...melyből kiderül, hány szárnyra van szüksége egy őrangyalnak

 

 

- Sajnálom, Frosty – hallotta a hangot a fülében. - Nem a te hibád.

- Még szép, hogy nem az! - vágott vissza keserűen. Míg a rádióban hosszúra nyúlt a csend, arcát felemelte, hogy ellásson a tetőn végigfutó párkány felett. Tekintete a sivatagot kereste, bár esélye sem volt megpillantani azt a város fényeitől. Még órák voltak hátra hajnalig, nem színezte sem a pirkadat, se tűz a keleti látóhatárt. Valahol arra volt pedig Cinnamon Creek, és a titokzatos pici kommunikátor, amit néhány röpke pillanatra sikerült megszólítania.

A kommunikátor és a gazdája tovább hallgatott, mint ahogy a számára fenntartott állandó, titkosított csatornán Sparks is. Egyedül az egyes számú, hosszúhullámú sávján szórta magából az adást a Radio Pirata töretlenül, halkan cincogtatva a zenei válogatást, amit Veil indított el nagyjából egy fél órája, amikor Sparks feldúlt hangja rátalált. „Újjászületés” volt a szám címe, ismerte fel Veil, és ez a szó most egészen más értelmet nyert, mint általában. Állkapcsa újra megfeszült, patája remegett, legszívesebben megütött volna valamit, de a rádiós felszerelését túlzottan szerette, a párkány téglája pedig túl érdes volt és kemény. Az érzés olyan gyorsan el is múlt, ahogy rátört, és csak ürességet hagyott maga után, na meg némi szégyent, amiért kiabált.

- Perdóname... ne haragudj – mondta halkan, miközben közelebb igazította a szájához a headset mikrofonját, és ugyanazzal a mozdulattal megtörölte a szemeit. - Csak teljesen kész vagyok ettől, de hát, gondolom, sejted. Mi van, ha csak lement egy pincébe, nem? Pont ahogy tanácsoltuk neki. És csak azért szűnt meg az adás. Vagy valami más zavarja. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, nem? Marha vagyok, hülyeségeket beszélek... Mondj már valamit.

A négyes csatorna visszajelző fénye megnyugtató zölden világított, a duplex kapcsolat élt – csak Sparks maradt csendben még egy picit. Veil nem is értette, mit vár a csődörtől. Mondjon neki ellen, vágja a fejéhez a tényeket? Vagy nyugtassa meg valamilyen kegyes hazugsággal? Nem, nem úgy ismerte őt, mint aki képes lenne ezek közül bármelyiket is megtenni.

- Mit gondolsz, mi végzett velük? - kérdezte végül nyugalmat erőltetve a hangjára. - Ugyanaz, ami letarolta Ash Crossingot is, ugye? Egy sárkány lehetett?

- Szerintem több, de csak találgatok – szólalt meg végül a csődör.

- Az hogy lehet? Ha valaki, akkor te tudsz mindent.

- Szerintem túlbecsülsz engem – mondta Sparks kicsit szomorúan. - A fontos részleteket nagyon kevesen ismerik csak, és ők sem beszélnek, szóval úgy kell összebogarászni az információtöredékeket. Abban biztos vagyok, hogy Equestriát megtámadták. De akkor hol vannak a vonuló seregek? Miért nem figyelmeztetik a civil lakosságot?

Veil nyugtalanul fészkelődött. - Miért? - kérdezte automatikusan, pedig már kezdett összeállni neki is a kép.

- Mert van egy lény, ami önmagában felér egy sereggel, és ott csap le, ahol akar. Nem lehet több száz kilométeres frontvonalon minden települést biztosítani. És ha meg is próbálnák, egy sárkánynak semmit sem számít a frontvonal, átrepül fölötte. Éppen elég ravasz ahhoz, hogy ne lehessen elkapni, és éppen elég idegen, hogy ne legyen értelme tárgyalni vele. Na meg az is rögtön egyértelmű, miért nem reklámozzák.

- Gondolom, a pánik miatt – ráncolta a szemöldökét Veil. - Hova is menekülhetnénk? Akkora lenne a fejetlenség… mint ami az állomásokon kezd alakulni.

- Na persze, a pónik nem hülyék. - Sparks megengedett magának egy morbid kuncogást. - Olyan nincs, hogy egy város eltűnik, és mindenki megvonja a vállát. Ash Crossing éppen elég nyugtalanító volt a környékén élőknek, Ford Duález pedig egy olyan főúton fekszik, amin mindenki megfordul, aki a déli határ felé jár. Cinnamon Creeknek már vasútja is volt, ráadásul egy fővonalon, ami összeköti a keleti és a nyugati partot. Nem csoda, ha ezrek indultak el biztonságosabb vidéket keresve, még ha valójában fogalmuk sincs, mi elől is menekülnek.

- Akikkel én beszéltem, legszívesebben továbbmennének Canterlotba.

- Vagy minél messzebbre – helyeselt Sparks. - San Palomino túl közel van a déli határhoz. De nem szállíthatnak el mindenkit, ugye sejted, miért?

- Fogalmam sincs – vágta rá Veil. - Túl sokan lennének egy helyen?

- Így van! - mondta a csődör. - Nem jó ötlet minden tojásodat egy kosárban tartani. Ráadásul Canterlotban máris tele van minden szálloda és fogadó. Ott sem lenne sokkal jobb helyen ez a tömeg, mint itt, az állomásokon. De a patásokat úgysem állíthatod meg, mennek azok gyalog is, legfeljebb hosszabb idő alatt érnek majd oda.

Veil is pontosan tudta, hogy így lesz. Járt tegnap is a pályaudvaron, és beszéltek éppen eleget a haverokkal is a látottakról. Nyilván nem az öregek és a gyengébbek indultak neki a négy lábukon, de így is sokaknak megfordult a fejében. Nekik volt vajon igazuk? Mi történne, ha az a sárkány holnap úgy dönt, hogy San Palomino lesz a következő célpontja? Meg tudnák itt állítani?

Önkéntelenül is azon kapta magát, hogy ismét a sötét eget fürkészi, és megborzongott.

- Sparks, nem kéne nekik mindent elmondani? - kérdezte végül. - Akár már holnap. A Radio Pirata adásában.

