...melyben egy új utazás kezdődik, míg egy másik véget ér

 

 

- Hé, lányok, ne haragudjatok, csak egyetlen percet szánnátok rám? - kérdezte az unikornis erős déli hegyvidéki akcentussal, amikor megpróbáltak mellette elsétálni, és nagyon igyekezett úgy helyezkedni, hogy az útjukban álljon, és minél nehezebben kerülhessék ki. Sandy persze sejtette, hogy mit akar majd nekik előadni, és emiatt már előre húzta is a száját, mintha más eldobott zsebkendőjét szedetnék fel vele éppen. Vetett egy gyors pillantást a mellette megtorpanó Flissre, aki valószínűleg csak azért nem szólt oda még valami csípőset, mert volt annyira udvarias, hogy kivárja, hogyan fogja ő kezelni a helyzetet.

Körülöttük a peron egyébként is szokatlanul meg volt tömve gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal, akik a földön ültek fáradtan a szedett-vedett csomagjaik mellett, és most kíváncsian, talán egy csepp reménnyel pillantottak fel rájuk. Más se hiányzott neki, mint hogy ez az egész banda fellelkesüljön, és elkezdjen tőlük kéregetni! Így is éppen elég kellemetlen volt a helyzet, fogalma sem volt róla, ezek után hogyan adja be a barátjának, hogy egyébként minden más napon tökéletesen rendezett Cinnamon Creek állomása, csak éppen akkor nem, amikor ő elhatározza, hogy meglátogatja. El bírta képzelni, hogy a pályaudvar El Pintoban mennyivel kulturáltabban nézhetett ki ennél, pedig ő maga ezer éve nem járt arra, csak valamikor csikókorában, amikor osztálykirándulásra mentek. Kissé már homályosodó emlékei szerint, mire a vonattól a kijáratig elsétáltak, vagy három rendőrpárosba is belefutottak, igaz, valamelyik eldugottabb, a kijárattól messzebb lévő peronról indultak, hiszen kis faluból érkeztek.

Na és onnan még jó háromórányi kanyargós, zötyögős kocsiútra volt Vivia, ahol Flissék most laktak, és amit Sandy az eddigi beszélgetéseik alapján úgy képzelt el, mint egy színekben pompázó impresszionista festményt: takaros, fából ácsolt könnyűszerkezetes házikók, minden egyes ablakjukban illatozó virágládákkal. Szinte máris kedve lett volna visszaszaladni a pénztárhoz, hogy vegyen egy jegyet magának is, na de persze holnap hétfő, és neki dolgoznia kellett, nem hagyhatja így cserben mindenféle előzetes egyeztetés nélkül a szüleit.

- Szóval az van, hogy két napja indultam el Ford Duálezből, és elfogyott minden lóvém, pedig elhihetitek, nem is ettem egy falatot se azóta, a kártyám nem működik, a bankok meg természetesen be vannak zárva, nekem meg el kellene jutnom Canterlotig – folytatta a csődör valószínűleg felbátorodva azon, hogy megtorpantak, pedig Sandy csak nem szeretett volna keresztülgázolni rajta, vagy beugrani a sínek közé. Egyébként innen, közelről nézve akár azt is el tudta volna róla képzelni, hogy egyáltalán volt hitelkártyája, mert annyira azért nem tűnt hajléktalannak, mint páran a földön kuporgók közül. Egy árnyalatnyival szaturáltabb barna bundája volt, mint Sandynek, de piszoknak nem sok nyoma látszott rajta, és éppen csak annyi testszag lengte körül, amennyit két napi utazással egy fejlett hormonháztartású csődör simán összeszedhetett. - Úgyhogy, ha tudnátok kölcsön adni ötven batkát, akkor igazán…

Ez volt az a pont a póni monológjában, amikor Flissből egy prüszkölés társaságában hangosan előtört a nevetés.

- Ötven batkát? Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? Eddig azt hittem, csak némi aprót szeretnél kunyerálni, de ötven batka az két napi fizetésem! Ráadásul annak a feléből is eljutsz Canterlotig.

Sandy a fülét lecsapva, nyakát behúzva lépett hátra a barátnője kitörését hallva. Eddig azt remélte, hogy nagyobb feltűnés nélkül megússzák a találkozót a csődörrel, most pedig legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Tudom, igen – váltott át rögtön mentegetőzésre a csődör is, miközben védekezően maga elé kapta az egyik patáját –, de mint már említettem, két napja nem ettem semmit, és még csak félúton sem vagyok. Nem kéregetni szeretnék, csak kölcsönről van szó, visszaadom mind egy szálig, vagy ha  már a munkánál tartunk, szívesen le is dolgozom! Egész jól tudok rajzolni, ha a vonaton leszünk, készítek rólatok egy portrét, na mit szólsz?

Flissnek az arcára volt írva, hogy mi a véleménye erről az egészről, és Sandy biztosra vette, hogy a vonat érkezéséig alaposan ki is fogja fejteni azt, de váratlanul egy selymes fényű pata jelent meg a csődör orra előtt, rajta egy ragyogó tízbatkás érmével. 

- Tessék – fűzte hozzá szelíd hangon Silverberry, Fliss barátnője, akit Sandy csak tegnap óta ismert. - Tudom, hogy ez nem lesz elég, de majd mások kipótolják, vagy eljössz velünk El Pintoig, és ott újra szerencsét próbálsz.

- Köszönöm, ön egy igazi hölgy! - kiáltotta hálásan a csődör, miközben átvette a pénzt, és futólag egy gyors csókot is lehelt Silverberry patájára. - Akkor hát irány El Pinto, és ígérem, holnap reggel mindent visszafizetek! Csak legyen még nyitva a pénztár!

Miután a drappszín csődör elvágtázott az állomás épülete felé, Fliss összeráncolt szemöldökökkel és helytelenítőleg összeszorított ajkakkal Silverberry felé fordult.

