A parancs az parancs / Viszontlátás

Ha létezett különösen felesleges formalitása a katonaságnak, amivel ráadásul mégis hosszú-hosszú órákat töltöttek éppen azok, akiknek az értelmes feladatokat kellett volna elvégezni, hát az csakis a vigyázzállás lehetett. Gunz persze ebben is kiemelkedően jól teljesített, mint minden más olyan helyzetben, amikor dögunalmas rutinnal tették próbára a tűrőképességét, sőt még valamiféle perverz örömét is lelte a mások hülye parancsainak minél tökéletesebb végrehajtásában, nem beszélve a rejtett nevelő célzatról. Bár illúziói nem voltak, azért abban bízott, valahol a felsőbb szinteken dolgoznak értelmes pónik is a seregben, akiknek talán egyszer eszébe jut kérdőre vagy felelősségre vonni a feletteseit, amikor dologtalanul ácsorog már egy ideje, hogy vajon tényleg ezért fizetik? Előfordult vele néhányszor, hogy puszta kedvességből hagyták állni egy fél napot, leginkább még újonc korában, és meg sem kottyant neki hat-hét röpke órácska étel, ital és mellékhelyiség nélkül, ráadásul a szerződése alapján zsoldként is fix összeget kapott, teljesen függetlenül attól, mivel múlatja az idejét. Éppen ezzel a konok állhatatosságával vívta ki talán a figyelmet magának, előbb-utóbb odafönt úgy döntöttek, értelmesebb elfoglaltságot is képesek a számára találni, bár azért nagy ritkán még mindig előfordult visszalépés.

Ezek közé sorolta a mostanit is, hiszen tisztelt századosuk egy jó fél órával az őrnagy érkezése előtt felsorakoztatta az egész szakaszát az utolsó karbantartótól a pilótákig. Imponálni akart a felettesének, vagy a Viperákat büntetni? Gunz el sem bírta képzelni, melyik lehet az igazság, de különösebben nem is érdekelte. Azzal foglalta el magát, hogy megpróbálta a kétpercenként rátörő ásítást a lehető legészrevehetetlenebb módon elnyomni. Bár az eredményt nem állt módjában ellenőrizni, de eddig még nem szólt hozzá senki.

Nem pihente ki magát eléggé, a szervezete kezdte követelni, ami kijár neki az elmúlt néhány nap igénybevételei után, szeretett volna már végre a károk rendbetételével foglalkozni. Erre hajnalok hajnalán, mikor félálomban kikászálódott az ágyából benedvesíteni az előző esti alkoholizálástól taplószáraz száját, rémülten tapasztalta, valaki egy pónit mészárolt le a szobájában. Csak az a szőrszálnyi eshetőség tartotta vissza attól, hogy eszét vesztve ordítani kezdjen, hogy talán ő maga volt az elkövető, csak túl jól sikerült a buli, ezért nem emlékszik rá. Növekvő nyugtalanság kerítette hatalmába, mikor az előtte fekvő holttest bundájának vértől kevésbé maszatos foltjaiban a másodpilótája színeit vélte felfedezni, ezzel a tettes kilétét egyre inkább egyetlen személyre korlátozva. Amennyire össze volt zavarodva, mikor Shield nyöszörögve megmozdult, valamiért a kótyagos tudata a legvalószínűbb forgatókönyvet különböző szellemekkel és élőhalottakkal kezdte el benépesíteni, ő pedig majdnem kiugrott az ablakon ijedtében.

Mint később, az elsősegélyhelyen kiderült, ő maga engedte be az egyszarvút a szobájába valamikor az éjszaka folyamán, csak persze mivel félálomban lebegett, ebből semmire nem bírt visszaemlékezni. Shield bőre pedig a jelek szerint sokkal rosszabbul viselte az égési sérüléseket, mint bármely más pónié, akivel eddig találkozott, és felrepedt, miközben a földön fekve álmában fordult egyet, legalább egy liter vérrel kenve össze mindent a környezetében. Nem volt nagyon komoly, négy öltéssel összevarrták, és most egy méretes gézlap fehérlett keresztben a vállára kötözve.

Amint Gunz fél szemével végigmérte a mellette feszítő tizedest, egyre kevésbé értette, milyen vad ötlet vezethette, amikor tegnap elővette a mintákat. Vagyis ez a kisebb talány, hiszen némi alkohol után a legádázabb ellenségével (például a Medve pilótájával, ezzel a „Fémlábbal”, aki jelenleg egészen előkelő helyet foglalt el a toplistán) is képes lenne összeölelkezve énekelni, az elmezavara inkább ott kezdődött, amikor a zsákjában turkálva a patájába akadt a Vipera jelvény, és ahelyett, hogy rögtön el is tette volna, inkább úgy döntött, azt is magával viszi. Igen, így visszaemlékezve inkább ugratásnak szánthatta, szerette volna, ha az akadémiáról kirepült új kislány visszakozva nemet mond neki, mert mégse járja, ha foltos lesz a bundácskája, vagy az sem lett volna utolsó móka, ha az égetés során üvölteni kezd a fájdalomtól. Még egyszarvúnak is rettenetesen vékonynak tűnt, szinte átlátszónak, nem úgy, mint például Riverbloom, akit szintén nem nevezne kigyúrtnak, de azért néha túlzott jókedvében hívta már ki szkanderozni anélkül, hogy attól kellene tartania, tőből fogja kirántani a lábát.

Apró, majdnem láthatatlan mozdulatokkal megcsóválta a fejét: bárhogy is legyen, ez a kis gebe képesnek bizonyult összekalapálni vészhelyzetben egy másodosztályú pajzsot, már csak ezért megérdemelne egy kis bizalmat, hiába bír a tapasztalatok alapján testileg sokkal kevesebbet, mint azt lélekben hiszi magáról. Ha pedig odakerül a sor, és összetörik, mint előtte már annyian, legalább mikor távozik erről a világról, megismerik majd odaát az ellenségei és a barátai is.

Aztán persze ott volt a furcsa üzenet Rosebeadtől, ami a terminálján várta, mikor a szobájába visszaért. Először azt hitte, valamilyen új parancs érkezik, mert amilyen erős titkosítással el volt látva, még azt az apró chipkártyát is elő kellett kotornia a cuccai mélyéről, amit még a kinevezésével együtt kapott a dekódolásához. Mindössze ennyi állt benne:

„Olyan hírem van, amitől kiugrasz a bőrödből. Este személyesen kereslek”

Ha Rosebead nem írta volna alá elektronikusan, nem is hinné el, hogy tényleg tőle jött az üzenet. Las Pegasusból képes lenne elrepülni egészen idáig találkozni vele? Vagy a pegazusok feloldották a zárlatot, és valamilyen küldetésben jár majd egyébként is errefelé?

Talán az őrnagytól kapnak bővebb információt.

És ha mindez nem lenne elég egy napra, később ki kell valamit találnia arra vonatkozólag is, mihez kezdjen a River testvérekkel. Ötlete sem volt, miért, de néhány napja jól láthatóan fújtak egymásra, folyamatosan kerülték a másik tekintetét. Minden családban akadhatnak nézeteltérések, ám ezt a mostanit szerette volna, ha még a következő bevetésük előtt megoldják.

Éppen minden ásítások öregapja tört rá teljes erővel, álla megfeszült, még a szeme is belekönnyezett, amint visszatartani próbálta, mikor végre kinyílt az ajtó, és egy narancsszínben csillogó bundájú földpóni kanca lépett be rajta, mögötte egy egyszarvúval, aki valamilyen írnok lehetett, mert egy köteg papírt levitált maga mellett, na meg ott koslatott utánuk a százados is.

Szinte döbbenten ébredt rá a kanca vállapjára pillantva, csakis ő lehet az őrnagyuk, pedig ilyen magas rangban inkább jellemzően csődörök szolgáltak. Talán ők voltak kellően agresszívek és ravaszok hozzá – na nem mintha nem ismerne néhány kancát, akiről elmondható ugyanez.

Az őrnagy lepakolta a táskáját az asztalra, és úgy fújta ki magát, mint aki mögött hosszú út fáradalmai állnak. Gunz azt sem tartotta kizártnak, egész éjszaka zötykölődhetett egy terepjáróban. Ennek ellenére nem tűnt vészesen gyűröttnek, talán csak a sötét karika árulkodott a szemei alatt, aminek akaratlan kihangsúlyozására éppen egy szemüveget biggyesztett az orrára. Lapozgatott egy picit a papírok között, amiket az írnoktól kapott, majd rekedtes hangon megszólalt.

– Üljenek le.

Azt a termet, ahol eddig várakoztak, valószínűleg eligazítások számára alakították ki, mert az asztal melletti fehér fémtáblán kívül tartalmazott vagy negyven széket is, melyek karfájából egy pici, jegyzetelésre alkalmas felületet lehetett kihajtogatni. A hadnagy a legközelebbi ülőhelyre zöttyent le félig hálásan, ugyanakkor félig tartva attól, ha kicsit is kényelembe helyezi magát, menten utoléri az álom. Szerencsére nem kellett hosszadalmas beszédeket hallgatnia, mert az őrnagy rögtön a közepébe csapott.