- Nem, szerintem nem tudnád úgy előadni, hogy ne legyen belőle zűrzavar. Túl sok még az ismeretlen, és Cinnamon Creek messze van. Talán a San Palomino Katonai Akadémia önmagában is elég, hogy elijesszen egy sárkányt, nem tudom.

- Azért én aggódom. - Nem, ez nem volt teljesen igaz. Veilnek minden akarata ellenére be kellett ismernie, hogy valahol a lelke mélyén félt. Félt az ismeretlen veszedelemtől, attól, hogy a világ rossz irányba változik meg körülötte; féltette a környékbeli kisebb városok lakóit, a barátait, és még talán saját magát is. Nem mintha az élet olyan nagyon kegyes lett volna hozzá eddig, de a sárkánytűznél mindenesetre jobb volt. - Hogyan tudnánk földpóniként harcolni mágikus teremtmények ellen?

- Volt már ilyesmire példa a történelemben – nyugtatta Sparks. - Azoknál a törékeny pegazusoknál mindenképpen jobbak az esélyeink, és ha igazam van, és tényleg sárkányokkal állunk szemben, az egyszarvúaknak is meg fog gyűlni a baja velük. Nem is baj, kezdtek nagyon a fejünkre nőni az alikornisaikkal együtt. Cinnamon Creek az Iridium birtok szélén fekszik, márpedig a báró vérbeli földpóni, és úgy tudom, már van is valamilyen terve a helyzet kezelésére. Szóval ne aggódj, még az is lehet, hogy jobban jövünk ki a dologból, mint ahogy belekerültünk.

- Hogy mondhatod ezt három városnyi póni halála után? - kérdezte Veil megrökönyödve.

- A forradalmak általában áldozatokkal járnak... és ne feledd, az a három város mind a hercegnők lelkiismeretét nyomja. Nem csak abból áll ám az uralkodás, hogy parancsolgatunk, jó kajákat eszünk és beszedjük az adót. Minél hamarabb derül ki róluk, hogy inkompetensek, annál jobb.

- Igen, de a legjobb az lenne, ha mégis elbírnának a sárkányokkal.

- Elméletben igazad van – mondta Sparks –, de erről már lekéstünk. Én is azt szeretném a legjobban, ha senkinek sem kellene meghalnia, ha a mesék igazak lennének, ha boldogan élhetnénk minden fajta pónival együtt, mint egyenlőek. És hiszek is abban, hogy ez egyszer be fog következni, még ha nem is biztos, hogy a mi életünkben.

- Hát, nem vagy valami megnyugtató – sóhajtotta Veil.

- Általában nem szereted, ha hazudok neked.

- Nem, annak tényleg nem örülnék – nevetett zavartan Veil. - De biztos nem fogok túl jól aludni itt, a raktárban. Mit szólnál, ha átmennék hozzád?

- Tudod, hogy az én házam a te házad is, és ez így lesz örökre – felelte Sparks komolyan egy pillanatnyi hallgatás után. - De az az igazság, hogy nálam bárki más hatásosabban meg tudna védeni.

Az volt az igazság, hogy Veil nem akarta az igazságot hallani, éppen most nem. Szúrós tekintetet lövellt a Radio Pirata táskányi szerkezete felé.

- Cabrón – mondta a csődörnek elköszönésként, azután kinyomta a négyes csatorna kapcsolóját. A kis zöld lámpa egy pillanatra sárgára váltott, majd kialudt.

Az egyesen most éppen az „Emlékek” ment Cocotól, ami Cocoa művészneve volt, azé a tehetséges hülyéé, aki minden valószínűség szerint épp az agyát issza el két emelettel lejjebb. Csupa melankolikus szám, futott át Veil fejében. Mintha a véletlengenerátor is rá akarna játszani a hangulatára. Még mindig zúgott a feje a történtektől, és nem volt biztos benne, mihez is kezdjen. Remegő patával tapogatta körbe a zsebeit, csak akkor állt meg, amikor tudatosult benne, mit keres. Fél tüdejét odaadta volna egy szaros szál cigiért. Fél éve már, hogy nem gyújtott rá. A büdös lehelet az egyetlen, ami egyáltalán nem hiányzott neki.

Felvette inkább azt a fél patányi kábeldarabot, amit mostanában rágcsálni szokott, és az ajkai közé szorította. Elképzelte, hogy mélyen beleszív, csak úgy izzik a végén a szigetelés, a tüdejét kitölti a füst... Legalább az érzés megvolt, hogy lóg valami a szájából. Ráharapott a műanyagra, és kinézett a párkány mögül, le, az utcaszint irányába.

Az elhagyatott raktár, aminek a tetején gubbasztott, több más ipari épülettel nőtt össze, együtt egy nagy, stadionnyi méretű komplexumot alkotva. Nem ez volt az egyetlen elhagyatott épületcsoport Barriada de Lunában, San Palomino egyik lecsúszott külvárosában a sok közül. Innen egész messzire elláthatott balra, a belváros felé is, ugyanúgy mint jobbra, a sivatag irányába. Ha a hatóságok berágtak a Radio Piratára egy-egy jól sikerült interjú után, és eszükbe jutott megkeresni, általában a belváros felől érkeztek. Veil mindig olyan tetőt választott magának, amiről belátta a környéket, és ahonnan több különböző irányba is menekülhetett. Na nem azért, mert annyira félt volna a büntetéstől – járt már fogdában, a kaja ingyen volt, ráadásul egész elviselhető, és pár nap múlva úgyis kiengednék megint, hiszen nem követett el semmi szörnyűséget. Viszont a rádióadóját valószínűleg elvennék, márpedig a Radio Pirata egyedi darab volt, Sparks szerint legalábbis, nem olyasmi, ami minden bokorban terem.

Veil azt sejtette, a Radio Pirata nélkül rövid úton elvesztené az eszét. Mióta Sparks nekiadta, annyira hozzánőtt, mintha a saját egyik végtagja lenne. És úgy érezhette, van végre valami értelme annak, amit csinál, vannak olyan pónik, akiknek igenis számít ez az egész, akik hallgatják és szeretik őt, nem is beszélve azokról, akik rajta keresztül el tudták juttatni a saját zenéiket egy szélesebb közönséghez. És a rádió hihetetlenül össze bírta nyomni a világot! Olyan helyekre elért így a hangjával, ahova napokig kutyagolhatna. A Radio Piratán kívül csak a terminálok léteztek, amik ugyanerre képesek voltak, de Veil túl csóró volt a használatukhoz.

