Magány / A pajzs

Magány / A pajzs

– Kedves Moonshard, csak te lehetsz képes egyedül lenni még egy ekkora tömegben is.

A sötétben halványan fénylő szőrű egyszarvú jól kihangsúlyozta a nevét, hogy ezzel is piszkálja. Természetesen ő  nem volt egyedül, elmaradhatatlan sleppje ott követte a háta mögött, meg sem tudta volna egymástól különböztetni őket, csak hófehér fogaik csillogtak, miközben szájukat széles vigyorra húzták. Különösebben nem haragudott rájuk, talán ha másképp adódik, ő is ott állna közöttük, míg valaki más szerencsétlenségén mulatnak jókedvűen.

Mivel kérdés nem hangzott el, egyéb mondanivalója pedig nem akadt, fejét visszafordította az asztalához és a rajta álldogáló teásbögréhez. Szeme sarkából így láthatta a táncteret is, ahol az állandóan változó színes fénynyalábok által megfestve szivárvány alakok imbolyogtak lassan, a halk zene ritmusára, és talált időt azon merengeni, milyen bizarr perverziónak köszönhetően nem foglalt helyet már eleve ennek az egész felhajtásnak háttal. Hiú remény hajtotta, kíváncsiság, önmaga büntetése, vagy valami más? Arra várt, majd Rainfall odalép hozzá az aranyló, vállára omló sörényével, makulátlan fehér öltönyében, és felkéri táncolni? Nem mintha nem képzelte volna el ezerszer a jelenetet: a fiú egyre közeledik felé, eleinte még kiszámíthatatlan, vajon tényleg őt szemelte-e ki, vagy egyet az asztalánál ülő többiek közül, de ő már tudja, érzi, amint hevesebben ver a szíve, még két lépés és immár tényleg félreérthetetlen a szándék, majd pedig invitálón felé emelkedik egy izmos, mégis szinte kecses pata, ő pedig elveszik a bíbor szemek mélységében…

Igazán benőhetne már a feje lágya, hogy ilyen butaságokról ábrándozik folyton. Talán két-három évvel ezelőtt még lett volna rá esélye, de nem most. Túl öregek voltak, túl jól ismerték a világ működését, szüleik kellően mélyen beléjük verték ennyi idő alatt. Amint megszólalt a zene, a csődör legelső útja Stanzához vezetett, a kis eminenshez, kinek nem elég, hogy szépséget adott a sors, de mellé eszet és erőt is, és ráadásul csak az utolsó évben iratkozott az iskolájukba, ezért folyamatosan az ismeretlenség misztikus légköre lengte körül.

A többi kanca szeme persze szikrát hányt. Talán Platina is ezért kereste ilyen lelkesen, ki az, akibe büntetlenül bele lehet rúgni.

– Mit iszol, teát? – kérdezte az ezüstös szőrű kanca fölémagasodva. – Nem is tudtam, hogy ilyet is adnak.

Megvető mozdulattal a bögre felé lendítette a patáját, és, minő véletlen, cseppet elszámítva a távolságot, épp csak annyira bökte meg, hogy az egész tartalma kiboruljon a fehér abroszra, egyre növekvő, vörös, málnaillatú foltot hagyva hátra. Shard egy egészen picit hátrébb csúszott a székével, így az asztal szélén meginduló tócsa cseppjei elkerülték a bundáját.

– Ó, bocsánat – tódította Platina, félreérthetetlen gúnnyal túljátszva a szerepét. Shard azt is sejtette, miért nem találta meg a bárpultnál a méretes forró vizes termoszt és a mellette takaros fadobozkában pihenő filtereket: túlzottan lefoglalhatták a másik oldalon hívogató alkoholos italok.

– Ne is foglalkozz vele, majd hozok másikat – felelte a tőle telhető legtermészetesebben kedves hangján, mintha mi sem történt volna. Biztosra vette, ezzel fogja a leginkább felbosszantani az egész társaságot.

Na és, akkor mit csinálnak vele? Túl előkelőek voltak, túlzottan jól vigyáztak a hírnevükre ahhoz, hogy tettlegességhez folyamodjanak, a szavak pedig már réges rég nem bánthatták. Talán ha mégis sikerülne elérnie, hogy Platina mérgében rávesse magát, az azért olyan jelenet lenne, amiért már érdemes volt eljönnie.

– És, mesélj, mihez kezdesz ősztől? – kérdezte a kanca, láthatólag minden erejét a dühtől eltorzult arca megzabolázására fordítva. – Tanulsz tovább ágyútölteléknek?

Ó, igen, milyen hihetetlenül fanyar érzés, mikor a tőr átszalad a hátán a bordái alatt, egyenesen bele a veséjébe; pontosan erre számított, bár nem ilyen korán, egy kevés sértegetés igazán belefért volna még, mielőtt a lényegre térnek. Tényleg túl sokat ihatott Platina, mert mind a ketten tisztában voltak vele, erre nem felelhetett, beszélgetésük itt véget ért. Mit is mondhatna neki ezek után? „Taposs, kérlek, taposs még, így törj magasabbra, azoknak a testére állva, akik alacsonyabb rendűnek születtek nálad, sokkal egyszerűbb ez, mintha saját erődből tennéd." „Hiszen ez az életetek értelme, miért ne használnám ki a lehetőséget?" – érkezett a válasz a fejében. Gondolkozásmódjuk, neveltetésük, tapasztalataik túlzottan eltértek, akárha más nyelven beszélnének, az egésznek nem volt értelme.

De valahol mélyen, ezernyi udvarias réteg alá temetve a lelkében azért lakott egy pici Shard, akinek nem ilyen ártatlanul tisztán csillant a szőre, hanem vérvörösen, épp mint a szemei, a fogai pedig hegyesek, akár egy ragadozónak. A sorsnak valamilyen furcsa fintora folytán minden sértés, amit a nagy Shard odakint lenyelt, beesett ide, éppen a pici Shard orra hegyére, ettől pedig a pici Shard előbb-utóbb olyan mérges lett, hogy bármilyen figyelmeztetésre és tiltásra fittyet hányva kénytelen volt a felszínre törni. Neki nem számított a logika, fütyült az érvelés szépségére, egyszerűen csak megtette azt, amit szerinte a mafla meláknak, aki hordozta, már réges-rég meg kellett volna.

– Pontosan – felelte büszkén kihúzva magát, termetének minden előkelőségét bevetve –, ott a helyem a sűrűjében, míg ti gyáván anyuci szoknyája mögé bújtok.

Ha! Elég nevetséges is úgy beállítania, mintha a saját választása lenne, mintha így lenne föléjük való! És éppen azzal az alakjával kérkedik, amit kizárólag a családja génjeinek köszönhet, azoknak a géneknek, mik soha semmit nem tettek érte! Legszívesebben szemen köpte volna magát, ha nem lett volna tisztában vele, ez az egész csak egy speciális színjáték, amelyben az veszít, aki előbb hiszi el a másik által játszott szerepet.

Platina szemmel láthatóan már veszített is, hátrahőkölt, mint akit arcon csaptak, száját szólásra nyitotta, ám nem jött a nyelvére megfelelő riposzt, az agyát még mindig lekötötte az ellentét feldolgozása: miként lehet gyáva, ha a családja által lefektetett úton halad? Éppen elég ideig képtelen volt eldönteni, vajon Shard csak blöfföl, vagy valójában az egész családja gyáva lenne?

Ki is használta az alkalmat, hogy varázserejének fénylő aurájába vonva talpra állítsa a bögréjét, és elinduljon újra megtölteni forró teavízzel. Arról majd gondoskodik, legközelebb a terem átellenes felében keressen magának ülőhelyet. Elvonult a némaságba fagyott csoport mellett, bízva abban, övé lehet az utolsó szó, de persze egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy végül nem így történt.

Egy sunyi pata nyúlt ki felé a sötétben, összeakasztva a hátsó lábait, aminek következtében saját lendületétől elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett az előtte álló üres széknek. Az orrába hasító fájdalomtól koncentrációja megtört, a bögréje egy másodpercig szinte lebegni látszott, majd engedve a gravitáció unszolásának zuhanni kezdett, és tompa csörrenéssel száz darabra tört a padló kövezetén.

Szinte alig hitte el, hogy meg merték ezt vele tenni! Hát persze, nem számolt a sötéttel, és azzal, hogy falkába verődve valamennyiük bátorsága megsokszorozódott. Annyi éven át megúszta, csak hogy az utolsó pillanatban veszítse el a szüzességét, pedig hallotta már másoktól, miként működik a láthatatlan terror, hogyan löknek fel, forráznak le, ejtenek rád dolgokat amikor a legkevésbé számítasz rá. Talán mostantól minősül igazi számkivetettnek, és annál büszkébbnek kellene lennie a teljesítményére, minél kevesebbeknek sikerült idáig elérniük ezt a státuszt.

