...melyben világossá válik, mennyi mindennek kell darabokra törnie egy döntés megszületéséhez.

 

 

Cactus szokása szerint úgy sietett be, mint önmaga paródiája: szűk miniszoknyája miatt csak aprókat lépett, de hogy tartsa a sebességet, egész gyorsan kapkodta a lábait, és ettől Veilt egy olyan börtönszökevényre emlékeztette, aki összebilincselt bokával próbál meg menekülni. Mindezt tetézte az eltúlzott méretű magassarkú, amiknek a tetején úgy egyensúlyozott billegve, mint aki gólyalábakon jár. Hosszabb ideig nem is merte figyelni, nehogy még a végén elröhögje magát – így is rendesen meg kellett erőszakolnia az arcizmait, hogy a pult túloldalán előtte álló középkorú csődör, bizonyos Walnut úr ne vegyen észre semmit a jelenetből. Cactus kacsázva eltűnt a személyzetnek fenntartott ajtó mögött, közben még egy bocsánatkérő pillantást lőtt Veil felé, valószínűleg a kétórás késése miatt mentegetőzve.

Visszafordult hát az előtte lévő papírokhoz, amit Walnut úr épp az imént írt alá, és mivel mindent rendben talált, előhalászta a fakkokból a 19-es szoba kulcsát, és a vendége felé nyújtotta.

-  Parancsoljon, uram, a tizenkilences szoba az öné. Első emelet, a lépcső után balra. Érezze jól magát nálunk! – mondta a kötelező kedves mosoly kíséretében, amit a csődör nem tudott nem viszonozni. Még a lépcső felé mentében is vagy kétszer visszanézett, jól láthatóan nem hagyta hidegen sem a mosoly, sem a búgó hang, és jól is volt ez így. Teljesen nyilvánvaló volt mindkettőjüknek, hogy Veil nem flörtölni akart, csak a munkáját végezte, ahogy az is, hogy Walnut úr legközelebb is az Ezüst Hold motelt fogja választani, amikor erre jár majd, már csak a kedves recepciós miatt is... a tulajdonos, Dapper nagy örömére.

Amikor a vendéget már eltakarta a lépcsőforduló, Veil visszafordult a papírokhoz, befejezte a könyvelést, és az egész stócot visszatolta a pult alatti polcra a helyére. Közben a sarkaival hangosan kopogva megérkezett a háta mögött Cactus, akinek a délutáni műszakot kellett volna vinnie már egy ideje.

- Elnézést, drááágám! – mondta a kanca mesterkélten, közben Veil arcára két oldalról cuppantott egy-egy teátrális puszit, de vagy húsz centi távolságról, mintha legalábbis a nevéhez méltó tüskék állnának ki a bőréből, és nem akarná megszúrni velük. Veil kedvesen viszonozta a gesztust, mert ugyan Cactus kívülről annyira volt természetes, mint egy fröccsöntött műanyag virág, azért a maga módján jó fejnek számított. És egyébként is, a póni igyekszik jóban lenni a munkatársaival.

- Bóóórzalmas, mi van a hivatalban, bóóórzalmas – folytatta a beszámolóját Cactus, miközben megigazgatta a sörényét a mögöttük lévő üvegajtós szekrényt használva tükörnek, és lejjebb tornászta a nagy sietségben felcsúszott miniszoknyáját egy kicsit kevésbé kihívó pozícióba. – Akkora tömeg van, hogy az ablakon lógnak ki a pónik. Gondoltam, majd odamegyünk tízre, addigra a nagyja lecseng, hát egy frászkarikát! Bemenni alig tudtunk. Pine mondta, hogy menjünk vissza holnap, de mondom egész napos vagyok, hát ha már idáig eljöttünk, intézzük el, meg különben is ki garantálja, hogy kevesebben lesznek?

Veil megértően bólogatott. Pine volt Cactus vőlegénye, és éppen közös lakásvásárlásra adták a fejüket, amihez ki tudja, éppen milyen papírokat kellett elintézniük. Akadt éppen egy erős tippje, hogy mire föl szállta meg a tömeg a polgármesteri hivatalt... A homlokát ráncolva szórakozottan legyintett, mintegy elhessegetve magától Cactus mentegetőzését, és még mielőtt ideje lett volna csomót kötnie a nyelvére, már ki is csúszott a száján a kérdés.

- Nem tudtál meg véletlenül valamit arról, ki ez a sok idegen póni? - Utólag szívesen rászorította volna a patáját a szájára, de az még csak feltűnőbb lett volna. Míg barátnője az orrát felhúzva válaszolt, végig az járt a fejében, hogy hogyan is válthatna témát.

- Áááá, ne gondold, a saját dolgunk intézésével voltunk elfoglalva, meg amúgy is mindenki össze-vissza beszélt. - Cactus a szemeit forgatta. - Áááállati nagy volt a kavarodás, drágám. Ott volt az az őrült póni, a legtöbben vele voltak elfoglalva. Egyébként nem is tudom, nem nézett ki gyagyásnak, meg egész jól öltözött is volt, érted. De amiket beszélt... Azt mondta, hogy semmi értelme nincs a papírokkal bajlódnunk, mert hogy állítólag nemsokára vége lesz a világnak!

Veil ajkait az utolsó mondat hallatán egy halk nyikkanás hagyta el. Gyorsan a pult felé fordult, hogy elrejtse az arcát, a hirtelen mozdulattól egy papírcsomót a farkával le is söpört a földre. Már ugrott is érte, hálásan azért, hogy van ideje elbújni néhány másodpercre, amíg összeszedi magát. Míg a lapokkal bajlódott, súlyos léptek közeledte ütötte meg a fülét, árnyék borult rá, és hirtelen minden pataalattnyi hely elfogyott a pult mögötti kis térben, ahogy Cactus feneke nekipréselődött az oldalának.

- Cactus kisasszony, még egyszer késik két órát, és a világának tényleg vége lesz! - szólt egy kimért, dübörgő basszus erős déli akcentussal. - Hiába helyettesíti önt Frosted Veil kisasszony szó nélkül, barátnője jóindulatával nem élhet így vissza. Legközelebb dolgait munkaidőn kívül intézi, vagy szabadnapot vesz ki. Értve vagyok?

A hang tulajdonosa egyben a motel tulajdonosa is volt, Dapper úr. Veil meg volt róla győződve, hogy a méretes bölény előző életében jóval kisebb állat, például egér lehetett, ugyanis módfelett szerette magát bepréselni olyan szűk helyekre harmadik személynek, ahova már az előző kettő is csak kényelmetlenül fért be. Személyére szabott, szögletes nonfiguratív mintákkal bőven hímzett világos bőrzekét viselt, dús fejszőrzetébe tollakat font, a nyakában pedig egy igen feltűnő, arany érmékből és jádelapokból kirakott nyakéket hordott, amire mindig családi ereklyeként hivatkozott, bár Veil elég gyakran látott hasonlókat feltűnni Barriada de Luna bazárjának rejtett sarkaiban. Hogy mindezt tetézze, Dapper úrnak mintha fogalma sem lett volna a becenevek létezéséről, mindenkit mindig a teljes nevén szólított, talán ezzel kompenzálva a saját közönséges póninevét.

- Gracias, señor... de nem kell megvédenie, Cactusszal megbeszéltük, hogy legközelebb én kések – mondta gyorsan Veil, mielőtt még a barátnője szóhoz jutott volna. Mivel tulajdonképpen semmi keresnivalója nem volt már a pult mögött, és egyébként is kényelmetlenül nekiszorult a lapjának, próbált úgy helyezkedni, hogy közelebb kerüljön az ajtóhoz. Dapper csupán óriási, mosolygó szemekkel nézett rá, de nem könnyítette meg számára a távozást.

- Frosted Veil kisasszony bizonyára éhes – mondta a bölény dörgő hangon. - Hot Spice úr melegen tartotta az ebédjét. Kérem, nézzen be a konyhába!

