Barátok / Ellenségek

Az üvegfal mögé mindössze tompa puffogásként szűrődött be a méretes teremben ordító zene, hozzá kell tenni, szerencsére, mert így sem bírt rendesen a feladatára koncentrálni. Elég sötét is volt, éppen csak a fejük felett lassan dülöngélő lámpa világította meg az asztal körül ülőket, leszámítva a színpad felől érkező, néha keresztben átfutó fénycsíkokat. De több a jelen helyzetben nem is kellett: pont jól látta a szemben ülő Bluefield homlokán meginduló izzadtságcseppeket, Quartz idegesen cikázó tekintetét a bal oldalán, és Coast rutinos, érzelemmentes fapofáját a jobbján.

Ugyanilyen jól kivehette a patájában tartott lapokat is. Akárhogyan is kombinálta őket az asztalon heverő társaikkal, két párnál értékesebbet ebből már nem lehetett összekaparni. Nagyjából vállmagasságba emelte hát a kártyáit, hogy a mögötte ülő egyszarvú is jól lássa.

– Shield, nézd már meg, mijük van, és ha ennél értékesebb, dobbants kettőt – súgott hátra direkt hangosan, hogy a feszültséget humorral oldja egy picit.

Bluefield rögtön az asztalra vágta a lapjait, pedig Shieldnek nyilván esze ágában sem volt megmozdulni.

– Gyere csak mögém leskelődni, kis barátom, és csomót kötök a nyakadra – morogta Quartz kedélyesen, de a biztonság kedvéért a szügyéhez közelebb húzta a kártyáiból formált legyezőt.

– Ne a szádat koptasd, drága hadnagyom – reccsent közbe Coast. – Tartod vagy sem?

A körülöttük üldögélő néhány kibic helyeslően morgott, így hát nem maradt más választása, mint dönteni végre. Jó, Bluefield az előző emelést csak becsületből tartotta, ez tökéletesen látszott rajta, nem lehetett nála legfeljebb egy magasabb értékű pár. Quartz nagyon várt valamire, neki talán jobb lapjárása is lehetett… A századosnak pedig, amekkora blöffkirály, tuti nem volt semmije. Az ilyen játékosokat utálta a legjobban, izomból emelt, mert a mellette tornyosuló fizetése is legalább kétszer akkora értékű lehetett, mint az ő zsoldja.

Aminek a nagy része már ráadásul az asztal körül oszlott el, a többiek pénzkupacában. Mennyi is maradhatott belőle? Egészen biztosan túl kevés. Nem baj, tegnap este megérkezett a málhájuk, abban akad még két-három üveg pia, aztán meg valamiképp majdcsak kihúzza. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen le a csekély méretű pénzhalomra maga mellett – ha most bárki idegesnek látja, már dobhatja is el a lapjait.

– Jó, hát legyen – vigyorodott el a lehetőségeihez képest őszintén. – Tartom, és emelek még ötvenet.

Középre tolta az összeget, közben csalódottan megállapíthatta, ha most bukik, a következő körre már nem lesz lóvéja, de azért elégedett ábrázattal dőlt hátra a székében, éles szemekkel a kártyapartnerei reakcióját figyelve.

Bluefield a szemét forgatta, és az elhasznált lapok közé tolta a kártyáit. Coast a szokásos fapofájával robotként csúsztatta be az emelését.

– Shard, áruld már el, mije van a szemétnek? – kérdezte Quartz vicsorogva.

– Színsora, mi más – vonta meg a vállát Shield ártatlan ábrázattal.

Egy pillanatra mókás ráncba gyűrődtek Quartz szemöldökei, amint az asztalon heverő lapokat vizslatta, Gunz alig bírta ki nevetés nélkül. Természetesen ebből színsort semmiképp se csinálhatott volna.

– Akkor kapjátok be – vágta végül az asztalra a lapjait a csődör olyan stílusban, mint aki pokrócot reggelizett.

Különösebben nem értette, min húzhatta fel magát ennyire, hiszen olyan vészesen sokat még nem is vesztett. De eddigi életének abban a jó kétharmadában, amióta pókerezéssel mulatta a szabadidejét, találkozott már mindenféle teremtménnyel. Előfordult közöttük például egy méretes, mégis kecses patás Saddle Arabiából, akinek hiába magyarázták egyszerre hárman is, hogy blöffölni nem csalás, hanem egyenesen a játék része, akkor sem volt hajlandó – és akadt olyan zebra is, aki gondolkodás nélkül belevágta az asztalba a dárdáját, átszúrva ezzel a kártyapaklit, amikor először elnyerték a pénzét.

Megvonta hát a vállát, és kíváncsian Coast felé fordult.

– Akkor terítsünk – mondta a százados, és különösebb habozás nélkül felfordította a lapjait. – Két pár, ász-király.

Gunz kitörő örömmel dobta az asztalra a patájában szorongatott kártyalapokat.

– Mekkora mázlista disznó vagy te, haverom, hát nem elnyerted az utolsó talléromat is?! Ez is két pár, de csak nyolcas a vége!

Pedig szívesen játszott volna még, ám arról szó sem lehetett, hogy kölcsön kérjen valakitől. Nem, akadt éppen elég ismerőse, aki elkövette már ezt a hibát, és soha nem lett jó vége. Egy úripóni tudja, mikor kell abbahagyni.

Míg Coast két patával átölelve maga felé terelgette az érmekupacot az asztal közepéről, vetett egy pillantást a megmaradt öt tallérjára, majd a patájára söpörte és Shield felé nyújtotta őket.

– Ha megkérlek, hozol nekünk egy kör piát ebből? Meglehetősen kiszáradt a torkom.

– Hagyd, most én fizetek – próbálta eltolni magától a lábát Shield.

– Majd fizeted a következőt. Tudod, mennyire égetné a zsebem, ha el kéne raknom.

Az egyszarvú kicsit kelletlenül elvette a pénzét, és a pult irányába indulva eltűnt a tömegben.

Pedig amikor tegnap a kihalt utcákon sétáltak, mennyire nem gondolta volna, hogy itt ilyen sok póni lakik! Több ezer, sőt, több tízezer is lehetett, akik közül jó pár száz ugrált most odalent a tánctéren, vagy támasztotta a pultot italra várva. Sikerült ezek szerint az egyik menőbb helyi klubot kiszemelniük a szállásuknak, vagy egyszerűen mindenhol ennyien lehettek? A nomád körülmények között eltöltött utóbbi néhány hónapban teljesen meg is feledkezett róla, milyen érzés egy igazi nagyvárosban járni?

Hoofington pedig nagyobb volt még a szülővárosánál, El Pintonál is. Hozzá kellett szoknia. Itt csak az a helyiség, ahol most néhány ismerősével helyet foglaltak, nagyobb területen terpeszkedett, mint az északi táborban a Vödör. A lakosztályuk akkora volt, mint az a terem, ahol az eligazításokat tartották. És ráadásul, ha ez nem lett volna elég, a portán külön szobát akartak adni Shieldnek és neki. Egy pillantás az egyszarvúra meggyőzte róla, hogy nem díjazná az ötletet, és utólag maga is jobban örült a társaságnak. Meg is bolondult volna egyedül egy akkora szobában.

Abból sem lett különösebb baj végül, hogy összesen egyetlen franciaágy terpeszkedett a közepén. Shield eleve a földre dobta le a matracát, amit egészen addig furcsállt, amíg meg nem próbált elaludni az ágyban. Nem neki találták ki, az tuti, rohadtul kényelmetlen volt.

Reggel a szobaszerviz szerepét betöltő egyenruhás póni biztos teljesen hülyének nézte őket, amiért a hatalmas szoba padlójának közepén ágyaztak meg maguknak mindketten.

Shield állapota miatt őket nem osztották be őrjáratra még ma sem, pedig az egyszarvú, miután lezuhanyozott, egészen kulturáltan festett. Eltűntek a vérfoltok a szőréből, megfésülködött, valamilyen furcsa, illatos olajat kent magára, amit a fürdőszobában találtak apró tégelyekben (tegnap este majdnem bele is ivott az egyikbe, ha Shield nem világosítja fel, egy hétig csuklana tőle egyhuzamban), szóval pici hunyorítással tényleg eladta volna nemesi származéknak. Bluefield is megúszta, nyugodtan pihenhettek Rowannel, pedig mindössze két karcolást szerzett a füle alá – nem is rossz, ahhoz képest, hogy a gépüket, a Kukát dobhatták a kukába.

Egyedül Riveréket osztották be egy másik szakasszal őrségbe, mert ők a harcmodorukból adódóan sérülés nélkül úszták meg az ütközetet. Végül is jobban nem is alakulhatott volna, hiszen ha Riv éles szeme pásztázta a folyópartot, nyugodtan aludhattak, az biztos – csak azt sajnálta, hogy emiatt, na meg, mert úgy szétszórták őket a hatalmas területű fogadóban, alig beszélhetett vele. Akkor jött le a pincében megbúvó klubba, amikor ők már javában kártyáztak, valószínűleg nem régen ébredhetett fel. Most a szomszéd asztalnál ült, és szokása szerint szótlanul fülelte a körülötte beszélgetők történeteit az orra alatt halványan somolyogva, miközben néha meghúzta a patájában tartott flaskát.

Oda akart szólni neki, mert még mindig nem kért elnézést, amiért a csata hevében üvöltözött vele, de mielőtt még megtehette volna, Shield visszatért egy malomkő méretű tálcát egyensúlyozva a patáján – a varázserejét ezek szerint még nem akarta használni –, és mindenkinek lepakolt egy-egy pohár valamit. Visszajárót nem hozott, pedig a köztársaság katonái ma fél áron ihattak. Miért nem egyből ingyen? Megérdemelték volna, miután megmentették a várost. Talán attól félt a tulaj, bepiálva nagy jókedvükben szétszedik a helyet? Abba bele se mert gondolni, vajon a szállásuk után mekkora számla érkezik majd Lunának.

Felhajtotta az egyiket az asztalra kipakolt pici pohár tequilák közül, és kísérőnek kortyolt párat a teli korsó, meglehetősen gyenge, bár legalább finom sörből, amikor hirtelen két selymes szőrű pata takarta el a szemeit, és egy kellemesen ismerős hang suttogott a fülébe.

– Kitalálod, ki vagyok?

Ha szimplán tippelnie kell, akkor rávágja, hogy Shield, de nem, az egyszarvút most ki lehetett zárni, mert éppen az asztal másik végében osztogatta körbe az italokat, meg egyébként sem volt általában elég pajkos az ilyesfajta megmozdulásokhoz. Akkor viszont lehetett még Riverbloom, akit például ma még nem látott, pedig biztosan nem maradt el túl messzire a bátyjától, bár a bundája illata neki teljesen más. Honnan is ismerős ez a kedves hang, ez a halvány esőillat?

– Nézzétek már, egy pegazus! Mit keresel itt, rohadt áruló? – szólalt meg hirtelen nem messze jobbról egy hang, amitől rögtön elhalkult a beszélgetés a teremben.

Egy pillanatra eszébe jutott kérdőre vonni a megszólalót a stílusa miatt, ám az agyának egy másik részlege átvette a parancsnokságot a teste fölött, és hirtelen erősen megszorította a szemeit eltakaró lábakat, mintha arra készülne, többet nem is engedi el őket. Ha a mögötte álló póni egy pegazus, akkor nem lehet más, mint…

– Rosebead! – kiáltotta, maga is meglepődve rajta, mennyire remegett a hangja. – Magasságos szalmaszál, ezt egyszerűen nem hiszem el!

Félve fordult meg, talán attól tartva, ha hirtelen mozdulatot tesz, még a végén felébred, ám semmi ilyesmi nem történt. Mögötte ott csillogott a legszélesebb vigyor, és a két legmélyebb bíbor szem, amit valaha látott. Barátnője pontosan úgy nézett ki, mint emlékezett rá, vagyis… talán az arca mintha kicsit lefogyott volna, és a tollai talán tépettebbek… De hát az idő egyiküket sem hagyta érintetlenül. Fittyet hányva a körülötte egyre sokasodó kíváncsi vagy ingerült pillantásokra átölelte a kancát, és a hosszú évek minden nélkülözésével magához szorította, csak úgy ropogtak a patái alatt a vékony madárcsontok.

– Összetörsz, te vadállat – próbálta nyugtatni Rosebead valójában csak félgőzzel, mert maga is hasonló vehemenciával viszonozta az ölelést.

Gunz megpróbálta elengedni a pegazust, bár nagyon nehezére esett. Talán az eltelt idő tette érzelgősebbé a kelleténél, vagy a megivott alkoholmennyiség, de nedvességet érzett a szeme sarkában. Nem szerette volna, ha bárki is meglátja a körülötte lévők közül, ezért miközben hátrahúzódott, beletörölte az arcát barátja nyakába. Mondani akart neki valamit, valami frappánsat, vagányat vagy legalább vicceset, ám egy szó sem jött ki a torkán.