– Százados, mi a mentsége az F40-es elvesztésére?

A százados rögtön felpattant, és csak tátogott, mint a partra vetett hal – akármit is beszélgethettek a kancával amíg idekísérte, erre a fordulatra úgy tűnik, nem számított.

– Az akcióért én vállalom a felelősséget, asszonyom – szólt Gunz, miután felkecmergett a székéből.

– Úgy emlékszem, nem kapott szót, hadnagy – dörrent rá a narancs szőrű kanca.

Ó, ez a stílus már ismerősen csengett neki, volt szerencséje ezerszer hasonlóhoz. Most következik az a jelenet, amikor befogja a pofáját és nem mozdul. Éppen csak egy porszemnyi keserű ízt érzett a szájában, ennél többet várt volna az új felettesüktől.

– Százados, azonnal összepakol, és jelentkezik a stillwateri kikötőben. A továbbiakban felügyeli az esti szállítmányt Greengrass felé – folytatta az őrnagy, majd miután felpillantott a százados továbbra is meglehetősen szerencsétlen arcára, emelt hangon hozzátette: – Megértette?

– Igenis, asszonyom! – felelte a csődör, és olyan sebességgel távozott a teremből, mint akit fenékbe billentettek.

Az őrnagy kényelmesen hátradőlt az asztala mögött, és végigmérte az előtte megjelent társaságot. Egy jó darabig nem szólt semmit, arcáról Gunz képtelen volt leolvasni az érzéseit.

– Olvastam a jelentését, hadnagy – szólalt meg végül szenvtelenül.

Gunz igyekezett nyugalmat erőltetni a vonásaira, bár érezte, a vér megállíthatatlanul a füleibe tolul, amitől azok kötésből kilógó hegye valószínűleg úgy égett, mint két infralámpa. Legalább megtalálta egy lehetséges okát, miért gyűlölheti őket a kanca, ha tényleg végigszenvedte azt a húsz oldalas szörnyűséget.

– Ha már felelősnek érzi magát a történtekért, mesélje el, kérem, mit kellett volna másképp csinálnia.

Ezen már maga is százszor elmerengett az elmúlt két napban, de egy ideig eltartott neki, mire sikerült szavakba öntenie a gondolatait.

– Nem vettem figyelembe, hogy az új géppel nem leszek képes kellően gyorsan reagálni…

– És ha ezt figyelembe veszi, mit tesz másként? – vágott a szavába a kanca szúrós tekintettel.

Le se ment volna a völgybe, amíg vissza nem szerzi a régi, megszokott gépét, vagy össze nem rázódik az újjal. Viszont ezt így mégsem felelheti…

A habozását látva az őrnagy folytatta.

– Felderítők hiányában nem állt a rendelkezésükre elég információ a területről, mégis azzal a paranccsal érkeztek, hogy vizsgálják meg az adót és környékét, ráadásul erősítés nélkül. Mondja, hadnagy, ha kap az ellenségétől egy sötét dobozt ajándékba, mihez kezd vele?

– Én abban a pillanatban felrobbantom, asszonyom – morogta Gunz az orra alatt –, de elismerem, nem értek a hosszabb távú stratégiához. Talán ha a rendelkezésemre áll a technológia a fekete doboz közelebbi vizsgálatára, a megfelelő óvintézkedések megtétele után célszerű lenne közelebbről is megnéznem, hátha tanulok belőle valamit az ellenségemre vonatkozólag.

– Látja, nem olyan hülye maga, mint amilyennek tetteti – bólintott az őrnagy, bár Gunz képtelen volt eldönteni, ez most vajon dicséret, vagy sértés. – Mivel a táborban nem rendelkezünk a megfelelő erőforrásokkal, még ha nem tudom azt, amire két nappal ezelőtt felhívták a figyelmem, akkor is egyszerűen csak az adó felé fordítom a tüzérségi ágyúkat és a földdel teszem egyenlővé annak a völgynek még a környékét is. Megspórolhattuk volna magunknak egy felderítőgép elvesztését, arról nem is beszélve, hogy a maga és másodpilótája élete is csak egy szőrszálon függött. Ráadásul, mint kiderült, több kisebb táborunkat lepték meg az elmúlt héten hasonló trükkökkel, direkt a csatagépeinkre pályázva. Mintha csak nem lenne nekik elég!

A kanca a fogait csikorgatta, amint elmerült a gondolataiban, ám aztán megrázta a fejét, és nyugalmat erőltetve magára felpillantott.

– Nem számít, ami történt, megtörtént. Azt sajnálom a legjobban, hogy hiába helyeztettem át magukat ide, mégsem veszem a szakaszának semmi hasznát, hiszen egyetlen működőképes gépük van, és nekem sincsen felesleg. Már intézkedtem, hogy a régi gépét, a VN75-öt szállítsák át ide, amint elkészül, de az elkövetkezendő két napban ez még nem várható. Addig is készítse fel a pónijait lelkileg, hogy a következő néhány hetünk sűrűnek ígérkezik.

– Igenis, asszonyom! – vágta rá Gunz maga is egy kicsit megkönnyebbülve, amiért végül a beszélgetésük pozitív hangnemben zárult.

– Ja, és hadnagy. Szólítsanak csak Gingermintnek.

– Rendben, Gingermint.

– Leléphetnek.

 

***

 

Ha más örömet nem is talált benne, annyit azért mindenképpen felszámított a hidegnek, hogy nem izzadtak le olyan gyorsan, mint San Palominoban. Ott, ha a póni megmozdult, alig két lépés után ömlött róla a víz, ami rányomta a bélyegét az egész lakosság munkatempójára is: nap közben mindenki sziesztázott vagy a légkondicionált irodákban tengette az idejét, és csak amikor már a hőség elmúlt, akkor merészkedtek elő. Hol voltak ott erdők?! Állt néha elszórva egy-egy csoport pálmafa és kész, ha el akart menni futni pár kört, semmi sem törte meg a táj egyhangúságát.

Bezzeg itt északon, a fenyőerdő keskeny csapásai és a dimbes-dombos terep egy másodpercig nem hagyták unatkozni, ráadásul meg sem izzadt különösebben. A száz százalékos szabadság érzésétől csak a még mindig zavaró mértékű fülzúgása választotta el, mert így folyamatosan, aktívan kellett figyelnie a környezetére, nem fut-e bele valami veszélybe, és a mögötte loholó River testvérek se maradnak-e le túlzottan. Igen, az egyik célja a kifárasztásuk volt, de maga is rég mozgott már, és be kellett vallania, rettenetesen élvezte.

Shieldre gondolt, és arra, vajon bírná-e a tempót. Valószínűleg nem, bár megpróbálná, ugyanakkor ha elhozta volna, az ikreket nem lett volna esélye megdolgozni. Mind a ketten túl csökönyösek, nem nyílnának meg az új kislány előtt, ezért kénytelen-kelletlen az edzőteremben hagyta. Így sem nagyon panaszkodhat, hiszen kávézni együtt mentek el előtte, amolyan csapatépítés jelleggel. Igaz, az egyszarvú ismét visszautasította, hogy pálinkával dúsítsa fel a teáját, ehelyett inkább tejjel öntötte tele, amitől gusztustalan világosbarna lötty lett az egész. Nagyon koncentrálnia kellett, el ne hányja magát. Azért a saját gazdagon felturbózott kávéja könnyedén legurult a torkán, Mocha nevéhez méltón elég ügyesnek bizonyult az elkészítésében.

Egy újabb domb magasodott előtte, arra futott fel a kacskaringózó, avarral belepett kis ösvény, így pár percre, amíg tudatosabban kellett a légzésére koncentrálnia, megszakadtak a gondolatai. Elvágtázott egy óriási, mélybordó színben játszó csipkebokor mellett, aminek a helyzetéről megpróbált mentális feljegyzést készíteni, mert imádta a termését. Hiába volt szörnyen szúrós, délen nagy csemegének számított – talán lesz esélye valamikor később visszatérni, és szedni belőle egy táskányit. Odafent a dombtetőn kicsit megritkult az erdő, és messze jobbra elpillantva megláthatta lent a fenyők közt a kopasz négyzetet a sarkaiban felállított automata őrtornyokkal, ahol a táboruk megbújt. Az épületekből szinte semmit sem sikerült kivennie, egyedül a hangár jókora, terepszínű barna-zöldre mázolt teteje takarta el teljesen a mögötte álló fákat.

Ismét visszagyorsított volna szokásos erős tempójú vágtájába, amikor érintést érzett a hátán.

– Fogd vissza magad egy kicsit, mert megdöglünk – zihálta a fülébe Riverbloom, mikor megfordult.

