...pohos, lusta pókokról; ragacsos hálóval cselt szövő pókokról; poros idő-fonalat gombolyító pókokról

 

 

- Na nézd már, kit fújt ide a déli szél! - üvöltötte Raven szélesen vigyorogva már vagy száz láb távolságról, amikor meglátta őt. - Varnyú legyek, ha ez nem az öreg Onyx! Már akkor tudtam, hogy valami gyanús fog ma történni, amikor megéreztem a levegőben a sivatagszagot!

Onyxra kezdett átragadni a barátja jókedve, bármennyire is borongós hangulatban szelte át a palotakertet idáig. Váratlanul is érte talán picit Raven feltűnése, hiszen társai azt mondták, a nyugati toronyba volt beosztva szolgálatra, de ezek szerint éppen leválthatták a csapatát. A szénfekete pegazuson csak egy könnyű, kényelmes repülésre és békeidőre méretezett páncél csillogott, természetesen szépen polírozva, Onyx már a látványtól is szinte meztelennek érezte magát. Eszébe juttatta, hogy erre az útra ő is csak hasonló dísz-vacakot hozhatott magával, hiszen az etikett előírásainak megfelelően ki kellett öltöznie, mint valami udvari bolondnak. Erősen koncentrált rá, hogy ne nyúljon fel a nyakához, és tépje le magáról a nyakkendőjét.

Barátja egy fokkal halkabban elbúcsúzott attól a másik négy egyenpáncélos pónitól, akik kísérték, és határozottan felé indult, így hát Onyx lassított a léptein, végül meg is állt egy életnagyságú, egyszarvú formára nyírt buxus mellett, és idegesen odébbkapart a földön egy patányi hófehér márványkavicsot. Túl rég látta már Ravent, túl sok mindent kellett volna bepótolniuk. A pegazus láthatóan cseppet sem zavartatta magát, lendületből egy akkorát csapott Onyx patájába, hogy egy gyengébb póni lába kitört volna tőle, utána minden hivatalosságot félredobva át is ölelte a barátját, és alaposan meglapogatta a hátát.

- Jól nézel ki, komám – villantotta ki Raven az összes fogát, miután hátralépett. - Jól áll neked ez a sok ránc meg ősz szőrszál!

Onyx nem bírta tovább komoly arccal az ezer éves ugratást.

- Sebhelyek azok, nem ráncok, öcsém! - mondta magasba emelve az orrát, amitől megfeszült a nyakán a vastag varrat. - Erre buknak a csajok, nekem elhiheted, meg a deres bundára!

- Álmodban, haver, álmodban – legyintett Raven nagyot fújva. - Legfeljebb valami köszvényes, rövidlátó vénlányt csíphetnél fel, ha nem tud elég gyorsan menekülni.

- Erről jut eszembe, anyukád üdvözöl – vágta rá Onyx, és elhajolt egy pajkosan a feje felé lendített láb elől. - Na de most komolyan, mi van az öreggel? Nem láttam őt sem már vagy tíz éve.

Raven sétatempóban elindult a palota egyik melléképülete felé, amerről egy ideje már ínycsiklandó illatokat hozott a szellő, és Onyx valamiféle konyhát tippelt volna oda, de nem látta pontosan egy rózsalugastól.

- Ja, hát rég találkoztunk, az igaz, szóval lemaradtál dolgokról – mondta a pegazus egy csepp dorgálással a hangjában. - Ha legalább néha a levelekre válaszolnál, akkor összedumálhatnánk egy találkozót vagy valamit. Vágom, hogy neked messze van Canterlot, és én is ritkán megyek a Bronztű felé mostanában, de azért nem megoldhatatlan a helyzet. A mama meg… Hát, jól van, igaz keveset repül manapság. Komolyan nem bántani akarlak ezzel, de szerintem lecsúsztál róla, hogy még az életben találkozzatok, nem hiszem, hogy bevállalna egy utazást Los Pegazusból a földre meg vissza. De majd átadom neki, ha üzensz valamit.

Onyx lehajtott fejjel próbálta megemészteni az elhangzottakat. Haze mama fiatal korukban nagyjából mindenki anyukájának számított, és nagyon sokáig cseppet sem fogott rajta a kor. Nem lehet még ennyire öreg! Vagy csak az zavarta össze, hogy Raven késői, ötödik gyerek volt a családjukban, emiatt jóval idősebbek voltak a szülei, mint a többi társaiké? Ha jobban belegondolt, Haze még Radiant Grace-nél is idősebb lehetett vagy tíz évvel.

Vagy egyszerűen tényleg eljárt felettük az idő. Ha végigfuttatta az emlékeit fejben csak azóta, amióta barátjával nem találkozott, ezer meg egy évre való eseményt tudott volna felidézni. Öregnek érezte magát tőle, vagyis inkább olyasvalakinek, aki szimplán túl sokat élt, és picit már bele is fáradt. Hol voltak azok az idők, amikor félelmet nem ismerő csapatot alkottak Ravennel a régi birtokukon, és borsot törtek mindenki orra alá? Összecserélték a páncélok darabjait, hogy Straw, apjának az a pocakos lovagtársa ne férjen beléjük! Elcsórtak egy egész fegyvertárat, csak hogy olyan ricsajt tudjanak csapni az éjszaka közepén, mintha két sereg csatázna… és persze állandó fosztogatói voltak a kamrának is, kész szerencse, hogy nem a „lekvárok rémei” jelző ragadt rájuk. A két fekete báránynak nevezték őket, és mindenki nagy összegben mert volna fogadni rá, hogy semmire sem fogják vinni az életben. Csak kevesen vették észre, hogy minden korukbeli felnézett és hallgatott rájuk, szinte várták a parancsaikat már akkor is, szóval a vezetéshez megvolt a képességük, még ha eleinte csak a hülyeségbe is vezettek mindenkit.

Úgy nézett végig régi barátján, mintha most látná először. Ravenen nem fogott az idő, bundája hibátlan volt és fényes, éppen csak az izmain és a markáns arcvonásain látszott, hogy több mint egy negyed század telt el őrült csikókoruk óta. Egy kicsit sem lepődött meg rajta, hogy páncélján a századosi rangjelzés virított, még valahogy jól is állt neki a két ezüst csík.

- Mondd meg… - kezdte rekedten, majd megköszörülte a torkát. - Mondd meg Haze-nek, hogy mindenképpen beugrok a születésnapjára, még ha felhőn is kell járnom hozzá. És felzabálom az egész tortáját!