- Bedőltél a meséjének? Csodálkoznék, ha találkoznánk még vele az életben… Bőven elég lett volna, ha adsz neki egy batkát, ha már ennyire nagylelkű szeretnél lenni.

Silverberry oda sem figyelt a dorgálásra, tekintete valahova Fliss háta mögé meredt. Sandy követte a pillantását, és a távolban, a délkeleti alkonyatban gomolygó sötét viharfelhők alatt, a végtelenbe futó sínek találkozásánál ő is észrevette az apró fénypöttyöt.

- Az a ti vonatotok lesz – mondta Flissnek. Közelebb lépett a barátnőjéhez, és megfogta a patáját. - Úgy sajnálom, hogy csak ennyit beszélhettünk. Ha egy hónapig maradtál volna, az sem lenne elég.

- Ugyan, legközelebb majd te jössz hozzánk – próbálta meg a kikezdhetetlen logikájával elvenni a  búcsú pillanatának szomorúságát Fliss, de Sandy látta a párásodó tekintetén, hogy őt is felkészületlenül érte ez a hirtelenség. - És különben is, elmentetted az azonosítómat, úgyhogy végre a hálózaton is tudunk majd írni egymásnak. Ne aggódj, nemsoká megint találkozunk!

Sandy mondani akart erre valami okosat, valami megnyugtatót, de egy hang sem jött ki a torkán. Valamiért úgy érezte, hogy soha többet nem fogja viszontlátni a barátnőjét. Pedig még a gondolat is butaság, tudta jól. Meg egyébként is, évek óta most találkoztak először, amióta csak Fliss elment egyetemre San Palominoba. Eleinte még ábrándozott róla, hogy hátha őt is felveszik oda, de nyilván képtelen ötlet volt, középiskolában is csak azért nem bukott meg, mert Fliss annyit segített neki tanulni, meg néha megcsinálta a beadandóit (persze direkt rosszul, nehogy túl feltűnő legyen a turpisság). Az évek múltával megszokta a barátja hiányát, és már egyre kevesebbet gondolt a régi szép időkre, amiket együtt töltöttek. Udvarias leveleket is csak félévente egyszer váltottak az utóbbi időben, ezért aztán teljesen váratlanul érte, mikor Fliss tudatta vele, hogy végre sikeresen lediplomázott (summa cum laude, a kis eminens! - nevette Sandy anyukája a hírre, mikor mesélte neki), és munkát is talált Viviában. Innen már csak egy bakugrás volt az ötlet, hogy fussanak össze ismét. 

Talán jobb lett volna, ha Fliss visszaköltözik a szüleihez a szomszédos Colt Springsbe, ahova suliba is jártak… hiszen akkor napjaik nagy részét újra együtt tölthették volna, mint a régi szép időkben. Csakhogy Sandy egészen biztos volt benne, hogy a barátnője soha többet nem fog oda visszaköltözni, és nem is hibáztatta emiatt.

Szipogott egy nagyot inkább, és elszakította a tekintetét barátjáról, majd Silverberryhez fordult. A kistermetű kanca olyan sovány volt, mintha egyszarvúnak szánták volna a szülei, de félúton meggondolta volna magát, szinte elveszett a nyurga Fliss mellett. Sandy jól végigmérte tetőtől talpig. Hát ő az, aki elfoglalta a legjobb barát pozíciót Fliss mellett az utóbbi időben! Nem haragudott rá emiatt egy cseppet sem, habár talán egy picit irigykedett. Mosolyogva nyújtott a lány felé egy patát.

- Örülök, hogy megismertelek, Silverberry. Kérlek, vigyázz erre a nagy maflára. Azt hiszi magáról, hogy mindenhez ért… csak épp az élethez nem.

Silverberry ellépett a felé nyújtott pata mellett, és szorosan átölelte Sandy nyakát. Egy hosszú másodpercig Sandy nem is tudta, mihez kezdjen a gesztussal, hiszen a kicsi kanca annyi érzelmet sűrített az ölelésébe, mintha csak gondolatolvasó lett volna, mintha kitalálta volna, milyen érzés lehet Sandynek legjobb barátnőből hirtelen visszaesni a második helyre. Érintése azt mondta, „ne aggódj, nem lopni akarok tőled, hanem inkább adni: immár hárman leszünk legjobb barátok”. 

Kedves ötlet volt, bár talán kicsit naiv, de azért Sandy végül barátságosan viszonozta az ölelést.

- Ne haragudj, hogy elrontottam a hópihés nyakláncodat… - súgta Silverberry.

- Ugyan már.

Sandy szinte el is feledkezett róla. A nyakláncot még a nagyijától örökölte. Egészen varázslatos egy szerkezet volt, azt mesélték a szülei. A nagyi fiatal korában elég volt benyomni a pici, szögletes, csillogó medálján a gombot, és máris apró, szállingózó, hol feltűnő – hol semmivé foszló pihécskék töltötték be a szobát. Mostanában már csak néhány halvány pöttyöcskére futotta tőle nagyjából patányi távolságban, de Sandy azért így is szerette. Tulajdonképpen Fliss vette rá, hogy mutassa meg Silverberrynek, aki állítólag bármit pillanatok alatt megjavított… Hát, a medált sajnos nem. A gomb benyomása után immár nem jelent meg semmi, hiába szöszölt vele az apró kanca egész délután.

A szerelvény ezt a pillanatot választotta, hogy sivítva-fújva, hatalmas menetszéllel bedübörögjön a kettővel arrébb üresen álló vágányra. Sandy egyáltalán nem számított rá, és ijedten rezzent össze az erős hangra. Egyre azon gondolkozott, hogy nem, még nem érhetett ide, hiszen percekre kellene még járnia a várostól, és egyébként is rossz irányból érkezett, ráadásul rossz vágányra. Cinnamon Creek állomásán kizárólag az egyes vágány volt használatban, és bár volt azon kívül még vagy három másik, azokat annál nagyobb gaz lepte, minél messzebb húzódtak az állomás épületétől. Akkor mégis miért futott most be az a hatalmas, mattfekete, maga köré bolyhos fehér felhőket lihegő mozdony vagy tíz páncélozottnak tűnő kocsival?