És ez volt az egyetlen módja annak is, hogy értelmesen kommunikáljon Sparksszal. A fiú sohase nyílt meg így neki, amikor személyesen találkoztak. Általában csak görnyedt az asztala felett abban a hülye nagyítós szemüvegében, kellemes gyantaszagot árasztva forrasztott valamit, szét vagy összeszerelt olyan dolgokat, amikről Veil azt sem tudta, eszik-e vagy isszák, vagy kilós dokumentumokat olvasott, és ha hozzászólt, akkor olyan kényszeredetten, bátortalanul fordult felé, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban szörnyen összeverik. Igen, Sparks sérült volt, mint mindegyik csikó, akivel együtt nőttek fel – de amikor rádión beszélt vele, ebből semmit sem érzett. Mintha csak kicserélték volna. Nem is csoda, hiszen olyankor nem egy másik póni állt a fiúval szemben, hanem csak egy gép.

Míg gondolatai ilyen hiábavaló hülyeségek körül keringtek, a szeme megakadt odalent egy árnyékon. A gyártelep kerítése mellett mozgott, elég erőltetett óvatossággal, de inkább ügyetlenül, és nagyjából póni méretű lehetett, szóval nyilván nem patkány volt, ami errefelé megszokott látvány lett volna. Veil patája a Radio Pirata főkapcsolójára csúszott, hogy bármikor elmenekíthesse az értékes adót. Odalent az árnyalak a drótkerítés mellett megállt, és imbolyogni látszott. Ezután egy kisebb, táska méretű valami vált le róla, ami átrepült a kerítés fölött. Némi hangoskodás vette kezdetét odalent, bár Veil túl messzire volt ahhoz, hogy kivehesse a szavak értelmét.

A nagyobbik árnyék valamit babrált a kerítéssel, majd ott, ahol állt, felhajtott belőle egy darabot, és átbújt alatta.

Veil ettől picit megnyugodott. Ha a rendőrök vagy a biztonsági őrök jönnének, hogy a rádióadót és a gazdáját megkeressék, akkor ennél azért több felszerelést hoznának magukkal, és valószínűleg nem rongálnák meg a kerítést sem. Abban ugyan nem volt még biztos, hogy pontosan ki is a látogató, de inkább valamelyik haverjára, vagy haver haverjára tippelt volna. Az alak célirányosan, bár kicsit bizonytalan léptekkel keresztülvágott a törmelékkel borított udvaron, és eltűnt a sarok takarásában Veil szemei elől.

Biztos Cocoa egyik barátja lesz, futott át az agyán. A kanca képes volt bárhol bulit rendezni, ami egyben igen pozitív tulajdonság és igen negatív is, legalábbis abból a szempontból, hogy Cocoa így is jóval többet ivott a kelleténél. Veil csak azt nem értette, mi lehetett az a kisebb csomag, ami mintha magától mozgott volna, miközben a kerítésen átrepült. Most nem látta sehol, az alak biztos felszedte. Az előző gondolatmenetébe leginkább egy táskányi alkohol illett volna bele, de azt nem lett volna jó ötlet dobálni, és amúgy is felismerte volna az üvegcsörgésről.

- Qué carajo… - dünnyögte magában, miközben szórakozottan lekérte az időt a rádiótól. Máris fél három lenne? - Mi a fasz…

Úgy döntött, ennyi pont elég lesz mára a rejtélyekből is és az adásból is; ilyen későn úgysem hallgatják már sokan a Radio Piratát. Rutinosan megigazította a fején a headsetet, beállította a mikrofont, megköszörülte a torkát, és lekeverte a zenét az egyesen – ezerszer elvégezte már ezt a mozdulatsort az elmúlt években.

- Ennyi volt mára a Radio Pirata adása Barriada de Lunából – szólalt meg selymes, búgó hangon, amire már többen rácsodálkoztak a hallgatói közül, akikkel élőben is találkozott, hogy hogyan származhat egy ilyen nagypofájú kancától. - Frosted Veil vagyok, köszönöm, hogy ma is velem tartottatok. Holnap a megszokott időben, nyolckor kezdjük az adásunkat. Vendégünk lesz Kerchief, aki a szokása szerint a városháza sötétebb bugyraiból szolgálhat nekünk egy hírcsokorral, ne hagyjátok ki semmi pénzért. Tíz órától pedig Bear és Asesino mutatja be a legújabb tánczene remixeit, a buli kifulladásig tart! További szép éjszakát azoknak, akiknek még ilyenkor is van tennivalója… A többiek pedig menjenek aludni! Sziasztok.

Lekapcsolta a mikrofont, levette a headsetet, és üres fejjel végigvárta, míg a rádió elcincogja az adás vége szignált. Mikor végre minden elhallgatott, csak a szellő halk neszezése és a fúziós reaktor megnyugtató zümmögése törte meg a csendet a tetőn, nekilátott lekapcsolni a gépeket. Egy mozdulatára a Radio Pirata visszahúzta hosszú antennáit, és sorolni kezdte a leálló részegységeit a patányi képernyőjén. Mikor mindennel végzett, és az összes visszajelző fény kialudt rajta, Veil a reaktort is leállította, és mindkét szerkezetet elcsomagolta a táskájába. Pár percet elszöszölt a procedúrával, és közben majdnem meg is feledkezett róla, miért is akart ennyire elindulni. Ha nagyon rohannia kellene, el tudná rakni a felszerelését másodpercek alatt is, bár lehet, hogy akkor első útja Sparkshoz vezetne egy karbantartásra, főleg, ha sikerül letörnie az egyik antennát. Egyszer Sparks egyik ismerőse elintézte, hogy beengedjék a nagy San Palomino Rádióhoz, ami főleg katonai célokat szolgált – túl kevés póninak volt működő rádióvevője ahhoz, hogy bárki közszolgálati adót üzemeltessen –, és ott Veil igazán megtanulhatta értékelni azt a miniatűr, kéttáskányi helyre összecsukható csodát, amit a fiú neki adott. Bár a teljesítménye is nyilván nagyobb volt, de a San Palomino Rádió szobányi berendezéseit biztosan nem szívesen cipelte volna a hátán.

