...avagy értekezés a bezártságról, a szabadságról és annak áráról

 

 

A vonat hangos csattanással és egy zökkenéssel megállt, Fliss pedig felébredt. Szüksége volt pár másodpercre, mire annyira magához tért, hogy felismerje, hol is van. Odakint még mindig sötét volt, az ablakon nem szűrődött be állomás vagy település fénye. Ezek szerint a mostani alkalom is egyike volt a megmagyarázhatatlan semmi közepén megállásoknak, amiket a Dél-equestriai Vasúttársaság előszeretettel produkált.

Szívesen visszaaludt volna, de tapasztalnia kellett, hogy túlságosan fáj hozzá a feneke, a gerince,  kínzóan begörcsöltek a vállai, és elgémberedtek a lábai. A padlón ült már lassan hat órája a kocsi sarkában az ajtó mellett, és nagyon szívesen felkelt volna nyújtózni egyet. Nem mintha messzire sétálhatott volna, körülötte minden patányi helyen feküdt vagy állt valaki. Soha életében nem látott még ennyire tömött vonatot. Az a csoda, hogy egyáltalán feljutottak rá, nem az, hogy nem találtak rendes ülőhelyet.

Mielőtt még teljesen elhaltak volna a lábai, egy picit fészkelődni kezdett, hogy a vérkeringése legalább minimálisan újrainduljon. Vigyáznia kellett, nem akarta felébreszteni Silverberryt. A lány a fejét Fliss ölében nyugtatva még mindig álomországban kalandozott. A mocorgásra összerezzent, mintha kapaszkodni akarna, szemöldöke ráncba gyűrődött, de utána ismét visszamerült az alvás békéjébe.

- Vi... vigyázz a sündisznóra – motyogta Silverberry álmában nehezen forgó nyelvvel, és Flissnek minden erejét be kellett vetnie, nehogy elnevesse magát. Patáját a szájához kapta, a rekeszizma megrándult. Silverberry angyali arccal aludt tovább.

A nevetésroham elmúltával Fliss megkönnyebbülve dőlt hátra, fejét a falnak támasztotta. Vele szemben a fiú, akivel az állomáson találkoztak, és később Brush Tailként mutatkozott be, még mindig vigyorgott. Elfogta a késztetés, hogy orrba gyűrje, de igyekezett ellenállni neki. Rajtakapva, meglesve érezte magát, magukat. Hogy meri ez a pojáca Silverberryt bámulni, hogy mer nevetni azon, ami intim öntudatlanságában kicsúszott a száján? Azután másodjára, józanul végiggondolva a dolgot kénytelen volt megenyhülni. Egy falatnyi folyosón voltak összezárva legalább tíz másik pónival, egymás szájában utaztak órák óta, nem sok teret hagyva a személyes szférájuknak. A levegő nehéz volt és elhasznált – ha megpróbáltak szellőztetni, gyorsan beszökött az éjszaka hidege és a zaj, egész úton a fagyhalál és a fulladás között egyensúlyoztak. Pólója nedvesen tapadt a hátára, a reggeli zuhanyzás után használt izzadásgátlója kezdte feladni a harcot. Nem volt értelme a méltóságra még csak gondolnia sem.

Úgy tűnik, nem sikerült elég hatékonyan eltüntetnie az érzelmeit az arcáról, mert Brush elkapta róluk a tekintetét, és komoly ábrázatot próbált magára erőltetni. A csődör visszafordult a lábainak támasztott füzetéhez, a szarvát ismét halvány izzás borította be, és egy perc múlva már teljes koncentrációval belemerült a saját dolgába. Fliss csak tippelni tudott, hogy pontosan mit csinál, mert nem látott rá rendesen. Arról is lemaradt, amikor a csődör elővette a füzetet, valószínűleg éppen aludt akkor. Hátulról nézve vastag, üres lapok voltak benne, Brush pedig valamilyen vékony grafitrudat forgatott. Néha felemelte a patáját, maszatolt valamit, vagy ráfújt a füzetre. Biztos rajzol, gondolta Fliss. Mintha az állomáson azzal kérkedett volna, hogy jó benne. Csak elő ne húzzon a végén valami förtelmet, vagy lófogú karikatúrát, mert még kénytelen lesz a lapot megetetni vele. Nem volt a humorérzéke tetőfokán.

Néhány percig megpróbált visszaaludni, de túl kényelmetlen volt a padló és túl nagy a csend. Végül a kíváncsisága kerekedett felül.

- Muti – mondta halkan, és kinyújtotta a patáját Brush felé.

A fiú habozva nézett fel, a kis darab grafit megállt a levegőben. A rajz nyilván nem volt kész, de Fliss nem tágított. Türelmetlenül intett, és felvonta a szemöldökét. Brush kényszeredetten elpakolta az eszközeit maga mellett egy dobozkába, óvatosan kitépte a felső három lapot a füzetéből, és Fliss patájába nyomta őket.

- Még az utolsót szeretném befejezni – mondta Brush. - De persze mindent a megrendelőért! Ha nem tetszik, vagy valamit máshogy kérnél, csak szólj.

- Bízd csak ide. - Fliss úgy érezte, talán egy kicsit túl gúnyosra sikerült a mosolya.

A következő pillanatban azonban őszinte döbbenet és csodálkozás ült ki az arcára. Ami a három lapon volt, arra nem számított. Nem talált szavakat.

- Hát ja, kicsit unatkoztam, amíg aludtatok – mondta Brush egy félmosollyal, és zavartan megvakarta a sörényét. - Meg ugye nem tudtam megkérdezni, pontosan milyet is szeretnétek, így aztán, gondoltam, rajzolok több félét is, legfeljebb ha nektek nem kell valamelyik, hozzácsapom a portfóliómhoz. Persze csak ha megengeditek! Vagy tőlem szét is tépheted...

Az első lapon Silverberry és Fliss egy valószínűleg képzeletbeli, de takaros kisváros egyik utcáján ácsorogtak egymás mellett egy folyócska partján. A rajz a szélein egészen vázlatos volt, de a kép fókuszában annyira élethű, hogy meg tudta volna számolni a szálakat a saját, vízben tükröződő sörényében. Az erős kontrasztok, a sötét ég és a furcsa fény azt sugallták, nemrég eshetett az eső, szinte az illatát is érezte. Ha nem lógott volna ki az a néhány segédvonal ott, ahol a realitás véget ért, azt hihette volna, egy fekete-fehér fényképet lát.