Úgy tűnt, az egyszarvú némileg indokolatlanul használta a többes számot, mert a bátyja szótlanul, egyenletes légzéssel húzott el mellettük, csak akkor lassítva, mikor észrevette a lemaradásukat. Könnyebb galoppra váltva zárkóztak fel mellé.

– Most pedig – lihegte Gunz, nagy párafelhőket fújva a hideg levegőbe –, nem szeretné elmondani valamelyikőtök, mi a fene bajotok van egymással?

A két testvér olyan ártatlan szemeket meresztett, mint a ma született bárányok.

– Nincsen semmi különös, Gunz – felelte Riverfang halkan.

– Akkor jó, mert ezek szerint nem fenyeget az a veszély, hogy akció közben véletlenül a személyes problémáitokkal legyetek elfoglalva – vonta meg a vállát a hadnagy, és ismét vágtára kapcsolt. – Szerencsére van két nyugodt napunk, most itt az alkalom, edzésbe hozhatjuk magunkat egy négyórás futással a tábor körül, nem gondoljátok? Na nyomás!

A dombról lefelé szinte nem is szaladt, hanem egyenesen repült, néha hatlábnyi mélységeket hidalva át egyetlen szökkenéssel. Lent a kis völgyben átszáguldott egy vízmosáson, aminek az alján jelenleg csak egy patányi széles erecske csordogált, majd a túloldali sziklás parton megint fel, megtorpanás nélkül nekivágva a következő emelkedőnek.

– Akire először ráverek egy kört, annak egy hétig én eszem meg az ebédjét! – kurjantotta hátra vidáman.

– Várj már, te ökör, kiköpöm a tüdőm! – hallotta valahonnan messziről az egyszarvú sirámait, mire félig megfordult, és a bekötött füléhez emelte az egyik patáját.

– Tessék?

– Jól van, jól van, nyertél – zárkózott fel mellé Riverbloom. Most a bátyja maradt le tőle néhány lépésnyire, mintha még csak egy levegőt sem akarna szívni velük. – De kényelmesebb lenne leülni valahova egy ital mellé, és úgy beszélgetni, nem gondolod?

Gunz halvány mosollyal előhúzott egy vizespalackot az edzőruhája zsebéből, és a kanca orra alá tolta.

– Ha azt gondolod, nem ismerlek annyira titeket, hogy tudjam, sosem fogtok megszólalni, ha más is hallgatózik körülöttünk, akkor tévedsz. Le szeretnél ülni? Ott az a kidőlt fatörzs. Innál valamit? Parancsolj.

Az egyszarvú még mindig kételkedve pillantott szét maga körül.

– Nem éppen vízre gondoltam…

– Nem is víz van benne – kacsintott rá a hadnagy.

Riverbloom gyanakodva elvette a patájából a műanyag palackot, óvatosan beleszagolt, azután alaposan meghúzta. Nyelt vagy két kortyot a tartalmából, majd krákogva és fintorogva nyújtotta tovább Riverfang felé, aki inkább a reakcióját látva egy patalegyintéssel visszautasította.

A hadnagy is ivott a löttyből, és várakozóan leült az egyik rönkre maga mögött.

– Hallod, ha ezt mind megisszuk, nem jutunk haza – hörögte az egyszarvú, amikor talált egy elég nagy szünetet két köhögésroham között.

– Akkor jobb, ha minél előbb kinyitjátok a szátokat végre.

Riverbloom úgy pillantott a bátyjára, mintha engedélyt kérne tőle a beszédre, de a csődör kerülte a tekintetét.

– Amikor a Medve ránk lőtt… – kezdett bele óvatosan a mondanivalójába. – Fang le akart rohanni a segítségetekre, én meg erre lecsaptam a reaktort.

Gunz szemei elkerekedtek meglepetésében, és néhány másodpercig nem jutott szóhoz.

– Megvesztetek?! – kiáltotta, amikor végre megtalálta a hangját.

– Értsd meg, nem hallgatott rám! Mind a kettőnket megölt volna! – mentegetőzött a kanca.

– Ezt nem tudhatod! – szólalt meg a bátyja, most először emelt hangon. – Az Íjásznak sokkal keményebb harapása van közelről, mint a Kisrókának volt, és a páncélzata is elég lett volna ahhoz, hogy magunkra tereljük a Medve figyelmét, amíg Gunz és Shard meglépnek! Miattad hagytuk cserben őket!

– Erről kár vitát nyitni – állt közéjük a hadnagy, míg a testvérek távolról vicsorogtak egymásra. – Végül is egész jól megúsztuk.

– De nem rajtunk múlott! – kiáltotta Riverfang.

– Nem, viszont érzésem szerint nem értetek volna le időben, és ha mégis, akkor sem valószínű, hogy lerázzátok a medvét, mielőtt szétkapja a páncélotokat.

– Gunz, ha valami bajod… bajotok esik, én… – motyogta a csődör lehajtott fejjel, ám úgy tűnt, nem meri befejezni a mondatot.

– Nem esett bajunk, lendüljünk ezen túl – vágta el a beszélgetés fonalát a hadnagy ingerülten, majd villogó szemekkel Riverbloomhoz fordult. – Ennek ellenére kurvára nem fér a fejembe, miként voltál képes lenyomni a reaktort. Gondolom, az még rémlik a kiképzésről, miszerint a csatagépben a pilóta a parancsnok, és te azt csinálod, amit mond neked! Kölcsönösen bíznotok kell egymásban, enélkül akár el se induljatok, mert máris halottak vagytok mind a ketten! Vagy kár volt belétek feccölnöm ennyi bizalmat, és csak akkor érted ezt meg, ha visszahozzuk a vigyázzbanállós-tisztelgős-igenisasszonyomos módit?!

– D… de Gunz, értsd meg, nem… nem a fejével gondolkodott! – ellenkezett Riverbloom lesunyt füllel hátrálva pár lépést. – Ő… ő a testvérem, nem tudom, mihez kezdek, ha történik vele valami!

– Nem, ebben tévedsz, odabent a gépben ő nem a testvéred, hanem a felettesed, és ha azt parancsolja, ugorj bele egy szakadékba, te kérdés nélkül megteszed! Vagy tudod mit, az lesz a legegyszerűbb, ha az első adandó alkalommal külön osztalak be titeket…

– Azt nem teheted! – vágott közbe az egyszarvú igazán rémülten, tágra nyílt szemekkel.

– De megtehetem, sőt, meg kell tennem, és nem azért, Bloom, mert ki akarok tolni veled, hanem mert ezer éve ismerlek titeket, ti vagytok a legjobbak, és nem szeretnélek elveszíteni.

– Ne, kérlek… ne… – hebegett Riverbloom, és Gunz meglepetten látta, könnyek gyűlnek a szeme alatt. – Inkább megteszek bármit, csak ezt ne… Meg tudjuk beszélni, nem igaz, Fang? Bocsánatot kérek, és megígérem, többet nem fog előfordulni, csak hadd maradjunk együtt…

A csődör eddig földbe gyökerezett lábbal, megrendülten állt, most rögtön odaugrott a húga mellé, és átölelte az egyik lábával.

– Persze hogy megoldjuk, Bloomie, ne aggódj. Gunz csak rád akart ijeszteni, de valójában sosem tenne ilyet.

– Nem haragszol, ugye?

– Nem hát, te buta, tudom, csak azért vagy ilyen néha, mert mindig ezt láttad anyánktól is. Az én hibám is, mert nem vagyok képes ezt a fajta gondoskodást rendesen kezelni, és feleslegesen felhúzom magam rajta állandóan, pedig csak jót akarsz.

– Igen, mert mindig mindent egyedül akarsz megoldani, és hiába szeretnék segíteni, folyton rosszul sül el. Megpróbálom magam visszafogni, jó?

A hadnagy örömmel figyelte, amint a testvérek valamilyen ősi családi ösztönnek engedelmeskedve összezártak előtte, éppen a tervei szerint. Csak egy picit játszania kellett a gonoszt, a közös ellenséget, akit utálni lehet. Abban azért bízott, legalább Riverfang átlát a színjátékán, és később mind a ketten megértik majd, miért tette, amit tett.

Olyan nagyon nem ismerte a River testvéreket, mert ha a múltjukról volt szó, mind a ketten hihetetlenül hallgatagnak bizonyultak. Mégis, csak rájuk kellett nézni, máris meggyőződhetett róla, mennyire szeretik egymást. Valahol a Rodeo folyó délebbre eső végében egy kompot üzemeltettek családi vállalkozásban még a háború előtt, ami túl korán szakadt a nyakukba, hiszen mint oly sokan, ők is elveszítették a szüleiket a sárkányháborúkban. El tudta képzelni, amint a kicsi Riverfang reggeltől estig melózik, csak hogy eltartsa saját magukat és a nagyszüleiket, Riverbloom pedig otthon főz, mos és aggódik érte, éppen úgy, mint a mamájuk és a papájuk tette, mielőtt azok a szárnyas dögök megérkeztek volna. Azt tervezték, oda is fognak visszatérni, amint egyszer vége lesz a harcoknak, és Gunz megfogadta, mindent elkövet, hogy mindannyian életben maradjanak addig.