A legelső kocsiról, mielőtt még egyáltalán megállt volna, máris leugrott két tekintélyes méretű, izmos csődör, egyikük bordós árnyalatú, másikuk szürke, deres szőrű, fekete sörénnyel, utazóköpenyük magasra lebbent mögöttük, így Sandy meglepetten konstatálhatta, hogy mindketten állig fel vannak fegyverkezve különböző méretű lőfegyverekkel. Sisakot csaptak a fejükbe, és miközben kisereglett mögöttük egy csapat pegazus is a kocsiból, ők elindultak hátrafelé.

Sajnos Sandy nem bámészkodhatott sokkal tovább, mert Flissék vonata már olyan közel járt, hogy az állomás személyzete megkért mindenkit, hogy lépjenek egy kissé távolabb a sínektől. Szükség is volt az elővigyázatosságra, mivel szinte mindenki, aki az állomáson várakozott, most az imént befutott szerelvényt bámulta, páran még a két vágány közötti kerítésig is elmerészkedtek, hogy jobban lássanak, őket kellett most visszaterelni. Mire Sandy és a barátai újra a furcsa mozdony felé fordulhattak, addigra már a két csődört elvesztették szem elől egy halom egyenruhás földpóni takarásában.

- Éppen idejében, amint látom – szólalt meg mellettük egy idegen hang, pontosabban néhány perccel ezelőtt már hallhatták egyszer: a kunyeráló csődör csatlakozott a társaságukhoz, patájában egy hosszúkás papírra nyomott jegyet lobogtatva vidáman. - Ha lekésem a vonatot, esküszöm, inkább nekivágok gyalog, minthogy megvárjam a holnapit.

- Ejj, miért ilyen sietős az úrnak, hogy még pénzt sem hozott magával? - kérdezte élesen Fliss.

- Nézd, én nem akarok senkit sem ok nélkül ijesztgetni, meg különben sem tudok semmit, egyszerűen csak szörnyen rossz érzésem volt – vonta meg a vállát a csődör. - Ha ennél többet akarsz, akkor kérdezd meg őket – biccentett a fejével a harmadik vágány mellett sorakozó egyenruhások felé.

- Miért, mi van velük, kik ők? - kérdezte Fliss, de a csődör már nem rá figyelt, a hangját elnyomta az érkező gyorsvonat fékjeinek csikorgása.

Az óriási, csillogó gőzmozdony félelmetes robajlással húzott el tőlük pár lábnyira egyre lassulva, majd követte még vagy három kocsi, végül amikor a negyedik Sandy és barátai elé ért, a szerelvény néhány elhaló nyikkanással és csörgéssel megállt. Rögtön az ajtókhoz tülekedett mindenki, aki eddig a peronon várakozott, mintha lemaradhatnának valamiről, ha nem sietnek, és Sandy amikor felnézett, meglepve látta, hogy egyébként ez a megállapítása nem is állt olyan távol a valóságtól. A kocsi ugyanis nagyrészt tömve volt, éppen hogy csak nem lógtak ki az ablakon a pónik. 

- A végéhez, legyenek szívesek! - kiabálta egy őszes szakállú, a vasút egyenruhájában feszítő csődör, de a hangját nagyrészt elnyelte az utasok zsibongása. - Ott több hely van!

- Csak tudnám, mi a fenének vetettek velünk helyjegyet… - dühöngött az orra alatt Fliss, mire Silverberry csitítólag a vállára tette a patáját.

- Hölgyeké az elsőbbség! - ordította teli tüdőből a drapp egyszarvú, aki eddig mellettük álldogált, és elindult a legközelebbi ajtó felé, menet közben lökdösődéssel és szitkozódással törve utat maga előtt, miközben Flissék felé integetett, hogy jöjjenek már. - Engedjék előre a hölgyeket! Mi van, uram, maga megsüketült?! Vagy olyan rohadt fontosnak érzi magát, hogy ennyire siet? Engedje már előre a hölgyeket, a mindenit!

Sandy hátrébb lépett, hogy ne legyen útban, miközben Fliss egy bocsánatkérő pillantást küldött felé, Silverberry pedig félszegen integetett, és követték a csődört a morgolódva szétnyíló tömegen keresztül. Az ajtóban az egyszarvú előreengedte őket, majd természetesen maga is felpattant a vonatra, egy utolsó, cinkos kacsintást dobva Sandy felé. Sandy csak a szemeit forgatta – le merte volna fogadni, hogy a csődör csak a saját pecsenyéjének sütögetése végett lett hirtelen ennyire előzékeny, és lám, igaza is lett. A kocsiban viszont félhomály volt és hatalmas tömeg, ezért egy apró darabkát sem sikerült megpillantania a barátaiból többet, miután az ajtó elnyelte őket. Szomorúnak és üresnek érezte magát, mintha máris mérföldekre járnának, pedig biztosan itt álltak tőle néhány lábnyira, az ablakok mögött, amik most csak az állomás fényeit tükrözték vissza. Észre sem vette, hogy ilyen tempóban ment le a nap, hosszú, fekete árnyékokat ragasztva a peron oszlopaihoz. 

Akár indulhatott is volna haza, de azt még meg akarta várni, hogy a vonat kifusson, hiszen attól, hogy ő nem látja őket, még Flissék lehet, hogy látják őt odabentről. Amúgy is, amekkora tolongás volt, azon se lepődött volna meg, ha a vonat sohasem indul el. Végül aztán az állomás személyzete csak megkérte azokat, akik már percek óta hiába várakoztak, hogy egy patányi helyre beszuszakolják magukat, hogy ugyan várják már meg a következő vonatot, és a szerelvény elindult. A figyelmeztetések és a kiabálások ellenére néhányan felkapaszkodtak a kocsik közé is, meg a vonat végére az ütközőkre, de így is vagy húsz póni maradt az állomáson, akik beletörődve roskadtak le a poggyászuk mellé a peronra, mint akik úgy döntöttek, hogy most már itt fognak lakni életük végéig. Jó, ez talán kicsit túlzás volt, gondolta Sandy, de holnap reggelig biztosan maradniuk kell, ugyanis ez volt az utolsó vonat mára.