– Mit csinálsz, hát már elfelejtetted, miként bántak el velünk ezek a nyavalyás repülő patkányok?

Most megtalálta a hang gazdáját is, a harmadik század egyik tagbaszakadt földpóni pilótája volt az, úgy rémlett, Quartz egyik barátja lehetett.

– Engedj oda, hadd kopasszam meg, mint egy csirkét – tódította tovább a csődör fenyegetően közeledve, miközben néhány ismeretlen pilóta felsorakozott még a háta mögé nyomatékot biztosítani.

Ennek már a fele sem volt tréfa, nem hagyhatta figyelmen kívül a nagyszájút. Kezdte belátni, meglehetősen bátor (vagy felelőtlen) tett volt Rosebead részéről anélkül megjelenni közöttük, hogy a szárnyait eltakarta volna, de hát a kanca természete már csak ilyen: mindig is utálta a sunnyogást, hacsak a feladata elvégzéséhez nem bizonyult feltétlenül szükségesnek. Most jó eséllyel egyedül Gunz miatt vállalta a kockázatot – és természetesen számíthatott is rá, hogy majd megvédi.

A hadnagy baljós lassúsággal fordult az érkezők felé, és teljes magasságában kihúzta magát – ezzel egészen a csődör álláig ért, de azért legalább eltakarta előle a törékeny pegazust. Ruganyos támadóállást vett fel, amit évek alatt csiszolt tökélyre az utcai harcok sorozata, izmai megfeszültek, ettől jóval szélesebbnek látszott, mint amilyen valójában.

– Figyelj rám, haver – kezdett a mondanivalójába szinte dorombolva. – Ez a „csirke” az én barátom, szóval most két lehetőséged van: elhúzol innen a faszba a többiekkel együtt, akiknek nem tetszik, vagy a patádba adom a fogaidat.

Egy egész percig farkasszemet néztek, és bár Gunz minden magabiztosságát a tekintetébe koncentrálta, sokért nem adta volna, ha a lábához erősített tokjában pihent volna a .45-ös revolvere, ám azt a klubba nem hozhatta be a biztonsági előírások miatt. Tudta, hogy a csődör első gyanús mozdulatára el fogja törni az állkapcsát, hiszen gyorsabb is és ügyesebb is lehetett nála, ha nem is erősebb, viszont hátrébb, az árnyékban álldogált pár kevésbé hangos, viszont annál veszedelmesebb külsejű pilóta, akikkel meggyűlhet a baja.

Az egész csak blöff volt, de amilyen sikertelenül blöffölt a pókerben, olyan jól ment neki az életben. Kiállás és önbizalom az egész: ha teljes szívvel elhitte magáról, hogy a társaságot képes összecsomagolni, akkor ők is elhitték. És miért is ne? Harcolt már rosszabb esélyek ellen, mégis életben maradt.

A csődör pislantott egyet, és ezzel máris vesztett. Hátrált egy lépést, majd dühösen a kijárat felé indult.

– Ezt még megbeszéljük – köpte még hátra az üres fenyegetést.

Vele tartottak azok is, akik az imént mögé álltak. Talán keresnek maguknak egy másik ivót, ahol majd hangoskodva kitárgyalják, miként tépnének darabokra minden egyes pegazust, de nem is baj. Amíg hőzöngenek, addig is levezetik a feszültségüket.

Gunz visszafordult a barátjához, és akkor meglátta, miért is jött be a blöffje valójában. Szépen csendben felsorakozott mögötte a Vipera szakasz összes jelenlévő tagja, és a kártyapartnerei is.

– Kösz szépen, pónik – mondta egy zavart félmosollyal.

– Ugyan, hagyd – verte vállba Coast, miközben visszaült a helyére. – Nem mindenki felejtette el közülünk, mit jelent a becsület.

Ez a mondat ugyan kicsit kétértelműre sikeredett, ám láthatólag Rosebead elengedte a füle mellett az élét, ezért Gunz sem forszírozta a dolgot, hanem inkább a többiek felé fordult.

– Engedjétek meg, hogy bemutassam az egyik legjobb barátomat. Mindenki, ő itt Rosebead. Rosebead, ők… mindenki.

– Elég kivételes barátod lehet, ha képes voltál megjegyezni a nevét – röhögött a suta befejezésen Coast. – Vagy igazából nem is Rosebeadnek hívnak?

– De igen – nevetett a pegazus csilingelő hangon. – Szerintem Gunz csak azért tudja, mert idejekorán belevertem abba a lyukas fejébe.

– Jó, ne szopassatok már, beismerem, kihívásokkal küzd a névmemóriám – vakarta meg a fejét, majd hirtelen elkomorulva a pegazusra nézett. – Mondd, hogy maradhatsz!

– Valójában legfeljebb néhány percig. Rengeteg munkánk van még, és a társam is itt vár Hoofington felett, a felhők között. Szívesen bemutattam volna, viszont ő nem jár annyira otthonosan a földön, és egy kicsit talán félt is lejönni onnan. Manapság nem a pegazus a legnépszerűbb faj errefelé, nem igaz? – Rosebead megengedett magának egy bátortalan mosolyt, miközben körbepislantott.

– De azért iszol velem valamit? – tolt az orra elé Gunz egy pohár tequilát, mielőtt még a téma ismét a politika felé terelődött volna.

– Nem tehetem, sokat fogunk repülni, és utána még jelentést is kell írnom.

Szerette volna igazságtalanul a barátja fejéhez vágni, hogy akkor egyáltalán minek jött, ha egyszer ennyire elfoglalt, ám még idejében meggondolta magát. Nagyon is tisztában volt vele, a seregben mennyire fontos minden feladatot a lehető legpontosabban, késlekedés nélkül elvégezni, és Rosebead jelenleg elsősorban felderítő volt. Talán sokkal inkább tartozik neki köszönettel, hogy az idejét és a testi épségét nem sajnálva eljött, és találkozhattak.

Hiába gondolta ezt ilyen szépen végig, egy pillanatra mégis kiülhetett az arcára a csalódottság, mielőtt még megzabolázhatta volna a vonásait.

– Ne haragudj rám azért – mentegetőzött Rosebead szomorúan.

– Ugyan, eszem ágában sincs! – vágta rá Gunz, és mikor kimondta, már úgy is érezte. – Azt sem mondhatod el, mi az ilyen marha sürgős? Rettenetesen titkolózó népek lettetek ti ott fent, az égen!

– Valójában éppen amiatt jöttem, mert végre vége van minden titkolózásnak. A Pegazus Szövetség két napja szerződést kötött a birodalommal és a köztársasággal is. Mától kezdve ismét teljes létszámmal ellátjuk a felderítő feladatainkat mindkét oldal részére.

A teremben ülőkre akkor sem lehetett volna nagyobb hatással, ha kijelenti, visszatértek a sárkányok. Hirtelen többen is a lábukra pattantak, és egyszerre vagy hatan kezdték el kiabálva kérdezgetni.

– Mi az a Pegazus Szövetség?!

– Tényleg összeállt Los Pegasus és Cloudsdale?

– Hogy tehettek ilyet?

– Öcsém, sejtettem, hogy ez lesz!

– Ez árulás, én mondom, ez árulás!

Rosebead tudomást sem vett a zajongókról, inkább Gunz arcát figyelte, aki csendben próbálta kikövetkeztetni az elhangzottak jelentését. Miután senki sem kapott választ a megjegyzéseire, a pónik lassan elcsitultak, csak a szemeik villogtak értetlenül vagy dühösen.

– Ezt szépen összehoztátok – jelentette ki végül a hadnagy. – Mindenkinek dolgoztok, mégsem tartoztok senki fennhatósága alá. Gyengének mutatjátok magatokat, hogy megbízzanak bennetek, de valójában ti szabjátok a feltételeket. Csak azt nem értem, rajtatok kívül kinek jó ez?

– Mindenkinek jobb így. Mindkét oldal visszakapja a felderítőit, vége a csapdaállításnak és a sunnyogásnak. Ráadásul soha többé nem kell két pegazusnak egymás ellen harcolnia. Vagyis nyilván lesznek olyanok is, akik rosszabbul járnak, például aki eddig kémkedésből élt. Őket nem tudom sajnálni.

– De azzal, hogy Cloudsdale-lel szövetkeztek, és Celestiának dolgoztok, eláruljátok a hazátokat, a köztársaságot – szögezte le Coast szinte érzelemmentesen.

– Nem, százados – emelte fel a patáját Rosebead, miközben kihúzta magát. – Azzal, hogy földpóni földpónit és egyszarvú egyszarvút öl, ti hoztok szégyent a hazátokra, Equestriára. A pegazusoknak ebből lett elegük. Bármennyire is megosztott legyen a szárazföld, az égbolt csakis a miénk, és mi úgy döntöttünk, elég volt a testvéreink gyilkolásából.

– Azért ez nem ilyen egyszerű – vonta fel a szemöldökét Coast. – Amennyire én tudom, a pegazusok legfeljebb azért nyerték el a kitüntetett helyzetüket, mert elég okosak voltak, és nem neveztek ki saját uralkodót maguk közül. Los Pegasus Luna fennhatósága alatt áll, Cloudsdale pedig Celestiáé alatt. Mindössze megtagadtátok, hogy harcoljatok egymással.

Gunz egyre kétségbeesettebben kapkodta a fejét egyikükről a másikra, de nagyon úgy nézett ki, semmit sem tehetett már az ellen, hogy a két barátja egyre jobban bele ne lovallja magát a vitájukba.

– Pontosan ennyit szerettünk volna elérni, egyelőre legalábbis – bólintott határozottan Rosebead, de Coast csak vigyorgott, mint aki valami bonyolult hálót sző éppen.

– És neked nem számít, hogy a drága barátaid Cloudsdale-ben a hercegnő elnyomása alatt élnek, míg te nemsokára szabad választásokon döntheted majd el, kik legyenek a vezetőitek, akik az érdekeiteket képviselik? Nekik nem jár ennyi szabadság, csak az elnyomás? Nem gondolod, ha lenne választási lehetőségük, és nem mészárolnák le őket egy kupacba, ha ilyesmi egyáltalán megfordul a fejükben, ők is a köztársaság mellett döntenének? Azzal, hogy eleve bebetonozzátok Celestia hatalmát, megfosztjátok saját magatokat az esélyétől is.

– Nézd, nem akarok senkit megbántani, és egyébként is minden tiszteletem Lunáé, de miből gondolod, hogy abban a köztársaságban, amit épít, és amire úgy hivatkozol, mint minden társadalmi rendszerek legjobbikára, bármivel is kellemesebb lesz élni, mint amilyen évszázadokig volt a birodalomban? Nem vagyok annyira biztos benne, hogy jobb lesz nekem, ha egyszerű, halandó, gyarló és korlátozott tudású pónik döntenek majd a sorsomról egy kortalanul bölcs, halhatatlan alikornis hercegnő helyett. A magam részéről remélem, Luna a hatalomnak nagyobb szeletét tartja majd meg magának, mint azt hirdeti.

– Ezzel azt akarod mondani – hajolt közelebb érdeklődve a százados –, mégis Lunának szurkolsz? Ha Celestia valamilyen módon fenyegetné Los Pegasust, harcba szállnátok akár a többi pegazus ellen is?

– Ilyen sosem fog bekövetkezni. A pegazusok egységesek maradnak, Cloudsdale nem fog ellenünk támadni – jelentette ki magabiztosan Rosebead.

– Ne legyél naiv – nevetett Coast. – Azt hiszed, a pegazusok békéje nem Celestia malmára hajtja a vizet? Úgy táncoltok, ahogy ő fütyül. Ha az érdekében áll, el fogja érni, hogy egymásnak ugorjatok.

– Nem, nem érted. Többet nem harcolunk pegazusok ellen. Ha a Los Pegasus alatti területet Luna elveszti, akkor egyszerűen a birodalomhoz fogunk tartozni, és kész.

– Akkor gyávák és elvtelenek vagytok – dőlt hátra elégedett ábrázattal a százados. – Megvárjátok, amíg mások meghozzák helyettetek a döntést.

– Tévedsz – vicsorgott vissza a pegazus. – Mi annak örülnénk a legjobban, ha a két testvér nem gyűlölködne többet. Nem számít, melyikük győz, de minden erőnkkel azon leszünk, hogy a háború véget érjen.

– Te tévedsz, ha azt hiszed, ez az egész kizárólag az alikornisokról szól. Mit gondolsz, miért sorakozott fel Délnyugat-Equestria egy póniként Luna mögé? Mi mindig is másodrendű állampolgároknak számítottunk a hazánkon belül, éppen itt az ideje, hogy olyan vezetőnk legyen, aki törődik is velünk! Kérdezd csak meg Quartzot, hol lenne most Luna nélkül!

– Jó eséllyel meg sem születtem volna – vágta rá Quartz kérdezés nélkül, miközben az asztalra csapott. – Talán te már elfelejtetted, ki védett meg minket, amikor jöttek a sárkányok? Luna hercegnő nélkül az egész családomat kiirtották volna!