Az izmai viszont a mozdulatlanságtól kezdtek megdermedni, és a szőrébe tapadt izzadtság is kellemetlenül hűtötte, ezért inkább lassan felkelt a farönkről, és betájolta magának a tábor helyzetét, majd egy csattanósat csapva Riverfang hátsójára törte meg az idillt.

– Aki utoljára ér vissza, az fizeti este a piát! – kiáltotta vigyorogva, és már rohant is teljes sebességgel keresztül a bozóton arrafelé, ahol a legközelebbi őrtornyot látta.

– Ez nem ér, te csaló dög! Mi lesz a négyórás futással? – hallotta a távolból Riverbloom méltatlankodását, amitől annyira elfogta a nevetés, épp csak egy szőrszálon múlott, hogy nem zúgott bele a következő fordulóban elé ugró tüskebokorba.

 

***

 

Végül a tervei ellenére az estéje egészen váratlan fordulatot vett, és a beígért italozásból nem valósult meg semmi, de egyértelműen jobb is volt így. Mondhatni hatalmas szerencséjére nem kezdett neki semmiféle bulinak, hiába invitálták újdonsült (és régebbről ismert) cimborái szívélyesen a Vödör felé. Meg akarta várni, miféle hírt hoz neki Rosebead, mert az üzenete egyre inkább nyugtalanította. Ettől még persze beugorhatna a kocsmába, hiszen aki ismerte, ha máshol nem is, ott biztosan rátalál. Egyelőre viszont nem értette, mit keres egy pegazus ennyire északon, és nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a barátját. Gingermint őrnagy nem említett semmit a felderítőkről, akkor pedig a legutóbbi hírek szerint még mindig nem dolgoztak, egy pár szárny jókora feltűnést keltett volna a táborban. Azt tette hát, amit a legkevésbé gyanúsnak talált, és kiült a szállásául szolgáló barakk mellé, arcát az égnek fordítva, mintha csak valamin elmélkedne. Szerencséjére így a tél közeledtével egyre hamarabb sötétedett, már hét óra körül feljöttek a csillagok, a hőmérséklet csípősre fordult, ezért aki tehette, nem mászkált idekint. Maga is remélte, nem kell soká várnia, mert a meleg kabátja ellenére is érezte, amint felkúszik a hideg a lábain. Mit jelenthetett Rosebeadnek az „este”?

Valamikor fél nyolc körül megjelent Shield egy termosszal, amit szótlanul lepakolt mellé, és éppen kényelembe helyezte volna magát, ha Gunz nem szól rá.

– Figyelj, köszi, rendes vagy meg minden, de egy picit egyedül kell maradnom. Menj, dőlj le szunyálni vagy foglald el magad, én is megyek nemsoká.

Az egyszarvú egy pillanatig tétovázott, azután egy bólintással megfordult, és visszaindult a szállásra. Gunz nézte, amint becsukja maga után az ajtót, és közben azon merengett, a mai napon miként sikerült mindenkit megbántania, akire csak szüksége lett volna. Mindegy, akadtak ilyen napjai, amikor egyébként is mogorvábban viselkedett a szokásosnál, talán később elkönyvelik egyszerű hangulatingadozásnak. Majd holnap leülnek a Vödörbe és megbeszélik, azután ha megérkezik végre a Borz (és az őrnagy is beleegyezik), kimennek gyakorlatozni, az biztosan helyrerázza a csapat morálját.

A földön heverő termosz felé fordult, és bizalmatlanul végigmérte. Ahogy Shieldet ismerte, a fél patájában lefogadta volna, tea lesz benne. Letekerte róla a kupakot, a legrosszabbra számítva megszaglászta, és rögtön felderült az arca. Nem volt teljesen reménytelen eset a másodpilótája, bár a kulacs tényleg teát tartalmazott, a szaga alapján bőségesen tartalmazott valami alkoholos cuccot is, talán éppen azzal az enyhén fenyőízű izével, amit a helyiek készítettek és fogyasztottak nagy odaadással. Ugyan nem rajongott érte különösebben, sokkal jobban feküdt az ízlésének az az olajos, méregerős párlat, amit délen főztek valamilyen kaktuszból, és a forró teától egyébként is jócskán vesztett az erejéből, ám mégis hihetetlenül jól esett neki, amint az első kortyok leértek a gyomrába, és a melegség szétáradt fagyott tagjaiban. Már megint lóg eggyel annak a kis göthösnek, el is határozta hát, holnap majd titokban beugrik Woolyhoz, és beszereztet vele egy dobozzal a legjobb teafűből neki, talán ezzel kifejezheti a háláját.

De jelenleg teljesen mással kellett törődnie, ezért inkább továbbra is az égre koncentrált, és látszólag véletlenszerű időközökben felkapcsolta a kis kézilámpáját, mintha csak játszana vele. A termosz tartalma lassan elfogyott, a hideg még csípősebbre váltott, talán egy egész óra is eltelt. Már szinte tökéletesen biztosra vette, a pegazus mégsem jön, amikor pisszegést hallott az egyik, közelben magasodó fa irányából.

Kényelmes tempóban feltápászkodott, mintha csak sétálni indulna, közben eszébe jutott, amilyen állapotban a füle van, simán lehet, hogy Rosebead már pisszeg neki egy fél órája, csak nem vette eddig észre. A fa felé indult, és nekitámasztva a hátát a patáját kezdte piszkálni egy fémdarabbal, amit a földön talált, és gyanúsan hasonlított a barakk fűtőtesteinek szabályzókarjára.

– Szevasz, Gunz, öreg barátom, de örülök, hogy látlak! – hallotta a suttogást valahonnan fentről.

– Rosebead, én semmit se látok belőled, pedig állatira hiányoztál. Nem jöhetsz le egy kicsit?

– Nem, sajnálom, és nem is maradhatok – szabadkozott a pegazus. Gunz felé se mert nézni, nehogy elárulja, csak mintha egy nagyobb sötét foltot érzett volna mozogni a fa ágai között a szeme sarkából.

– Akkor legalább csapj bele! – suttogta, majd úgy téve, mint aki egy óriásit nyújtózkodik, az égnek emelte a mellső lábait.

Meleg érintést érzett az egyik patájában, és egy röpke pillanatra mindent megadott volna azért, ha elkaphatja és leránthatja magához a láb tulajdonosát, csak hogy megölelhesse. Legalább öt éve nem találkoztak már, leszámítva azt a kegyetlen fél órát, amikor egy eligazításon egymással szemben sorakoztatták fel őket: Rosebead a pegazus felderítők sorfalában állt, az ellenkező oldalon pedig Gunz, és azon kívül, hogy azokban a pillanatokban, amikor a fejesek éppen hátat fordítottak nekik a megbeszélésük közepette, pofákat vágtak egymásra, nem válthattak egy szót se. Akkor mindössze arról győződhetett meg, barátja még életben van, ám nem kérdezhette ki, mi is történt vele, mi van a régi arcokkal, miként sikerült neki is a seregben kikötnie, és a saját történeteit sem mesélhette el neki.

Pedig csikókorukban folyamatosan együtt lógtak, onnantól kezdve, mikor Gunz kiesett az iskolából, egészen addig, míg viharos gyorsasággal elhagyni nem kényszerült El Pintót. Néha hallott ezt-azt, miszerint Rosebead rászánta magát, és elköltözött Los Pegasusba, de ezeket a híreket mindig kétkedéssel fogadta, mert a pegazus sokkal kényelmesebben érezte magát a földön, mint a levegőben, bár ahányszor repülni látta, általában hihetetlen sebességgel száguldott. Gunz ismerte a szüleit, az anyukája földpóni volt, ezért is fordulhatott elő, hogy nem szédült annyira a szilárd talajon, mint a legtöbb fajtársa.

A pillanat elszállt, a pata visszahúzódott, ő pedig egy hatalmas sóhajt eresztett ki magából, megkönnyebbülve, amiért végül mégsem csinált semmi butaságot, ugyanakkor szomorúan is, mert újra várnia kellett, mire láthatja a barátját.

– A táboron kívül sem találkozhatunk? – kérdezte azért reménykedve.

– Így is állati nagy kerülőt tettem csak neked. Hajnalban Cloudsdale-be kell érnem – érkezett a válasz elfojtva.

– Várj már, de az a világ másik végén van! – Gunz majdnem felkiáltott. – És egyébként is, mi a túrót keresnél annyira mélyen a birodalom területén?

– A küldetésem valódi célja általam sem teljesen ismert, és még annál is kevesebbet mondhatok. Maradjunk annyiban, valami nagy dolog készülődik.