Valami nedveset érzett az orrán, ezért az asztalról tapogatva leemelt egy szalvétát, és megtörölte. Nem döbbent meg, mikor saját vérét látta, sosem büszkélkedett túl erős fizikummal, azon viszont minden egyes pillanattal jobban csodálkozott, miért nem kezdődött még el a megsemmisítő röhögés a háta mögött. Lassan, mindenre felkészülve fordult meg, de látvány, ami fogadta, annyira letaglózónak bizonyult, hogy majdnem leül, ha nem hallja a kiáltást:

– Viii-gyázz!

A legszebben artikulált, gyomorból megzengetett kiképzőőrmesteres parancsoló hangon érkezett, amit valaha hallott, egyszerűen képtelenség volt nem engedelmeskedni neki. Mégis leesett állal nézte végig, amint Platina és bandája egy pillanat alatt alakzatba rendeződik és vigyázzba vágja magát, mintha életük minden eddigi napján tizenhat órában ezt gyakorolták volna. Előttük kifejezetten elégedetlen arckifejezéssel egy fémszürke, láng sörényű, közepes termetű föld póni állt – a karcsú egyszarvúak nagy részénél alacsonyabbnak tűnt, izomzata ugyanakkor tekintélyt követelt. Fel-alá sétálva szemügyre vette az alakzatot, hunyorítva méregetve, ki merészel kilógni belőle bármely irányba is, majd lemondóan megcsóválta a fejét.

– Ez maguknak sor, ez az átkozott ökörhugyozás? – bömbölte olyan hangerővel, hogy Shard meglepve vette észre, az előtte álló Platinának lebeg a sörénye, mint valami orkánban.

A rutintalan bandából néhányan meg mertek mozdulni, próbálva kicsit igazítani soraikon.

– Azt mondtam, vigyázz! Melyik része nem volt érthető? Süketek maguk, vagy hülyék?

Legalább egy egész percen keresztül farkasszemet néztek egymással, egy pisszenés se hangzott, még csak levegőt sem mert venni senki. A földpóni úgy tapasztalta, ez talán már elfogadható vigyázzállás, mert megengedte magának, hogy egy cinkos pillantást vessen Shard felé.

– Tökkelütött csürhe! Mi a rákot képzelnek magukról, hogy a tizedessel szívóznak? Nem akar valaki velem kötekedni inkább?

Kihívóan nézett végig rajtuk, a tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni, ha valamelyikük csak megmukkan, abban a pillanatban lelövi.

– Mit gondolsz, Harmadik – fordult végül Shard felé társalgási stílusban –, mi legyen a büntetésük? Negyven kör a mocsárban? Kétszáz fekvő teljes felszerelésben?

Shard megpróbált valami testhezálló feladatot kitalálni nekik, ám rá kellett ébrednie, az utóbbi pár perc eseményei annyira kivertek a fejéből minden mást, egyszerűen képtelen volt haragudni Platinára. Egyébként is, nem ért rá velük foglalkozni, ki kellett még derítenie, hova tűnt az iskola díszterme, miként kerültek ki a szabadba, miért alkonyodik ilyen fenyegető gyorsasággal.

– Most az egyszer engedd el őket, Gunz – kérte a hadnagyot. A pónikat már csak sötét sziluetteknek látta a halványvörös nyugati ég előtt.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Gunz, miközben a csípős szél homokot és ismeretlen törmeléket fújt a szemükbe. – Holnap áthelyeztetlek egy másik szakaszhoz, ha addig nem lyuggatják szitává a bundánkat, és akkor megint tökegyedül leszel.

Rémülten vette észre, a tomboló szélben repülő apró, éles kavicsok véres csíkokat húznak a hadnagy arcára. Szólni akart valamit, de amint kinyitotta a száját, a légnyomás kiürítette a tüdejét, alig bírt lélegezni.

Messze északról, a sötét ég alja felől valami feketénél is feketébb tárgyat pillantott meg inverz villámként közeledni. Kétségbeesetten próbált menekülni, ám a lábai nem engedelmeskedtek neki, mintha csak cölöpök lettek volna mélyen a földbe verve, és akkor ébredt rá, a hadnagy nem vezényelt még neki pihenjt, és addig itt kell állnia, de Gunz csak figyelte őt érdeklődve, nem törődve sem a közelgő veszedelemmel, sem azzal, hogy az arcáról már helyenként cafatokban lóg a bőr…

 

***

 

Verítékben úszva ébredt, olyan hirtelen ülve fel, hogy abban a pillanatban leesett a vérnyomása, sötét foltok lepték el a látómezejét, és szédelegve kizuhant az ágyából. A tudata legmélyén számított a fájdalmas koppanásra, amint a feje pattan egyet a hideg kőpadlón, ám ehelyett valami puhára és melegre esett. Még mindig forgott körülötte a világ, miközben felnézett arra a dologra, ami lassan a magasba emelte, vissza az ágy felé. Egy barna sörényű, fehér köpenyt viselő csődör volt az aggódó kifejezéssel az arcán. Talán ha más körülmények között találkoznak, még örülni is képes lett volna a megmentőjének, viszont jelenleg inkább lekötötte a hihetetlenül hasogató fejfájása, és az üvöltő fülzúgás, amitől semmit sem hallott, pedig látta, a póni beszélni próbál hozzá.

– Pihennie kell még, hölgyem – ismételte meg a csődör egyenesen a füléhez hajolva az értetlensége láttán, miközben visszasegítette az ágyába, és elrendezte rajta a takaróját. – Ne aggódjon, megúszta egy közepes agyrázkódással, de a mai nap még mindenképpen feküdnie kell.

– Nem hallok semmit, doktor úr – panaszolta a fejét ingatva, közben az egyik patájával óvatosan megtapogatta a fülét, és egy hatalmas gézlapot fedezett fel ráragasztva.

– Átszakadt a dobhártyája. Már rendbe hoztuk, bár még beletelik néhány napba, mire teljesen visszanyeri a hallását.

– Köszönöm – mondta zavart udvariassággal.

A doktor csak rámosolygott, és már ment is a dolgára, valószínűleg a többi betegével foglalkozni, neki pedig volt ideje alaposan elgondolkozni rajta, mi módon sikerült ide kerülnie, vagy egyáltalán hol van az az itt.

Most, mikor feküdt, annyira vészesen nem forgott körülötte a világ, megpróbálta hát kicsit felderíteni a környezetét, ám legnagyobb sajnálatára jobb és bal oldalt egyaránt fehér paraván állta útját kíváncsi tekintetének. Egyedül az ágyának fémrácsaiból és a körülötte elhelyezett műszerekből ítélve állapíthatta meg, valamilyen kórteremben lehet – annak viszont különösen örült, hogy nem kellett a saját szívritmusát hallgatnia (jó vicc, amilyen süket, észre se vette volna, ha be van kötve), vagy nincs lélegeztető gépen, még csak egy-egy végtagja sem hiányzik. Azért ha akadt volna egy tükör a környéken, azt szívesen vette volna. Vagy talán mégsem.

Bármi is lehetett körülötte, nem sikerült kiderítenie semmit, legfeljebb akkor lett volna több esélye, ha legalább a fülei használható állapotban vannak. Ha nem figyelt erősen a fülzúgására, idegei lassan eltompultak, és csak a feneketlen csendre tért magához, amitől rögtön picit meg is rémült: eddigi életében sosem fordult elő, hogy ne zajongana körülötte valaki vagy valami. Ha az orvos nem köti a lelkére, hogy pihenjen, akkor biztosan rég eltűnt volna innen, amilyen bezártnak érezte magát; csak az segített egy nagyon picit, amikor alkalmasint egy-egy nővér vagy doktor sietett el az ágya előtt magányosan, vagy éppen kisebb csoportokba verődve, néha más betegeket tolva hordágyon.

Nagy nehezen addig azért eljutott gondolataiban, valószínűleg nem San Palominoban van már: arra a napra tisztán emlékezett, amikor futótűzként söpört végig a diákokon a hír, hivatalosan is elkezdődött a háború, és mindenkit gyorsított tempóban végigvernek a tanterven, majd levizsgáztatnak. Eredetileg arra készült, majd valahol a déli határnál teljesít járőrszolgálatot, hát ehhez képest jócskán belecsöppent a közepébe azzal a hirtelen jött áthelyezési paranccsal. Persze azzal tisztában volt, sokan nem bírták elviselni a modorát feljebbvalói közül, nekik túl előkelő volt, míg az egyszarvúaknak túl pórias, nem illett be soha sehová igazán.

– Carbon Ink? Itt nincs semmiféle Carbon Ink – vakarták a fejüket a kapuőrségben állók a támaszponton a parancsát látva, amikor megérkezett.

– Te, az nem a Gunz? – jutott az egyik hátul ülő irodista eszébe a mentőötlet, pedig már éppen el akarták hajtani arra, amerről jött.

– Várjál már, Gunzhoz osztották be? Pffff hahahaha! – prüszkölte szanaszét a nyálát vidáman a sorompót kezelő csődör, miközben beengedte a kapun. – Neked reszeltek, bébi! – fűzte hozzá megnyugtatólag.

