...melyben fény derül az ólomkatonák forráspontjára

 

 

Onyx Armor még soha életében nem látott ehhez fogható káoszt, amivel még saját magát is sikerült némileg meghökkentenie. Annak ellenére, hogy harminc éves sem volt, több ütközetben vett már részt, mint amennyit gondja lett volna megszámolni: harcolt Equestriáért és ura szövetségeseinek zászlója alatt külföldön is többször; vert már vissza fosztogató griff kalózokat, ott volt, amikor a Kristály Birodalomnak meggyűlt a baja a lidércekkel, küzdött a homokférgek ellen Saddle Arabiában, és talán a legzavarbaejtőbb csatájának egy túlzottan nagyra nőtt changeling kaptár kifüstölését tartotta – eddig.

A négy lábán alig bírt megállni, annyira hullámzott a föld alatta. Mintha a tengeren járna, úgy kellett egyensúlyoznia, egy rövid időre még a hányinger is elfogta. Amikor először történt vele ugyanez, még azt hitte, az éjjellátó csalja meg, vagy esetleg a saját érzékszervei, de körülötte mindenki ugyanúgy lelapult, mintha attól tartanának, menten felborulnak. Akkor csak egy másodpercig tartott, de mostanra állandósult ez az állapot, és a helyzet furcsaságát csak növelte a körülötte a talajból az ég felé meredő számtalan hegyes kődárda imbolygása. Némelyikre a saját pónijai voltak ráhúzva. Egyik-másik szerencsétlenebbül járt még életben volt, de természetesen nem abban a sávban, ahol a lángtenger egy perccel ezelőtt elhaladt. Füst és égő szőr átható szaga borított be mindent, feje fölött a felhők úgy táncoltak, mintha valamilyen gyorsan körbe-körbe rohanó állat gyapja lennének. Tüzes meteorzáporként néha még mindig lepotyogott egy-egy pegazus, pedig már rég azt hitte, mind odavesztek. Szürreális sebességgel csapódtak be körülötte, némelyik még kisebb krátert is hagyott maga mögött, bár hogy mi maradt a testükből, azt még nem volt ideje megfigyelni.

A maroknyi maradék katonája vagy fejvesztve, tökéletesen őrülten és céltalanul nyargalt fel-alá azt sem tudva, vajon most merre is meneküljenek, milyen irány lehet az, ami a tébolytól egy picikét is távolabb vihetné őket, vagy értelmetlenül pazarolva a lőszert minden fegyverüket az ég felé fordították, néhányan pedig még mindig tökéletes elszántsággal és hidegvérrel próbálták a rendet fenntartani, parancsokat kiabálni, vagy egy cseppet is hatékony támadást kivitelezni. Volt köztük, akiket már ismert régebbről, bár igazi veterán nem nagyon – ugyanakkor abban biztos volt, hogy amelyikük túléli ezt a zűrzavart, arra a későbbiekben nyugodtan rábízhatja akár a saját életét is. Már ha lesz egyáltalán túlélő.

Radiant Grace előző védővarázslatának törmelékei ragyogó kék szilánkokként még mindig vastagon borították egy legalább harminclábnyi sugarú körben a talajt, bár lassan olvadásnak indultak,  eldeformálódtak és összementek. A kanca széles lábmozdulatokkal gesztikulálva, mint valami szélmalom, izzó szemekkel és szarvval igyekezett a mágikus energiákat időben megidézni, ezt néha erős fénnyel felizzó koncentrikus körök is jelezték, melyekben mintha valamilyen kacifántos írásjelek is megjelentek volna. Hasonló jelek izzottak mellette Crimson vastag bionikus csatapáncélján is, és Onyx biztosra vette, hogy a sajátja is éppen így fénylik, hiszen mindkettőjük megsínylette az előző rohamot. 

Természetesen a hivatalból kirendelt egyszarvúkat nem látta sehol. Hamu lett mind, mint a polgármester által kivezényelt biztonsági pónik is. Előre megmondta nekik, hogy jobban járnak, ha visszabújnak oda, ahonnan jöttek, ami az unikornisok esetében valószínűleg a San Palomino Akadémia Mágiatudományi Osztályát jelentette, amennyi közük volt a gyakorlathoz az érkezőknek. A maga részéről kezdetben nem volt benne biztos, hogy konkrétan mi is az a veszély, ami a városkára leselkedik, azt azonban tapasztalatból sejtette, hogy települések nem tűnnek el maguktól a semmibe. Canterlotban ismét képtelenek voltak kettőt meg kettőt összeadni, így került ide ez a sok dilettáns, és így hullottak el mind értelmetlenül.

Az egész tomboló káosz közepén pedig ott állt tőle mindössze néhány lépésnyire mind a négy lábát keményen megvetve Chia, csillogó szemeit az ég felé fordította, arcáról csak úgy sütött a bámulat. Egyenruhája szakadtan lógott róla, a sisakja szokás szerint nem volt rajta, amióta elhagyta, sörényének most éppen csak egyetlen tincse tapadt össze a vértől.

- Sárkányok! - kiáltotta a nyilvánvalót szinte ujjongva Onyx felé. - Mondhattad volna, hogy sárkányokkal fogunk találkozni!

Onyx erővel szakította el a tekintetét a kancától, és figyelmét újra a felhőkre irányította. Az állán és a nyakán a régi sebhely most szinte izzott, legszívesebben megdörgölte volna, ám ahhoz ki kellene másznia a páncéljából, ami semmiképpen sem tűnt jó ötletnek. Na igen, a sárkányok. Ha elég alacsonyan repültek, ki lehetett venni a szárnyaik által keltett örvényeket a felhők aljában. Ha még lejjebb ereszkedtek, az viszont nem jelentett semmi jót Cinnamon Creekre nézve. 

Eddig három különbözőt számolt meg, ám teljesen biztos nem volt benne, ugyanis a sötétben túlságosan is hasonlítottak egymásra, a repülési magasságukat képtelenség volt megállapítani, ugyanis annyi ideig nem maradtak egyhelyben, hogy a távolságmérő befogja őket, enélkül pedig a méretüket is csak becsülni tudta. Az egyik közülük tüzet okádott, és két szárnya mellé négy lehetetlenül izmos láb is társult. A másik, amelyiknek a mellső végtagjait bőrlebenyek kötötték a testéhez szárnyak gyanánt, lőtte magából ezeket a megállíthatatlan kődárdákat. Onyx nem volt benne biztos, hogy köpte-e őket, vagy a testének valamely részéről leválasztott tüskék voltak esetleg, vagy netalán a semmiből születtek a sárkány parancsára. A harmadikat viszont még egyszer sem sikerült megpillantania, legfeljebb az árnyékát odafent, a felhők között, amikor a tűzokádó társa hajnali világosságba borította az eget. Szélsebesen repült, és amerre járt, villámok cikáztak a nyomában. 

