedék recsegett keresztül kékes csíkot húzva maguk után. Hasra fordítottam a gépet, erre egy másik átesett rajtunk, és elbukfencezett valamerre. Mint egy csapat ön– és közveszélyes vak őrült: semmit nem láttunk, képtelenek voltunk megmozdulni – és ez így ment hosszú perceken át.

– Rövidesen világosabb lett. Azt vettem észre, hogy már nem csak a kopár talajt látom közvetlenül magam alatt a feketére égett fűcsomókkal, hanem mintha egy láb bontakozna ki előttem a ködből. Azután egy egész gép. Majd még egy. A homály lassan oszlani kezdett, és egymás után a lábunkra álltunk, legalábbis azok, akiknek maradt lába. Már-már kezdtük azt hinni, véget ért a rémálom, amikor megpillantottuk magunk fölött ismét a kék eget. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy ismét alakzatba rendeződjenek, hiszen végzetes kár nem esett a gépekben. És akkor megpillantottuk, mitől is tisztult ki az idő.

– Körülbelül ötszáz lábnyira tőlünk egy olyan hatalmas tornádó porszívózta fel a maradék felhőfoszlányokat, amilyet még egyikünk se látott. A pegazusok kavarták, egészen biztosan ott repültek benne, de még mielőtt bármelyikünknek a fejében megfogalmazódott az ötlet, hogy közéjük lőjünk, a forgószél már a nyakunkon is volt. Úgy szippantotta magába a több tonnás fémszörnyeket, mintha szalmabábok lennének. Pörögtünk, mint valami mosógépben mérhetetlenül hosszú időn keresztül, azt hiszem, tele is rókáztam a pilótafülkét, vagy legalábbis valamelyikőnk biztos, mert nem győztük takarítani később. Nem tudom eldönteni, vajon véletlenül sikerült-e így, vagy a pegazusok mégsem akartak végezni velünk, mert az egész bandát az óceán sekély részére dobálták le. Így szinte mindannyian túléltük a zuhanást, és a hibás szigetelés és elvesztett végtagok miatt alig néhányan fulladtak bele a vízbe.

– Miután kievickéltünk a partra, kiugráltunk a pilótafülkéből, összeölelkeztünk a többiekkel határtalan örömünkben és megkönnyebbülésünkben, és hálát adtunk a sorsnak, amiért túléltük. Csak később jutott eszünkbe tekintetünket legyőzőink felé fordítani, de már túl sokat nem láthattunk belőlük. Los Pegasust ismét fenyegető fekete felhők és sűrű köd takarta el előlünk hosszú-hosszú mérföldeken át. Ám ezután a lecke után abban biztos voltam, többet oda egyikőnk sem teszi be a lábát.

Coast elhallgatott, felhajtotta a maradék sört a korsója alján, majd kényelmesen hátradőlt a székében, és körbepillantott a csendbe borult termen, ezzel is jelezve, a mesélés itt a részéről véget ért. Gunz hitetlenül csóválta a fejét, de semmi okos nem jutott az eszébe, bármi amit mondhatott volna, rettenetesen banálisan hangzana egy ilyen történet után. Nem, egyáltalán nem volt tiszta számára minden részlet, például elképzelni sem tudta, miként lehettek képesek a pegazusok ilyen erejű mágiát felhalmozni a városuk körül. Ha ugyanezt az erőt bármelyik ütközetben bemutatják, talán képesek akár egy vereségből győzelemre fordítani is – ám hasonlóról még csak nem is hallott. Általában a repülő pónik túl törékenyek az igazi harchoz, és odafent a nyílt égen különösebben el sem bújhattak. A legtöbb hasznot azzal hozták, ha elérhetetlen magasságba emelkedve légifelvételeket készítettek, vagy ha nyaktörő sebességgel cikázva a gépek között összezavarták az ellenséges csapatokat.