– Ne csináld ezt velem. Legalább azt meséld el, miként találtál meg.

– A tudás hatalom, és nekünk manapság másunk sincs, csak tudásunk, bár ritkán ilyen nyilvánvaló, mihez kezdjünk vele. Óriási mázli, hogy a csapatom foglalkozott a te történeteddel, és ezzel is.

Az orra előtt egy barna iratgyűjtő hullott hangtalanul a földre. Gunz kapkodva körbenézett, majd a következő pillanatban fel is kapta.

– Mi a fene ez? – kérdezte bizonytalanul.

– Ha elolvastad, égesd el, érted? Olyan dolgok vannak benne, ami miatt bajba kerülhetek. És te is nagyon vigyázz magadra! Ennek a fele se derülhetett volna ki, ha nem szivárogna valahol az információ a táborotokból.

– Úgy érted, valaki közülünk az ellenségnek dolgozik?

– Én már csak az eredményét látom, azt nem, ki tehet róla, mi módon és miért, ezeknek neked kell utánajárnod. Most pedig mennem kell. Ha vége ennek a diliháznak, jössz egy sörrel.

– Bár ott tartanánk már. Legalább egy fél percre maradj még!

A kérésére már nem érkezett válasz.

– Rosebead? – próbálta újra fojtott hangon, ám a pegazus minden jel szerint már távozott. Átkozta a rossz füleit, amiért még csak a halk suhogást sem hallhatta, amint a barátja elment, bár az is lehet, Rosebead direkt nem csapott annyi zajt sem, mint egy szellő. Az ég felé fordította az arcát, hátha sikerül megpillantania legalább egy sötét sziluettet a fekete háttér előtt, de az idő felhős volt, a tábor halvány fényei pedig eltompították a látását.

Próbálta feldolgozni az utóbbi pár perc eseményeit. Egyáltalán nem ilyen viszontlátásra számított a reggeli üzenet alapján, inkább valami olyasmire, amitől esetleg több időt tölthet a pegazussal, erre kapott egy rakás titkot és eltúlzott félelmet. Ez az egész kémkedős dolog is annyira hihetetlennek tűnt, hiszen minden kifelé menő kommunikációjukat figyelték és naplózták, ráadásul itt még arra sem nyílt lehetősége senkinek, hogy a kocsmában eljárjon a szája, ugyanis a Vödörbe nem léphettek be idegenek. Akkor mégis mit jelentsen ez az egész? Valahol, a ranglétra magasabb fokain bújt meg az áruló? Ha így is van, mit tehetne ellene? Nem kezelhet minden parancsot kétkedéssel…

Összeszorított szájjal állt a sötétben, elmerülve baljósnál baljósabb gondolatai között, amikor hirtelen egy egyszarvú jelent meg mellette, a teleportmágia halk pukkanásával és némi rózsaszín köddel kísérve. A váratlan látogató annyira meglepte, hogy véletlenül majdnem leüti, ha nem ismeri fel a barakkokból kiszüremlő fénynél – Riverbloom volt az, egy kisebb, jelöletlen papírdobozt egyensúlyozva a patájában.

Az egyszarvú legalább annyira megdöbbenhetett, mint ő, mert ijedten összerezzent, de nyugalmat erőltetett magára, és kérdő tekintettel fordult a hadnagyhoz, miközben a dobozka tartását a patája helyett egy levitáció varázslat gondjaira bízta.

– Jószagú mazsola, Riverbloom, a frászt hozod rám! – támaszkodott neki Gunz a mellette magasodó fának, amint tagjaiból kiszaladt a feszültség. – Mi a tököt mászkálsz itt a sötétben?

A kanca csak legyintett és fújt egyet azt illusztrálandó, mennyire banális lesz a válasza.

– Elszámoltam a teleportomat – tette hozzá. – Nem is tudom, minek kísérletezek olyan mágiával, ami közismerten nem megy nekünk.

A hadnagy agyán egy pillanatra átfutott, tegyen-e megjegyzést arra vonatkozólag, miszerint hallotta már hírét, amint Riverbloom meglehetősen összetett varázslatokat hajtott végre, ezzel jócskán rácáfolva a sztereotípiára, hogy a másodpilóták kizárólag a pajzsot lennének képesek igazából használni. Eddig a hasonló legendákat elengedte a füle mellett, hiszen minden olyan egyszarvú, aki valódi erővel rendelkezett, arról álmodott, egyszer bekerül egy jó nevű akadémiára (például a canterlotiba, bár ahhoz a jelen körülmények között disszidálniuk kellett), mégis mi a fenéért akarna bármelyikük is ágyútöltelék lenni a seregben? Riverbloom esetében viszont egyre kevésbé tartotta kizártnak, talán csak a bátyja miatt vállalkozott erre a képességein aluli, megalázó szolgálatra.

– Mit cipelsz, tán csak nem valami piát? – kérdezte inkább cinkos arckifejezéssel a dobozka felé pislantva.

– Nem, legalábbis nem abban az értelemben, amit te szeretnél – mosolyodott el az egyszarvú. – Multivitamin van benne, tudod, hogy fényes legyen a szőröm.

– Mi van, bepasiztál? – ütötte tovább a vasat Gunz a szemöldökeit vonogatva.

Riverbloom egészen közel lépett hozzá, patáját barátilag a vállára helyezte, és komolyan a szemébe nézett.

– Kedves Gunz, egy kancának mindig és minden körülmények között ügyelnie kell a szépségére – jelentette ki határozottan, bár a mondat vége felé kicsit kiesett a szerepéből, és egy jókora vigyor szaladt az arcára.

A hadnagy hitetlenül csóválta a fejét.

– Legközelebb, ha a szépségedre akarsz ügyelni egyedül a sötétben, inkább vigyél magaddal valakit. Nyugtalanító hírek jutottak a fülembe, ami alapján kém lehet köztünk, jobb, ha figyelünk egymásra.

Az egyszarvú kifejezésén egy pillanatra árnyék suhant át, ám a következő másodpercben töretlenül mosolygott tovább.

– Ne legyél paranoid. Ha igaz is, a kémed nem azzal fog szórakozni, hogy pónikat üt le a sötétben. Inkább a bevetések miatt aggódj.

Gunz nem osztotta az egyszarvú optimizmusát, de sok alkalma nem nyílt erről vitatkozni vele, mert Riverbloom egy hányaveti szalutálás után elsétált a szállásuk felé. Visszatért hát inkább oda, ahol nemrég még várakozott, és a lámpája világosságánál belepislantott a mappa tartalmába.

Rosebead egy útitervet küldött neki, elsőre nem is értette, milyen céllal. Igaz, a megjelölt koordináták éppen csak néhány mérfölddel a táboruktól keletre húzódtak, ez mégis a frontvonal rossz felét jelentette ebben az esetben. Egészen addig lapozgatott tanácstalanul, míg az utolsó oldalon az egyik táblázatban el nem érkezett az alkalmazott kód– és hívójelek szekcióig, és akkor hirtelen összeállt a fejében a kép. Ajkain egyszerre olyan gonosz vicsorgás áradt szét, hogy a felé tartó fiatal csődör, akivel előző nap futhatott össze a Vödörben, és most talán épp üdvözölni szerette volna, inkább megrettenve nagy ívben elkerülte.

Öt perccel később, miközben a hamvadó lapokat figyelte, már sejtette, ezen az éjszakán is keveset fog aludni.

 

***

 

Idegesen fürkészte a távcsövével az alattuk elterülő kövezett utat, még a lábával is dobolt hozzá. Amikor csak eszébe jutott, és kicsit is arrafelé fordította a figyelmét, a láb engedelmeskedve akaratának mozdulatlanná dermedt, de mihelyt ismét elmerült a környék vizslatásában, az ütemes remegés újra visszatért. Mikor már harmadjára kapta rajta magát, inkább lerakta a távcsövet, és rálépett a saját lábára, csak végre maradjon nyugton.

Nem volt ez a fajta izgatottság jellemző rá, ugyanakkor azt a helyzetet sem nevezhetné tipikusnak, amibe ismét sikerült magát belekevernie. A legutóbbi néhány bevetésén folyamatosan ez a sunyi bujkálás, osonás, leskelődés jutott részéül, és mostanra már a fél veséjét odaadta volna, ha szemtől szemben állhatna az ellenfelével, és egy kellemes, nyílt lapokkal játszott adok-kapok keretében lerendezhessék, ki a jobb pilóta. Annyira hiányzott már neki egy kiadós bunyó, hogy kezdett kötekedőssé válni tőle. Ma hajnalban is, míg a kantinban a reggelijükre várva ácsorgott a sorban, egy újonc teljesen véletlenül meglökte, és nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne csapja fültövön a tálcájával, pedig szegény még elnézést is kért.