Egy azonban közös volt mindegyikükben: eddig bármilyen módon is próbálkoztak ártani nekik, egyszerűen lepattant róluk. Radiant Grace megpróbálta meggyengíteni a védőmágiájukat, még amíg a saját varázslata állt, de nem járt sok sikerrel. Crimson megsorozta a tűzokádót, mikor az egyenesen feléjük közeledett még az imént a legnehezebb gépágyúval, amit a páncélban képes volt felemelni, egy .50-es Brumby-val, de meg se kottyant neki, még csak nem is pislantott. Onyx csak azt sajnálta, hogy nem készültek fel rendesen, és a rakétavetőt még ki se csomagolták, felrobbant a ládájával együtt, amikor beleállt egy kődárda.

Na igen, ami azt illeti, a földön lehetett akármekkora káosz, a levegőben, a sárkányok közt abszurd módon szinte katonás rend uralkodott. Bár Onyx azt se tudta, képesek-e ilyesmire, de vagy mindent jóelőre megbeszéltek egymás közt, vagy valamelyikük telepatikus parancsokat osztogatott… És ezzel akkor is előnyben lettek volna, ha akár tízszer ennyi pónival találják magukat szemben. Egyikőjük az időjárásért felelt, és azért, ami az égen történt, a másik kettő meglapult a felhőzetben, ahol közönséges póni az orráig sem igen látott volna, mégis tökéletes összhangban csaptak le mindenre, ami csak mozgott odalent. A tűzokádó egyetlen intésével tetszése szerint szétterítette a lángját hatalmas falat formázva belőle, mintha csak a levegőnek parancsolna, és ezzel irtózatos méretű területeket tarolt le teljesen. A sziklaköpő pedig gondoskodott róla, hogy azok a dolgok se maradjanak egyben, amik egyébként valamennyire tűzállóak voltak, mint például az épületek, vagy Radiant Grace védővarázslata… A ragyogó kék kupola, amit a kanca föléjük emelt, nagyjából három másodpercig bírta a nyomást, és azután a záporozó kődárdák ereje alatt darabokra esett. És akkor még Onyx meg sem fejtette, hogy vajon a föld lassú hullámzásának is a sárkányokhoz van-e köze, vagy egyszerűen csak a környéken elszabadított óriási mennyiségű nyers mágiához.

Az alatt a néhány másodperc alatt, míg mindezt végiggondolta, Chia tökéletes hidegvérrel mérte fel maga körül a testeket.

- Mit gondolsz, mennyi idő kell nekik, hogy mindenkit megöljenek?

Szinte még ki sem mondta, Radiant Grace befejezte a varázslatát, amit Onyx leghamarabb a gyomrát felforgató teleportvarázslat hatásából vett észre. A föld enyhén zökkent alatta, és már vagy száz lábbal arrébb álltak Cinnamon Creek legszélső házsorai mellett, mint egy pillanattal azelőtt. Csak hogy a zavarát növelje, azon a helyen, ahonnan elindultak, még mindig ott magasodott Crimson Spirit és a saját sötét, páncélos alakja, mellettük szinte eltörpülve a kortól meggörnyedt Radiant Grace. És ha jobban erőltette a látását, ugyanezeket a sziluetteket megpillanthatta újabb száz lábbal odébb is.

- Ügyes! - dobbantott elismerően Chia. - Kíváncsi vagyok, a sárkányokat be lehet-e ennyivel csapni.

Védővarázslatnak nem volt éppen utolsó, főleg, hogy valamilyen halványan izzó aura is körbevette mindannyiukat. Viszont azok a pónik, akik tőlük távolabb álltak, sajnos nem tartoztak a hatása alá… és egyébként sem sokra mentek vele, legfeljebb egy rövidke időre elodázzák az elkerülhetetlent. A könyörtelen igazság, amivel ideje lett volna szembenézniük az volt, hogy tökéletesen esélytelenül indultak eleve a sárkányok ellen, hiú ábránd volt csak, hogy a várost megvédjék. Saját pónijaikat sem voltak képesek megóvni! Talán, ha tízszer ennyien lettek volna, és beássák magukat valamilyen erődítményekbe… akkor csak a város pusztul el. Ha napokkal korábban érkeznek, és minden lakót evakuálnak a környéken… de hova tettek volna ennyi pónit?

És mi akadályozta volna meg a sárkányokat, hogy szimplán csak tovább repüljenek Colt Springs felé?

Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy most örüljön vagy átkozódjon, amiért a báró nem hagyott nekik elég időt, hogy a legjobb pónijait összeszedje, és csak a tartalék csapatát hozhatta el. Így is szörnyű csapásként élte meg az elvesztésüket, hát még ha a veteránokkal történik mindez – mert afelől kétsége sem volt, hogy a harc kimenetele pontosan ugyanez lett volna.

Onyx a fogait csikorgatta tehetetlenségében. Bármit is tesznek, vesztettek, nem létezett, csak egyetlen jó parancs ezen a mészárszéken – amit ő maga ki nem adhatott.

Crimson Spirit páncéljának vörösen izzó szemei Radiant Grace felé villantak.

- Van valamije, ami hatástalanítaná a mágiájukat? - kérdezte recsegő hangon.

Az egyszarvú kanca a fejét is alig volt képes megemelni a kimerültségtől, inkább csak lassan ingatta ide-oda, ősz sörénye az arcába hullott.

A hátuk mögött, nagyjából a város központja fölött ezt az időpontot választotta az egyik sárkány, hogy előbucskázzon a felhők közül, és zuhanórepülésben a föld felé száguldjon. Onyx ilyen távolságból nem látta, melyikőjük is volt az, csak akkor győződhetett meg róla, amikor a vörösen izzó lángok felcsaptak. A tűz mintha valamilyen folyadék lett volna, úgy fröccsent szét a házak falain, és öntötte el az utcákat. A sárkány néhány méter magasban szétcsapta hatalmas szárnyait, és vízszintes repülésbe váltott. Karmos mancsa intésének engedelmeskedtek a lángok, hol szétterültek, hol fallá álltak össze, és hihetetlen sebességgel terjedtek tova. A sárkány egyenesen feléjük tartott, akárha az álcájuk semmit sem számított volna.

- Onyx, hívd vissza a csapatod! - mondta ki végül Crimson a várva várt szavakat. - Itt nincs több dolgunk.

Onyx intett Radiant Grace-nek, miközben maga is egy hatalmasat füttyentett, és erős hangon elbömbölte magát. - Vissza!