- Az első a fotorealisztikus – kommentálta izgatott örömmel Brush. - Igazából kevésbé kreatív, de annál jobb technikát és szemet igényel. Szeretem kicsit feldobni játékosabb részletekkel, mint például a valószerűtlen megvilágítás, vagy az olyan területek, ahol direkt rajznak látszik. Például ha így annyira nem jön be, akkor meg tudom rajzolni teljesen reálisra, de ha rám hallgatsz, nem kérsz ilyet. Hozzám amúgy közelebb állnak azok a stílusok, amikor kevésbé van megkötve a patám, mint például a következő.

Fliss ugyan még akár egy fél órán át is elnézegette volna a képet, hiszen minden pici folton annyi apró, érdekes részlet volt elrejtve: virágok az ablakokban, galambok a háztetőkön... de most már kíváncsi lett a következő kettőre. Ha a fiú tényleg azt tervezi, hogy nekik adja a képeket, akkor lesz még esélye később is elveszni bennük. Lapozott hát, és alaposan szemügyre vette a másodikat is. Amennyire meg tudta ítélni, az sokkal kevésbé volt részletes és technikás, legalábbis első ránézésre. Ezen egy sokkal egyszerűbb, természetes mintákkal operáló háttér előtt pózoltak ketten Silverberryvel, és bár a kivitelezésük alapján akár le is sétálhattak volna a képről, mégsem teljesen ők voltak azok... és közben pedig sokkal inkább kettejüket ábrázolta, mint az első rajz. Minden mozdulatukból sütött, milyen mély barátság köti őket össze, mennyire fiatalok, vagy milyenek a személyiségjegyeik. Silverberry arca szelídséget és kedvességet sugárzott – Fliss pedig egyszerre volt intelligens, határozott és valahogy rosszcsikósan pajkos. Minél tovább figyelte saját idealizált képmását, annál jobban belepirult a felismerésbe: a csődör igazán jó megfigyelő és póniismerő lehet, ha meglátta ezeket a tulajdonságait... vagy csak hízelegni akart volna? A kanyargó, céltudatos, karcsú vonalakat elnézve tökéletesen zavarba jött attól a gondolattól is, hogy Brush ennyi időt szentelt a csípője vagy a mellei tanulmányozásának (pláne amíg aludt!). Nem is mert a fiúra nézni, amíg az folytatta a monológját.

- Ez a második, kicsit stilizált verzió. Ha megnézed, arányaiban inkább arra emlékeztet, amit például képregényekben lehet látni. Ez egyfajta karikatúra, a célja a tulajdonságok, a belső, a mondanivaló kiemelése, és nem az, hogy minél pontosabb legyen. Nyilván senkinek sincsenek ekkora szemei, viszont a lélek megjelenítéséhez némi túlzás elengedhetetlen. Nekem sokkal jobban fekszik ez a stílus, mert kiélhetem a kreativitásom, de persze sokkal könnyebb mellélőni is, hiszen titeket például nem ismerlek annyira, hogy tökéletesen ábrázoljalak, szóval ha nem találtam el, akkor elnézést. Azért remélem, tetszik.

Fliss krákogott, és megnedvesítette kiszáradt ajkait.

- Nagyon szép... - mondta lesütött szemmel, és inkább az utolsó rajzhoz lapozott.

Ami a szeme elé tárult, az annyira absztrakt volt, hogy elsőre abban sem volt biztos, hogy véletlenül nem fejjel lefelé nézi-e. De nem, minél több időt töltött az ábrákkal, annál inkább megbizonyosodott afelől, hogy ezek is őket ábrázolják – és arról is, hogy a vele szemben ülő vigyorgó fiú egy őrült zseni. A rajz valamiféle fonat volt, hullámzó, egybeolvadó és szétváló, vékonyodó és vastagodó, dallama volt, mesélt. Mint egy medál, vagy logó... esetleg talán tetoválás. Két elkülönülő alak jelent meg rajta, csak sziluettek, és minden egyes vonaluk másfajta érzelmet ébresztett Flissben, ismerőseket és elfeledetteket, régieket és újakat. Leesett állal bámulta. Olyan volt, mint egy varázslat, egy idézés, éppen ezért rezonált olyan mélyen a lelkében.

Megrázta magát, mint aki álomból ébred, és összeszűkült szemmel mágia után kezdett kutatni a képben. Végül is egyszarvú ült vele szemben, de nehogy azt képzelje magáról, hogy a saját terepén legyőzheti őt!

- Na, ez a kedvenc stílusom – magyarázott Brush önfeledten. - Teljesen stilizált, egy ősi nyelven szól a szemlélőjéhez. Nem is annyira megrajzolni nehéz, bár azért kell hozzá valamennyi technikai tudás, hanem inkább azt kitalálni, hogy éred el vele azt a pontos hatást, amit szeretnél. Még persze nincs kész, látod, ott jobb alul még dolgozok Silverberry részén. Sajnos nem értékeli mindenki, úgyhogy mondd csak meg, ha nem tetszik. Jobb, ha most derül ki, ha nem vagyok jó benne, vagy hol fér rám a gyakorlás. Mi a véleményed? Mit rontottam el rajta?

A kép csupán egyszerű grafitrajz volt, közönséges papíron, nem hordozott mágiát. Fliss nem értette, milyen mechanizmussal váltotta ki a hatását. Homlokát ráncolta, úgy érezte magát, mint akinek egy szuperkönnyű találós kérdést adnak fel, és még azzal sem boldogul.

A fiú valószínűleg elértette az arckifejezését.

- Nem tetszik, ugye? Mondd meg őszintén, nem sértődök meg. Csak a kritikából lehet tanulni.

- Szó sincs róla... csak... ezt te találtad ki? Vagy tanultad valahol? Talán... egy tetoválószalonban dolgoztál?

Brush elnyomott egy kuncogást.