A váratlan fenyegetésre Ravenből előtört a röhögés.

- De egy hülye vagy! Tudod mit, két tortát rendelünk csak a te kedvedért, de ha nem jössz el, megkereslek, és arcpakolásként fogom alkalmazni az egyiket!

- Ne gondold, hogy lehetetlen, majd megkérem Grace-t, hogy kísérjen el. Emlékszel Grace-re, ugye?

- Hogyne, apukád egyszarvú barátja, magas, vékony, és már gyerekkorunkban is fehér volt a sörénye.

- Igen, ő az. Na hát úgy emlékszem, neki van olyan varázslata, amivel az egyszerű földpóni is szárnyakat növeszthet. Los Pegasus meg nem a világ vége, egészen közel… van…

Az utolsó szavakat akadozva sikerült csak kimondania, ahogy ismét eszébe jutott, miért is jött most ide. Arca elkomorult, és óvatosan körülnézett, nincs-e valaki a közelükben. A palotakertnek ez a része különösen csöndes volt így késő délután, körülöttük a rózsalugas fehér és rózsaszín virágainak örvénylése békét sugárzott. Az épületek mellett masírozó négy páncélos pónit leszámítva magukban voltak.

- Nem szülinapról fecsegni jöttél ide, gondolom – állapította meg Raven –, hanem dolgozni, igaz?

Onyx felsóhajtott, a barátjához hajolt, és a szemébe nézett.

- Hát, nem tagadom. Bármennyire szívesen eltöltenék pár napot a régi idők emlékére marhulással meg sörözéssel, erre még várnunk kell sajnos. Mint azt remélem sejted, Iridium Rust báró nem nyaralni érkezett Canterlotba, ahogy a többiek sem.

- Sejtem?! - Raven eljátszott sértődéssel húzta ki magát. - Az Éjjeli őrségnél nem dísznek osztogatják a rangokat. Bár tény, hogy nem kötötték mindenki orrára, de tisztában vagyok vele, hogy összeült a válságtanács. Még arra is van egy erős tippem, hogy nem sikerült megbeszélniük semmit, nem igaz?

- Ennél pontosabban akkor sem írhattad volna le a történteket, ha ott lettél volna – vicsorogta Onyx a fogait csikorgatva. - A végén már legszívesebben ordítottam volna, de hiszen ismersz. Mondjuk mit is vártam? A megjelent nemesség nagy része teljesen eltunyult meg elhülyült az utóbbi viszonylag békés években. Komolyan mondom, még ha az öregek szerint Iridium báró az apja nyomába sem érhet, az biztos hogy a tisztelt megjelentek közül egyedül az ő szolgálatára lennék képes. Eleve a társaság fele csak az ingyen ebéd miatt vonszolta ide a nagy seggét, vagy hogy bemutathassa a legújabb manehattani divat szerint készült ruhatárát.

A végére talán egy kicsit jobban felerősödött a hangja, mint szerette volna, de hát ez már régen kikívánkozott belőle. Barátja idegesen pillantott körül, hogy mekkora bajba fognak kerülni a véleményük miatt, de a palotakertben a madár sem járt hallótávolságon belül. A biztonság kedvéért a rózsalugas távolabbi vége felé sétáltak.

- Egy dolgot nem tudok teljesen pontosan – kezdte Raven. - Mennyire komoly a helyzet? Te biztos jobban benne voltál a sűrűjében ott lent délen. Hozzánk csak pletykák érnek el, és nehezen tudom eldönteni, mennyi igaz belőlük. Hallottam már azt is, hogy egy sereg sárkány felperzselte a határainkat széltében-hosszában, meg azt is, hogy felesleges pánikolás az egész.

Onyx idáig sikerrel próbálta kiverni a fejéből annak a szörnyű éjszakának az emlékeit, de a torkát máris fojtogatni kezdte a lerombolt város füstös, poros halálszaga. Nem akart a barátjának erről beszélni, nem is lett volna sok mondanivalója. Talán tartson beszámolót, hogyan sétáltak bele a csata kellős közepébe mit sem sejtve, és miként veszítettek el szinte mindenkit? Ennél általában vidámabb, dicsőségesebb történeteket tartogatott a barátjának. De nem is hallgathatott örökké, a nagy csendtől Raven arca máris egyre inkább elkomorult.

- Nem, seregről szó sincs – bökte ki végül akadozva. - Egyelőre legalábbis inkább tűnnek elszigetelt akcióknak, ennyiben osztanom kell a hercegnők véleményét. Néhány tartomány érintett délen és északon is, azt hiszem lassan tíz körül lesz a feldúlt falvak, kisvárosok száma. Nem csoda, ha sokan egy legyintéssel elintézik, amíg nem az ő problémájuk.

Raven idegesen ráncolta a homlokát.

- Valamit nem mondasz el, barátom. Ismerlek már, nem így nézel ki, amikor nincsen semmi gond.

- De hiszen van! Máris ezrek haltak meg, és nem látom, hol lesz a vége. Valami bűzlik ezzel az egésszel, nem bírok rájönni, hogy mi lehet az értelme. Jó, a sárkányok nem a legkedvesebb lények ezen a világon, ráadásul ragadozók, szóval halálos balesetek eddig is előfordultak. De én láttam őket, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint aki dühös lenne vagy vadászna, mert éhes. Inkább… mint amikor egy rossz csikó átgázol egy hangyabolyon. Egészen picit szórakoztatta őket, de egyébként teljesen érzelmek nélkül támadtak ránk, már amennyire képes vagyok megítélni ilyesmit. Mintha… parancsot teljesítenének, vagy nem is tudom.

- Hát én sem vagyok a sárkányok nagy szakértője – fűzte hozzá Raven –, ahhoz nem találkozok velük eleget, tegyük hozzá, szerencsére. De ha egyszerre támadnak északon és délen, akkor logikus, hogy kell legyen valaki vagy valami, aki összehangolja őket. Van ezeknek valami királyuk is, nem?