Az egyszarvú tétovázás nélkül varázsolt, és egy halvány kékes fénycsóva csapott ki a szarvából, megvilágítva a felhők hasát. Az erős izzás lassan halványodva még akkor is fennmaradt, mikor már a következő varázslatának kezdett neki. Halkan mormogva koncentrált, és különös jeleket rajzolt maga elé a homokos talajba.

Onyx azt figyelte, érkezik-e válasz a hívásukra, de a csapata túlságosan szétszóródott, csak a távolban látott néhány bizonytalan foltot mozogni. Egy kisebb csoport tartott mindössze feléjük Cinnamon Creek szélső házainak az oldalához lapulva, de még vagy kétutcányira jártak tőlük. Fentről az égből lecsapott a másik sárkány is a városba, egy kissé közelebb hozzájuk, mint azt Onyx szerette volna, de szerencsére ez éppen a másik irányba indult el, a belváros felé. Félúton összetalálkozott a tűzokádóval, kecsesen, szinte játékosan kerülték ki egymást, mintha a legjobban szórakoznának. Az utcán lapuló pónik is meglátták a közeledő sárkányt, mikor kipislantottak a sarok mögül, és egy pillanatra meg is torpantak.

- Gyorsan, az ég szerelmére! - ordította nekik Onyx, és a biztonság kedvéért széles lábmozdulatokkal jelzett is mellé, mert a városban tomboló tűz zaja minden mást elnyomott.

Nem sokkal Radiant Grace mellett lassan alakot öltött egy fehéren izzó vonal, ami pillanatok alatt fényes, függőleges téglalappá nyílt szét. Crimson Spirit hanyagul átdobálta rajta a fegyvereit, majd intett a kancának.

- Csak ön után, Grace!

Az egyszarvú vetett egy bizonytalan pillantást Onyx felé, de ő helyeslően bólintott. A kanca már így is éppen eleget kockáztatott értük, nem volt értelme tartóztatnia. Amint megadta az engedélyt, Radiant Grace sietve átsétált a térkapun.

- Öt másodperc! - kiáltotta Crimson Spirit, mielőtt ő is eltűnt a fénylő négyszögben, és Onyx tudta, hogy igaza van.

A sárkány óriási sebességgel közeledett felé, és eltátotta a pofáját. Ilyen távolságból még a narancsszín ragyogást is láthatta a torkában. A lángcsóva néhány száz lábnyira lecsapott a földre, és egy görbe, pikkelyes mancsnak engedelmeskedve fallá szélesedett.

Chia ezzel egy cseppet sem törődve, ráérős tempóban sétált el mellette.

- Őket is itt fogod hagyni, nem igaz? - kérdezte szinte kedvesen, felvonva az egyik szemöldökét. -  Képes vagy te egyáltalán bármire is?

Onyx egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a még mindig a házak takarásában lapuló pónik felé, majd utolsóként ő is átlépett a kapun.

 

***

 

A fényes téglalap egy ponttá sűrűsödött mögötte, majd eltűnt. Ahhoz éppen időben érkezett, hogy odaugorjon Radiant Grace mellé, amint a kancának összecsuklottak a lábai a saját súlya alatt. A terem, amiben álltak, a kastély melletti kisebb épületben foglalt helyet, melyben az egyszarvúak többsége lakott a családjukkal együtt, és ahol a könyvtár is volt. Most is lézengett körülöttük néhány csikó, akiket az érkezésük zaja kivert az ágyából, bár arra azért vigyáztak, hogy a padló közepét borító idézőkört messze elkerüljék. Nem véletlen, hogy rögtön bezárták a térkaput maguk mögött: rossz ötlet lett volna kipróbálni, mi történik, ha a sárkánynak eszébe jut rajta átküldeni a lángokat.

Onyx óvatosan leengedte a földre az öreg egyszarvút, majd letépte a fejéről a sisakját, és teljes erejéből a földhöz vágta, hogy az jókora csattanással majdnem a szügyéig visszapattant, mielőtt távolabb gurult volna.

- Mondd, hogy nem tudtad, mi vár majd ránk! - ordította Crimson Spirit hátának, aki már időközben kifelé indult a teremből. - Mondd, hogy volt bármi értelme ennek az egésznek! Mondd, hogy jó okkal nem adtad ki a parancsot a visszavonulásra percekkel ezelőtt!

Crimson nem olyan póni hírében állt, akit ki lehet zökkenteni a nyugalmából, ezt Onyx is tudta, ezért meg sem lepődött, hogy a csődör egyszerűen csak sétált tovább, még arra se vette a fáradtságot, hogy a fülét hátrafordítsa. Legszívesebben rávetette volna magát, elkapta volna a nyakát, és addig szorította volna, míg csak egy csepp élet is marad benne… de azzal semmire se ment volna.

Ehelyett inkább az egyik egyszarvúhoz fordult, aki láthatóan feléjük igyekezett Radiant Grace állapota miatt aggódva.

- Kerítsd elő azonnal Radiant Gem kisasszonyt! - parancsolta neki, mire a póni kikerekedett szemekkel megtorpant, és a saját lábain majdnem keresztülesve igyekezett elszaladni arra, amerről jött.

- Ne! - kiáltotta kissé reszkető, de mégis erős hangon Radiant Grace, aki időközben összeszedte annyira a lélekjelenlétét, hogy a fejét felemelje a földről, és most Onyx tekintetét kereste. - Onyx, semmi értelme nincs oda visszavinned a lányomat. Tudom, hogy nem tilthatom meg, de legalább a józan eszedre hallgathatnál, ha egy ilyen vén kancára nem is!

- Kérem, Radiant Grace, ön is tudja, a lányának mekkora varázsereje van! Meg kell próbálnunk legalább! Ha senki sem segít, odaát mindenki meghal!

- Fejezze be a siránkozást, Sir Onyx! Cinnamon Creekben mindenki halott volt már akkor, amikor leszállt az éj – vágott közbe Crimson Spirit a kijárat boltíves ajtaja előtti lépcsőkről hátranézve. - A báró úr viszont várja a jelentésünket.

- Az éjszaka közepén?! - vágta rá Onyx, de választ nem kapott. Crimson Spirit felsétált a lépcsőkön, és kilépett a sötétbe.

Nem szegülhetett szembe a felettesével. Márpedig a megbízatásuk még nem járt le, ahogy azt a csődör épp az imént burkoltan az orra alá dörgölte. Tudta ezt Radiant Grace is, mert máris sokkal nagyobb nyugalommal engedte vissza a fejét a patáira, hogy végre pihenhessen. Onyx legalább azt remélte, hogy az előttük tanácstalanul toporgó egyszarvúnak eszébe fog jutni elsegíteni a kancát az ágyáig.