Egyelőre még nem döntötte el, vajon azért „reszeltek”-e neki, mert a parancsnoka annyira inkompetens lenne, vagy azért, mert sikerült bekerülnie az utáltak közé ismét. Első találkozása a hadnaggyal nem alakult annyira rosszul, mint amilyen forgatókönyvek eszébe jutottak rémálmaiban, a szürke kanca nem vette vészesen komolyan sem a sereget, sem saját magát, inkább arra koncentrált, hogy a rá osztott feladatot száz százalékosan teljesítse. Egyszóval olyan póninak tűnt, akit nem csak kötelességből óvna meg a varázserejével.

Hopp, micsoda bolond, hogy csak most jutott az eszébe! Ha az ő feladata megvédeni a hadnagyot, de most kórházban fekszik, akkor valami eléggé balul sülhetett el! Hol lehet most Gunz, vajon egy szomszédos ágyon fekszik ő is agyrázkódással, esetleg még rosszabb állapotban? Bárcsak emlékezne rá, mi is történt! Meg kell találnia, hiszen ő a felelős a biztonságáért!

Megpróbált felülni, de ismét kudarcot vallott. Most viszont olyan erős szédülés és hányinger fogta el, ha nem lett volna teljesen üres a gyomra, valószínűleg az egész környéket beteríti a tartalmával. Zihálva, a görcsöktől eltorzult arccal feküdt vissza, mégsem adta fel a harcot teljesen. Csak meg kellett várnia, míg valaki a kórház személyzetéből ismét elhalad az ágya előtt, miközben csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek.

– Legyen szíves! – integetett széles mozdulatokkal a látómezejében feltűnő nővérkének, aki kedves, bár enyhén aggódó arckifejezéssel lépett az ágya mellé.

– Segíthetek valamiben?

– Kérem, nem tudja véletlenül, mi történt Carbon Ink hadnaggyal? – kérdezte, miközben megragadta a fehér ruhás kanca egyik lábát, majd észbe kapva hozzátette: – Lehet, hogy Gunz néven van bent!

– Sajnálom, nem ismerek ilyen nevű hadnagyot – felelt a nővér őszintének tűnő szomorúsággal a hangjában.

– Valamikor mostanában helyeztek át minket ide – próbált támpontot adni bizonytalanul –, igaz, azt se tudom, mióta fekszem itt…

– Nyugodjon meg, ha a hadnagynak komoly baja esett volna, megfordult volna nálunk. Ön pedig, ha jól látom, mindössze tegnap óta fekszik bent – olvasta le a kanca az ágya mellett álló képernyőről. – Ne haragudjon, mennem kell, próbáljon meg pihenni.

Jó vicc, nyugodjon meg… Attól még, hogy Gunz a kórházban nem járt, szállíthatták egyből a hullaházba is, hiszen ő ült a gép orrában. Ráadásul az a szánalmas bádogdoboz, amiben a támaszpontra érkeztek, egyetlen módon nyújtott a pilótáinak értékelhető mértékű védelmet: ha kétszázzal száguldott kiszámíthatatlanul cikázva. Halványan ugyan, de a hosszú útra még emlékezett, amit északi állomáshelyükre megtettek, majdnem egy egész napjukat zötykölődéssel töltve, és a kellemetlen fogadtatásra is, amiben részük lehetett.

„Seggfej” – állapította meg Gunz a századossal folytatott rövid beszélgetésük végeztével. Ekkor kapták meg a parancsot, induljanak el kivizsgálni az előző nap feltűnt gyanús rádióadót, ami még nem olyan óriási probléma (bár egy pár óra pihenés ráfért volna a szakaszra ahelyett, hogy a híradósok egész éjjel háromszögeltek, a karbantartók pedig az útra készítették fel a gépeiket, míg ők a felszerelést és a fegyverrendszereket ellenőrizték sietve), de nyomatékosan az értésükre adták azt is, a százados nem fogja a saját pónijait pazarolni a kockázatos bevetésre. Szerencsére a tábor parancsnoka egy őrnagy volt, aki állítólag külön kérte a Viperák áthelyezését maga alá, csak jelenleg éppen kiküldetésen tartózkodott. Azért abban a River testvérek is egyetértettek, a messzemenő következtetések levonása előtt azt mindenképpen megvárják, hogy visszaérjen.

És aztán kora hajnalban útnak indultak, a történtek további részét pedig a memóriája gondosan ködbe rejtette, bármennyire is próbálta megfejteni, miként köthetett ki ebben a kórházi ágyban. Úgy érezte, talán már órák óta fekszik a magányában, egyedül az segített picit, mikor végre a fülzúgás robaját túlszárnyalva hangokat kezdett hallani, tálcacsörömpölést, ilyesmiket, és már éppen megörült volna, amiért javul a hallása, mikor kiderült, csak az ebédidő érkezett el. A többieknek legalábbis, mert ő egy falatot sem kapott, csak egy kedves asszisztenstől egy pohár vizet és egy hihetetlen méretű injekciót. Állítólag méregerős antibiotikumot tartalmazott és némi nyugtatót, ami kisvártatva éreztette is a hatását, mert sikerült ismét elszenderednie. Ezúttal legalább nem álmodott.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, Riverbloom mindig mosolygó arca fogadta, amitől egyrészt hihetetlenül megkönnyebbült, amiért végre megtört egyedülléte, másrészt viszont meg is rémült attól, amit esetleg megtudhat a kancától.

– Riverbloom, mondd, mi történt? Gunz jól van? – kérdezte az álomtól és a nyugtatótól nehezen forgó nyelvvel.

Riverbloom olyan kacagásban tört ki, majdnem leesett a székéről, még a könnyei is kicsordultak, miközben ő csak értetlenül nézett rá.

– Jaj, ne haragudj – mondta a kanca a füléhez hajolva, amikor végre szóhoz jutott –, tudom, szemét vagyok, de pont úgy üvöltesz, mint a hadnagy! Neked is a füled ment rá, mi?

Shard félig zavarban, félig dühösen meredt rá.

– Ezek szerint él? – tette fel a kérdést, megpróbálva visszafogni a hangerőt.

– Persze, kutya baja, csak süket, mint az ágyú. De inkább arról mesélj, veled mi van. – Az egyszarvú őszintén aggódni látszott, amint két patával megragadta a takaró alól kilógó lábát, és a szemébe nézett.

– Megmaradok, azt hiszem. Csak ne lennék ilyen hihetetlenül szomjas! – felelte kiszáradt szájjal, bár cseppet szégyellte magát, amiért panaszkodik.

– Nézd, ide a polcra tettek neked egy kancsó vizet – mutatott Riverbloom valahova a látómezején kívülre, viszont hiába forgatta a szemeit, még csak a szekrényt sem sikerült megpillantania.

– Nem merem megmozdítani a fejem, annyira szédülök.

– Ó, mennyi eszük van ezeknek a kedves ápolóknak! – A kanca lefitymálóan prüszkölt egyet, majd a szarva izzani kezdett, és Shard már hallotta is a pohárba csorduló víz édes hangját. Picit irigyelte Riverbloomot, amiért ilyen könnyedén hajtja végre a levitációt: a saját szarva annyira sajgott, biztosra vette, menten kettéhasad, ha csak megpróbál varázsolni. Kisvártatva megkapta a teli poharat, és nagy kortyokban öntötte le a torkán a csodás, frissítően hideg tartalmát. Sajnos szomja semmit sem csillapodott, legszívesebben elkérte volna az egész kancsót, ám tisztában volt vele, azzal csak ártana magának.

– Köszönöm szépen – nyújtotta inkább vissza a kiürült poharat.

– Rá se ránts – rázta meg a fejét az egyszarvú. – Jobban érzed magad valamivel?

– Igazán nem szeretném, ha telhetetlennek gondolnál, de fél patámat odaadnám egy csoffadt fűcsomóért – felelte vigyorogva némi gondolkodás után.

– Ebben nem segíthetek – nevetett Riverbloom –, illetve talán mégis, nézd csak!

Shard meglepetésére egyenruhája egyik zsebéből egy vékony selyempapírba csomagolt apró kockát kotort elő, és kibontva az orra alá tolta.

– Cukorka! – ámult el az édes, gyümölcsös illattól. – Tényleg nekem adod?

– Persze, bár attól tartok, cukor egy morzsányi sincs benne, csak valami édesítőszer, meg vagy százféle vitamin. Az éhségedet nem csillapítja az tuti, de legalább fényes lesz a szőröd – kacsintott rá a kanca.

Az édesség messziről meggyre emlékeztető ízt hagyott a szájában, na meg persze az aszkorbinsav félreérthetetlen savanyúságát.

– Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám. Nem is sejted, mennyire egyedül voltam eddig – mondta teljesen meghatódva.

– Ugyan, mi másodpilóták tartsunk össze, nem? – Riverbloom egy patát tartott felé, ő pedig óvatosan nekikoccantotta a sajátját. – Egyébként bevallom, a hadnagy rágta a fülembe, mindenképpen nézzek rád. Eredetileg azt tervezte, még ma beugrik hozzád látogatóba, de a kedves századosunk eléggé berágott a Kisróka elvesztése miatt, és azt mondta neki, addig fel nem állhat az asztaltól, amíg le nem adta a jelentését írásban. Szerintem lazán elszórakozik ezzel holnap reggelig is.

