Harc a hídért / Tanító és tanítvány

Tökéletesen látta a várost, a hajnali párás levegő ellenére is – csak balra a hatalmas hegycsúcsok, és a messzeségben elterülő erdő veszett bele a szürke homályba. Mintha egy térképre nézne le, minden utcát kivehetett ugyanúgy, mint a magas házak közötti belső udvarokat, a parkokat, a tereket. Hoofington keleti részén szürke szalagként kacskaringózott keresztül a Rodeo folyó, ami itt fent északon még bőven nem szélesedett ki azzá a parttól-partig másfél mérföldnyi óriássá, mint a torkolatánál, de ahhoz éppen elég szilaj sodrással rendelkezett, hogy épeszű póni meg se kísérelje rajta az átúszást. Ilyesmire legfeljebb sokkal délebbre nyílna lehetősége, bár ott már inkább a távolság jelentette a kihívást.

Odaát terült el Hoofington-Cross, a régi kereskedelmi központ, alacsonyabb és láthatóan korosabb épületeivel. Három híd kötötte össze az újvárossal (ami csak azért új, mert a sárkányháborúk során porig égett), igaz, jelenleg ezek közül mindössze kettő volt járható. Az északi híd helyét mindössze a folyóparton hirtelen véget érő macskaköves út, és a víz közepén szomorúan meredező pillérek jelezték. Még a köztársaság csapatai rombolták le nem egészen két évvel ezelőtt, amikor váratlanul kellett menekülniük, így tartóztatva fel Celestia seregeinek előrenyomulását arra a néhány órára, mire a biztonságos átkelést újra megoldották.

Nem mintha a másik két híd jobb állapotban lett volna. Az Öreg híd, ami a város közepén állt, többé-kevésbé helyre lett hozva, bár a látszólag sem véglegesre tervezett, acélcsövekből összeeszkábált korlát és a fából ácsolt pallók erősen elütöttek a mesterien megtervezett és felépített téglaboltívektől, bár legalább közlekedni lehetett rajta. A Déli híd szerkezete ezzel szemben kókadtan konyult bele a folyó vizébe, ezzel jelezve, senki nem vette eddig a fáradtságot az újjáépítésére, mindössze egy széles, erős karbonlapokból rafináltan egybeszőtt pontonhidat erősítettek szorosan mellé, amin akár a többtonnás csatagépek is átvonulhattak.

Persze a birodalom gépei közül egy darabot sem sikerült felfedeznie. Jó eséllyel a magasabb épületek között bujkáltak, ügyelve rá, hogy fürkésző szemek ne pillanthassák meg őket a városon kívülről. Esetleg ha egy csapat pegazus felderítőt kiküldhettek volna, odafentről gyorsan fény derülne a turpisságra, de hát éppen a pegazusok hiánya miatt jutottak el idáig, szóval olyan nagyon nem panaszkodott. Árulkodó nyomok azért akadtak, mint például a hatalmas, üresnek látszó hangárak Hoffington-Crosstól keletre, a tökéletesen néptelen utcákon komoran végiggördülő szállítójárművek, a stratégiai pontokon felállított barikádok – a birodalom nagyon jól tudta, mi vár rájuk.

Nem, nem sikerült tökéletesen észrevétlenül érkezniük, pedig nagyon vigyáztak rá, hogy ne derüljön ki, mire is készülnek. Az apró előőrsöket, amikkel a Kopasz-hegység hágóiban összefutottak, pillanatok alatt harcképtelenné tették, egyetlen pónit sem hagytak futni közülük. Igaz, időt és személyzetet vesztettek azzal, hogy a foglyokat visszaküldték a legközelebbi helyőrségre, de nem akartak kockáztatni. Minden felderítő kizárólag passzív radart használt, és akik nagyon eltávolodtak a seregtől, kötelezően kikapcsolták a reaktorokat is. Viszont amikor alkonyatkor előbukkantak a Kopasz-hegység utolsó dombjai közül Hoofington mellett, a ritkás fenyőerdő takarásában előreosonva, ameddig csak mertek, már sejtették, minden elővigyázatosságuk hiábavaló: a távolsági rádióadásokat erős, szélessávú zavarójel torzította el, csak a közvetlen kommunikátoraik működtek.

Ettől még koránt sem biztos, hogy a birodalom rájuk vár – vetette fel több pilóta is –, hiszen akár lehetett elővigyázatosságról is szó, amiért a felderítőik elnémultak. Ám könnyen megeshet, hogy idefelé jövet elhaladtak valami mellett, amit nem vettek észre, és Celestia seregei így szereztek tudomást az érkezésükről. Melyik az igazság? Egyáltalán nem mindegy, hiszen a csata kimenetele múlhat rajta, ki az, aki meglepi a másikat. Ha óvatlanul lerohanják a várost, és ezzel belesétálnak a számukra felállított csapdába (márpedig, mint az többször kiderült, a birodalom tisztjei elég gyakorlottak a csapdaállításban), könnyen otthagyhatják a fogukat. Ezért volt mindennél fontosabb a megfelelő információkat beszerezni. A legbiztonságosabb megoldás a légi felderítés lett volna, de erről ugye le kellett mondaniuk, maradt tehát a legősibb közlekedési módszer, a négy lábuk használata. Néhány merészebb póni a harmadik század speciális kiképzést is kapott Darázs szakaszából beosont a városba, hogy elvegyüljön a lakók között, és minél többet megtudjon a helyzetről.

Ezzel ment el az éjszaka, és ez volt az oka, amiért mozdulatlanul lapultak az utolsó dombok között, és messziről figyelték a várost. Ugyan rettenetes feszültség és tettvágy bizsergette minden tagját, valahol picit mégis örült annak a néhány óra nyugalomnak, amit nyertek. Próbált felkészülni az összecsapásra: erőltette a pihenést, talán aludt is egy-két órát, majd minden idegszálával a feladataira koncentrált, átfutott a tananyagon, amit a kiképzéseken a fejébe vertek, és megpróbálta utoljára memorizálni a Borz kezelőszerveinek furcsaságait. Nemsokára reggel lesz, a felderítők visszatérnek, és megindul a támadás.

Társa is feszülten figyelt valamire, látta rajta hátulról is, amint a füleit hegyezi, és minden apró zajt követ velük. A Borz pilótafülkéje hihetetlen meredekséggel lejtett, Gunz feje nagyjából a csípőjével lehetett egy magasságban, bár legalább nem zavarta a kilátásban. A lángszín sörény éppen csak pár tíz lábnyi távolságot takart ki előle, minden mást pont olyan jól látott, mintha maga lenne a pilóta, ami igencsak szokatlan kedvességnek számított a tervezőktől ahhoz képest, általában mennyire beszorították a másodpilótákat. Persze nézelődés helyett hamarosan sokkal inkább a radarral lesz elfoglalva, mégis adott egy kis plusz biztonságérzetet, hogy ha Gunzzal történik valami, lesz esélye egyedül elnavigálni a gépet.

Egy apró zöld lámpa próbálta pislákolva felkelteni a figyelmét a látómezeje szélén, a váratlan eseménytől úgy érezte, mintha megtelne a gyomra jégkockákkal. Eljött az idő.

– Kódolt adás érkezik – jelentette be, miután gyengéden rátámaszkodott Gunz páncéljának váll-lapjára, ezzel kizökkentve a koncentrációból.

Felkattintotta a rádió kapcsolóját, amit eddig a rádiócsend miatt elnémított, és kisvártatva Gingermint hangja töltötte be a fülkét olyan tisztasággal, mintha az őrnagy mellettük ülne. A digitális technika csodája: amíg az adás elég erős, a bonyolult hibajavító algoritmusok teszik a dolgukat, a hangminőség tökéletes – egy bizonyos erejű zavaráson túl viszont a vétel egyszerűen megszűnik.

– Gingermint minden egységnek. Fiúk, lányok, a bújócskáról, azt hiszem, ezzel le is mondhatunk. Hoofingtonban csak az nem tudja, hogy jövünk, aki kómában töltötte az elmúlt két napot.

A kanca rövid szünetet tartott, míg ezt az információt mindenki megemészti, de nem engedte el a csatornát, nehogy a kérdezősködés vagy a káromkodás idejekorán meginduljon. Shard csendben maradt, hiszen pontosan erre számított. Gunz tegnap este megjósolta, hogy ez lesz, és ő hitt neki. Nem úgy ismerte, mint aki csupán pesszimizmusból képes hasonló kijelentéseket tenni, sokkal inkább a hosszú évek tapasztalata beszélt belőle. Azért egy mosoly árnyéka átfutott az arcán, mikor az előtte ülő kanca egy hangsúlyos bólintással nyugtázta, már megint neki volt igaza. A hadnagy személyiségéhez legalább annyira hozzátartozott ez a fajta kivagyiság, mint az éles taktikai ösztönei.

– Többen azt gondolhatjátok, okosabb lenne ebben a helyzetben beásni magunkat itt, a dombok között, és a lehető legtöbb információt megszerezni a városból, mielőtt támadásba lendülünk. – Gingermint most csak rövidebb hatásszünetet tartott, hiszen a megfogalmazásából mindenki leszűrhette, pontosan ez az, amit nem fognak megtenni. – Nos, ha nem is sikerült annyira meglepnünk Hoofington védőit, mint szerettük volna, jelenleg még mindig sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint ha megvárjuk, míg Celestia erősítést küld ide. Márpedig ez akár már holnapra is bekövetkezhet. A Darázs szakasz jelentése szerint jelenleg két század védő bújt el a város falai között, akik közül az egyik nagyobbrészt felderítőkből áll, ez pedig nem jelent olyan tűzerőt, amivel ne szállhatnánk szembe.

– Eszetlenül természetesen nincs értelme közéjük rontanunk, mert akkor a helyzeti előnyüket kihasználva egészen biztosan hátba támadnak minket, és hamarabb ledarálják a páncélzatunkat, mint a folyóig eljuthatnánk. Ha sokáig taktikázunk, akkor pedig még a végén megijednek, visszavonulnak a Rodeo túloldalára, és felrobbantják a hidakat. Mondanom sem kell, ez számunkra a lehető legrosszabb forgatókönyv. Luna parancsa világos, mint a telihold: ha beledöglünk, akkor is át kell kelnünk, mert ez az utolsó esélyünk innen délre indulva szétcsapni a folyó túlpartján állomásozó csapatok között. Ha a hidak elvesznek, a nyílt víz védhetetlen, és nem fogják hagyni, hogy újraépítsük őket – ez már többször kiderült.