A körülöttük figyelő pónik közül többen helyeslően kiáltozni kezdtek.

– Az enyémet is!

– A nagyszüleim délről menekültek el a biztos halál elől!

– Azt hiszem, mindannyian köszönettel tartozunk Luna hercegnőnek – hűtötte le egy intéssel a többieket Coast. – Addig, amíg Celestia csak amiatt aggódott, hogy a canterlotiaknak nehogy egy szőrszála is megperzselődjön, minket, délieket a sárkányok martalékának vetett. Ez a köztársaságban soha többet nem fordulhat elő, Equestria minden területe egyenlő arányú képviseletet fog kapni…

– És ha Celestia a csapatait délre küldi, akkor most az északiak mondanák róla ugyanezt! – vágott közbe Rosebead. – Csak azért volt képes Luna megállítani a sárkányokat délen, mert az északi határon legyőztük őket!

– Még jóval azelőtt kiállt mellettünk! Egyedül neki jutott eszébe levezényelni az Éjjeliőrséget a segítségünkre!

– Elég nagy felelőtlenség is volt a részéről, majdnem mind otthagyták a fogukat abban a mészárlásban. Végül aztán a sárkányokat csak akkor sikerült visszaszorítani, amikor felszabadultak a csatagépek.

– Igen, de éppen elegendő rést ütöttek rajtuk, hogy az amúgy teljesen esélytelen déli patások közül igen sokan átcsusszanhassanak Equestria területére!

– Abból is sok jó származott, a legtöbben az utána következő öt éves éhínségben pusztultak el, a pónikkal együtt. Nem tudom, nem lett volna-e jobb nekünk, ha ők ott maradnak!

Coast döbbenten hőkölt hátra.

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– Nem is – felelte a pegazus egy rövid szünet után. Lassan lehajtotta és megrázta a fejét. – Viszont sokan gondolják így. Látod, mindössze ennyi kell egy háborúhoz, hogy két póni a világot teljesen más szemmel figyelje. Mire megyünk most, ha egyszer a kettőnk nézetei nem fognak soha sem közeledni, és mind a ketten túl fafejűek vagyunk ahhoz, hogy engedjünk? Ha orrba gyűrlek, akkor attól jobb lesz? Néha úgy érzem, semmivel sem vagyunk jobbak a sárkányoknál. Őket legalább az éhség kergette Equestriába, és nem valamiféle ideológia. Gondolom, ha figyelnek minket, akkor most jót röhögnek a markukba, mire használjuk a drágalátos csatagépeinket, miután őket elüldöztük.

Coast csak hallgatott a többiekkel együtt. Gunz nem vehette biztosra, ennek az előadásnak mekkora részét tervelte ki előre Rosebead, és mennyi volt belőle a rögtönzés. Könnyen lehet, csak reagált a felé zúdított agresszióra, de ennek ellenére mégis elérte a célját: mindenki elgondolkodott egy percre, mi értelme is van annak, amit csinálnak.

Holnapra persze eszükbe fog jutni, hogy ez az egész gondolatmenet hülyeség, és hol is hibázik az (a saját logikájuk szerint), amit a pegazus mond. Akkor majd ismét teljes mellszélességgel kiállhatnak a nézeteik mellett, és megfeledkezhetnek minden másról, épp úgy, mint eddig. Egyre jobban örült annak, hogy őt hidegen hagyta a politika. Sokkal egyszerűbb volt azt tenni, amit parancsoltak neki, és nem kérdezni meg, miért. Miért? Mert ez a munkája – elpusztít dolgokat. Pénzt kap érte, és jó is benne.

A gondolataiból Rosebead gyengéd érintése rángatta ki.

– Kikísérsz? – kérdezte a pegazus.

– Naná! – kiáltotta a beállt csendben meglehetősen hangosan, miközben a négy lábára pattant. – Ne haragudj a fogadtatás miatt. Annyira szerettem volna még veled beszélni.

– Tudom, én vagyok a hibás – mentegetőzött Rosebead, miközben lassan a pince zöldes fényben úszó kijárata felé indult. – Nem kellett volna hagynom, hogy belerángassanak ilyen hülyeségekbe. Nem… Nem kellett volna idejönnöm.

– Akkor nem láthattalak volna.

– Úgy értem, megvárhattalak volna a szobádban, vagy valami. De amikor kiderült, hogy pont Hoofingtonhoz osztanak be, nem akartam egy másodpercet sem vesztegetni.

Gunz éppen olyan kétségbeesetten érezte magát, mint amikor legutóbb magára hagyta a pegazus. Nem értette, miért sietett annyira a barátja, ha egyébként is csak néhány percig maradhatott. Nem akarta úgy elengedni, hogy azt sem tudja, látja-e még az életében.

– Ígérd meg, legközelebb tovább maradsz – próbált valamiféle határozott választ kicsikarni Rosebeadből.

A pegazus csak halkan kuncogott, míg a feljáróhoz nem értek. Ott megfordult, és idegesen körbenézett, mintha valamire készülne.

– Nézd, hoztam neked valamit – mondta végül, és egy papírfecnit nyomott Gunz patájába. – Tudom, nem jött be a Sárkányölő, de azt hiszem, ez majd segít.

– Mi ez? – kérdezte a hadnagy, ám nem bontotta ki a galacsint, talán mert félt levenni a tekintetét a pegazusról, nehogy az megint úgy eltűnjön, mint a legutóbb.

– Legközelebb pedig… – engedte el a kérdést a füle mellett Rosebead. – Legközelebb, mikor találkozunk, remélem már vége lesz ennek az egésznek. Akkor aztán addig dumálunk és iszunk, amíg össze nem esünk a fáradtságtól, ezt megígérem. Szia.

Ez azt jelentette, Rosebead nem szerette volna, ha tovább kíséri. Elköszönni pedig nem akart, így hát csöndben figyelte, amint a barátja felsétál a lépcsőn.

– Szia – szólt utána, amikor a pegazus már rég elment.

 

Amikor már végleg nagyon hülyén kezdte magát érezni, mert az ötödik póni botlott bele jövet vagy menet, miközben a kijáratban ácsorgott, rászánta magát, hogy visszatérjen a többiek közé. Éppen csak megfordult, és tett néhány lépést keresztülverekedve magát azon a kisebb tömegen, akik a pult felé igyekeztek valamilyen italért, már bele is botlott kedvenc, gyöngyház fényű bundában pompázó egyszarvújába. Shield olyan ábrázattal nézett rá, mint akinek fogalma sincs, mit is kellene csinálnia. Egész biztosan a jó szándék vezérelte, talán segíteni szeretett volna, de valószínűleg túl kevés releváns tapasztalattal rendelkezett barátok dolgában. Igazán kíváncsi lett volna rá, az egyszarvú hol tölthette a fiatalkorát, hogy ennyire zárkózott lett.

– Nem is gondoltam volna, hogy pegazus barátaid is vannak, ritkán jönnek ahhoz le a földre. Vagy El Pintoban általánosnak számítottak? – kérdezte végül Shield, miközben mellé csapódva követte a klub közepén elterülő üvegfalú sziget felé.

– Egyáltalán nem. Azt hallottam, Rosebead valamelyik nagyszülőjéhez érkezett látogatóba, aztán egy baleset miatt sokáig a városban ragadt. Igazából akkor még nagyon fiatal lehetett, és nagy benyomást tett rá az élet közöttünk, arról nem is beszélve, hogy bárhol megjelent, rögtön magára vonzotta a figyelmet. Sokat lógtunk együtt, nagy arc, tényleg csípem.

– Biztos így van, bár beismerem, nem igazán értettem egyet a nézeteivel. Az én családom mindig nagyon közel állt Luna hercegnőhöz.

Gunz nagyot sóhajtott, és megtorpanva Shield felé fordult. Az arcára lehetett írva a mondandója, mert az egyszarvú rögtön hátrasunyta a füleit.

– Tudom, csak jót akarsz, de kérlek, beszéljünk bármi másról, csak ne a politikáról. Én túl egyszerű póni vagyok ehhez, mindig megfájdul tőle a fejem.

Shield bólintott, és csendben maradt. Nem ezt szerette volna elérni. Szüksége volt rá, hogy elterelje a figyelmét az elmúlt pár percről valamilyen módon, de a saját fejében is kizárólag olyan kérdések hemzsegtek, amikre nem szerette volna hallani a választ. Körbenézett inkább, szinte segélykérően, olyasvalami után, ami eltereli a figyelmét.

Lent a tánctéren éppen nagy átváltozás folyt, a sötét színpadon pónik rohangáltak méretes ládákat hurcolva magukkal, szellemként beleolvadva a háttérbe a szemébe világító lámpák mögött. Egészen úgy tűnt, mintha koncertre készülnének, pedig semmi ilyesmire utaló feliratot nem talált a klub körüli szakadt plakátokon. Éppen csak tegnap foglalták vissza a várost, a rakparton még mindig folyamatosan őrjáratozó csatagépek dübörögtek végig, a folyó túloldalán a birodalom csapatai állomásoztak fenyegető túlerőben, valamiért azt hitte, egy ideig még nem fog a városlakók élete visszatérni a szokásos hétköznapok által kitaposott mederbe. Nyilván tévedett, és levonhatta a következtetést: az itteniek egész jól hozzászoktak már az állandó vendégeiket jelentő katonákhoz. Arra azért kíváncsi lett volna, ha holnap Celestia előhúz a fenekéből egy hidat, és a seregei átkelnek a Rodeo folyón, akkor Hoofington lakói unott arccal egyszerűen elteszik Luna jelképeit a raktárba (a biztonság kedvéért nem túl mélyre), és azzal a lendülettel veszik elő a napocskás fehér zászlókat? Ki tudja, talán igen.

A hangfalakból eddig ordító zene most elhalkult, a harsány világítás is lejjebb adta a fényerejét, és a zenekar elkezdte a beállást, aminek a keretein belül egy sötét alak lépett a színpadra, és pár szörnyen ismerős akkordot eljátszott a gitárján, miközben a hangmérnök jól hallhatóan össze-vissza tekergetett minden potmétert, ami a patája ügyébe került. Valójában Gunz nem is erre figyelt, hanem vagy fél percig azt próbálta kitalálni, miért kiabál ennyire veszettül az a jó pár póni, aki közvetlenül a színpad előtt állt, és vajon hol hallotta már azt a rövid dallamot, amit a gitáros pengetett. Amikor végre eszébe jutott, akkorát ugrott, hogy Shield is összerezzent mellette.

– Hé, szereted a metált? – kérdezte az egyszarvútól izgatottan vigyorogva.

– Hát, valójában nem szoktam ilyesmit hallgatni – érkezett a bizonytalan válasz.

Legszívesebben kétfelé vágtázott volna egyszerre, a színpad irányába, és arra, amerre Riverfangot látta néhány perce iszogatni – majdnem orra is bukott a nagy igyekezetében, aztán összeszedte magát, és döntött.

– Gyere, keressük meg Bloomot, minden jel szerint a kedvenc zenekarunk játszik ma este! – kiáltotta, és hátra sem nézve eliramodott az üvegfalú helyiség felé.

Megtorpanás nélkül ugrott fel azon a néhány lépcsőfokon, ami a tánctértől elválasztotta a csendesebb termeket, és igyekezetében majdnem fellökött egy párocskát, akik éppen az asztaluktól álltak volna fel. Valami káromkodásfélét kiálthattak utána, de rájuk sem hederített, egyenesen abba a sarokba száguldott, ahol a többi pilótával pókerezett még nemrég. Coast és Quartz ugyanott ültek, ahol eddig, bár most két olyan csődörrel folytatták a kártyapartit, akiket nem ismert közelebbről, csak annyit tudott róluk, hogy a harmadik századba tartoztak.

Riverfang időközben átült egy másik asztalhoz, és most éppen egy méretes koktélos pohár mögül félénken előpislogó kancát győzködött valamiről vehemensen. Ezen a látványon, mármint hogy Riv összetett mondatokban beszél, egy picit szívesen elidőzött volna, ugyanis meglehetősen ritkán fordult elő, és akkor is legtöbbször nagy mennyiségű alkohol hatására. Most mégis inkább gyorsan a csődör vállára csapott, nehogy a nagy csodálkozásában még lemaradjanak a jó kis buli elejéről.

– Hé, Riv, merre van a húgod?

Riverfang egy picit fátyolos szemekkel nézett szét maga körül, mintha elsőre azt sem értené, miért is kérik ezt számon rajta, talán véletlenül ráült Bloomra, vagy megígérte volna valakinek, hogy vigyáz rá? Ám semmi hasonló nem jutott az eszébe, sőt, a reakciójából ítélve még azt is elfelejtette, mi volt a kérdés.

– Gunnzzz! – mondta nehezen forgó nyelvvel, miközben felderült az arca. – Nézzzd, ez itt Minty kisasszony, aki, nem fogod elhinni, de eredetileg szintén déli póni, mint mi!