- Úgy nézek ki? Akkor tele kellene lennem tetkókkal! Nem, de igazából nem jársz messzire a megoldástól. Egy zebra sámán volt a mesterem sokáig, tőle tanultam az alapokat, igaz, ő azt mondta, ehhez is túl lusta vagyok. De még ez érdekelt a legjobban, szóval később próbáltam a saját ötleteimet is belevinni. Nem tudom, ezzel rontok-e rajta, vagy sikerül hozzá is tennem. Te mit gondolsz?

- Szerintem ebből kéne élned – mondta Fliss. Aztán, csak hogy a csődör annyira ne bízza el magát, hozzátette: - Már feltéve, hogy meg lehet élni ilyesmiből.

Húzást érzett a patájában tartott lapokon. Silverberry fogta meg a köteg túlsó szélét. Ezek szerint a beszélgetésükkel sikerült felébreszteniük.

- Hát, ezen igyekszem éppen. - Brush vidámnak tűnt, mint egy vadalma. - Mifelénk vidéken nem vevők a művészetre, inkább csak alamizsnát lehet vele összekaparni. Ha lenne egy gazdag támogatóm, aki képeket rendel tőlem... de nincs! Szóval remélem, Canterlotban többre vihetem. Tudod, több póni, több ügyfél. Meg amennyi üzlet van arra, dolgoznék cégéreken is akár. Lehet, hogy lenyúlom az ötletedet, és tetkómintákat is rajzolok majd. Jó pénzért mindent! Neked hogy tetszik?

Az utolsó mondat már Silverberrynek szólt, aki még mindig Fliss ölében nyugtatta a fejét, a rajzokat az arca fölé emelve tanulmányozta elmélyülten. A lány nem is válaszolt rögtön, még alaposan átlapozta mind a három képet.

- Állati szépek – jelentette ki végül puha hangjában olyan meggyőződéssel, amire Fliss szerint egyedül ő volt képes. - Mondjuk ezt az utolsót nem biztos, hogy értem.

- Nem a te hibád! - vágta rá Brush. - Biztos elrontottam. Nem vagyok még túl jó benne.

Fliss a szemeit forgatta. Hányni tudott volna az ilyen nyilvánvaló nyáladzástól, de inkább nem szólt semmit, nehogy véletlenül megbántsa a barátnőjét. Silverberry visszaadta a lapokat a fiúnak.

- Ne aggódj, azokat sem értem, amiket Fliss szokott rajzolni – fűzte hozzá a lány, miközben Brush visszaillesztette a rajzokat a füzete tetejére. - Egyszer apukám azt mondta, hogy nekem minden magas, amit nem tudok jól körbefogdosni meg szétszedni, és attól félek, igaza volt...

- Ó, hát ezt miért nem mondtad?! - ugrott Flissnek a fiú. - Akkor ezek szerint te is művészettel foglalkozol?

- Véletlenül sem. - Fliss megvillantott egy gyilkos mosolyt. - Silverberry arra utalt, hogy egy alkalmazott rúnatechnológiai műhelyben dolgozok.

Brush visszatottyant a helyére.

- Rúna-mi? - kérdezte pislogva.

- Egy rúnavésőben – fordította köznyelvre készségesen Silverberry. - Úgy tudom, Ford Duálezben is van, biztos elmentél mellette párszor.

- Jaa, azokat ismerem! - mondta Brush lelkesen. - Akkor mégis csak rajzolsz! Technikában nem is különbözik olyan nagyon attól, ahogy én szoktam. Tudok is pár rúnát, de az enyéim sose kelnek életre, pedig pont úgy rajzolom őket, mint ahogy a rúnavésőben láttam az öregtől. Elárulod, mi a titok?

Fliss érezte, ahogy emelkedik a vérnyomása. Ez sértés akart lenni?

-  Komolyan azt szeretnéd, ha most négy félévet összefoglalnék neked rúnaelmélet tárgyból? És ha meg is tenném, nem hiszem, hogy benne vagy abban az öt százalékban, akik eljutnak az energiaaktivált rúnák használatáig!

 Csak amikor végigmondta, akkor tudatosult benne, hogy az utolsó mondata durvábbra és nagyképűbbre sikerült, mint eredetileg tervezte. Meglepetésére azonban Brush nem kapta fel a vizet, hanem egyre szélesebb, elégedett vigyor ült ki az arcára.

- Nyugi, nyugi, csak ugratlak! - csitította a fiú. - Régen lemondtam már arról, hogy bármi mással foglalkozzak a rajzoláson kívül. De most már tudom, hogy valamilyen varázslósuliba jársz. Esetleg ide, San Palominoba? Hanyadikos vagy?

- Doktorandusz vagyok, munka mellett tanulok, kutatásokat végzek, és a disszertációm írom... - motyogta az orra alatt. Nem egészen erre a reakcióra számított, ráadásul azt sem tudta eldönteni, Brush most éppen bókolni akar-e neki azzal, hogy fiatalabbnak nézi. - És igen, a San Palomino Katonai Akadémián végeztem, a mágia karon...

- Fú, az menő! - szakította félbe Brush. - Van egy nagyon jó cimborám, aki szintén oda járt, vagyis abba a suliba, csak éppen a tisztképzőbe, mivel ő egy földpóni. Nem hiszem, hogy ismered, Whitecoat néven találkozhattál esetleg vele, bár nem tudom, mekkora az átjárás a karok között.

- Nem annyira...

- Na nem baj, meg gondolom fölötted járt legalább egy évvel. Viszont úgy hallottam, nagyon erős varázslónak kell lenned, hogy végezz a mágia karon, főleg San Palominoban. Az enyéimnél például biztosan százszor jobb varázslataid vannak.

- Éppenséggel nem az a lényeg...

- Nem kell szerénykedni! Gondolom, egy pónit simán meg tudnál ölni, ha akarnál, nem igaz?

Fliss szívesen elmondta volna, hogy miről is szól igazából a mágia kar az akadémián, vagy ha már itt tart, akár azt is, hogy mennyi hasonló általánosításnak volt már áldozata csak azért, mert nem volt elég jó és nem jutott be Canterlotba, így maradt neki az elsősorban hadászattal foglalkozó iskola San Palominoban, de a fiú csak a saját adását szórta, mintha nem is lenne igazából kíváncsi a válaszokra. Inkább nem is strapálta magát, ehelyett mérgesen fújt egy nagyot, a jobb patájának egy szaggatott, íves mozdulatával formába rendezte a leheletét, és egy gondolattal az egészet acélkeményre fagyasztotta. Mielőtt még Brush kettőt pislanthatott volna, egy vékony, tűhegyes, áttetsző penge szegeződött a homlokának.