– A dolgunkat tovább nehezíti, hogy Hoofington, bár mindig a köztársaság északkeleti határán feküdt, mégis a sárkányháborúk óta rengeteg befolyásos, Luna hercegnőhöz hű család lakja. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy porrá lőjük a várost, világos? Ha bevesszük magunkat a házak közé, nem lőhetünk össze-vissza felelőtlenül. Nem azt mondom, vigyázzatok minden épületre, mintha csak robbanóanyagot tartalmaznának, de a célzott pusztításuk mindenképpen kerülendő. Elsődleges prioritás a hidak épsége. Másodlagos az épületek és lakóinak épsége. Szerencsére ez utóbbiak már mindannyian az óvóhelyekre menekültek, így nem fogunk az utcán tébláboló civilekbe belefutni. Eddig remélem mindenkinek világos.

Egy rövid pittyenés jelezte, az őrnagy leszállt az adó billentyűjéről, ezzel eljött a kérdések ideje, ha véletlenül valaki fel merné vállalni, hogy nem értette meg az elhangzottakat. Shard a maga részéről egy picit aggódott, Gunz az épületekre vonatkozó megjegyzést elengedte a füle mellett, de semmit nem tehetett ellene. Azt ugyanakkor biztosra vette, a hadnagy véletlenül  nem lő szét semmit.

– Asszonyom, itt Typhoon – jelentkezett be a harmadik század egyik főhadnagya. –  Elnézést az akadékoskodásért, de nekem úgy hangzik, mintha enyhe hátrányból indulna ez a bevetés. Talán tárazzunk ki még itt a földre, és kérjük meg őket, hogy ne robbantsák fel a szaros hidakat, amíg átszambázunk rajtuk?

A meglehetősen finom megfogalmazást hallva Shard megengedett magának egy halk kuncogást.

– Attól tartok, főhadnagy, a hasonló diplomáciai megoldások kudarcra vannak ítélve, de ezen felül minden erőnkkel azon leszünk, hogy a helyzetet a magunk előnyére fordítsuk. Bízom benne, az eddig elhangzottakat maximálisan szem előtt fogják tartani, és áttérhetünk a részletesebb terv ismertetésére.

Senki másnak nem akadt ellenvetése, ezért az őrnagy szenvtelen hangon folytatta:

– Először is gondoskodnunk kell róla, hogy a rádióadást zavaró jel elhallgasson, vagyis konkrétan az lenne a legcélszerűbb, ha a saját oldalunkra állíthatnánk. Ezzel egyfelől a birodalom csapatai kevésbé hangolhatnák össze a hadműveleteiket, így nehezebben mérhetik fel, mikor is állnak vesztésre. Másfelől a zavarás a hidak távoli felrobbantását is komolyan megnehezítheti. A Darázs szakasz már magára is vállalta a közvetlen elektronikus robbantás szabotálását, csak a megfelelő időintervallumot kell biztosítanunk, míg a robbanószerkezetek fölött az ellenőrzést megszerzik. Ezzel, azt hiszem, a hidak kérdése letudva, vagyis még annyit, hogy értelemszerűen a nagyobb teherbírású déli híd épsége a legkritikusabb. További taktikai előnyhöz juthatunk, ha a város északi peremén elhelyezkedő erőmű ellenőrzését sikerülne megszereznünk. Ha a város áramellátását megszüntetjük, az egyben azt is jelenti, bármi, ami egy csatagéphez mérhető energiafogyasztással rendelkezik, előbb-utóbb kénytelen lesz beindítani a saját fúziós reaktorát, és ezzel rögtön megjelenik a pozíciója a radarjainkon.

– Ennél többet aligha tehetünk. Ennyi előnynek elégnek kell lennie – nem, elég lesz. Végül ugyanoda lyukadunk ki: a városban elbarikádozott két szakasszal szembe fogunk szállni, és legyőzzük őket. A következő percben mindenki megkapja a taktikai kijelzőjére a küldetés fontosabb paramétereit, a navigációs pontokkal és a pontos időzítéssel. Mivel a zavaró adó elfoglalásáig nem lesz rádiókapcsolatunk a város méretei miatt, az időpontokhoz mindenki maximálisan tartsa magát.

Míg az őrnagy beszélt, Shard jobb oldalán egy kijelző életre kelt, és máris sorolni kezdte az adatokat.

– A jeladó elfoglalását Wine százados irányítja, az ő szakaszát Gunz hadnagy támogatja. Az erőmű Coast századosé, őt az Angolna és a Keselyű szakasz kíséri. Mindenki más itt marad a város határában az általános támadás megindításáig, amit én fogok vezetni. Kérdés van?

– Gingermint, itt Wine – szólalt meg némi hallgatás után a csődör mély hangja a rádióban. – Elég lesz két szakasz a jeladóhoz?

– Ha egyéb kérdés nincs, akkor beszéljük meg a B tervet – felelte az őrnagy. – Ha minden az elképzeléseink szerint megy, akkor a zavaró adó és az erőmű nem kapott és nem fog kapni jelentősebb védelmet. A birodalom legnagyobb előnye a meglepetés, amivel nem élhetnek, ha minden gépük helyzetét felfedik. A radarjukon látni fogják a közeledők csekély számát, de azt nem, hogy a legjobb pilótáinkra és a legerősebb egyszarvúinkra kellene számítaniuk.

– Viszont ha szerencsénk van, és elbénázzák… Ha elkövetik azt a hibát, hogy felfedik a helyzetüket, akkor életbe lép a B terv. Ebben az esetben Wine és Coast amilyen gyorsan tudja, megsemmisíti az erőművet és az adótornyot – az ezt követő káoszban egyébként sem számíthatunk az ellenfél bármilyen taktikai belátására, így az épületek épségének megőrzésére sem. A birodalom pozícióit a csapataink két oldalról bekerítik, és a folyó felé szorítják. Az egyetlen cél: darabokra lőni őket, mielőtt ők kárt tehetnének a déli hídban. A hadművelet ilyen alakulása számunkra kedvezőbb, egyszerűbb, és valószínűleg kevesebb veszteséggel járna. Ugyanakkor ne felejtsétek el, ezzel Luna hercegnő minden haragját is magunkra vonzzuk, pláne, ha a hidaknak baja esik, ezért ez a forgatókönyv kerülendő. Mindenki ért mindent?

Ha nem is ez volt a helyzet, senki sem igyekezett felfedni a tudatlanságát.

– Oké, pónik, akkor mindenki ismeri a feladatát. A visszaszámlálás elindult, T mínusz húsz percről, ami elég ahhoz, hogy a Darázs szakasz gyalogosai elfoglalják a helyüket. Tartsátok szabadon az interkomot fontos bejelentésekre. A Hold legyen ma velünk!

Shard legszívesebben felkiáltott volna, annyira elkapta az izgatottság. Azzal nyugtathatta volna meg magát, ha kiugrik a bőréből, és vágtába kezd, ezzel szemben beszíjazva hevert az ülésében, látóterének szélén őrült tempóban pörögtek a visszaszámlálás századmásodpercei. Tizenkilenc perc és ötvennyolc másodperc múlva megindulnak lefelé a domboldalon, egyenesen oda, ahol az a piros-fehér adótorony meredt az égnek kicsit a jobb patája felé, és ott…

Ott vár rá a birodalom serege. Csőre töltött fegyverekkel csak azt lesik, mikor érkezik meg valami, amire lőhetnek. Lapulnak, várnak, talán éppen ilyen idegesek, mint ő – de ha elérkezik az idő, patájuk ráfeszül az elsütő billentyűre, és akkor a nehézfém lövedékek megindulnak darabokra szaggatni a Borzot és a benne ülő két pónit… Ő pedig egyetlen gondolatával felégeti az összes mozgási energiájukat, hogy ártalmatlanul hulljanak le a porba. Igen, pontosan így fog történni.

Egy hosszú-hosszú percig megpróbálta lecsillapítani a vérnyomását, mire végül ráébredt, a dobolás, amit hall, nem a szíve, hanem Gunz patája az irányítópanelon. Elsőre nem is tudta hova tenni: a hadnagy éppen olyan ideges lenne, mint ő? Nem látta ilyen állapotban azóta, amikor a Medvére várva hevertek a hegyoldalban. Számtalan bevetést élt már túl, mégis ilyen rosszul viselte a feszültséget?

Nem… Semmi köze nem volt a feszültséghez. Gunz magát a várakozást viselte rosszul. Egyszerűen türelmetlenül várta, hogy végre valamit szétlőhessen. Hamarosan elérkezik az ő ideje is, és senki sem fogja megköszönni, aki felkéri egy halálos keringőre.

A táncról azután eszébe jutott egy jónak tűnő gondolat, és játékosan megpiszkálta a hadnagy fülét, aki erre gyors egymásutánban kettőt legyezett vele.

– Miafasz…?! – kezdte Gunz, a hangjából tisztán kiérződött, nem a legjobb passzban sikerült kiszakítania a gondolatai közül, de legalább a dobolást abbahagyta.

– Mit gondolsz, Coral odalent van? – kérdezte a legártatlanabb hangján, ami tellett tőle.

– Ki a jófene az a Coral? – A hadnagy még mindig mérgesebbnek tűnt a kelleténél, viszont már nem a visszaszámlálásra figyelt.

– Hát tudod, Fémláb, a Medvés haverod.

– Haverja ám a rosseb.

– Ugyan, csak jóban vagytok, ha egy egész Sárkányölőt kaptál tőle ajándékba – húzta tovább Shard.

– Ja, ne is emlegesd azt a használhatatlan vacakot, mert menten katapultálok. Egyébként jó hogy mondod, nekem is megfordult a fejemben az elmúlt pár napban, vajon mi lehet vele. Nem lepődtem volna meg rajta, ha összefutunk a hegyekben, bár bevallom, sajnáltam volna. Amennyire siettünk, senki sem várja meg, amíg lerendezzük a kis vitánkat.

– Eddig nem kérdeztem, honnan szerzed az információidat – tapogatózott óvatosan Shard –, de arról nem hallottál valamit, honnan szállították azt a gépet, és hova? Talán abból kiderülne, mi lehetett az úti céljuk.