A különbség most leginkább abban állt, hogy a pegazusok otthoni terepen harcoltak, a sarokba szorított préda elszántságával, és bőven akadt idejük felkészülni, csapdát állítani a hívatlan vendégeknek. Talán ha Luna nem vár ennyit, akkor lehetett volna esélye a csapatainak… de nem, ezen felesleges most már merengenie, le kell vonni a tanulságot, és tovább lépni.

– Ez sok mindent megmagyaráz – törte meg végül a csendet –, legalábbis a gépeitek állapotát és az új antennákat mindenképp. Bár arra azért kíváncsi lennék, mi történt a hercegnővel? Gondolom, a ti támogatásotok nélkül egymagában nem bírt a támadókkal.

– Erről sajnos hitelesen nem tudok neked mesélni – vallotta be a százados. – Én elvesztettem a szemem elől akkor, amikor a köd fölé emelkedett, utána pedig esélyem sem volt ismét megpillantani. Amikor nagyjából összeszedtük magunkat a tengerparton, akkor került elő. Könnyen lehet, úgy történt, amint te is gondolod, a pegazusok egy csapata körbevehette és elszakíthatta tőlünk. Hihetetlenül örültünk, hogy újra láthatjuk, és egy karcolás nélkül vészelte át a vereséget, viszont azt hiszem, őt is nagyon megviselhette ez a csata. Egy árva szót nem szólt hozzánk, csak maga mellé rendelte az ezredest és a századosait, majd elvonultak.

– Ha megengeditek, hogy közbeszóljak – kért engedélyt az egyik pilóta, aki velük ült az asztalnál, és Coast egy bólintással jelezte neki, beszélhet. – Én az első századnál, a hercegnő palotaőrségében szolgáltam még a los pegasusi csata előtt, de elvesztettem a parancsnokom, le is fokoztak minket, és így kerültem a harmadikhoz. Ez előtt még volt szerencsém jelen lenni, amikor a pegazus küldöttséget fogadta Luna hercegnő San Palominoban.

– Na, ez is érdekes sztorinak ígérkezik – dörgölte össze a patáit Gunz izgatottan.

– Ne gondold, már akkor is kifelé állt a szekérrudunk, és szörnyen távol álltunk őrséget, szinte nem hallottam semmit, ráadásul a titoktartás miatt annál is kevesebbet mondhatok. Az talán ide tartozik, és megbocsájtja nekem mindenki, ha elmesélem, hogy az egyezmény egyik pontja szerint, amihez Luna hercegnő mindenképpen ragaszkodott, a „sárkányláng” megnevezésű fegyvert a pegazusok soha többet nem használhatják pónik ellen. A los pegasusi küldöttség erőből tárgyalt mindvégig, és szinte az összes feltételt ők szabták, ebbe az egybe mégis belementek.

– Nocsak, ez úgy hangzik, mintha szárnyas barátaink az időjárásukon kívül más csodafegyvert is fejlesztettek volna – dörgölte az állát a hadnagy. – Furcsa, hogy ellenetek nem vetették be.

– Nem volt rá szükség, de lehet más oka is – vonta meg a vállát Coast. – talán a dinamikus pajzs semlegesíti. Ha mindenki betartja az egyezményt, azt hiszem, már sosem tudjuk meg.

– Ha még azt az egyet elárulnád, miért vezényeltek ide titeket ilyen lóhalálában ahelyett, hogy kényelmesen rendbe hoztátok volna a sérüléseket, igazán hálás lennék – kérte Gunz egy cinkos kacsintással. – Los Pegasustól nem esik messze San Palomino, ott aztán alkatrészben sincs hiány, sem szakértelemben.

– Ezt, drága hadnagyom – morogta egy eddig szótlan póni a harmadik századból az alkoholtól nehezen forgó nyelvvel –, mi is szeretnénk tudni. De ha sikerül bármit is kihúznod a századosból, ünnepélyesen megeszem a sisakom.