- Ezer különböző módja van, hogy valakit megöljek, és a legtöbbhöz még mágia sem kell – sziszegte Fliss fenyegetően. - Elég a meglepetés, hogy ne számíts rá és ne védekezz, a találékonyság, hogy ne tudd, mivel állsz szemben, és a gyorsaság, hogy még azelőtt elintézzelek, hogy feleszmélnél. Ha arra vagy kíváncsi, hogy egy asztrális tőrrel el tudnám-e pusztítani az elméd, vagy integritás-rombolóval atomokra tudnám-e tépni a tested, a válaszom sajnos az, hogy nem, ezekhez nem vagyok elég erős, soha nem is leszek, és egyébként sincs ilyen egyszarvúból legfeljebb ha egy tucatnyi Equestriában. De jobb ha tudod, a mágia nem arról szól, hogyan lehet a legegyszerűbben elpazarolni az erődet. Egy szőrszálvékony jégpengének nem kell nagy lökés, hogy elvágjon egy inat vagy egy ütőeret. Elég egy patányi forró plazma az orrod alá, hogy megfőjön az agyad. Egy kevés szén-monoxid, vagy egy vékony polimerhártya az arcodra, és már meg is fulladtál.

Brushnak ráfagyott a vigyor az arcára.

- Nem vagy valami aranyos – mondta, míg egy jókora izzadságcsepp gördült le a homlokáról.

Flisst elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy legalább fele részben azért izzadhatott, mert sikerült ráijesztenie. A levegő még az eddiginél is nyomottabbá vált körülöttük a fagyasztó varázslata hulladékhőjétől.

A kocsi előterében utazó többi póni is észrevette a megváltozott hőmérsékletet, és most némelyikük döbbenten, mások kíváncsian meredtek feléjük. Az a tépett, hosszú sörényű csődör, aki eddig közvetlenül mellettük foglalt helyet, most óvatosan távolabb próbált csusszanni tőle. Fliss kerülni szerette volna a feltűnést, de erről már lekésett. Szívesen ráordított volna a bámészkodókra, hogy törődjenek a saját dolgukkal, bár tartott tőle, hogy ezzel csak tovább rontana a helyzeten.

- Tedd azt el, légyszi. - Silverberry a patájával óvatosan elfordította a tőr hegyét Brush homlokától, majd vigyázva kikászálódott Fliss öléből. Nyújtózott egy nagyot, és kócosan, álmos szemekkel tekintett körül.

Fliss megszüntette a kohéziót a pengében, mire az rögtön trilliónyi apró, csillogó ponttá oszlott szét. Míg a levegő körülöttük lassan visszahűlt, bizonytalanul a barátnője felé fordult.

- Nem hiszem, hogy Brush bántani akart volna... – mondta Silverberry egy egészen pici rosszallással a hangjában. - Én úgy vettem észre, kevesen vannak, akik olyan szempontból néznék a mágiát, mint te, és ezért beszéltek el egymás mellett.

- Ezt én is észrevettem! - vágott közbe Fliss nyersen.

- Tudod, amióta ismerem, Flissnek nagyjából hetente az orra alá dörgölik, hogy nem elég jó varázsló – fordult Silverberry mosolyogva Brushhoz. - Főleg olyanok, akik a nyers erőben hisznek, és San Palominoban aztán akad belőlük elég. Pedig szerintem kár, hogy egy rúnavésőben kell dolgoznia ahelyett, hogy az akadémia alkalmazta volna, és minden idejében kedvére foglalkozhatna a kutatásaival, igaz, akkor nem költözött volna Viviába, és nem találkoztunk volna. A lényeg az, hogy biztosan te se örülnél, ha az alapján ítélnék meg a tehetséged, hogy... mondjuk... mekkora rajzlapot használsz.

- Oké, bocsánat, nem tudtam – mentegetőzött Brush megadóan felemelt patával -, de így legalább már értem. Mifelénk mindig az volt a legmenőbb egyszarvú, aki nagyobb sziklát tudott levitálni. De ezek szerint a mágiában is van olyan, hogy művészet?

A kérdést egyértelműen Flisshez intézte, de ő csak összeszorított ajkakkal ült tovább. Az, hogy Silverberry mindenkivel indokolatlanul kedves volt, még nem azt jelentette, hogy neki is így kell tennie, és az, hogy valaki nyitott az újdonságokra, nem egyenlő azzal, hogy meg is érti őket.

Barátnője noszogató könyöke az oldalában az értésére adta, hogy nem ússza meg a válaszadást.

- Nem, nincs művészet – sóhajtotta. - A mágiában tudomány van, amit mifelénk szeretnek elhanyagolni, ami nem meglepő, ha arra gondolsz, a legtöbben milyen ösztönös szinten varázsolnak. De mitől, hogyan, és miért működik? Mik a határai? Mik az összefüggések? Honnan jön az energia? Miként lehet tárolni? Hogyan képezhető le az élő akarat tárgyakba? Ilyesmiknek a formális leírásán dolgozok, ami azért lenne fontos, hogy legyenek pontos modelljeink a viselkedésének a megjóslására. Éppen itt az ideje, hogy az ősi tapasztalatok feledése, hiányos továbbadása helyett végre ismét új varázslatokat hozzunk létre, mint nagy elődeink! De mindenki csak ugyanazt a három-négy formulát ismételgeti, amiket már csikó korában is teljesen magától fedezett fel: levitáció, fény, teleportálás; anélkül, hogy fogalma lenne róla, mit is csinál pontosan. Mi értelme a szemednek, ha csak nézel, de nem látsz? Mi értelme az életednek, ha egész nap csak legelsz?!