Chia egy igen átható „ugye megmondtam” pillantást vetett rá, és elindult Crimson Spirit után a kijárat felé. Nem volt hát neki sem maradása, magában átkozódva követte a csődört. Odakint kissé édeskés, hűvösen frissítő éjszakai levegő csapta meg az arcát, amitől újra elfogta a bűntudat. Cinnamon Creek levegője teljesen más most, az biztos, és a csillagok sem ragyognak ilyen fényesen, mintha bármikor elérhetné őket, ha csak felnyúl. 

Be kellett ismernie, szerette a Bronztű hegyet, aminek a tetején Iridium Rust báró kastélya állt. Ez volt a második otthona, több időt töltött itt, mint a saját birtokán, főleg, ha a csikókorát is beleszámolta. Az apja még az öreg bárót szolgálta, ő pedig nagyrészt ebben a kastélyban nőtt fel, itt volt apród és fegyvernök is… bár a kellemes nosztalgia ellenére be kellett ismernie, azóta rengeteg minden megváltozott, sem az öreg báró nem élt már, sem a lovag, akinél fiatalon szolgált… sem pedig az apja.

Azért az épületek maradtak olyanok, mint régen. A kastélyt dupla fal vette körül a hegytetőn, és egy még a hegy lábánál, ahonnan egy kanyargós szerpentinen lehetett csak feljutni. Körbe a fal kiszögelléseiből karcsú őrtornyok törtek az ég felé, amikről tiszta időben el lehetett látni a sivatagig, és bár az óceán messzebb volt ennél, előfordult, hogy a szél elhozta idáig az illatát. Emlékezett rá, mennyit rohangászott kiskorában a falakon meg a tornyok tetején, ahova épeszű csikónak nem lett volna mersze felmászni, persze legfeljebb, ha pegazus… De a pegazusok ritka vendégek voltak errefelé, talán egy-egy követtel futott össze néha Los Pegasusból.

Egyszarvúk sokan éltek a kastély területén, leginkább a saját épületükben, mert az Iridium család mindig is tökéletesen tisztában volt vele, milyen értékes a mágiájuk, ezért igyekeztek őket a gazdag könyvtárral, ősi varázstárgyakkal és egyéb szívességekkel a közelükben tartani. Onyx nem ápolt velük se különösebben jó kapcsolatot, ahhoz mindig is túl földhözragadtnak tartotta magát, az egyszarvúak pedig valószínűleg meg voltak győződve róla, hogy minden földpóni lovag agresszív, sötét tuskó. Persze az ilyen nagy hatalmú öregeket, mint Radiant Grace, jól ismerte, a kanca többször tette már helyre a csontjait és az izmait egy-egy félresikerült csíny után fiatalkorában, és azóta is óvta őt a zűrösebb csatákban. Onyx úgy tudta, a kanca nagyon jóban volt az apjával, bár azt, hogy valójában mennyire és miért, inkább nem feszegette.

Az udvaron akkor is ugyanolyan magabiztosan vágott volna át a kastélyig Crimson után, ha valaki esetleg beköti a szemét. Minden követ ismert itt, a virágos lugas márványozott korlátjától kezdve a gránit térköveken át a sötét, távolból idecipelt bazaltból épült szökőkútig – páncélozott csizmái mindegyik kopásához hozzátették a maguk részét az idők során. Ugyanezt már nem mondhatta volna el a kastély magas, robusztus épületéről. Az mindig is a rangban felette állók területe volt, ő csak a közös helyiségekbe nyert bebocsájtást, na meg még csikókorában a szolgáknak fenntartott területekre, mint például a konyha meg az éléskamra. Nagyjából persze tisztában volt az épület alaprajzával, amennyire ahhoz kellett, hogy szükség esetén megvédhesse, de abban is biztos volt, hogy egy rakás titkos átjáró, szoba és zegzug létezik, amik tökéletesen rejtve maradtak előtte az idők során, és ez így is fog maradni, míg csak ki nem érdemli esetleg a bizalmat.

Nem, ez nem fog bekövetkezni. Ő nem az a fajta póni volt, mint Crimson. Bár abba nem lehetett belekötni, ahogyan a dolgait intézte, vagy a parancsokat teljesítette, sajnos a sors a kötelességtudat mellé túlságosan nagy szájjal verte meg. Hiába mondta neki az apja ezerszer, hogy próbálja meg lenyelni a mondanivalóját, ha boldogulni akar Iridium Rust báróval, mégsem volt rá képes. Állítólag az anyjától örökölte. Az öreg báró más volt, ő jobban kedvelte az egyenességet és a szókimondást… de hát változnak az idők. Nem panaszkodott inkább, hiszen eddig mindig visszatért, bármilyen távoli szegletébe is sodorta a világnak az élet… ellentétben sok-sok jó pónijával. Azt biztosra vette, hogy harctéri tapasztalata lassan több volt, mint a nála idősebb, de az Iridium család közelében maradó lovagoknak.

Vajon ma is erről lett volna szó? A híres lovag, Sir Crimson Spirit egyszerűen rosszul mérte fel a sárkányokat? Ezért kellett mindenkinek meghalnia? 

Vagy az is lehet, hogy jobban tenné, ha befejezné a bűnbakkeresést… 

De minden hiába, bárhogy is kényszerítette a gondolatait másfelé, tudta jól, még hetekig vissza fognak kanyarodni ugyanide. A kétségbeesett, szenvedő arcokhoz, az égett szőr szagához… ugyanúgy, mint azután a szörnyű éjszaka után a changeling kaptárban.

Bárcsak visszautazhatna az időben!

Mit tenne másképp?

Felesleges önkínzás, mondta neki egyszer Radiant Gem kisasszony, Grace lánya, aki vagy tíz évvel fiatalabb volt Onyxnál, mégis, bizonyos tekintetben sokkal bölcsebb. A múltat meg nem változtathatja – bár annak a beszélgetésnek a végén csak oda jutottak, hogy addig jó, amíg nem fásul bele teljesen a harcba, és legalább érdekli a saját pónijai sorsa.

Szavak. Mintha bármivel is jobban érezné magát ettől.

A kastély hatalmas kapuja tiszteletreméltó csendben tárult fel előttük, amiben minden benne volt: a gazdagság, az igényesség, a gondosság és a törődés; a világon sehol nem hallott Onyx ezen kívül ilyen csendben kaput nyílni, még Canterlotban sem. Az óriási előszoba gyertyák, fáklyák és mágia ügyes szövevényével volt bevilágítva otthonos, meleg fénnyel; a rengeteg kőfelület ellenére puha, minden visszhangot nélkülöző akusztika a falikárpitok ravasz elhelyezését dicsérte. Az öreg komornyik, Slate olyan fürgeséggel és természetességgel sietett feléjük, mintha sohasem lenne alvásra szüksége.