– Ezt az ígéretedet nem kell betartanod – nevetett Coast. – Nem tudom, észrevettétek-e,   az utóbbi időben igencsak eluralkodott a paranoia a köztársaság sorai között. Senki sem bízik senkiben már, mindenki összeesküvésekről és kémekről beszél. Az elmúlt héten egyetlen olyan parancsot sem kaptam, ami ne azzal a kitétellel kezdődött volna, hogy „szigorúan titkos”.

– Szerintem itassuk le – vetette fel az ötletet valaki a hátsó sorból, mire Gunz vidáman felnevetett.

– Ahhoz kevés lenne a zsoldod, barátom!

– Én azt javaslom, a mai napot töltsük pihenéssel – mosolygott Coast. – Azt az egyet garantálhatom, mindenre fény fog derülni a maga idejében, és akkor majd azt kívánjátok, bárcsak tudatlanok maradtatok volna.

 

***

 

Nem aludt valami jól az éjszaka, nagyjából hajnali háromkor felébredt, és egyszerűen nem jött többé álom a szemére. Így jár, aki ennyire felborítja a bioritmusát, nem igaz? Miután kellemesen eltöltötte régi ismerőseivel az időt a Vödörben tegnap délután, és a harmadik század tagjai elindultak lepihenni, tökéletesen váratlanul érte az a tény, hogy odakint még világos van. Pedig a tél közeledtével a nappalok már-már olyannyira lerövidültek, hogy neki, déli póninak egyenesen ijesztőnek tűnt. Az egész tábor szokatlanul megnyugodott, ha nagyon paranoid akart lenni, ezt vihar előtti csendnek is betudhatta, ám valójában arról lehetett szó, hogy egyszerűen az elmúlt napok lótása-futása után végre minden és mindenki megérkezett. Alig bírt a kíváncsiságával. Vajon miért gyűltek ennyien össze technika és pónik egyaránt? Mit tervezhet velük Luna?

Remélte, valami jó kis csata közeleg, hiszen már nagyon viszketett a patája. A sok pakolástól úgy érezte, a reflexei teljesen berozsdálltak, bár azért amennyire lehetősége nyílt rá, próbálta magát edzésben tartani. Az izgatottságát csak fokozta régi gépének, a Borznak a látványa. Nem, a Kisróka egyszerűen képességein aluli jármű volt. Neki az ilyen közepes gépek valók, nem azok a kis játékszerek: ezek éppen elég gyorsak ahhoz, hogy a képességei legjavát le tudják követni, nem kellett fél óráig várnia arra, hogy teljes sebességre gyorsuljanak, mint a nagyobb, lomhább dögök, és mégis jelentős tűzerőt pakolhatott fel rájuk.

És hát, szégyen vagy sem bevallani, a Borz veszettül jól nézett ki – bár Riverbloom biztos büszke lenne rá, ha megtudja, hogy ezt a szempontot is figyelembe veszi. Na persze, egy átlagos kanca fejében valószínűleg meg sem fordulna szépnek nevezni azt a rakás szögletes acéllemezt, de ő egyszerűen imádta. A tömzsi testből a széles vállak között éppen egy picit emelkedett ki a pilótafülke törhetetlen üvege, tehát a gépnek feje nem sok volt, mégis valamelyik előző gazdájának eszébe jutott egy groteszken széles, tűhegyes fogakkal teli, véresen vicsorgó szájat festeni rá. A fekete alapozásra felhordott sötétkék nonfiguratív álcafestést utánzó mintákkal messziről pont úgy nézett ki, mintha csak egy rémálomból lépett volna elő, az ezüst csíkja pedig félreérthetetlenül a nézelődő tudtára adta, egy borz közelít felé – egy óriásira nőtt, vérszomjas borz. Számít az, miként festesz, amikor csatába mész? Hát hogy a fenébe ne! Ha az ellenfeled tudatalattijában már akkor elülteted a kételyt, amikor az első pillantást veti rád, már győztél is. A Borz építői tisztában voltak ezzel, és Gunz is.