Vetett még egy kíváncsi pillantást a harmadik vágány felé is. Ott még mindig a páncélvonat sötét, csendes tömbje várakozott, időközben mintha teljesen leállították volna, nem eregetett már párapamacsokat maga köré, csak nagy ritkán szisszent egyet-egyet az állomáson beálló csendben, vagy pattogtatta az éppen kihűlő fémlemezeit. Az egyenruhások is eltűntek mellőle, Sandy hiába kereste őket az állomás körül. Úgy tűnik, ezek is nagyon siettek. Ma mindenki nagyon sietett valahova, ami egyáltalán nem illett Cinnamon Creek mindennapos, álmos kisvárosi hangulatához. 

Mikor kilépett az állomás területéről a Kővirág sorra, az utcán szabadon száguldozó keleti szél alattomosan bekúszott a ruhája alá, kisöpörte a meleget a szőrszálai közül, és Sandy megborzongott. Orrát távoli ózonszag és esőillat töltötte be, mire vetett egy pillantást az égre. Úgy látszik, neki sem lesz ideje andalogni hazafelé, ha nem akar megázni: az eső már csak néhány mérföldre lógatta a lábát. Ősszefogta a nyakán a kardigánját, és megszaporázta a lépteit. A sarkon a bezárt virágüzlet mellett ösztönösen fordult be, vitték a lábai, anélkül, hogy egyáltalán figyelt volna rá, merre is megy, hiszen az állomástól a hazafelé vezető utat ezeregyszer is megtette már, míg a közeli Colt Springsbe járt iskolába.

Nem meglepő módon Flissre gondolt, meg arra a sok mindenre, amiről beszélgettek. Élhetetlen egy csaj! Hogy a túróban volt képes elvégezni kitűnő eredménnyel az egyetemet, és utána elköltözni egy ilyen apró helyre, mint Vivia? Ő biztosan maradt volna San Palominoban, ha megteheti. Az aztán város volt a javából – legalábbis úgy hallotta, bár még sosem járt ott, csak egyszer átutazóban, Canterlot felé. Talán Fliss családjához lehetett köze, vagy egyszerűen csak ahhoz, amit már ezerszer volt alkalma megfigyelni: a barátja nagyságrendekkel jobban értett az elméleti dolgokhoz, mint a gyakorlatiakhoz. 

Egyébként az elbeszélések alapján Vivia sem volt alapvetően rossz hely. Egy rakás kedves földpóni és egyszarvú élt ott, na meg Fliss elmondása szerint hatalmas volt a könyvtár, ami valószínűleg minden egyszarvúnak baromira fontos szempont. Jó, legalábbis az ilyen szemüveges penészvirágoknak, mint Fliss. Munkát meg egy rúnavésőben vállalt, egy igen öreg, reszkető lábú egyszarvú mellett, mint gyakornok. Sandynek sok fogalma nem volt róla, mit is kell csinálni egy rúnavésőben, ugyanis még csak hasonló helyen sem járt, bár állítólag Colt Springsben volt egy. A barátnője magyarázott ugyan valamit, de ő gyorsan elveszítette az érdeklődését a szakszavak hallatán, nagyjából annyi maradt meg benne, hogy a műhely bevételének nyolcvan százalékát a környékbeli gazdák különböző szerszámainak törhetetlenné tétele teszi ki. Persze nem örökre, ó, nem, az rosszat tenne az üzletnek – előbb vagy utóbb elfogynának a vésendő szerszámok, amikor már mindegyik törhetetlen. Fliss szerint nem ez volt az indok, hanem valami inak… inekval… szóval valami fura kifejezés, amit csak az egyszarvúak értenek, és a lényege az, hogy sose fogyhatnak ki a munkából miatta.

Milyen fura volt most a munkára gondolni! Teljesen el is feledkezett róla, míg a barátnője náluk vendégeskedett. Erre a pár tucat órára megint középiskolások voltak mind a ketten, mintha el sem telt volna az a négy év. Ugyanott folytatták a beszélgetést, ahol annak idején abbahagyták a nyári szünet végén, mikor Fliss utoljára náluk járt, felelevenítették a régi kalandokat és csínyeket, sorravették, hogy  melyik osztálytársukkal vagy tanárukkal mi történt… Amiről Sandy egyébként sokkal kevesebbet tudott, mint szerette volna, hiszen a legtöbb csikó colt springsi volt, így csak akkor találkozhatott velük, amikor be kellett mennie vásárolni, vagy esetleg apukáját vagy a bátyját kísérte el valamelyik fuvarján. Cinnamon Creekben a régi osztálytársaik közül csak Drab Jolt lakott, aki a családi földműves vonalat vitte tovább, és annyira unalmas életet élt, hogy említésre sem volt méltó, meg a Cream ikrek, akiket annak idején mindenki utált, mert eléggé fent hordták az orrukat, és Sandynek be kellett látnia, hogy nagyon szívesen köszörülte volna rajtuk a nyelvét valamilyen jó szaftos pletykával, csakhogy két és fél éve elköltöztek Canterlotba, és semmit sem hallott azóta felőlük.