Crimson nem várta meg, hogy a csődör udvarias társalgásra alkalmas közelségbe érjen hozzájuk.

- A báró úrral kell beszélnünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amiben benne volt az is, hogy ha a báró úr véletlenül a mellékhelyiségben lenne, ott is rá fognak törni. Ezt a benyomást erősítette, hogy egy pillanatra sem lassított még akkor sem, mikor Slate elé ért, az öregnek úgy kellett félreugrania előle.

- Természetesen, Sir Crimson – mondta azonnal a komornyik reszelős hangon –, a báró úr már várta az érkezését. Jelenleg az alsóbb szinteken tartózkodik, de ha méltóztatna néhány percet várni…

Crimson lefékezett, és a jobb oldali lépcső irányába fordult, ami alatt a pince lejáratát őrző ajtó állt. Egy fokkal bizonytalanabbnak tűnt, és Onyx teljesen meg is értette, hogy miért. Ő a maga részéről abban sem volt biztos, egyáltalán hogyan várhatta a báró az érkezésüket, amikor a tervek szerint napok múlva, vonattal kellett volna visszatérniük. Eleve azért is használták az egyszarvúak köznapi idézőkörét, mert nem számítottak rá, hogy ilyen sietősen fognak távozni Cinnamon Creekből. És akkor még nem is beszéltek arról, hogy mit keres a báró úr az éjszaka közepén a pincében. Ugyan volt ott pár polc tele jó borral, de Iridium Rust báró nem különösebben értékelte a családja gyűjteményét. Ő maga egészen másfajta dolgokat gyűjtött, amikről Onyx nem is tudott semmit, és nem is szeretett volna, azon kívül, hogy néha hatalmas ládákban érkeztek. Volt hely bőven a Bronztű hegy gyomrában, hogy mindet el is nyelje szorgosan, nyom nélkül.

Még annyit sem kellett várniuk, hogy Sir Crimson eldöntse, akkor most megállnak itt, vagy leülnek valahova, vagy egyszerűen csak lemennek a pincébe ők is, amikor az ajtó kilincse megmozdult. Egy másodperc múlva már ki is lépett rajta Iridium Rust báró teljes pompájában. Bár most csak az egyszerűbb mellénye volt rajta, ezen is bőven csillogott az ezüsthímzés, harmonizálva a csődör sötétebb színű, fémesen ragyogó szőrével és a világosabb csíkokkal is a sörényében. A báró egyébként is a nagyobb darab földpónik közé tartozott, szögletes, izmos alakjával és éles arcvonásaival egészen úgy nézett ki, mintha maga is egy darab fém lenne. Jégkék szemeiben hideg mosoly bujkált, miközben éppen beszélt valakihez.

- Ugyan, kedves barátom, ezt magad sem gondolhatod komolyan. Nem, ki van zárva, hatot semmi esetre sem…

A báró után valami hatalmas és sötét hajtogatta magát ki a pince ajtaján. Onyx patája ösztönösen a kézifegyvere felé mozdult, és látta, hogy Crimson is a szokásos, ugrásra kész testtartását veszi fel. A sötétség felmagasodott, és egy sárgán csillogó szempárt villantott feléjük. Nagyjából kétszer olyan magas lehetett, mint egy póni, miközben a hátsó lábain egyensúlyozott. Alaposabban megnézve hosszú, fekete kabát lógott széles vállairól, fején lapos, nagykarimájú kalapot hordott, ami alól csak egy éles csőr villant elő a gyertyafényre. A hátán két óriási szárny mellett egy olyan hosszú puskát hordott, amilyet Onyx még soha életében nem látott, és el sem bírta képzelni, miként is ügyeskedte ki azon a pónikra méretezett pinceajtón.

Iridium Rust báró szemei rögtön összeszűkültek, amint a lovagokat meglátta, arcára egy kiszámíthatatlan, érzelemmentes maszkot húzott.

- Á, Sir Crimson, Sir Onyx, milyen hamar visszatértek Cinnamon Creekből! Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Golden Blast urat.

A sötét alak éppen csak megpöccintette a kalapja szélét az egyik karmos mancsával, majd kényelmesen nekidőlt a falnak, és keresztbe tette a lábait. Onyx még mindig gyanakodva figyelte, bár annyira már bevilágította az alakját a gyenge fáklyafény, hogy felismerje: nem egy névtelen rettenet kúszott elő a pincéből a báró mögött, hanem egy griff. Igaz ugyan, hogy griffnek viszont feltűnően magas volt, legalábbis azokhoz képest, akikkel (vagy akik ellen) Onyxnak eddig volt szerencséje harcolni. 

Arról is gyorsan meggyőződött, hogy a griff nem csak a nevetségesen méretezett puskát hordja fegyverként, legalábbis a kabátja dudorai erről árulkodtak. Ráadásul mindkét csizmájából egy-egy tőr markolata villant elő, ami azt jelentette, hogy tulajdonosuk állig fel volt fegyverkezve. A báró viszont olyan nyugalommal beszélt vele, mintha egy ártatlan kiscica lenne… Ezek szerint – jelenleg – nem jelentett veszélyt rájuk nézve.

- Örvendek – jelentette ki kurtán Crimson, miután hasonló alapossággal tetőtől talpig végigmérte az idegent.

- Slate, hozzon egy kis reggelit a keleti étkezőbe – legyintett Iridium Rust, és a komornyik már el is tűnt az egyik szolgálati ajtó mögött.

- Báró úr, nem szeretnénk az idejét rabolni – szabadkozott diplomatikusan Crimson.

Na, pont az ilyen fordulatok azok, amiket ő sohasem fog tudni megtanulni, gondolta Onyx. A reggeli említésére átvillant az agyán, hogy esetleg most komolyan le kell ülniük hosszasan, kulturáltan eltársalogni a báróval néhány falat társaságában, amire viszont eleve nem volt alkalmas még az öltözetük sem, ugyanis még mindig a páncéljukat viselték mindketten. Két napja nem fürdött egyikőjük sem, porosak, koszosak, égettek és büdösek voltak.

Ugyanakkor… Hát persze, az egész csak egy udvarias színjáték volt, ki van zárva, hogy a bárónak egyáltalán megforduljon a fejében, hogy egy asztalhoz üljön velük.

- Megnyugtathatom, szó sincs semmiféle időrablásról, Sir Crimson – mondta a báró dörgő hangon. - Érkezésük azzal kecsegtet, hogy végre fény derül Ash Crossing és Ford Duález sorsára, ami nem kevés fejtörést okozott nekünk ezidáig. Árulja hát el nekem, minek köszönhető korai visszatérésük Cinnamon Creekből?