- De, van – bólogatott keserűen Onyx –, hogy törné ki a nyakát, ha tényleg ő áll mögötte. Gondolhatod, hogy ettől még sokkal bonyolultabb a helyzet. A hercegnők természetesen a diplomáciai megoldással fogják kezdeni, mindenféle követekkel meg óvatos puhatolózással, hiszen a fenének se hiányzik, hogy az egész népüket magunkra haragítsuk, ha eddig nem tettük meg. Celestia megpróbálja elérni, hogy a saját törvényeik szerint büntessék meg a gyilkosokat. Még ha egyébként jogunkban is állna fellépni ellenük, jelenleg majdnem tökéletesen képtelenek vagyunk rá, annyira kiszámíthatatlanok, gyorsak és erősek, szóval mindenkinek jót tenne, ha a sárkányok maguk közt oldanák meg a problémát. Én csak attól félek, hogy ez a púp nem hiányzik a sárkánykirály hátára sem, és nem is fogja magára vállalni. Minek is tenné? Nem mintha meg tudnánk fenyegetni. Egyedül annyi haszna lesz, hogy első patából tudunk meg valamit a sárkányok hivatalos álláspontjáról.

- Ennyi történt a nagy válságtanácson?! - prüszkölte a pegazus. - Azt hittem, legalább megerősítik a határvédelmet, vagy valami!

- Ezen kívül volt még rengeteg ennivaló, meg jó bor. Sokaknak már csak emiatt megérte eljönni. A határvédelemről meg legyen elég annyi, hogy a sárkányok sajnos nem teljesen hülyék. Ahol erősek vagyunk, ott nem támadnak, hanem keresnek maguknak másik helyet. Irányítják az időjárást, és majdnem olyan gyorsak, mint egy pegazus, szóval ha akad is olyan felderítőnk, akit nem vadásznak le, mire megtudjuk, merre járnak, addigra rég felszívódtak. Szóval igen, jó megoldást nem sikerült találni. A hercegnők igyekeznek rendőrségi ügyként kezelni a történteket addig, amíg nem tudunk valami biztosat. A sárkányoknak is kell aludniuk valahol, kell legyen otthonuk, vagy egy hely legalább, amit annak hívnak. Előbb-utóbb kiderítjük, pontosan ki a felelős, és hol tudjuk a legegyszerűbben elkapni.

Raven hitetlenül csóválta a fejét.

- Ezek szerint akkor nem sok értelme volt az egésznek, legfeljebb annyi, hogy most néhányan majd nyugodtabban alszanak, mert legalább látszólag tettek valamit. Na meg ha más nem, mi is tudtunk végre találkozni.

Onyx az arcára erőltetett egy mosolyt, és megveregette a barátja vállát. Amíg beszélgettek, elsétáltak a rózsalugas túlsó, palotától távolabbi végébe. Itt, a várfal árnyékában még csak annyian sem jártak, mint a kert más részein, de azért mégis halkabbra fogta a hangját.

- Ne is mondd, barátom. Ráadásul tegnap még magam sem hittem volna, hogy Iridium báró magával hoz erre a megbeszélésre. Általában tökéletesen meg van elégedve egyik leghűségesebb lovagja, Sir Crimson társaságával… meg aztán, azt hiszem a közelmúltban megint sikerült a kelleténél egy kicsit többet beszélnem, ami miatt végképp biztos voltam benne, hogy kiestem a kegyeiből egy időre.

- Hát, a szádat sosem tudtad tartani, az már igaz! - nevetett a pegazus, majd fokozatosan lehervadt az arcáról a mosoly. - De… várj csak, te csirkefogó! Lefogadom egy büdös ágyékvédőben, hogy van valami hátsó szándék abban a kemény fejedben! Nyögd csak ki szépen, minek hozott magával a báród?

- Ez elég kellemetlen – húzta a száját Onyx –, ugyanis ha már így megkérdezted, éppen hozzád van köze…

- Pontosabban ahhoz, hogy az Éjjeli őrségnél vagyok, igaz?

A pegazus sokkal jobban viselte a hírt, mint arra Onyx számított, legalábbis a féloldalas mosolyából ítélve. Akkor még az is elképzelhető, hogy mégsem lesz az egészből akkora botrány, mint amekkorára eredetileg számított. Eleve legszívesebben el sem vállalta volna az utazást, de sajnos ebben a tekintetben nem volt választása, a hűsége és a becsülete forgott kockán. De akkor is, ennyi év után beállítani a régi barátjához csak azért, hogy szívességet kérjen tőle – ez nagyon nem az ő stílusa volt.

Kényszerítette magát, hogy Raven szemébe nézzen.

- Az első és legfontosabb, hogy nehogy bajba kerülj miattam, szóval légy szíves mondd meg, ha lehetetlent kérek - kezdte komoran, és megvárta, míg Raven biccent. - A báró beszélni szeretne Luna hercegnővel, szigorúan titokban és négyszemközt, ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy csak a legmegbízhatóbb híveik vennének részt a találkozón. És nem, nem a hercegnő tanítványaira gondolok itt… A mágusok között, mint azt tudod, Luna hercegnő mindig csak második lesz ebben a birodalomban.

- Minket viszont ő emelt fel, és bármelyikünk az életét adná érte, függetlenül attól, mennyire fiatal, vagy mekkora a hatalma – fejezte be a gondolatot Raven. - Ebben egyet értünk, az egyszarvúknak teljesen mást jelent a becsület, mint nekünk. Egyébként nehogy azt hidd, hogy okom lenne félteni Luna hercegnőt, meg tudja ő védeni magát. Inkább azon gondolkozok, vajon mi lehet az, amit Iridium Rust báró nem mondhatott el a hercegnőnek a megbeszélésen… és persze azon, hogy miként is lehetne kivitelezni ezt a találkozót. Azt mondod szigorú titokban… Nem olyan egyszerű a palotából eltüntetni az összes alikornis felét!

Onyx mellkasáról óriási szikla hengeredett le, amiért végre elmondhatta, miért is jött igazából, és persze amiatt is, hogy a barátja is meglepően megértőnek bizonyult. Ha fiatalabbak lennének, akkor pontosan erre számított volna, hiszen annak idején egyiküknek sem kellett kétszer szólnia, hogy valami balhéban benne legyenek. Úgy látszik, vannak pónik, akik sohasem változnak, és emiatt egyre nagyobb tisztelettel tekintett Ravenre.

A pegazus lassan nekitámaszkodott a várfalnak, és az állát vakargatva a kertet fürkészte. Ráncba gyűrt szemöldökén látszódott, hogy erősen gondolkozik.

- Jó, különben azt hiszem, nem teljesen lehetetlen - szólalt meg végül. - Valamikor hajnal kettő és három között, amikor a palota nagy része alszik, szerintem el lehet intézni. Akkor tőled csak két dolgot kérnék.