Most éppen egy bokor mögött lapított a társaival, jobb oldalán Shield hasalt, balról pedig Riverbloom helyezte az egyik lábát nyugtatólag a hátára. Cseppet sem volt vevő az érintésre, izmai összerezdültek a bőre alatt, mintha áramütés érte volna. Az egyszarvú erre inkább fintorogva visszahúzta a patáját, és halkan megszólalt.

– Hagyjuk inkább a fenébe az egészet. Tudom, mi a bajod, és teljességgel egyet is értek vele. Nem valami tisztességes dolog csapdát állítani nekik, és innen figyelni, amint besétálnak.

Igen, ez a megoldás már megfordult Gunz fejében is. Ha ennyire utálja, amit csinál, akkor inkább menne haza, hiszen nem parancsra cselekszik, sőt, ha Gingermint megneszelte volna, hova igyekeznek kora reggel, biztosan megtiltotta volna nekik. Vagy ha már eljött idáig, legalább állna ki azzal a hordozható rakétavetővel az út közepére, és nézne farkasszemet a gyűlölt ellenfelével…

De nem, ezt az örömet nem fogja megszerezni neki. Inkább megvetően fújt egyet válaszként.

– Miféle tisztességről beszélsz? – sziszegte a fogai között. – Arra gondolsz, amikor közvetlen közelből kaptunk egyet az automata ágyúból? Vagy az álcaháló alatt lapulásra? Nem hagytak nekünk egy szemernyi esélyt sem a túlélésre, miért érdemelnének ők jobbat?

– Ne velem vitatkozz, hanem magaddal – vonta meg a vállát Riverbloom, az időközben újra dobolásba kezdő lábra mutatva.

Gunz meredten a végtagra nézett, mire az újra lenyugodott.

– Igen, rühellem, hogy ezt kell tennem – mondta –, és még jobban rühellem, amiért erre kényszerítenek. De az eredményen azért kellően jól fogok szórakozni, azt elhiheted.

– Kétlem – rázta meg a fejét az egyszarvú, majd tüntetőleg felkelt, és odébb vonult a sűrű bozótba, ahol a bátyja és Icedrop hevertek a maradék két teli ládával.

A magukkal hozott felszerelés nagy részét már kipakolták odalent az út mellett. Kora délelőtt érkeztek, olyan nyolc óra körül, bár a sűrű, szürke felhőktől takart égből nem lehetett megállapítani még csak a napszakot sem. A terepjárót jó messze maguk mögött hagyták, a Kopasz-hegység lábánál egyébként sem vehetnék sok hasznát. A hátukra kötözték a ládák egyik részét, egy másik kupacot az egyszarvúak levitáltak maguk mellett, így keltek át fedezékből fedezékbe osonva a Rodeo folyó egyik mellékágának kopár árterén. Kis híján két órán át tartott, mire az utolsó erdős dombocskától eljutottak eddig a hegyoldalig, és akkor még fel kellett csörlőzniük az összes cuccukat (és saját magukat is) a magasba, ahol a szerpentin futott. Gunz sejtette, nem csak egyedül az ő fejében fordult meg, mennyivel egyszerűbb lett volna az útjuk, ha magukkal hozhatják Riverék Íjászát, persze azt a táborból nem bírták volna észrevétlenül kicsempészni, és az avatatlan leskelődők elől is nehezen lehetett elrejteni az ellenséges területen.

Ugyanakkor amint a helyszínt meglátta, már biztosra vette, jól döntött, miközben még az éjszaka a térképeket bújta. Meredek sziklafal, hihetetlen mélység, és jókora éles kövek odalent – pont ilyen terepen zuhantak le (te jó ég, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna) Terrapinnel is, így egészen biztosra vette, még egy akkora dög, mint a Medve sem úszhatja meg sérülés nélkül, nem is beszélve a benne ülők testi épségéről. Márpedig a keskeny utacskát pont ugyanolyan robbanószerekkel, amilyenekkel belevájták a hegyoldalba réges-régen, le is lehetett radírozni onnan, és robbanószer az volt náluk elég. Majdnem kétszáz fontnyi COLT-20-ast hoztak magukkal, amit az utászok csak „lórúgás”-ként emlegettek, igaz, Icedrop lebeszélte őket arról, hogy mindet ki is pakolják, mert állítólag annyival a fél hegyet el lehetne bontani.

Nem hibáztatta igazából a birodalom vezetőségében azokat, akik kitalálták, egy konvojhoz elég lesz egyetlen csatagépet küldeniük. Ennyire mélyen a frontvonal mögött nem számítottak semmi balhéra, ráadásul a Medve elég nagy volt még ahhoz is talán, hogy egymagában megküzdjön mindennel, amit a köztársaság erői a körzetben rászabadíthattak volna. Arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy a kedves pilóta, aki a gépet majd vezeti, szerzett magának egy olyan ellenséget, akinek megfelelő ismerősei vannak az útiterv megszerzéséhez, valamint kellően őrült és elszánt, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért.

Innentől kezdve pofonegyszerű az egész. A Medve a konvoj előtt haladva pásztázza a terepet, persze mivel már néhány órája úton vannak ők is, és eddig sem történt semmi, ezt is eléggé ímmel-ámmal teszik csak. Rásétálnak a szerpentinnek arra a szakaszára, ahol Gunz és társai a robbanószereket elrejtették a sziklatörmelék alá.

Gunz megnyomja a patájában tartott detonátoron azt a halálosan gyönyörű piros gombot.

Az impulzus végigfut a vezetéken, amit körültekintően egy réteg avar alá rejtettek (naná, majd hülyék lesznek rádiót használni, ha egyszer már tapasztalták, milyen könnyen megzavarható), az irányított töltetek berobbannak, az út apró kavicsokká változva a medvével együtt leszakad a mélybe – zseniális!

Azért a biztonság kedvéért Icedrop már összeszerelte a rakétavetőt, ha véletlenül gondjuk támadna a konvoj maradékával, de a hadnagy bízott benne, akit a robbanás nem ránt magával, az a testőrük elvesztését látva kellően gyorsan fordul majd meg, és iszkol el arra, amerről jött.

Talán még lesz lehetősége annak a Fémlábnak a szeme közé nézni, mielőtt kimúlik.

Csak jönnének már, és esnének túl ezen az egészen minél hamarabb!

Puha érintést érzett a lábán – most Shield próbálta megnyugtatni, bár amilyen aggódó arcot vágott hozzá, attól legszívesebben világgá szaladt volna. Mindegy, értette a célzást, és abbahagyta a dobolást. Inkább elővette ismét a távcsövét, egyrészt ellenőrizni az időt a beépített kijelzőn (nagyjából ötvenedjére), másrészt az út kanyarulata felé fordítva kikémlelhesse, nincs-e valami mozgás a távolban. „13:25”, írta az elektronika könyörtelenül, pedig akkor már egy fél órája el kellett volna itt haladniuk. Talán nem is errefelé jönnek? Rosebead értesülései hibásak lennének?

Valami hatalmas és fekete tűnt fel ott, ahol a hegyoldal eltakarta a szeme elől az utat, és a szíve akkorát dobbant az izgatottságtól, hogy talán a másik bozótban heverők is meghallották. A fekete tömeg pedig csak jött és jött, még mindig nem volt vége, nem hirtelen bukkant elő a kanyarulat mögül, hanem olyan baljós lassúsággal, mint egy eleven rémálom. A lejtős sziklafal a lábait takarta el a legtovább, ezért vagy fél percig Gunz fel sem mérhette, milyen hatalmas is a szerpentin szélességéhez képest, gyakorlatilag úgy kellett rajta végigegyensúlyoznia, mint valami kötéltáncosnak. Nem lepődött volna meg azon sem, ha egyszer csak teljesen magától leszakad alatta az út, bármiféle rásegítés nélkül. Mikor még messze járt, inkább játék tűnt, az agya képtelennek bizonyult a méreteit feldolgozni, valahogy úgy volt vele, mint azoknál a furcsa képeknél, amik lehetetlenül kitekert geometriai alakzatokat ábrázolnak.

Amint a gép elhaladt néhány göcsörtös, kiszáradt fatörzs mellett, akkor ébredt csak rá, mekkora is valójában. Legutóbbi találkozásuk alkalmával nem nyílt lehetősége nézelődni, most annál tüzetesebben vette szemügyre ezt a felé közeledő szörnyeteget: tippje szerint kétszer akkora is lehetett, mint az előző gépe, a Kisróka, és körülbelül másfélszer magasabb az Íjásznál is. Fekete-szürke terepminta díszítette, és bár a jelen környezetében ezzel nehezen tévesztett volna meg bárkit is, amint a sziklák előtt lopakodó árnyékként elvonult, Gunz azon kapta magát, igen szívesen tartózkodna inkább a világnak bármely más pontján, mint itt, a kolosszus tűzívében. Már a gép puszta megjelenése félelmet sugárzott, kezdte megérteni, mit érezhettek a sárkányok, amikor hasonló szörnyetegekkel találták szembe magukat a sárkányháborúk idején. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy póni ilyen tökéletesre csiszolt szerkezetet építhet, melynek egyetlen célja a pusztítás, és mégis itt állt egy előtte.