– A szüleim legalábbis… – helyesbített félénken Minty kisasszony, bátortalan tiltakozásként kicsit felemelte a lábát.

– Örvendek! – vicsorgott rá Gunz, majd két patával megragadta a csődör arcát, erélyesen maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézett. – Hol van Riverbloom?

– Bloomie? Nem tudom… – vonta meg a vállát Riverfang. – Amikor átadtuk az őrséget, bement a városba, azt mondta szerez magának vitaminokat vagy valami…

– De hiszen az még reggel volt! – próbálta összerakni Gunz a történteket. – Azóta nem láttad?

– Én ugyan nem. Ha nem veletek volt, akkor kérdezd meg Icedropot.

Gunz patáiból elszállt az erő, így a csődör könnyedén lefeszegette magáról őket, és visszafordult a partneréhez, aki időközben megpróbált elosonni, és most kétségbeesetten körbepillantva ült le a helyére.

– Nasszóval, kedves Minty kisasszony, ott tartottam, hogy… – kezdte volna Riverfang újra, de a mondat felénél a hadnagy erőteljesen megrázta.

– Riv, ébresztő! Komolyan azt akarod nekem beadni, hogy fél napja nem láttad a testvéredet?!

Minty kisasszony kihasználta a lehetőséget, és az asztaltól felpattanva a pult felé iramodott. Riverfang úgy nézett utána, mintha valamilyen érdekes, furcsa pillangó repült volna el az orra előtt, majd felkászálódott, és majdnem elindult ő is, csak Gunz patája a vállán tartotta vissza.

– Ne rángasson, hölgyem! – söpörte le a patát magáról. – Bloomie már nagylány, vigyáz magára.

Gunz megfoghatatlan rossz érzéssel figyelte a távolodó csődör hátát. Igaz, Riverbloom tényleg tudott vigyázni magára, és az is teljességgel normálisnak számított, ha egy fél napra eltűnt. De a seregben annyira egymás szájában éltek folyamatosan, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne szóljon valakinek, hova is megy, és mikor jön vissza. Ha csak beugrott egy boltba, akkor már régen végeznie kellett. A bátyjával egész éjjel őrjáratoztak, akkor pedig biztosan ő is elfáradt, réges-rég vissza kellett volna térnie a szállására. Vagy ha oda nem is, azért a nap végeztével csak utánajár, hol múlatják az időt a barátai. Nem, valami nem stimmelt, bár egyelőre nem tudta volna megmondani, mitől érzett ellenállhatatlan késztetést, hogy azonnal rohanjon, és kerítse elő a kancát. Talán ahhoz volt köze, amit Rosebead mondott neki, bár lehet, hogy mégsem.

– Azt hiszem, láttam Icedropot a pulttal szemközti sarokban – szólt Shield halkan.

– Az baj, mert akkor Bloom nincs vele – felelte egyre nagyobb csomóval a gyomrában. – Ha itt lenne, már megtaláltuk volna. Gyere, van egy ötletem, miként keríthetjük elő. De a többieknek egy szót se, különben rettenetesen utálni fognak engem.

 

***

 

– Hé, Breeze! Segítesz nekem egy picit?

A kanca a Sün hátsó ülésén ült éppen, a Városháza Tér egyik sarkában, nem messze attól a helytől, ahol a gépeiket leállították. A nyitva hagyott ajtón keresztül beszélgetett egy csődörrel, akit Gunz nem ismert különösebben, patájában egy fém sörösdobozzal gesztikulált. A közeledő két pónit megpillantva kiugrott a terepjáróból, és eléjük sietett.

– Mit tehetek értetek? – kérdezte halkan. A csődör egy picit távolabb húzódott, megsejtve, hogy hirtelen egyszerű kibic lett belőle egy rég összeszokott csapattal szemben.

Gunz egy türkizkék műanyag lapot húzott elő a zsebéből, és Breeze patájába nyomta. A kanca a homlokát ráncolva átfutotta a kártyán szereplő számsorokat, azután kíváncsian a hadnagyra pillantott.

– Gondolom, parancsod nincs hozzá? – kérdezte.

– Remélem, nem kell – felelte Gunz a lehető legkomolyabb ábrázattal.

– Neked nem, csak azért kérdeztem, hogy maradjon-e nyoma – vonta meg a vállát Breeze, majd a Sün felé indult. Mielőtt beült volna, közelebb lépett a tanácstalanul nézelődő csődörhöz. – Később találkozunk, meló van.

Az idegen meglehetősen gyorsan távozott, Breeze pedig bevetette magát a műszerei közé. Levette a sörösdobozt a számítógépéről, rövid mérlegelés után legurította a torkán a tartalmát, és felhajtotta a képernyőt. Az rögtön életre is kelt, és sápadt fénnyel árasztotta el a terepjáró belsejét, miközben titokzatos feliratok jelentek meg rajta. A kanca betolta egy nyíláson Gunz kártyáját, és gépelt valamit a billentyűzeten.

– Na, nézzük, kérek egy pinget tőle. Túl sok jót nem ígérhetek, mert néhány csatornát még mindig erősen zavarnak odaátról, de ez elég régi ketyere, és azt hiszem, más tartományban dolgozik. Icedroptól kaptad? – kérdezte feléjük fordulva, miközben a patái önálló életet élve zongoráztak a gombokon.

– Valójában nem szeretnéd tudni – felelte Gunz.

– Ooo-ké, meggyőztél – mondta Breeze bizonytalanul, majd egy kisebb szünetet tartott, míg a képernyőn megjelenő adatokat értelmezte. – Azt mondja, hogy… kettő egész hattized mérföld, pluszmínusz tizenöt százalék, nagyjából keletre. Pontosabb irányt legfeljebb akkor mondhatnék, ha kicsit közelebb megyünk, és nekikezdek háromszögelni.

– Az valahol a folyóparton van? – kérdezte Shield óvatosan.

– Hát, arrafelé, talán a túlparton. Vagy ha az a tizenöt százalék mind negatív, akkor lehet, hogy a közelebbin. Mit is mérünk mi most tulajdonképpen?

Gunz jelentőségteljesen Shieldre nézett, de nem válaszolt.

– Ha megkérünk, megnézed egy kicsit pontosabban is?

Breeze vállat vont.

– Ugorjatok be.

Miközben Gunz bekászálódott az anyósülésre, azon töprengett, vajon mennyire lehetett pontos Breeze becslése. Ha a kelet tényleg kelet volt, és a távolság, amit mért, tényleg több, mint két mérföld, akkor Bloom pont akkora bajba került, mint azt sejtette. De egyelőre még semmi oka nincs aggódni. Persze hiába mondta ezt a görcsös érzésnek a gyomrában, vagy a patájának, ami az ajtón dobolt éppen.

Mielőtt Breeze-t megkeresték volna, a biztonság kedvéért beszéltek Icedroppal, és benéztek a testvérek szállására is, ám a kancának sehol sem bukkantak a nyomára. A térre menet még Gingermintbe is belebotlottak, aki csak azt tudta megerősíteni, Riverbloom szolgálata véget ért reggel, amikor felváltották őket az őrségben, és azóta a kötetlen szabadidejét tölti valahol.

Igen ám, de hol? Minden jel szerint elindult vásárolgatni a városba, és még nem tért vissza – talán egy régi ismerősével találkozott? Mit keres vajon a Rodeo partján? Az időpont nem volt a legalkalmasabb andalító sétára, még ha egyébként békeidőben a helyszín kitűnő is lenne: a rakparton most felbontották az utcaköveket, és több tíz láb magas barikádokat emeltek belőlük, azok mögött őrködtek az óriási fémszörnyek a folyó fölött. Bármilyen gyanús mozgolódásra, amit az ellenkező oldal véletlenül hídépítésnek vehetett volna, már repültek is a nehézgépágyúk lövedékei.

Miközben az éjszakára ismét kiürült utcákon robogtak végig, kerülgetve a tegnapi harcok által az úttestbe vájt mély árkokat és az eltévedt lőszerek krátereit, melyek némelyike akár egy pónit is elnyelhetett volna, hirtelen belényilallt egy új érzés. Ráébredt, már nem türelmetlen, nem a tettvágy hajtja, nem izgatott, mint ilyenkor általában, amikor csak várja, hogy valami történjen. Az az adrenalinlöket, ami azóta kínozta, mióta a klubból kiléptek, kizárólag egy helyről táplálkozott: a félelemből.

Félt.

Sőt, rettegett. Furcsa érzés volt, valami nosztalgiával vegyes, hiszen nagyon régen nem érzett már ilyesmit. Amióta egyszer, még fiatalon elkönyvelte, tulajdonképpen minden jel szerint halottnak kellene lennie, ugyanakkor mégsem az, hanem egyszerűen kölcsönvett időn él, és addig, amíg mindenki kidől mellőle, ő mégis életben marad – nem egyszer, hanem már nyolcszor történt ez meg vele, mint azt a vállára vasalt halálfejek jelezték –, azóta már nem volt mitől félnie.

Egészen addig, amíg nem talált valakit, illetve valakiket, akiket sokkal jobban szeretett, mint saját magát. Annak ellenére, hogy túlzottan nem rajongott azért a póniért, akivé sikerült felnőnie, ez mégsem ment túl egyszerűen. Ideje nagy részében cinikus volt, a szíve pedig leginkább egy jégcsap hőmérsékletével vetekedhetett, de mégis, a River testvérek észrevétlenül hozzá nőttek, mintha a saját testrészei lennének. Természetesen soha nem kellett kifogást találnia, mi az, amiért tör-zúz és pusztít, mégis, amióta elhatározta, mindent meg fog tenni azért, hogy Riverék a háború végén épségben térhessenek haza, sokkal jobban érezte magát. Mi a fene lenne vele, ha Bloommal történik valami? Mit mondana a bátyjának? Miképp lenne képes még egyszer tükörbe nézni? Ráadásul ennyire banális módon, két bevetés között? Azt még talán megbocsájtja a sorsnak, ha egyszer, talán a közeli jövőben olyan túlerővel találják magukat szembe, amikor már képtelen lesz többé megvédeni őket. De azt, hogy valami baleset történjen, azt nem. Nem, egyszerűen megtiltja, hogy az ő barátaival balesetek történjenek!

Egyébként meg biztosan nem is történt semmi baj. Bloom összefutott egy régi ismerősével, beültek egy kávézóba, és beszélgetés közben megfeledkeztek az időről. Így kellett történnie! Benyit majd az ajtón, a kanca arcán szétárad a meglepetés, ő pedig majd mentegetőzik, hogy mégis miként találta meg. Persze, ráfogja majd mondjuk Gingermintre, hiszen az őrnagy amúgy is tudott mindenről, valaki elmesélte neki, hogy itt látták utoljára. Viszont nem is ez a lényeg, hanem hogy a koncert fele már lement nélkülük, ezért marhajó lenne, ha a barátjával együtt bepattannának a Sünbe, és még az utolsó néhány számra visszaérnének.

Szórakozottan forgatta a patájában a plasztiklapot, amit Breeze adott vissza neki. Általában a tárcájának abban a titkos rekeszében tartotta a párjával együtt, amit csak akkor vett volna észre az avatatlan szem, ha tisztában van vele, mit kell keresni. Természetesen ez is egy volt Wooly régi ajándékai közül, bár kétség kívül Icedroptól is kérhetett volna hasonlót. Mégis, valamiért nem szerette volna, ha a csődör rájön, mit tervel. Ronda egy dolog volt, beleavatkozás másnak a személyes szférájába. A lapocska egy apró, zöldesszürke dobozban érkezett. Hevert még mellette egy lapos, dögcédula formájú rádióadó is.

Oda sem figyelt, és Breeze már másodjára állt meg a terepjáróval. Most valamivel a belvárostól északabbra jártak, de még mindig az épületek között. Egy ennyire feltűnő, és ilyen értékes műszerrel, mint a Sün, nem volt tanácsos a parton mutatkozniuk. Breeze matatott egy picit a billentyűzetén, majd a Gunz előtt elhelyezkedő monitorhoz fordult, és valamit kapcsolgatott rajta. A képernyőn egy térkép részlete tűnt fel, amin a kanca villámgyorsan kikereste a kapott koordinátákat, és ránagyított a négyzetrácsos osztás megfelelő pontjára.

– Parancsolj, ennél jobban nem tudom belőni neked – fűzte hozzá. – Elárulod, mi az, amit keresel, és mi a szőrt csinál a folyó túloldalán?

– Köszi, Breeze, jó haver vagy – felelte Gunz, és igyekezett árnyékban maradni, mert érezte, kifut az arcából a vér. – Innen már megoldjuk.

Breeze hosszan a szemébe nézett, ám végül megvonta a vállát, és elfordult.

– Bármikor, főnök, bármikor.