- Ki vele! - vágta rá Onyx.

- Az első, hogy álljatok készen a báró úr lakosztályában. Az egyik megbízható társunk majd értetek megy. A másik pedig ennél is egyszerűbb! Jössz nekem egy sörrel, amit remélhetőleg minél hamarabb be is hajthatok rajtad.

- Bár csak már ott tartanánk! De akkor ezek szerint nem haragszol, amiért ilyen hátsó szándékkal kerestelek meg?

- Nem mintha te találtad volna ki, nem igaz? Egyszerűen csak örülök, hogy látlak.

 

Akkor is Raven járt a fejében, amikor vagy nyolc órával később a báró lakosztályának halljában a kandalló tüzébe bámult töprengve. Bár a délután folyamán még beszélgettek néhány apró semmiségről, olyan igazán mélyen egyikőjük sem tudott belemenni a mostani életének a részleteibe. Ehhez egy kicsit több időt kellene együtt tölteniük, márpedig erre esély sem volt. Jól hangzott ugyan az ígéret a sörökről elméletben, de a jelen körülmények között kivitelezhetetlen volt. Valamikor hajnalban elindulnak majd hazafelé, a Bronztű hegyi kastélyba, ahol valószínűleg éppen csak annyi ideje marad, hogy aludjon egyet, utána készülhet a következő bevetésére.

És persze ki tudja, ez az egész balhé a sárkányokkal meddig húzódik? Addig, amíg a béke vissza nem áll, már ahhoz is óriási szerencse kellene, hogy egyáltalán Canterlotba újra eljusson, hiszen jelenleg a közlekedés szinte teljesen leállt, Grace-től pedig nem várhatja el, hogy a varázslataival őt cipelje egész nap. Így hát maradt neki az üres ígéret, amit hozzáírhatott az egyre terebélyesedő listájához. Nem érezte valami fényesen magát tőle.

A háta mögött érces hang harsant, odakapta a fejét. Csak Sir Crimson patája alatt csikordult meg  a páncélja, amit éppen fényesített, de mindketten megmerevedtek egy pillanatra. A palotának ebben a szárnyában, ahol a vendégek voltak elszállásolva, már mindenki régen aludt, egyáltalán nem hiányzott nekik, hogy fellármázzanak valakit. Iridium Rust báró is becsukta maga mögött a hálószobájának ajtaját, mikor elvonult az este. Bár nehezen mondta volna meg, pontosan mit is csinálhatott odabent, legjobb tippje szerint talán aludt. Sir Crimson a rövid szünet után megigazította azt a szövetdarabot, amivel az asztalt terítette le, majd újra ráfektette a vállvértjét. Felszedett egy kisebb adag méhviaszt a rongyra, amivel eddig dolgozott, és újra nekilátott szétteríteni a fémfelületen.

Onyx ennyi év után is nehezen tudta eldönteni, hogy ez az elfoglaltság csupán Sir Crimson hiúságából fakadt, vagy a társa egyszerűen ennyire unatkozott. Persze maga is szívesen elmolyolt volna a felszerelése tisztogatásával, ha egyáltalán magával hozhatta volna a fegyverzetét vagy a bionikus páncélját Canterlotba. De nem, nyilván a palota kapujában be sem engedték volna úgy. Ahhoz viszont egyáltalán nem érzett késztetést, hogy a díszpáncéljával foglalkozzon. Így aztán őt is kerülgetni kezdte az unalom és a fáradtság. Még az este végignézte a hall szekrényeiben lévő könyveket és újságokat, hátha talál magának valamit, amivel el lehet ütni néhány órát, de ahhoz érzése szerint túl ideges volt, hogy egy helyben üljön. A palotát például szívesen bejárta volna, de nem akarta magára felhívni a figyelmet.

Már éppen azon volt, hogy maga is előcsomagolja mégiscsak a díszpáncélt, és fogkefével végigmegy rajta, amikor a sors megmentette ettől: a lakosztály bejáratán rövid, halk kopogás hallatszott, majd egy idősebb denevérpóni lépett be rajta az Éjjeli őrség őrnagyi jelzéssel ellátott egyenruhájában. Teljesen érzelemmentes arccal kihúzta magát, és csak ennyit mondott:

- A báró úr fürdője elkészült.

Onyx mögött Sir Crimson a kelleténél egy cseppet hangosabban tolta hátra maga alatt a széket, miközben felállt, hogy értesítse Iridium bárót, de erre végül semmi szükség nem volt. Iridium Rust egy csendes, de határozott mozdulattal kitárta szobája ajtaját, és a szokásos ruganyos lépteivel, a fáradtság minden látható jele nélkül indult az öreg felé.

- Pompás! - mondta jeges hangon. - Vezessen minket, kérem!

A két lovag teljesen automatikusan sorolt be a báró két oldalára, ahogy kiléptek a folyosóra. Odakint tökéletes csend honolt, a lépteik hangját elnyelte a vastag szőnyeg, egyedül a sötét sarkokban meggyűlt árnyékok mozdultak néha, amint a mágikus fényecskék hunyorogtak a falakon. Mindenki aludt, természetesen, hiszen különben a denevérpóni nem most érkezett volna. Onyx agyán egy pillanatra átfutott, nem lesz-e baj abból, hogy Radiant Grace-t a szobájában hagyták egyedül. De felesleges volt aggódnia, a sokat látott kanca biztosan nem csinál problémát az eltűnésükből, még ha fel is ébred sekély álmaiból.

A folyosó végén jobbra fordultak, és ezzel el is értek a palotának egy olyan részébe, amit Onyx már nem ismert – amikor megérkeztek, balról vezették a lakosztályukra őket, tehát a kijárattal éppen ellentétes irányba haladtak most. Ezt a szakaszt Luna hercegnő két csillogó ezüstpáncélt viselő pónija őrizte, az öreg őrnagy egyetlen biccentésére kérdezősködés nélkül engedték őket tovább. Fél tucat hatalmas, kétszárnyú ajtót hagyhattak el, amikor a vezetőjük lassított, és benyitott az egyiken.