Miután elpakolt, leszíjazta a hátizsákja tetejét, és most senkinek eszébe sem jutott volna, hogy ilyen értékes szerkezetet cipel magával. Az ezeréves, szakadt, homokszínű taktikai hátizsákját is Sparks szerezte neki, mint gyakorlatilag mindent. Felkapta a hátára, és megindult a tető pereme felé, oda, ahol a szomszéd épületre át lehetett mászni. Az egy kicsit alacsonyabb volt, szóval egy létrán még le kellett ereszkednie, hogy a lefelé vezető ajtót elérje. Ez a másik épület valamilyen irodának készülhetett, de nem fejezték be (vagy valakik jól széthordták), mert a falai gyakorlatilag hiányoztak, egy betontorzó volt az egész. Szokásos San Palomino külváros, gondolta Veil – tőle aztán direkt ilyenre is építhették volna. Mivel Equestria déli peremén voltak, még éjszaka is ritkán volt olyan hideg, hogy ne lehessen kibírni a szabadban.

Már becsukta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a sötét lépcsőn, amikor odalentről a hangok megütötték a fülét. Cocoa a földszinten táborozott le, így legalább a világosságot, amit csinált, eltakarta a többi épület a távolról kíváncsiskodók elől. A hangokból ítélve a kanca nem volt egyedül, a nemrég látott árnyék biztos csatlakozott hozzá azóta.

- Jaj, de cukiiii! - kiáltotta Cocoa rekedt, sipítóan affektálós hangján. Veil bízott benne, hogy nem csődül a nyakukra az egész környék erre a ricsajra, ha már a másodikról ilyen jól lehetett hallani. Megszaporázta a lépteit, remélve, hogy nem most fog a lábai alá ugrani valami törmelék, hogy felbuktassa.

A földszinten az olajlámpa fényénél aztán megpillanthatta, ki is volt a késői vendégük. A háttal álló, izgatottan toporzékoló Cocoa mellett egy zebroid dülöngélt, viccesen csíkos lábaival úgy nézett ki, mint aki hosszú zoknit visel. Veilnek ennyi elég is volt, hogy felismerje Cardot, Cocoa haverját; és azt is, hogy a csődör már megint jól felöntött a garatra. Mind a ketten egy színes kupacot vizsgálgattak a sarokban, amiről Veil csak remélni tudta, hogy nem valamelyikőjük gyomortartalma.

- Lécci lécci lécci, add nekem! Lufinak fogom nevezni! - sipítozta Cocoa könyörgő arccal Card felé fordulva.

- Valamér nem röpül – mondta Card nehezen forgó nyelvvel. - Csak tunnám mér. De legalább nem kell mazzag a lábára.

Veil olyan nagyon nem szívlelte Cardot – a csődörnek mindig hülye ötletei voltak, és legtöbbször meg is valósította őket. Fogalma sem volt, Cocoa mit evett rajta, a csíkos seggén kívül. A jelek szerint most valami kisállatot sikerült felszednie az utcán, és annak örültek ennyire.

Elsétált Cocoa szintetizátora mellett, amit a lány láthatóan sebtében hagyott ott, mert tele volt szórva félig kész kottákkal, és le se volt kapcsolva, pedig Cocoa általában marhára vigyázott az akkumulátorára (egyszer megpróbálta elcsaklizni Veiltől a Radio Pirata reaktorát, de annak nyilván nem lett jó vége).

- Éhes vagyok... - szólalt meg erőtlen, vékony hangon a kupac Cocoa lábánál. Így közelről nézve egészen póniformája volt, még ha koszos és borzos is.

Veilt hamarabb elborította a düh, mint hogy egyáltalán ráébredt volna, miért.

- Card! Mit csináltál már megint, pendejo? - kiáltotta felgyorsítva a lépteit, és Cocoát odébb taszigálva helyet szorított magának a két póni mellett. A drapp és türkizkék szőrcsomó tényleg egy csikó volt, ha nem is épp a legápoltabb, akit Veil valaha látott. A földön hevert, még a fejét sem emelte fel, valószínűleg nagyon fáradt lehetett, vagy esetleg beteg. - Hogy tűnhetett neked jó ötletnek idehozni bárki kölykét?

- Ne pattogjál, ez csak egy csirke! - mondta Card, miközben hátrébb lépett egyet, hogy Veil kényelmetlen közelségéből kikerüljön. - Az utcán tanátam, és megtetszett.

Így, hogy a csődör felhívta rá a figyelmét, Veil a csikó egyik elálló kitüremkedésében egy szárnyat fedezett fel. Nem teljesen természetes szögben állt, és a tollai is elég lehangoló állapotban voltak.

- És mit akarsz csinálni vele? - förmedt rá Cocoára, aki eddig a háta mögött sunyított olyan arckifejezéssel, mint akit valamin rajtakaptak. - Megvárod, amíg megdöglik a szerencsétlen, vagy azt tervezted, hogy felneveled?

- Csak játszani akartunk vele, de jól elrontottad – húzta el a száját Cocoa. - Vagy esetleg egy picit megijeszteni. Nem tudom, Veil, amilyen jó fej voltál régen, annyira karót nyelt vagy mostanában. Ha valami bajod van, akkor mondd meg, és ne ilyen faszságok miatt veszekedj, légy szíves.

Veil hátrahőkölt a kanca szavaitól, egy pillanatig szólni sem tudott. Talán szerencse is, mert fogalma sem volt, mi lenne a vége, ha elsorolja neki azokat a dolgokat, amiken az elmúlt napokban Sparksszal átmentek. Nem, ezt biztos nem teheti, Cocoa még csak-csak tudott titkot tartani, de Card őrülten üvöltözve menekülne ki a világból, amint meghallaná a sárkány szót. És… tényleg annyira goromba lett volna az elmúlt napokban? Cocoa ezzel belegázolt az önérzetébe, ugyanis Veil eddig meg volt róla győződve, hogy egészen jól kezeli a helyzetet, és nem idegesebb a szokásosnál.