– Könnyen lehet, hogy ez is le volt írva, de bevallom őszintén, nem oda figyeltem. Egy nagyon jó barátom sokat kockáztatott csak miattam, és nem akartam leleplezni magam azzal, hogy túl sokat tudok. – Gunz egy percre újra a gondolataiba merült, most mégsem a közelgő ütközeten rághatta magát, mert a patája mozdulatlan maradt. Shard sokért nem adta volna, ha nem csak a tarkójával beszélhet, hanem láthatná az arcát is. – Akárhogy is, ha a Rodeón át akartak kelni, ez az egyetlen alkalmas pont több száz mérföldön belül. Ha itt nincsenek, akkor már visszarendelték őket a folyó mögé, vagy valahol innen jóval délebbre keserítik a második század életét.

– Mit tippelsz, mi lett a Medvéjükkel?

– Az szerintem azóta is ott hever, ahova lefeküdt – rötyögött a hadnagy. – Icedrop azt mondta, a saját lábán biztos nem ment onnan el, a trélert meg te roppantottad össze egy szerencsés mozdulattal.

– Bocsánat… – mentegetőzött Shard nem túl őszintén.

– Na, nem mintha ráemelhették volna azt a nehéz dögöt bármivel is. Szóval nyilván otthagyták, és ha kis mázlink is van, hamarabb rendelték őket vissza, mint érte mehettek volna. Ne gondold, hogy sajnálom, Fémláb veszélyes pilóta a monstrum nélkül is.

– Nálad is veszélyesebb?

Ahhoz képest, hogy csak viccnek szánta a kérdést, Gunz meglepően őszintén, minden szokásos handabandázást mellőzve felelt rá.

– Komolyan? Nem tudom. Nyílt terepen nagyon jó, én legalábbis nem láttam rést a képességein. Nem olyan, mint itt a legtöbben, akik megtanultak  vezetni. Ő ösztönös pilóta: a csatagép a saját teste.

Nem, nem erre a válaszra számított, arra pedig végképp nem, hogy a hadnagy így elmerüljön újra a saját borongós gondolataiban. Még mielőtt a hangulat a hatalmába keríthette volna a pilótafülkét, előrehajolt, és bekopogtatott Gunz fején.

– Hahó, Gunz, odabent vagy? Gyere elő! Azt akartad mondani, hogy „ugyan, nálam egyszerűen nincs jobb! Természetesen szétrúgom a szaros seggét annak a nyomorék senkiházinak!"

Amilyen jól utánozta Gunz mély hangját, a hadnagy még úgy is dőlt a nevetéstől, hogy fél lábával a fejét simogatta ott, ahol nem túl gyengéden megveregette.

– Jól van, jól van, belátom, sokkal jobb vagyok! – adta meg magát Gunz. – És különben is azt mondtam, nyílt terepen. Hoofington viszont egy város, márpedig úgy vigyázz, hogy a városi harc koronázatlan királya ül előtted!

– Igenis, asszonyom, Carbon Ink hadnagy, értettem, úgy fogok vigyázni! – vágta rá katonásan, ezzel egyben a Vipera szakasz összes íratlan szabályát megszegve.

– Hallod, neked mióta lett ekkora a szád, teafű pusztító barátom? – nyerítette műfelháborodással a hadnagy. – Ezzel máris kiérdemeltél magadnak öt kör futást abban a szimpatikus erdőben ott szemközt, csak legyen vége ennek a felhajtásnak!

Néhány pillanatra tökéletesen megfeledkeztek róla, hova is készülnek, és felszabadultan nevettek, majd amikor már csak arra telt az erejükből, az oldalukat fogva vinnyogtak jókedvükben. Odakint a nap is egyre magasabbra emelkedve kikandikált a felhők közül, kora reggeli arany ragyogásba burkolva be a várost. Néma csend szállta meg a pilótafülkét, amint az új megvilágításban gyönyörködtek a tájban. Hiába töltötte el őket némi kellemetlen érzéssel Celestia fényes jelképének látványa, a ködbe burkolózó mélyzöld erdő, a szikrázó hófödte hegycsúcsok és a kanyargó folyó ezüstje bőven kárpótolta őket.

– Shard… – törte meg a csendet a hadnagy. – Köszönöm.

Nem, gondolta Shard. Ő tartozik köszönettel. Mindenért, de leginkább azért, mert Gunz oda sem figyelve a nevén szólította.

T mínusz tizenöt percet mutatott a kijelző.

 

***

 

– Gunz, itt Icedrop – szólalt meg a technikus hangja, mikor már alig két percük volt hátra az indulásig. – Átszálltunk a Kobrák terepjárójába, mert annak erősebb a páncélja.

A hátuk mögül egy terepszínűre mázolt, erősen páncélozott jármű gurult fel a dombra, a tetején és a két oldalán büszkén viselte Wine szakaszának kicsit kopottas jelképét. A hátsó, lőrésszerűen szűk ablak vastag üvege mögött egy patának tűnő valami integetett feléjük, ami kizárólag Icedrophoz tartozhatott.

– Oké, haver, vigyázzatok magatokra. Semmi hősködés, megértetted?

Gunz hangjából kihallotta az aggodalmát, ami jelen esetben nem is volt alaptalan. Az adó épületén belül a méretes csatagépekkel nem segíthetnek nekik, bár egyébként is jó eséllyel mással lesznek elfoglalva odakint. Shard úgy ismerte a csődört, mint aki tud vigyázni magára, de egy picit azért ő is félt, nehogy elveszítse bármelyik újdonsült barátját is. Patájával kinyúlt a radar felé, és óvatosan megérintette azt a zöld pontot, ami Riverék Íjászát jelképezte. Mögöttük álltak, ezért nem inthetett Riverbloomnak, csak magában reménykedett, nem esik bajuk nekik sem. Nem, egészen biztosan nem lesz baj.

– Kobra, Vipera, itt Wine százados. Gunz, mienk a déli oldal, tietek az északi. Onnan várható a nagyobb ellenállás, de bízom benne, hogy megbirkózol vele. Még nem volt szerencsénk ekkora ütközetben együtt harcolni, remélem, igazak a legendák, amiket hallottam rólad.

– Az utolsó szóig, százados – felelte Gunz. – Vedd úgy, hogy a torony máris a miénk.

– Ez a beszéd. A környéken az erős zavarás miatt nem tudunk majd beszélni, és az IFF-re se számíthatunk, legfeljebb közvetlen közelről. Figyeljetek egymásra, használjátok a felderítő gépeket üzenetküldésre, tartsátok az időzítést. Világos?

– Igenis, százados – vágta rá a hadnagy szinte azonnal.

– Akkor nyomás, tanítsuk meg nekik, miként is játsszák ezt a játékot! Mindenki sorakozzon be mögém, ne lássák, hányan jövünk. Gunz, a városhoz közeledve használjátok az akkumulátorokat, amíg lehet.

Shard bal felé fordult az egyre erősödő dübörgésre, és izgatottan figyelte, amint a Kobrák elhúznak mellettük, és lerobognak a domboldalon. Kisvártatva egy jókora zökkenéssel a Borz is megindult, kilépett a fenyőfák árnyékából, és csatlakozott a város felé sorjázó acélszörnyekhez. Végsebessége messze nem vetekedhetett a Kisrókáéval, ráadásul igazodniuk kellett a százados kicsit nehezebb, lomhább gépéhez, de a táj így is meglepő iramban száguldott el mellettük; alig akadt ideje megfigyelni, hova lépnek az egyenetlen talajú síkságon. Kihasználta az utolsó másodperceket a nyugodt nézelődésre, és amint arra számított is, különösebb fennakadás nélkül vágódtak be Hoofington külvárosába: a birodalom csapatai nem árulták el a helyzetüket azzal, hogy messziről megkíséreljék feltartóztatni őket.

Enyhe nyugtalanság szállta meg, amikor a város határában lekapcsolta az aktív radart és a reaktort, passzív üzembe állítva át ezzel a Borzot. Külön hálát mormolt a tervezőknek, amiért kilátott előre, hiszen általában a műszerei nélkül úgy érezte magát, mint akit bezártak egy sötét konzervdobozba. Ez a klausztrofóbia most elkerülte, cserébe kényszerítenie kellett magát, hogy befelé figyeljen az akkumulátorok merülését jelző, rohamosan rövidülő csíkra, és a tapogatózólag maga köré varázsolt pajzsára. Itt, a házak között már bármikor rajtuk üthetett az ellenség – ám továbbra sem történt semmi ilyesmi. Mintha csak művészien megformált babaházak között járnának egy elhagyatott gyerekszobában: az utcák gyönyörűen karbantartva, zöld fákkal és virágokkal bőven díszítve, mégis tökéletesen üresen kanyarogtak előttük a szürreális napsütésben, a háztetők nagyjából a Borz derekáig, ha értek. Ez persze változni fog, amint bejutnak a kertvárosból az emeletes épületek közé.

Befordultak egy szűkebb utcába arról a széles sugárútról, amin eddig rohantak, és így már pontosan előttük meredt az égnek a rádióadó tornya. Egy picit le is lassítottak, mert nem akartak beleszaladni az előttük haladókba, és Shard hitetlenkedve figyelte, amint az akkumulátorok állapotát jelző csík is lefékez. Már régen le kellett volna merülniük, de könnyen lehet, kicserélték azokat is a Borz karbantartásakor, mert meglehetősen jól bírták. Még vagy fél mérföldet megtettek, mire a kijelző villogással figyelmeztette a tartalékok kimerülésére.

– Ennyi volt, visszaállunk aktívba – jelentette ki, és Gunz bólintása után felpörgette a reaktort. Rögtön megjelentek a Vipera és a Kobra szakasz gépei a radaron, bár ez utóbbiak abban a pillanatban el is tűntek: most rájuk került a sor az akkumulátoraik felhasználásán.

Az az utca, amin eddig haladtak, egy házfalban ért véget, ahol Wine egy intéssel jelzett nekik, most válnak el az útjaik. A Kobrák jobbra fordultak, hogy a torony déli oldalán kössenek ki, Gunz pedig balra vette az irányt.

– Riv, hallasz? – szólt bele a hadnagy a rádióba, még mielőtt a zavarás teljesen megszüntetné a kapcsolatukat.

– Tisztán és érthetően – érkezett a válasz, bár némi túlzást tartalmazhatott, mert a csődör hangja néhány tizedmásodpercre már meg-megszakadt.

– Rendben vagyunk?

Shard a szemét forgatta. Mióta a táborból elindultak, folyamatosan rágták a két jómadár fülét Riverbloommal, hogy béküljenek már ki végre, de egy szót nem voltak hajlandóak szólni egymáshoz. "Én nem fogok itt pitizni, ha egyszer nekem van igazam!" – ordította Gunz, a csődör meg egyszerűen elengedett minden hasonló témájú kérést a füle mellett.