- Köszönöm – motyogta Veil, miközben a hasát behúzva oldalazott az ajtó felé. - Majd később beszélünk, Cactus.

Dapper egy fél patányit arrébb lépett, hogy elérje a polcon a papírokat, Veil pedig hálásan kicsusszant a szűkös, de most mégis szellősnek tűnő személyzeti folyosóra. Annak a végén volt a konyha, amiből a motelhez tartozó szerény méretű étkezőt Hot Spice kiszolgálta. Veil mint mindenhol, itt is tartotta magát ahhoz az alapelvéhez, hogy nem kötekszik azzal, aki az ételét csinálja, és Hot Spice nem is nehezítette meg ezt a számára. Eleve úgy tűnt, hogy egy mukkot sem beszélte a nyelvet, Dapper úr is csak négy patával hadonászva és hangosan ugyanazokat a szavakat bömbölve értette meg magát vele, viszont senki más nem főzött úgy, mint ő. Valamilyen furcsa pónifajhoz tartozott, amire Dapper „kirin”-ként hivatkozott. Messziről, a Nyugati Hold Óceánján túlról érkezett a családjával Equestriába. Barriada de Lunában Veil nem is ismert több kirint, de úgy hallotta, San Palomino északi részében éltek még egy kisebb, zárkózott közösségben néhányan.

Halkan belökte a konyhába vezető ajtót, és gyorsan körbepillantott. Hot Spice nem volt éppen bent, de az egyik alumínium asztalon megtalálta a sajátjának kinevezett csorba, sárga, duplafalú kerámiatálkát, benne valamilyen nagyon sűrű, fűszeres illatot árasztó tésztalevessel. Egy óvatos tapintással ellenőrizte a tál hőmérsékletét, utána felkapta, és átlesett az étkezőbe vezető kétszárnyú ajtó kerek ablakain. Mivel jócskán elmúlt már az ebédidő, senkit nem látott odabent. Az étkező a konyhával együtt teljesen tiszta volt, a lámpák sem égtek, szóval akár azon sem lepődött volna meg, ha Hot Spice már hazament volna. Így viszont semmi kedve nem volt egyedül leülni valamelyik asztalhoz, inkább továbbállt, hogy szívjon egy kis friss levegőt, amíg a levesét elszürcsöli.

A konyha szekrényekkel telezsúfolt, szűkösebb hátsó részéből nyílt a motel hátsó bejárata. Volt ott egy árnyékos pakolórámpa, amire kényelmesen ki lehetett ülni dumálni vagy enni, ha valaki éppen a szünetét töltötte. Az utcácska sem volt valami forgalmas, csak néhány jókora tűzfal határolta, és összesen egy-két másik üzlet raktárának nyílt ide az ajtaja. Veil a tálkáját egyensúlyozva a rámpa széléhez sétált, amikor a cigarettacsikket észrevette.

Az a bűzös, barna fajta volt, amit Hot Spice szívott mindig, még parázslott annak ellenére, hogy valaki láthatóan rátaposott. Ezek szerint a kirin tényleg hazament egy utolsó rágyújtás után. Bármilyen volt is a szaga, a füstöt megérezve Veilbe belemart a nikotinéhség, remegő patával nyúlt a csikk felé, hogy felvegye. Néhány hosszú másodpercig a lába megállt a levegőben, majd hosszas vívódás után dühösen eltaposta a cigarettát, és a maradványait lepöckölte a rámpáról. Megkönnyebbülten huppant le a megszokott helyére a betonperemen, és szürcsölni kezdte a levesét. Még mindig forró volt, mint amit nemrég vettek le a tűzről, és eszméletlenül csípős, viszont már napok óta nem evett ennyire finomat, szóval biztosra vette, hogy nem csak a borstól szöktek könnyek a szemébe. Egy pár másodpercig a közelebbi keresztutcában elhaladó forgalmat bámulta elmélázva, míg szemközt, a tűzfal mellett megmozdult az egyik barnás színű, koszos gabonászsák, felegyenesedett, és elindult felé.

- Joder! - ordított fel Veil, olyan sebesen ugrott patára, hogy a levesének az egyik fele a földön kötött ki, a másik fele a lábán folyt végig. - Chinga tu madre! Hát te meg mi a pinche carajo vagy?!

Hátrált vagy három lépést, és valójában azért csak annyit ahelyett, hogy pánikszerűen elmenekült volna, mert a zsák felől halk kuncogás hangzott, és lassan egy élénkpiros bundájú póni bontakozott ki belőle. Veil zavartan és egyre jobban elhatalmasodó haraggal torpant meg. A póni valahonnan távolról ismerős volt neki, mintha már valamikor nagyon régen látta volna, vagy egyszer a motelban lehetett vendég? Valószerűtlen volt ilyen csöves, lepukkant, éhenkórász kinézettel. Legszívesebben átkozódva elzavarta volna, ugyanakkor emlékezetének egy eldugott részéből melegség és nosztalgia töltötte el a sovány arc láttán.

- Frosty, Frosty, neked pont olyan csúnya szád van, mint kiskorodban! - nevette a csöves, és a hangja hallatán Veil már felismerte.

- Poppy! - kiáltotta hitetlenül, miközben úgy érezte, minden erő kiszalad a lábaiból. - Poppy, mierda, tényleg te vagy az?! Megőrültem, vagy álmodom? Mit keresel te itt? És egyébként is, hogy nézel ki?

Poppy úgy lóbálta meg a lábáról lógó zsákot, mintha éppen valami divatbemutatón pózolna.

- Ne mondd, hogy nem tetszik! Coco említette, hogy itt nyugodtan megvárhatlak, és gondoltam, megviccellek. Igaz ugyan, hogy vagy egy órája itt ülök, de biztos dolgoznod kellett.

Veil szóra nyitotta a száját, de utána némán be is csukta. Eszébe jutott kérdőre vonni régi barátnőjét, amiért nem jött be a motelba megkeresni őt, de igazából ha meg is próbálta volna, ezzel a kinézettel Dapper úgy hajítja ki, hogy a lába nem éri a földet. Egyáltalán nem a koszos zsákkal volt a problémája, hanem Poppy sovány halálfejével, megkopott bundájával, kidagadó visszereivel.

Csak nyomokban emlékeztetett arra a pónira, aki még Veil csikókorában a legidősebbként közöttük vigyázott rájuk. Már vagy tíz éve nem találkoztak, amióta Poppy El Pintóba költözött az akkori pasijával egy munkalehetőség miatt, de mindig úgy szerette elképzelni őt, mint olyasvalaki, aki a legtöbbre vitte közülük. Úgy rémlett neki, hogy barátja azt tervezte, orvos lesz, és olykor-olykor szívesen elábrándoztak a többiekkel arról, ahogy egy kórház tiszta, fehér folyosóin siet megmenteni valakit, vagy csikókat vizsgál a rendelőjében. Ehhez képest most úgy festett, mint aki legalábbis halálos beteg.

- Poppy... - nyögte ki akadozva. - Mondd, hogy nincs semmi bajod. Ugye jól vagy?

- Á, csak ledobtam pár kilót – legyintett Poppy vigyorogva. Nehezen lehetett eldönteni, hogy tényleg ennyire nem érdekli a kinézete, vagy csak próbálja elbagatellizálni a témát. - Mostanában ez a divat, nem tudtad? De azért jó látni, hogy a San Palomino-i bandának jól megy a sora.

- Olyan régen nem láttalak. Mesélj már valamit, milyen az élet El Pintóban? Azt hittem, teljesen el is feledkeztél már rólunk! Meddig maradsz?

Poppy felnevetett, majd csitítólag kettőjük közé emelte a lábát.

- Mindent elmesélek, de nem hiszem, hogy a legalkalmasabb lenne éppen itt, ebben a sikátorban állva. Ha amúgy is vége a munkaidődnek, akkor köszönj be, vegyünk valami piát, és fussunk össze Cocóékkal, mit szólsz hozzá?