A harmadik század egyik rutinosabb másodpilótája hozta el idáig, és nem győzött neki hálálkodni érte. Még piát is fizetett neki, igaz, Shield zsoldjából, mert az övé egy szálig elfogyott, de nem mindegy? Úgyis megadja, ha odajut, a forró víz meg olcsó. A Borzot beparkolta a Sárkányölő mellé a zsúfolt hangárba, így Icedropnak nem kellett sokat cipekednie a felszereléseivel.

Amikor a buli a Vödörben véget ért, és konstatálta, milyen meglepően korán van még, Shield azt javasolta, nézzék meg, mivel is fognak harcolni az elkövetkező napokban. Abban nem lehetett azért biztos, vajon az egyszarvú tényleg kíváncsi a gépre, vagy csak az ő kedvében szeretne járni – esetleg Icedroppal szeretne találkozni, akivel az utóbbi pár napban láthatólag összebarátkoztak –, igaz, nem is volt különösebben lényeges. Neki aztán semmiféle kifogásra nincs szüksége, ha a csatagépek iránti rajongásának akart hódolni. Mindenki pontosan tudta, ha tehetné, egész életét a pilótafülkében töltené.

Ha a harmadik század pilótái le is pihentek a hosszú útjuk után, az tisztán látszott, a technikai csapat munkája csak most kezdődött el igazán. Az összes szerelőjük azon dolgozott, hogy a viharvert gépeket minél használhatóbb állapotba hozzák, és sokan segítettek neki a hatodik századból is, így majdnem harminc póni vágtázott fel-alá különböző szerszámokat cipelve, hegesztett, csavarozott, huzalozott, elektronikát és fegyverzetet cserélt, lepedőnyi tervrajzokat bújt és a gépeket túlkiabálva információt osztott meg a többiekkel. Ha odakint a táborban viszonylagos csend honolt is, idebent a hangárakban teljes gőzzel zajlott az élet.

Végül megtalálták Icedropot is, aki amint meglátta, hogy fel-alá téblábolnak, gyorsan befogta őket is segítségnek. Túl sok hasznukat nem vették ugyan, de azért pakolni ők is tudtak, na meg viszonylag jól beváltak, mint állvány, amikor műszereket kellett tartani, mert rövidnek bizonyult a mérőzsinór. Azért estig sikerült elosonniuk egy pár percre, és alaposan körbejárniuk a Borzot, még egy picit bele is ülhettek. Gunz igazán úgy érezte magát, mint aki hazatért, csak azt sajnálta rettenetesen, mikor Icedrop közölte vele, egyszerre a két gépágyú és a két Ex-20-as nem fog felférni a karjaira, mert a szintetikus izmok képtelenek célra tartani akkora súlyt. Annyiban maradtak, mihelyt kiderül a következő bevetésük néhány főbb paramétere, például mennyire kell nyílt terepre számítaniuk, majd kialakítják a gép végleges fegyverzetét.

Ennek ellenére úgy néz ki, nem sikerült eléggé kifárasztania magát, vagy pedig túlságosan izgatott volt a holnapi nap miatt, mert már vagy egy fél órája csak feküdt a sötétben, és száguldoztak a gondolatai körbe-körbe. Általában nem jellemző rá az álmatlanság, sőt, éppen ellenkezőleg, ha egyszer lefeküdt, aludt is, mint akit lecsaptak egy perc múlva. Nem is nagyon akadt ötlete, mihez kezdjen ebben a helyzetben, felkelni még túl korai, aludni meg a jelek szerint legközelebb a következő este fog. Enyhén irigykedve pislantott a sötétben a földön fekvő Shieldre, aki szétdobált tagokkal hangosan szuszogva szundított.

Már éppen a fal felé akart fordulni, hogy újabb lendületet véve mégiscsak nekirugaszkodjon az álomnak, amikor a szeme sarkából apró vörös villanásra lett figyelmes. A terminálja felől jött, és meg mert volna esküdni rá, az előbb még nem volt ott. Hát, ha már úgyis ébren van, akár meg is nézheti, mi az.