– Egy jelentéssel? Nem viccelsz?

– Hát, ez neked furcsának tűnhet, de Gunz nem az az agyoniskolázott póni, nagyjából két szót képes leírni percenként, persze vissza ne mondd neki hogy tőlem hallottad. Ahogy ismerem, ráadásul az értelmetlen parancsokat képes direkt kitolásból túlzott precizitással végrehajtani, ezért csodálkoznék, ha negyven-ötven oldal alatt megállna.

Shard ezen picit elmosolyodott, elképzelte a százados dühtől vörös arcát, amikor majd megkapja a kisregényt. Persze a vicc akkor lenne az igazi, ha Gunz valamilyen trükkel rá bírná venni, hogy végig is olvassa.

– Mióta ismered őt?

– Nem valami régóta, néhány hónappal a háború kitörése után találkozhattunk, akkor, amikor a Longdike-i csatában elvesztettük a szakaszparancsnokunkat. Persze már láttam régebben is a támaszponton őgyelegni, és sok vicces sztorit meséltek róla azok is, akik idejük nagyobb részét töltötték az eltávokon a kocsmákban. De azelőtt nem volt hadnagy, csak ilyen általános lótifuti, érted, azt hiszem főleg amiatt, mert nincs neki semmi tiszti képesítése. Aztán megkapott minket, meg a rangját, és nekem elhiheted, ha mondom, úgy csinál mint aki szarik bele, de valójában azt hiszem vásárra vinné értünk a bőrét, és mi is érte. Pont azért, mert nem szállt el magától, egyenlőnek kezel mindenkit, és mindig végrehajtja, amit várnak tőle.

A monológ végére Riverbloom kicsit felegyenesedett, ezért Shardnak már igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy a fülzúgásán túl is rendesen hallja, amit mond. Lassan bólintott, mert a hallottak eléggé egybevágtak a saját tapasztalataival eddig, bár azt még mindig nem tudta eldönteni, a hadnagy vajon azon felül, hogy egy viszonylag normális póni, vajon vezetői képességekkel rendelkezik-e. Ezt viszont nem akarta most megkérdezni, mert szemhéjai egyre nagyobb súllyal indultak meg lefelé, talán egyrészt a megnyugtató hírek hatására, másrészt Riverbloom halkan búgó hangjának köszönhetően.

– Bár emlékeznék rá, mi történt velünk… – sóhajtotta álmatagon mintegy saját magának, és már félig az álmok mezején járt, amikor a válasz megérkezett.

– Meddig emlékszel rá? – jött a mély, meleg hangon. – A medve még megvan?

Medve?! Hirtelen újra az álmai köré furakodott a baljós feketeség, amitől azt hitte, már egyszer megszabadult. Legszívesebben felkiáltott volna, ám nem találta saját hangját, adrenalin futott végig a testén, de nem bírt megmozdulni, ugyanakkor agyának egy nagyon távoli, még ébren levő része nyugalomra intette, hiszen ez az egész már egyszer megtörtént vele, túlélte, most pedig biztonságban van.

Kellemesen meleg érintést érzett a homlokán, egészen közelről, éppen egy patányival a valóság túloldaláról, erre koncentrálva egy pillanatra sikerült elég erőt összeszednie a szemei kinyitásához. Valaki ült mellette, bár fogalma sem volt, ki az.

– Nyugodj meg, semmi baj – szólt a búgó hang. – Hagylak inkább pihenni. Ja, és Gunz üzeni, csináld meg a tesztet nyugodtan, ha meg akarsz lepődni.

Az mit jelent? – szerette volna kérdezni, ám tudata már tova is sodródott egy olyan hatalmas folyó hullámain, amellyel semmi reménye nem maradt tovább küzdeni.

 

***

 

Míg a két, lábnyi vastag fém félgömb között várakozott leszíjazva, jutott ideje elgondolkodni rajta, mennyi lehetett igaz a beszélgetésből, és melyik részét tette hozzá a bedrogozott idegrendszere. Csinálja meg a tesztet nyugodtan? Furcsa kérésnek tűnt, hiszen mitől is kellett volna idegesnek lennie? Egyenesen választása sem lehetett a dologban, ugyanis anélkül a csatagépek közelébe se engedik, hogy ne mérték volna be meglehetős pontossággal, mennyi maradt meg a pajzs varázslatának erejéből. Jobb is volt így, hiszen legalább idejében kiderül, nem? Kevés kellemetlenebb dolgot tudott elképzelni, mint egy felé forduló ágyú torkolatának láttán egyszer csak felsülni a mágiájával.

Nem mintha tartania kellene ettől, hiszen szinte az egyetlen varázslat, amit hibátlanul kivitelezett még az álmából felébresztve is, az a pajzs. Ezen kívül ismert még vagy kettőt, ami közül az egyik a levitálás volt, amit minden újszülött unikornis hamarabb tanul meg használni, mint a beszédet, a másik pedig a fény. Elég szegényes felhozatal a családi átlaghoz képest: nagyszülei negyven-ötven körüli varázslat közül válogathattak, szülei már majdnem elérték a nyolcvanat, de volt olyan testvére, aki felvágósan egész addig jutott, hogy száz fölöttivel büszkélkedjen. Sohasem sikerült megértenie, neki miért csak háromra futja, valami nagyon félresikerülhetett a fejében.

– A Dinamikus Pajzs varázslat egészen furcsa, önpusztító módja a mágiának – mesélte a tanára az egyetemen. Az öreg, ősz szálakkal gazdagon átszőtt sörényű póninak valami szokatlan betegségtől minden végtagja folyamatosan reszketett, egy pohár vizet csak úgy volt képes meginni, ha közben a felét a földre lötykölte. Shard sosem látta bármi más mágiát használni a pajzs bemutatásán kívül, hamarosan azt is megtudhatta, miért. – Nem is hasonlít a levitációra, amit mindannyian ismertek. Azzal ellentétben nem a művelője elméjében lakó harmóniából nyeri az erejét, hanem a káoszból, ezért egyáltalán nem patások számára készült. Az egyszarvúak a sárkányoktól lesték el a fortélyait, még a nagy sárkányháborúk idejében, így sokkal közelebb áll természetét tekintve a sárkánylánghoz. Végrehajtása közben a mágia hatalmas energiáját folyamatosan irányítani kell, emiatt a visszacsatolás miatt minden egyes alkalommal, mikor a pajzs összeomlik, mikroszkopikus sebek, bevérzések keletkeznek azon szervünk belsejében, amellyel a mágia dimenziójából az energiát megidézzük. A visszamaradó hegek hosszú távú következménye az, hogy az olyan egyszerűnek tűnő, de valójában igen finom mintázatot megkövetelő varázslatokat, mint a levitáció, többé nem leszünk képesek elvégezni.

A teremben sugdolózás és mocorgás zaja futott végig a diákok között. Úgy tűnik, akadtak szép számmal olyanok, akik most hallottak erről az egészről először. Shard megértette őket, neki sem nyerte el a tetszését ez a fajta jövőkép, viszont mint a többi fiatalnak köztük, meg sem fordult az eszében, hogy az elhangzottak rá is vonatkoznának. Egyszerűen túl távolinak tűnt, és abban a helyzetben éppen eléggé kompenzálta, hogy végre valami hasznát veszik azok után, amiket otthon a fejéhez vágtak.

– Arra is rá fogtok ébredni, kedves diákjaim, a Dinamikus Pajzs több veszélyt tartogat, mint első hallásra tűnik – emelte fel a hangját a professzor, ezzel lassan belefojtva a hallgatóságába a sugdolózást. – A póni őrült egy teremtmény, akaraterejével képes legyőzni a félelmeit, és akár a tűzön is átkelni, ha muszáj. Mindannyiunk tudatalattijában ott lakik viszont a sokkal józanabbul gondolkodó ősünk, aki előbb vagy utóbb fel fogja fedezni: a pajzs varázslat fáj. Mindig fáj, amikor csak nagy sebességgel beleütközik valami, ami azt jelenti, a csatatéren minden egyes alkalommal fáj, amikor csak létrehozzátok. És el fog jönni az az idő, amikor a tudatalattitok annyira kondicionálva lesz a félelemre a Dinamikus Pajzstól, hogy ahányszor csak varázsolni akartok, meg kell majd vele küzdenetek. Talán egy másodperc alatt képesek lesztek legyőzni. Megmondja nekem valaki, mit jelent egy másodperc egy ütközet hevében?

Az előbbi zúgolódással szöges ellentétben most néma csend telepedett az előadóra. Még a kis eminensek is hallgattak az első sorban, nem lengették a patájukat a fejük fölött válaszra készen, hiszen mindannyian értették, mire akar kilyukadni az öreg. Tanáruk végigtekintett rajtuk és bólintott.

– Éppen ezért szükséges minden egyszarvúnak bizonyos időközönként, de kötelezően legalább minden sérülés után ismételten elvégeznie a POD tesztet. Nem mintha sokat számítana persze, hallottam olyat is, valaki éppen a teszt során tört meg. Minden esetben nagyon figyeljetek oda a képességeitekre, hiszen nem csak a saját életetek múlik rajta, hanem mindazon pónik és felszerelések épsége, akiket az adott szituációban védenetek kell. Megértettétek?