Valamilyen szalonba érkeztek, ami igazán fényűzően festhetett bálok és fogadások alkalmával, most viszont a kelleténél egy kicsit nagyobb összevisszaság uralta a takarítók számára félrepakolt bútorok miatt. Az óriási kristálycsillár helyett itt is csak apró lidércfények szolgáltatták az összes világítást, mint kint a folyosón. A denevérpóni az egyik bárszekrényhez vezette őket. Onyx nyugtalanul gondolt arra, hogy talán itt kell megvárniuk Luna hercegnőt, ennyire közel a többi vendég szállásához, de végül ilyesmiről szó sem volt. Az őrnagy az egyik felső polc sarkában árválkodó, majdnem teljesen üres üveg felé nyúlt, mire egy halk kattanással az egész szekrény félresiklott, és mögötte a falban egy rejtett folyosó sötétlő ürege tűnt fel. Vezetőjük egy intéssel maga elé engedte őket, majd amikor mind besorakoztak a feketeségbe, valamilyen mechanizmussal becsukta mögöttük a titkos ajtót. Talán egy másodpercig állhattak a teljes sötétben, míg az őrnagy fáklyát vett elő, és hideg, szürkészöld mágikus lángot gyújtott rajta.

Innentől kezdve teljesen elvesztették minden irányérzéküket. Onyx ugyan megpróbálta eleinte csak megszokásból is követni, hogy merrefelé járnak egy mentális térképen, de gyorsan elvesztette a fonalat a sok nem-derékszögű elágazásban és lefelé futó lépcsőben. A szűk, sötét járat, amin haladtak, eleinte jól kivehetően a palota falaihoz hasonló kőzetből épült, de egy perc múlva elértek egy sokkal barlangszerűbb, természetesnek tűnő, furcsán kopottas szakaszra, amit mintha sok évvel ezelőtt nap mint nap rengetegen használtak volna, mielőtt beborította a feledés homálya. Innen egy meredek kanyarral egy szintén ősi, de láthatóan mesterséges járatba vezetett az útjuk, ahol végül egy kisebb terembe léptek. Onyx a sebhelye enyhe bizsergésén érezte, hogy valamilyen mágikus mezőn haladhattak éppen keresztül. Meg sem lepődött rajta, otthon a Bronztű vára is dugig volt tömve oltalmazó és kirekesztő mágiával – bár a pontos természetét ezeknek a varázslatoknak ő nem ismerte.

- Kérem, várjanak itt – mondta vezetőjük, és a fal mellett egy mozdulatlan, de kényelmesnek tűnő pihenj-állásba merevedett. A hiányos világításban Onyx azt is el tudta képzelni, hogy ha az öreg nem velük érkezik, simán a teremhez tartozó szobornak nézik.

Többet kellett várniuk, mint arra eredetileg számított volna, vagy amennyi úgy általában udvariasnak számított. Egy negyed óra teljesen eseménytelenül telt el, bár láthatólag Iridium Rust egy cseppet sem zavartatta magát a helyzettől. Onyxnak egy párszor megfordult a fejében, hogy a hercegnő talán direkt váratja őket, amiért volt merszük ilyen szokatlan kéréssel előállni, de azt is simán elképzelhetőnek tartotta, hogy valami sürgősebb elfoglaltsága jött közbe, vagy egyszerűen csak a találkozójuk titokban tartása érdekében érkeztek ekkora időeltéréssel. A maga részéről már a harmadik másodperc után teljesen megunta a kis helyiséget a kopár sziklafalaival, és erőlködnie kellett, hogy ne toporogjon. Próbált példát venni az öreg denevérpóniról, aki mintha valamilyen éber transzba süllyedt volna vele szemben, de nehezen találta meg a nyugalom és a figyelem között azt az egyensúlyt, amikor a feszültség már elhagyta, de még az érzékei nem homályosodtak el. Ahogy teltek a csendes percek, egyre inkább érezte, hogy közeleg a hajnal, és ő már nagyon régóta volt ébren.

Valahol, közel vagy távol, nem bírta behatárolni, apró súrlódó zajt hallott, és ettől rögtön visszatért minden ébersége. Ám így is még perceknek kellett eltelnie, mire határozottan közeledő léptek zaja visszhangzott a szemközti folyosó felől. Végül amikor a kisebb csapat póni belépett, a feszültségtől már a torkában dobogott a szíve, és egyáltalán nem esett nehezére azonnal térdre ereszkednie a hercegnő színe előtt.

Luna hercegnő négy éjjeli őrének társaságában érkezett, akik közül az egyik Raven volt. Mikor Onyx felemelte az arcát, barátja aprót bólintott is felé, de őt teljesen az alikornis látványa kötötte le – talán már az illendőség határait feszegetve bámulta meg. Jó, természetesen már találkozott vele néhányszor személyesen, ahogy emlékezett, mindig több száz másik póni társaságában, vagy egy óriási terem végéből, mint a tegnapi megbeszélésen is, és soha nem testközelből. Most ha mert volna kettőt előre lépni, akár meg is érinthette volna őt, az orrában érezte parfümjének különös, hűvös gyümölcsillatát. És… valahogy eddig magasabbnak látta, és egy picit öregebbnek is. Luna hercegnő talán egy fejjel alacsonyabb volt nála, és alkatát tekintve egy tizenéves csikónak felelhetett meg… leszámítva a tekintetét. Mikor azok a végtelenül sötét, jeges pillantású szemek őrá siklottak, tökéletesen érezte bennük azt a néhány évszázadot, ami a hercegnő valódi kora lehetett.

Luna hercegnő csak azután törte meg a csendet, hogy alaposan végigmérte mindannyiukat, leghosszabban Iridium Rust bárón időzve.

- Báró úr – szólalt meg végül fiatal, de erős hangján, ezzel egyben megadva nekik az engedélyt, hogy végre ők is beszéljenek.

- Luna hercegnő – hajolt meg ismét Iridium Rust kedélyesen. Ezúttal éppen csak annyira volt érzelemmentes, amennyit az etikett még megengedett. - Hatalmas megtiszteltetés, hogy a jelen körülmények között időt szakít szerény szolgájára.

Míg az udvariasság kötelező körein átestek, Onyx a hercegnő testőrei felé fordította a figyelmét. Időközben az öreg denevérpóni is csatlakozott hozzájuk, így most majdnem szabályos ötszög formációt vettek fel az alikornis körül. Jobbról egy fiatal, erős testalkatú, fényes szőrű és fogazatú földpóni kanca feszített, a hátára két rövid, görbe pengéjű kardot erősített, és látszott rajta, hogy nem fog a nehezére esni, ha használnia kell őket. Balról Raven állt, és most otthon hagyta a játékpáncélját is, helyette egy sokkal közönségesebb, ám praktikusabb és valószínűleg ötször erősebb láncinget viselt. Mögöttük két jellegtelenebb csődör őrködött, mindketten sisakban és az Éjjeli őrség egyenfelszerelésében, és ha Onyx jól látta, mindketten pegazusok lehettek. Ez egyébként logikusnak is tűnt, hiszen hogyan kísérnének el másként egy alikornist mindenhová – ugyanakkor Onyx egyre nagyobb tisztelettel nézett a földpóni kancára. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy a hercegnő jobbján állhasson?