Csendesen feltápászkodott, és Shield fölött áthajolva megbökte a képernyőt, mire az szürkésen felfénylett. Igazából egy fekete hátteret akart megjeleníteni, de a sötétben a panel háttérvilágítása így is szinte bántotta Gunz szemét. Pislogva próbálta elolvasni a betűket, majd a billentyűzete után matatott, amíg megadta a jelszavát.

„Eligazítás 0600-kor – Gingermint” – mindössze ennyi állt az üzenetben.

Hát, ha eddig volt is esélye az alvásra, ezek után egész biztosan meg sem próbálja. Inkább egy legyintéssel kikapcsolta a képernyőt, és elindult felfrissíteni magát egy kis hideg vízzel, na meg keresni valami harapnivalót.

Természetesen a fáradtság akkor tört rá a legnagyobb erővel, amikor már a kantinban üldögélt szinte teljesen egyedül, mindössze néhány nyúzott arcú szerelő beszélgetett halkan a szemközti sarokban. Unottan rágcsálta hát a zabkétszersültjét, és a kinti sötétségből próbálta meg kitalálni, mennyi is lehet vajon az idő, nem sok sikerrel.

Eszébe jutott régi pegazus barátja, Rosebead. Igazán furdalta az oldalát a kíváncsiság, a los pegasusi csata miatt kellett-e neki annyira sürgősen Cloudsdale-be repülnie azon az éjszakán, amikor a Medve útitervét megkapta tőle. Nagyon bízott benne, hogy barátjának nem esett különösebb baja, hiszen a köztársaság seregei szinte el sem süthették fegyvereiket. Azért Luna hercegnő tomboló dühében biztosan földhöz teremtette néhányukat, mire beláttatták vele, ezt a harcot elvesztette.

Gondolatai közben talán egy fél órácskára sikerült is elaludnia a félig rágott péksüteménnyel a patájában, csak arra riadt fel, amikor egy csapat alacsonyabb rangú tiszt bevonult a kantinba a harmadik századtól. Egy pillanatra indokolatlanul fel is húzta magát az érkezők hangoskodásán, mert álmában egy kopár síkságon találkozott Rosebeaddel, aki valami nagyon fontosat szeretett volna közölni vele. Persze hülyeség az egész, mit is mondhatna a saját tudatalattijában lakó pegazus neki? Biztos valami blődséget.

A falon függő óra felé pislantott, konstatálta, milyen rettenetesen korán van még, végül mégis feltápászkodott, és elindult a parancsnokság épületébe az eligazításra, hiába fog mindenki előtt odaérni. Majd lassan megy, és kiszellőzteti a fejét addig. Kivételesen még a jeges szelet is kellemesnek érezte, amint visszafelé borzolta a bundáját, mert legalább felébredt tőle egy picit, bár ahhoz azért túl hideg volt, hogy sokáig ácsorogjon a szabadban.

Mikor megérkezett a terembe, már néhányan megelőzték, valószínűleg a harmadik század rosszabbul alvó tagjai közül, bár lehet, ők voltak azok, akik a Vödör meglátogatása helyett már dél körül lefeküdtek tegnap szunyálni. A lényeg, hogy nagyjából öt póni már elfoglalta a helyét odabent, és bár nem ismerte őket, és a rangjuk is meglehetősen nagy szórást mutatott őrmestertől főhadnagyig, a rendfokozatuk mellett hordott apró jelvényekből ítélve mindannyian egy-egy szakasz parancsnokai lehettek. Ezt a feltételezését az is erősítette, amikor lassan elkezdtek szivárogni földpónik a hatodik századból. Őket már ismerte, ha nem is bevetésről, hanem az ivásnak és a szerencsejátékoknak köszönhetően. Néhányuk barátságosan vállba is verte, miközben elhaladtak mellette.