Természetesen értették, nem volt bonyolult, ráadásul a szabályok betartását rájuk is kényszerítették. Az óra végén, miután jegyzeteit behajította a táskájába és a kijárat felé iramodott, azért megtorpant fülelni egy picit néhány erős felépítésű, vagányabbnak tűnő csődör kérdéseire, amit a tanári asztal körül csoportosulva intéztek a profhoz.

– Uram, a félelem ellen azért biztos lehet tenni valamit, nem igaz? – kérdezte az egyikük. – Ha eleget gyakoroljuk a pajzsot nyugodt körülmények között, az segít?

A tanár csak a fejét csóválta lemondóan.

– Az éles helyzetben semmit nem ér, fiam. Egyetlen dolgon múlik csak az egész, mégpedig azon, mennyire vagy őrült. De minden esetben csak idő kérdése, hidd el. Nem véletlenül vezették be a szabályokat.

– Persze van még egy megoldás – szólalt meg egy kisebb, szemüveges egyszarvú hátulról, ezzel olyan morcos pillantásokat vonzva magára, amiktől egy gyengébb idegzetű póni maga alá piszkított volna –, ugye, tanár úr? Nem szeretne mesélni nekik a pajzsvízről?

Minden tekintet kíváncsian fordult az öreg felé, aki tágra nyílt szemekkel állt, lábai még talán jobban remegtek, mint eddig.

– Fiam, ezt a szót többet ki ne ejtsd itt. Azt a valamit réges-rég betiltották, hallani sem akarok róla.

– Azt elhiszem, uram – felelte az egyszarvú szomorú mosollyal. – Apám is épp eleget kapott belőle annak idején, hogy pontosan úgy reszkessen tőle, mint ön.

 

– Tizedes, készen áll? – rángatta vissza a valóságba a törhetetlen üveg mögött helyet foglaló egérképű hangja. Nem is tudta eldönteni, azért nevezte el vajon magában egérképűnek, mert olyan furcsán hosszú és hegyes az orra, vagy pedig az apró fülei miatt? Bármelyik is legyen a helyes válasz, az biztos, hogy a fehér köpenyes nem az a fajta csődör volt, akiért hajba kapnak a kancák. Éppen ezért meglehetősen élvezhette munkájának ezt a részét, mikor törékeny tizedeseket szíjazhat a tesztülésbe, már feltéve hogy vevő az ilyesmire. Shard nehezen mondta volna meg a minden érzelmet nélkülöző ábrázatáról, amint az sem derült ki rögtön a számára, egyáltalán kihez intézte a szavait. Ha jobban belegondolt, nagyjából egy hét sem telt el azóta, mikor megkapta a rendfokozatát, és a Viperáknál ráadásul az sem sokat számított. Szerencséjére, tette hozzá magában gyorsan, hiszen a leghalványabb fogalma sem lett volna, mihez is kezdjen a nyakába szakadt hatalommal, ha a hadnagyuk netalán kidőlne. Sokkal jobban el tudta viselni, amíg neki parancsolgattak, mint bárkinek megmondani, mit csináljon, a felelősségről nem is beszélve. Riverbloom jóval alkalmasabbnak tűnt a posztra, vagy akár a testvére is, bár őt annyira jól még nem ismerte azon túl, hogy ritkán beszél. Kettőjük közül a kancát könyvelte el barátkozósabbnak.

– Jól érzi magát? – kérdezte tőle az egérképű félig-meddig aggódva ugyanakkor sürgetőleg is, ezzel adva az értésére, már megint nagyon elmerült a gondolataiban. Meg szerette volna tőle kérdezni, vajon siet-e valahová, vagy miért ilyen rettenetesen sürgős neki ezt a tesztet elkezdenie. Teljesítménybérben fizetik? Kiadta neki reggel a főnöke, „idefigyelj, egérképű, ma negyvenhárom tesztet levezényelsz, megértetted, különben ugrik a prémiumod!", vagy valami hasonló? Miért ne üldögélhetne itt ebben a vékonyan párnázott, de kényelmes bőrfotelben még egy cseppet? Milliószor barátságosabb volt a valódi ülésénél már csak azért is, mert egyszerű egyenruhában lehetett, nem kellett a nehéz, kemény páncélját viselnie – és mindig előre figyelmeztették, ha lőttek.

Egyébként is, kisebb csodával határos már a jelenléte is, hiszen tegnap ilyenkor még eszméletlenül hevert egy asztalon, míg két meglehetősen precíz orvos éppen a dobhártyáját foltozta össze. Most sem hallott különösebben jól, ám a fülvédőjébe szerelt hangszórók hangerejét saját magának szabályozhatta, és már az elején jól feltekerte a potmétert. Lényeg a lényeg, ma reggel, alig néhány órája bújt ki a fehér kórházi köntösből, és önként jelentkezett a tesztre, igazán adhatnak neki néhány perc pihenőt.

Hihetetlen, mennyire csapongtak a gondolatai. Nem tisztult még ki a feje teljesen?

Vagy talán félt?

– Tizedes?

Megrázta a fejét, összeszorította a fogait.

– Kezdhetjük! – kiáltotta a mikrofonba mérgesen, teste feszült mozdulatlanságba dermedt, és a beállt csendben csak a szemét mozgatva követte, amint a félgömbök összezáródnak körülötte.

A sejtelmes megvilágításban pislákolva kigyúlt előtte a képernyő, ami leginkább egy tudós laikus elképzelése lehetett a csatagépek radarernyőjéről, de a célnak végülis megfelelt. Egyetlen feladata volt csupán: megmutatnia neki a térnek azt a szeletét, amelyből a tesztlövedék érkezni fog, hogy a megfelelő helyre koncentrálhassa minden erejét. Fülében máris felcsendült a sziréna figyelmeztető hangja (miért éppen sziréna? Ez is csak az egész teszt színpadiasságát erősítette, hiszen éppen elég lett volna egy kevésbé baljós pittyenés is), felvillant a kijelzőn egy vörös körcikk, ami nagyjából a bal füle mögötti területnek felelt meg, és a következő tizedmásodpercben már dörrent is körülötte a páncélburkolat, mikor a tesztlövedék fékezés nélkül becsapódott, olyan hangerővel, ami a fülvédő és a rossz hallása ellenére is kellemetlenül érintette, összezilálta minden egyes csontját.

– Egy perc a második próbáig – jelentette ki az egérképű hangja a fülében.

„Bravó, Moonshard kisasszony, pontosan így kellene varázsolnia, ha a Statikus Pajzsot szeretné megidézni” – mondta volna neki a tanára a mutatványára, bár halvány fogalma sem volt, milyen is az említett varázslat – ", el tetszett feledkezni a visszacsatolásról, kedves." A pajzs energiája pedig modulálatlanul szétoszlott a terem levegőjében, legalább két fokkal megemelve annak átlaghőmérsékletét. Ejnye, Shard, milyen feledékeny vagy. Persze ha nincs visszacsatolás, nincs fájdalom, nem igaz?

Még szerencse, hogy háromszor próbálkozhat, és valamilyen érdekes számítási módszernek köszönhetően csak a legnagyobb teljesítményét veszik figyelembe. Ha jól rémlett neki, amit az öreg professzor magyarázott, amiatt, mert éles helyzetben a pajzs varázslat hajlamosabb jól sikerülni. „Emlékeznek, ugye? Káosz alapú, nem harmónia."

Újra megrázta a fejét, és a biztonság kedvéért két pofonnal is megtoldotta ezúttal. Egy kicsit tisztultak tőle a gondolatai.

Csináld meg a tesztet nyugodtan.

Mi az, talán nem hallotta a parancsot? A felettese megmondta, csinálja nyugodtan. Ha erre se képes, akkor jobb ha máris készíti a fogkeféjét, a program: éjszakai padlósúrolás. Vagy azt akarod, Harmadik, hogy áthelyezzelek?

Ismét megszólalt a sziréna, felvillant a képernyő, ám a lövedék ezesetben a pajzsot a helyén találta. A félgömb természetesen így is jókorát kondult, miért is ne tette volna, hiszen a tűzerőt úgy határozták meg, hogy átüsse a pajzsát, az érzékelők lemérhessék a lassulást, az egérképű leolvashassa azt a vastag üveg túloldalán, és felvéshesse a jegyzőkönyvébe.

– Egy perc a harmadik próbáig!

Nem fáj, nem fáj, nem fáj! – akarta ordítani a kicsorduló könnyei között, de csak a fogait csikorgatta. Ez semmi nem volt a medve automata ágyújához képest. Direkt meg sem próbálták teljes erővel rálőni, hiszen úgyis tudták, mennyi az, amit bír, minek is rongálják a berendezést?  Értelmetlen egy mérés volt, értelmetlenül kínozták, feleslegesen érezte úgy, mintha a tövéből akarna kifordulni a szarva, hiszen ez az egész csak egy játék! Béna szimuláció! Egérképű, neked, és a tudós társaidnak halvány elképzelésetek sincs arról, milyen az, amikor a halállal nézel szembe, és kineveted, mert az a dolgod, hogy kinevesd. Erre képeztek ki, kacagsz rajta, és elragadod a rád bízott pónikat a karmos mancsa alól, elrepíted őket a biztonságba, még vissza is fordulsz gúnyolódni rajta: "ó, barátom, ma nem aratsz a kaszáddal!"