A kanca is elcsíphette elismerő pillantásait, mert most még jobban kihúzta magát, és kihívóan felé hunyorgott. Onyx még maga is meglepődött rajta, hogy sikerült zavarba jönnie, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne dörzsölje meg a nyakán az égő sebhelyet.

- Bocsássa meg nyersességünket, Iridium Rust báró – szólt Luna hercegnő a semmitmondó formulák után –, de meg kell kérnünk, hogy térjen rá ennek a találkozónak a témájára.

- Természetesen, hercegnő. Mint azt valószínűleg már ön is sejti, a délutáni megbeszéléssel kapcsolatban bátorkodom zavarni. A jóváhagyását és a segítségét szeretném ugyanis kérni egy, a renitens sárkányok elleni hadművelettel kapcsolatban.

Luna hercegnő egy minimális csalódottsággal biggyesztette le az ajkát.

- Báró úr, a délutáni megbeszélésen azt hiszem, világosan értésükre adtuk, mit tartunk lehetséges opcióknak, és ezek között nem szerepelt direkt hadművelet. Akkor úgy tűnt, ebben mindannyian egyet értünk.

- Ez pontosan így is van, hercegnő! - emelte fel védekezőleg a patáját Iridium Rust báró. - Ugyanakkor a megbeszélésen bizonyos okok miatt nem állt módomban említeni egy olyan lehetőséget, amely valószínűleg fel tudná kelteni az ön nemes figyelmét. Hallgasson meg, kérem!

A hercegnő egy pillanatig tétovázott, de végül győzött a kíváncsisága – vagy csak nem szerette volna, ha az eddig itt töltött ideje kárba veszett volna.

- Bízunk benne, azok a bizonyos okok meglehetősen nyomósak – szólalt meg végül.

- Úgy vélem, erről rövidesen felséged is meggyőződhet – villantotta fel ragadozómosolyát a báró. - Tanácsadóimmal ugyanis arra jutottam, hogy képesek lennénk a sárkányok számára csapdát állítani, és néhányukat elpusztítani, ezzel maradandó leckét szolgáltatva a többinek. Sajnálatos módon a csapda kényes jellegéből adódóan minél kevesebben tudnak róla, annál valószínűbb, hogy működni fog. Ezért tartottam titokban a tervet a megbeszélésen.

- Ez nem ok arra, miért kért ennyire magánjellegű találkozót, és miért nem avatja be nővéremet is a terveibe – vonta össze a szemöldökét Luna hercegnő.

- Hercegnő, mint azt ön is pontosan tudja, hagyományos okokból mi, déliek úgy érezzük, ön inkább meghallgat minket. Celestia hercegnőnek rengeteg hűséges alattvalója van az északi tartományokban, és attól félek, szívesebben lépne fel a sárkányok ellen azokon a területeken. Kérem, ne tartsa ezt nagyképűségnek a részemről, de úgy érzem, egy ilyen csapda felállítására sokkal alkalmasabb erőforrásokkal rendelkezem, mint ők, és nem tagadom, a birtokomat ért atrocitások miatt a bosszúvágy is vezérel. Meggyőződésem, hogy az ön segítségével és a tervemmel a legnagyobb az esélyünk, hogy sikerrel járjunk. De természetesen azt is el tudom fogadni, ha felséged nem szeretne a mélyen tisztelt nővére nélkül dönteni.

A beállt csendben el kellett telnie néhány másodpercnek, mire Onyx felfogta az elhangzottak teljes értelmét, és rögtön elborította a homlokát az izzadtság. Ritkán volt alkalma Iridium Rust bárót a politikai játszmáira elkísérni, és most némileg meglepődött rajta, mennyire magabiztosan lavíroz a nyájas behízelgés és a felségsértés szélsőségei között. Próbálta fenntartani a pókerarcát, miközben a hercegnő kísérőire sandított. Egyikük sem tűnt a szokásosnál feszültebbnek, még Raven sem, pedig  ha valaki, akkor ő pontosan átlátta a játszma lényegét.

- Megértem az aggályait, báró úr – szólalt meg végül Luna hercegnő megengedve magának egy halvány mosolyt. - Úgy vélem, a csapda kifundálója megérdemli, hogy megkapja az esélyt a valóra váltására. Még mielőtt hazatérne, elküldöm önhöz az egyik megbízható szolgámat, akire rábízhatja a részleteket. Ő majd gondoskodik a módjáról, hogy értesíthessen engem, amikor szüksége van rám. Mi tagadás, sokért nem adnám, ha végre szembenézhetnék ezekkel a sárkányokkal!

- Engedje meg, hercegnő, hogy még egy percig a terv részleteivel untassam – emelte fel a hangját a báró, mielőtt még az alikornis hátat fordított volna nekik. - Szörnyen sajnálom, amiért ki kell ábrándítanom: a csapda integráns és kritikus részét kell majd biztosítania, de nem találkozhat a sárkányokkal. Mint azt szakértőim tudatták velem, az elkövetőknek azért sikerült minden eddigi nyílt konfrontálódási kísérletünket elkerülnie, mivel egyikük igen távolról is nagy pontossággal érzékeli a mágikus hatalom koncentrációját. Felségedtől és Celestia hercegnőtől, a tanítványaiktól és az egyszarvú akadémiáktól, egyszóval minden szerintük veszélyt jelentő tényezőtől igyekeznek mindig kellő távolságot fenntartani. Éppen ezt az óvatosságukat kihasználva leszünk képesek csapdába csalni őket.

Luna hercegnő növekvő érdeklődéssel hallgatta a báró beszámolóját, láthatólag vissza kellett tartania magát, hogy ne vágjon közbe.

- Árulja el nekem, Iridium Rust báró, hogyan tervezi a sárkányokat elpusztítani mágia nélkül? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. - Tisztában kell lennie ennek a lehetetlenségével, ha ilyen sokat tud róluk.