Eligazításhoz képest elég meglepő tömeg gyűlt össze még hat óra előtt, ha jól számolta, megjelent az összes szakasz vezetője, nagyjából tizennyolc póni. Alig maradt pár üres szék a leghátsó sorban – ha idevezényeltek volna még egy századot, többüknek csak állóhely jutott volna. Gingermint őrnagy Coast századossal másodpercre pontosan lépett be a terembe, mire rögtön mindannyian hangos széktologatás közepette vigyázzba vágták magukat.

– Pihenj, üljenek le – vetette oda a narancsszín kanca, megvárta, amíg helyet foglalnak, majd maga is megtámaszkodott a mögötte álló asztal lapján. Coast állva maradt, vagy azért, mert a környéken nem állt a rendelkezésére üres szék, vagy csak általános, picit karót nyelt stílusa miatt.

– Hölgyeim, uraim, mint azt mindannyian észrevették, a hatodik és a harmadik századot Luna hercegnő személyes parancsára Scarfish ezredes összevonta, így bármilyen viccesen is hangozzék, ezzel mi lettünk a második zászlóalj – folytatta Gingermint.

Biztos nem hangzott túl viccesen, vagy másnak is korán volt még ehhez, mert senki még csak el sem mosolyodott.

– A harmadik század parancsnoka továbbra is Coast százados – mondta az őrnagy –, a hatodik századot pedig mától Winepress főhadnagy vezeti. Nyugi, Wine, nem lesz sok dolgod, két századot még nagy nehezen el tudok vinni úgy is, ha jobban odafigyelek rátok.

A nevezett, pirosas szőrű csődör az arckifejezése alapján rá is szorult a megnyugtatásra, láthatólag nem számított a felelősségi körének ilyen bővülésére. Gunz különösebben nem ismerte őt, mert azzal ellentétben, amit a neve sugallt, nem sűrűn látogatta a Vödröt, de állítólag jó gyereknek számított.

– Igen, mint az arra fogékonyabbak már kitalálták, én fogom vezetni a második zászlóaljat – fűzte hozzá Gingermint, stílusának köszönhetően néhány mosolyt csalva még a harmadik század tisztjei arcára is. – További bürokratikus változás még, hogy Bluefield és Rowan közlegény, akik elvesztették a szakaszuk többi tagját, a harmadik századtól átkerül a hatodikhoz a Vipera szakaszba, Carbon Ink hadnagy alá. Ezzel a te csapatod is teljes lesz, Gunz.

Gunz csak a második említésre kapta fel a fejét, annyira elszokott már a valódi nevétől. Rögtön szólásra is emelkedett.

– Asszonyom, nekem utoljára azt mondták, Hayloft közlegény és izé.. másodpilótája csatlakozik hozzánk, amint felépültek.

– Nos, ezt jelen esetben nem fogjuk megvárni. – Az őrnagy intett, hogy üljön le, majd jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét az egybegyűlt tiszteken. – Mindenki készítse fel a gépeit az indulásra. Pontosan 1300 órakor elhagyjuk a tábort, és a második zászlóalj megindul Hoofington visszafoglalására.

Ennél nagyobb hangzavart azzal sem tudott volna kiváltani, ha bejelenti, tíz percen belül vége a világnak. Szinte az összes megjelent póni felpattant, és akik nem az őrnagynak szegezték kérdéseiket, azok egymás között kezdtek kiabálni.

– De hiszen most érkeztünk…!

– A gépeink… Egy rakás ócskavas… Rendbe kell hozni…!

– Miért ilyen sietős a hercegnőnek?

– Hallod, komám, Hoofington, az nem pite lesz!

Gingermint feltartott patával és szigorú fejrázással jelezte, nem ez a megfelelő formája a kérdések feltevésének. Lassan a terem elcsendesedett, és mindenki visszaült a helyére.