- Cinnamon Creek elpusztult, nagyságos uram – felelte Crimson bármiféle kertelés nélkül.

- Úgy? - kérdezte Iridium Rust érzelemmentesen. - Ezt sajnálattal hallom. Gust Keep, a polgármester jó barátom volt. Feltételezem, ha ugyanarra a sorsra jutott, mint Ash Crossing, akkor nincsenek túlélők?

- Ebben jelenleg nem lehetünk biztosak – vágott közbe Onyx, mielőtt még Crimson válaszolhatott volna, vagy egyáltalán ő maga rendesen végiggondolta volna, érdemes-e megszólalnia.

- Természetesen – mondta Iridium Rust szinte nem is figyelve. - De ne szaladjunk ennyire előre. Kérem, Sir Crimson, ismertesse a tényeket.

Crimson teljes magasságában kihúzta magát, tekintetét mereven előreszegezte, mint mindig, amikor jelentenie kellett – igaz, az utóbbi néhány évben Onyx egyre ritkábban láthatta ilyen pózban, ahogy egyre előrébb került a ranglétrán. Mára odáig jutott, hogy egyedül Iridium bárónak tartozott számadással.

- Az ütközetre néhány perccel éjfél előtt került sor, Cinnamon Creek délkeleti határában, a Ford Duález felé vezető főút mellett. Egy század gyalogossal vonultunk fel a város védelmére, ahogy megparancsolta, valamint egy szakasz pegazust és Radiant Grace úrnőt vittük magunkkal. A város helyőrsége ötven rendőrből és nagyjából száz polgárőrből állt, ezen felül San Palominoból érkezett még húsz egyszarvú. A várost három röpképes sárkány támadta meg. Az ütközet kevés híján negyedóráig tartott, ezalatt gyakorlatilag minden pónit elvesztettünk, és megsemmisült a város épületeinek nagyjából tíz százaléka. A sárkányok semmilyen veszteséget nem szenvedtek el. A leküzdhetetlen túlerőt felmérve kiadtam a parancsot a visszavonulásra.

Onyx ismét a fogait csikorgatta a szenvtelen megfogalmazás hallatán, de igyekezett türtőztetni magát. 

- Három sárkány, azt mondja, Sir Crimson? - kérdezett vissza töprengve Iridium Rust báró, miközben egy gyors pillantást vetett a griff felé. - Mérhetetlen szerencsénkre éppen a körünkben tisztelhetjük a témakör egyik avatatlan szakértőjét, nem igaz, kedves Golden? Felismert bármilyen különös ismertetőjelet azokon a sárkányokon, lovag úr?

- Sajnálom, nagyságos uram, a fényviszonyok, az időjárás és az egyéb körülmények nem kedveztek a megfigyelésnek – felelte Crimson, visszafogott hangja nélkülözött minden valódi sajnálatot. - A legmélyebb benyomást a tűzokádó hagyta. Nagyjából száz-százötven láb hosszú volt, négy végtaggal és két szárnnyal. A pikkelyei sötét színűek voltak, talán bordók, a hasa alja valamivel világosabb. A fején számtalan tüske mellett hat nagyobb szarvat hordott. A másik sárkány némileg kisebb lehetett, világosabb árnyalatú, talán szürke pikkelyekkel. Ennek a mellső végtagjai szárnyként is funkcionáltak. Tíz láb hosszú kődárdákkal végezte a pusztítást. A feje sokkal kevésbé volt szögletes, mint a tűzokádónak, inkább mintha lapos kavicsok borították volna, viszont hosszú, széles orra volt. A harmadik sárkány az időjárásért felelt, őt nem láttuk egyáltalán. Az árnyéka alapján ez lehetett a legnagyobb. Mind a hármat erős mágia védte, minden fegyverünk hatástalan volt ellenük.

Szép kis beszámoló volt, azt Onyxnak is el kellett ismernie. Ha őt kérte volna meg valaki, hogy írja le a sárkányokat, annyira futotta volna tőle, hogy szörnyűek voltak, nagyok, és repültek. Az alakjuk helyett sokkal inkább a tűz, a dárdák és a villámok égtek bele a memóriájába.

- Mi a véleménye, kedves Golden Blast? - kérdezte a báró.

A griff ellökte magát a faltól, és lassan körbesétálta a pónikat, miközben az állát vakarta az egyik karmával. Így, hogy előrébb lépett a sötétségből, Onyx jobban megfigyelhette a hatalmas, fekete tollakat a szárnyaiban, melyeknek a vége sötétarany színben pompázott. Nehezen tudta eldönteni, hogy a színük vajon természetes-e, vagy a griff csak így próbált a nevére rájátszani. A csőre viszont messziről láthatóan legalább olyan éles volt, mint Onyx tőre. Az arcából a kalap karimája miatt továbbra sem látott semmit, csak a világító ragadozószemeket.

- A lovag úr elbeszélése alapján két sárkány személyére jó tippem van – szólalt meg Golden Blast mély, doromboló hangon –, bár biztosat csak akkor mondhatnék, ha a saját szememmel láttam volna őket, ugye megérti, báró úr.

- Nyilvánvalóan, barátom.

- A tűzokádó minden bizonnyal a Fornax névre hallgat, és Sir Crimson becslésével ellentétben a hossza valójában közelebb áll a kétszáz lábhoz. Tudtommal nagyjából ötszáz éves lehet, ebből az utóbbi kétszáz évet végigaludta valahol innen délnyugatra, a Paso Fino hegységben. A másik, aki az időjárásnak parancsolt, valószínűleg Aufruhr, a viharsárkány. Ő sárkány mércével mérve is igen öreg, de mostanában, úgy hallottam, aktívabb időszakát éli ismét. A harmadikat sajnos nem ismerem, de az orralakjából és a végtagjaiból ítélve egy messzi déli fajta lehet. Valószínűleg még fiatal. Igen szokatlan tőlük, hogy összefogjanak hárman, és együtt támadjanak meg valamit. A lovag urak igencsak jól tették, hogy mentették az irhájukat… Megfelelő képzettség és felszerelés nélkül semmi esélyük sem volt ellenük.

- A griff úr esetleg olyasmit is mondhatna, aminek hasznát is vesszük! - tört ki Onyxból az indulat a griff gúnyos hanghordozásának hallatán. - Például, hogy miként lehet őket megállítani!