Egy váratlanul megszólaló, közeli, zúgó hang szakította ki a gondolatai közül, ahhoz hasonló susogás, amikor a szél egy erdő fái között rohan keresztül, csakhogy közel s távol nem volt erdő, legfeljebb néhány csenevész cserje a városka körül hullámzó pusztában. Sandy felkapta a fejét és körülnézett, de a hang amilyen hirtelen érkezett, úgy meg is szűnt, ő pedig egyedül maradt az alkonyatban az utcán. Gyanakodva pillantott körbe, meg be Cherryék kerítése mögé, ami előtt éppen állt, hátha azok a rossz csikók próbálnak vele valamilyen tréfát űzni, de nem látta őket sehol. Pedig mire is emlékeztette a hang? Már nem is nagyon tudta felidézni. Lehet, hogy valaki csak odébb húzott valami nehezet valamelyik udvarban? Lassan meggyőzte magát róla, hogy a füle megcsalta, és ismét elindult az utcán, amikor a hang megismétlődött.

- ...szt, tesz… - szólalt meg valaki közvetlenül mellette –, … nem műk… ...ez a sz…

- Ki az?! - kérdezte, miközben gyorsan hátralépett. A szeme mintha káprázott volna, néhány bizonytalan fényfolt úszott el előtte. - Ne szórakozzatok, ez rossz vicc!

Hátrálva körbeforgott maga körül vagy kétszer, azután engedett az idegei késztetésének, és vágtázni kezdett hazafelé. Egy sarokkal odébb hátrapillantott. Az utca üres volt, ő pedig egyre inkább hülyének érezte magát, amiért így megijedt. Jó, de még soha életében nem történt vele ilyesmi! Igaz, most túl sok idegennel találkozott az állomáson is, azoktól meg bármi kitelik, főleg, ha egyszarvúak – azoknak a mágiái között sohasem ismerte ki magát, és ezidáig csak egyetlen példánnyal találkozott közülük, akiben száz százalékig meg lehetett bízni. Kényelmesebb tempóban galoppozott hát tovább, miközben azon merengett, hogy el sem kellett volna futnia. Nem volt már gyerek, szívesen bevert volna egyet annak, aki megtréfálta. Talán vissza is fordul, és megteszi.

Mikor a házuk elé ért, automatikusan nyitott be a kapun és lépett a sötétedő kertbe, ahol a fűre hosszú fénycsíkokat festett az előszobából kiszűrődő lámpafény. A biztonság kedvéért alaposan hátranézett, bereteszelte maga mögött a kaput, majd megindult, el a bátyja régebbi, most használaton kívüli teherkocsija mellett. A ház oldalában a generátor a szokásos vidám zöld lámpácskáival hunyorgott felé, és halkan zümmögött. Őt magát mindig megnyugtatta a nagyjából póni méretű, gömbölyded szerkezet, bár az anyukája tartott tőle, szerinte nem volt „természetes”. Állítólag még Sandy nagyapja vette egy griff vándorkereskedőtől, és azóta is kifogástalanul működött: néha benyelt magába egy kis esővizet, duruzsolt, kellemes meleget árasztott még éjszaka is, mint egy napon felhevült szikla, és működtette odabent a lámpákat meg a jégszekrényt. Valószínűleg az anyukája is jobban megbarátkozott volna vele, ha nem kanyarogtak volna belőle vastag kábelek a kerten keresztül a szomszédokhoz, akikkel együtt használták.

Az előszobába belépve rögtön szembetalálta magát az anyukájával, aki az asztalra lepakolt nyitott könyvből és a rajta heverő olvasószemüvegből ítélve a kapu nyikorgó hangjára kelhetett fel az imént a kanapéról, ahol eddig olvasott. A kanca a homlokát ráncolta, nyugtalannak tűnt.

- Apádékkal nem találkoztál? - szegezte Sandynek a kérdést köszönés helyett szinte azonnal, ahogy meglátta.

- Azt hittem, már itthon vannak – felelte rá Sandy zavartan. Elvileg ma kellett volna megérkezniük a bátyjával a Ford Duález melletti Rust farmról, ahova szerszámokat szállítottak. Általában úgy időzítették az útjaikat, hogy a sötétedés már otthon, vagy egy motelban találjon rájuk; most ráadásul azt ígérték, hogy már kora délután hazaérnek, mert Sandy bátyja holnapra is bevállalt egy fuvart Colt Springs felé, ami előtt ráfért volna egy kis pihenés, ráadásul a papírmunkát elintézni is beletelt általában néhány órába.

- Remélem, jó okuk van késni, teljesen kihűlt már a vacsora is – zsörtölődött a kanca, bár a hangjából kihallatszott egészen enyhén az aggodalom. Visszacsoszogott a kanapéhoz a papucsában, és az orrára helyezte az olvasószemüvegét, szokás szerint úgy, hogy azért fölötte kilásson. Így, lehajtott fejjel, a szemüvege fölött pislantott vissza Sandyre. - A barátaidat kikísérted?

- Persze, anya – felelte Sandy. - Máris hiányoznak. Azt hiszem, holnap be is megyek a kávézóba, és küldök Flissnek egy üzenetet. Hogy fog nézni, amikor hazaér!

Az anyukája csak a fejét csóválta erre az ötletre.

- Hova rohantok ennyire, ti fiatalok? Már mindenre ezeket a masinákat használjátok. Miért nem elég, ha a pegazusokkal küldesz neki levelet? 

- Anya, az már majdnem négyszer annyiba kerül, és csak napok múlva ér oda, ha egyáltalán! - mosolygott szülője elmaradottságán Sandy kedvesen. - Inkább nekünk is szerezni kellene egy terminált, látod, milyen jól jönne most is, ha apáék tudtak volna nekünk küldeni egy üzenetet, hogy miért is késnek. És akkor még a sok papírmunkánk egyszerűsítéséről nem is beszéltem...

- Az hiányzik csak nekem! - prüszkölte a kanca legyintve. - Még egy vacak műkígyó a kertembe!

- Jó, jó, tudod, hogy vicceltem – vágta rá Sandy, mielőtt még jobban belelovalnák magukat, pedig meg volt róla győződve, hogy egy rakás dolgukat sokkal hamarabb elintézhetnék, ha nekik is lenne termináljuk, mint Flissnek. Vagy az is lehet, hogy csak egy picit irigy volt a barátjára? - Ülj le inkább, én meg csinálok neked egy teát, amíg olvasol.