– Tudod, hogy igen – hangzott most a felelet habozás nélkül.

Ennyi, ezzel el is intézték. Döbbenetes, mennyire hasonlított egymásra a két póni, keményfejűségben legalább annyira, mint világnézetében. Ha hamarabb kinyögik ezt a néhány szót, társaik nem aggódják halálra magukat.

– Látod azt az észak-déli sugárutat a tér szélén, ahol az adó van? Keress egy szimpatikus helyet, és ha bárki megindulna rajta, lődd darabokra.

– Vettem – vakkantotta Riverfang, és már le is fordult jobbra, egy szűk kis utcába, búvóhely után nézve.

– Bluefield – hívta most Gunz az új fiúkat, akik, úgy tűnik, még rendes becenevet sem érdemeltek ki maguknak –, biztosíts három-négy utcát északra, de ha összeakadsz valakivel, húzol vissza, és szólsz nekünk, világos? Picit bosszanthatod őket, de vigyázz a gépedre.

– Bízd csak ide! – recsegte Bluefield hangja, majd ott, ahol Gunz élesen bedőlve elfordult, az apró, szögletes Teknős teljes sebességre kapcsolva elhúzott északra.

Shard az utca végében megpillantotta a teret, aminek a túlsó végében a rádióadó épülete magasodott. A tér közepén két sor fa vett közre egy szökőkutat, mely még most is működött: gyémántként szikrázó cseppeket lőtt a magasba a késő őszi napsütésben. Eljött hát az idő, végre farkasszemet néznek az ellenséggel!

Mielőtt még bármit is tehetett, Gunz a lábait az útba mélyesztve egy émelyítő zökkenéssel állóra fékezte a gépet, olyan hirtelen, hogy ha nincs becsatolva a biztonsági öve, kizuhan a szélvédőn. Alig fogta fel, mi történik, mikor az orruk előtt a ház sarka egy fülrepesztő robbanással apró részekre szakadt, éppen ott, ahol jártak volna, ha tovább haladnak. A hadnagy nem teketóriázott, újra felgyorsítva a jókora por– és törmelékfelhőn keresztül kirobogott a térre.

– Első lecke, ne legyél kiszámítható! – kiabálta Gunz gyakorlatilag magának, hiszen a zavarás régen használhatatlanná tette minden kommunikációs eszközüket.

A rádió épülete mellett egy kisebb, madárszerű felderítőgép állt, egyszínű szürke festésén semmilyen jelképet nem hordott, amiről azonosítani lehetne. Shard radarja semmit sem mutatott azon a helyen, ami nem is volt nagy csoda, elnézve a lábnyi vastag elektromos kábelt, ami az épületből a géphez kanyargott. Kezdte megérteni, miért is nevezte ki Gingermint az erőművet olyan fontos célpontnak. Teketóriázás nélkül a Borz elé koncentrálta a pajzsát, de egyelőre feleslegesen – a kis gép rájuk lőtt ugyan, Gunz viszont elég kiszámíthatatlanul vezetett ahhoz, hogy ebből a távolságból ne lehessen eltalálni őket.

A felderítőgép megugrott, elszakította a kábeleit, és meglepő sebességgel kacsázva eltűnt a rádió épülete mögött, mielőtt még az Ex-20-asok végzetes rádiuszába kerülhetett volna. Shard bajt szimatolt; kizártnak tartotta, hogy a teret egyetlen, ilyen pici gép védje. Ott lesz a többi is valahol, jól elbújva, talán az elbarikádozott keresztutcák egyikében. A biztonság kedvéért fénylő gömböt formált a pajzsából, miközben átszáguldottak a tér bal oldalán, el a szökőkút mellett.

Tíz lépést sem tettek meg, mikor hatalmas döndüléssel megérkezett egy sínágyú nehézfém lövedéke egyenesen a Borz oldalába, éppen csak áthatolva Shard szétterített pajzsán. Ezzel egy időben úgy érezte, mintha egy szatyor téglával vágnák halántékon, csillagokat látott és a fogait csikorgatta fájdalmában.

– Pont balról! – közvetítette vékony hangon láthatatlan támadójuk helyzetét a hadnagynak, aki tétovázás nélkül vett egy száznyolcvan fokos fordulót be a fasor mögé, lendületből letaposva a szökőkút peremét, csak úgy dőlt a felhalmozott víz a medencéből.

Az utca felé fordultak, ahonnan a lövésnek érkeznie kellett, ám a házfalak közé felhúzott, majdnem kilenc láb magas, törmelékből és utcakőből épült barikádtól semmit sem láttak. Gunz a miheztartás végett a Borz egyik ágyújával mély lyukat vágott a falba, félig lebontva a háztömb sarkát is, de a támadójuk megőrizte a hidegvérét, és továbbra is meglapult. Persze hiába is igyekszik, most már tudják, hova bújt, és amikor legközelebb előbukkan, hogy rájuk lőjön, Gunz egész biztosan darabokra szaggatja.

Egyelőre azonban várniuk kellett, a Borz elérte a tér másik végét, és Gunz meredeken bedöntve ismét az ellenkező irányba hajszolta, közben egy pillanatra sem véve le az ágyúkat a barikádról. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban, amikor legközelebb elhaladtak az utcácska mellett, lövések távoli robaját hallották odabentről, és ezúttal egy Párduc kategóriájú közepes gépet pillantottak meg a kőfal mögött, pontosan a hátát mutatva feléjük. Shard csak tippelni tudott a történteket illetően: valószínűleg Bluefield is felfedezte a rejtőzködőt az utca másik végéből, és alaposan fenékbe kínálhatta őket, mire a Párduc kénytelen volt az új fenyegetés felé fordulni.

A hadnagy habozás nélkül közvetlen közelről tarkón lőtte a gépet a még fel nem használt Ex-20-asával, a tucatnyi fémrepesz átszakította az ellenség tessék-lássék feléjük fordított pajzsát, és darabokra tépte a nyakpáncélját. Egyetlen másodperccel később a két pilóta katapultált is a füstöt okádó gépből, ami a gravitációnak engedelmeskedve lassan orra bukott nagyot csattanva az utca kövezetén. Két sarokkal odébb éppen újra feltűnt a Teknős dobozforma sziluettje, Gunz az egyik ágyúját megemelve tisztelgett nekik.

– Második lecke: ne állj egy helyben, ha tudják, hol vagy! – ordította a hadnagy, miközben saját tanácsát megfogadva már robogott is újra keresztül a tér északi szélén.

Shard megpróbálta a nyakát kitekerve szemmel tartani az ellenséges pilóták tandemülését, és görcsbe szoruló gyomorral figyelte, amint az ernyője kinyílik ugyan, de valami forró alkatrésztől nyomban lángra kap a tűzálló kezelés ellenére is. Az egész fém-zsinór-póni-lángoló műanyag paplan gombolyag fekete füstcsóvát húzva maga után tűnt el a látóteréből.

Túl sokat nem merenghetett el a történteken, hozzá kell tenni, szerencsére, mert az élénk fantáziája máris elkezdte saját magát behelyettesíteni a Párduc pórul járt személyzete bőrébe. A pici felderítő gép ezt az időpontot választotta, hogy előrohanjon a rádió épülete mögül, és míg keresztben átszelte a teret a legközelebbi utcáig, megszórta őket az automata ágyúiból. Shard érezte, amint néhány lövedék mentális lenyomata sziklaként csapódik a homlokába, viszont ez csak simogatás volt az előző sínágyúhoz képest. Gunz fenyegetésképpen viszonozta a tüzet a Borz kisebb kaliberű fegyvereiből, de az Ex-20-asok még nem töltődtek újra, így inkább a fasor takarásába húzódott vissza.

A kis gép eltűnt a sarok mögött, viszont az orruk előtt nyaktörő tempóval közeledve felbukkant a Teknős, olyan hirtelen, hogy Shard majdnem felé fordította a pajzsát. A lábakon járó szemeteskuka a Borztól néhány lépésre lefékezett, és Bluefield résnyire felpattintotta a pilótafülke üvegét. Bent, az ülésében eszméletlenül hánykolódó Rowan nem sok jót sejtetett.

– Két szakasz jön északról! Egy perc, és a nyakunkon vannak! – üvöltötte a csődör, és már rohant is tovább fedezéket keresve.

Csak hogy az elhangzottakat nyomatékosítsa, a tér nyugati oldalán futó sugárút levegőjét hangos recsegéssel az Íjász nehéz sínágyúja szántotta fel. Gunz újabb meredek fordulóba kezdett, nehogy véletlenül a nyílt terepre tévedjen. Shard vetett egy pillantást a radarra, amiről időközben leszaladt az apró felderítő gép, talán az érkező felmentő sereghez csatlakozva. A taktikai kijelzőn vészes tempóban fogyatkoztak a másodpercek.

– Gunz, nincs időnk, el kell foglalni az adót, amíg még nyugi van – sürgette meg a hadnagyot, de nem kellett kétszer mondania.

A Borz elügetett a tér déli sarka felé, ahol a páncélozott terepjáró várakozott eddig a technikusokkal egy biztonságos sarok mögött, és intett nekik, hogy itt az idő. Két utcával lejjebb felbukkant az Íjász a hátára szerelt hatalmas ágyút dárdaként maga elé szegezve, és egy újabb hiperszónikus lövedéket engedett el a sugárúton zárótűz gyanánt. A terepjáró vezetőjét sem kellett bíztatni, beletaposott a gázba, és átszáguldott a téren a rádió épülete felé. Gunz közvetlenül mellettük döcögött, hogy Shard pajzsának félgömbje valamekkora védelmet adjon nekik is.

A tér déli oldalának utcácskái közül ekkor bukkant elő a Kobra szakasz, akiket Bluefield szintén riaszthatott, egyik gépük fél karja hiányzott, a másik erősen bicegett, de Wine százados méretes fémszörnye különösebb karcolások nélkül megúszta az összecsapást a teret őrző harmadik géppel. Shard sokat nem nézelődhetett, mert a terepjáró hangos gumicsikorgással lefékezett a rádió épületének lépcsője előtt, a bent tartózkodó hat póni kiugrált belőle, a Kobra szakasz négy tagja géppuskákkal felszerelkezve, Icedrop és Breeze pedig két-két jókora táskával a hátukon. Míg a Borz acél karmaival a díszkövet mélyen felszántva újabb kanyart vett, hogy a nyílt terepről a házak takarásába kerüljön, a technikusok felrohantak a lépcsőn, és eltűntek a tetején ásító kapu mögött.