Mindkét mellső mancsa helyére automata ágyúkat szereltek, miként azt már sikerült is megtapasztalnia, ám ezeken kívül is kisebb gépágyúk erdeje borította a torzóját, a két méretes rakétasilóról a vállain nem is beszélve. Egyaránt jókora pofonokat osztogathatott közvetlen közelre és nagy távolságokra is, egyedül talán a közepes lőtávhoz volt rosszul felszerelve – nem mintha akadt volna pilóta, aki kellő hidegvérrel rendelkezett volna a hiányosság kihasználásához.

A mellkasán jobb oldalt végre leolvashatta a típusjelzést is, bár sokat nem mondott neki, soha ekkora gépet nem látott még a köztársaság hadrendjében. „KU100XR Karom” – állította a felirat, és a nyomaték kedvéért négy hatalmas, párhuzamos tépett sebhelyet is pingált mellé a művészi vénával megáldott keresztszülő.

Amennyire lenyűgözte a látvány, csak akkor kapott észbe, mikor már a léptek közeledő morajlása elérte a fülét. Maga mögé pillantott, de senkinek nem volt szüksége figyelmeztetésre, társai amennyire csak bírtak, meglapultak a száraz bokrok alatt. Újra a távcsőbe nézett hát, ellenőrizni az ellenséges konvoj többi tagját.

A Medve mögött egy szintén terepszínűre mázolt kamion közeledett vagy egy negyedmérföldnyire lemaradva, harminchat apró keréken gördülő utánfutóján valami méretes és nehéz dolgot szállított. Gunz megtippelni sem tudta, mi lehetett az, mert ponyvával volt szorosan letakarva. A sort egy páncélozott terepjáró zárta, a .50-es géppuskatorony a tetején üresen állt, bár vész esetén valószínűleg rögtön a helyén termett a kezelője.

Egyre inkább az izgatottság kerítette hatalmába, amint a járművek közeledtek, még egy perc, és eldől, jól tervezett-e. A fejében százegyedszerre is lefuttatta a következő kaotikus pillanatok forgatókönyvét: a „lórúgás” a helyén, detonátor bekapcsolva, onnan, ahol feküdt, tökéletesen rálátott az útszakaszra, ahol a csapda hevert készenlétben. Nem merték megjelölni a pontos helyét, de harminclábnyira lejjebb helyezkedett el attól a természetes kiszögelléstől az út mellett. Jó munkát végeztek, avatatlan szem meg nem mondaná, mi lapul odalent. Kicsit félt, a vezeték majd kilátszik, bár be lehetett gyömöszölni a repedésekbe, ahol meg kilógott, földet és avart…

– Mi a kénköves mennykő…?! – csúszott ki a száján félhangosan, mikor a kövek közé esett a pillantása, a váratlan hangtól Shield összerezzent mellette.

A robbanószerhez futó drót a kövesúttól pár lépésnyire jól láthatóan felkunkorodott, és vetett egy hurkot, mielőtt ismét eltűnt volna. Valamelyikük beleakadt volna felfelé jövet? Gunz lepillantott a detonátorra, a visszajelző lámpa égett, a vezeték nem szakadt el, csak innen nézve nagyon-nagyon-nagyon feltűnően feketéllett a fehér sziklán.

– Mi az? – hallotta Riverfang aggódó suttogását.

– Rohadt életbe, Icedrop, mondtam, hogy tüntesd el azt a nyavalyás drótot!

– Amikor utoljára átnéztem, még jó volt – felelte a technikus fojtottan.

– Talán nem veszik észre… – lehelte Shield óvatosan, miközben a nyakát nyújtogatva próbálta ellenőrizni a lenti helyzetet, de szabad szemmel sokat nem láthatott.

– Szerintem eleve hagynunk kellett volna az egészet – fűzte hozzá Riverbloom a szokásos idegesítő "én megmondtam” hangsúlyával.

Gunz nem akarta elhinni, hogy ennyire szerencsétlenek lehetnek. Bárhogy is történt, most már egyáltalán nincs ideje helyrehozni a hibát: a Medve pillanatokon belül odaér, nem rohanhat le feltartott lábbal, hogy „bocsi, ezt a vezetéket még megigazítom, így ni, tessék továbbmenni”. Egyetlen reménye az maradt, amit Shield is említett, és a pilóta egyszerűen nem néz arrafelé, vagy nem tulajdonít semmi jelentőséget a kis fekete ágacskának tűnő valaminek az út szélén. Miért is ne történhetne így? Ők is hajnalban indultak, biztosan fáradtak már, nem is számítanak rá, gyanútlanul tovább fognak sétálni, nem igaz?

– Menjetek csak, menjetek – noszogatta a medvét az orra alatt motyogva, miközben feszülten figyelte, amint a gép minden egyes lépésével fogyatkozik a távolság a kijelölt helyig. – Menjetek tovább, nincs ott semmi.

Még két lépés kellett csak, Gunz patája már a gombon reszketett, mikor a Medve megtorpant, mintha csak hirtelen gyökeret eresztettek volna a lábai. A következő pillanatban félreérthetetlenül felragyogott körülötte a pajzs halvány vöröses fénnyel izzó gömbje.

– Hogy fordulnál fel! – kiáltotta a hadnagy dühtől eltorzult arccal, és működésbe hozta a detonátort. Ha már Rosebead ennyit kockáztatva eljuttatta neki az információt, és ilyen sokat dolgoztak a csapda felállításán, egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy ne robbantson fel valamit.

Először a maguk alatti sziklában érezték meg, amint a lökéshullám végigfutott a hegyen, majd egy hosszú másodpercig úgy tűnt, nem is fog történni semmi. Ezután érte el őket a robbanás dörrenő hangja, és némi lassan felszálló fehéres por burkolta be az útnak azt a szakaszát, ahova a tölteteket rejtették. Egyre erősödő remegés rázta meg körülöttük a talajt, halk morajlással társítva, de Gunz továbbra sem tapasztalt semmi látható változást odalent az út állapotában, csak halvány, pókhálószerű repedések futottak rajta végig, egy-két helyen túlságosan közel jutva a Medve lábaihoz, ami hirtelen igyekezetében, hogy még időben félreugorjon, váratlanul elveszítette az egyensúlyát, és szinte komikus mozdulattal a hátára borult.

A hegy oldalába vájt szerpentinből méretes darabok váltak le, az egész kiszögellés kezdett belecsúszni a lenti mélységbe néhány odafentről elszabadult szikla társaságában, de a Medve, egyelőre legalábbis, megúszni látszott a robbantást. Gunz nem tétovázott egy pillanatig sem, Icedrophoz ugrott, kikapta a mellette heverő szerelőládából a technikus hordozható plazmavágóját, és az első kövekkel együtt már száguldott is le az elterült gép irányába, parancsokat üvöltve hátrafelé.

– Riv, amint leengedi a pajzsot, küldesz egy rakétát a lábába! Shield, Bloom, itt maradtok és vigyáztok a többiekre! Dögöljek meg, ha nem vágom ki a nyavalyásokat a gépükből!

– Ne a fülkét! – ordított utána Icedrop. – A szervizpanelt vágd a tetején!

Fogalma sem volt, miről beszélhet a technikus, mert nem merte levenni a szemeit a remegő, lábai alól minduntalan kicsúszni akaró talajról maga előtt. Csak akkor nézett fel, mikor a távolság nagyját már megtette, és rögtön megakadt a tekintete a sárga-fekete csíkozással és ilyen távolságból kiolvashatatlanul apró betűs felirattal megjelölt lemezen a Medve tarkóján. Egy pillanat múlva átvágtázott a gépet őrző pajzson, ami éppen csak gyönge, csiklandós érzést okozott a bőrén – nálánál sokkal nagyobb sebességgel érkező lövedékek ellen nyújtott csak védelmet. A szervizpanelhez ugrott, ami fölé vagy patányi vastag páncéllemezt erősítettek, de az azt tartó négy méretes csavart talán még időben átvághatta. Két mozdulattal felkattintotta a plazmavágót, ami magas hangú süvítéssel engedelmesen működésbe lépett, és nekiesett az első csavarnak.

Tulajdonképpen szerencséjük is volt, meg nem is: a Medve méreténél fogva képtelen volt ilyen keskeny felületen feltápászkodni, még ha a pilótája időközben magához is tért a sokkból, bár Gunz azt sejtette, legalább húsz másodpercig el lesznek foglalva odabent a megszólaló vészjelzők elhallgattatásával, és a helyzet elemzésével. A szokásos eljárás ilyen esetekben a gép hasra fordítása, és a lábak maga alá húzása, miközben a könyökére támaszkodik, az egész folyamat alatt erősen vigyázva, hogy a fegyverzetet a szükségesnél nagyobb mértékben meg ne rongálja. A Medve rövid, könyökben rögzített mancsai, és a vállain hordozott rakétasilók miatti magas súlypontjának köszönhetően fel nem ülhetett, csak a lábai emelkedtek volna a magasba. Ha jobbra fordul, beleesik a szakadékba, balra ott a sziklafal, bár talán ha annak nekidől, nagy nehezen felkelhet.