- Bevallom, a megoldás távolról sem ideális, mégis működőképes lehet – felelte a báró ravasz vicsorral. - Ilyen körülmények között griff tűzfegyverekre fogjuk bízni ezt a feladatot, illetve a hozzájuk értő személyzetre.

- Griff sárkányvadászok – húzta el a száját Luna hercegnő. - Reméljük, báró úr, hogy nem feleslegesen veti beléjük a bizodalmát… És mindenképpen jobb, ha nem rángatjuk bele a tervébe Celestiát. Ebben az esetben, ha jól értem, tőlünk csak annyit vár, hogy jelenlétünkkel szűkítsük le a sárkányok által megtámadható települések számát… pontosan merre is?

- Valójában szerencsés helyzetben vagyunk, mivel nyugatról San Palomino és El Pinto elég méretes városok ahhoz, hogy elkerüljék őket, és valószínűleg északon sem merészkednek el a Bronztű környékére. Úgy számolom, hogy ha sikerülne felséged és tanítványai jelenlétével megtámogatniuk Applefordot, Colt Springst, Silver Spruce-t és esetleg Appleloosát, akkor rákényszeríthetjük őket, hogy Viviát támadják meg, ahol pedig rajtuk üthetünk – miközben beszélt, Iridium Rust széles ívben mutatta maga előtt egy képzeletbeli térképen a települések körülbelüli helyzetét. - Az a kisváros ideális terep lehetne a csapdánknak lankás dombjaival és facsoportjaival, éppen megfelelő a mérete, és az elhelyezkedése sem keltené fel a sárkányok gyanakvását. Annyiban venném igénybe hát a megbízható szolgáját, hogy közölni tudjam majd önnel a pontos tervet és időpontot, amikor a támadás várható. Félek tőle, ez még a következő napokban be fog következni.

Luna hercegnő néhány másodpercre a gondolataiba mélyedt, és komoran bólintott.

- Tartjuk a kapcsolatot, báró úr – mondta végül, majd emelt fővel hátat fordított nekik, és a testőreivel együtt kisétált a kis teremből.

 

Onyx aznap már nem találkozott a barátjával. Korán reggel, miután a beidegződéseinek köszönhetően felébredt rövid szundikálásából, még megpróbálkozott néhány szót váltani vele, de a társai szerint eltávon volt – valahol kint, a városban, ahol esélye sem volt rátalálni. Nagyon nem erőltette a dolgot hát, főleg, mivel valószínűnek tartotta, hogy ha Luna hercegnővel dolgoznak együtt a közeljövőben, akkor majd vele is gyakrabban összefuthat. Visszament inkább a szobájába, és összepakolta azt a kevés holmiját, amit magával hozott, hiszen az volt a terv, hogy még a délelőtt visszatérnek az Iridium kastélyba.

Még egy egész órát üldögélhetett a palota udvarán, és figyelhette a vendégek és a személyzet sürgését-forgását, mire végül megjelent Radiant Grace a báróval és Sir Crimsonnal. Ugyan nem szólt nekik, hogy merre keressék, de lehetetlen volt elkerülniük egymást. Grace odabentről úgyis képtelen lett volna térkaput nyitni hazafelé, így éppen elég volt a palota kapuit figyelnie. Besorolt hát mögéjük, és követte ő is az egyszarvút, aki a falakon kívül sorakozó ősi, díszes idézőkörök felé vette az irányt. Ugyan elég nagy volt a forgalom, de így is hamarosan találtak egy használaton kívülit. A magas oszlopok között a boltíves kupola leárnyékolta annyira a kis termet, hogy végre ne kelljen hunyorognia az erős reggeli napsütéstől.

- Mehetünk, báró úr? - kérdezte Radiant Grace inkább udvariasságból, hiszen nagyon jól tudta, mi lesz a válasz.

Iridium Rust bólintott, az egyszarvú lehunyta a szemeit, és nagy levegőt vett. Néhány másodpercnyi hallgatás után különös szavakat kezdett suttogni, amik Onyx emlékezete szerint eddig mindig mások voltak, ahányszor Grace-szel utazott, és bár semennyit nem konyított a dologhoz, egyszer mintha azt hallotta volna, hogy valamik nevei lehettek. Egy fél perc elteltével Grace szarva már olyan fényesen izzott, hogy szinte napfénnyel árasztotta el az idézőkör emelvényét, olykor egy-egy ragyogó szikrát pattintva szerteszét, végül feltűnt a térkapu szokásos, keskeny, de gyorsan szélesedő téglalapja. A báró tétovázás nélkül lépett át rajta, mihelyt akkorára nyílt, hogy ne kelljen a fejét lehajtania. Crimson szokása szerint előreengedte Grace-t, majd Onyx zárta a sort.

Ugyanúgy az egyszarvúk épületének előcsarnokába érkeztek, mint mindig, amikor ilyen nagy utat tettek meg pihenés nélkül, valószínűleg mert az idős egyszarvú annyira ismerte már ezt a helyet, mint a saját patáját. Odafelé, amikor Canterlotba mentek, meg kellett állniuk pihenni félúton valami kisvárosban, ami szörnyen unalmas volt, és ezért Onyx különösen örült, hogy kihagyhatta.

- Sir Crimson, Sir Onyx, nagyjából egy napjuk van felkészülni – jelentette ki Iridium Rust rájuk sem nézve, miközben elsétált a kastélya felé.

Nem volt valami sok idő, ha azt számolja, hogy abból legalább egy fél nap el fog menni a fegyverzete és a páncélja alapos átvizsgálásával és karbantartásával. Hiába volt ekkora munka, még eddig egyszer sem sikerült rávennie magát, hogy rábízza valaki másra, pedig két nagyon jó mester is dolgozott a Bronztűn nap mint nap. Így legalább, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, nem hibáztathatott senki mást, csak saját magát – és persze az életét nem szívesen adta volna más kezébe.

Gondolatban már azon töprengett, vajon van-e még elég tiszta szesz a kamrájában, amivel néhány különösen makacs égést eltüntethetne a páncélja kényes illesztéseiről, amikkel már azóta birkózott, hogy otthagyták Cinnamon Creeket, amikor a szeme sarkából azt vette észre, hogy Grace megbotlik mellette. Reflexeinek köszönhetően még azelőtt sikerült elkapnia az idős kancát, hogy jobban megütötte volna magát. Óvatosan a csarnok egyik jókora ablakához vezette, ahol a párkány melletti kőpadokra kényelmesen le lehetett ülni.