Cocoa egy elégedett bólintással vette tudomásul a hallgatását, utána lehajtott fejjel a csikóhoz fordult.

- Jól van, öcsi, nem bántunk. Húzz el innen, mielőtt meggondoljuk magunkat – mondta, azután Carddal együtt visszatért a szintetizátorához, ami alatt a rekesz sört is tartotta.

A csikó nagy nehezen patára kecmergett, és támolyogva elindult a kijárat felé. Veil egy darabig figyelte, majd mérgesen fújt egyet, és utána sietett.

- Várj egy kicsit, haver. Hajnal három van, ilyenkor nem mászkálhatsz errefelé az utcán. Tudsz repülni azzal a szárnnyal?

A pegazus megtorpant egy pillanatra, utána bizonytalanul megfordult, de lesütött szemeit a padlóra szegezte. Szóval nem, gondolta Veil. Ezek szerint Cardnak igaza volt.

- Ha megmondod, hol vannak a szüleid, reggel melóba menet elviszlek hozzájuk – mondta a csikónak egy lemondó sóhajtással, de az csak nem akart neki válaszolni. Lehet, hogy Cardék mégis  sikeresen ráijesztettek?

Veil elővette a legszebb, legnyugtatóbb, rádiós műsorvezetésen edzett hangját. - Ne félj, na. Az a csíkos seggű ott, aki eddig elráncigált, Card, a barátnője pedig Cocoa. Rendes pónik mind a ketten, nem esznek csikókat, még ha nem is látszik rajtuk. Ritkán találkozni pegazusokkal errefelé, és nem szeretik az idegeneket. Az én nevem pedig Frosted Veil, de ma este hívhatsz Frostynak, oké?

A csikó nem mozdult, éppen csak határozatlanságában dülöngélt enyhén egyik lábáról a másikra.

- Tök jó lenne, ha legalább azt megmondanád, hol laksz… Hé, Card, hol szedted össze? - kiáltott át a csődörnek, aki már egyik patájában egy sörösüveget ölelgetett, a másikban Cocoát.

- A Nyúl utca felé – felelte a csődör, azután visszafordult a teendőihez.

- Ismerős ez neked? - kérdezte Veil a csikót. - Nyúl utca, meg mi a f… mi is van arra, Girasol Plaza? Van ott egy jó kocsma, de azt biztos nem ismered. Cafe Zinnia? Kávézni csak szoktatok. A tag a pult mögött úgy néz ki, mintha egy kávébab lenne. Na?

Míg beszélt hozzá, a csikó egyre mélyebbre lógatta a fejét, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy egyáltalán a nyelvet értené.

- Oké, lehet, hogy nem vagy ismerős a környéken – hagyta rá Veil –, de nem lakhat arrafelé több, mint két-három pegazus család. Biztos találkozunk olyasvalakivel, aki felismer. Ha meg nem, akkor elviszlek a rendőrségre, végül is a szüleid is ott fognak keresni. Az úgy jó, ugye? Nincs vaj a füled mögött?

Ha választ nem is kapott, legalább ellenkezést sem, ami azt jelenthette, hogy a kis pegazus részéről elfogadható a megoldás – Veil legalábbis biztos négy lábbal tiltakozott volna, ha őt akarná valaki a rendőrségre kísérni.

- Meg… meg kell találnom Rosie-t… - motyogta a csikó olyan halkan, hogy Veilnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy egyáltalán értse.

- Ez az! Látod, tudsz te beszélni, ha akarsz. Ki az a Rosie? Valami barátod? Remélem, Card nem bántotta! - Eleresztett egy-egy szúrós pillantást a csődör felé és a csikóra, de előbbi rá se hederített, az utóbbi a fejét rázta. - Jó, biztos azért léptél le otthonról, mert Rosie-t keresed, igaz?

- Nem! - kiáltotta hirtelen a csikó, amitől Veil hátrahőkölt. - Rosie is a ködben tűnt el… mint a többiek! Fényesség volt, és… és a szél földhöz vágott…

Többet nem szólt, csak a szemeit törölgette, és egy hatalmas adag taknyot mázolt szét az arcán. Veil érezte, ahogy a lábaiban megfagynak az erek, és a gerincén egy hűvös fuvallat szalad végig. Ismét Cinnamon Creekre gondolt, és a kommunikátorra. De Cinnamon Creek messze volt, Sparks is megmondta… ez a pegazus pedig itt állt előtte. Hogy kerülhetett San Palomino külvárosába onnan?

Legyűrhetetlen késztetést érzett, hogy kirohanjon, és ellenőrizze az eget. Nem lehettek ennyire közel! Meg kell tudnia, hol veszett el Rosie. Talán sima vihar volt… talán más. Talán el kellene kezdenie rohanni, mindegy merre, el innen… Nem, nem szabad pánikot keltenie! Vagy éppen itt az ideje?!

A csikó vetett egy zavarodott pillantást Veil mögé, mire ő is idegesen hátrafordult. Bőven az olajlámpa fénykörén belül, nem messze a szintetizátortól Card éppen azon erőlködött, hogy minél mélyebbre tuszkolja a nyelvét Cocoa torkába.

- Anyám borogass, hát legalább mennétek arrébb! - kiáltott oda nekik félig hálásan, amiért elterelték a figyelmét, és valamiképp kiadhatja magából a feszültséget, de attól is félve, hogy még más, hasonlóan nedves jeleneteket is tartogat az előadásuk. Card egyetlen reakciója annyi volt, hogy beintett neki.

- Gyere, hozok neked valami kaját, meg megnézem a szárnyadat, oké? - fordult inkább a csikó felé, igyekezve előle eltakarni a barátait, miközben egy árnyékosabb terület irányába taszigálta, egy még álló válaszfal túloldalára.

Amikor beértek a félhomályba, elsepregette egy akkora folton a törmeléket a betonpadlóról, ahova kényelmesen letelepedhettek, és lerakta a hátizsákját a földre. Az egyik kisebb zsebéből elővett egy gabonamagokból és mézből összetapasztott és téglalap alakúra formált müzliszeletet, kicsomagolta, és a csikó patájába nyomta. A szerencsétlen olyan lendülettel esett neki az ételnek, hogy mire Veil visszafordult a táskájához, hogy a lámpáját elővegye, addigra magába is tömte az egészet.