- Ha szeretné, Sir Onyx, mesélhetek néhány érdekességet. - A griff közelebb lépett a lovaghoz, és kényelmetlenül fölémagasodott. A csőre miatt nehéz volt megállapítani, hogy vajon a vigyora igazi-e. - Úgy a célszerű elkapni őket, amikor pihennek. Mit célszerű? Másképp nem is lehetséges! Két-három csapatot javaslok, ebből az egyiket eleve eldobhatóra kell tervezni. Tudja, uram, a sárkányok mágikus pajzsa nem olyan, mint a varázsló fajtársaié… nem mindenhol egyformán erős. Legtöbbször a legnagyobb veszedelem felé fordítják a javát, ilyenkor egy csapat eldugott mesterlövésszel viszonylag könnyen meglephetőek. Mivel nem csak mágia védi őket, hanem a bőrük is, javaslom, hogy a szemére, a fülére vagy a szájpadlására célozzanak.

A griff a mondandója végére egészen közel hajolt Onyx arcához. Egyik mancsát bizalmaskodva a csőre és a póni füle közé emelte, mintha súgni szeretne neki valamit.

- A fiatalabb példányoknak még viszonylag ehető húsuk van, csak vigyázni kell az elkészítésével, mert a vérük viszont nyersen mérgező! - Golden Blast élvezettel nyalta végig a csőrét hegyes nyelvével. – A gerincük igazán fenséges chillivel grillezve!

Onyx zaklatott undorral hátrált el a ragadozó közeléből. A griff újra kihúzta magát, szemei megvillantak a fáklyafényben.

- Mi a baj, lovag úr? Nyugodjon meg, kérem, önt nem fogom megenni! Az ilyen idős csődöröknek kimondottan büdös a húsuk. - A griff arcán továbbra is ugyanaz a groteszk vigyor ült, mély hangja egészen mézes-mázosra váltott. - Ellentétben persze a kancákkal! És, mintegy ráadásként, tudja, az önök kancái a griff lányokhoz képest, már csak a méretüknél fogva is egészen…

- Ha ha ha! - szakította félbe jó hangosan Iridium Rust báró. - Ejj, ejj, Golden Blast, kedves barátom, ön egy igazi mókamester! Egyszerűen nem lehet komolyan venni, mindenből viccet csinál! Nem igaz, Sir Crimson, Sir Onyx?

Onyxnak nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy a teste összes, görcsben lévő izmát elernyessze a báró fagyos tekintetének nyomására, és egyetlen pillantás a mellette álló Crimsonra elég volt, hogy meggyőződjön róla, ő is hasonlóképpen érzett.

A griff megvonta a vállát, hátat fordított nekik, és visszasétált a falhoz, hogy nyugodtan nekitámaszkodhasson. Mire Onyx összeszedte a lélekjelenlétét, már úgy állt ott, mint egy fekete szobor, leszámítva a szeme villogását.

- Mi a parancsa, báró úr? - törte meg végül a csendet Sir Crimson.

- Uraim, azt kell mondanom, a lehetőségekhez képest jó munkát végeztek, leléphetnek, nyomás pihenni! Ami pedig a sárkányokat illeti, nos, azt hiszem, holnap Canterlotba utazom, és összehívom a válságtanácsot egy megbeszélésre. Tisztán látszik, hogy a probléma túlnőtt azon, amit magunkban kezelni tudnánk… Ám nem véletlenül uralkodik alikornis Equestria trónján, ráadásul rögtön kettő is, nemdebár? Milyen különös időket élünk… ennyi év után végre elérkezett az alkalom, hogy bizonyítsanak. Jöjjön, kedves Golden Blast, nekünk még akad némi megbeszélnivalónk.

Iridium Rust a griff társaságában hátat fordított nekik, és kisétált a terem végében lévő duplaszárnyú ajtón, el a keleti étkező felé. 

- Hát akkor mára ennyi, Sir Onyx – fordult hozzá Crimson. – Leléphet.

 

***

 

Alig lépett ki a kastélyból, máris észrevette a fekete, tagbaszakadt alakot, aki felé tartott az udvaron keresztül. Mikor közelebb ért, rögtön fel is ismerte: Drab Jolt százados volt az, az apja legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb pónija. Valójában még azelőtt rendelte őt magához, mielőtt elindultak volna Cinnamon Creek felé, csak Jolt éppen egy másik küldetésből ért haza, és a pihenőidejét töltötte – szerencsére. Ha nem így alakul, most valószínűleg egy nagyon jó harcossal szegényebb lenne.

- Hívatott, Sir Onyx – mondta Drab Jolt bármiféle körítés nélkül.

- A legjobbkor érkezett, százados. Kérem, válogassa ki a tíz legjobb póniját, és találkozzunk egy fél óra múlva a déli kapunál. Hozzanak nehézfegyverzetet.

Az öreg póni csendben bólintott, és elindult a barakkok irányába. 

Onyx visszafelé sétált, az egyszarvúak szállása felé. Most, hogy végre Crimson felmentette a szolgálat alól, úgy intézhette a dolgait, ahogy akarta… Ahogy eleve kellett volna. Bár valószínűleg már túl késő lesz. 

Valószínűleg?

Az esélyek nem számítottak, csak a kötelesség.

Míg az udvaron átvágott, vissza az egyszarvúak szállása felé, egy pillanatra megakadt a szeme a lugason. A halvány fáklyafénynél mintha Chia sziluettjét látta volna. Chia szerette a virágokat. 

Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és megszaporázta a lépteit, amik az éjszaka csendjében már-már bántóan csattogtak a kövezeten.

Felsétált a kisépület második emeletére, ahol Radiant Gem kisasszony lakott, és halkan bekopogtatott az ajtaján. Odabentről kisvártatva motozás hangzott, majd egy álmos egyszarvú nyitotta ki résnyire az ajtót. 

- Á, Sir Onyx! - mondta Radiant Gem, miközben csillogó, zafírkék sörényét megpróbálta felvállalható állapotúra lapítgatni. - Ön sohasem alszik?

- Ha rajtam múlik, nem, kisasszony – mosolygott rá Onyx fáradtan. - Tudnánk váltani pár szót?

- Ha előtte megengedi, hogy megfésülködjek, és magamra kapjak valamit…

- Természetesen.

Az ajtó becsukódott, és Onyx egy percre magára maradt. Ezt az időt arra használta ki, hogy a második emeleti folyosó hatalmas üvegablakából a kastély udvarát bámulja. Az éjszakai őrségen kívül nem járt odalent senki. Még legalább három óra volt hajnalig.

Radiant Gem egy kényelmesnek tűnő, testhez simuló utazóruhában lépett elő, ami kiemelte karcsú, lányos alakját. Sörényét kontyba tűzte egy rubinbetétes hajtűvel.

- Mehetünk, uram.

- Hova? - kérdezett vissza Onyx zavartan.

- Vissza szeretne térni Cinnamon Creekbe, nem igaz?