- Minden rendben van, Grace? - kérdezte aggódva. Az egyszarvúra nem volt jellemző, hogy ok nélkül ennyire túlerőltesse magát.

- Semmi bajom, fiam – felelte Grace rekedten, és megpróbálta formába igazítani elszabadult, hófehér sörényét. - Csak jó leülni egy kicsit.

A kanca elmerengve nézett ki az ablakon a kastély udvarára, miközben Onyx azon gondolkodott, vajon mikor hallotta utoljára, hogy „fiam”-nak szólít bárkit is.

- Ha azt mondom neked, hogy elrohant az idő, szenilis vén bolondnak nézel, ugye? - kérdezte az egyszarvú megtörve a hosszúra nyúló csendet. Onyx megrázta a fejét, de mielőtt még mondhatott volna bármit is, Grace folytatta. - Olyan élesen látom magam előtt, amint fiatal csikókként ott játszotok a szökőkút mellett azzal a fekete pegazus barátoddal, mintha tegnap lett volna. Néha nehezen tudom eldönteni, hogy mivel jártatok volna jobban: azzal, ha apád többet van itt, és néha helyrerak titeket, vagy így, hogy kedvetekre rakoncátlankodhattatok. Azt hiszem, nem lett volna nagy baj, ha kevesebb csatába rángatják bele.

Onyx ezen hosszan elmerengett. Nem gondolt az apjára már néhány hónapja komolyabban. Kiskorában feltétel nélküli rajongással szerette őt, de tényleg nem látta sokat – egyik őrjáratból a másikba ment folyton. Amikor itthon volt, szinte meg sem próbálta nevelni… arra éppen elég szolga, egyszarvú és öreg lovag téblábolt mindig a kastélyban.

- Nem, teljesen esélytelen vállalkozás lett volna, hogy pótoljam őt – nevetett fel Grace egy perc után. - Azt hiszem, a legtöbbet megtettem azzal, hogy néha összeraktalak titeket, amikor nagyon darabokra törtétek magatokat. Emlékszel, talán kilenc-tíz lehettél, amikor sikerült ráesned a pegazus barátodra, neki a jobb első lába tört el, neked a bal?

- Nehezen tudnám elfelejteni – mosolygott zavartan Onyx.

Ugyan nem tudta hova tenni az egyszarvú különös, mesélős hangulatát, de nem bánta kimondottan, hogy ilyen régi emlékeket kell felidéznie. A Ravennel való találkozása miatt maga is fogékonyabb volt most erre, meg a lábtörős történet egyébként is vicces volt – na persze leszámítva a fájdalmat. Hogy hősködött akkor Raven, hogy nem lesz semmi baj, majd ő elkapja! Hát talán egy kicsit elszámította a saját teherbírását, vagy Onyx testsúlyát hitte a többi pegazuséhoz hasonlónak. Vagy két hétig undorító löttyöket itattak velük, meg gipszben volt a lábuk, úgy viszketett, hogy legszívesebben lerágta volna, ha nem lett volna mellé olyan büdös. Ennek ellenére előadták, hogy ők a legmenőbb csikók a környéken, mindenhova úgy jártak, mint egymás tükörképei, még a jókívánságokat meg egyéb dekorációt is úgy pingáltatták a gipszükre.

- Máig nem értem, hogy csináltátok – mondta Grace –, hogy olyan jól jöttetek ki belőle. Hirtelen mindenki felnézett rátok, emlékszem, még Gem is, pedig ő akkor alig volt talán három éves. Majdnem infarktust kaptam, amikor folyton veletek akart lenni!

Igen, ezt el tudta képzelni… Ő is pánikrohamot kapna, ha egyszer a saját gyereke lógna ilyen szörnyű társaságban. Gem akkor még kis pisis volt, és semmi értelmeset nem lehetett vele játszani, viszont elképesztő varázslatokkal rendelkezett, amitől egyből érdemes volt vele mutatkozni. Nyilván azzal is tisztában voltak, hogy veszélyesebb helyekre nem vihetik magukkal, mert nem akarták Grace-nél kihúzni a gyufát, ezért csak veszélyesnek tűnő dolgokat játszottak, amiket a kicsi is élvezett.

- De végül is, azt hiszem, rendes kölykök voltatok, hiszen mindig vigyáztatok rá akkor is.

Grace a kinti, napfényes udvarról Onyxra emelte a tekintetét, az arca most egészen komor volt, vagy talán ünnepélyes.

- Onyx, kérnem kell tőled valamit. Neked talán magától értetődő lesz, de megnyugtatnál vele mégis. Ígérd meg, hogy ha velem bármi történne, vigyázol Gemre.

- Mi történne önnel, Grace? Ne is vicceljen ilyesmivel!

Onyx erőltetett vidámsággal próbálta elütni a furcsa kérést, de az egyszarvú nem engedett. A tekintetét szilárdan az övébe fúrta, a homlokára árkokat vésett az aggodalom, és ettől most ijesztően öregnek tűnt.

- Nem leszek már én sem fiatalabb… néha úgy érzem, a varázserőm is fogytán van. Nem intézhetsz el egy legyintéssel, Onyx.

- Grace, ha pihenésre van szüksége, csak szóljon a bárónak! Neki sem érdeke, hogy…

- Nem figyelsz rám, Onyx! - vágott közbe a fogai között szűrve a szavakat az egyszarvú, patájával erősen megragadva Onyx lábát. - Mit gondolsz, kinek kellene a sárkányok ellen mennie, amíg én pihenek...?! Ígérd meg!

 

És Onyx végül megígérte, bár szörnyen kellemetlenül érezte magát. Nem, nem attól, hogy vigyáznia kellene Gem kisasszonyra. Ez tökéletesen természetes volt neki, olyasmi, amit akkor is megtett volna, ha Grace egyáltalán meg sem említi, hiszen eleve együtt járt azzal, hogy lovag volt, és a család barátja is. De hiszen ezt jól tudták mind a ketten! Akkor mégis, mi szükség volt az egészre? Grace nem volt még habókos vénasszony – ó, koránt sem. Talán megérintette valami baljóslatú előérzet szele?

Ahhoz mindenesetre éppen elég fenyegető volt, hogy Onyx a szokásosnál is komorabb legyen tőle, duplán ellenőrizze minden felszerelését, és átforgolódjon egy újabb álmatlan éjszakát.