- Jó! - vágta rá Veil meggondolatlanul, csak hogy egy másodperccel később eszébe jusson, mennyi dolga van még arra a délutánra. - Akarom mondani, igen, vége a munkaidőmnek, és beköszönök, de bármennyire is szeretnék, nem mehetek még veled. Van egy ismerősöm, akinek megígértem, hogy vacsoraidőben itt találkozunk, és addig még be kell ugranom Sparkshoz. Emlékszel Sparksra, ugye?

- Persze – vonta össze ritkás szemöldökét Poppy. - Ilyen nyeszlett okostojás volt kiskorában, asszem. Ha nem gond, nem megyek veled, inkább bevásárolok addig. Már rendesen porzik a torkom.

Veil nem győzött magában hálálkodni az ötlet hallatán, ugyanis így megspórolta azt a kellemetlennek ígérkező beszélgetést, mire Poppyt lerázta volna magáról. Sparks ziher, hogy rohamot kapna, ha bárkinek, de tényleg bárkinek megmutatná a búvóhelyét.

- Ja, jó ötlet! Akkor utána én is beugrok Cocoáékhoz. Te hol fogsz velük találkozni? Az előző helyünkről pont most pateroltak ki minket. Egyáltalán hol futottál beléjük?

- A rendőrségen! - röhögött Poppy. - De oda vissza nem megyek, elhiheted. A városháza előtti parkba beszéltünk meg találkozót, utána a zöld pincébe megyünk tovább, ez állítólag neked mond valamit.

- Tudom, melyik az. Akkor pár óra múlva ott?

- Tökéletes – biccentett Poppy, és az egyik lábát Veil elé tartotta. - Coco azt mondta, tőled kérjek pénzt a vásárláshoz, mert neked szokott lenni.

Veil gondolkodás nélkül letette a földre a levesestálat, amit egészen eddig a patájában szorongatott, előkapta a pénztárcáját, és beletúrt.

- Igen, van is... Mondjuk úgy tűnik, nincs kisebb, mint ez a százas, de...

- … majd felváltom - kapta ki a patájából a papírpénzt Poppy, egy köszönésnek szánt intéssel hátat fordított neki, és kényelmesen elsétált a keresztutca felé.

Veil előbb szomorúan a kiürült táljára nézett, majd a csöpögő tésztacsíkokra, amik még mindig lógtak itt-ott a lábáról, végül Poppy távozó alakjára. Enyhe rossz érzéssel figyelte, amint régi barátja befordul a sarkon a kétheti fizetésével, amit frissen kapott meg Dapper úrtól. Valamiért jobban örült volna neki, ha előbb sikerül felváltania a motelban, na de Poppy csak nem fog az egészből piát venni... vagy eltűnni vele. Hiszen barátok voltak, nem?

 

***

 

Általában bírta a pörgést, előfordult, hogy két munkát vitt egyszerre napközben, szabadidejében a városban rohangált interjúalanyok után vagy témáért kutatva az esti rádiózáshoz, majd négy-öt óra alvás után kezdte előröl az egészet. De most úgy érezte, szívesen lefeküdne, hogy átdögöljön akár egy egész napot is. A lábai még mindig sajogtak a legutóbbi menekülésétől, a reggeli jövés-menéstől, az egész napos egy helyben állástól, na meg attól a pár mérföldtől, amit a moteltől San Palomino kikötőjéig megtett, a feje pedig zsongott a váratlannál váratlanabb eseményektől. Legvadabb álmaiban sem jutott eszébe, hogy Poppyval ilyen körülmények között fog találkozni, bár így utólag, amennyire felbolydult most Equestria délnyugati része, olyan nagyon nem is találta az egészet meglepőnek.

És ugyanígy meg nem fordult volna idáig a fejében, hogy nagy hirtelen a nyakába szakad egy csikó, és a vele járó felelősség egy része. Chase szerencsére nem volt már annyira kicsi, hogy tutujgatni kelljen, nyugodtan elengedhette napközbenre, hogy menjen, próbálja megkeresni a szüleit, és bízhatott benne, hogy a motelig vissza fog találni estére. Miután a lelkére kötötte, hogy ne álljon szóba idegenekkel, sőt, lehetőleg le se szálljon a földre, vagy legalábbis tartózkodjon olyan keveset rajta, amennyire csak ez lehetséges az egyelőre még nem tökéletesen gyógyult szárnyaival, már talán attól sem kellett tartania, hogy még egyszer bajba keveredne. Úgy tűnt, a csikó emlékeiben élénken él még, hogy mire számíthat, ha elveszetten kódorog az utcákon egymagában.

Viszont ahhoz túl fiatal volt így is, hogy valami alkalmi munkával keresse meg a betevő falatra valót, vagy hogy teljesen egyedül csövezzen a veszélyes San Palomino-i éjszakában, így nem hagyhatta magára se. Éppenséggel némi reményt látott rá, hogy majd a kis pegazus felfedezi valamilyen rokonát a vasút vagy kocsiállomások körül, pláne, ha az az illető meg éppen őt kereste – ebben az esetben majd találkozik velük az Ezüst Holdnál, elköszönnek, és mindenki mehet a dolgára. Illetve arra is volt matematikai esély, hogy Chase-t reggel látta utoljára, de ebbe nagyon nem akart belegondolni.

Volt elég baja anélkül is, hiszen az a nyomorult rendőrkanca az éjjel túl magasra levitálta, onnan túl nagyot zakózott egyenesen rá a hátizsákjára, és az életét jelentő Radio Piratában valami eltört, ettől most csak szomorú cincogásra volt képes, ami mindössze pár száz lábnyira volt még éppen fogható. Pedig a megerősített acéldobozon, amiben a rádió lapult, nyoma sem látszott az esésnek, legalábbis feltűnő új horpadást vagy karcolást nem kapott a régiek mellé, és még az antennái is rendben voltak első ránézésre. Viszont az öndiagnosztikája során most kijelzett néhány olyan piros sort is, amiket Veil még sohasem látott, és elképzelni sem bírta, hogy mit is jelentenek. Tőle annyira tellett, hogy kora reggel Chase-szel leellenőrizze, milyen távolságra szórja az adást a beteg szerkezet, de szétszedni nem merte volna.

Ezért vezetett most az útja Sparkshoz. Ha létezett olyan póni, aki képes volt bármit megjavítani, akkor az ő – eddig is volt már rá példa, hogy a rádiója bemondta az unalmast, és ilyenkor a fiú általában perceken vagy legfeljebb órákon belül segített rajta. Mondjuk azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy eddig Sparks egy vasat sem fogadott el tőle a javításokért, hiába ajánlgatta, most viszont sajnos nem fog tudni fizetni még akkor sem, ha esetleg kellene. Mennyire rosszul jött ki a találkozása Poppyval, na nem mintha nem örülne neki, hogy feltűnt...

Megrázta a fejét, ezzel kizökkentve a kerengésükből a gondolatait. Éppen eléggé megunta, hogy folyton csak ugyanaz jár a fejében. Bezzeg ha Sparks még mindig Barriada de Lunában lakna, akkor már rég odaért volna hozzá, sőt, kis szerencsével már akár hazafelé is tarthatna. De a fiú igen kényes volt a búvóhelyeinek megválasztásában, ami nem is csoda, ha azt nézi, milyen információk futottak keresztül a patáin néha. És nagyjából másfél éve el kellett hagynia azt a pincét, amiben odáig meghúzta magát, mert a lepukkant épület egy új tulajdonoshoz került, aki úgy döntött, az egészet ledózerolja, és valami sokkal fényesebbet, csillogóbbat és sikeresebbet épít majd a helyére. Ez abban az időben volt, amikor a gazdasági fellendülés azzal kecsegtetett, hogy Barriada de Luna sem marad örökké csóró, kár, hogy az egész nem tartott sokáig.