- Lassabban, hé, megfulladsz – dorgálta a csikót, és egy másik szeletet vett elő neki. Felállította a teleszkópos állványt is, amire a kis lámpáját rögzíteni szokta, utána a fénysugarat ráirányította a pegazus hátára. - Na nézzük, mi is történt veled. Vért nem látok rajta, szóval legalább elfertőződni nem fog, de attól még lehet, hogy eltörted.

A csikó rémülten elrántotta a szárnyait Veil patái ügyéből, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb esélye legyen hozzájuk férni, miközben hevesen rázta a fejét.

- Nyugi, semmi gond, csináltam már ilyet – tartotta fel a patáit Veil, próbálva a lehető legmeggyőzőbb mosolyát magára ölteni. - Igaz, nem szárnyakkal. Tudod, ahol felnőttem, eléggé mindennaposak voltak a hasonló balesetek. Képzelj el egy nagy kupac csikót minden különösebb felügyelet nélkül… Hát folyamatosan estünk-keltünk, meg egymást ütöttük. Py, vagyis rendes nevén Poppy volt az, aki mindent képes volt rendbe hozni, tőle tanultam pár trükköt. Asszem, neki rendes ápoló végzettsége is volt, vagy legalábbis úgy nézett ki. Gondolom, most ku… marhára fáj, amikor csak megmozdulsz. Ha megmutatod, sínbe tudom tenni, és akkor máris sokkal jobb lesz.

Egy darabig farkasszemet kellett nézniük egymással, de végül a kis pegazus vonakodva bár, de megfordult, és hagyta, hogy megnézze a szárnyait.

Az egyik nagyjából rendben volt, legalábbis némi óvatos tollfésülés után engedelmesen simult a csikó oldalához. A jobb oldali volt az, ami nagyon ramatyul nézett ki. Kajlán felfelé állt, és a csikó folyamatosan eltartotta a testétől. Veil óvatosan megtapogatta, mire a pegazus felszisszent, de egész hősiesen tűrte. A csont teljesen ép volt benne, és különösebben fel se dagadt… úgy tűnt, hogy csak kificamodott. Kis tapogatással Veil azt is meg tudta állapítani, hogy merrefelé mozdult el az ízület a lapockától. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Py-től látott annak idején, meg amikor Sparks vállát tette vissza a helyére. Hát, a szárny egyikre sem emlékeztette, de így is volt egy halvány sejtése, merrefelé kellene elfordítania ahhoz, hogy a helyére visszaugorjon.

Vett egy mély lélegzetet, de megtorpant. Most meg minek képzeli magát, orvosnak? Amilyen gyenge kis csontoknak tűntek, akár el is törheti őket egy rossz mozdulattal. Talán jobb lenne, ha holnap leadná a gyereket a kórházban… csak abban nem volt biztos, hogy lesz-e holnap.

A tehetetlenség keserű íze öntötte el a száját. Ma már egyszer érezte ugyanezt, másodszorra nem hagyhatja magát!

- Semmi baja a szárnyadnak, csak ki van ficamodva – mondta a pegazusnak, miközben gyengéden, de ellenállhatatlanul lenyomta a földre. - Egy pillanat alatt visszarakom a helyére. Ez most egy kicsit lehet, hogy fájni fog, de utána sokkal jobb lesz, higgy nekem!

Még mielőtt a csikó tiltakozhatott volna, jobb patájával megragadta a szárnyát és megfelelő szögbe állította, a baljával pedig tekert rajta egyet. Az ízület egy émelyítő, tompa pattanással visszaugrott a helyére. A kis pegazus felsikoltott, de Veil megnyugodva látta, hogy a szárny végre szépen összecsukódik. Néhány simítással ellenőrizte, hogy nem sikerült-e eltörnie valamit, de minden jel szerint mindketten megúszták.

- De rossz vagy, Veil… - kiáltott át a fal túloldaláról Cocoa. - Mit csinálsz szegény fiúval...?

Nem válaszolt semmit. A csikó lassan felült vele szemben. Nem volt rá mérges szerencsére, inkább megkönnyebbülés látszott az arcán. Lassan megpróbálta kitárni a szárnyait.

- Ne, azt még ne – mondta neki Veil, és a patáját a szárnyra tette. - Egy pár napig meg se kellene mozdítanod, különben azt kockáztatod, hogy megint kiugrik a helyéről.

- Köszönöm szépen… - felelte a csikó hüppögve, mintha a sírást próbálná visszanyelni.

- Rá se ránts. Inkább, ha már visszatérőben van a hangod, esetleg elárulhatnád, hogy hívnak.

- Chaser… Star Chaser.

Veilnek nem mondott sokat a név, nem sok pegazus ismerőse volt. Mindenesetre úgy hangzott, mint amit pegazusok adnának egymásnak.

- És van valami beceneved? Tudod, mint nekem a Frosty. Nem hívhatlak Star Chasernek folyamatosan, mert elzsibbad a szám.

A csikó lehajtotta a fejét.

- Néha… néha Ace-nek csúfolnak… mert nem tudok valami jól repülni.

- Ne gúnynevet mondj! - forgatta a szemeit Veil. - Biztos van olyan, amit szívesebben használsz. Például Rosie hogy szokott szólítani?

- Ő… Ő Chasernek vagy Chase-nek.

- Szólíthatlak én is Chase-nek? - kérdezte Veil, és lehajolt, hogy a csikó szemébe nézhessen. A pegazus ismét kezdett magába zárkózni, majdnem a földig lógatta az orrát, és kerülte a tekintetét. - Nem mesélnél nekem kicsit Rosie-ról? Hol láttad őt utoljára? Hátha tudnék neked segíteni megtalálni.

Mielőtt Chase válaszolhatott volna, nem messze megzörrent odakint a drótkerítés. Azonnal síri csend lett az épületben, mindannyian lélegzetvisszafojtva várták, vajon ki fog betoppanni. Veil egy óvatos mozdulattal leoltotta a lámpáját, és hangtalanul nekilátott szétszedni és a hátizsákjába visszapakolni. Úgy tűnt, Chase is átérezte a helyzet feszültségét, mert teljesen lekushadt a földre, csak hatalmasra meresztett szemein és folyamatosan forgó fülén látszott, mennyire figyel. Annyira el így sem bújhattak, ugyanis Cocoa olajlámpája még mindig égett a fal túloldalán, de talán itt az árnyékban nem fogja őket észrevenni a jövevény.