A radaron lassan hat szürke csillag tűnt fel északról közeledve, és bár az IFF nem azonosíthatta őket, nem fért kétség hozzá, melyik oldalhoz tartoznak. Gunz bevágódott az egyik keresztutcába, és letérdelve a barikád mellé megállt.

– Tedd passzívba – morogta, és Shard már forgatta is a megfelelő kapcsolókat. Ha nem mozogtak, a Borz lemerült akkumulátoraival is bujkálhattak, bár a sötét radaron így nem látták az ellenfeleik közeledését. Gunz intett a tér szemközti oldalán lapuló Íjásznak, ami erre megbillentette a törzsét, mintha bólintott volna.

– Most mi vagyunk a védők, megmutatjuk ezeknek az amatőröknek, hogyan kell ezt rendesencsinálni. Készülj fel, nem lesz sétagalopp – fűzte hozzá kommentárként a hadnagy, majd csend szállta meg a fülkét arra a fél percre, míg a birodalom gépei megérkeznek.

Shard körbenézett, amennyire a szűk szélvédő engedte, ám a Kobra szakaszból senkit sem sikerült megpillantania – mindannyian felszívódtak leshelyet keresve. Óvatosan megtapogatta a szarvát, de egyelőre semmi jelét nem találta a zsibbadásnak, ami az ereje kimerülését kísérte, pedig már vagy öt perce forgatta, lapította és fókuszálta a pajzsot. Eddig jó.

Nem kellett sokat várniuk, mire három foltos, szürke, felségjelzés nélküli gép fordult be a sarkon ék alakzatban. Egyikük szokatlanul erősen páncélozott, tagbaszakadt jószág volt, Shard le merte volna fogadni, hogy azt fogják szétbontani elsőnek. Mindegyikük akkora tűzerőt cipelt magával, amitől már előre sajgott a feje, mégsem lehetett más választása, az érkezők felé fókuszálta a pajzsot. Valahol a hátuk mögött osonhat a másik három is, de velük törődjenek csak a Kobrák.

Riverfang mindössze annyit várt, hogy oldalba kaphassa a birodalom gépeit, előlépett, elengedett egyet a sínágyúból, majd hátrálva eltűnt a sarok mögött. A böhömnagy gép körül felizzott a levegő, mikor a másodpilóta elkapta a lövedéket, viszont Gunz sem tétlenkedett: felpattant a Borzzal, és mind a két Ex-20-ast egyszerre beleürítette az ellenség lábába. A hatást meg sem várva a Borz megfordult, két ugrással megmászta a barikádot, és már a kis utcában rohant, hogy hátba támadja a megmaradt gépeket. A következő saroknál vett egy bal kanyart, majd még egyet, és már a sugárúton száguldott a tér felé, ahol a méretes gép hasalt szétroncsolt lábbal egy gödörben, amibe lassan szivárgott a szökőkút vize. Gunz nem törődött vele, hanem az Íjász felé siető gépet vette célba, ami éppen a hátát mutatta feléjük.

– A másikra figyelj! – érkezett a parancs, és Shard a tér közepe felé kapta a pajzsát, ahol a megmaradt gép várt rájuk.

A Borz a legegyenesebb pályán rohant Riverfang segítségére, mert bár gyorsabbnak tűntek a támadójuknál, így is éppen csak elérhették a sarok előtt, viszont addig is könnyű célpontot nyújtottak. Shard nagyot kiáltva megállított egy halom nehézfém szilánkot, ami az eddigiekhez képest különösen utálatos fájdalmat hagyott hátra a fejében, mintha egy szögekkel kivert bunkóval csapták volna szarvon, a szája fémes ízzel telt meg. Bármennyire is szerette volna, hogy többé ne kelljen hasonlóval találkoznia, nem volt ekkora szerencséje. Gunz végre lőtávon belül került az üldözött géphez, hátba lőtte, majd egy gyors kanyarral a tér közepe felé fordult, és az átellenben feltűnő harmadik birodalmi csatagépre küldött néhány ártalmatlan töltetet a kisebb ágyúiból. Ezzel gyors egymásutánban sikerült mindenki figyelmét felhívnia magára, de a jelek szerint pont így akarta.

– Mi vagyunk a csali, szorítsd össze a fogad!

Shard megpróbált engedelmeskedni, de képtelennek érezte rá magát, hogy egyszerre három felé ossza a pajzsot a fájdalom ködén keresztül.

– Nem megy, túl sokan vannak! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor a koncentrációja megbicsaklott, és a kontrollálatlan pajzs szétoszlott, langyos fuvallatot kavarva a hűvös őszi levegőben.

– Öt óránál! – irányította a hadnagy.

Ó, ez már elég fogódzót nyújtott neki, hiszen erről szólt a kiképzése is, évek gyakorlatát tudhatta a háta mögött. Szinte oda sem figyelt, a fal máris felfénylett a jobb füle mögötti térben, csak hogy a szöges bunkó újra lesújtson a fejére. A fogai hangosan összekoccantak, mintha tényleg megütötték volna, pedig csak a saját izmai akarták megrágni a nyelvét.

A Borz most már eszelősen kacsázott, a szemközti gép el is vétette a célt, a töltet ártatlanul húzott el pár lábnyira tőlük. Vagyis… Mégis okozott valami kárt? A Borz egyenetlen lépteiből arra következtetett, valami módon megsérülhetett a gép lába. Le is lassultak, szinte vonszolták magukat a rádió épülete felé, üldözőik egyre közelebb értek hozzájuk. Gunz egyáltalán nem lőtt rájuk, pedig ennyi idő alatt nem fogyhatott ki a lőszer, beakadt volna a töltést végző automatika?

– Kilenc óra! – érkezett a parancs, mire öntudatlanul balra koncentrálta minden erejét.

A feje szinte felrobbant, szemei elé szürke köd ereszkedett le. Fogalma sem volt már, hol is vannak, merre is tartanak. Valami iszonyatosan rázta, annyit érzett; égető fehér íz áradt szét a nyelvén, kék hangszínben csöngött a füle, és a vér fémes szaga cikázott a szemei előtt.

– Hat óra! – üvöltött rá a mindenható örökkévalóság kérlelhetetlenül, és ő szolgai engedelmességgel varázsolt. Szinte nem is érezte már a fájdalmat, egyszerű belenyugvással meggyőződött róla, hogy a szarva körül a koponyája végigrepedt, ha most felemelné a patáját és megragadná, könnyedén kifordíthatná a helyéből, és borzalmas ecsetként használva szürreális mintákat festhetne vele a fölötte magasodó páncélüvegre a saját pépesre darált agyvelejéből. Percekig a téboly határán billegett, csak egy furcsa, magas, rekedtes nyüszítés nem hagyta elmerülni a sötétségben. Szépen lassan ráébredt, hogy a hang a saját torkából jön, ettől aztán ijedtében rögtön el is hallgatott.

Ni… Nincs több fájdalom? Lassan oszlani kezdett szemei előtt a homály, és megcsodálhatta, amint a Borz lassított felvételként beslisszol a rádióadó háta mögött húzódó utcába. Szinte önkívületben fordította hátra a fejét, és akkor megértette, miben mesterkedett eddig Gunz: a három mohó birodalmi gépet, akik már biztosra vették, hogy elkapják a sérült Borzot, egyenesen rávezette a barikádok mögött lapuló Kobra szakaszra, akik éppen apró darabokra lőtték őket.

Az épület mögött aztán furcsa mód elmúlt a Borz bicegése is, és teljes sebességgel száguldottak végig a keskeny utcán.

– Megvagy, Shield? – kérdezte Gunz. Eszement öröm és valódi aggodalom vegyült a hangjába.

– I… Tú… Túlélem – préselte ki magából a szavakat, és abban a pillanatban el is hitte őket. Valami csiklandozta az ajkait, megvakarta, és ragadós vér maradt a patáján. Ezek után nem volt rá igazán kíváncsi, vajon mi az, ami lassan araszol a nyakán lefelé, a fülei alatt.

– Harmadik lecke, zöldfülűek! – Gunzból obszcén röhögés formájában tört elő a feszültség. és Shard csak most kezdte megsejteni, milyen közel álltak hozzá, hogy otthagyják a fogukat. – Sose ragaszkodj vakon egy célponthoz!

Cseppet sem lassítva befordultak a következő sarkon, és szembetalálták magukat a negyedik birodalmi géppel. Szerencsétlennek megmozdulni sem volt ideje, Gunz mind a két Ex-20-ast rálőtte közvetlen közelről a mellkasába, majd tovább száguldva lendületből fellökte a Borznál kicsit nagyobb gépet, rátaposott, átgázolt rajta. Minden más esetben Shard picit megsajnálta volna a bent ülőket, most mégis mindössze elsöprő kárörömet érzett. A szemetek, soha többet nem bánthatják a barátait, és őt sem.

Valami villogott a jobb oldalán, néznie kellett pár másodpercig, mire a szeme ráfókuszált. A taktikai visszaszámláló volt az, most kellene elhallgatnia a zavarójelnek, ám nem történt semmi. Rajtuk legalábbis nem múlt, bár azt erősen remélte, Icedropnak és Breeze-nek sem esett komolyabb baja. Lassan újra kiértek a térre, ahol most hihetetlen fejetlenség uralkodott el: csatagépek köröztek egymás körül megvadult keselyűkként, izzó wolframot okádva az ellenfelükre. Gunz nem kért tőle több pajzsot, de még ha megtette volna, akkor sem bírt volna meleg levegőnél többet varázsolni. Ehelyett inkább a fasort és a szökőkutat használták fedezékként, és onnan támadták hátba a megfelelő célt nyújtó szürke gépeket.

– Wine, itt Gingermint – szólalt meg a rádió távolról, mégis olyan hirtelenséggel, hogy összerezzent tőle. – Most állt le az erőmű, mi a helyzet az adóval?

– Gingermint, itt Icedrop – vágott közbe a csődör ismerős hangja hadarva, hihetetlen nehéz sziklát gördítve le ezzel Shard mellkasáról. – Öt másodperc, aztán beindul a tartalék generátor, és akkor a zavarás helyreáll, de már dolgozunk raj…

Ismét visszatért a síri csönd, a digitális adást jelző lámpácska kihunyt.