Megnyugtatóan nyomott egy puszit anyukája homlokára, miközben a kanca visszafordult a könyvéhez, majd a konyhába indult, és felrakott egy kanna vizet forrni a tűzhelyre.

- Egy rakás idegent is láttam az állomáson – szólt ki az előszobába társalgási stílusban, pedig nagyon kíváncsi volt rá, hogy az anyukája hallott-e bármi pletykát, ami megmagyarázná az állomáson és a hazaúton történteket. - Ilyen szakadt népek voltak, mint akik rengeteget gyalogoltak, és elég kevés csomagjuk volt. Mind megpróbáltak feljutni a Canterlot felé tartó vonatra.

Egy jó darabig csak a csend válaszolt, és már azt hitte, a kanca annyira elmerült a könyvében, hogy meg sem hallotta, amiket mondott. A konyhaszekrényből levett két kék, csipkés mintájú porceláncsészét abból a készletből, amit szintén még a nagyszüleitől örököltek, megtörölgette őket, és egy tálcára tette.

- Itt az utcán is kódorogtak páran nap közben – mondta végül az anyukája színtelen hangon, mintha oda se figyelne. - Scarlet a szomszédból azt mondja, beszélt az egyikkel a piactéren még a reggel. Azt mondja, elég bolond volt a szerencsétlen, azt képzelte, hogy valami üldözi. Délről indult el, és ő is Canterlot felé tartott. Hát, ha ezek mind a fővárosba érnek, el se fognak ott férni! De hát legyen ez a drága hercegnők gondja, nem igaz?

Sandy nem érezte magát sokkal jobban ettől a magyarázattól. Bár mondják, hogy egy bolond százat csinál, azért ő eléggé kizártnak tartotta, hogy ok nélkül kergüljön meg ennyi póni egyszerre. Túl sok ideje viszont nem jutott már, hogy ezen rágódjon, ugyanis a teáskanna vékony hangú sípolással jelezte, hogy a víz forrásnak indult benne. Elzárta hát a tűzhelyt, a kannát is a tálcára tette a tea, tej és a cukor mellé, majd az egésszel kiegyensúlyozott az előszobába, és lepakolta az asztalra. Töltött anyukájának, majd magának is, és nekifogott az asztal sarkában felhalmozott papírkupacból a legfelsőnek. Ezek itt mind megrendelések voltak, és ahogy apukája szokta mondani, inkább legyen több, mint egy se, viszont így már komoly logisztikát igényelt, hogy mindet fel tudják időben dolgozni. Régebben, míg Sandy kisebb volt, és nem volt ennyi papírmunka, az anyukája intézte ezeket az ügyeket, de mostanában ő már kevésbé bírta a terhelést. Sandy elővette a tervezőnaplóját, és nekilátott a halomról jegyzeteket készíteni. Persze átfutott az agyán, hogy ha nem a barátaival lógott volna egész hétvégén, nem kellene éjszakába nyúlóan güriznie, de hát valamit valamiért.

- Scarlet azt is mesélte, hogy találkozott az öreg Tumbleweeddel, aki szintén a piacra jött be a tanyáról. - folytatta az anyukája a teát kortyolgatva. - Állítólag egy csapat zebra és bölény is elhaladt mostanában a város mellett észak felé. Scarlet sokkal többet nem tudott meg az öregtől, tudod, mennyire hallgatag mostanában, szerintem ezt a három szót is vagy fél óra lehetett kihúzni belőle.

Ezen már meg sem lepődött. Itt lent, a déli pusztákon igen gyakori vendégek voltak a zebrák és a bölények csordái, évente legalább kétszer elvonultak errefelé. Igaz, emlékei szerint nem pont ilyenkor szoktak, de hát ők mindig is fura népek voltak, saját törvényekkel és gondolkozásmóddal. Egyébként is, végre nem ért rá ilyesmiken merengeni: még meg kellett oldania, hogy azt a két szekérnyi zöldséget hova a túróba tudná bezsúfolni a fuvarok tucatjai közé úgy, hogy meg se romoljanak addig, mire lecipelik az egészet Ash Crossingba.

Még legalább egy órát bíbelődött a papírokkal, először csak egyre nagyobb rendetlenséget építve maga körül, azután végre eljutott odáig, hogy már az egészet kijegyzetelte és átlátta, így nekikezdhetett rendszerezni. Vele szemben a kanapén az anyukája már el-elbóbiskolt a könyve mögött, majd amikor a könyv is kiesett a patájából, az öreg kanca inkább feltápászkodott.

- Hát, én elmegyek lefeküdni. Ébressz fel, légy szíves, ha apádék megjöttek.

- Jól van, anya, pihenj csak – mondta Sandy automatikusan, miközben egyre jobban beleásta magát a jegyzetei közé.

Amint egyre közelebb jutott a munka végéhez, elszánta magát, hogy most már azért sem fog lefeküdni aludni, amíg be nem fejezi. Igaz, az lett volna a legjobb, ha valamikor megérkezett volna az apukája meg a bátyja, Storm, de egyre inkább kételkedett benne, hogy ez ma még be fog következni. Biztos valami nemvárt problémába futottak, például lerobbant az egyik kocsijuk, és most valószínűleg egy motelben alusszák az igazak álmát. Pedig akadt egy-két húzósabb részlet a jegyzetei között, amiről szívesen kikérte volna Storm véleményét, hiszen végül is ő lesz majd az, akinek végre is kell hajtania azokat, amiket ő itt lekörmölt. Ismerte a bátyja és az apukája képességeit, hiszen évek óta tervezte már az útjaikat, de akkor is, még mindig előfordult, hogy benézett valamit, ezért szeretett egyeztetni velük, mielőtt mindent véglegesített.