Nagyon reménykedett benne, hogy a lábai elbírják a súlyát, amikor kikászálódott a terepjáróból, a nyomában Shielddel. Egy fél percig még bámultak a sötétben kivilágítatlanul elhúzó jármű után, míg végül magukra maradtak az üres utcán végigrohanó kellemetlen, északi széllel.

– Láttad ezt? – törte meg a csendet kelet felé meredve, arra, ahol egy saroknyira az úttest véget ért, és kezdődött a tökéletes sötétség. – Hogy a fenében került át a túloldalra? Vagy én hülyültem meg, vagy ez a nyomorult szerkezet.

Shield nem válaszolt, de látszott rajta, érti a problémát, és ő is erősen töri a fejét a megoldáson.

Óvatosan megindultak a folyó felé, hátha valamivel okosabbak lesznek. A házfal takarásában maradtak, bár az idő felhős volt, a hold nem világította meg az utat, és a folyóparton az utcai lámpák sem égtek. Mégis, Gunz tökéletesen tudta, odaátról éppen úgy vizslató szemek pásztázzák a partot, miként tőlük kissé délebbre is ellenőrzőpontot állított fel a köztársaság. Bár valószínűleg a testük melege elárulta a helyzetüket így is, abban azért egy cseppet bízott, hogy két pónitól nem fognak annyira megijedni a túloldalon, hogy a drága lőszert rájuk pazarolják. Egészen a rakpart mellvédjéig osontak előre, ahonnan végigpillanthattak az alattuk sebesen hömpölygő víztömegen.

Mikor a szemük hozzászokott a sötétséghez, lassan kivehették az épületek fekete tömbjeit a túloldalon. Ott terültek el a kereskedelmi kikötő raktárai, amiket a térképen is mutatott nekik Breeze. A rádióadó jele a hatalmas rakodóterületen álló épületek közül a hozzájuk legközelebb esőből érkezett – mégis elérhetetlen távolságból. Északra, meglehetősen messzire éjfekete, tépett rongyként meredeztek az északi híd roncsai, délre pedig, valahol a belváros szívével egy magasságban az Öreg híd kókadt le a vízbe. Ameddig csak szabad szemmel elláttak, esélytelennek tűnt az átkelés a folyón. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy a birodalom serege még nem lihegett a nyakukban.

– Átrepült, vagy mi a nyavalya? – gondolkozott Gunz hangosan. – Ha a pegazusok tényleg csak felderítenek, akkor ez lehetetlen. De tudod mi zavar a legjobban? Ugyanaz a dolog, ami átvitte Bloomot, bármikor idehozhatná Celestia gyalogosait. Miként lehet, hogy sehol sincsenek? Nem lehet olyan erős egyszarvújuk, aki ekkorát képes lenne teleportálni, legalább fél mérföldre van a túlpart. Szar az a jeladó, nem lehet odaát, egyszerűen képtelenség.

Kínjában megtett pár lépést, azután visszafordult.

– De mindenhol kerestük, nem? Ha Hoofingtonban lenne, megtaláltuk volna. Shield, nagyon aggódom. Mi van, ha elkapták? Mondj már valami bíztatót, baszd meg, én hülye vagyok az ilyesmikhez, mire nem gondoltam?

– Azt hiszem, odaát van – felelte Shield, a sötétben még sápadtabbnak tűnt, mint általában.

– Rohadt élet, vissza kell hoznunk. De láttad, hogy elsodorta a víz Fémláb gépét is, itt nem kelünk át, még ha észrevétlenek is tudnánk maradni. Szerinted át lehet úszni? Mennyire kell északabbra mennünk, hogy még a sziklás part előtt kievickéljünk a túloldalon? Dögöljek meg, ha hamarabb észreveszem, szólhattam volna Rosebeadnek. Talán itt ülnek ezek fölött a ronda felhők fölött. Vagy már messzire járnak? Valami rádióvevő biztos van náluk.

Shield a vállára tette a patáját, mintha csak próbálná megnyugtatni, ám talán meggondolta magát, mert csendben maradt. Gunz kíváncsian nézett rá, viszont az egyszarvú a túlpartot bámulta meredten, majd lehunyta a szemeit. Éppen rá akart szólni, hogy nyögje már ki, mi a túrót is szeretne, amikor egyszerre eltűnt a lába alól a talaj, a világ vetett körülötte egy bukfencet, és zuhanni kezdett. Annyira meglepődött, hogy Shield után kapott, és teljes erejéből megragadta.

– Hogy az a jóságos, ez mi volt? – motyogta, amikor a lábai visszanyerték az erejüket, és második próbálkozásra fel bírt tápászkodni. Most Shield húzta le őt, a kanca remegő lábakkal, összeszorított szemekkel, fájdalmas arckifejezéssel kapaszkodott belé.

Földrengés lehetett talán, vagy mégis rájuk lőttek a túloldalról? Akkor valami nagyobb robajt kellett volna hallania, vagy esetleg beborítaná a törmelék. Annyira elszédült, hogy a házakat sem látta maga előtt, mintha az utca kiszélesedett volna, és az a kerítés, az még egy perccel ezelőtt egy kapualj volt, erre meg merne esküdni. Tétovázva fordult a folyó felé, és meglepetésében majdnem felugrik, ha Shield súlya nem ragasztja a földhöz. Az északi híd most a jobb patája felé esett, amerre eddig még dél volt, a Rodeo pedig északra folyt!

– Miaf… – kezdte suttogva, majd gyorsan leült a földre.

Minden érzéke összezavarodott. Pedig ha akadt valami, amire igazán büszke volt, az az, hogy soha életében még nem tévedt el. Annak idején El Pintoban igen közelről megismerhette a csatornarendszert, mégis, még a föld alatt is pontosan tudta, merre jár. Most a fejében lévő iránytű körbe-körbe pörgött hasznavehetetlenül, szinte beleszédült. Csak hosszú másodpercek után kezdett gyanakodni, mi is történt valójában. Shield egyszerűen megragadta, és elteleportálta.

Igen, így már volt értelme az egésznek. Most a keleti parton ülnek, az északi híd még mindig északon van, és a folyó – mégis, merre másfele? – délre folyik. Ez itt, a hátuk mögött pedig a raktárak kerítése, és az a nagy, sötét tömb az északi raktárépület, amit Breeze mutatott. Shield varázslata meglepően jól sikerült, mindössze hatvan lábnyi távolságra kerültek Riverbloom feltételezett helyzetétől.

– Shield, most fogalmam sincs, hogy kitekerjem a nyakad, vagy megöleljelek – suttogta egyre halkabban, amint ráébredt, ellenséges területen járnak. – Kurva egyszarvúak, mindig meglepnek. Arra már rájöttem, Bloomnak van egy viszonylag pontatlan és rövid teleport varázslata, de eddig azt mondtad, te csak a pajzsot ismered. Jól átvágtál.

– Most… most próbáltam először… – pihegte az egyszarvú kimerülten. – Nem hittem volna… hogy sikerül. Bloom tanított meg rá. Nem… kellett… volna, sose jutunk vissza…

– Azzal majd foglalkozunk, amikor odaérünk. Fel bírsz kelni?

Shield becsületére legyen mondva, legalább megpróbálta, bár menten vissza is hanyatlott a földre. Gunz a nyaka köré vette az egyik mellső lábát, és úgy emelte fel – tulajdonképpen már cipelte a hátán is, annyira nem volt nehéz –, majd behúzta a közelben rendezetlenül heverő ládák közé.

– Pihenj egy kicsit, addig kitalálom, miként jutunk át a kerítésen.

Valójában ha úgy vette, szerencséjük is volt, mert az a drótháló, amit az itteniek kineveztek kerítésnek, sokkal inkább szolgált a terület határainak megjelölésére, és a vadállatok kívül tartására, mintha pónik átkelését meg sem próbálta volna akadályozni a tervezője. Igazi nagyvárosi kerítés volt, aminél eleve úgy számoltak, a pegazusok simán csak átrepülik, az egyszarvúak meg átteleportálnak vagy levitálnak a túloldalára – nem úgy, mint az a földpónik által lakott vidékeken szokás, szögesdróttal a tetején. Nagyon meg sem kellett erőltetnie magát, hogy az egyik oszlopnál, ahol nem nyeklett-nyaklott annyira, felkapaszkodjon rajta. Azért a biztonság kedvéért odahúzott pár ládát a tövébe a környékről, hogy Shield is kényelmesen átmászhasson a kimerültsége ellenére. Az is megfordult a fejében, hogy az egyszarvút egyszerűen magára hagyja, hadd pihenjen, de utána rögtön megjelent lelki szemei előtt az a kép, hogy Bloommal visszatérve Shieldet nem találják sehol, és akkor kezdheti elölről az egész keresést, csak immár a jeladó segítsége nélkül. Picit megborzongott, végül úgy döntött, inkább essenek fogságba együtt, mint valamelyik barátja nélkül térjen vissza – ugyanakkor bizonytalan memóriájának egy polcára felvéste azt is, hogy Woolytól kérnie kell majd pár új jeladót.

Néhány végtelennek tűnő percig lekuporodott a ládarakás mellé, és a szemeit erőltetve alaposan körülnézett, nem lát-e valamilyen őrséget a közelben, bár úgy gondolta, a raktár folyó felőli oldalán ilyesmire nem kell számítaniuk. Ha a köztársaság őrszemei nagyobb csoportosulást pillantanának meg a túlpartról, valószínűleg nehezen állnának ellen a kísértésnek, hogy odacsördítsenek egyet. Talán majd az épület másik oldalán, ahol már égtek a lámpák, jobban kell figyelniük – ha egyáltalán elosonnak odáig, és nem találnak egy hátsó bejáratot.

Szinte megugrott, amikor mocorgást hallott a közelből, azután megnyugtatta magát: csak Shield talált magában elegendő erőt ahhoz, hogy felkeljen, és közelebb vánszorogjon.

– Próbálj meg átmászni, majd segítek – suttogta az egyszarvúnak.

Shield egy másodpercig habozva méregette a drótkerítést, azután felhúzta magát a ládák tetejére az oszlop mellett, és óvatosan kúszni kezdett felfelé, patáit egymás után a rácsozatba akasztva. Gunz hang nélkül szurkolt neki, minden izma megfeszült, mintha csak saját maga mászna, majd amikor az egyszarvú a kerítés tetején röviden billegni kezdett, és egy jókora puffanással lezuhant a túloldalra, grimaszba rántotta az arcát.

– Jól vagy? – suttogta, miközben már a ládák tetejére kapaszkodott fel.

– Se… semmi gond, csak megszédültem – érkezett a válasz fájdalmas hangon.

Sietve átmászott a kerítésen, a túloldalról félúton le is ugrott, és a barátjához lépett, körbetapogatva a végtagjait. Sehol nem talált rajtuk rossz szögben álló, vagy a bőrt átlyukasztó csontot, ami jó jelnek számított.

– Mondom, hogy jól vagyok, de köszönöm – lehelte Shield, miközben bizonytalanul lábra állt, és óvatosan megindult a sötét épület felé.

Gunz a nyílt terepen le is előzte, hogy ő érje el a falat hamarabb. Abban biztos volt, jelenleg kettőjük közül neki vannak élesebb érzékszervei, és nem szerette volna, ha belefutnak Celestia patanyalóiba. A fekete falon mintha látott volna néhány nyílást kicsit távolabb, így hát megindult arrafelé.

A raktárépület északi sarkánál irodák ablakai sorakoztak, óvatosan mindet meglökdöste a patájával, hátha egyet nem zártak be a dolgozók, amikor a közeledő ütközet elől az óvóhelyekre menekültek. Az egyik engedett a nyomásának, így hát bemásztak, éppen egy üres íróasztal tetejére. Odabent tökéletes sötétség honolt, de az ajtó alatti résen halvány világosság szűrődött be jelezve, hogy onnan kezdve sokkal óvatosabban kell majd mozogniuk.

Gunz résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált. Egy hatalmas tér várt rájuk, mint azt sejtette: az irodákon kívül a raktár egésze egybe volt nyitva. Talán a háború vagy a lerombolt hidak roncsai miatt szinte kongott az ürességtől, ilyen messzire már nem úsztak fel a hajók, a birodalom támaszpontja pedig a város déli oldalán húzódott, így ide nem szállítottak semmilyen ellátmányt. Azért főleg a falak mellett hatalmas polcokon álltak mindenféle alakú és méretű dobozok titokzatos tartalmukkal, és szétszórva pár nagyobb láda árválkodott a padlón. Ezek fölött áttekintve a szemközti fal felé két pónin akadt meg a szeme, akik egyenruhában, fegyverüket a hátukon tartva unottan sétálgattak, és halkan beszélgettek egy ajtó előtt.

A szíve jókorát dobbant: ezek szerint megtalálták, amit kerestek. Olyan nincs, hogy mindenféle ok nélkül őröket állítson valaki egy teljesen üres raktár egyik falához. Úgy nézte, békeidőben valamilyen hűtőház ajtaja lehetett, amit őriztek, és nagyon remélte, nem egy jégkockával kell távozniuk.