– Áhh, mennyire utálom ezt a rohadt csöndet! – morogta Gunz, csak hogy a következő pillanatban hatalmas dörrenéssel elsüsse az időközben újratöltött ágyúkat. Az előttük keringő szürke gép teljes bal oldala leszakadt, odabentről lilás villámok csaptak elő az elektronika tiltakozásaként. – Úgy látom, végre elfogyott a pajzsuk, nincs már sok hátra!

Ezt érezhették a birodalom pilótái is, mert a még nagyjából egyben levő két gép hátat fordított támadóinak, és cikázva bemenekült a kisebb utcákba. Shard a radaron követte nyomon őket, viszont ha azt hitték, majd Gunz utánuk megy, és csapdát állíthatnak neki, eléggé tévedtek. A hadnagy a legközelebbi barikádig rohant csak, és amögött letérdeltette a Borzot.

– Itt az ideje pihe… – kezdte Gunz hátrafordulva az ülésében, ám a torkára forrt a mondandója, amint meglátta a másodpilótáját. – Jószagú szalma, milyen szarul nézel ki! Biztos jól vagy?

– Ne aggódj, nem olyan rossz, mint látszik – próbálta megnyugtatni az arcára erőltetett mosollyal.

– De le a kalappal, mindet megfogtad! Sose hittem volna, hogy ilyen erős vagy! – kiáltotta a hadnagy, miközben hátranyúlt, és akkorát csapott a lábára, hogy Shard a páncélon keresztül is megérezte.

Talán büszkének kellene lennie magára, mégsem érzett semmit, legfeljebb ürességet. Szórakozottan megtapogatta az idő közben érzéketlenné vált szarvát. Igen, most teljesen elzsibbadt, de holnap reggel egészen biztosan meg lesz a büntetése a végletes mágiahasználatért. Próbaképpen megkísérelt a Borz bal, védtelenebb oldalára egy kisebb pajzsot koncentrálni, ám egyelőre semmire sem ment vele. Gunz valószínűleg észrevette a feje mögött gyúló halvány fényességet, mert nyugtatólag megszólalt:

– Ne erőltesd túl magad, pihenj egy kicsit. A Borznak elég kemény bőre van, kibír pár találatot.

Hátradőlt az ülésében, és lehunyta picit a szemét. Persze, a testét rendesen felpáncélozták a gépüknek, viszont ha egy kötegelt lőszer néhány szilánkja lábon kapja, akkor elvesztik a száguldásból és a gyors irányváltásokból származó előnyüket. Bármennyire is nem szeretett erre gondolni, egy egész vékony szőrszálon múlott csak, hogy most nem ők feküdtek kiterülve a tér szélén a gödörben.

Mire kinyitotta a szemeit, valami megváltozott körülötte, bár nem bírta volna megmondani, mi az, ami annyira szokatlan. De… Igen, azok a fények a rádió panelján eddig sötétek voltak!

– Gingermint, itt Icedrop – csendült fel a csődör kimerült hangja a fülkében. – Az adó a mienk, indulhattok.

– Vettem, Icedrop, szép munka! Megpróbáljuk úgy intézni, hogy már ne jussanak el hozzátok többen. Quartz, Smoke, Log, Wax, hozzatok még egy szakaszt, és gyertek utánam, verünk egy éket a torony északi oldalán. A többiek Coast századost szabadítják fel. Coast, amint odaért az erősítés, hátba támadod a csapataikat északról. Wine, tartsátok a tornyot, amíg oda nem érünk.

– Ez az, végre történik valami! – kiáltotta Gunz. – Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a rádió!

– Soak, itt Wine, innen délre már nem lesz ellenállás, de tudnunk kell róla, ha jön valaki északról. Menjetek Bluefielddel, és ordítsatok, ha belefuttok valamibe.

– Vettem, Wine.

– Gunz, látod őket a radaron? Ha jól számoltam, még három gép itt őgyeleg valahol.

– Nem, sehol sincsenek, vagy árnyékolnak a házak, vagy passzívban mennek.

– Itt Gingermint, most értünk be a házak közé, eddig minden csendes.

– Jíííí-háá!

– Itt Gingermint, ha nincs mondanivalód, maradj csendben, ez az egy csatorna van szabadon.

– Gingermint, itt Smoke, valaki rámlőtt!

– Gyere vissza, Smoke, már látom őket. Most indítják a reaktort. Onnan még húzhatjuk őket délre, addig sem Coasték felé figyelnek.

– Gingermint, itt Coast, nem érünk oda olyan hamar, mint terveztük, egy fél század ébredt fel pár utcával lejjebb.

Shard aggódva hallgatta a rádióban kibontakozó eseményeket, de nem fülelhetett nyugodtan sokáig. A radaron feltűnt a három eddig elveszettnek hitt birodalmi gép, és lóhalálában közeledtek a térhez. Ránehezedett Gunz vállára, de a hadnagy már talpra is állt, és ugrásra készen elhelyezkedett az utcasarkon.

A sugárútról abban a pillanatban kanyarodott be az a pici felderítő gép, amelyikkel legelőször találkoztak, és bármilyen teketóriázás nélkül a rádióadó felé vette az irányt. Nem fordult se jobbra, se balra, szinte oda sem figyelve elrobogott a Borz mellett. Ugyanígy tett a két nehezebbik társa is, akik kicsit lemaradva követték.

– Mi a fene, levegőnek néztek? – vicsorogta Gunz.

Shard már sejtette, mire megy ki a játék.

– Állítsd meg őket! Az épület a céljuk!

Az egyik jelöletlen szürke gép ráemelte a rádiótoronyra a még megmaradt karján csüngő méretes ágyúcsövet, és apró darabokra lőtte az épület tetején az alátámasztását. A piros-fehér acélszerkezet zökkent egyet, majd egy hosszú másodpercig úgy tűnt, nem esett semmi baja. Csak ezután kezdett el lassan dőlni a folyó felé, hogy hatalmas robajjal elfeküdjön a házak között. Közben a két másik birodalmi gép megsorozta magát az épületet, jókora lyukakat ütve a betonfalakon, szilánkokra robbantva az ablakokat.

– Icedrop, itt Gunz, az épületet lövik! A torony ledőlt, megy még a zavarás?

– Nyugi, az a kisebb antennákról megy a tetőn. Mi a pincében vagyunk, de azért ne hagyjátok őket sokáig garázdálkodni.

– Nem terveztük – morogta a hadnagy, miközben már a téren cikázó ellenség felé tartott.

Azok nagyjából rá se hederítettek, egyedül az épülettel voltak elfoglalva. Kétségbeesett próbálkozás volt, az biztos, az egyikük lábát el is kaszálta pár szilánk az Ex-20-asból, Gunz a biztonság kedvéért a másik ágyújával a fekvő gépet még csípőn lőtte. A másik két ellenséggel a Kobrák végeztek, és a sorsukra Riverfang nyomta rá a pecsétet a sínágyújával.

– Negyedik lecke! Ne az épületet lődd, ha ilyen túlerőben vannak a védők!

A hadnagy alig ejtette ki a száján a „túlerő" szót, Shard legnagyobb rémületére vagy háromszakasznyi azonosítatlan szürke csillag bukkant fel a radarernyőn a toronytól északra. Megfagyott a vér az ereiben. Szemernyi esélyük sem maradt a túlélésre, ha azok mind erre tartanak!

– Wine, itt Bluefield, megjött a felmentő sereg!

– Épp a legjobbkor!

– Wine, itt Gingermint. Elvágtuk az útjukat, itt már nem törnek át!

– Gingermint, itt Coast. A folyó felé hátrálnak, nem tetszik ez nekem.

– Gingermint, itt Grasshopper! Valaki lövi a déli hidat! Állítsátok meg őket, nem tudjuk sokáig tartani!

– Wine, hagyj egy gépet a téren, biztosítsátok a déli hidat!

– Itt Wine, az az egy gép attól félek, az enyém lesz, ellőtték a lábam. Gunz, védjétek a hidat!

– Vettem. Riv, Bluefield, utánam!

Hát ennyit a pihenésről, gondolta Shard. A Borzon még szinte egy karcolás sem esett, ezért egyértelmű, hogy nekik kell menniük. Az már annál kevésbé számított, hogy a pajzsa szinte használhatatlan.

Bevetették magukat a rádió épülete mögötti keskeny, kanyargós utcákba, és a folyó felé robogtak. Néha a radarra pillantott, de az IFF nélkül nehezen állapította meg, mit is lát valójában. Az a csillag, amelyik közvetlenül a nyomukban lohol, valószínűleg az Íjász, az északról gyorsan közeledő, majd eléjük is vágó másik pedig csakis Bluefield Teknőse lehetett. Rajtuk kívül még vagy tucatnyian keringtek látszólag céltalanul messze balra, de előttük, a folyó felé nem állta útjukat semmi.

Kiértek egy szélesebb térre, ami egyik oldalán egy park húzódott, és rögtön Shard arcába villant a vörös figyelmeztető fény.

– Gunz, rakéta szemből!

– Fogd meg! – kiáltotta vissza a hadnagy, mintha elfelejtette volna, hogy a pajzsa már kimerült.

Akkor vette csak észre a tér túloldalán felállított barikádok mögött lapuló pónikat. Az egyik hordozható rakétavetőt tartott a patájában, a lábnyi vastag fekete csövet pontosan feléjük fordította. Ha a hadnagy megkínálja őket néhány szilánkkal az Ex-20-ból, semmi sem marad belőlük egy kupac szőrös, pépes húson kívül.

Gunz viszont semmi ilyesmit nem tervezett, egyszerűen elrohant mellettük, a következő utca felé. Shard kétségbeesetten kapta maga mellé a pajzsát, és meglepetésére a varázslat ezúttal sikerrel járt. Persze, említették már neki, amikor nagyon nagy szüksége van rá, a pajzs hajlamos működni, de így is legalább annyira meglepődött, mint a barikád túloldalán hasalók, amikor a kilőtt rakéta még a levegőben felrobbant, több lábnyira a Borztól.

Már a sikoltáshoz is túl fáradt volt. Elengedte magát, hátradőlt az ülésében, és lihegve próbált az eszméleténél maradni, nem sok sikerrel. Csak a hangok rángatták vissza a valóságba.

– Ez volt az utolsó, ígérem! – kiáltotta Gunz, miközben újra a lábára csapott.