Odakintről óvatos, bizonytalan léptek hallatszottak.

- Hé, skacok, itt vagytok? - kérdezte valaki suttogva. - Nyugi, csak én vagyok az!

Veil már a kiejtéséről megismerte, Poco volt az. A többiekkel ellentétben, akik nagy része  Equestriában született, Poco kiskorában érkezett délről, és úgy kellett a nyelvet megtanulnia. Valójában egészen jól ment neki, leszámítva, hogy rosszul tudott néhány egzotikusabb kifejezést, és az erős déli akcentusát.

- Poco, haver! - kiáltotta neki a kelleténél hangosabban, rekedt hangján Cocoa. - Nem mondom, hogy a legjobbkor, de gyere, van sör!

Poco folyamatosan cikázó tekintettel beljebb óvakodott, mintha attól félne, csapdába sétál, vagy valaki ráugrik hátulról, kis termetével és mintás, barna bundájával egy menyét benyomását keltette. Előfordult már párszor, hogy Veil vagy Cocoa elrejtett néhány kellemetlen meglepetést a hívatlan látogatóknak a búvóhelyükön, így a félelme nem volt alaptalan. Inkább Veil is előlépett a fal mögül, hogy megmutassa magát, és ne később, váratlanul hozza a frászt a csődörre.

- Tartsd meg a söröd! – mondta Poco felengedve kicsit –, hoztam egy egész üveg tequilát! És gyertek, gyertek, van kajám is! Méghozzá nem is akármilyen!

Card és Cocoa olyan sebességgel termett mellette, mint akiket csúzliból lőttek ki, és máris kíváncsiskodva vizsgálták azt a táskát, amit Poco lóbált a patájában. Valaminek odabent éppen olyan illata volt, mint a friss zöldségnek. Néhány másodperces kotorászás vette kezdetét, mire Veil is közelebb lépett. Alig tudta legyűrni a nyálelválasztását. Hetek óta főleg száraz, poros gabonát evett, kivéve, amikor a motelben, ahol dolgozott, megszánta a felettese, Dapper, és hozott neki valamit a konyháról.

Nem hagyta cserben a szimata: a turkálás végén a barátai teli maroknyi répát, salátát meg még ki tudja, mi földi jót húztak elő, és azon nyomban falni kezdték, mint egy csapat éhenkórász.

- Ne kéresd magad, Frosty, gyere, vegyél te is! - biztatta Poco szélesen mosolyogva.

- Qué carajo! Honnan szerezted ezeket? Kiraboltál egy zöldségest, vagy micsoda? - kérdezte Veil még mindig elővigyázatosan. Egyáltalán nem tetszett neki Poco viselkedése, és nem csak azért, mert néha a csődör megpróbálta őt is megkörnyékezni annak ellenére, hogy volt másik barátnője. San Palominoban, főleg az évnek ebben a szakaszában szinte egyáltalán nem termett zöldség, úgy kellett messziről ideszállítani, és arany áron adtak minden kis csoffadt darabot. Poconak pedig hiányzott egy kereke, és néha komolyan versenyre keltek Carddal, hogy melyikőjük képes a nagyobb idiótaság elkövetésére.

Valószínűleg a szúrós tekintetének a nyomására Poco mentegetőzni is kezdett.

- Dehogy, dehogy! Ez itt mind ki van fizetve! Hát miket feltételezel te rólam?

Veil előre engedte Chase-t, aki időközben szintén előbújt a fal mögül, és sóvár pillantásokat meresztett a táskányi zöldségre. Neki a gyógyuláshoz jól fog jönni mindenképp, de Veil nem akarta magát ilyen egyszerűen beadni valami gyanús dologba. Poco kissé zavartan, kínossá váló mosollyal nézte a kis pegazust, amint kivesz egy fej salátát, de úgy tűnt, egyelőre elfogadta, hogy ő is a társasághoz tartozik.

- Azt feltételezem, hogy egy vasad sincs, szokás szerint – felelte Veil, és a magyarázatra várva felvonta a szemöldökét.

- De képzeld, Dirty megadta a tartozását végre! Tudod, már vagy egy fél éve lógott nekem az utolsó három hónap fizetésemmel, és most telt be nálam a pohár! Pont összefutottam vele a városban, és azt mondom neki, Dirty, éhes vagyok, és a barátaim is éhesek, hát ha nem adod meg azon nyomban amivel lógsz, akkor kiverem a fogad…

Poco még a szokásosnál jobban is izzadt, miközben ezt mesélte, és mikor Veil fenyegetően közelebb lépett hozzá, hátrálni kezdett. Viszont a fejmosást már nem tudta befejezni, ugyanis odakint újra megzörrent a kerítés.

- Fafomat, hát kiket híftál még meg?! - kérdezte teli szájjal Card Cocoára nézve. A lány viszont annyira megtömte magát, hogy majdnem megfulladt, amikor válaszolni akart.

A két pónin, akik a következő pillanatban beléptek, a San Palomino rendőrség nagyon sötét kék egyenruhája feszült.

- Jó estét, hölgyeim, uraim… - mondta kettőjük közül a méretes csődör.

- Olaj! - bömbölte teli torokból Card zöldségdarabokat köpve szerteszét.

Mire kimondta, Veil már a fal mögött járt. Ismét nyugtázta magában, mennyivel jobb, hogy gyors, mintha erős lenne (vagy okos). Ha a félhomályban nem tévedett, akkor annak a két rendőrnek szarv volt a homlokán, márpedig az egyszarvúakkal nagyon kellett vigyázni. Nem ismerte a varázslataikat, éppen ezért mindig sikerült őt meglepniük. Nem akarta megvárni, hogy az egyikük kővé változtassa, vagy valami hasonló. A legjobb taktika mindig az volt, hogy igyekezzen eltűnni a szemük elől, és erre az épület sötétje és elszórt válaszfalai nagyon is alkalmasak voltak.