Sparks nem követte el kétszer ugyanazt a hibát. Nem költözött még egyszer olyan környékre, ami túl közel lett volna a belvároshoz, még akkor sem, ha csúcsminőségű kommunikációs kábelek csak  arrafelé voltak elérhetőek. Most egy hajón lakott (röhögtek is rajta a haverokkal eleget, hogy mennyire viccesen hangzott ez így, mintha kőgazdag lenne egy saját jachttal), egy elhagyatott, rozsdaette szárazdokkban. Ugyan Veil amikor először meglátogatta ott, megesküdött volna, hogy Poco új hegesztési varratai tartják össze az egész hóbelevancot, különben az első tengeri széltől rögtön porrá omlana, de Sparks szerint csak kicsit ki kellett volna pofozni a hajót, és akár vízre is szállhatna vele. Egyszer még azzal is viccelődött, hogy ha új tulajdonosa lenne a dokknak, aki esetleg törődik is vele, akkor egyszerűen kihajózik, és majd ott fog élni valahol az óceánon. Veil félt tőle, hogy legalább félig komolyan beszélt. Elképzelni sem tudta, hogyan látogathatná meg a fiút a tenger közepén.

Annyi mindenesetre biztos, hogy Sparks nem volt többé annyira helyhez kötve. Nem vezettek lábnyi kábelek a műhelyébe, mint amikor még a pincében lakott. Veil azt gyanította, hogy az áramellátást valahogy a Radio Pirata hordozható generátorához hasonló szerkezettel sikerült megoldania, de hogy a termináljait mire kötötte, arról fogalma sem volt. A fiú egyszer megpróbálta neki elmagyarázni, de valószínűleg valamit félreérthetett, mert annyi maradt meg a fejében belőle, hogy valahol az égen van még egy hold, ami nem is igazi, viszont ez meg tiszta hülyeség, és semmi köze a terminálokhoz.

Egy régi fűrészüzem drótkerítésénél megszaporázta a lépteit, és befordult balra, az épületek közé. Csend volt, nem dolgozott már itt senki vagy tíz éve, legfeljebb egy-egy hajléktalan bérelte ki az épületet néhány hétre, de most egyet sem látott belőlük, csak a széthagyott nyomaikat találta: régi újságpapírkötegekből vetett fekvőhelyeket szakadt pokrócokkal letakarva. Megtámasztotta a hátát a kerítésen, és csak fülelt legalább öt percig. Már idehallotta az óceán susogását és a sirályok rikoltozását a távolból, valahol messzire kiabáló munkások konténereket rakodtak döngve. Szemben a kukák között egy kopott szőrzetű macska osont el, guberálását félbeszakítva hosszú, kimért pillantást szentelt Veilnek; nem lehet tudni, hogy a lelki társát, vagy a vacsorája forrását látta meg benne.

Sparks kötötte a lelkére, hogy mindig álljon meg vagy itt, vagy valamelyik másik alkalmas helyen. Miután a kiszabott idő letelt, felvette a napszemüvegét, és a fejébe nyomta a táskájából előhalászott „San Palomino Gigants” feliratú baseball sapkát, majd pár másodpercig elszórakozott vele, hogy a copfját kihúzza a pánt fölött. Közben óvatosan kilesett a sarok mögül, vissza az utca felé, amerről jött. Csak néhány koszos munkaruhát viselő, hangosan beszélgető pónit látott, amint éppen a belváros felé távolodtak tőle. Kifordult a sarok mögül, és továbbsietett azon merengve, hogy még a szokásosnál is kevesebb értelme van a szedett-vedett álcájának és az óvatoskodásának, ugyanis a Radio Pirata hátizsákját esélye sem volt elrejteni.

Innen már nem kellett messzire mennie a szárazdokk rozsdaszínű fémkerítéséig. Megkereste rajta azt a lemezt, amelyik alul direkt hibásan volt rögzítve. Egy utolsó pillantást vetett a kikötő kihalt mellékutcájára, félretolta a lemezt, és átbújt a kerítésen. Ránézésre ócskaságokból és rozsdás fémhulladékból emelt jókora kupacokkal borított udvarra jutott, gondolkodás nélkül vágott át közöttük a dokk magas, kihaltan sötétlő épületéig. Odabent egy pillanatra meg kellett állnia, hogy a szemei hozzászokjanak a félhomályhoz. A hajó fekete tömbje méltóságteljesen pihent az épület közepébe süllyesztett mélyedésben kitámasztva, a kései, lapos szögben beszűrődő halvány fényességben még csak annyira rozzantnak sem látszott most. Közelebb sietett hozzá, és átóvakodott a léptei alatt erősen fel-le rugózó pallón a fedélzetre. Balra fordult a tat felé, majd az első ajtó előtt megállt. Felnézett a felső fedélzetet tartó gerendák közé, amerre a kamerát sejtette, és megvillantotta a legelbűvölőbb mosolyát.

A zár egy halk kattanással kinyílt. Sparks valószínűleg azóta figyelte minden léptét, hogy a kerítésen bebújt – csak akkor lett volna másképp, ha éppen nincs itthon, de a fiú ehhez elég ritkán mozdult ki, szóval a legtöbbször akkor is találkozhatott vele, ha csak úgy minden figyelmeztetés nélkül beesett, ma reggel viszont még egy olcsó, egysoros üzenetet is elküldött neki a motel becsületkasszás dolgozói termináljáról. Levette a hátáról a rádió széles hátizsákját, hogy kényelmesebben elférjen az apró, kacskaringós folyosón, ami Sparks műhelyéig vezetett. Idebent nem volt világítás, csak ami a műhelyből kiszűrődött, így elég óvatosan haladt, élénken emlékezve arra a néhány fájdalmas alkalomra, amikor sietségében véletlenül belerúgott valamilyen sötétben megbúvó tartóelembe.

- Hé, Sparks, de rég láttalak – köszönt a barátjának, amikor befordult a műhelybe, és végre megpillantotta a fiú ismerős, munkapad fölé görnyedő alakját az asztali lámpája és a monitorok halvány fényében. - Igazán kezdhetnél valamit a világítással, orra lehet itt esni.

Ezt most mondta nagyjából negyedjére, és körülbelül a harmadik alkalommal Sparks úgy tűnt, komolyan fontolóra vette, hogy beszerezzen néhány ipari lámpát, de azóta vagy meggondolta magát, vagy csak nem jutott még rá ideje. A csődör letett valami szerszámot a patájából, felegyenesedett és felé fordult. Mikor kihúzta magát, legalább két fejjel magasabb volt Veilnél; valójában még egyszarvúnak is magas lett volna, nemhogy földpóninak. Rakoncátlan, rövid fekete sörénye teljesen véletlenszerű irányokba állt, attól függően, merre sikerült elfeküdnie az éjszaka.

- Gyere, adj egy ölelést – lépett közelebb hozzá Veil, de rögtön meg is torpant. Sparks mögött ugyanis egy sötét, tömzsi, ismeretlen alakra vetődött a képernyők fénye. - Na meg izé, jó napot... - köszönt zavart gyanakvással. Sparksnak sohasem voltak vendégei a bandán kívül.

A fiú szemeiben különös, meglepett vidámság csillant, szája szegletébe félmosoly költözött, miközben beletúrt a sörényébe. - Szia, Frosty. Hadd mutassalak be valakinek. Ő itt Junk kisasszony.

- Na... nagyon örvendek... - motyogta Veil Sparks felé oldalazva, biztonságos távolságot tartva az alaktól. Hirtelen ezer kérdés fogalmazódott meg a fejében; olyan sokan voltak, hogy egyet sem bírt volna kinyögni közülük akkor sem, ha veleszületett óvatossága egyáltalán megengedte volna, hogy megszólaljon. Mit keres bárki is Sparksnál, pláne egy kisasszony? Miért nem feszélyezi ez az egész helyzet a fiút? És különben is, milyen elborult becenév már az, hogy „Junk”?