– Gingermint, itt Coast. Elhajtottuk őket a rakpartról.

– Itt Grasshopper! Igen, egyelőre a híd biztonságban van. Elkelne pár friss egyszarvú!

– Kinek nem?

– Itt Gingermint! Figyeli valaki azt a három szakaszt kilenc óránál?

– Itt Smoke, bízd ide őket.

– Vettem, Smoke.

– Coast, felétek hajtunk párat!

– Jóságos ég, mi ez a dög?

– Smoke! Ott vagy?

– Gingermint, itt Wax! Két szakasz áttört közöttünk! A híd felé tartanak.

– Gunz, itt Gingermint. Tartsd fel őket!

– Két szakaszt? Jó vicc!

– Quartz, tudsz segíteni nekik?

– Itt Quartz. Ha most hátat fordítunk, végünk.

– Nem érdekelnek a kifogások, a hídnak nem eshet baja!

– Vettem, megyünk.

Világosság áradt szét a pilótafülkében, mire kinyitotta a szemét. Pislogott néhányat, hogy élesebben lásson az erős napsütésben, és egy hatalmas nyílt teret pillantott meg maga előtt: időközben kiértek a Rodeo partjára. Szemben Hoofington-Cross alacsony épületei álltak, és ha jobbra fordult, dél felé, láthatta a csillogó vízfelületen keresztben feketéllő pontonhidat. Apró, sötét alakok mozogtak körülötte, akik kizárólagos alapon a Darázs szakaszhoz tartozhattak.

Legszívesebben visszafeküdt volna aludni egy picit, de nem hagyta nyugodni egy gondolat. Miért is ébredt fel? Ja, igen, valakik közelednek hozzájuk. A radarra pislantott, amivel ez a teória rögtön megerősítést is nyert. Az Íjászt és a Teknőst ábrázoló apró csillagokhoz hat másik közeledett vészes tempóban északról, tessék-lássék ék alakzatban.

– Riv, keress egy jó leshelyet! – adta ki a parancsot Gunz kapkodva.

– Vettem.

Az Íjász alig tűnt el szemközt egy sarok mögött, mikor a birodalom gépei előbukkantak. Ezek nem a jelöletlen, szürke felderítőgépek közé tartoztak, az már messziről látszott, mindegyikük büszkén viselte a mellkasán Celestia óriási arany nap jelképét. A legnagyobb, amelyik elől haladt, lomha, tagbaszakadt szörnynek tűnt, valamilyen meglehetősen izmos állatról mintázhatták a tervezői. A feje két oldalán úgy meredt előre két ágyú, mintha csak szarvak lennének.

A vezérgép még mielőtt kilépett a térre, a földbe fúrta a lábait, és egy egészen rövid pillanatra lecövekelt az utca végében. Shard mintha már látott volna ma hasonlót, bár nehezen bírta felidézni, mikor. Csak akkor ébredt rá, mi is történik, amikor a behemót meglepő fürgeséggel oldalazva a térre ugrott, és egy lövéssel lebontotta a ház sarkát, ami mögött az Íjász lapult. Igen, ez volt Gunz első leckéje, nagyjából húsz perccel ezelőtt, vagy bizonyos időszámítás szerint történhetett két éve is. Bár Riverfang nem dőlt be a cselnek, most mégis képtelen volt rendesen megcélozni a gépet az orra előtt szállingózó por és törmelékfelhőtől. A méretes bestia fürgén átkocogott a téren, mögötte öt kisebb társával.

– A rohadt! – kiáltotta Gunz. – Riv, dögöljek meg, ha ez nem a fémlábú haverunk abban a Bikában! Ő az enyém, foglalkozz a kisebbekkel!

Az íjász válasz helyett teljes sebességgel kirohant a rejtekhelyéről, és cikkcakkban átszelte a teret más fedezék után kutatva. Közben jókora csattanással elengedett egy töltetet a hátán meredező sínágyúból az egyik kisebb gép felé, de annak még friss lehetett a pajzsa, mert a lövedék fennakadt rajta. Riverfang megszórta a gépágyúiból is, mire a pilóta észrevette, hogy egyenesen sosem fog átérni a téren, és végre a támadója felé fordult.

A Borz sem állt sokáig tétlenül, megkezdte a szokásos kitérő kanyargását, az Ex-20-as ágyúkat egyenesen a Bikára szegezte, mihelyt lőtávolba ért. Shard csak várt és várt, ám Gunz még mindig nem engedte bele a lőszert. Nem is lett volna egyszerű dolga, ha el akarja találni, mert Fémláb folyamatosan a gépe legkeskenyebb oldalát mutatta feléjük, és kiszámíthatatlanul változtatta a sebességét, ráadásul éppen akkor ugrott be a téren álló szobor takarásába, mire a hadnagy elszánta magát a tüzelésre.

– Szemét állat! – ordította Gunz, mikor már vagy öt másodperce hiába követte a célkereszttel ellenfelét, inkább hirtelen a kisebb gépek felé fordult, és felváltva ellőtte rájuk a két készenlétben álló kötegelt lőszert. Az egyik megúszta sérülés nélkül, csak a pajzsa roppant össze, a másiknak fél lába lebénult, de még így is tovább bicegett a híd felé.

– Bluefield, állítsd meg!

– De mivel? Ez kétszer akkora, mint én!

– Ugorj elé, vagy mit bánom én!

Most, mikor a Borz legfélelmetesebb fegyverei éppen töltődtek, a birodalom gépei sokkal nyugodtabban folytatták az útjukat, szinte rá se hederítve az Íjászra. Riverfang kétségbeesésében rálőtt az egyik kisebb menekülőre, ám mindössze a fél oldalát sikerült leszakítania, amivel a lendületét nem törhette meg. Bluefield nyaktörő sebességgel száguldott át a téren, és beleeresztett egy sorozatot a gép szétnyílt oldalába, mire az végre eldőlt a tér kövezetén. A Teknős már rohant is tovább, hogy utolérje a legelöl cikázókat.

Elnyújtott mechanikus nyüszítés, és a szokásos zsíros kattanás jelezte, hogy az Ex-20 automatikája újratöltött, Gunz máris a Bikát kereste a célkereszttel. Shard nem lepődött meg túlzottan, amikor az Íjász mögött pillantotta meg a méretes gépet, éppen a másik irányba robogott, mint ők. A hadnagy lefékezte a Borzot, mire Fémláb is fékezett, és Riverfang takarásában maradt.

– Bazdmeg, Riv, húzzál már onnan! – ordította Gunz meglehetősen igazságtalanul, de bármerre is ugrott az Íjász, a Bika folyamatosan úgy helyezkedett, hogy ne nyújtson tiszta célt. – Nem hiszem el, ezt a trükköt tőlem nyúlta!

Shard a toporgás közben ellenőrizte a tér történéseit, és picit megrettenve tapasztalta, hogy a menekülők gépei gyakorlatilag beledöngölték a Teknőst a rakpart kövezetébe, most pedig háborítatlanul tartottak a híd felé. Gunz artikulálatlanul felüvöltött, miután ismét értékes másodperceket vesztett a bújócskával, és a két ágyúját a leghátul futó birodalmi gép felé engedte, ami ettől egy hatalmas porfelhő közepén orra bukott. Nem hiányzott több Fémlábnak sem, már ugrott is ki az Íjász takarásából, és a Bika méreteihez képest meglepő sebességgel iszkolt el a híd felé – ugyanakkor arra azért ügyelt, hogy még mindig csak lapjával forduljon a támadói irányába.

Riverfang észrevehette, hogy azt a monstrumot már nem állíthatja meg, ezért a rakpart szélére lépett, és a Déli hídon éppen legelöl futó birodalmira lőtt a sínágyújával. Annak a becsapódástól rögtön le is szakadt a fél karja, vészesen megbillenve majdnem a zubogó vízbe zuhant, ám a csodával határos módon megőrizte az egyensúlyát, és végül biztonságban átért a túlpartra.

Shard úgy tippelte, már nem tehetnek semmit a mögötte loholó két másik kisebb gép megállítása érdekében sem, viszont talán Fémlábat még elkaphatják. Gunz is hasonló állásponton lehetett, mert gondolkodás nélkül rohant a Bika után, amikor hirtelen a tér északi végéből egy nehézfém töltet recsegett át a levegőn, és darabokra szaggatta a kolosszus feléjük forduló bal oldalát. Shard az érkezők irányába fordult, és Quartz erősen sérült szakaszát pillantotta meg rohanva közeledni.

– Itt Quartz, bocs, de feltartottak.

– A rohadt életbe, haver, most már késő! – kiáltott vissza Gunz mérgesen, miközben még mindig a tagbaszakadt gépet próbálta utolérni, ami már minden óvatoskodás nélkül a széles hátát fordította feléjük, és teljes erejével a híd felé rohant.

Shard felesleges potyautasnak érezte magát, amint a másodpilóta ülésében zötykölődött. Bárcsak tehetne valamit! Talán ha többet foglalkozott volna a mágiájával, akadna egy megfelelő varázslata az ilyen esetekre. Bár az is igaz, hogy a puszta gondolatra is hasogatni kezdett a szarva, gyorsan az eszébe juttatva, ma már mindent megtett, ami tőle tellett. A birodalom három kisebb csatagépe már eltűnt a szemközti oldalon a házak között, Quartz szakasza hiába próbálta legalább az utolsót a folyóba borítani egy elhibázott lövéssel, a Bika pedig már lefelé robogott a töltésen, szinte komikus tempóban kapkodva a lábait. Hiába tépte szét a hátpáncélját egy utolsó kétségbeesett találat, meg már nem állíthatta semmi.

A hadnagy is megérezhette ezt, mert lassítani kezdett, és végül megállt. Az Ex-20-asai éppen abban a pillanatban csattintották a helyükre halált hozó töltetüket, amikor a Bika a hídra lépett. Gunz a célra emelte az ágyúkat, de nem sütötte el őket. Shard mintha remegni látta volna a vállait maga előtt a tehetetlen dühtől.

Fémláb a híd közepére ért, egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította a Bika összes ágyúját, és a köztársaság döbbent pilótáinak szeme előtt apró darabokra lőtte a hidat maga alatt. A méretes csatagép abban a pillanatban megbillent és a folyóba zuhant, amint a karbonlapok beszakadtak a lábai alatt, az erős sodrás még a több tonnás súlya ellenére is rögtön magával ragadta a híd széttépett darabjaival együtt. Az utolsó pillanatban a Bika pilótafülkéjének üvege lerobbant, vezetői katapultáltak.