Annyira beleélte magát, mint mindig, ha erről beszélt – szinte egy szuszra tódultak ki a száján a mondatok, és most a levegőből kifogyva zihált. Brush üveges tekintettel meredt rá, mint aki elvesztette a fonalat, Silverberry viszont elégedetten vigyorgott. Elég zavarba ejtő volt, kiszolgáltatottnak érezte magát tőle, sejtette, hogy manipulálták. Erről a témáról képes volt szenvedélyesen előadni akár órákon keresztül, mint azt a barátnője már pontosan tudta, és ilyenkor megfeledkezett minden másról a világon, legyen az harag, éhség, vagy bármi.

- És, hogy haladsz? Gondolom, erről írod a disszertációdat – találta meg a hangját Brush, és a javára legyen mondva, legalább igyekezett úgy tenni, mint aki érti, vagy akit érdekel.

- Egy porszemnyi részéről, igen... a teljes modell sosem lesz kész, legalábbis az én életemben nem, az biztos – felelte Fliss melankolikusan. - És így is meggyűlik vele a bajom, nem minden esetben engedelmeskedik a logikának, mintha néha rejtett változók lennének benne, vagy olyasmi, amit még nem értünk... De nem untatlak ezzel.

Karba fonta a patáit maga előtt, és újra kibámult a sötétségbe, ezzel is jelezve, hogy a részéről befejezettnek tekinti a témát. Mióta is állnak már itt? A pónik általános duruzsolásába mintha távoli vonatfütty hasított volna. Remélte, nemsoká újra elindulnak.

- És te, Silverberry? - váltott célpontot Brush rövid hallgatás után. - Megkérdezhetem, mivel foglalkozol?

- Á, csak nézz rám, sima földpóni vagyok, földdel foglalkozok – mosolygott szerényen Silverberry.

Fliss érezte, ahogy magával ragadja a leküzdhetetlen vigyorgás. A szája elé emelte a patáját, hogy leplezze, ám néhányszor így is összerándult a visszatartott nevetéstől.

- Mi az? - Brush értetlenül nézett egyikükről a másikra. - Ez miért vicces?

- Mert pont úgy mondta, mintha egész nap csak szántana-vetne! - kiáltotta fojtott vidámsággal Fliss, egy kicsit hangosabban a kelleténél. Nem tehetett róla, nehezen tudta magában tartani a jókedvét most, hogy a barátnője dolgai kerültek terítékre. Legalább visszaadhatta a kölcsönt azzal, hogy egy kicsit zavarba hozza. - Közben meg igazából mezőgazdasági gépek építésén és javításán dolgozik. Jobb ha tudod, ő az egyik legintelligensebb földpóni, aki létezik Equestriában!

Bűnös élvezettel nézte, ahogy Brush szája tátva marad, Silverberry pedig halványan elpirul. A fiú elismerően mérte végig őket, majd idegesen pakolászni kezdte a rajzszerszámait.

- Komolyan mondom, kisebbségi komplexusom lesz tőletek – mondta Brush. - Még azt hittem, majd jól elkápráztatlak titeket a szerény rajztudásommal, erre kiderül, hogy a mágiatudomány doktora, meg mi is? ...Egy mérnökkel hozott össze a sors. Hát ilyen az én formám.

- Nem vagyok mérnök, ha ez vigasztal – nevetett fel Silverberry. - Csak szeretem a gépeket, mint te a rajzolást. És ez egyáltalán nem akadályozza meg a szüleimet abban, hogy szüretkor engem is befogjanak egy kosárral a hátamon dolgozni.

- Hát úgy tűnik, ha másban nem is, ebben az egy dologban mind a hárman hasonlítunk... - morogta Fliss kelletlenül. - Egyikünk sem tud megélni abból, amivel szeret foglalkozni.

- Itt a déli határnál, legalábbis! - legyintett Brush. - Amilyen maradi népek élnek errefelé. De vár rám Canterlot, ahol biztosan értékelni fogják a tehetségemet! És ezek szerint az is lehet, hogy még valamikor összefutunk ott, amint rájöttök, hogy nektek is több babér terem a fővárosban.

- Ha így haladunk, még El Pintoig sem fogunk eljutni… - sóhajtott Fliss, és feltápászkodott. – Lehet, hogy leszállok, és megkérdezem, miért is állunk ilyen sokáig.

- Csak nehogy pont akkor induljon tovább a vonat – mondta Brush.

Fliss tanácstalanul nézett ki az ablakon. Ha nem lenne ekkora tömeg, akkor egyszerűen megkereshetné a kalauzt, de erre most esélye sem volt. Miért állnak fél órákat? Miért most jutott mindenkinek az eszébe Canterlotba utazni? Még induláskor megpróbáltak szóba elegyedni néhány, a folyosóra rekedt sorstársukkal, de halvány rossz előérzetnél egyiküknek sem volt jobb indoka. Mintha egymást rémisztgették volna, mindenki látta, amint a többiek a főváros felé tartanak, és hirtelen eszükbe jutott, milyen jó lenne meglátogatni a rég nem látott nagymamájukat vagy nénikéjüket, vagy simán csak hogy rájuk férne egy kis levegőváltozás, és már mentek is. És egy bolond százat csinál.

A kinti éjszaka sötétjébe kibámulva csak reménykedni tudott benne, hogy ennyi az egész. Az üvegen túl végtelen üresség is lehetett volna, nem látott semmit a saját halvány tükörképén kívül. Nyugtalanul emelte a patáját, hogy leárnyékolja a benti fényeket, hátha akkor megpillant valamit – egy fát, egy bokrot, bármit a semmin kívül, de a zajok visszarángatták. Odabent a kocsi felől valami hangoskodás kezdődött, az egyre erősödő zajban nem tudta kivenni, pontosan mi is történik. 

Egy sápadt, derengő arc tűnt fel odakint az ablakban, és lassan megmozdult az ajtó kilincse. Fliss nagyot ugrott ijedtében, éppen csak azért nem kiáltott fel, mert ahhoz is túl rémült volt. Mint kiderült, jobban is tette, hogy hátrébb húzódott az ajtóból, így nem esett rögtön ki rajta, amikor az félrecsúszott. Odakint a kalauz állt, sötét egyenruhájából szinte kivilágított világosabb színű szőre, ahogy a benti fény ráesett.