Az alak fémesen csillogó, hivatalos kinézetű páncélt viselt, és olyan mereven állt egyhelyben, mint egy hulla, sem a fejét, sem a fülét nem mozdította egy szőrszálnyit sem. Mozdulatlansága legalább annyira természetellenes volt, mint udvariatlan a hallgatása.

- Nyugi, ne parázz – szólalt meg Sparks halkan, amikor mellé ért. - Junk kisasszony csak egy páncél.

- Pendejo... - mondta Veil sértődötten lebiggyesztett ajkakkal, miközben könyökével oldalba vágta barátját. - Mondhattad volna hamarabb is, hogy ne köszöngessek itt neki, mint egy idióta.

Közelebb óvakodott Junk kisasszonyhoz, és alaposan megnézte őt magának. Igazából közelről is teljesen azt a benyomást keltette, hogy van benne valaki, legalábbis a páncélok nagy része, amikkel Veil eddig találkozott, csak egy kupac fémlemez volt, ha senki sem viselte. Hallott már olyat, hogy a seregnél léteztek hasonló, mindenhol védelmet nyújtó, viselője erejét megtöbbszöröző páncélok, de álmában sem gondolta volna, hogy ilyen közelről is megnézhet egyet.

- Honnan a túróból sikerült egy ilyet szerezned? - kérdezte a fiútól elámulva, ahogy a páncél részleteit vizsgálta. A lemezeit fehéres-szürkés porcelánszerű bevonat borította, néhol krómozott díszítésekkel és berakásokkal, a végtagok szelvényei mintha organikusan nőttek volna ki egymásból, Veil sehol nem talált közöttük illesztési hézagot.

- Jobb... jobb, ha nem tudod – felelte Sparks szerényen, ugyanakkor gyermeki izgatottsággal a hangjában. - Megvannak a forrásaim, hiszen ismersz. Lényeg, hogy kaptam egy fülest, és most itt van.

- Elég drága cuccnak tűnik ahhoz, hogy ne keresse a gazdája – vonta fel a szemöldökét Veil.

- Nekik szart se ért. Tönkrement a vezérlése, anélkül meg bazinehéz mozogni benne. El akarták süllyeszteni egy raktárban, vagy kivágni egy ócskavas-telepre. Micsoda eszement pazarlás lett volna, nem igaz, Junk kisasszony? - Sparks meglapogatta a páncél hátát.

- De te, gondolom, megjavítod – állapította meg Veil.

A fiú lassan bólintott, tekintetét le sem vette a szerzeményéről.

- Utána keresek rá egy alkalmas vevőt. Szerintem a jelen helyzetben elég gyorsan túl tudok majd adni rajta, tekintve, hogy még egy direkt sárkánytámadásnak is ellenáll néhány másodpercig. De ha már itt tartunk, azt hiszem, te is hoztál nekem valamit.

Veil a fiú felé nyújtotta a hátizsákját. - Igen, volt vele egy kis balesetem, és most nem működik valami jól, meg mindenféle pirosakat irkál, amiket talán te értesz.

- Mindjárt megnézem. - Sparks elvette tőle a rádiót, és óvatosan, szinte szeretettel kezdte kicsomagolni a munkaasztalán.

Veil is elfordult a páncéltól, és feszülten figyelte a fiú ténykedését. Most Sparks ismét az asztala fölé görnyedt, és ettől elég alacsony lett ahhoz, hogy megpróbálhassa kiegyenesíteni a makrancos sörényét, de persze nem menne vele semmire, hiszen már próbálta, és csak zavarná őt munka közben. Ha meg már segíteni nem tudott, akadályozni semmiképpen sem szerette volna, hát csak állt üres fejjel egyik lábáról a másikra billegve, és Sparks vállai fölött figyelte, ahogy a fiú feléleszti a szerkezetet, lepattint egy kis fedelet róla, billentyűzetet csatlakoztat rá, és egyéb olyasmiket művel vele, amikről Veil azt se tudta, hogy egyáltalán lehetségesek. A gondolatai elkalandoztak, és most a fiú székének támlájára terített pulcsija körül forogtak – régóta tervezte már, hogy valamikor megfújja csak annyi időre, hogy felpróbálhassa, és végre kiderüljön, tényleg térdig ér-e neki, és tényleg olyan jó meleg-e, mint amilyennek tűnik. Nem utolsó sorban talán Sparks felé fordulna, esetleg rászól, hogy tegye vissza gyorsan, ő meg átrohanna az asztal túloldalára és nyelvet öltene rá, de azért a második kör menekülés után mégis hagyná magát elkapni. Hülye ötlet volt, olyasmi, ami csak a fejében történik meg. Éppen elég nagy ajándék erre a napra, ha lesz ismét egy működő rádiója.

- Aha, látom – szólalt meg a fiú, miközben nekiesett néhány eldugott csavarnak a rádió fémborításán. - Azt mondja, hogy a végfokkal van valami baja.

Sparks már megint sokkal jobban elbeszélgetett a kütyüivel, mint bármilyen élő pónival. Veil egy darabig figyelte, ahogy a burkolat megadja magát a fiú ügyes patái alatt, utána vetett egy pillantást Junk kisasszonyra.  

- Azt mondtad, sárkányok ellen is véd? - kérdezte szórakozottan, csak hogy ne maradjon ki teljesen a társaságból. - Egyáltalán sikerült kiderítened, hogy tényleg sárkányok a támadók?

- Igen, most már majdnem teljesen biztos vagyok benne... Tudod, közben megmozdult a bürokrácia is... Holnapra a hercegnők válságtanácsot hívtak össze Canterlotba. - Sparks halkan, akadozva beszélt, mintha minden figyelmét a rádió kötné le. - Kis szerencsével tudok majd szerezni... egy leiratot róla.

- Az menő lenne! - helyeselt Veil. - Remélem, a Radio Piratát is meg tudod gyógyítani, ebből egészen jó adást tudnék készíteni, még ha minden részletbe nem is megyünk bele. Megtudtál még valami érdekeset?

Sparks közelebb húzott magához egy állványt, amin mindenféle egzotikusnak tűnő műszer sorakozott, és nekilátott rákötögetni őket a Radio Pirata lemeztelenített áramköreire.

- Hát nem sokat, de amit elcsíptem, az éppen elég árulkodó. Néhány napja egy különös utasokat szállító hajó kötött ki Baltimare-ben, ami kicsit felborzolta a helyiek kedélyeit. Egy csapat nagyhangú griff szállt le róla, néhányan gyanúsan sárkányvadász-felszerelésre emlékeztető tárgyakat hoztak magukkal... Kétlem, hogy nyaralni érkeztek volna.

Veilbe mintha villám csapott volna a hír hallatán, olyan gyorsan kapta fel a fejét, és fordult a fiú felé.

- Sárkányvadászok? Végre! Ne tudd meg, mennyire el voltam keseredve azok után... Azok után, ami tegnap történt! Legalább nem mi vagyunk az egyetlenek, akik próbálnak csinálni valamit.

- Ne értékeld túl a szerepünket – kuncogott halkan Sparks. - Nálunk mérhetetlenül hatalmasabb erők vannak mozgásban, úgyhogy egyre jobban kell vigyáznunk rá, nehogy bárkinek is pata alatt legyünk. Még arról is akad egy jólinformált tippem, melyik kisvárost fogják megtámadni legközelebb. Bizonyos jelek szerint ugyanis a gazdagabb nemesi családokat ma délután elkezdték evakuálni Viviából és a környékéről.

- Honnan tudják vajon kitalálni, hogy mit fognak legközelebb megtámadni a sárkányok? - dörgölte meg az állát Veil. - Vagyis várj, ugye minden póninak szólnak? Hogy érted azt, hogy a nemesi családokat?