De indokolatlanul előreszaladtak a gondolatai, hiszen még el is kellene odáig jutniuk anélkül, hogy feltűnést keltenének. Körbepislantott, hátha a terem megvilágítását le tudná kapcsolni a patája ügyébe akadó kapcsolóval, ám a környéken semmi ilyesmit nem látott, és egyébként is talán rossz ötlet volt, hiszen nem akart erősítést idecsődíteni. Minél halkabban, láthatatlanul kellett valamiképp átosonniuk a nagyjából kétszáz lábnyi széles téren, és pillanatnyilag tippje sem volt, miként is kivitelezhetnék ezt. Minél több ideig nézelődött, annál bizonytalanabbá vált a küldetésük sikerét illetően. Még ha át is óvakodnak az épület túloldalára, és a főbejáraton próbálnak meg beljebb jutni, akkor is egészen biztosan messziről felfedezik őket.

– Van egy ötletem – suttogta Shield hirtelen, a hadnagyot félretolva átvette a helyét az ajtó résében, majd egyszerűen kisétált rajta.

Gunz csak bámult leesett állal, mire is készülhet a társa, talán elment az esze az előbbi eséstől? De a közbeavatkozásról lekésett, mert a szemközt álló őrök már észre is vették az egyszarvút, és a fegyverük után kaptak.

– Se… segítsenek, kérem! – nyögte Shield elhalóan, és az ajtótól nem messze egyszerűen összeesett, félig az egyik láda takarásában.

Ó, ez igen, nagy terv volt, el kellett ismernie, miután a bravúros színjátékot látva fényesség gyúlt az agyában. Shield nem viselt egyenruhát, a földön fekvéstől és az iménti eséstől kellően összekoszolódott és borzolódott a szőre, ráadásul, mint azt a lámpafénynél észrevette, valószínűleg a teleport mágia mellékhatásaként ismét elkezdett szivárogni a vér az orrából. Most egészen úgy nézett ki, mint egy tökéletesen elesett civil, aki valami módon bajba került. Márpedig ha ők megkapták az eligazításon, hogy úgy vigyázzanak a lakosságra, mint a hímes tojásra, akkor Celestia seregében ennek a duplája lehetett érvényes: nem akarhatták, hogy egy lázadással, vagy különböző gerillaakciókkal tiltakozzanak a pónik az őket ért atrocitások ellen. Ráadásul az őröknek semmi okuk nem volt feltételezni, hogy megtámadták őket, hiszen a folyón szinte lehetetlennek tűnt átkelni.

– Hölgyem! – kiáltotta a két birodalmi katona közül az egyszarvú. – Jól van, hölgyem?

Szinte még végig sem mondta, és már el is indult segíteni. A társa viszont ott maradt az ajtó előtt, bár legalább a fegyverét leengedte.

Ezek szerint nem jött be a csel. Még ha mind a ketten közelebb jöttek volna, talán képesek lettek volna lefegyverezni őket, mielőtt megnyikkannának. Így viszont, hogy az egyikük nem dőlt be teljesen a színjátéknak, az esélyeik igencsak megromlottak. Gunz elképzelni sem tudta, miként úszhatnák meg lövések nélkül – márpedig azok hangjára biztosan idecsődül a fél birodalmi sereg. Igen gyorsan kell vágtázniuk, ha el szeretnék kerülni őket.

Túl sok ideje nem maradt gondolkozni, mert az őr már Shield mellé is ért, és a patájával ellenőrizte az életjeleit. Gunz abban nem bízott, hogy majd a partnere elbánik vele, hiszen olyan gyenge volt még pár perce, hogy lábra alig bírt állni. Elhatározta hát magát, kiugrott az árnyékból, és egy jól irányzott tarkórúgással leterítette az őrt. Még alig ért le a földre, máris a másik birodalmi katona felé fordította az ájult test hátán lévő puskát, és meghúzta a ravaszt.

Ő nyert, mert bár a visszarúgástól a fegyver kiugrott a patái közül, és jól térden csapta, de az ajtó előtt álló póni egy nyikkanás nélkül elterült, mielőtt még viszonozhatta volna a tüzet. Nem maradt vesztegetni való idejük, teljes sebességgel az ajtó felé robogott, és mindössze addig állt meg, míg a póni patájától arrébb rúgta a fegyvert arra az esetre, ha véletlenül magához térne. Mikor nekiesett a hűtőkamra ajtaját zárva tartó retesznek, és teljes súlyával balra tolta, amerre nyílnia kellett, Shield már kicsit bizonytalan lábakon, de mellette állt, és még annyi lélekjelenléte is volt, hogy az egyik fegyvert magával hozza.

Gunz szélesre tárta az ajtót, odabentről hideg sötétség gomolygott kifelé – de nem jéghideg. Talán akadt annyi esze azoknak, akik Bloomot elkapták, hogy nem akarták lefagyasztani, vagy csak problémák akadtak a környék áramellátásával az erőmű visszakapcsolása után. Hogy melyik lehetett az igazság, azon nem ért rá töprengeni, ehelyett inkább minden óvatosságot félredobva bekiáltott.

– Bloom, itt vagy?

Ha az ellenség hallótávolságon belül volt, az előbbi lövés után már úgysem bújhattak el.

– Hé, kedves barátom, te meg mit keresel itt? De örülök, hogy látlak! – érkezett Riverbloom hangja valahonnan a sötétségből, majd feltűnt maga a póni is erősen dülöngélve.

– Bloom, mi a szar van veled? – kérdezte Gunz meghökkenve a látványon. – Részeg vagy?

– Nem, komám, nem alkoholt adnak errefelé, hozzá kell tenni, sajnos. Valami keserű löttyöt döntöttek le a torkomon, amitől, azt hiszem, képtelen vagyok varázsolni. Tudod, nem könnyű ám egy fifikás egyszarvút fogva tartani! De igazából nem is bánom, mert amúgy teljesen a fellegekben érzem magam tőle! Hé, ne olyan durván, ez fáj!

A kanca még valahol a monológja felénél tarthatott, amikor Gunz erőteljesen megtaszította a kijárat felé, majd a lábánál fogva rángatni kezdte át a raktáron. Más se hiányzott neki pillanatnyilag, mint még egy hasznavehetetlen egyszarvú a nyakán. Viszont hiába sürgette Riverbloomot, annak elég nehezen mozogtak a lábai, és folyamatosan támogatnia kellett, nehogy összeessen.

Valahol a terem közepén járhattak, félúton az irodasor szabadságot jelentő, résnyire nyitott ajtaja felé, amikor a raktár főbejáratán hirtelen hat egyenruhás póni vágtatott be egy fekete csuklyás civil társaságában, és néhány láda mögé lekuporodva feléjük szegezték a puskáikat. Gunz megmerevedett, mint a bűnöző, akit lopáson értek, és már várta a halálos ítéletét, ám hirtelen egy halványlila buborék átlátszó fala fénylett fel körülötte.

A helyzet annyira abszurd volt, és annyira meglepte, hogy nevethetnékje támadt. Ezek az egyszarvúak tényleg kiszámíthatatlanok! Honnan a fenéből szedett elő Shield még egy pajzsra való energiát? Vagy csak blöffölt, és amit elővarázsolt, az annyira gyenge volt, hogy az első szél elfújná? Nem látszott rajta, és a szemközt kuporgó katonák sem akarták kipróbálni. Minek is? A pajzs egyszarvúak sokkal, de sokkal nagyobb energiák felfogására voltak képesek, mint amennyi az ő összes tűzerejük lett volna. Persze egészen addig, amíg egy csatagépet ide nem rendelnek. Jó vicc, egyetlen morcos földpóni és két sérült egyszarvú ellen egy egész csatagépet!

Óvatosan hátrált hát tovább az ajtónyílás felé, ügyelve rá, ne veszítse szem elől az ellenfeleit, és mindig a pajzs burája alatt maradjon. Minél gyorsabban lelépnek innen, annál jobb.

Nem tett meg két lépést, amikor a csuklyás alak előre lépett, és jó hangosan, hogy biztosan értsék, megszólalt.

– Gunz hadnagy, ha nem tévedek?

A hangja sima volt, mintha borotválná, az arcából semmi sem látszott ki az árnyék alól. Gunz cseppet meglepődött a saját neve hallatán, bár meg nem torpant volna semmi pénzért.

– Ismerjük egymást valahonnan? – szólt vissza az idegennek. Míg beszélgetnek, addig sem tör ki a lövöldözés.

– Azt hiszem, én mesélhettem rólad – fűzte hozzá vidáman Riverbloom.

– Sokat hallottam már önről. Kérem, ne siessen annyira, hallgassa meg az ajánlatomat. Fel szeretném rá hívni a figyelmét, hogy az épületet körbevettük – folytatta a csuklyás közömbös hangon.

Gunz sem ma jött le a falvédőről. A birodalom katonáinak a leghalványabb fogalma sem volt róla eddig, hogy az ablakon át akarnak meglógni, rádiózni pedig nem látta őket. Hacsak nem hoznak elő valahonnan tényleg egy csatagépet, a raktár nyugati oldalán biztonságos sötét vár rájuk. Ha mégis nagy mozgolódás lenne odakint, azt meg észrevette volna, mert a köztársaság nem fogná vissza a könnyű sínágyúkat.

De már ő is ismerte az idegent – annyit legalábbis kiderített róla, hazudik, mint a vízfolyás.

– Úgy tudom, Luna jó pénzért veszi igénybe az ön szolgálatait. Mit szólna hozzá, ha a mostani zsoldját megdupláznánk? Nem kellene semmi mást tennie, csak maradnia néhány percre, amíg az új szerződését előkészítjük. Hozhatja a társait is. Jobban belegondolva, ez az egyetlen esélye rá, hogy megmentse az életüket – folytatta az ismeretlen póni.

– Sajnálom, de még nem járt le a jelenlegi szerződésem. Mi lenne a hírnevemmel, ha megszegném? – vetette oda Gunz, miközben folyamatosan hátrált.

– Igen, érthetőek az aggályai. Felajánlhatok egy egyszeri, nagyobb összegű fájdalomdíjat is. Rögtön egy nagyobb kategóriájú csatagépet rendelnénk ki önnek. A mi erőforrásaink nem olyan szűkösek, mint a köztársaságnál.

Gunz képtelen volt eldönteni, hogy valamilyen furcsa időhúzás csak, ami körülötte zajlik, vagy a csuklyás tényleg komolyan gondolja.

– Most sértegetsz, barátom? Gyere csak egy kicsit közelebb, hadd törjem ki a nyakad – morogta vicsorogva.

– Ugyan, hadnagy, miben reménykedik? Azon az úton nem jut át a Rodeon, amin megérkezett. Nézzen csak rá Moonshard tizedesre, még egy rendes pajzsot is képtelen megidézni, nemhogy két pónival teleportáljon!

Ebben azért tényleg látott némi kockázatot, bár annyira nagyon nem rágta magát rajta. A folyópart egyfajta senkiföldjévé vált, ahol talán elbujkálhatnak egy darabig, ha úgy hozza a sors. Shield jelenleg tényleg nagyon kimerültnek tűnt, viszont talán reggelre már képes lesz ismét varázsolni.

Éppen az elterült őr mellett haladtak el az ajtó felé tartva, Riverbloom egy pillanatra megtorpant, lehajolt, és végigtapogatta a kiterült egyszarvú egyenruháját. Az egyik belső zsebében rá is akadt egy hosszúkás, belső derengést árasztó kristályüvegcsére, amit gyorsan magához vett.

– Mi a szalmát csinálsz, Bloom?! – sziszegte neki Gunz, amiért mindannyian megtorpanni kényszerültek. – Nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy a hülye vitaminjaidra vadássz!

– Az nem vitamin… – suttogta Shield.

– Akkor mi a szar? – kérdezte Gunz értetlenül.

– A jegyünk a visszaútra – kacsintott rá Bloom.

Bár nem értette, mi köze van az üvegnek bármihez is, de ezzel a tudatlanságával úgy tűnik, egyedül volt, mert a csuklyás póni rögtön ledobta magáról a nyugalom álarcát, amint megpillantotta.

– Kapjátok el őket! Most!!! – kiáltotta a katonáknak, miközben a hadnagy és a társai bevetették magukat az ajtón.

A sötét irodában, miközben Shield már az ablakon mászott kifelé, Gunz még egyszer végigsimította az ajtó kilincsét belülről, hátha talál rajta valamiféle zárszerkezetet. Sajnos semmi hasonló nem akadt a patájába, ehelyett hangos dörrenést hallott a raktárból, és valami elfütyült a füle mellett, majd gellert kapva becsapódott az egyik szekrénybe mögötte. A jelek szerint a katonák észrevették, a pajzs halvány gömbje eltűnt, és megpróbálták még messziről megállítani őket. Ahhoz képest, hogy az előbb tárgyalni akartak vele, elég hirtelen váltottak hangnemet! Az érkező golyózáporban hanyatt-homlok kényszerült távozni az ablakon keresztül, ha a két egyszarvú nem kapja el, egyszerűen fejre esik odakint.