Már majdnem éjfélre járt az idő, és erősen küzdenie kellett, hogy a szemei nehogy lecsukódjanak, amikor a susogó hangot, ami a délután úgy ráijesztett, ismét meghallotta. Azonnal kitisztult a feje, és mozdulatlanságba merevedett. Fogalma sem volt, honnan érkezik a hang, de valahonnan a közelből jött – és ezúttal egészen biztos volt benne, hogy nem valamiféle csikók próbálják megtréfálni. Az is átfutott az agyán egy pillanatig, hogy kiugrasztja az ágyból az anyukáját, de nem akarta, hogy esetleg kinevesse, ha mégiscsak valami vicc az egész. A susogás különben sem tartott épp csak néhány másodpercig, utána megint megszólalt egy póni hangja, most sokkal tisztábban, érthetőbben, mint a múltkor. Sandy szerint egy kanca lehetett, valószínűleg vele egy idős, vagy kicsit talán fiatalabb.

- ...Mehet, Sparks? - kérdezte a kanca, miközben Sandy kényszeresen forgatta a füleit, hogy a hang forrására ráakadjon. Az előszobán egy furcsa fényfolt is átúszott, de mintha a hang nem onnan érkezett volna. - Ez itt a Radio Pirata adása Barriada de Lunából, Frosted Veilt halljátok. Ha bárki van ezen a frekvencián, az jelentkezzen be, vége.

A kanca úgy ropogtatta az „r”-eket, mintha a déli patások között nevelkedett volna, pedig a neve rendes póninév volt. Sandy ugyan itt délen senkit sem ismert, akit Frosted-nek hívtak volna, ám arról sem volt fogalma, hol lehet az a Barriada de Luna. Viszont minden jel szerint a hang nem közvetlenül hozzá beszélt, hanem esetleg egyszerre több mindenkihez is, olyasvalakikhez, akiknek a létezéséről nem feltétlenül tudott. Bármi is volt ez a fura varázslat, így már attól sem tartott annyira, hogy figyelhetik, és kevésbé ijedten forgatta körbe a fejét, hogy a hangot lokalizálja. Az asztalról jött, vagy még közelebbről?

- Ismétlem, ez itt Frosted Veil és a Radio Pirata Barriada de Lunából – kezdte újra a hang néhány másodperc szünet után. - Van itt valaki? Vége… Jó, leszámítva a hülye automatákat. Nem lehet kikapcsolni ezt a csipogást, Sparks?

Sandy közben esküdni mert volna rá, hogy megtalálta a hang forrását. Minden jel szerint a hópihés medálja volt az, amit még a nagymamájától kapott, és a délután folyamán Silverberry ügyködött rajta valamit. Bár a fülei tulajdonképpen nem onnan hallották a beszédet, viszont ha a patájával eltakarta a medált, azzal rögtön sokat halkult, és az úszkáló fénypacák is eltűntek. Némileg emlékeztették a régi hópihékre, csak most sokkal de sokkal nagyobbak voltak, és kevésbé fényesek. Gyanakodva forgatta a patájában a pici, aranyszínű lapocskát azt keresve, vajon a barátai változtattak-e rajta bármit is, amíg ő nem oda figyelt. Lehet, hogy ők járatják vele a bolondját? Lehet, hogy Fliss valahova felvéste azokat a trükkös kis rúnáit, és mégiscsak egy varázslat az egész?

- Itt Frosted Veil, Sparks üzeni, hogy ha nem tudod, mit kellene csinálni, csak nyomd be a gombot, és beszélj. Fontos lenne, hogy visszajelezz, vége.

A kanca tulajdonképpen egészen kedvesnek tűnt, Sandy a hangjából némi őszinte aggodalmat vélt kihallani. Egy percnyi hezitálás után lenyomta a medálon az apró gombocskát, és megszólalt.

- Őőő… helló?

A válasz késedelem nélkül meg is érkezett.

- Szia, itt Frosted Veil! Megmondanád a neved? Vége.

- S… Sandy vagyok… ha hozzám beszéltek.

- Sandy, itt Frosted Veil. Elvileg mindenkihez beszélünk, aki hallja, de eddig még csak te válaszoltál. Tudnunk kellene, hogy hol laksz, Sandy. Lehet, hogy veszélyben vagy, vége.

- Miért kellene bármit elárulnom neked? - kérdezte visszafogott, idegesen reszkető hangon Sandy. - Ki vagy te? Hol vagy? Miféle varázslat ez? Mik ezek a fénypacák?

- Sandy, itt Frosted Veil. Nyugodj meg, kérlek, mert nincs sok időnk. Amit hallasz, az egy rádió, nem varázslat… Hogyan is magyarázzam meg, olyan, mint egy terminál, csak a vezetékek nélkül. Mi Barriada de Lunából beszélünk, ami tulajdonképpen San Palomino egyik külvárosa. Ha fénypacákat látsz, az azért lehet, mert a Radio Pirata nem sugároz vizuális csatornán, de egyébként sem biztos, hogy megfelelően működik a projektor optikád. Látod, én mindenre feleltem, most te jössz, Sandy. Hol vagy? Vége.

- Cinnamon Creekben, a Jószél utcában – felelte Sandy, miközben megtörölte a homlokát. Meglehetősen melege volt. Nem kellett volna valamilyen viharnak jönnie az este, hogy lehűtse a levegőt? Kinézett az ablakon, de nem sokat látott a sötétségben. Az eső legalábbis nem esett, azt észrevette volna. A lemenő nap a távolban vörösre festette az ég alját.

- Cinnamon Creek, az nem...? - hallotta a medálból, de mintha a kanca nem is hozzá beszélt volna. Fura volt, eddig valamiért mindig bemondta a nevét, ám most nem. Az is csak most tudatosult fáradt agyában, hogy odakint nem lenne szabad alkonyodnia, legfeljebb hajnalodni, azt is csak akkor, ha elszunyókált munka közben. Újra kinézett, de a világosság csak még fényesebb lett. Valami távoli, halk, gépies pattogás is érkezett odakintről, ahhoz hasonló, mint a tűzijáték hangja, amit egyszer Stormmal néztek Colt Springsben, csak valahogyan sokkal művibb…

- Figyelj, Sandy, itt Frosted Veil. Van pince vagy óvóhely a környékeden? Nagyon gyorsan be kéne húzódnod egybe. Szólj másoknak is, ha tudsz, de ne vesztegesd az időt. Ott nem tudunk majd beszélni, de legalább egy napig ne mozdulj ki, érted? Vége.