- De igen, de honnan… - motyogta Onyx azon töprengve, mennyire kellett butának vagy kiszámíthatónak lennie a lányhoz képest ahhoz, hogy folyamatosan előtte járjon gondolatban vagy két lépéssel.

- Míg önök a báró úrnál voltak, én beszéltem a mamával. Ja, és köszönöm, hogy vigyázott rá, és épségben visszahozta – felelte a kanca ártatlan hangon.

- Technikailag pont fordítva történt…

Radiant Gem ügyet sem vetett rá, ehelyett lehunyta bíborszínű szemeit, lábát pedig Onyx arcához emelte, olyan közel, hogy a lovag érezte a szőre illatát.

- Készen áll?

Onyx maga sem tudta, mit is felelhetne erre – igazából abban sem volt biztos, mire is vonatkozott a kérdés.

- Tudja, én magam még soha sem jártam Cinnamon Creekben – magyarázott türelmesen Radiant Gem. - Vetnem kell egy pillantást az emlékei közé, hogy tudjam, hova is kell mennünk. Ne aggódjon, legfeljebb egy kicsit lesz kellemetlen, ha ön is beleegyezik.

Onyx háta megborzongott az ötletre, de a kanca javaslata patánfekvőnek tűnt.

- Természetesen beleegyezem.

Az egész csak néhány másodpercig tartott, és eleinte inkább különös érzés volt, mint kellemetlen. Onyx ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor másnapos, és szűknek érzi a koponyáját. Hirtelen mintha túl sokan lettek volna odabent, mintha valaki futott volna egy kört a két füle között leheletfinom patákon. Utána az a valami egy egészen picit turkált a fejében, és ez már valóban kicsit kényelmetlenül érintette – ilyesminek képzelte azt az érzést, amikor valaki nézi, miközben zuhanyozik, vagy a dolgát végzi a mosdóban. 

És utána mérhetetlen sötétség és halott csend zuhant rá. Már nem élt, testét kukacok rágták, mellkasára óriási súlyként nehezedtek a rögök. Üvölteni akart, de ezer éve eltűnt a kapcsolata a testével és a valósággal. Nem maradt más neki, csak az örökkévalóságig tartó végtelen semmi…

Radiant Gem felsikkantott, és hátraugrott. Onyx ordítva tért magához, majd hirtelen eszébe jutott, hol is van és mennyi az idő, és ettől hirtelen a saját szájára tapasztotta a patáját.

- Ne haragudjon, Sir Onyx, kérem, bocsásson meg! - suttogta a kanca.

- Ez meg... mi a kénköves... patkó volt? - nyögte Onyx akadozva.

- Nem tudom, ne haragudjon. Azt hiszem… de nem, az képtelenség. Nem vagyok elég gyakorlott ebben a fajta mágiában. Ígérem, legközelebb meg sem próbálkozok vele!

- De legalább megtudta, amire szüksége volt?

- Igen, Sir Onyx. Ha parancsolja, máris indulhatunk Cinnamon Creekbe.

Nem parancsolta, még nem… El kellett telnie pár percnek, mire egyáltalán a sokkból magához tért. Mindig is tisztelte Radiant Gemet a tudása miatt, de most először egy picit talán meg is ijedt tőle. De egyébként sem indulhattak ilyen hamar. Először meg akarta várni, hogy Drab Jolt visszatérjen a pónikkal és a felszereléssel, és valakit el kellett küldenie a Bronztű hegy lábához is, hogy a kinti idézőkört használható állapotba hozza. Még egyszer nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy felkészületlenül érkezik a sárkányok közé. Ha odalent jutna eszébe bármelyik sárkánynak átmászni a térkapun, hát jobban teszi, ha nagyon szedi a lábát – hacsak nem szeretne két darabra szakadni.

Ezért aztán még legalább másfél órának kellett eltelnie, mire kiadhatta az egyszarvúnak a parancsot az indulásra. Azok a pónik, akik most vele tartottak, egytől egyig veteránok voltak, elszántak a halálra. A legerősebb fegyverzetet hozták magukkal, amit csak a szűkös időkeretben elő tudtak keríteni, és ezúttal a várfalak ostromára használt rakétavetőket sem felejtették el üzemkész állapotba hozni. Azt a kevés használható információt a sárkányok pajzsáról, amit a grifftől megtudott, gyorsan elmagyarázta Drab Joltnak, és máris kialakulóban volt a taktikájuk. 

- Kérem, kapaszkodjanak össze – szólította fel őket Radiant Gem, és egy másodperccel később egy hatalmas rántással mindőjüket elteleportálta.

Ám már későn érkeztek.

Már akkor tudta, mikor a zaklatott égre felnézett. A felhők tökéletesen természetesek voltak. Esett az eső.

Cinnamon Creek nem volt sehol.

Intett Radiant Gemnek, aki fellőtte az ilyenkor szokásos halványkék jelzőfényt az égre. Ha bárki is életben volt még a pónijai közül, azok meg fogják őt találni.

De nem jött senki.

A városban szinte tökéletes volt a pusztulás. Megfeketedett, apró törmeléken kívül nem találtak semmit – sem testeket, sem épületeket, szó szerint kő kövön nem maradt. Egyedül abból tudta megállapítani, hogy hol is voltak az utcák annak idején, hogy szabályos mintázatban mintha kevesebb lett volna a törmelék. Még néhány óra, és az eső bemossa a nyomokat a földbe, akkor aztán senki sem mondja meg, hogy egy virágzó város állt itt még tegnap, ezernyi lakossal.

Már lassan hajnalodott, amikor a keleti horizonton feltűnt egy távoli csillag.

- Rohadt élet, a vonat! - morogta Onyx, és egy másodperccel később vágtában indult meg az állomás hűlt helye felé. - Gem kisasszony, kérem próbáljon jelezni neki valahogy, hogy álljon meg!

Radiant Gem mögötte vágtázott, mígnem megtalálták a sínpár összeolvadt végét. 

A mozdony megállítására elég volt néhány illúziófalat varázsolnia elé, a vezető rögtön bevágta a vészféket.

A vonat dugig volt pónikkal, akik nyugatra igyekeztek.

- Izé, lovag úr, kisasszony, mi a nyavalya történik itt? - kérdezte zavartan a mozdonyvezető, miután felmérte a helyzetet. - Mi történt a sínekkel? Tisztára úgy érzem, mintha meghülyültem volna, a város fényeinek már látszódniuk kellene, de nem kanyarodhattam rossz felé!

- Jobb, ha felkészíti az utasait, hogy aki nem akar visszafordulni, az gyalog megy tovább! Cinnamon Creek pedig nincs többé – felelte Onyx, és még legalább egy fél órán át képtelen volt átérezni a saját szavainak súlyát.