Shard fáradtan figyelte, amint a rikító narancssárga ernyő kinyílik, és a dupla ülés a két pilótával lassan ereszkedni kezd valahova Hoffington-Cross belvárosa felé. A borz ágyúi a levegőbe emelkedtek, és egy pillanatra megrémült, Gunz azt tervezi, hogy szétlövi őket, amikor a hadnagy öblös kacagása betöltötte a pilótafülkét. Nem, ezek szerint egyáltalán nem dühében reszketett, hanem a nevetés rázta, nem lövésre tartotta az ágyúit, hanem tisztelgésre.

– Haver, nem hiszem el ezt az arcot! Esküszöm, meghívom piálni, ha legközelebb találkozunk! – röhögött a hadnagy félig hátrafordulva.

– Azt hittem, ennél rosszabbul érint majd… – vigyorgott vissza bátortalanul.

– Micsoda? A híd? Szarok a hídra! Figyelted, a nyavalyás direkt úgy intézte, hogy egyszer sem lőhettünk egymásra! Mintha csak mentegetőzött volna, amiért most nem rendezhetjük le, melyikőnk is a jobb pilóta, mert más dolga van! – Gunz nevetve a műszerfalra csapott. – És komolyan mondom, rengeteget fejlődött, mióta utoljára láttam. Lenyúlta a saját bújócskázós taktikámat, és felhasználta ellenem! Hi-he-tet-len! Mit is mondtál, hogy hívják? Core vagy Coral? Lassan, esküszöm, megtanulom a nevét.

Ugyan Shard nem vette biztosra, hogy Fémláb tényleg Gunztól nyúlta a fortélyait, és nem saját magától jutott hasonló következtetésre hasonló helyzetben, de igazából ez nem is számított. Egyszerűen csak örült a barátja vidámságának.

– Gingermint, itt Quartz – harsant a rádióban. – A hidat lerombolták, ismétlem, a Déli híd megsemmisült.

– Itt Gingermint, az hogy a fenébe történhetett meg!? Bár, tudod mit, majd elmeséled később. Most segítsetek megszabadulni a nyakunkon maradt birodalmi gépektől. Műszaki szakasz, valaki kerítsen nekem egy hidat, mielőtt még Celestia ideér.

 

***

 

Végül, Shard legnagyobb örömére, nem kellett újabb harcba bocsátkozniuk. A birodalom pilótái amint észrevették, hogy többé már nem kelhetnek át Hoofington-Crossba, nem kaphatnak erősítést a túlpartról, és a híd elpusztítását végül mégis elvégezte egyikük, rögtön a földre fektették a gépeiket a megadás jeleként. Akadt ugyan egy-két keményebb fejű póni közöttük, aki a végsőkig tervezett ellenállni, őket a túlerő gyűrte le hamarosan. Gingermint parancsára csak a fegyvereiktől, legrosszabb esetben a lábuktól szabadították meg a csatagépeiket, hiszen ha már az elsődleges célját a köztársaság serege elbukta, legalább igyekeztek a helyzetet az előnyükre fordítva annyi pótalkatrészt összeszedni, amennyit csak lehetséges.

Gingermint az új híd felállítására tett hirtelen próbálkozása is csúfos kudarcba fulladt. Abban reménykedve, hogy a folyó keleti oldalára menekült birodalmi gépek a sebeik nyalogatásával lesznek elfoglalva, a műszaki egységek sebtében nekiláttak egy újabb, kisebb pontonhidat felhúzni a régi roncsain, vagy két szakasz csatagép asszisztálásával, de egy váratlan pillanatban Hoffington-Cross házai közül felbukkant egy fémszörny, egyetlen lövéssel tönkretette fél órás munkájukat, és mielőtt még móresre taníthatták volna, már nyoma is veszett. Ilyen körülmények között lehetetlennek tűnt hidat építeni a város környékén. Márpedig pár ezer lábbal lejjebb a Rodeo keleti partja sziklafallá magasodott, így ez volt az egyetlen alkalmas helyszín sok-sok mérföldes körzeten belül, míg csak lent, délen a folyó el nem érte azt a síkságot, ahol Celestia és Luna erői egyébként is patthelyzetben feszültek egymásnak.

– Nos, pónik, ez a helyzet – fejezte be a beszámolóját Gingermint a rádióban, nem sokkal több, mint két órával azután, hogy a köztársaság első gépei lerobogtak a Hoofington mögötti domboldalról. – Valójában számítottam rá, hogy a hidat képtelenek leszünk biztosítani, hiszen valamit lerombolni sokkal egyszerűbb, mint az épségét megőrizni. Ahhoz képest viszont, hogy a birodalom eddig nyugodt átkelőként használta az egyébként is köztársaság-párti várost, és gyáván meglapulva azt hitték, meg tudják akadályozni a visszafoglalását, a mai csata mégis eredményes volt. Nagyon elégedett vagyok veletek, mert súlyos sérültjeink ugyan vannak, viszont senki sem halt meg, mindössze néhány csatagépet vesztettünk el, és annál is sokkal többet sikerült zsákmányolnunk Celestia erőitől. A város épületeit nagyrészt sikerült épségben megőriznünk, amivel azt hiszem, kivívtuk a lakosság háláját. Erről nemsokára magatok is meggyőződhettek, hiszen a zavaróadót elhallgattattuk, és a közszolgálati rádió, ugyan kisebb teljesítménnyel, de helyreállt. Így az óvóhelyekre menekült pónik hamarosan előmerészkedhetnek, és ismét megtöltik majd a várost élettel.

– Sajnos előreláthatólag még az este folyamán megérkezik a folyó keleti partjára az erősítés, de amilyen könnyen ők megakadályozták, hogy átkeljünk, úgy nekünk sem lesz nagyobb feladat feltartani őket. A beosztásotokat nemsoká megkapjátok, a Rodeo partján állandóan négy szakasz áll készültségben, a többieknek lesz idejük pihenni. Hogy pontosan meddig, azt nem tudom. A jelentést elküldtem Luna hercegnőnek, de még nem avatott be a hosszabb távú terveibe. Aki szolgálatban marad, annak jó vadászatot kívánok, a többiek letehetik a gépeiket a Városháza téren, nekik találunk majd szállást. A Hoofingtoni Hold Ellenállási Mozgalom tagjai már várnak minket, ők fognak segíteni a birodalom maradék erőitől megtisztítani és biztosítani az utcákat, valamint a sérülések ellátásában is számíthattok rájuk. Vége.

Még be sem fejezte a mondanivalóját, a Borz már meg is indult a jelzett találkozóhelyre. Shardnak sem volt semmi kifogása a terv ellen – biztos a frissebb, vagy legalábbis kevésbé megviselt pilótákat osztották be az őrségbe, mert az ő taktikai kijelzője üres maradt. Nagyot sóhajtva kicsatolta a biztonsági övét, meglazította a hosszútávon kényelmetlen kompozit páncéllemezt a mellkasán, felhúzta a lábait, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a másodpilóta szűkösre méretezett helyén. Ez jelen esetben azzal járt együtt, hogy a két hátsó lábát kinyújtva Gunz feje mellett a szélvédőnek támasztotta, ám a hadnagy semmit nem szólt, csak kedvesen vigyorogva meglapogatta a lábszárát.

A téren, ahova tartottak, már a második zászlóalj fele felsorakozott, és rajtuk kívül néhány ismeretlen földpóni is őgyelgett látszólag céltalanul. Úgy nézte, a csata végeztével a hatodik század gépei kezdtek egészen hasonlatos külsőt ölteni a harmadikéhoz: már nem csak ez utóbbiak voltak ütött-kopott, hiányos vagy sérült állapotban. Az azért meglehetős boldogsággal töltötte el, hogy a lassan felnyíló páncélüveg fülkeablakok mögül fáradt, de épségben levő pónik kászálódtak elő. Mikor Gunz besorolt a csatagépek falába, az Íjász, aki eddig hű társként követte őket, szintén melléjük lépett, majd megállt. A színezett üveg sem rejthette el a szeme elől az odaát széles mosollyal integető Riverbloomot, bár azon meglepődött, mennyire nehéznek érezte a patáját, mikor felemelte, hogy visszaintsen.

– Mi a fene, hadnagy! – szólt rájuk Gingermint, aki már a földön ellenőrizte az érkezőket, miközben Gunz kifelé kászálódott a pilótafülkéből. – Egy bokorban aludtatok eddig? Ezen a gépen egy karcolás nem sok, de annyi sincs!

– Mert az én társam a legerősebb egyszarvú az egész rohadt köztársasági seregben, és erre marha büszke is vagyok! – vágta rá Gunz Shard felé kacsintva, majd egy huppanással az őrnagy mellett termett, és onnan segített a dicsérettől enyhén vöröslő fülű másodpilótájának a folyton összecsukló lábai ellenére is épségben földet érni.

– Shard, neked viszont az első utad az elsősegély helyre vezessen, megértetted? – emelte fel a patáját Gingermint fenyegetőleg. – Rettenetesen nézel ki.

– Igenis, asszonyom! – felelte fáradtan.

– Mi az a tömeg, a fogadóbizottságunk? – kérdezte Gunz a tér szélén gyülekező pónik felé intve.

– Nem tudom, én csak rádión beszéltem velük eddig, kérdezd meg tőlük – vetette oda félvállról az őrnagy, és már lépett is tovább Riverék gépéhez.

Shard a fél lábát odaadta volna abban a pillanatban egy hasonló szerkezetért, mint amivel Fémláb közlekedett, de azt sem bánta volna különösebben, ha valaki elviszi egy hordágyon. Csupán minden akaraterejét összeszedve bírt megállni a patáin, és még így is rászorult néha, hogy Gunz oldalának támaszkodjon. Amint a házak felé tartottak, egy csapat vidáman ünneplő, holdacskás zászlót lengető civil galoppozott feléjük, mintha minden másodpercben készen álltak volna erre, amióta Celestia elfoglalta Hoofingtont.

– Nézd, fiam, itt jönnek a hősök, akik felszabadították a várost! – kiáltotta az egyik csődör a csikójának, mikor melléjük értek.

– Nem, haver, a hősök ott jönnek – mutatott hátra a válla fölött Gunz a felsorakozó csatagépek mellett mit sem sejtve beszélgető Gingermint és Riverék felé. – Nekünk csak azt áruljátok el, merre találjuk a legközelebbi kocsmát!