Sandynek fogalma sem volt róla, hogy mi is történik körülötte. Odakint a pattogáshoz már recsegés-ropogás és égdörgésszerű morajlás is társult. Minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy meneküljön, de nem tudta, igazából mi elől is. A szíve a torkában dobogott.

- Mintha tűz égne odakint – mondta a medálnak remegő hangon, miközben a tarkóján minden szál szőr az égnek meredt. - Nincs pincénk, de az utcában van olyan ház. Szólok anyukámnak.

- Tűz ég...? Sandy, felejtsd el a pincét! Tűnjetek el a városból a legrövidebb úton, ami csak létezik! - kiáltott rá a kanca hisztérikus hangon. - Hallod? Vége!

Sandy nem pocsékolta az időt a válaszadásra, már ugrott is a nappaliba vezető ajtó felé. Valahonnan bentről mintha anyukája motozását hallotta volna, aki valószínűleg a közeledő recsegésre ébredhetett fel.

- Anya! - kiáltotta legalább annyira figyelmeztetésként, mint ijedtében.

A következő pillanatban a dübörgés az elviselhetetlenségig fokozódott, hirtelen vaksötét lett, Sandy a légnyomástól bezuhant az előszobaasztal alá, miközben mindenféle méretű törmelék záporozott a hátára másodperceken keresztül. Mintha az ég szakadt volna a nyakába, de legalábbis a ház! Mikor végre mozdulni mert, és megemelte a fejét, hogy szétnézzen, a halványvörösben derengő sötétségben csak romokat talált maga körül. A házukból nem maradt semmi a távolabbi fal romjain kívül, csak törmelék… És nem csak az ő házuk járt így, de a szomszéd Scarleté is… és az azután következő is. Az egész Jószél utca egy merő romhalmaz volt csupán!

- Sandy!? Ott vagy, Sandy!? - hívogatta egy hisztérikus hang a medálból.

Sandynek csak az anyukája járt a fejében, ami még mindig zúgott az imént történtektől. Meg kell találnia az anyukáját! Ki akart mászni a törmelékek alól, de valami fogva tartotta a bal lábát. Rántott rajta egyet, hátha kiszabadul, de olyan fájdalom hasított a combjába, hogy rögtön meg is bánta a meggondolatlanságát. Kínlódva hátrafordult, és tapogatózva próbálta leemelni, vagy legalább odébb lökni magáról a törmelék nagy részét. Nagy nehezen kiszabadította a lábát, és feltápászkodott. A bundája rojtokban lógott rajta, minden vöröslött a vértől, de furcsa módon nem is fájt annyira, mint az ütések a hátán. Ráállni ugyan nem tudott, így hát három lábon bicegett el arra, amerre a szülei hálószobája állt valaha. Most csak gerendák és cserepek kusza összevisszasága volt az egész ház körülötte, de ez mégsem tántoríthatta el.

- Sandy, kérlek, válaszolj! - könyörgött a medál, és ő kóválygó, tompa fejjel nyúlt a gomb után.

- Meg kell találnom az anyukámat – mondta halkan, de elszántan a kis lapocskában lakozó kancának.

- Sandy, kérlek, menekülj onnan! Nem tehetsz semmit, már vége, az egész pinche falunak vége!

Nehezen vette a levegőt, valami szúrt az oldalában. Valahol messze kiáltások hangzottak, és mintha egy-egy olajlámpás fényét látta volna imbolyogni pár száz lábnyira.

- Segítség, segítsenek, kérem! -  akarta kiáltani, de a fájdalomtól képtelen volt egércincogásnál vaskosabb hangot kiadni magából.

Valami közeledett a sötétségből a pici lámpák fénye felé, valami hatalmas, éjnél is feketébb alak az égen. Suhogó hangja egyre erősödött, Sandy ámulattal teli rettegéssel figyelte. A rémület végül minden mást kiűzött az agyából, menekülni akart, de csak vonszolta magát a romokon keresztül, kitágult orrlyukai megteltek porral és a saját vére szagával.

A feje fölött mély, bömbölő hang pattant, és körülötte a talajt azonnal hat láb hosszú, tűhegyes kőtüskék borították el. Vádló ujjakként mutattak az ég felé, beleállva mindenbe, amit csak eltaláltak. Sandy agyán egy pillanatra átfutott a hála, amiért ő szerencsésen mindegyiket elkerülte.

Tovább akarta vonszolni magát, de a hátsó lábai nem engedelmeskedtek, ugyanakkor különösen ijesztő, csavaró fájdalmat érzett a testében gyomortájékon. Meglepődve, talán egy cseppnyi bosszúsággal nézett hátra, és csak akkor látta meg a szilánkot, ami felnyársalta, akár egy csikó egy hatalmas bogarat.

- Sandy, hallasz engem...? Sandy, la puta madre que te parió, ne merészelj meghalni nekem! - érkezett a kiabálás síráshoz közeli hangon a medálból.

Nagyjából egy utcányi távolságból lángtenger közeledett felé. Sandy igazából nem is bánta, hiányzott neki a fény, amint körülötte egyre sötétebb lett minden. Fázott is, vágyott a lángok melegére. Nem kapott levegőt, hiába próbálta felköhögni, ami a tüdejében volt, az folyton újra megtelt ezzel a ragacsos, nedves valamivel.

- Sandy, válaszolj, me cago en todo lo que se...

A tűzfal átszáguldott a pici medálon, összeolvasztva a belsejét és a borítását egyetlen forró masszává, elhallgattatva Frosted Veil zokogva átkozódó hangját, örök némaságba borítva ezzel a Jószél utca maradványait.