– Tudom, ez a parancs legalább olyan váratlan nektek is, mint számomra volt. Tisztában vagyok a harmadik század felszerelésének és személyzetének állapotával, és csak annyit ígérhetek, a rendelkezésünkre álló minden erőforrást fel fogunk használni a rendbehozatalukra. Az idő viszont sajnos kritikus. Ha azt a parancsot kaptuk, induljunk el azonnal, akkor a második zászlóalj azonnal el fog indulni, akár tetszik, akár nem, értve vagyok?

Gunz a legjobb, seregben ráragadt modorával az égbe lendítve a patáját jelezte, hogy kérdése van, ezzel ki is vívta Gingermint figyelmét, aki egy bólintással szót adott neki.

– Asszonyom, miért sietünk ennyire? Luna hercegnő nem akarhatja, hogy otthagyjuk a fogunkat – tette fel a hadnagy a kérdést, ami a legtöbbjüket izgatta.

– Nem látok bele a hercegnő fejébe, pletykákat pedig nem szeretnék megosztani – szögezte le Gingermint.

– Gingermint, minden információra szükségünk van, ha jó döntéseket akarunk hozni. Most még egy pletyka is jobban jönne, mint azt hinni, mindenkinek elment az esze – mondta Gunz, néhány helyeslő bólogatással kísérve a többi szakaszparancsnok részéről.

Az őrnagy vetett egy tétova pillantást Coast százados felé, aki erre a fejét csóválva előrelépett, és az eligazítás kezdete óta először megszólalt.

– Minden, amit tudunk, az, hogy Luna hercegnő Los Pegasusnál felismert egy cloudsdale-i tisztet az egyik szakasz pegazus vezetőjében. – Ezzel vissza is hátrált a helyére, és újra mozdulatlanságba dermedt, mintha máris többet beszélt volna a kelleténél.

– Nem értem… – motyogta egy főhadnagy Gunz mellett. – Mit keresett egy clodsdale-i pegazuscsapat a köztársaság területén?

– Ez mondjuk megmagyarázza, miként lehettek olyan sokan ellenünk – gondolkodott hangosan valaki a harmadik századból.

– De képesek voltak napokra őrizetlenül hagyni Clodsdale-t, amíg iderepültek csapdát állítani? Nem féltek Celestia seregeitől?

– Nem kellett nekik félni – szólt közbe Gunz az állát dörgölve. – Akkor nem, ha előtte lepaktáltak a hercegnővel.

– Ez hülyeség! – szólt közbe egy kanca. – Mit tudtak volna felajánlani Celestiának a szabadságukért?

– Semmit. Celestia is felajánlhatta nekik a szabadságot.

– Lemondott a saját légierejéről? De miért? Csak azért, hogy Luna is elveszítse Los Pegasust? Hihetetlen kockázatos vezéráldozatnak!

– Ne felejtsd el, ők mindig jobban álltak erőforrások terén, mint mi – vonta meg a vállát Gunz.

– De a pegazusok nem függetleníthetik magukat a földpóniktól! Mi lesz így, megint három törzsre fogunk oszlani, mint az idők kezdetén? Én aztán biztos nem termelem meg senkinek a kajáját ingyen! – kiáltotta egy alacsonyabb földpóni a hátsó sorból.

– Azt hiszem, kezdem sejteni – ráncolta a homlokát a hadnagy. – A pegazusok egyvalamivel könnyen fizethetnek, míg mi háborúzunk: információval. Képzeljétek csak el, Los Pegasus és Cloudsdale békéjével az a hatalmas, kék égbolt odafent megtelik zavartalanul figyelő szemekkel. Hol vonja össze legközelebb a csapatait Luna? Miben töri a fejét Celestia? A megfelelő árfolyamon ezek az információk mind elérhetőek lesznek.

– A rohadt életbe, igazad van – morogta a főhadnagy mellette, majd Gingerminthez fordult. – Asszonyom, ezért kell rögtön indulnunk? Ez az utolsó esélyünk a meglepetésre?