Sparks vetett egy lapos pillantást Veil felé, és megvonta a vállát. Visszafordult a rádióhoz, kiemelt belőle egy csillogó lapot, majd az asztali lámpája fényénél forgatni kezdte.

- Most mi van? - kiáltott rá Veil elveszítve a türelmét. - A többieknek nem szólnak? Hogyhogy a gazdag családokat mentik, Sparks?

A fiú letette a szemüvegét, és megdörzsölte a homlokát.

- Nem tudom, nem vagyok biztos benne – mondta. - Bízd ezt a dolgot olyanokra, akik értenek hozzá. Szerintem a griffeknek kell egy hely, ahol elkaphatják a sárkányokat, de azok gyanút fognának, ha teljesen kiürítik a várost.

- Mi van? - Veil levegő után kapkodott. - És ha nem tudják megölni őket, akkor egy újabb városnyi pónival kevesebb, annyi baj legyen?

Sparks válasz helyett felé nyújtotta a kis csillogó, lapos izét. Veil úgy nézett rá egy hosszú pillanatig, mintha egy penge lenne, amivel biztosan elvágja a lábát, már ha csak érte nyúl.

- Mi ez? - kérdezte végül.

- AAD-22539 végfok, de rá is van írva, úgyhogy nem kell megjegyezned.

- Mit csináljak vele?

- Próbálj meg keríteni egy működőt belőle a bazárban.

Veil tehetetlen dühében szíve szerint kiverte volna a fiú patájából a kis áramkört, hadd repüljön el a műhely sötétjébe. Egy újabb várossal fog valami szörnyűség történni, és a jelek szerint még rádiója sem lesz, amivel figyelmeztethetné őket. Toporzékolni, üvölteni, sírni szeretett volna, ugyanakkor mindennél jobban vágyott rá, hogy Sparks megvigasztalja – de ő csak állt fölémagasodva kifejezéstelen arccal, akár egy hóhér.

 

***

 

Mielőtt a motelhez visszaért volna, azért futott egy reménytelen kört a bazár hátsó sikátoraiban, még akkor is, ha ezzel vagy egy jó fél órát késett a Chase-szel megbeszélt időpontról. Kékre-zöldre verte a patáját az Antik Kacatok vasrácsain, mire a tulaj, Cogsrust álmosan pislogva előkerült. Veil tisztában volt vele, hogy az üzlet csak este nyolc után nyit, de egyszerűen tudnia kellett azonnal, van-e esélye időben pótlékot találnia a csillogó biszbaszra. Cogsrust előjegyzést felvett ugyan, de a pillanatnyi készletében nem akadt a kis áramkörhöz hasonló. Még a hátsó sikátorok egyikében általában szőnyegről áruló griffet is felkereste, akinek olyan sebhelyes arca volt, melynek már csak a látványától is kavarogni kezdett a gyomra, de hiába. Valójában lelke mélyén pont erre számított: rádiók és alkatrészeik nem teremtek minden bokorban még a bazár mélyén sem. Ha másként lett volna, akkor neki is jóval több hallgatója akadna.

Így hát rosszkedvűen és feldúltan érkezett vissza az Ezüst Holdhoz, még csak arra sem volt kedve, hogy a délutáni műszakját biztosan halálra unó Cactusnak beköszönjön. A bejárattól kényelmes távolságban megtorpant a motel előtti utca túloldalán, és türelmetlenül nézett körül, hátha megpillantja a pegazuscsikót valahol a környéken kódorogni. Itt kellett volna már lennie, ha nem kerülték el egymást.

- Megvagy, Frosty! - kiáltott rá egy vékony hang a háta mögül, miközben érintést érzett a vállán.

- Pinch... - kezdett neki egy vaskosabb káromkodásnak második anyanyelvén, de még idejében sikerült visszafognia magát. A kis pegazus felé fordult. - Ne ijesztgess! Mihez kezdesz, ha elpatkolok szívrohamban?

Chase a háta mögött lebegett, lusta szárnycsapásokkal tartotta magát nagyjából egyhelyben a levegőben. Úgy látszik, teljesen komolyan vette Veil utasítását, miszerint hosszabb időre ne szálljon le a földre. Ha ezt csinálta reggel óta, akkor csoda, hogy még nem szakadtak ki a szárnyai a helyükről.

- Mit jelent az, hogy pinche? - kérdezte a csikó őszinte érdeklődéssel.

- Majd ha nagy leszel, megtudod – zárta rövidre a témát Veil, és magában elkönyvelte, hogy a megszokottnál is jobban kell vigyáznia a szájára a pegazus jelenlétében. - Egész nap repkedtél a sérült szárnyaddal? Meg se bírod majd mozdítani holnap.

- Dehogy, ki se bírtam volna. - A csikó fújt egyet. - De úgy tettem, ahogy mondtad, és nem szálltam le a földre, csak a háztetőkre!

Okos gyerek, gondolta magában Veil. - És nem találkoztál ismerősökkel?

- Sajnos nem... - mondta Chase. Lehajtotta a fejét, és lassan hagyta magát a földre süllyedni. - Pedig mind a két pályaudvar környékét alaposan végignéztem, és a kocsiállomásokat is.

Veil azért egy picit irigyelte a kölyköt amiatt, hogy tudott repülni. Neki bezzeg egy hasonló túrában San Palomino körül csak a mászkálásra ráment volna a napja, ráadásul könnyen lehet, hogy térkép nélkül nem tudta volna kivitelezni, pedig a városban nőtt fel.

És ez a fajta játékosság is hiányzott neki: Chase szemmel láthatóan egy nagy mókának fogta fel az egész keresgélést, és bár hiányzott neki a családja, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg soha többé nem látja őket. Veil megpróbálta átvenni tőle ezt a nemtörődömséget legalább annyira, hogy a jelen problémáira tudjon koncentrálni a távoli Vivia helyett.

- Találkoztam néhány pegazussal, de ők nem tudtak segíteni – folytatta a csikó a beszámolóját. - Mind itt laktak, senki sem volt átutazóban. Olyat végképp nem találtam, akik Pega... Las...

- Los Pegasus – segítette ki Veil.

- Akik oda tartottak volna.

Ez sem volt különösebben meglepő, a pegazusok nagy része eddigre már simán odébbállt délről más nagyvárosokba, ha akart. Veil azt gyanította, hogy Chase is így szakadt el a családjától, bár sokért nem adta volna, ha a gyerek egy kicsit kevésbé lenne elvarázsolt, és jobban figyelt volna, amikor a szülei mesélik neki meg a testvérének, hogy hova indulnak. Annyit sikerült kiszednie belőle még a reggel folyamán, hogy valami olyan nagyvárosba, ami a felhők fölött van, szóval Cloudsdale és Los Pegasus jöhetett szóba, de közelsége miatt inkább az utóbbi. Éltek ott valami rokonaik, ezért Veil reménykedett benne, hogy Chase talál magának egy pegazuskaravánt, amihez hozzácsapódhat. Egyelőre még nem döntötte el, hogy inkább sajnálja, amiért nem sikerült megszabadulnia a csikó jelentette felelősségtől, vagy örüljön neki, hogy nem kellett őt rábíznia egy kupac idegenre.

- Nyugi, megtaláljuk a családod – mondta Veil nem túl nagy meggyőződéssel, de azért biztatóan összeborzolta a csikó sörényét. - Ebédeltél rendesen?

- Igen! - vágta rá Chase engedelmesen, és némi keresgélés után Veil felé nyújtott egy patányi aprópénzt. - Még maradt is az ötösből... igaz, vettem csokit is, remélem, nem baj... - tette hozzá látható bűntudattal.

Veil gondolatai máshol jártak, csak legyintett, és a tárcájába csúsztatta a valamivel több, mint három batkát, ami most konkrétan az egész vagyona volt. Legalább még holnap nem halnak éhen, ha Poppy elverte a százasát.