- Elnézést, hölgyem – makogta a csődör, majd megemelte a hangját, hogy a bentről kiszűrődő zajban is hallani lehessen. – Elnézésüket kell kérnem a várakozásért! A szerelvény műszaki okok miatt egy pár percen belül visszaindul Silver Spruce állomásra. 

Csak ennyit mondott, és már ment is tovább a következő kocsihoz. Odabent a pónik értetlenül fordultak egymáshoz.

- De én El Pintoba akartam menni! Miért fordulunk vissza? – kérdezte egy idősebb kanca dühösen.

- Műszaki okok… Egyáltalán hol van az a Silver Spruce? Remélem, akkor kocsival elszállítanak majd mindenkit a vasút költségén! – méltatlankodott egy kalapos csődör.

- Hát én például tuti, hogy nem megyek vissza – mondta a lógó sörényű csődör Fliss mellett, és már meg is indult kifelé.

Fliss igyekezett magát beszorítani a sarokba, hogy a csődör elférjen, közben nekidőlt SIlverberrynek és Brushnak. Még másik három-négy póni is leszállt, aminek legalább annyi előnye volt, hogy egyre jobban elfértek odabent. Kinyílt a kocsi belsejébe vezető ajtó, amint néhányan odabentről is a kijárat felé indultak. Fliss egyre kellemetlenebbül érezte magát, amiért pont az ajtóban sikerült megállniuk.

- Levegőzzünk egyet mi is – javasolta Silverberry. – A kalauz azt mondta, van még pár percünk.

- Feltéve, hogy vissza akarunk menni – tette hozzá Brush, miközben előreugrott, hogy lesegítse őket a kocsiról. – De ez a lehetőség legalább annyira nem tetszik nekem, mint az, hogy itt töltsem az éjszakát a puszta közepén, vagy hogy gyalog induljak neki.

Fliss elfogadta Brush segítő patáját, és lehuppant a sínek mellett a földre. A szemei lassan hozzászoktak az odakinti fényviszonyokhoz. A kocsikból kiszűrődő fénypászmák egészen jól bevilágították a környéket. Egy töltésen álltak, mellettük a San Palomino sivatag száraz fűcsomókkal és gyér bozóttal borított pusztasága húzódott. Csípős volt a levegő, jó lett volna egy pulóver, de nem számított rá, hogy kint tölti az éjszakát.

- Különben is, mik lehetnek azok a műszaki okok? – folytatta Brush. – Lehet, hogy legalább érdemes lenne megkérdezni, hátha Equestria két legértelmesebb pónija egy szempillantás alatt megoldja.

Flissnek már a nyelve hegyén volt valami csípős válasz, de Silverberry megelőzte.

 - Látod, ez nem is rossz ötlet, bár kételkedek benne, hogy a semmi közepén, bármilyen alkatrész vagy szerszám nélkül sokat tehetnénk. Bárhogy legyen is, úgy látom, nem a mi vonatunkkal van probléma.

Arról Fliss is megbizonyosodott, hogy nem voltak egyedül. A síneken egy másik vonat is állt, éppen az övék előtt. Elég messze volt ahhoz, hogy sokat ne lássanak belőle, de azt is jónéhány póni sötét sziluettje vette körül. Megindultak hát arrafelé, lassan haladva, nehogy megbotoljanak az egyenetlen talajon. A mozdonyuk fénye pár száz lábnyi üres sínre hullott, azt követően magaslott a másik szerelvény fekete tömbje. Néhányan éppen feléjük tartottak az utasai közül.

- Nálatok van ülőhely? – kérdezte egy mély hang már messziről, amitől Brush harsány kacagásban tört ki.

- Attól függ, mennyien szállnak le – mondta Silverberry. – Lerobbant a mozdonyotok?

- Á, fenét, mi már visszafele jövünk.

A hang tulajdonosa közben beért a mozdony fénykörébe. Egy nagyobb darab, kerek arcú földpóni volt, koszos ruhájában úgy nézett ki, mint egy csöves. Fliss azon merengett, vajon hány napja lehet úton – és hogy mennyi idő kell még, hogy ők is pont így nézzenek ki. Attól tartott, túl kevés.

- Azt mondják, tönkrement a sín arrafelé – tette hozzá a kerek képű az értetlen arcukat látva. – Nekem már nem volt kedvem tovább kutyagolni, Silver Spruce elég nagy hely ahhoz, hogy majd ott szerezzek valami fuvart. Tőlünk is sokan leszálltak, de nem elegen.

- Tönkrement a sín?! – hökkent meg Brush. – Hát mi lett vele?

- Talán kisiklott egy vonat… túl gyorsan ment, vagy túl volt terhelve… - merengett Silverberry. – Remélem, nem sérült meg senki.

A nagydarab csődör nem foglalkozott már velük, tovább billegett a vonatjuk felé. Fliss tétován nézett utána. Azon járt az esze, hogy teljesen reménytelen reggelre Viviába érnie. Az első kocsit, amivel eredetileg utazni akartak El Pintoból, már egészen biztosan le fogják késni, majd talán valamelyik reggeli járatot sikerül elcsípniük, ha egyáltalán felférnek valamire, ami a jó irányba tart. Nem tudja majd kinyitni a műhelyt, ahogy azt megígérte, ráadásul a tulaj, Webfold bácsi halálra fogja aggódni magát miatta. Amikor majd beesik, akkor is nagyjából annyira lesz használható mágiára, mint egy kifacsart szivacs, ugyanis nem tudott eleget aludni sem.

Egy ózonszagú szellő szaladt végig a sínek mentén fagyosra hűtve a hátára izzadt pólóját, és ettől megborzongott. Fogai összekoccantak, ha nem akar megfázni, lassan vissza kellene indulniuk a vonat felé. Csakhogy semmi kedve nem volt hozzá, a gyomra görcsbe szorult már a gondolatra is, hogy minden tervét így keresztülhúzták. Nem volt valami rugalmas, na, ahogy azt Silverberry is mindig a fejéhez vágta. Ha nincs sín, nincs sín – tehetetlen volt, és ettől legszívesebben a fogát csikorgatta volna.

Szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes. Messze délkeleten, a horizont alatt kékesfehér fények villantak, és mintha tornyosuló felhőket világítottak volna meg. Elég nyomasztó látvány volt, Fliss nem szerette a sivatagi viharokat. Gyakrabban hoztak magukkal bozóttüzet, mint egy csepp esőt, ha a pegazusok nem oszlatták szét idejében. A vihar még több tíz mérföldre járhatott, de máris érezte a szőrszálai között lassan halmozódó elektromosságot, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a nyílt pusztán ácsorogniuk. Ha eszükbe is jutna gyalog nekiindulni a síneknek, ahogy azt pár imbolygó árnyék már meg is tette kicsit odébb, akkor sem biztos, hogy messzire jutnának. Lemondón sóhajtott, és a többiek felé fordult.

- Vissza ké… - kezdte, de a torkán akadt a szó. Silverberry és Brush is a láthatárt figyelte, a fiú arca a félhomályban halottsápadtnak tűnt. Szemei lehetetlenül nagyra tágultak, az arcán bizonytalan rettegés kifejezése ült. Fliss érezte, ahogy a félelem átragad rá is. Teljesen indokolatlan volt, és ez pillanatokon belül jól fel is idegesítette.

Brush pár másodperc múlva mintha álomból ébredt volna, észrevette, hogy már mindketten némán őt bámulják, megrázta és lelógatta a fejét. 

- Bocs, nem tudom, mi van velem – mondta a fiú rekedten, majd a táskájában kezdett turkálni. - Mindegy is. Nézzétek, odaadom a rajzokat, ahogy ígértem, menjetek nyugodtan, szálljatok vissza a vonatra. Biztosan indul nemsoká.

- Te nem jössz? - kérdezte reszelős hangon Silverberry.

- Nem azért indultam el, hogy most visszaforduljak. Semmi bajom Silver Spruce-szal, egyszerűen csak rossz irányban van. Tudom, hülyének néztek, de nekem ez az egész nem kerek. Tömött vonatok, tönkrement sínek, ez az átkozott feszültség a levegőben… Érzem, hogy valami történni fog, és ettől legszívesebben kirohannék a világból.

- Jó ötletnek tűnik, jön a vihar, és majd jól agyoncsap egy villám – mondta Fliss prüszkölve, ám még saját magát sem sikerült teljesen megnyugtatnia a szarkazmusával.

- Ennyire futja tőlem, doktorandusz kisasszony – vágott vissza Brush. - Ha olyan okos lennék, mint ti, akkor biztosan seperc alatt helyreállítanám a közlekedést, vagy tudod mit? Eleve el sem indultam volna vonattal, hanem egyenesen átteleportáltam volna Canterlotba!

Fliss szemei összeszűkültek.

- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – sziszegte ingerülten. - Képtelenség teleportálni, ha nem tudod, hova érkezel, és egyébként sem él olyan egyszarvú, aki ekkora távolságot képes lenne átugrani! Legfeljebb egy alikornis, és ő is csak akkor, ha idéző… - Elhallgatott, amint egy új gondolat fogalmazódott meg a fejében. Jó alaposan megnézte magának Brusht, tetőtől talpig. A csődör ugyan egy picit magasabb volt, mint ők, de még egyszarvúhoz képest is elég sovány.

- Mi van? - kérdezte Brush, láthatóan összezavarta a szócsata hirtelen lezárulta.

- Göthös vagy – vágta a fejéhez Fliss, és lebiggyesztette az ajkát. - Göthös, de talán nem is olyan hülye, mint amilyennek elsőre gondoltalak.

- Most udvarol nekem? - fordult a fiú Silverberry felé, aki csak értetlenül megvonta a vállát.

Fliss már nem törődött velük, sietve odébbsétált a töltéstől, be a sivatag félhomályába, és egy megkínzott, száraz bozótosból letört magának egy kisebb vesszőt. Legalább egy percig jeleket karcolt a homokba maga körül. Sötét volt, sokkal sötétebb, mint az akadémia bármelyik termében, vagy bárhol, ahol eddig számításokat kellett végeznie. Mégsem gyújtott fényt – lehet, hogy minden erejére szüksége lesz egyébként is hamarosan. Két társa lassan köré gyűlt, csendben és aggódó arccal figyelték, mintha csak azon gondolkoznának, megőrült-e.

- Jól van hát – sóhajtott fel az utolsó vonal alatti számsort vizsgálva, majd Silverberryhez fordult. - Nem is értem, miért nem jutott hamarabb az eszembe, na persze nem terveztem, hogy ma még San Palominoba menjek. Vonaton elég nagy kerülő lenne, de onnan éppen úgy el lehet jutni Viviába, mint El Pintóból. Neked meg – fordult Brushhoz – olyan mindegy, legalább annyival is közelebb vagy Canterlothoz, nem igaz?

- De, teljesen igaz, csak nem értem, miről beszélsz – felelte Brush. - Hogy a szalmában tervezel eljutni San Palominoba?

Fliss körülnézett. A két szerelvény még mindig csendes békében állt a síneken, mintha nem is terveznének elindulni. Most éppen pónik sem őgyelegtek a kettő között. Örült neki, hogy senki sem figyelt rájuk, pár tíz lépést beljebb is sétált a pusztába. Nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete, amiért várakozásai szerint ők nemsoká lelépnek innen, bár arról sem volt konkrét elképzelése, mit is tudna csinálni a két vonatnyi póni, ha rájönnének, mire is készül. Megakadályoznák? Belékapaszkodnának? Valami tömegjelenetre mindenképpen számíthatna, jobb hát, ha kerülik a feltűnést.

- Eredetileg azt akartam mondani, hogy idézőkör nélkül teljes képtelenség, nekem meg aztán pláne – kezdte Fliss felpillantva a fiúra, miközben már egészen másféle, sokkal ősibb jeleket húzott a homokba. - De tudod, az akadémián van egy idézőkör, amit történetesen elég jól ismerek is, harmadéves koromban nyitottam rá pár térkaput. Kis szerencsével éppen benne van még abban a távolságban, ameddig hármunkat el tudom vinni. Megpróbálom az útnak ezt a végét is rögzíteni, amennyire lehetséges, bár jobban menne, ha tudnám is, pontosan hol vagyunk. Mindegy, így is csak az energia töredékét igényli majd egy teljes teleporthoz képest, aztán majd kiderül, jók-e a számításaim és képes vagyok-e rá.