– Ezt nem tudom megerősíteni, mint azt már jeleztem, nem áll a rendelkezésemre az információ. Habár azt elismerem, a lehetséges forgatókönyvek közül ennek elég nagy esélye van. További találgatással viszont nem szeretném lopni a drága időtöket. Az eligazításnak vége, mindenki készítse fel a szakaszát az indulásra!

Az indulás nagyon közeli időpontja úgy látszik, serkentőleg hatott az egybegyűltekre, mert az őrnagy száját alig hagyták el az utolsó szavak, a pónik már patára is pattantak, és jókora hangzavarban a kijárat felé tülekedtek. Gunz csak azért nem rohant fejvesztve utánuk, mert utálta a lökdösődést, és amúgy sem értek ki gyorsabban a szűk ajtón, mintha szépen egyesével indultak volna neki. Persze a Borz a harmadik század gépeihez képest jó állapotban volt, ám ha tényleg Hoofington ellen mennek, akkor Icedropnak még délelőtt át kell alakítania a fegyverzetét.

– Gunz, még egy percedet elrabolnám – állította meg Gingermint, amikor kifelé menet elhaladt mellette. – Most, hogy teljes a szakaszod, valakit elő kell léptetnem közületek Hayloft helyére. Mint arról te is meggyőződhetsz, az új fiúk is tökéletesen alkalmasak lennének a posztra, én mégis inkább Riverfangra gondoltam. Van ellenvetésed?

Egy pillanatra meghökkent a hirtelen jött ötletre, de gyorsan összeszedte magát, és megrázta a fejét.

– Dehogy, sőt, nem is értem, eddig miért nem jutott eszébe senkinek. Igaz, Riv nem a kezdeményezőkészségéről híres, viszont régóta van velünk, és ismeri a dörgést. Biztos vagyok benne, hogy megállja majd a helyét, bár nem tudom, ő mennyire fog örülni az előléptetésnek. Ha az extra felelősségre nincs is szüksége, a plusz fizetésre biztosan, legalább ennyivel is többet küldhet haza a nagyszüleinek.

– Ahelyett, hogy elinná vagy elkártyázná, mi? – tette fel a nevelő célzatú kérdést Gingermint hamiskás mosollyal.

– Hé, nekem nincsenek nagyszüleim – vigyorgott rá Gunz, és egy laza tisztelgéssel kisietett a teremből.

A folyosón már a patájára égő teendőin járt az esze, miközben lehajtott fejjel elsietett két, tanácstalanul várakozó csődör mellett. Nem szentelt nekik különösebb figyelmet, csak akkor kezdett gyanakodni, amikor azok összesúgtak mögötte valami olyasmit, hogy „hé, nem ő az?", és a nyomába eredtek.

– Carbon Ink hadnagy! Asszonyom, várjon meg minket! – kiáltotta utána a bordó szőrű földpóni, mire a hideg végigszaladt a hátán, éppen úgy, mint amikor Shielddel találkozott legelőször. – Bluefield és Rowan közlegények szolgálatra jelentkeznek!

Éppen csak arra a pillanatra torpant meg, míg hátrafordulva egy kérdést vágott a két csődör fejéhez.

– Milyen gépetek van, fiúk?

– Egy Kuka, akarom mondani, Teknős, asszonyom…

Magában jót nevetett a találó gúnynéven, a Teknős tényleg ronda egy kis felderítő gép volt. Szerencsére inkább a vastag páncéljáról kapta a nevét, és nem a sebességéről – valamint a hasonlatot a gép testén található rakétasilók fedeleinek elhelyezése is erősítette. Nem is baj, Riverék íjásza és a kis méregzsák mellé nyugodtan bevállalhatja azokat az Ex-20-asokat.

– Jól van, fasza – felelte mintegy magának. Újból a parancsnokság kijárata felé indult, de azért még hátraszólt a válla fölött a megdermedt póniknak. – Ne tátsátok a szátokat! Van egy laza hat órátok rendbeszedni magatokat, aztán irány Hoofington! Szétrúgjuk Celestia nagy, elkényelmesedett, fehér seggét!