- Gyere, most pedig bemutatlak egy... nagyon régi ismerősömnek – mondta azután. - Bár a rossz hír az, hogy ott lesz a két tegnapi jómadár, Cocoa és Card is, de ha nem akarsz, nem kell a közelükbe se menned. Viszont ha minden igaz, lesz vacsoránk, meg tető is a fejünk fölött az éjszakára. Jó lesz így?

Chase egy pillanatnyi hezitálás után bólintott, és nagyjából három póni magasra szökkent a levegőben.

- Már jó a szárnyam! Ha nem akarom, még egyszer nem kapnak el! - felelte derűsen.

A zöld pince igazából olyan negyedóra kényelmes és kellemes sétára volt a moteltől, aminek Veil most kimondottan örült, hiszen mára már elég rendesen lejárta a lábait. Nem kapkodtak hát, nyugodtan baktattak a lemenő nap vörös fényében hosszúra nyúlt árnyékaikat terelgetve maguk előtt a pálmafákkal bőven szegélyezett sugárúton. Néha kikerültek egy-egy fiatalokból verődött, hangos zenét üvölttető csoportot, vagy óvatosan nézelődő, a belvárosból idetévedt turistát. 

- Meséltem már neked Poppyról, vagy csak akartam? – kérdezte út közben a csikótól, csak hogy megtörje a csendet. Chase üres szemekkel nézett vissza rá. Nem hibáztatta, a tegnapi estéjük nem a nyugodt beszélgetés jegyében telt el. – Tőle tanultam különböző végtagok helyretételét… meg egy rakás egyéb hasznos dolgot. Tulajdonképpen, azt hiszem, mindent, aminek nem a csúnya beszédhez és a verekedéshez van köze.

Megtorpant, vetett egy hosszú pillantást a távolba, végig a pálmafás utcákon nyugatra, arra, amerre a tenger húzódott valahol a távolban. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az egyik telegraffitizett keresztutcából egyszer csak elő fog robogni egy hangos csikócsapat, közöttük talán egy pici Veillel.

- Tudod, amikor Florisel mama meghalt, legyen neki örökké zöld a fű, akkor kerültem át az árvaházba. Nem volt rossz hely, az öregebbek jó arcok voltak, nem kínoztak minket. Poppynak akkor nagyjából egy éve volt hátra, hogy hivatalosan is dolgozhasson, és azt tervezte, végre lelép El Pintoba. Aztán valami ingatlanüzlet miatt bezárták az egészet a f… Szóval, bezárták. Össze-vissza beszélek, de azért érted, ugye?

A pegazus a homlokát ráncolta, mint aki erősen gondolkodik, majd egy mélyet bólintott. – Egyszer a sulinknak letépte a tetejét egy tornádó. Egy egész hónapig nagyon messzire kellett repülnünk, és egy csapat idegen csikóval tanultunk együtt!

- Erről beszélek! – hagyta rá Veil egy kicsit kiszakadva az emlékei közül, és összeborzolta Chase sörényét. – Nekünk, vagy tizenöt csikónak fenekén a tojáshéjjal át kellett volna költöznünk egy másik helyre, de annak nagyon nem volt jó híre, félig javítóintézet volt, érted. Úgy voltunk vele, inkább a halál, és megszöktünk, elbújtunk Barriada de Luna üres épületei között. Tulajdonképpen az öregebbeknek, de főleg Poppynak köszönhettük, hogy soha többé nem volt szükségünk az árvaházra. Három évig vigyázott ránk, amíg a legkisebbek is megtanultak a saját lábukra állni. Három évig, érted? Bármikor leléphetett volna a saját sorsát egyengetni, de nem tette. Minden munkát elvállalt, hogy legyen pénzünk ennivalóra, meg megtanított minket… Hát, dolgokra, hogy meg tudjunk élni nélküle is. Kibékített minket, amikor összevesztünk, helyrerakott, amikor megsérültünk, virrasztott mellettünk, amikor betegek voltunk, anyánk helyett anyánk volt. Mindennél jobban örülök neki, hogy visszatért közénk, és újra láthatom, még ha sokat is változott, és talán nem az előnyére. De nemsoká te is meglátod, mire gondolok.

Mikor a Zöldszemű Macska klub előtt elsétáltak, Veil egy kicsit közelebb intette magához Chase-t, hogy ne bámulja olyan feltűnően a teraszon nagy hangon vitatkozó méretes alakok tetoválásait, és befordult a sarkon két tűzfal közé, ahova a zöld festéket már csak nyomokban tartalmazó fémajtó nyílt. Valaha, még boldogabb időkben az volt a klub VIP részlegének lejárata, viszont most a pince csak egy rakás lepusztult romot tartalmazott, némi szemetet, sok penészt és vagy öt fészekaljnyi patkányt. A jelenlegi tulaj nem foglalkozott vele, hogy kik vernek ott tanyát, amíg néha kitakarítottak maguk után, és vigyáztak rá, hogy ne gyújtsanak fel semmit.

A banda nagy része már odalent volt, amikor megérkeztek. Poppy feltűnésére előkerült néhány olyan arc is, akiket Veil már évek óta nem látott, mint például Glare, a gyémántkutya, akire régről úgy emlékezett, mint egy félénk, cingár alak, most viszont kidobóként dolgozott, még ülve is a plafont verte a feje, a válla széles volt, mint egy ajtó, és a pofájából patányi agyarak villantak elő – vagy említhette volna Jackal „Jack” Grayt is, aki sokat nem szokott mesélni magáról, de feltűnő gengszteröltönyében és kalapjában pont úgy festett, mint egy strici. A pince közepén felállított rozoga asztal mellett ültek mind, néhány régi, akkumulátoros tábori lámpa fényében, annyi alkohol társaságában, ami talán egy kisebb város halálra itatására is elég lett volna – Veil nem merte megszámolni a whiskysüvegeket. Cocoa úgy ölelgette a szintetizátora tokját, mintha a pasija lenne, és ettől Veilnek eszébe jutott a Sparksnál hagyott Radio Pirata, meg hogy mihez fog kezdeni nélküle, amíg beszerzi a szükséges alkatrészt.

- Frosty! - kurjantotta Poppy olyan hangerővel, mint akiben már eltűnt egy fél üveg tömény. - Csak rád vártunk már mióta!

- Némá, elhozta a pingvint is – kottyantotta közbe Card, de Veil szúrós pillantására gyorsan elhallgatott.

Veil a kijárathoz legközelebbi székre leültette Chase-t, utána körbejárt az asztal közül, és mindenkinek nyomott egy puszit, egy pacsit vagy egy ölelést a szokásoknak megfelelően.

- Mi van Pocoval? - kérdezte utána, mert sehol nem látta kis termetű barátját, és kicsit félt tőle, hogy nem úszta meg annyival az előző estét, mint ő.

- Bevarrták a lopott zöldségért – forgatta a szemeit Cocoa. - Amúgy az egyik gyalogzsernyák olyasmit említett, hogy veled is szívesen elbeszélgetne, valami hivatalos személy ellen elkövetett erőszak miatt. Jókora púp volt a fején, és most nem a szarvára gondolok.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vigyorgott Veil, és közelebb húzott magához egy bontatlan sörösüveget.

Poppy egy kupac aprópénzt borított ki elé az asztalra, nem kellett megszámolnia ahhoz, hogy tudja, siralmasan kevés maradék így, rögtön a fizetésnapján, de olyan nagyon nem aggasztotta magát, legfeljebb majd tovább növeli a hitelállományát. Inkább előhalászott egy valószínűleg kísérőnek szánt üdítőitalt, és Chase elé tolta. Ha már ennyi pénze van ebben a buliban, legalább mindenki érezze jól magát.

- Igyunk hát az évezred legnagyobb meglepetését szállító cimboránkra, egyben minden jelenlévő fogadott nővérére, Poppyra! - kiáltotta a magasba emelve a sörét.