Annyiban azért melléjük szegődött a szerencse, hogy tényleg nem zárták őket körbe. Nyoma sem volt a birodalmi seregnek az üldözőiken kívül – talán egy hangyányi esélyük még lehetett a menekülésre. Lóhalálában mászták meg a kerítést, lerohantak a rakpartra, megpróbáltak viszonylagos fedezéket találni néhány nagyobb láda mögött, de a zajokból ítélve legfeljebb egy percük lehetett, míg utolérik őket.

– Lányok, ha valamit forgattok a fejetekben, ideje lenne megosztanotok velem is! – kiáltott sürgetően az egyszarvúkra.

Bloom előkapta az üvegcsét, és Shield orra alá nyomta, aki a rémülettől kikerekedő szemekkel hátrált rögtön két lépést, és megrázta a fejét.

Gunz röhejesen butának és tehetetlennek érezte magát. Ha menekülni akarnak, akkor nyomás, ugorjanak le a mellvédről a folyóparti sziklák közé, vagy valami. Ha harcolni akarnak, akkor meg forduljanak meg, és nézzenek szembe az ellenséggel! Ez az ácsorgás teljesen kikészítette.

– Bökd ki, mi az? Mit kell vele csinálni?! – kérdezte, miközben szinte hisztérikusan megrázta Riverbloom vállát.

– A… Aqua Armae Magica… Nem igaz? – motyogta az érthetetlen szavakat Shield. – AAM, vagy ahogy régen hívták, Pajzsvíz…

– Téged nem csaplak be, igaz? – kérdezte tőle Riverbloom túláradó kedvességgel. – Ez az utolsó, amihez mostanában hozzájutok. Hajtsd fel, és tűnjünk innen.

Gunz csak helyeselni tudott, bár elképzelése sem volt róla, miről is beszélnek a többiek. Ugyanakkor a zajok egyre közelebbről hangzottak, legfeljebb ha másodperceik lehettek hátra. Shield egyre a fejét rázta, közben remegett, mint egy falevél a szélben. Nem értette, mi ütött belé, hiszen az előbb simán kisétált a két őr elé a raktárban, most pedig megijed egy pici üveg löttytől?

Ebben a pillanatban néhány lábnyira tőlük valami becsapódott a rakpart kövezetébe, hatalmas robajjal leverve mindhármukat a lábáról, és egy jókora réteg törmelékkel takarta be őket. Egy másodperccel később felharsant a folyó túlpartjáról a sínágyúk semmi mással nem összetéveszthető mennydörgésszerű robaja.

– Rohadt élet, a saját tüzérségünk fog cafatokra lőni minket, ha nem húzunk el innen! – ordította, miközben a következő hiperszonikus lövedék is megérkezett, szerencsére kicsit távolabb.

Shield egy szempillantással később elhatározásra jutott, kikapta Bloom patájából az üveget, és felhajtotta a tartalmát. Bloom nagyjából olyan arccal nézett rá, mint aki azt várja, barátja menten sárkánnyá változik, és átrepíti őket a túloldalra, de semmi ilyesmi nem történt. Shield egyszerűen átölelte mindkettőjüket, és teleportált.

 

Ezúttal a mágia sokkal felkészültebben érte, mint legutóbb, pedig Shield a kapkodásban elhibázta, és vagy két láb magasban jelentek meg az úttest fölött, a levegőben. Alig zökkent le ismét a talajra, megragadta a barátait, és minden izomerejét bevetve biztonságba húzta őket egy egész sarokkal odébb, el a zűrzavartól és a becsapódó lövedékektől. Lihegve nekitámasztotta a hátát a házfalnak, és engedte, hogy lecsússzon a földre. Riverbloom az iménti narkotikus, bárgyú mosolyával nézett fel rá, Shield üveges szemei viszont csak néhány perc múlva kezdtek tisztulni, amikorra végre kifújta magát, és a pulzusa is lecsillapodott.

Kisvártatva halkulni kezdett mögöttük a csatazaj, és úgy érezte, a lábai sem fognak kicsúszni alóla, így hát ismét négy patára kecmergett, minden maradék tekintélyét összeszedte, és számon kérő pillantást vetett a két előtte heverő egyszarvúra.

– Azt hiszem, itt az ideje elmesélned, hogy a fenébe kerültél a folyó túloldalára! – fordult Riverbloomhoz szikrázó szemekkel.

– Ó, hiszen ismersz, milyen ügyetlen vagyok – próbálta egy kis nevetéssel elvenni a kérdés élét Bloom. – Elrontottam a teleportomat, és ott kötöttem ki. Miközben vártam, hogy visszatérjen az erőm, elkap…

Gunz szája vicsorra húzódott, míg végül képtelen volt visszafogni magát, és egy csattanós pofont kevert le az egyszarvúnak. Riverbloom az arcához kapott, és sértett pillantással elhallgatott.

– Bloom, Luna nevére kérlek, könyörgöm, ne nézz hülyének, és ne hazudj nekem – mondta a hadnagy remegve. – Legyen végre vége ennek a színjátéknak. Nincs itt senki más, csak mi, a barátaid, mondd el az igazat.

A kanca hezitálva körbepillantott, mintha Gunz állítását ellenőrizné, majd vett egy nagy levegőt, de végül kifújta anélkül, hogy megszólalt volna, és kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Jó, hát legyen – szánta rá magát, mikor látta, nem szabadulhat a vádló pillantások kereszttüzéből. – Azért mentem át, hogy abból az üvegből szerezzek néhányat.

– A pajzs-akármiből? – kérdezett vissza Gunz a homlokát ráncolva, és a másodpilótájához fordult. – Shield, el bírod mondani úgy, hogy én is megértsem, mire jó az?

– Pajzsvíz, és én is el tudom mondani – vágott közbe Bloom.

Gunz fenyegetően a kanca orra alá tolta a patáját.

– Az lehet, de olyasvalakitől szeretném hallani, akiben meg is bízom.

Várakozóan pillantott Shieldre, aki néhány másodpercig némán gondolkozott.

– Azt tudod, hogy a pajzs varázslat tönkre tesz minket – szólalt meg végül az egyszarvú.

– Igen, rémlik, hogy hallottam róla – vágta rá türelmetlenül Gunz. Nem értette, hova fog kilyukadni ezzel az információval. – Ezért van, hogy tizenöt év szolgálat után legfeljebb irodai munkát végezhettek.

– Gunz, a tizenöt év békeidőre vonatkozik – nézett a szemébe komolyan Shield. – A sárkányháborúkban sokan egy hónapig sem bírták.

– A mindenit, ezt nem is sejtettem – lepődött meg a hadnagy, bár látszott rajta, a teljes következtetést még nem vonta le.

– A Pajzsvizet ennek a hatásnak az elnyomására hozták létre. Nagyon erős fájdalomcsillapítók vannak benne, és olyan mágikus összetevők, amik képesek visszaadni az erődet és önbizalmadat. Szörnyű mellékhatásai vannak, ezért a sárkányháborúk után betiltották. Kíváncsi lennék, a birodalom honnan szerzett belőle.

– Értsd meg, szükségem van… volt rá! – mentegetőzött Riverbloom. – Enélkül képtelen lennék megvédeni a bátyámat!

– Tudom, mennyire ragaszkodsz hozzá, de más is megvédte volna… – motyogta Gunz értetlenül.

– Nem! – kiáltott Bloom, rémülten rázva a fejét. – Nekem kell vigyáznom rá! Én sokkal erősebb vagyok, mint akiket mellé osztanának! Nem eshet baja, érted? Nem eshet baja!

Gunz hátrahőkölt, majd mérgesen a kancára ordított.

– És a birodalom a két szép szemedért adott neked a Pajzsvizéből, nem igaz?! Azt még nem említetted, mit kértek érte cserébe! Elárultál minket, Bloom? Lepaktáltál velük?!

A kancának tátva maradt a szája a vádakra, néhány pillanatig meg sem bírt nyikkanni.

– Nem… Nem, nem, nem… – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szeme alatt. – Ha ezt feltételezed rólam, akkor nem ismersz…

– Hát pont ez az – vágta rá Gunz fájdalommal a hangjában. – Néha úgy érzem, fogalmam sincs, ki vagy valójában.

– Az orruknál fogva vezettem őket… Kérlek, higgy nekem… Ha azt ki is nézed belőlem, hogy eláruljam Lunát… El kell hinned, Fangnak sohasem ártanék!

– Tőled tudták meg, hogy Hoofington ellen vonulunk? – kérdezte a hadnagy fenyegetően Riverbloom fölé magasodva.

– Nem… Dehogy! Esküszöm az életemre, semmi közöm nem volt hozzá!

Gunz az állát dörzsölve gondolkozott néhány másodpercig.

– De amikor Fémlábnak állítottuk a csapdát… Azt a rejtett drótot te rángattad ki a résekből, igaz?

– Megbotlottam benne véletlenül! – húzta be a nyakát Bloom. – Most biztosan nem hiszel nekem, de tényleg így volt! Vissza kellett volna tuszkolnom! Igen, ezt kellett volna tennem, bocsáss meg! Gunz, ha felrobbantod őket, csak utáltad volna magad később érte! Bevallom, kihasználtam a helyzetet, de ezen kívül csupa olyasmit mondtam nekik, amit amúgy is tudtak!

– Mi a szart csináljak veled?! – nyögte Gunz, és leült az egyszarvúkkal szemben a kőre.

Borúsabbnál borúsabb gondolatok kavarogtak a fejében, teljesen elárulva érezte magát. Kicsúszott a lábai alól a talaj, nem tudta már, mi igaz, és mi nem. Riverbloomra mindig úgy gondolt, mint a saját testvérére, hát mégis áruló lenne?

Egyetlen fogódzót talált csak a sötét kételyei között. Ha soha életében nem szeretett senki mást Bloom, a bátyjáért mindent megtett volna, annyi bizonyos. Sőt, jobban belegondolva soha semmit nem tett másért, csakis Riverfangért. Annyira nem ismerte a testvérek múltját, hogy arra rájöjjön, miért érzi magát Bloom a csődör adósának ennyire, hogy bármit feláldozna érte. Márpedig, ha igaz, amit Shield mond, és a Pajzsvíz nem valami biztonságos ital, könnyen lehet, hogy Riverbloom százszorosan meg fog fizetni minden kortyért később.

Igen, ebben talán bízhat. Bloom eldobná az életét Riverfangért. Riv a köztársaság hű pilótája. Vagyis Bloom ugyan a saját szabályai szerint szeret játszani, ezek nagyjából mégis egybe vágnak az ő elveivel is.

– Bloom, nem szeretnélek hadbíróság előtt látni – döntött végül. – Mi a garancia arra, hogy többé nem teszel ilyet?

– Ne viccelj, nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy pajzsvízért menjek ezekhez, még ha meg is döglök nélküle. Valami megváltozott, Gunz, amint megláttak, kérdés nélkül leütöttek és bezártak.

– A pegazusok miatt – horkantotta a hadnagy. – Nincs többé szükségük rád, visszatértek a felderítőik. Remélem, ebből megtanultad, milyen érzés az, amikor elárulnak, mert ha még egyszer hasonlón kaplak, a saját két patámmal tekerem ki a nyakad.

 

***

 

Nem bírt elaludni. Túl hosszúra nyúlt ahhoz a nap. Fogalma sem volt róla, helyesen döntött-e, amikor minden ellenkező tapasztalata ellenére ismét megbízott Riverbloomban. Rengeteg minden kavargott a fejében: a pajzsvíz, az egyszarvúak, a csuklyás alak, aki túlzottan is jól ismerte őt, Rosebead és a pegazusok… Áh, abba kell hagynia a töprengést, mert soha sem fog elaludni. Márpedig abban nem reménykedhet, hogy holnap sem osztják be őket őrségbe.

Shield hátára pillantott, aki vele szemben aludt a földön. Az egyszarvú egy órán keresztül áztatta magát a kádban, most ismét fényesen csillogott és illatozott a szőre. Meg is érdemelte, hiszen jobban belegondolva ő volt a nap hőse. Semmit, egyszerűen semmit sem ért volna el nélküle. Sem oda, se vissza nem kelhetett volna át a Rodeon. Riverbloom neki köszönheti elsősorban az életét.

Pedig honnan indult nem is olyan régen… Mikor is, néhány nappal, néhány héttel ezelőtt? Úgy érkezett meg, mint anyuci pici lánya, aki bekerül a seregbe, a fenekén ott fehérlett a tojáshéj, semmi másra nem volt képes, csak bután nézni. Harmadosztályú pajzsegyszarvú, bármilyen más használható varázslat nélkül.