Az olvadt fém és kerámia cseppjei tűzijátékként repültek szerteszét a plazmavágó által vájt résből. Gunz többé-kevésbé emlékezetből vágott vele, mert a fogantyújából kipattintható keskeny, zöld üveglap alig nyújtott védelmet a szemeinek – a lángot annyira fényesnek érezte, talán még a becsukott szemhéján keresztül is tökéletesen látta volna –, ráadásul arra is vigyáznia kellett, ne kerüljön túl közel a reaktív páncélzat beágyazott robbanótölteteihez. A lábát égette a forróság, mégis megállíthatatlanul haladt tovább: első csavar kész.

A Medve testén remegés futott végig, amint megpróbált a könyökein feltámaszkodni, teste egy cseppet elemelkedett a földtől, Gunz kénytelen volt fél lábát beakasztani az egyik kapaszkodóba. Így jóval kényelmetlenebb helyzetből, de folytathatta a munkáját, míg a pilóta rá nem ébredt, ebből a pozícióból soha nem fog talpra állni, és lassan visszarakta a gépet a földre. Már csak két csavar volt hátra, gyorsan átugrott hát a lemez másik oldalára.

A rövid repülésnek annyi hátránya mindenképpen akadt, hogy a konvoj másik két járművében ülő pónik lassan ráébredtek, miben is mesterkedik, és most az ablakon kihajolva tüzelni kezdtek rá kézifegyvereikből, miközben a kamion sofőrje próbált félrehúzódni, és előre engedni a terepjárót. Gunz vigyorogva nyugtázta, erre a szállítmánya mérete miatt nem sok esélye lehetett, a Medve másodpilótája által fenntartott pajzs pedig megvédte őt a feléje tartó lövedékektől. Úgy sejtette, Riverfang a parancsának megfelelően árgus szemekkel figyeli a pajzsot, csak arra a pillanatra várva, mikor tűnik el, miközben a hordozható rakétavetőt a célon tartja, a célzóberendezés lézersugarát pedig a Medve érzékelői nem mulasztották el észlelni, és kellő nyomatékkal a bent ülők tudomására hozni a fenyegetést. Mi jelent vajon nagyobb veszélyt? A kicsi, bár annál mérgesebb szürke kanca azzal a valamivel a patájában, vagy a készenlétben álló rakéta? Érdemes-e kockáztatni, és leengedni a pajzsot arra az időre, amíg a golyózápor kinyuvasztja ezt a kis hangyát? Nagy dilemmák lehettek ezek az odabent tartózkodóknak, bár a hadnagy tartott tőle, a rádión át érkező, szervizpanelről és plazmavágóról szóló rémült figyelmeztetések nemsoká kikényszerítik a döntést.

Már csak egy csavar!

A háta mögött valakinek végre eszébe jutott, hogy a pajzson akár keresztül is sétálhatnak, és akkor már semmi nem lesz, ami megvédje a lövedékekből, ezért az egyik csődör kiszállni készült a kamionból. Gunz nem akarta kipróbálni, melyikük a jobb céllövő közvetlen közelről, ezért inkább egy másodpercre beszüntette a munkálatait, előkapta a .45-ös revolverét, és két golyót beleeresztett a kamion ajtajába, amitől a merész póni inkább gyorsan visszaugrott. Na persze, azt képzelték, majd teljesen fegyvertelenül érkezik? Míg felkattintotta a plazmavágót, jót szórakozott a szélvédő mögötti kétségbeesett ordítozáson, aminek a szemtanúja lehetett.

Ebben a pillanatban több dolog is történt egyszerre: a kamion motorja felbőgött, fekete füstöt okádva a magasra nyúló kipufogóiból, és az egész jármű megindult Gunz felé. A Medve feje miatt szerencsére ki nem lapíthatták, viszont talán úgy döntöttek, a pajzson akár keresztül is gurulhatnak. Ugyanekkor a Medve pilótája is elhatározásra jutott, és a pajzs vöröslő gömbje egyszerűen megszűnt. A hadnagynak pislogni sem volt ideje, máris megérkezett Riverfang rakétája, és bár nem látta a becsapódást, a robbanás lökéshullámától megtántorodott, és kiejtette a patájából a plazmavágót.

Nos, ezzel az áldozattal a Fémlábbal folytatott szofisztikált sakkjátszmája véget is ért, többé már nem tudta mivel fenyegetni az odabent lapulókat, ráadásul a rakéta valószínűleg nem okozott akkora kárt, hogy a Medve képtelen legyen felkelni. Másodperceken belül talpon lesz, jobb, ha minél hamarabb eliszkol a környékről. Kicsit sajnálta, amiért a sietségben nem magyarázhatta el Riverfangnak, igazából éppen elég, ha csak ráijeszt a pilótára, de egyébként szétlőni sokkal célszerűbb lett volna inkább a kamiont. A csődör pedig, amilyen jó beosztott, precízen végre is hajtotta a parancsot, habozás és gondolkodás nélkül – amennyire alultengett benne a kezdeményezőkészség, nem véletlen, hogy még mindig nem léptették elő.

Kicsit távolabb felharsant a terepjáró géppuskájának szaggatott ugatása, amint ellenfeleik felfedezték a bozótba bújt pónikat, ám ezzel együtt a hegyoldalban megjelent két, egymást fedő, áttetsző félgömb, mintha csak egy óriási csikó játékból szappanbuborékokat fújt volna oda. Nagyon nem aggódott a társai miatt: amíg a Medve fekszik, Shield és Riverbloom pajzsának nem akadt kihívója. Őt viszont már nem védte semmi, mint azt a füle mellett elfütyülő golyók igyekeztek értésére adni, ráadásul a monstrum mögötte lassan fordulni kezdett, ezért hirtelen kellett cselekednie. Próbálkozzon időben átvágni az utolsó csavart? Vagy tűnjenek el a sziklák közt, amíg még nem teljesen késő?

Egy másodpercnyi kétségbeesett tétovázás után úgy döntött, az észjáték befejeztével elérkezett a szerencse ideje. Mindenét fel kell tennie erre az utolsó próbára, mintha csak a Vödörben pókerezne, és fapofával kijelentené, „all in!", miközben összes zsetonját betolja középre. Egyetlen különbség volt csak, miszerint most nem blöffölhetett, ellenfelei magabiztosságát nem törhette meg, a kimenetel egyedül a lapjain múlott. Míg a plazmavágóhoz ugrott, azért átfutott az agyán, általában miként is szoktak végződni az efféle szerencsejátékos kísérletei – de nem, ez most nem játék volt, hanem véresen komoly valóság, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy veszítsen.

Felpattant a Medve tarkójára, beakasztotta a lábát az egyik fogódzóba, és a fogait összeszorítva ismét nekiesett a már megkezdett utolsó csavarnak. A gép vele együtt próbált az oldalára fordulni, ezzel az egyik rakétasiló egy pici fedezéket nyújtott a számára a kamionban ülők golyózáporától, ráadásul a társai is megsejthették, nem fog meghátrálni, ezért az egész konvojt zárótűz alá vették. A következő másodpercben a vastag páncéllemez a saját súlyánál fogva eltépte a csavar vékony, izzó maradékát, nagyot kondulva az útra hullott odalent, és eldőlt.

Gunz gondolkodás nélkül benyomta a plazmavágót a szervizpanelbe nem törődve a patája épségével, összeolvasztott és átvágott mindent, amit odabent talált: lábnyi vastag elektromos kábeleket, hűtőfolyadékot valamint kenőanyagot köpködő kanyargó csöveket és elektronikát egyaránt. A Medve központ számítógépe a veszélyt érzékelve abban a pillanatban lekapcsolta a fúziós reaktort, majd a keletkezett rövidzárlatokról érkezett jelentésektől megrettenve megszüntette a kolosszus teljes áramellátását.

A magatehetetlen gép a gravitáció húzásának engedelmeskedve egy hegyomlás megállíthatatlanságával visszafordult a hátára, de a hadnagy ezt már nem várta meg. A fém kapaszkodófüleken feltornászta magát a pilótafülkéhez, aminek a reteszeit egy buta kis áramkör az utolsó energiamorzsákat felhasználva épp akkor oldotta fel, nehogy a személyzet csapdába essen odabent.

– Kipp-kopp! – kiáltotta őrült vicsorgással, felhúzott revolverét a döbbent pilóta homlokának nyomva, amint a pneumatika résnyire felemelte a fülke tetejét.