A társaság hangosan helyeselt, és egy fél perces üvegcsilingelés vette kezdetét, amíg mindenki mindenkivel végigkoccintotta azt, ami éppen a patája vagy mancsa ügyébe akadt. Ezen időt Veil alaposan kihasználta, hogy végre megnézze magának mellette ülő régi barátnőjét közelebbről is. Poppy a délután óta nem lett semmivel egészségesebb küllemű, éppen csak a szakadt zsáktól szabadult meg. Rövidre nyírt, kese sörénye nem igazán rejtette el, hogy apró foltokban kihullásnak indult, vékony bőre alatt szinte zörögtek a csontjai. Veil készített egyszer egy interjút egy anorexiás párral, és most ők jutottak az eszébe. Reménykedett benne, hogy Poppy nem valami durva betegséget rejteget, de igazából azon túl, hogy gyengének tűnt, mint egy falevél, a kedélyén nem látszott észrevehető változás. Vidám volt és száz foggal mosolygott, mint mindig.

- Miről maradtam le? - kérdezte barátnőjétől, amikor az asztal körül újraindult az általános beszélgetés. - Gondolom, a többieknek már elmondtad, milyen az élet El Pintoban.

- Már vagy háromszor! - nevetett Poppy. - Sőt, azt hiszem, rólad is többet hallottam, mint amennyit egyáltalán szerettél volna elmondani! Látom, te viszed tovább közülünk a fiatalságra vigyázás hagyományát. Meg kell hagyni, nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is van benned, de ettől még büszke vagyok rád!

Veil elhúzta a száját. El bírta képzelni, mit mesélhettek a barátai, ha Poppynak az jött le, hogy meg kell őt dicsérnie, amiért néhány órát kibírt egy csikó társaságában. Ráadásul túlságosan elhamarkodottnak is ítélte a bizalmat, ugyanis maga sem gondolta, hogy pár napnál tovább elviselné a bébiszitter szerepét.

- Még rám fér egy kis gyakorlás – mondta végül egy bátorító mosolyt küldve Chase felé, aki egyelőre csendben pislogott az üdítője mögé bújva. - Annyiban nem esik tőlem olyan távol, hogy sokat foglalkozok pónikkal a motelban is, ahol most melózok, meg a műsoraimhoz is. Említették a többiek, hogy rádiózok? Olyan, mint az újságírás, csak élőszóban. Kicsit ilyen közszolgálati jellegű dolog, mint amiket te is szeretsz csinálni.

Poppy a plafon felé fordítva az arcát hahotázva felnevetett. A nyakán ettől még a szokásosnál is jobban kidagadtak az erek, amitől Veil inkább gyorsan visszafordult az italához, és magába döntötte a másik felét is. Amíg egy bontatlan üveg után nyúlt, megfordult a fejében, milyen jó, hogy a délután folyamán annyira megszomjazott, hogy most van alibije, és nem kell a régi barátjára néznie.

- Na de kibaszott sokra vittem én is a közszolgálattal! - röhögött tovább Poppy sörhabot köpve szerteszét, miután meghúzta az előtte álló üveget. - Kösz szépen, El Pinto, dögöljetek meg mind!

Körbeforogva próbálta betájolni, merrefelé is található a nevezett város, majd inkább a biztonság kedvéért lendületesen beintett mind a négy égtáj felé, a jelenlévők nagy derültségére. Veil megrökönyödve figyelte.

- Látom, kurva fiatal vagy még, és fogalmad sincs semmiről, úgyhogy öntök beléd is némi világosságot. - Poppy talán szemléltetés gyanánt egy fél vizespohár whiskyt töltött ki magának, és a felét le is húzta. - Sokkal jobban teszed, ha saját magaddal törődsz legelső sorban, mert mérget vehetsz rá, hogy rajtad kívül senki más nem fog!

- Mi... Veled mi... - mondta Veil a döbbenettől elakadó hangon. Egyszerűen nem ismert rá Poppyra. - Szerintem te tök részeg vagy.

- Ez semmin nem változtat – hajolt közel hozzá Poppy annyira, hogy az orruk majdnem összeért. - Nem változtat azon, hogy egy szar szemétdombról jöttem, mint ahogy ti is, és ugyanezen a szar szemétdombon fogunk megdögleni is. Ne gondold, hogy csak azért, mert puccos ruhákat veszel magadra, meg igyekszel akcentus nélkül beszélni, rögtön bárki összekever egy canterloti pónival! Nézz csak rá Jackre, messziről szaglik róla, hogy bűnöző!

- Bezony! - fűzte hozzá Jack a nevét meghallva, és megpöccintette a kalapja karimáját.

- Barriada de Luna kölykei vagyunk, egy marék porszem Equestria segglyukában, nem számítunk senkinek semmit egymáson kívül! - kiáltotta Poppy, és a magasba emelte az üvegét.

Egy újabb kör koccintás vette kezdetét hangos helyeslések közepette. Veil is felhajtotta az italát, az asztalra könyökölt, és a patáiba temette az arcát. A feje enyhén kótyagosodni kezdett a két üveg sörtől, a lábai is zsibbadásnak indultak. Csak most tudatosult benne, hogy gyakorlatilag reggel óta nem evett semmit azon a két kanál levesen kívül, amit sikerült magába lapátolnia, mielőtt Poppy megtréfálta. Elgyötörten próbált rendet vágni abban a káoszban, ami az agyában kezdett eluralkodni, és ebben nem sokat segített neki az, ami csikókori példaképével történt. Jobb patája erősen reszketett, míg a ballal végigtapogatta a zsebeit. „Csak a gazdag családokat mentik” - visszhangzott a füleiben Sparks hangján.

Poppy eközben valahonnan a földről felvett egy koszfoltos, körülbelül kétpatányi szürke műanyaglapot, és leporolgatta. A táskájából egy zacskónyi fehér port kotort elő, kiszórt egy kupacnyit a lapra, és akkurátusan csík formátumba terelgette. A társaság tagjai megbabonázva figyelték.

Veil egy gyors pillantást vetett Chase-re, csak hogy felmérje, a csikó mennyit ért abból, ami körülötte zajlik. Chase éppen egy sörösüvegből kortyolgatott fintorogva, amit ki tudja, hogyan sikerült megkaparintania.

- Teszed azt le! - kiáltotta, megpróbált felállni, de megtántorodott. - Mi a fene ütött mindenkibe? Teljesen elment az eszetek?

- Miért, te is sört iszol... - mondta Chase a nyakát behúzva, de azért visszarakta az üveget.

- Mindenki anyukája! - kacagott Poppy, miközben hengert formált egy papírlapból. - Különbnek hiszed magad nálunk? Szuperhős vagy, az igazság bajnoka? Még nem szívtál semmit, de már repülsz, ugyan, szállj már le a földre.

Végre sikerült patára kászálódnia, és hátrált is vagy három lépést. A fejében egy kirakós darabkái közeledtek egymás felé megállíthatatlanul. Poppy eközben kényelmesen felszívott egy csíkot a porból, majd az orrát törölgetve továbbadta a műanyaglapot Cocoának.

- Emlékszem arra a f... arra, akivel El Pintoba mentél. – Veil a fogai között szűrte a szavakat, és már egész testében remegett. - Ő szoktatott rá, mi? Emiatt vágtak ki az egészségügyből is?

Poppy kényelmesen elterült a székében, egészen lecsúszott, a fejét megtámasztotta a háttámlán. - Eleve elbasztam, hogy azt hittem, bármi más lehet belőlem, mint csöves – morogta szinte szelíden. - Ne kövesd el ugyanezt a hibát, haver.

Veil megragadta Chase patáját, lerángatta a székéről, és a kijárat felé húzta.

- Vete a la chingada, Poppy. Lehet, hogy értelmetlenül fogok megdögleni, de az biztos, hogy nem Barriada de Lunában.