Ma nem.

Mert ma Moonshard tizedes őrködik a viperák parancsnoka fölött, nem csak kötelességből, hanem mert hisz benne.

– Nem! – kiáltotta, amikor harmadjára is megszólalt a sziréna, és a hangsebesség négyszeresével érkező wolfram lövedék a gömbtől néhány lábra szinte megállt a levegőben, majd komikus lassúsággal lehullt a terem padlójára.

 

***

 

„A Vödörbe mentünk, ott találkozunk – Riverbloom” – állt a cetlin, amit az ajtaján talált, mikor kimerülten, gyűrötten visszaért a szállására. Az írást nagy, gyermeteg nyomtatott betűkkel formálták, látszott rajta, egy nem túl gyakorlott póni véshette azt fel patával, és nem az egyszarvúaktól megszokott levitációs írással készült. Shard picit furcsállta, inkább Gunztól várt volna ilyen külalakot, de akkor meg nem stimmelt az aláírás.

Szemöldökeit ráncolva akasztotta le a papírdarabot az ajtóról, és azzal a lendülettel sarkon is fordult, majd elindult kideríteni, mi is az a „Vödör”, és hol található, még csak a táskáját sem pakolta le. Elnevezése alapján olyan helynek tűnt, ahol inni lehet, és amennyit tudott a társairól, az alapján különösebben nem lepte volna meg, ha egy kocsmában múlatják a délután hátralevő részét, még akkor sem, ha egyébként még meglehetősen korán volt. Amint végzett a nyomtatványok kitöltésével a laborban, egyből indult a szállására pihenni, éppen csak annyi időre torpant meg, amíg a kiszivárgó hívogató illatok hatására beugrott a kantinba magához venni némi táplálékot. Szomorúan kellett tapasztalnia, a szeme nagyobb volt, mint a szája, és néhány kanál elfogyasztása után a meghatározhatatlan valamiből, amit az egykedvű konyhás kiosztott neki, el is ment az étvágya. Sose számított túl nagy étkűnek, de azért ennél az elkövetkező napokban többet kell ennie, ha nem akar nagyon legyengülni. Viszont egy teát szívesen megivott volna, és tekintetbe véve, hogy odakint a hőmérséklet éppen egy hajszálnyival tartózkodott fagypont fölött, bízott benne, a helyiek sem vetik meg a forró italokat.

A barakkból kilépve az első útjába akadó pónihoz odalépett, kérdőre vonni a nevezett ivó pozíciójára vonatkozólag, igaz, arra nem számított, amit végül sikerült megtudnia: még a tábor határain belül helyezkedett el az épület, nem kellett fuvarért kuncsorognia azoknál, akik rendelkeztek valamilyen gépjárművel. Persze fogalma sem volt, milyen messze eshet ide a legközelebbi település, talán órákat is kocsikázhatott volna odáig, akkor meg egészen kézenfekvő ötletnek tűnt a szomjazó katonák helybeni kiszolgálása.

Egészen addig kellett gyalogolnia, míg a délkeleti automata őrtornyot meg nem pillantotta, amellett állt a közepes alapterületű előregyártott, könnyűszerkezetes épület, rajta egy nem túl biztonságosnak tűnő módon az ajtó fölé szögelt fatáblán a fekete festékkel felmázolt név, és egy különösebb tehetséggel nem rendelkező illető által odapingált, stilizált vödröt ábrázoló logó – eltéveszteni sem lehetett. Négy vagy öt póni üldögélt az előtte felállított hosszú asztal melletti padokon, gőzölgő poharakból kortyolgatva, de nem ismerte fel közöttük a társait, ezért inkább egyenesen az ajtóhoz lépett, és némi hezitálás után benyitott rajta.

Odabentről a kinti szürkeséggel szöges ellentétben álló meleg, narancssárgás fény csapta meg először, majd pedig a kellemes, meleg levegő, igyekezett is beljebb kerülni minél hamarabb, és becsukni maga mögött az ajtót. Egy tágas (legalábbis annál, ahogy kívülről kinézett, jóval tágasabb), barátságos helyiségbe ért, melyben nagyjából féltucatnyi kerek asztal foglalta el a tér jelentős részét, a szemközti falnál pedig a bárpult, mögötte millió iható és kevésbé iható löttyöt tartalmazó, majdnem üres vagy kishíján teli üveggel. A kora délutánra való tekintettel nem volt éppen teltház, néhány asztalnál ültek csak pónik, és persze a pultnál ácsorogtak páran, a kávébarna pultos egyszarvúval beszélgetve.

Amint óvatosan körülpislantott – nem mozgott túl otthonosan a hasonló helyeken –, sikerült egy jókora, régi, krómozottan csillogó kávéfőző gépet megpillantania, ami reményt adott a délutáni teázására vonatkozóan, ugyanis ahol kávé található, ott általában lenni szokott forró víz is, márpedig akkor már csak teafüvet kellett szereznie valahonnan. Azzal talán ráér később is foglalkozni, hogy a szakaszából továbbra sem sikerült senkit megtalálnia. Odalépett hát a pulthoz, és udvariasan várakozott, amíg rákerül a sor, de a többi ácsorgó inkább csak beszélgethetett a pultossal rendelés helyett, mert az rögtön hozzáfordult.

– Mivel szolgálhatok, tizedes?

Nem, ez azért meglepte, nem számított rá, hogy a rendfokozatán fogják szólítani éppen egy ivóban, pedig még az egyenruháján is szerepelt a neve. Ennyire ritkán nem fordulhattak meg itt a tisztek.

– Szia, a nevem Moonshard – nyújtott át egy patát a pult fölött barátságosan, amit a barna egyszarvú el is fogadott.

– Üdv, szólíts csak Mochának. 

Így már rögtön kellemesebben érezte magát, úgy tűnt, megtört a jég, a körülötte állók is szélesebben kezdtek el vigyorogni. Azt sosem értette, ha rossz szemmel nézték a seregben a pónik alkoholizálását, miért engedték mégis, hogy kocsma legyen a táborban? Ha pedig hallgatólagosan mindenki egyetértett, egy fárasztó nap után jól esik meginni valamit, miért kellett a látogatókat kriminalizálni? Sunyi egy dolog volt.

– Van valami teád? – kérdezte inkább, mielőtt még bárki arra a következtetésre jutna, ő is csak beszélgetni jött.

– Hát, nem valami nagy a választék – ismerte be a fejét vakarva Mocha. – Van egy kis doboz gyümölcsteám, meg ez a pár filter fekete. Ha véletlenül jársz a város felé, szólj be, hozhatnál nekem pár dolgot.

– Ha teázni akarok, vegyek magamnak – foglalta össze nevetve Shard, amivel sikerült akarata ellenére kicsit zavarba hoznia a pultost.

– Nem, ne érts félre, de sajnos itt a legtöbben nem isznak ilyesmit. Viszont ötvenhárom féle kávét tudok neked főzni, és akkor bele se számoltam a koffeinmentes verziókat! – tette hozzá Mocha engesztelőleg.

– Köszi, csak egy gyümölcsteát kérek. Ja, és jut eszembe, nem járt itt véletlenül Gunz hadnagy? Szürke póni, sárgásvörös sörénnyel.

– Nem a fenét – legyintett a pultos, miközben megtöltött egy méretes bögrét forró vízzel a kávégépből –, ott vannak a hátsó teremben.

Ezek szerint az az ajtó, amit eddig raktárnak könyvelt el, a hátsó terembe vezetett. Talán az odabent honoló félhomály miatt vont le ilyen téves következtetést, vagy csak a nyílászáró amúgy elég szűkös volta miatt, igazából nem is számít. Mikor kíváncsian bedugta a fejét, és hagyta, hogy a szeme megszokja a félhomályt, egy apró, otthonosan berendezett szobát sikerült megpillantania, régi, kárpitozott bútorokkal és alacsony asztalokkal. Az egész valamiféle klubhelyiségre emlékeztetett, és tökéletesen elütött az ivó többi részétől. Amint befelé fülelt, az állandó (bár azért a tegnapihoz képest javuló tendenciát mutató) sistergésen-zúgáson felül mintha beszélgetést is hallott volna odabentről. Az arcokat képtelen volt kivenni, de ez egyébként is szükségtelennek bizonyult, mert odabentről egy kevéssé nőies, viszont annál barátságosabb hang bömbölt rá rémisztő hangerővel.

– Nézd már, kit fújt erre a szél! Egyszarvúk gyöngye, ide gyere!