Most kimondottan örült neki, hogy a lámpáját elővigyázatosan elpakolta, így csak fel kellett kapnia a táskáját. Lenyúlt érte, és már száguldott is tovább, bár a Radio Pirata súlya majdnem kitépte a lábát vállból. Feldobta a hátára, szinte nem is lassított, bár azért azt érezte, hogy rövidesen ki fog fogyni a szuszból. Persze kellett már menekülnie máskor is, de ennyire közel még talán egyszer sem jártak hozzá a rend éber őrei.

A lámpáról egy pillanatra eszébe jutott a csikó. Egy nagyon pici bűntudat gyötörte, hogy mégsem képes segíteni neki, de meg volt győződve arról, az lesz számára a legjobb, ha a rendőrök begyűjtik, és majd elviszik a családjához – ha még életben vannak. Az máris kész haszon, ha az egyik egyszarvú ott marad vele, és csak a másik indul az üldözésükre.

- Megállni! - kiáltotta a kisebbik rendőr valahol messze lemaradva a háta mögött, aki ezek szerint kanca volt.

Veil bízott benne, hogy nem őt kergeti, de azért kiszámíthatatlanul cikázott tovább az épület túlvége felé. Ott lesz egy rövidebb udvar, amin át kell vágnia, utána két raktár között egy szűkebb sikátor, amit már sokkal nehezebb belátni a sok lom miatt, ami borítja – és a túloldalt a másik kerítés, ahol kijuthat, át a szomszéd telekre, amin csak pár régi konténer állt, onnan meg gyakorlatilag bármely irányba beveheti magát a városba. Jól ismerte a környéket, alaposan felderítette, előnyben volt az üldözőivel szemben.

A következő lépésnél fájdalom nyilallt a bokájába. Nem figyelt eléggé! A sötétben valamibe beleakadt a lába, és most elveszítette az egyensúlyát. Csillagokat látott, ahogy orral előre érkezett a törmelékbe, és jó négy lábnyit csúszott, mire megállt. A Radio Pirata mintha belerúgott volna a gerincébe.

Arra se vesztegette az idejét, hogy patára álljon, a térdein csúszva cibálta be magát a legközelebbi fal mögé, ahol aztán végre felült. Valami meleg folyt le az orrán, megtapogatta, de nem tört csontja. Nyelvét végigfuttatta a fogain, és bár némelyik fájt az iménti koccanástól, mégis megvolt mindegyik. Vér íze töltötte meg a száját.

Halálos csendben volt, igyekezett betájolni magát a sötétben. Irányérzéke azt mondta, egy picit fordult csak el jobbra, így kissé balra kell tartania majd, ha az udvarra kiér. Mögötte léptek zaja közeledett, mágikus derengés vonta fénybe a falakat.

Jól elszámította magát, cikázott át az agyán. Az egyszarvúak nem foglalkoztak a csikóval, és valószínűleg Cocoával és Carddal sem sokáig, legfeljebb megjelölték vagy megbénították őket, ha nem futottak elég gyorsan. De hogy a két pónit, akiknél táska volt, minden áron elő fogják keríteni, az biztos. És ha elkapják, búcsút inthet a rádiónak.

Bal láb felől, egy olyan harminc lépésnyire, egyenletesen fújtatva elrohant mellette az egyszarvú kanca, kis fényt cipelt a szarva hegyén.

Veil agyában pörögtek a gondolatok. Vajon mikor fogja észrevenni üldözője, hogy elhúzott mellette? Ki kell használnia az alkalmat!

Míg a világosság távolodásával visszatért körülötte a félhomály, gyorsan feltápászkodott, és amilyen csendben csak tudott, nagyot kerülve jobbra indult, távolodva az egyszarvútól. Legalább csak az egyikük jött utána… ezek szerint Poconak volt annyi esze, hogy másfelé rohanjon.

Pár másodperc múlva elérte az épület túlvégét. Óvatosan kilesett a sötét tartóoszlopok mögül, de az egyszarvú már továbbrohanhatott, mert még csak a fényét sem látta. Sietősen, de halkan átvágott az udvaron a szemközti épület felé, próbálva mindig a szétszórt lomok takarásában maradni.

- Hopp, most megvagy, barátocskám! - hallotta a kiáltást, miközben kiszaladtak alóla a lábai. Egyáltalán nem olyan érzés volt, mintha ismét elesne, éppen ellenkezőleg! Szörnyen megijedt, félelmében és tehetetlenségében össze-vissza kapálózott, de egyáltalán nem érte el a földet. A levegőben repülve sodródott keresztül az udvaron, és lassan a hátára fordult. Fénylő aura vette körbe a testét, és rövidesen megpillantotta az udvar túlvégében az elégedetten vigyorgó, egyenruhás egyszarvút is.

- Én a helyedben feladnám – folytatta a kanca. - Nem hibáztatlak, amiért megpróbáltál elmenekülni, de ha most már nem hagyod abba, egy egész sor szabálysértést varrok a nyakadba.

Veil ellazult.

- Coño... – motyogta az orra alatt. Hát akkor erről ennyit. Megy megint a fogdába, de úgyse csinált semmit, hát majd kiengedik. Hogy mi lesz a rádiójával, azt még nem tudta. Pontosabban, hogy mihez fog kezdeni nélküle.

Éppen fejjel lefelé lógott és az eget bámulta, amikor az egyszarvú mögötti épület harmadik emeletén megjelent egy apró, sötét, mozgó folt, és valamit ledobott. A kanca a következő pillanatban egy nyikkanás nélkül összeesett. Veilnek éppen csak volt annyi lélekjelenléte, hogy a lábai közé kapja a nyakát, így elkerülve, hogy fejjel előre zuhanjon le. Hatalmas csattanással érkezett az udvar kövezetére, de már pattant is fel, és amennyire sajgó tagjaitól tellett, megiramodott a szemközti két épület közötti sikátor felé.

Az egyszarvú nem követte. Csak egy pici árnyék tartott vele odafent az égen, mint arról fél szemmel felpislantva meggyőződhetett.

- Örök hálám – lihegte, miközben bevágódott a következő sarkon, és sietve átbújt a kerítés alatt. -  De nem megmondtam, hogy még nem repülhetsz?!