Azt sejtette, ezért is kötött ki a seregben. Tudta róla, hogy ősi családból származott, az ilyen helyeken pedig nem bírták elviselni a fekete bárányokat, a kudarcokat, a semmire sem jó családtagokat. Hát, Shield, ha ma láttak volna a szüleid, leesett volna az álluk! Könyörögtek volna, hogy térj vissza a családi fészekbe!

Bár, az is lehet, hogy mégsem. Jót kuncogott magában a gondolatra – hiszen Shield más változásokon is átesett az utóbbi időben, nem csak a varázsereje lett mérhetetlenül erősebb. Nem volt már annyira puha és kerek, hozzáedződött az itteni élethez, testileg és lelkileg egyaránt. És ráadásul mindennek a jelképeként ott virított a vállán a viperák karcsú, kacskaringós jelvénye, mindörökre beleégve a bőrébe, elcsúfítva a sápadt fényű, makulátlan bundát. Mennyire bizonytalan volt akkor, amikor a kígyós jelkép inverzét tartalmazó fémpálcát elővette a zsákjából! Akkor mindössze annyi járt a fejében, hogy Shield megmentette az életét, és amilyen kis gyenge és elesett, biztosan értékelné, ha még a halála előtt befogadnák, és tartozhatna valahová.

Azóta tökéletesen átváltozott. Bebábozódott, majd kibújt a gubójából, és maga volt az élet bukott angyala – egyszerre előkelő és romlott, gyönyörű és csúf, elesett és határozott, élet és halál ura a harcmezőn.

A patája öntudatlanul felemelkedett, hogy végigsimítson az egyszarvú légzésére lassan hullámzó bundáján, ott, ahol az égésnyomok feketélltek – azután rajtakapta magát, mit is csinál, és elrántotta a lábát, mintha áramütés érte volna. Hirtelen úgy érezte, rohannia kell, és miközben fáradt agya konstatálta, ebből már nem lesz alvás, kivágtatott a szobából.

Az árkádok alatt, ahova az ajtajuk nyílt, tett néhány gyors lépést, majd egyre lassulva végül megtorpant. Mégis, hova megy? Hajnali háromra járhatott az idő! Még a végén felébreszti a többieket. Aludnia kellene, fáradt lesz reggel. Amilyen gyorsan rátört a mozgás iránti vágy, olyan hamar el is múlt, és csak kétségbeesést hagyott maga mögött, meg kavargó gondolatokat. Rosebead, Riverbloom, a csuklyás… Shard… Ki kell ürítenie a fejét!

A legközelebbi oszlophoz lépett, hátrahajtotta a nyakát, és lendületet véve teljes erőből a durva kőbe vágta a homlokát. A beléhasító fájdalomtól egy pillanatra elhomályosult a tudata, de azután máris mintha tisztábban látott volna.

– Gunz? Te vagy az?

A hang olyan váratlanul szólalt meg, már szinte megijedt, hogy az ütéstől hallucinál. Kinézett az oszlop mögül, és az erőtlen éjszakai megvilágításnál a fogadó udvarának közepén csobogó pici szökőkút mellett ülő Riverfangra esett a pillantása.

A csődör fáradtan feltápászkodott, és felé indult.

– Te sem tudsz aludni? – kérdezte, amiből Gunz máris biztosra vette, Riv még nem józanodott ki teljesen: túl sokat beszélt.

A csődör meg sem várta a félszeg bólintását, máris folytatta.

– Jó is, hogy összefutottunk, mert szerettem volna mondani va… Te jóízű széna, neked vérzik a fejed!?

Gunz a homlokához nyúlt, és valami nedveset tapintott. A szeméhez emelte a patáját, bár anélkül is sejtette, mit fog látni. A jelek szerint a kő felsérthette a bőrét. Hiába járt már így többször is, mégsem bírt leszokni a feszültség ilyesforma levezetéséről csikókora óta sem.

Riverfang aggódva nézegette a sebet.

– Hagyd a fenébe, majd eláll – morogta a hadnagy, és zavartan elfordította a fejét.

– Hülye vagy, legalább egy centis vágás van rajta – verte vállba a csődör. – Még a végén elfertőződik, és rondább leszel, mint valaha. Gyere, teszek rá egy tapaszt.

Engedett Riverfang erélyes taszigálásnak a szobája felé, miközben azon gondolkozott, vajon megorroljon-e a csődörre az ugratás miatt, megköszönje a kedvességét, vagy egyszerűen csak hagyja faképnél, és menjen vissza aludni. Ez utóbbi lehetőség túlzottan nem csábította, és egyébként is régóta beszélni akart már Rivvel, így hagyta, hogy leültesse az ágyára, és türelmesen várt, amíg eltűnt a fürdőszobában az elsősegély ládáért.

– Igazából én is találkozni akartam veled. Meg kellene beszélnünk néhány dolgot – mondta halkan, miközben tűrte, hogy Riv gondoskodó arckifejezéssel lefertőtlenítse a sebét, és egy eltúlzott méretű ragtapaszt nyomjon rá.

– Ja, igen – helyeselt a csődör –, szóval hát tényleg, tartozom neked egy bocsánatkéréssel.

Gunz ezen azért meglepődött, eddig úgy gondolta, ő maradt az adósa a mentegetőzésben.

– Vagyis kettővel – folytatta egy félmosollyal Riv. – Kicsit sokat ittam, és azt hiszem, nem bántam veled túl szépen a klubban.

– Tényleg, mi lett Minty kisasszonnyal? – ragadta meg az alkalmat érdeklődve.

– Á, meglógott. Tudod, mindig így járok, kevesebbet kellene innom. Mondjuk, akkor meg unalmas vagyok.

– Fenéket. Mármint, nem gondolom, hogy unalmas lennél, de tényleg kevesebbet kellene innod.

– Nem kell szépítened – nézett rá szinte szemrehányóan a csődör. – Ja, és meg akartam köszönni, amit Bloomie-ért tettél. Mesélte, hogy véletlenül átteleportált a túloldalra, és ti mentetek érte. Mindig mondom neki, vigyázzon a varázslatokkal, de nem hallgat rám. Tudod, milyen felelőtlen néha.

Hát, ha ez volt az a történet, amihez a kanca ragaszkodott, akkor ő sem fogja leleplezni… Inkább csak mosolyogva bólogatott.

– Aztán ott van még az a régi história, emlékszel, amikor kiabáltam veled Wooly miatt. Semmi jogom nem volt hozzá – folytatta Riv a padlót bámulva. – Neked volt igazad, felnőtt kanca vagy, és azt csinálsz, amit akarsz. Csak… csak…

– Nem, emiatt én akartam elnézést kérni – vágott közbe Gunz. – Te jót akartál, belőlem meg kitört a sértett büszkeség. Nem értettem, min vagy kiakadva annyira, mert… Szóval Woolyval kizárólag üzleti jellegű a kapcsolatunk, ami téged biztos meglep. De ezek a dolgok soha nem jelentettek nekem semmit.

– Milyen dolgok?

Riv mélyen a szemébe nézett, és zavarba ejtően közel hajolt hozzá. Mintha nem esne éppen eléggé nehezére ilyesmikről beszélgetni a csődörökkel.

– Hát tudod, ezek a… szexualitás… dolgok…

Mire az utolsó szót kimondta, Riverfang ajka már az övét súrolta, szinte perzselte a testének melegével. Annyira nem számított rá, meg sem fordult a fejében, akár el is húzódhatna, sőt, még az sem, mit is akarhat tőle a csődör. Talán valami apró hibát vett észre a bundájában, és azt szerette volna megnézni közelebbről?

Csak akkor esett le neki, mi is történik valójában, amikor Riv egyértelműen átölelte, és félreérthetetlenül, gyengéden megcsókolta. Annyira meglepődött találkozásuk váratlan fordulatán, hogy a szemei kikerekedtek, és majdnem hátraugrott. Ezek szerint a csődör tényleg részeg volt, vagy valami más ütött belé? Mi a fenét akarhat tőle? Soha, amióta ismerte, nem mutatta ki, hogy esetleg vonzódna hozzá, vagy legalább valamiféle vágyat érezne iránta. Persze, barátok voltak, együtt piáltak, együtt szórakoztak, és együtt harcoltak. Többször megmentették már egymás életét, ám ez még nem indokolná…

Gunz, te mekkora marha vagy! Jobban belegondolva azért akadtak jelek, amik árulkodtak Riv érzéseiről. Miért érdekelte volna egyáltalán a kapcsolata Woolyval máskülönben? Eddig azt gondolta, teljesen objektív, erkölcsi indíttatásból, de ez marhaság, a csődör soha semmit nem vetett a szemére addig se, és maga is két végén égetve a gyertyát élvezte az életet. Féltékeny volt, vagy irigy, amiért Wooly megkaphatta a testét, ő pedig nem.

Így végiggondolva a helyzetet már elmúlt végre a bénultsága, és rászánta magát, hogy visszacsókolja a csődört, sőt, még meglepnie is sikerült azzal, hogy belenyalt a szájába. Ha Riv ezt szeretné, akkor végül is túl sok kifogása nem volt ellene. Régóta ismerték egymást, a csődör mindig vigyázott rá a harcmezőn, ennyit megérdemelt. Legalább eltölti valamivel ezt az egyébként zaklatott éjszakát, nem? Azt azért nem mondaná, hogy jól fog szórakozni. Az eddigi tapasztalatai alapján nem a levegőbe beszélt, amikor elárulta, hidegen hagyja a nemiség – persze a csődöröket ez különösebben nem zavarta eddig se. De azért érdekes lesz a barátját egy új szemszögből is megismerni. Vajon Riv meddig fogja bírni? A csendes, vagy a hangos típusba tartozik? Lesz még egy kis ideje aludni is utána? És mennyire érzik majd holnap hülyén magukat? Milyet fog Shard röhögni, ha ezt elmeséli! Vagy inkább el se mesélje?

Miért tértek vissza a gondolatai folyton-folyvást az egyszarvúhoz, nem értette. Pedig jobban tenné, ha vigyázna, mert Riv éppen valami mókás dolgot művelt a fülével, miközben lassan borzolgatta a szügyén a szőrt, és ettől a félig csiklandós, félig erotikus érzéstől valami ismeretlen, rejtett forróság kezdett végigkúszni a gerincén. Mi a nyavalyát csinálhat, miért nem tér már a lényegre? Igen… A füle hátulja, a sörényének a töve mindig ilyen érzékeny volt? És… Sosem gondolta volna, hogy ilyen bizsergés szaladhat végig a testén, csak mert puha, meleg ajkak simogatják a nyakát.

Lassan egy furcsa gondolat formálódott meg a fejében, egyszerre mulatságos, és nagyon ijesztő. Riv elsősorban nem is a testére vágyott. Nem, a csődörnek a lelke kellett, nem érte be kevesebbel. És minden egyes csókjával egyre közelebb is került hozzá, amint egyesével leolvasztotta róla az évek alatt páncélként rákeményedett Gunz-álarc rétegeit. Nem volt benne biztos, hogy akarta ezt. Nem szívesen adta volna ki magát. Nem akart egyszerűen csak Carbon Ink lenni. Az olyan volna, mint a legszörnyűbb rémálma, amikor mindenki belelát a fejébe, és kinevetik, hogy mikkel van tele. Az egyetlen vak, akit mindenki bámul. Fegyver és pajzs nélkül a harcmezőn.

Mégis, miért ne adhatná ki magát? Riv egész biztosan nem azért teszi ezt vele, hogy azután elárulja. Ezegyszer megengedhetné magának, hogy lehunyja a szemét. Kivételesen hagyhatná, hogy a dolgok csak megtörténjenek, nem kell feltétlenül irányítania őket. Annyira különös és szokatlan, amint gyengéd paták simogatják a testét olyan helyeken, ahol talán még soha senki. Teljesen tűzbe jött tőle, nem számított semmi más a világon, sem az, kicsoda is ő, sem az, hogy hol van vagy kivel. Azt akarta, az érintés egy picit feljebb vándoroljon a belsőcombján, a lábai közé.

De… de ki is az, aki simogatja? Ja, igen, biztosan Riv. Miként lehetséges akkor, hogy mégsem a csődört látja a szemei előtt? Miként lebeghet előtte most is az a selymes, türkiz sörény? Miért kísérti folyamatosan az a gyöngyház fényű bunda? Miért van az, hogy akit nem tud kiűzni a gondolatai közül, az nem Riverfang, hanem…

– …Shard… – szökött ki a név az ajkai közül.

Riv abbahagyta, amit éppen csinált. Te jó szagú, tényleg megszólalt volna?

– Mit mondtál? – kérdezte a csődör zavartan.

Ezek szerint igen.

– Se… Semmit. Felejtsd el. Kérlek, folytasd…

Riverfang elhúzódott tőle, a meglepődés helyét lassan düh és sértettség vette át az arcán.

– Gunz, baszd meg, te beteg vagy! – vágta a fejéhez, majd hirtelen megfordulva kivágtatott a szobából.

Gunz magára maradt az ágyon, egyre fokozódó káosszal a fejében, és lassan hamvadó parázzsal az ágyékában.