Más választása most már egyébként sem lehetett, egy csepp félszegséggel megindult hát a félhomályba. Közelről aztán sikerült kivennie, az egyik kanapén tényleg a hadnagya ül szintén bekötözött fülekkel és néhány nagy tapasszal az arcán, mellette elmaradhatatlanul a River testvérek, meg vagy négy-öt számára ismeretlen póni, akikkel talán itt kötöttek alkalmi barátságot. Amint közelebb ért, az idegenek szorítottak neki helyet az asztalnál, Riverbloom pedig odafordított egy széket a szomszéd asztaltól maga mellé.

Addig, amíg elhelyezkedett, egy percre megszakadt a beszélgetés, mint mindig, amikor új póni érkezik egy társaságba, bár abban azért bízott, nem zavart meg semmit. Szörnyen kényelmetlenül kezdte érezni magát, sohasem szerette, ha nagyobb figyelem irányul rá, alig mert felpislantani a bögréje mögül. Picit irigykedve vette észre, a hadnagynak nem voltak ilyen problémái, a többiek akaratlanul is úgy rendeződtek, hogy ő legyen a középpontban, mindenki rá figyelt.

– Mit iszol, teát? – kérdezte tőle Gunz kiabálva, majd a legnagyobb természetességgel felöntötte színültig a bögréje tartalmát abból az üvegből, amit a patájában eddig szorongatott. – Most kóstold meg! A megboldogult öreganyám is mindig így itta, ragyogjanak neki fényesen a csillagok!

Shardnak akadt egy halvány sejtése, mitől boldogulhatott meg az öreg, amint beleszimatolt szegény, immár erős alkoholszagot árasztó bögréjébe, és mosolyogva cseppet inkább távolabb tolta magától. Valamitől az az érzés kezdte kerülgetni, mintha még életében nem sikerült volna társaságban meginnia egyetlen bögre teát sem.

– Hadd mutassam be egy régi cimborámat! – folytatta a hadnagy a legkisebb zökkenő nélkül a szorosan mellette ülő, hosszabb szőrű, északi fajtájú földpónira mutatva. – Ez itt Wooly, Wooly, ő Moonshield, vagy hogy a túróban is hívnak.

– Moonshard – javította ki Shard, miközben patát rázott a csődörrel.

– Helló, nyuszikám, a becsületes nevem Wooly Ear. Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem.

Megpróbált egy erőltetett mosolyt varázsolni az arcára, miközben az asztal alatt az egyenruhájába törölte a lábát – ezzel a bemutatkozással a csődörnek csak ellenszenvet sikerült kiváltania belőle, de nem akarta megbántani a barátait.

– Hihetetlen, hogy pont itt futottunk össze annyi idő után. Egyébként nem viccel, tényleg a leglehetetlenebb cuccokat is be tudja szerezni – fűzte hozzá Gunz néhányszor barátilag oldalba bökve a mellette ülőt.

– Az azért nem vonatkozik ám mindenkire. De neked bármikor bármit, kedvesem!

Szinte szürreális volt a jelenetben, hogy Gunz nem lőtte le azon nyomban a „nyavalyást”, amiért a kedvesének merte szólítani, hanem még azt is mosolyogva, szinte kislányos pírral az arcán tűrte, mikor Wooly egy puszit nyomott az orrára. Shard levonta a következtetést: mégsem olyan jó póniismerő, mint eddig gondolta magáról, vagy társai jelleme sokkal összetettebb annál, amit feltételezett. A következő pillanat viszont legalább ennyire meglepte.

– Asszem, megyek hányni – jelentette ki Riverfang, és felállt a testvére mellől, majd némileg bizonytalan lábakon kisietett a Vödörből.

– Minek iszik, aki nem bírja! – nevetett Wooly.

– Ó, ne aggódj, a bátyám jól bírja, bizonyára valami más feküdte meg a gyomrát – vágta rá látszólag kedvesen Riverbloom.

– A Rivereket nem kell félteni, nem igaz? Tudnak vigyázni magukra – kommentálta a többi póninak a hadnagy az eseményeket, mint aki semmi különöset nem vett észre, majd Shardhoz fordult. – Jut eszembe, éppen időben jöttél, Shield…

– Shard…

– … mindegy, most akartam elmesélni, hogy mentetted meg az életünket!

– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről is, úgy tűnt, az izgalmasnak ígérkező történet nagy érdeklődésre talált, mégha Shard egy picit kínosnak is érezte a helyzetet. Ugyanakkor még mindig nem emlékezett kristálytisztán a kalandjuk minden részletére, ezért szívesen meghallgatta volna ő is, mi is történt valójában.

– Na, az egész azzal kezdődött, hogy elküldtek minket, derítsünk fel valami szaros rádióadót egy F40-essel – csapott bele a történet közepébe Gunz, nem túl nagy tehetségről téve tanúbizonyságot a mesélés terén, ám ez az egybegyűlteket különösebben nem zavarta.

– Egy F40-essel? – kérdezett vissza röhögve az egyik csődör Shard mellett. – De hát az akkora, hogy ha jobban kinyújtod a lábad, leér a földre!

– Jobb kedvemben olyanokkal szoktam fekvenyomni! – tódította egy másik.

– Látom, ismeritek. Akkor most képzeljétek el, mennyire megdöbbentünk, amikor egyszercsak szembetaláltuk magunkat egy medve osztályú valamivel, bevallom nem a típusjelzésének leolvasásával voltam elfoglalva, de nagyjából így nézett ki.

A hadnagy a két hátsó lábán egyensúlyozva megállt, a mellső lábait többé-kevésbé olyan szögben tartva nyújtotta maga elé, ahogy a Medve gépágyúi helyezkedtek el, és mindehhez ádázul vicsorgott is, amitől Shardot elfogta a nevethetnék, pedig a hallgatóságon látszott, véresen komolyan veszik az eseményeket.

– Már akkor tudtam, baj lesz, amikor Riverék ráengedtek egyet a sínágyúból, az meg meg sem rezdült – folytatta az előadását Gunz.

– Többet nem is lőhettünk, mert az a szemét a rakétáival úgy leszedte az ágyúnkat, hogy közben a hegy mögött álltunk – fűzte bele mentegetőzve Riverbloom –, a kis gépágyúkkal meg inkább nem rohantunk le hősködni.

– Jól is tettétek – helyeselt a hadnagy –, ha lejöttök, két gépünk marad ott, nem egy. Nade, én meg közben menekülnék ezerrel, az a kis roncs meg nem mozdul, ismeritek az érzést, rázom a lábam, mint egy idegbeteg, és semmi.

Sztepptánc szerű mozdulatokkal szemléltette is a próbálkozását, miközben a hallgatóságban ülő néhány pilóta megértően bólogatott.

– Az utolsó pillanatban indultunk meg, de így sem sprintelhettük le a medvét, mert ellőtte a lábunkat. Akkorát zuhantunk, csak úgy porzott, az a böszmenagy állat meg csak fordul felénk, én meg kínomban figyelem, miként közeledik az ágyúcső, esküszöm olyan közel volt, ha nincs ott az üveg, bele tudom dugni a fejem, és akkor biztos voltam benne, nekünk kapáltak.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, csak hogy felmérhesse a hallgatóságán, mindenki átérzi-e a helyzet súlyát, majd felkiáltott, és Shard úgy látta, a mellette ülő összerezzen a hangerőtől.

– És akkor ránk lőtt a szemét, ki akart nyírni minket, én meg azt hittem, Shield már rég kiütötte magát, de nem! Megfogta, értitek, megfogta a pajzsával, tippem sincs, hogy csinálta, de gyönyörű volt, tanítani kellene! Tényleg, megvan a teszt? Mi lett a vége? – fordult megint Shardhoz, tökéletesen meg is feledkezve a közönségéről.

– Ötezerötszáz – felelte Shard halkan, nem szerette volna, ha dicsekvésnek tűnik, azért mégis elég büszke volt az eredményére.

– Kereken?! Fogadjunk, ki se tudták mérni rendesen a meglepetéstől! Jól megmutattad nekik! Értitek, a nyakamba varrják három nappal ezelőtt, csak hogy kicsesszenek velem, erre kiderül róla, hogy másodosztályú, csak jól álcázza magát! Hát gratulálok, haver, lógok neked is egy halálfejjel – azzal a szürke póni felé nyújtott egy patát az asztal fölött.

Shard belecsapott, majd halkan megkérdezte:

– Mi ez a dolog a halálfejekkel?

– Gunz hülye hobbija… – forgatta a szemeit Riverbloom.

– Ja, gyűjtöm őket – büszkélkedett nevetve a hadnagy, miközben feltűrte az egyenruhája ujját a bal válláig, ahol előtűntek a hármas sorokba rendezett, fekete koponyák a bőrébe égetve. Kettő közülük nagyon réginek látszott, a sor végén pedig egészen friss hegek sorakoztak. – Egyszer valaki azt mondta, kilenc életem van, mint a macskának. Ha igaz, ha nem, mint azt látjátok, hatot már elhasználtam közülük!

– Meg még vagy kettőt, nem? Terrapinét sem vasaltad még fel – emlékeztette Riverbloom.

– Milyen igaz. De ezen ma változtatunk.