Vagy két percébe tellett, hogy az ábrát befejezze. Végignézett rajta újból: egy meglehetősen elnagyolt, üres idézőkörre emlékeztette. Csak a külső körvonala mentén tartalmazott néhány rúnát. Mit lehet leírni a sivatag közepéről? Még a mágikus tér is olyan sivár volt körülöttük, mint a homok. Legalább hibát sem talált benne sehol. Brush is állandóan a környéken téblábolt, érdeklődéssel szemlélte a rajzolatot, pedig ebben aztán semmi művészit nem találhatott, pláne ha a bonyolultabb munkáival hasonlítaná össze, amiket a rúnavésőben szokott készíteni.

- Mehetünk? - fordult a többiekhez. - Valamiért én sem szeretnék sokkal több időt itt tölteni. Minden rendben?

Ez utóbbi kérdést Silverberryhez intézte. A lány meglehetősen bizonytalanul toporgott mellette.

- Persze, semmi baj. Nekem is rossz előérzetem van, és egy picit nyomja a lelkiismeretem, hogy itt hagyunk mindenkit, de semmivel sem lesznek beljebb, ha mi is maradunk. Mit gondolsz, ha találunk valakit az akadémián, aki segít, esetleg vissza tudunk jönni azokért, akik amúgy is San Palominoba tartanak?

- De hiszen több százan lehetnek! - horkantotta Fliss. - Nem hiszem, hogy bárkit rá tudunk venni a professzorok közül. Meg amúgy is, mit mondunk nekik, miért nem jó a kocsi a vonat helyett? Kényelmesebb teleportálni? Valamitől félünk a sötétben? És ha el is intézzük, hogy ezt a két vonatnyi pónit elszállítsák, mi lesz azzal a több ezerrel, aki erre utazna, míg a síneket meg nem javítják? Nem segíthetsz mindig mindenkin!

Silverberry a földet nézte, és lemondóan ingatta a fejét.

- Igazad van. Akkor inkább essünk túl rajta.

Fliss lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva aktiválta a rúnákat. Egy halványan izzó vonal jelent meg előttük a sivatagban, majd téglalappá szélesedett. Számolatlanul öntötte az energiáját a varázslatba, szarva szikrákat vetett, úgy érezte magát, mintha tonnás súlyokat kellene mozgatnia. San Palomino messzire volt, és az út minden egyes mérföldje az akarata ellen feszült. Vicsorogva intett a társainak, hogy siessenek. Silverberry és Brush kapkodva átléptek a kapun, Fliss mindegyikük súlyát sziklaként érezte a saját vállain – de jól számolt, ki fogja bírni ezt a terhelést. Könnyen lehet, hogy két napig nem varázsol utána, de ki fogja bírni. Utolsóként fáradtan átzuhant a kapun.

Valószínűleg elvesztette az eszméletét, mert Silverberry puha ölelésében tért magához. Nem lehetett sokáig kiütve, mert még mindig az idézőkörben álltak. Körülötte az akadémia térmágia intézetének nagyterme éppen úgy festett, mint ahogy emlékezett rá azokból az időkből, mikor itt voltak órái. Vagyis… feltűnően üres volt. Sohasem járt még itt az éjszaka közepén. Néhány kisebb varázsláng égett csupán a falak mentén a magas oszlopokon. A súlyos, sötét bársonyfüggönyökkel díszített hatalmas ablakokon kiláthatott a kampusz éjszakai fényeire, azon túl pedig San Palomino magas épületeire.

Óvatosan, még mindig Silverberrybe kapaszkodva lassan a lábaira kecmergett. Brush tátott szájjal bámult körbe a tágas, díszes csarnokban. Egyetlen póni tartózkodott a teremben rajtuk kívül, és most feléjük sietett, köpenye csak úgy lobogott mögötte. Fliss ösztönösen elindult, hogy szabaddá tegye az idézőkört.

- Felicity kisasszony, ön az? El se hiszem… - motyogta a közeledő póni álmosan pislogva.

Fliss felismerte a hangjáról, még mielőtt fiatal, pattanásos arcára fény vetült volna. Dusk Rite volt az, a rúna intézet egyik kevésbé tehetséges tanársegédje, akit mindenki főleg lótifutinak használt. Fliss kicsit sajnálta, és igyekezett jóban lenni vele, mert kettejüket egészen hasonlóképpen vették semmibe, még ha különböző okokból is.

- Rite? Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? Csak nem minket vártál? - kérdezte egy kicsit nehezen forgó nyelvvel, még mindig szédelegve.

- De bizony, hogy! A mamája kötötte a lelkemre még az este, hogy várjam itt meg. Egy levelet kell átadnom önnek.

Fintorgott, és elvette a levelet Rite patájából. Nem egy egyszerű cetli volt, hanem súlyos, kézműves papírtekercs, a családja ősi pecsétjével lezárva. Az anyukája a legegyszerűbb dolgot sem vette félvállról. Arra viszont nem is igazán volt kíváncsi, hogy honnan tudta, mikor és hova fognak érkezni.

- Köszönöm, Rite. Sajnálom, hogy ilyenekkel ugráltatnak, menj inkább aludni te is most már.

A póni még motyogott valamit, és picit várakozott, de Fliss agya már máshol járt, szúrós pillantásának köszönhetően hamarosan hátat fordított nekik, és a kijárat felé indult. Fliss ott helyben feltörte a pecsétet. Anyukája meglehetősen ritkán üzent neki, így minden egyes alkalomnak súlya volt.

A papíron légies, kurzív betűkkel írva ez állt:

 

„Felicity! Megtiltom, hogy Viviába visszatérj! Míg nem jelentkezem újra, maradj a család San Palomino-i villájában!

Verlene”

 

Fliss érezte, ahogy elönti a düh, patájában a levél megremegett, egy percbe is beletelt, mire úrrá lett az érzelmein. Akkor aztán keserűen felnevetett, és a társai döbbent pillantásaitól kísérve varázserejének utolsó morzsáival izzó parázzsá, majd egy kis kupacnyi pernyévé hevítette a levelet.