– Akkor most a kilencediket használod? – kérdezte Shard egy gyors összeadás után, valami megmagyarázhatatlan rossz előérzettel.

– Ugyan, ez csak egy hülye babona! – legyintett Gunz. – Inkább ezt figyeld, neked is hoztam ám valamit!

A széke mellé támasztott táskájából előkapott két, kacskaringós kovácsolt vas mintázatot. Az egyik nagyjából fél patányi lehetett, Shard közelebb hajolva a halálfejet vélte benne felfedezni. A hadnagy a másikat nyújtotta felé, ami valamivel nagyobb lehetett, és egy darabig forgatnia kellett, mire a fém merevítőpálcák erdejében sikerült megtalálnia azt a síkot, amit a tervezője a póni bőrére szánt. Egy üres töltényhüvely körül tekergő kígyó rajzolódott ki előtte, mesteri részletességgel és pontossággal megmunkálva.

– Nagyon szép, de mi ez? – kérdezte zavartan.

Válasz helyett a hadnagy és Riverbloom egyszerre, szinte ünnepélyesen hajtotta fel az egyenruhájának jobb ujját, és Shard megpillanthatta a kezében tartott bélyeg inverz lenyomatát a vállukon.

– A Viperák jele – jelentette ki komolyan Riverbloom az arcára kiült tanácstalanságot látva. – Mindannyiunkon rajta van.

– Ha gondolod, rád vasaljuk – ajánlotta Gunz.

Körbepillantott az asztalnál ülők tekintetét keresve, vajon mennyire kell komolyan vennie az ajánlatot, tényleg létezhet-e ilyen szokás, vagy csak valamilyen ízetlen ugratás áldozata ismét, de mindenki olyan komolysággal meredt maga elé, mintha temetésen lennének.

– Nem… Nem akartál minél előbb megszabadulni tőlem? – kérdezte óvatosan a hadnagytól, élénken emlékezve a néhány nappal ezelőtti beszélgetésükre.

– Ne viccelj, azok után, amit tettél? – Gunz fújt egyet. – Bebizonyítottad, hogy közénk tartozol, nekem ennyi elég. Amúgy se kaphatnék nálad erősebbet, ezért hacsak te nem kéred az áthelyezésedet, Vipera maradsz egészen a halálodig. Na, mit szólsz?

– Mit hülyéskedtek már – kotyogott közbe Wooly széles vigyorral, megtörve a helyzet komolyságát. – Tönkretennétek a kisasszony gyönyörű szőrét? Igazán kár lenne érte, arról nem is beszélve, milyen fájdalmas!

– Ha azt hiszed, egy másodpilóta megijed a fájdalomtól, hát fognak még meglepetések érni – vágta hozzá Riverbloom szikrázó szemekkel.

– Nem, igazatok van, rossz ötlet volt – ismerte be Gunz, miközben lassan nyújtózott egyet. – Kár lenne azért a csillogó bundáért.

– Nagyon szeretném… – motyogta Shard önmagát is meglepve, bár valahol a lelke mélyén sejtette, nem gondolta át eléggé döntését.

– Nem hallottam! – kiáltott rá a hadnagy mosolyogva, miközben oldalt fordította a fejét és kettőt legyezett a fülével.

– Igen, akarom!

– Na, akkor gyerünk, mielőtt még meggondolod magad! – rikkantotta Gunz, felhajtotta a pohara alján lötyögő maradékot, visszapakolt a táskájába, és már talpon is termett.

Kifelé menet a Vödör előtti hosszú asztalnál aztán megtalálták Riverfangot is, amint két másik pónival diskurált iszogatva, Shard nem látta pontosan mit, de a pohár méretéből ítélve meglehetősen erős lehetett.

– Jössz, Riv? – ordított felé Gunz. – Felavatjuk az újoncunkat!

A csődör legurította az italát, és a poharat az asztalra csapta.

– Semmi pénzért nem hagynám ki!

 

***

 

Ébren volt, vagy álmodott? A nap végére annyira kifáradt, ismét egybecsúszott a képzelete és a valóság. Forgott vele a világ, alig állt a lábán, a füle pedig annyira csengett a beállt csendben, szinte beleőrült. Nekitámaszkodott a szobája ajtajának belülről, mire az halk kattanással becsukódott a súlya alatt.

Járt neki a saját szoba a rendfokozatánál fogva. Na persze nem volt túl nagy lakosztály, éppen csak egy mosdót tartalmazott a bejárati ajtó mögött, azzal szemben egy beépített szekrényt; kicsit beljebb a távolabbi falig az ágya húzódott katonásan összehajtott ágyneművel, és a másik falnál a terminál sötétlő képernyőjét leszámítva teljesen üres asztal. Semmi sem mozdult körülötte, tökéletesen egyedül volt, mintha csak az egész délután eseményeit a fantáziája szülte volna.

Nem, az nem lehet, hiszen a helyi érzéstelenítő egyébként is túl gyenge hatásának elmúltával sajgott és lüktetett az egész jobb válla, ahol a bőrét kiégették. Holnap csak rosszabb lesz, bár a társai azzal nyugtatták, nagyon gyorsan begyógyul majd. Gunz szerint szerencsés volt, mert a kórházban kapott méretes dózis antibiotikumnak köszönhetően esélytelen, hogy elfertőződjön a sebe, és ha szépen hegesedik, nem fog eltorzulni a rajzolat sem. Nem túl steril körülmények között intézték a vasalást, Riverék gépe felé vették az irányt a hangárokhoz, és ott kérték meg az egyik technikust, forrósítsa meg a mintát az indukciós kemencében. Igen, aki a Dinamikus Pajzsot képes használni, az jól bírja a fájdalmat, de ez mégis más volt, sokkal valóságosabb. Ha nem kap egy botot a fogai közé, hogy arra harapjon rá, miközben sütik, talán el is töri őket.

Vicces módon a szülei jutottak az eszébe, és az, vajon mit szólnának hozzá, ha megtudnák, mire vetemedett a kislányuk. Persze, semmit, de talán valamelyik testvérét csak sikerülne vele megbotránkoztatni, nem? Elcsúfította magát, tönkretette a bőrét, rossz volt!

Butaság, egyáltalán nem számított nekik. Legközelebb mikor viszontlátja őket, hat láb magas földréteg súlya nyomja majd a hátát.

Lassan lecsúszott az ajtó mellet, és a földre ült. Néhány másodpercig kotorásznia kellett a táskájában, mire előkerült a tárcája az irataival. Előhalászta a hátsó zsebből az apró fényképet, amit még a hangárban készítettek, és halvány mosollyal alaposan megvizsgálta a részleteit, mintha először látná. Igen, nem sikerült a legjobb formáját hoznia rajta, a friss fájdalomtól picit vicsorgott, a szemei félárbocon lógtak, mintha belepislantott volna, sörénye szalmakazalként meredezett az összes lehetetlen irányba.

Vállán a vöröses duzzanattól még alig kivehetően, mégis ott tekergőzött a vipera, mint a mellette felsorakozott három másik póninak is: együtt feszítettek, vadon és halhatatlanul, egy örökkévalóságig tartó pillanatba merevedve. A Vipera szakasz, tele nincstelen, aluliskolázott, trágár, részeges, veszélyes alakokkal, akik egytől-egyig az ő barátai; közéjük tartozott.

Mégis, mikor felpillantott, ismét a szívébe hasított a magány érzése az üres szoba láttán. Ma délután megtapasztalta, milyen is igazából élni, ezek után miként is lehetne képes visszamerülni régi önmagába? Feküdjön le aludni, forgolódjon, míg el nem érkezik a reggel? Üljön le a terminál elé, hátha egy nyitott kommunikációs csatornán talál valakit, akivel értelmetlen dolgokról fecseghet, vagy álljon neki rejtvényt fejteni?

Tegnap még megtette volna bármelyiket, de többé képtelen rá, mintha egyszercsak felnyílt volna a szeme.

Nem, soha többet.

Feltápászkodott, és hirtelen ötlettől vezérelve az ablak alatti radiátorhoz lépett. Teljesen hidegre tekerte rajta a szabályzókart, majd egy rúgással leverte a tengelyéről, és kihajította az ablakon, be az egyik közeli bokorba. Magához vette a párnáját és a takaróját, lecsapta a villanyt, és kilépett a szobából.

Egy pillanatra bizonytalanul megállt a hadnagy ajtaja előtt, aztán megvonta a vállát, és bekopogott.

– Na! – érkezett a válasz álmosan.

Résnyire nyitotta az ajtót.

– Nem megy nálam a fűtés, aludhatok a padlódon? – kérdezte halkan.

– Simán!

A szürke kanca a falnak fordulva feküdt az ágyán a benti félhomályban, túlzottan nem sikerült felébresztenie, mert egy perc múlva ismét egyenletesen mély légzéssel fújtatott.

Lepakolta hát a cuccait a földre, kényelmesen összegömbölyödött rajtuk, és szinte észre sem vette, már át is vágtázott az álmok mezejére. Csak Luna a megmondhatója, milyen kalandok történtek vele ott, de arcán végig békés mosoly ült, annyi bizonyos.

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás