...homokszemekről, melyek hol rúna alakot öltenek, hol egy társasággá fújja össze őket a szél

 

 

Fliss a földön ülve pihent a felszereléseik mellett, Webfold bácsi ládájának lapos tetejét használta asztalként. Néha megemelte a teáscsészéjét, és aprót kortyolt a benne lévő, haloványan derengő kotyvalékból, amit az öreg egyszarvún kívül senki másnak eszébe sem jutott volna 'teának” nevezni. Ízre kimondottan keserű volt, de csak az első néhány cseppje, utána pedig teljesen elzsibbadt a nyelve tőle, és most azon aggódhatott, hogy ha véletlenül meg kell szólalnia, akkor a beszéde biztos olyan kásás lesz, mintha most jönne ki a fogorvostól. Szíve szerint inkább lehúzta volna egy hajtásra, de ezt az öreg határozottan megtiltotta neki. Eleve nem volt nagy adag, és már csak a csésze alján lötyögött egy kevés belőle, szóval hamarosan véget fog érni a szenvedése.

Két korty között Brush alkotását nézte figyelmesen. A fiú ugyan saját bevallása szerint annyit konyított a rúnamágiához, mint földpóni a repüléshez, de ettől függetlenül olyan pontos telekinézise volt, mint egy agysebésznek. A jókora szerszámos ládában pihent vagy ötféle egyenes vonalzó, legalább nyolc a görbéknek, és kettő póni méretű körző is, amiket mind kimondottan óriási mágikus jelek pontos ábrázolására készítettek, de Brush az első fél óra után a patáit tördelve bevallotta nekik, hogy ezek nélkül sokkal gyorsabban haladna. Fliss persze elsőre inkább gyanakodott, de már ismerte a fiú képességeit a művészetekben, így tettek vele egy próbát.

- Ford Duálezben néha azzal szórakoztunk, hogy a járdára festettünk képeket, amik egy bizonyos perspektívából álltak csak össze teljesen – mesélte Brush, miközben magabiztosan irányítva meghúzott egy négy lábnyi, ránézésre tökéletes egyenest. - Ha felkarcolunk pár segédvonalat, nem hiszem, hogy néhány milliméternél többet tévednék.

Ráadásul nem is ceruzával vagy festékkel dolgozott, amihez eddig szokhatott, hanem homokkal, amit pici, rövid fémcsövekből szórtak ki a megfelelő helyre. Ideális anyag volt évszázados tartósságú rúnák készítéséhez, persze miután összeforrasztották az apró szemeket az alattuk lévő sziklával. És tökéletes volt az időjárás is a művelethez, bár azért a biztonság kedvéért felállítottak néhány fűzfavesszőből font szélfogó ernyőt, de eddig nem volt rájuk szükség.

Így, hogy a munka fizikai részét rábízhatták a fiúra, csak a tervezés maradt rájuk, amit ketten bőven időben el tudtak végezni Webfold bácsival, még úgy is, hogy a papíron halványan rögzíteniük kellett néhány olyan vonalat is, ami csak Brush tájékozódását segítette, de egyébként rúnamágiában képzettek számára teljesen egyértelműek voltak. Felváltva dolgoztak rajta: a vázat és a konstans elemeket Fliss rajzolta fel nagy gonddal, hiszen ez a munka inasként a kötelességei közé tartozott, és bár cseppet sem élvezte, szégyellte volna magát, ha öreg mesterére kell hagynia. Ezután átadta a terepet Webfold bácsinak, aki nagyokat hümmögve, néha hátrahajolva és a szemüvege fölött ellenőrizve a részleteket nekilátott felróni a statikus és dinamikus materiális térelméleti rúnákat. Fliss teljesen megbabonázva figyelte, és próbálta összevetni a saját tudásával a rajzolatokat. Az alatt a két-három óra alatt, amíg Webfold bácsi dolgozott, többet tanult, mint az egyetemen egy hónap alatt – nem győzött mentális jegyzeteket készíteni azokról a dolgokról, amikre majd később rá kell kérdeznie.

Mikor a materiális jelekkel végeztek, volt alkalmuk pihenni egy kicsit, amíg Brush mindent pontosan, csak éppen hússzoros nagyítással lemásolt a kis homokszórókkal – ez olyan jól ment neki, hogy Fliss legfeljebb néhány segédvonal bekarcolásával segítette, és közben bőven volt ideje elgondolkozni újra azon, hogy miért is kell Viviába egy fókuszált idézőkört készíteniük, és miért két nappal a határidő előtt szólnak nekik erről egyáltalán. A polgármester, Barley Grass éppen elég titkolózó volt, de a zavart arckifejezéséből azt a következtetést levonhatták, hogy náluk sokkal többet ő sem tud. Ennyire erős idézőkör legközelebb talán El Pintoban akadt, na meg San Palominoban több is, például az, aminek segítségével ők is kijutottak a sivatag közepéről. Viviához hasonló álmos kisvárosban hasonló hatalmú mágikus eszköz létezéséről Fliss nem tudott. De ha már azt kérték, hogy dobjanak össze egyet, akkor mindenképpen olyanra akarták alkotni, ami kibírja majd az idő vasfogát néhány száz évig, hiszen ki tudja, mikor lesznek képesek újra ilyen erőforrásokat megkaparintani, és egyébként is, bármikor jól jöhet még (Fliss például különösen örült neki, hogy végre lehetősége lesz szinte bárhonnan egyszerűen hazautaznia).

Egy napjuk ráment, mire a megfelelő helyet megtalálták és előkészítették. Körültekintően kellett eljárniuk, hiszen rövid volt az idő, nem ellensúlyozhatták volna megfelelően például a főtér hátrányait, ahova eredetileg a polgármester szerette volna készíttetni az idézőkört. Végül egy kis, sziklás területre esett a választásuk Vivia nyugati oldalában, ami elég forgalmas és ismert volt két út kereszteződésében, viszont jellemzően ritkán használtak a környéken mágiát. Húsz unikornist kaptak a polgármestertől a munkákra, mindannyian egyszerű, mágiában képzetlen lakói voltak a városkának, és eleve órákba került, mire annyira sikerült levetkőzniük a gyanakvásukat, bizalmatlanságukat és ijedtségüket, hogy Fliss a szinkronizációjukkal egyáltalán megpróbálkozzon. Végül tizenkettőt sikerült magára hangolnia - ami jóval rosszabb átlag, mint amikkel az egyetemen dolgoztak, de elviselhető volt -, és közülük is ketten rögtön kidőltek, amikor a mágikus erejüket megnyitotta. Az egész mindössze néhány másodpercig tartott, és nagyjából feleolyan intenzívre sikerült, mint szerette volna, de a sziklák szélén így is átformált egy jó hússzor húsz lábnyi területet tökéletesen simára és laposra, pont, mint az idézőkör alapjának szükséges.

Mindez tegnap történt, és annyira kimerültek tőle, hogy semmiképp nem folytathatták már az előkészületeket. Ezért keltek ma a hajnal első sugaraira, és dolgoztak szünet nélkül, míg az árnyékaik a délhez közeledve megrövidültek. Fliss szíve szerint a materiális rúnák transzmutálása után simán pihent volna egy napot, hogy a tompaságot kiverje a fejéből, de nem tehették meg, délutánra el kellett készülniük. Ezért hozta Webfold bácsi a „teáját”, ami csodálatos módon visszaadta elméjének a szükséges élességet ahhoz, hogy újra varázsolhasson. Valamikor tizenegy óra körül feltűnt Barley Grass is, hogy ellenőrizze az előrehaladásukat, egy picit csendben dülöngéljen egyik lábáról a másikra aggodalmának kifejezéseként, és biztosítsa őket afelől, hogy ha bármire szükségük van, rögtön megkapják, csak legyenek kész időre. Flisst idegesítette a kibicelés, de szerencséjére a polgármester hamarabb elment, minthogy tényleg begurult volna. Nem szeretett befolyásos pónikkal rosszban lenni, mindig ő húzta a rövidebbet.

Legjobb tudása szerint vázolta fel a papírra a mágikus térelméleti rúnákat, amíg Webfold bácsi a derekát pihentette. Ez a rész Fliss specialitásai közé tartozott, és talán kicsit nagyképűen, de úgy gondolta, kevesen tudták volna nála jobban megtervezni őket. Még azt is figyelembe vette, milyen lenyomatot hagy majd Brush a homokszórással, és mit fog majd okozni a transzmutáció addig, amíg az egész mágikus tér rögzül, hogy a fókusz tökéletes legyen. Utolsó simításként pedig Webfold bácsival együtt megalkották azokat az apró torzításokat, zsákutcákat, gátakat, csapdákat és speciális hangolásokat, amiket a San Palomino Térmágia Kódex megkövetelt. Ezek gondoskodtak róla, hogy csak Equestria képzett egyszarvúi használhassák az idézőkört, megakadályozva a Viviába jutást mindenféle hívatlan evilági és túlvilági lénynek, ami egyébként magától nem lett volna rá képes, hogy nyers erőből kaput nyisson ide.

És most pedig teázgatott, amíg Brush rajzolt. Nem volt sok hátra sem a csészében lévő folyadékból, sem a rúnákból, és körülbelül öt perc múlva a fiú felemelkedett eddigi görnyedt, koncentráló tartásából, maga mellé levitálta a pici homokszóró csövet, kiropogtatta a derekát, megmozgatta elgémberedett vállait, és végzett néhány fejkörzést.

- No, hát akkó' mögyök, szólok Barleynak, hogy kűdje az egyszarvúkat – kelt fel recsegő térdekkel Webfold bácsi a pokrócáról, ahonnan eddig figyelte a rajzolat elkészültét.

Fliss felhajtotta a maradék két csöpp italt, ő is felegyenesedett, és kritikus szemmel újra végigfutott a rúnákon. Nem mintha nem szólt – mit szólt, üvöltött - volna abban a pillanatban, ha Brush hibázik, de erre egyáltalán nem volt szükség. Egy percre lehunyta a szemeit és koncentrált, majd megnyugodva állapította meg, hogy Brush ügyködése nem bolygatta meg a kelleténél jobban a környéken a mágikus teret.

- Ez lesz életem első rúnarajza, ami működik is... Már ha valóban működni fog – eredt meg a fiú nyelve a hosszú, elmélyült koncentrálás után. - El se hiszem, egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amilyenre számítottam. Igaz, semmit nem értek abból, amit csináltam – nevetett, és megvakarta a sörényét.

- Lefogadhatod, hogy működni fog – vágta rá Fliss, és csak utána esett le neki, hogy a fiú jó eséllyel nem az ő képességeiben kételkedett, hanem inkább a sajátjaiban. - Igazából az idézőköröknél nem számít, ki vési fel őket. Gondolhatod, az egyszarvúk egyébként sem túl jók a véső és a kalapács használatában. Sokkal fontosabb, hogy pontosan milyen rúnákat használsz.

- Egyébként kérdezni is akartam... - merengett el Brush a homlokát ráncolva. - Nem lett volna jobb, ha valami vésővel dolgozunk? Sohasem láttam még olyan rúnákat, amik így kiemelkednek a felületből...

- Szerinted végzünk időben, ha elkezdjük vésni ezt a sziklát? - Fliss fújt egyet, majd leült, és vett egy nagy levegőt. - Persze úgy lett volna tökéletes a kör, ha egyáltalán nem használunk semmi mágiát az elkészítéséhez, végül is egy pókhálót sem tudnál a földhöz rögzíteni mondjuk szélviharban. De a nagy idézőkörök, mint például amit San Palominoban láttál, mind hónapokon át készültek, annyi időnk pedig nekünk nem volt. Ne aggódj, Webfold bácsi sem ma jött le a falvédőről, és én sem hiába foglalkozok elméleti mágiával kiskorom óta. Már most érzem, ahogy rezonál a mágikus térben, pedig még óriási veszteségek vannak benne a homokszemek közötti apró rések miatt. Amikor elkészül, egy tehetségesebb csikó simán térkaput nyit majd rá akár Canterlotból is, az tuti! Az meg, hogy kiemelkedik a sziklából, legfeljebb a kopás szempontjából jelent hátrányt, a jelek ritmusa attól még ugyanaz marad. Majd kitalálunk valamit, nem is tudom, ha rajtam múlna, talán kiönteném üveggel, annyira szép, nem? Lehet olyat egyáltalán? De amúgy meglepődnék, ha elég nagy forgalma lenne ahhoz, hogy igazán lekopjon.

Fliss annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Brush nem reagált semmit a kérdéseire. Szinte ahogy kimondta, már érezte, hogy az üveg nem lenne jó ötlet, mert túl könnyen karcolódik. Egyszer, még az egyetemen olvasott valami olyasmit, hogy sziklába vésett rúnákat a régmúlt unikornisai néha ezüsttel töltöttek fel, félig azért, hogy a gazdagságukat csillogtassák, de azért is, mert úgy tartósabbak lehettek. Talán hasonlót valami egyszerűbb fémmel ő is meg tudna oldani.

- Komolyan, tényleg szép – hümmögte elgondolkodva Brush. - Vagyis nem is ez a jó szó rá, valahogy olyan nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában, mintha megváltoztatta volna a teret. Egyszerre baljós és fenséges...

- Rezonál, mondom! - mosolygott Fliss. - Ha fogékony vagy az ilyesmire, rendesen borsózni fog a hátad tőle, amikor elkészül.

- Mit gondolsz, lerajzolhatnám magamnak, csak hogy emlékezzek rá és ihletet merítsek majd belőle? Lehet baj abból? Nem szeretném, ha bárki beteleportálna a szobámba, csak mert kint felejtem az asztalon.

Fliss ezen egy rövid ideig gondolkodott, majd elhúzta a száját és megvakarta a fülét.

- Belőled kinézem, hogy képes lennél veszélyes pontossággal lemásolni. De attól nem kell félned, hogy bárki kaput nyitna rá, ezek a rúnák néhány lábbal arrébb már semmit sem jelentenek. A Térmágia Kódex viszont tiltja másolat készítését térkapukról, szerintem legfeljebb elővigyázatosságból, de nekünk is el kell majd égessük a vázlatainkat. Szóval légyszi ne másold le anélkül, hogy jelentősen belenyúlnál.

Brush előlevitálta a táskájából a rajztömbjét és a grafitrudait, majd kényelmesen letelepedett Fliss közelében, a szerszámos láda mellett. Hosszasan meghúzta a kulacsát, mint aki kiszáradt a nagy munkában, figyelmesen áttanulmányozta még egyszer a rúnákat, és széles vonásokkal rajzolni kezdett.

- Csak egy vázlatra gondoltam... - mondta belemerülve a munkájába. – Sokan szeretik ezeket a misztikus dolgokat, jó mintákat tudnék belőle csinálni, akár a részleteiből is. Ráadásul olyasmit, ami igazinak is néz ki, nem úgy, mintha egy teljesen fogalmatlan valaki hasraütésre dobta volna össze. De persze a művészi szabadság jegyében valamennyit úgyis változtatnom kell rajta, például nézd, ezen az oldalán azok a szögletesebb jelek elütnek az egész harmóniájától…

Flissnek a nyelve hegyén volt valami csípős kioktatás arról, hogy hova tegye a fiú a teljesen fogalmatlan megjegyzéseit a jelek harmóniájáról, de elég volt egy másodpercre összeszednie az önuralmát. Brush megsejthette, hogy mi következik a szúrós pillantásából, vagy egyszerűen csak ismerte már a téma iránti szenvedélyét, és behúzott nyakkal mentegetőzni kezdett.

- Bocsánat, tudom, hogy merészelek ilyeneket mondani, amikor az idézőkör így tökéletes, ezt akartad a fejemhez vágni, ugye? Hát, komolyan sajnálom, hogy nem ehhez értek jobban, hanem holmi haszontalan művészetekhez, amekkora előleget a polgármesteretek tegnap kiperkált. Jól fog jönni, amikor beérek Canterlotba, talán még válogatni is tudok majd a szállások között, és nem kell a tömeggel nyomorognom.

- Ne hidd, hogy mi minden nap ennyit keresünk… - mondta Fliss merengve. Eszébe jutottak az állapotok, amikkel a San Palomino-i pályaudvaron találkoztak, mikor megpróbálták elkísérni Brusht, és felpakolni egy Canterlot felé induló vonatra. Tökéletesen esélytelen vállalkozás volt, a környék utcáinak minden szabad négyzetméterét ellepték azok a pónik, akik utazni szerettek volna, de nem fértek fel a mérhetetlen zsúfoltság miatt egyébként is teljesen kaotikus menetrenddel induló vonatokra. Elképzelni sem merte, hogy ha az a rengeteg póni mind Canterlotba tartott, akkor vajon ott mekkora lehet a tömeg. Egészen nyugtalanító volt, igyekezett nem sokat gondolni rá. – Szép is lenne. Félévente ha egyszer esik be ekkora munka. Könnyen lehet, hogy a fővárosban többet adnak majd a képeidért, mint amit mi Webfold bácsival összekaparunk. 

Brush abbahagyta a rajzolást, és komoly arccal Fliss felé fordult.

- Egyébként ha már úgyis ekkora divat lett az utazás, ti is megnézhetnétek magatoknak Canterlotot Silverberryvel. Én se unatkoznék az úton, meg egyébként is, valamiért úgy érzem, jó csapat vagyunk.

- Erre azalatt a néhány nap alatt jöttél rá, amióta ismerjük egymást? – kacagott Fliss. – Nem, nekünk ott semmi keresnivalónk nem lenne. Silverberrynek itt vannak a szülei és a farm, én meg egyszerűen éhen halnék ott, amennyire tele van tömve a hely mágiatudókkal. Így van jól, a mi képességeinkre itt van a legnagyobb szükség, a tieidet meg valószínűleg Canterlotban értékelik majd jobban. 

- Lehet, hogy igazad van… - vonta meg a vállát a fiú, és visszafordult a papírhoz és a grafitrúdjaihoz. – Azért bízom benne, nem haragszol, ha az ötletet majd felvetem Silverberrynek is. 

Fliss csak prüszkölt egyet és legyintett.

- Felőlem aztán megkérdezheted! De ne reménykedj benne nagyon, hogy majd veled megy.

- Tudom, teljesen hülyének nézel emiatt, de nem szívesen maradnék sokáig Viviában. Ne érts félre, a vendéglátással abszolút semmi bajom, meg úgy általában a hellyel se, takaros kis város. Csak tudod, nem szeretem fél gőzzel csinálni a dolgokat. Ha már egyszer elindultam, akkor megpróbálok még egy kicsit messzebbre eljutni. Talán Canterlotig sosem érek, de ez csak akkor derül ki, ha megpróbálom. Fogok egy kocsival errefelé járó jótét pónit, mint ahogy idáig is utaztunk, és stoppolok tovább, amíg lesz, aki elvisz.

A vendéglátás említésétől Fliss összerezzent, érezte, amint a vér megindul a füle felé. Hát igen, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy csődörök alszanak a nappalijában, és ez vezetett néhány kellemetlen pillanathoz az este során, mint például amikor mindenről teljesen megfeledkezve rányitott Brushra a vécében, vagy mikor már megint félrehallott hülyeségeket énekelgetett gyanútlanul a zuhany alatt, és erre csak akkor ébredt rá, amikor a fiú úgy nézett rá, mint egy őrültre, miután kijött. Ennyire összezárva még sosem élt másik pónival, folyamatosan sértve érezte a személyes zónáját. Kiskorában saját lakosztálya volt, San Palominoban saját villája (a szülei vagy a rokonok ritka, ám annál kellemetlenebb látogatásait leszámítva), így teljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy még ha látható darabot is kell áldoznia a keresetéből rá, Viviában sem fog összebútorozni senkivel. A házikó, amit bérelt, nem volt igazán nagy, sem drága, de akadt benne hely dolgozószobának, nappalinak, ebédlős konyhának és hálószobának, na meg egy minimális kertje is volt, gyönyörű rózsabokrokkal és kisebb virágokkal, amiket Silverberry gondozott puszta kedvességből, és ezért nem győzött neki hálálkodni.

De ugye Brushnak egy vasa sem volt, így egyértelműen nála vagy a barátnőjénél szállhatott csak meg, Silverberryék farmján pedig éltek már így is épp elegen a szüleivel, nagyszüleivel és a testvéreivel együtt, szóval a fiú legfeljebb a pajtában fért volna el. Annál pedig még mindig jobb volt egy kanapé. Egy-két napról volt mindössze szó egyébként is – tulajdonképpen Brush azt tervezte, már másnap továbbáll, de azért a pénzszerzés lehetőségét nem tudta kihagyni. Nem is csoda, úgy azért nagyságrendekkel könnyebb fuvart találnia, ha fizetni is tud majd érte.

Szóval minden józan megfontolás szerint színtiszta megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy a fiú holnap elmegy, és az élete visszatér a régi kerékvágásba… Ehelyett csak egy gombócot kapott a mellkasába. Keserűen elhúzta a száját, és a nyakát kinyújtva körbenézett, hogy nem közeleg-e már a város felől Webfold bácsi, vagy legalább az egyszarvúak, hogy befejezhessék végre a rúnák transzmutálását. Az erőltetett mágiahasználattal járó kimerültség és fejfájás nem hiányzott neki, de az ezer batka maradéka, amit a munkáért ígért Barley Grass, annál inkább. Négy hónappal előrébb lesz a törlesztéssel, mint eredetileg tervezte.

De nem, senki sem közeledett a város felől, csak az országúton zötyögött egy kopott, kora ellenére jól megpakolt automata szekér feléjük, őszülő de izmos, napszítta arcú, szája sarkában árpaszálat rágcsáló kocsissal a bakon, és legalább tíz rongyos potyautassal a platón, ahogy az manapság szokás volt. Fliss nem sok figyelmet szentelt nekik, helyette egy darabig szemezett az idézőkör vázlatait tartalmazó papírokkal, majd az egyik lap sarkát egy határozott mozdulattal letépte, és firkantott rá valamit. A sor végén megtorpant – saját szálkás, ugyanakkor légiesen kecses betűi túlzottan emlékeztették az anyja írására. Felemelte a cetlit, és odalevitálta Brush orra elé.

Brush hátrahőkölt, hunyorított, és végigmérte a papírdarabot.

- Kösz, de tényleg – mondta azután komoly arccal Fliss felé fordulva. - Írni fogok, amint megérkeztem valahova. Ha Canterlotig eljutok, biztos lesz saját terminálom és hálózati azonosítóm is végre.

- Ne tűnj el. Silverberry biztosan zokon venné.

A fiú egy lapos pillantást vetett rá, mielőtt visszatért volna a rajzához, de nem szólt semmit.

Nem messze az úton elcsattogott mellettük a szekér, csikorogva fékezett az útkereszteződésben. Még lassan gurulva befordult az Appleford felé, északra vezető útra, majd félrehúzódott, és egy nagy zökkenéssel megállt. Azok a pónik, akik nem akartak tovább utazni, leugráltak a platóról, és lelkesen hálálkodtak a bakon ülő csődörnek. Míg figyelte őket, Fliss lelki szemei előtt Brusht látta, ahogy felkéredzkedik a szekérre, majd a platóról visszafordulva szélesen integet Silverberrynek és neki. 

De ez csak holnap lesz... Erre a szekérre senki nem kuncsorogta fel magát Viviából, messziről úgy nézett ki, le is csak a helyi építész és kőműves, Ravine Rock és a családja szálltak, Fliss tippje szerint valamilyen rokonlátogatásból érkezve, meg még néhányan, akiknek a nevét nem tudta, de arcról ismerte őket. Illetve, ahogy a szemeit erőltetve sikerült megállapítania, nem mindegyiküket. A platóról a levegőbe röppent egy pici, homokszín pegazuscsikó, és néhány kört írt le, míg kísérője hangos, acélos csattanással leugrott a kövezetre. Porszürke útiköpenye fellebbent, alatta fém csillant.

Fliss a szemöldökét ráncolta, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az idegeneket. A köpenyes tétovázva, látható tanácstalansággal lépdelt Vivia felé, egyre inkább lemaradva Ravine Rockéktól. Mondott valamit a kis pegazusnak, mire az rövid feleselés után kecsesen leszállt társa hátára, és onnan lóbálta a lábait. Mikor közelebb értek, Fliss már a finom arcvonásaiból megállapíthatta, hogy az ismeretlen póni egy fiatal kanca volt, már-már valószerűtlenül világos, jégkék sörényét a vidékiekre egyáltalán nem jellemző módon hordta, egyik oldalt félhosszúra meghagyva, másik oldalt csíkosra felnyírva. San Palominoban Fliss talán észre sem veszi, mikor elsétál mellette, de itt annyira elütött a környezetétől, mint az ő platinum-berakásos sörénykeféje, amikor Silverberryék konyhájában felejtette. Ugyan ránézésre régóta úton lehetett, mert piszkos volt és borzas, a kiállása mégis energiát sugárzott, alacsony termete ellenére is emelt fejjel járt, mint az akadémián Fliss sokat látott gyakorlati tanárai. Ráadásul hosszú köpenye alatt rosszul álcázva mintha patától nyakig acélt viselt volna, valamilyen vértet, vagy... talán...

Fliss a homlokához emelte a patáját, hogy a szemeit leárnyékolja, és többet lásson a napsütésben, majd mint aki attól tart, az idegen eltűnik, ha leveszi róla a tekintetét, feltápászkodott, és elgémberedett lábaival botladozva, mintegy révületben indult meg a köpenyes kanca és a pegazus csikó felé. Néhány lépés megtétele után tétova üdvözlésre lendítette a patáját, és odakiáltott nekik.

- Hé, őőő, sziasztok! - mondta, miközben azon törte a fejét, hogy miként válthatna át a szokásos karót nyelt stílusáról a viviaiakra annyira jellemző vidéki vendégszeretetre, és egyre jobban sajnálta, hogy a barátnőjét a délelőttre elszólították a farm körüli teendői, és most nem lehet itt, hogy kisegítse.

Talán megnyerőbbre sikerült a mosolya, mint hitte volna, mert az idegenek, amint megpillantották, határozottan felé vették az irányt. Nagyon kellett vigyáznia rá, nehogy tátva maradt szájjal bámulja őket, ugyanis beigazolódott, amit már messzebbről is megsejtett: a kanca mellvértjén a nagyrészt lekopott szürkés-kékes álcafestés alatt a világosabb kerámia-fémkompozit anyagból krómberakásos rúnák tekeregtek elő halványan csillogva. 

- Helló – köszönt a köpenyes kanca, miközben a kis pegazus is integetett nekik a hátáról, majd megunva az egy helyben üldögélést, a magasba röppent. - Ti, gondolom, idevalósiak vagytok? A kocsis azt mondta, itt szálljunk le, ha Viviába igyekszünk. Jó helyen járunk?

Meglepően mély, selymes alt hangja volt, olyan, amit Fliss sokkal idősebb vagy méretesebb kancáktól várt volna.

- Az ott Vivia, teljes pompájában – intett a városka legközelebbi házai felé, erősen koncentrálva, hogy az idegen szemébe nézzen, és ne a páncéljára. - Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy idevalósiak lennénk, de igen, most itt lakunk.

- Hát, ez a mai nap legjobb híre, azt hiszem – mondta a kanca. Egy pillanatra mintha felhő suhant volna át a homlokán, de kisvártatva megrázta a fejét, és folytatta: - Eléggé kezdtük már unni a zötykölődést azon a kocsin. Nevetséges, hogy mennyire lehetetlen normális közlekedési eszközöket találni mostanában.

- Nekem mondod? - nevetett Fliss. - Ezek szerint messziről jöttetek? El Pintoból vagy San Palominoból? Nem sértésként mondom, de nem tűnsz igazi vidéki póninak.

A köpenyes kanca elhúzta a száját.

- Eszembe se jutott, hogy teljesen el tudjuk kerülni a feltűnést. És igen, nem tippeltél nagyon mellé, Barriada de Lunából jöttünk, ami...

- ...San Palomino külvárosa – fejezte be helyette a mondatot Fliss. - El sem hiszem, milyen kicsi a világ! Mi is pár napja érkeztünk San Palominoból. Kicsit ismerem a környékét, oda jártam az akadémiára. Én Fliss vagyok, aki ott rajzol a szikláknál pedig Brush Tail.

- Sziasztok – köszönt csak fél szemmel felnézve a papírja mögül a fiú.

Az idegen nekikoccantotta páncélozott patáját Flissének.

- Örvendek – mondta. - A nevem Veil, a kis barátom pedig, aki nem tud egy másodpercre se csomót kötni a szárnyaira, Chase.

- Azta, milyen baró kacskaringós vonalak! - kiáltotta valahonnan a magasból a pegazus csikó köszönés helyett, miközben spirálvonalban lejjebb ereszkedett.

- Nana, csak óvatosan! - szólt rá Brush, és lerakta a rajzeszközeit. - Ha még jobban összekuszálod azokat a vonalakat, biztos lehetsz benne, hogy Fliss tényleg csomót köt a szárnyaidra.

Chase azonnal vitorlázásra váltott, és távolabb siklott az idézőkörtől. - Bocsi, fentről nem látszott, hogy homokból van. Mi ez amúgy?

- Egy idézőkör – magyarázott Fliss, miközben lassan visszafele sétáltak a páncélos kancával. - Tudod, az egyszarvúak ezeket használják arra, hogy térkapukat nyissanak, amikkel egészen messzire lehet teleportálni. Most rajzoltuk, és még nincs teljesen kész. Nemsoká véglegesítjük, akkor majd a homok eggyé válik az alatta lévő sziklával. Ha gondolod, megnézheted, persze csak ha nem röpködsz körülötte. Nagyon érdekes lesz... már ha érdekelnek egyáltalán a varázslatok.

- Térkapu?! - torpant meg Veil. - Hála legyen a magasságosnak! Most csináltátok? Ugye azért, hogy mindenkit elvigyetek innen?!

Fliss először meghökkent a kanca reakcióján, de rögtön eszébe jutott, hogy gyakorlatilag fogalma sincs, mi célból is kellett ilyen sürgősen idézőkört készíteniük.

- Hát... nem vagyok biztos benne – mondta elgondolkodva. - Barley Grass, a polgármester rendelte meg, és egy olyan összeget mondott mellé, hogy elfelejtettük megkérdezni, mire kell neki. Én eddig úgy gondoltam, hogy valami fontos vendégeket vár, talán Canterlotból, de ez persze csak feltételezés. De mondd, miért is kellene bárkit elvinni innen?

A páncélos kanca összeszorított, fehér ajkakkal hallgatott. - Beszélnem kellene a polgármesterrel – mondta vékony hangon hosszú szünet után.

- Ennek nincs sok akadálya szerintem – mondta Fliss. - Sőt, az a legegyszerűbb, ha megvárod itt, ugyanis neki fogjuk átadni az idézőkört. Ahogy látom, már csak legfeljebb egy fél óra, és készen is vagyunk vele.

Ez utóbbi optimizmust azért engedte meg magának, mert Vivia felől éppen ebben a másodpercben pillantotta meg a közeledő unikornisokat, akikért Webfold bácsi indult. Fliss néhányukat futólag ismerte már régebbről, mint például Twinkie-t és Mistletoe-t, akik a viviai szabászaton dolgoztak. A többiekkel csak tegnap került szorosabb kapcsolatba, amikor a varázserejüket az irányítása alá vonta. Most csak hatan jöttek el, ami szánalmasan kevés volt, főleg, hogy egyikük sem rendelkezett jelentősebb erővel, és már fáradtak is voltak. Viszont ennek ellenére lelkesnek tűntek, és talán egy kicsit büszkének is, amiért olyan varázslatokat vihetnek véghez, amikkel nem sok unikornis dicsekedhet. Fliss saját tapasztalatából jól tudta, mennyit segít a pozitív hozzáállás, és biztosra vette, a végső transzmutálásra elegen lesznek így is.

- Elnézést, ha megbocsátasz egy picit, nem számítottam rá, hogy csak heten leszünk, és újra kell osztanom a kört – mondta Veilnek, csapongó gondolatai közepette alig törődve vele, mennyit érthet a kanca az elhangzottakból. - Nézd, ott, a fűben, Brush mellett le tudtok pihenni egy kicsit addig, amíg ezzel végzünk.

Megragadta Veil páncélos lábát, és igyekezett magával húzni, nem sok sikerrel, ugyanis a rengeteg fémtől nagyon nehéz volt. Szerencsére Veil nem ellenkezett, és kisvártatva elindult utána.

- Ne hagyd őket lelépni – súgta oda a fiúnak, amikor elsétált mellette, és jelentőségteljesen a szemébe nézett. Brush még egy másodpercig értetlenül állt, utána világosság gyúlt az arcán.

- Ó! Oké – motyogta Brush, kicsit összébb pakolta a rajzeszközeit, és széles mosollyal az idegenek felé fordult. - Gyertek, itt nyugodtan pihenhettek az árnyékban. Van friss vizünk is, még hideg. Fogadjunk, hogy szomjasak vagytok.

Fliss eközben a szerszámosládához lépett, csillogó levitációba fogta a ceruzáját, és firkantott pár számítást az egyik papírja sarkába. Felkapta a kis gurulós távolságmérőt, és ügyelve a pontosságra elkészítette az idézőkör körül a hetes osztást. Persze talán felállhattak volna találomra is, hiszen nem sokat fog számítani, ha egy-két millimétert tévednek, de úgy volt vele, hogy akkor már csinálják rendesen és precízen. Krétával húzott egy-egy fehér vonalat a végükön kis háromszöggel minden egyszarvú helyére, és eközben igyekezett eltüntetni az előző osztásokat. Amíg ezzel foglalatoskodott, az egyszarvúk is megérkeztek, és most egymással halkan beszélgetve várták, mikor lesz rájuk szükség.

- Remélem, ez a mostani nem lesz olyan nehéz, mint a tegnapi volt – mondta halkan egyikük, akiről Fliss azt tippelte, Twinkie mamája. - Este a fakanalat is alig bírtam felemelni. Szerencsére reggel kivettem a maradék tésztát a fagyasztóból, úgyhogy a vacsoránk akkor is meglesz, ha a saját patámmal kell beraknom a sütőbe.

- Én örülök neki, hogy segíthetek Flissnek – felelte a mellette álló fiatalabb, szemüveges póni. - Rúnák, meg együtt varázsolás, tisztára, mint a könyvekben. Tök jó lenne, ha erről is szólna majd valamikor egy történet, még ha egészen nyúlfarknyi is.

- Ha más nem, majd mi kitalálunk egyet – bökte oldalba Twinkie egy kacsintással. - Különben is, az idézőkör nem tűnik el holnapra. Még az unokáinknak is mesélni fogjuk, hogy ezt mi csináltuk!

- Köszi, hogy eljöttetek! - fordult feléjük Fliss, amikor végzett az előkészületekkel. A pónik elhallgattak, és hamarosan hat szempár szegeződött rá, amitől kicsit lámpalázas lett, és majdnem elfelejtette, hogy mit is akart mondani. - Szóval, ez az utolsó közös varázslatunk, és el is készültünk az idézőkörrel. Tudom, hogy fáradtak vagytok, én is az vagyok, de most sem lesz semmivel sem nehezebb dolgunk, mint a legutóbb. Ha elhelyezkedtetek körben az osztásoknál, akkor gyorsan túl is esünk rajta.

Míg mindenki halkan beszélgetve megkereste a saját vonalkáját, Fliss azon töprengett, hogy minden jel szerint akarata ellenére sikerült hazudnia a többieknek, ugyanis ő egyáltalán nem volt fáradt. Tökéletes élességgel érzékelte maga körül a mágikus teret, sosem érezte még ennyire ébernek magát, még több napnyi pihenés után sem. Biztosan Webfold bácsi különös teája tehetett róla. Ha végeztek a dolgukkal mára, nem fogja elfelejteni elkérni a receptjét.

- Kész? - kérdezte, amikor mindenki elhelyezkedett.

Az egyszarvúak bólintottak. Fliss lehunyta két fizikai szemét, és felnyitotta a harmadik, mágikusat. Kinyúlt a többiek felé, sorra megérintette őket, ők pedig már összeszokott csapatként adták át neki az erejüket. Eleinte mintha langyos, szénsavas forrásba merült volna alá, úgy csiklandozta az áramló energia, de hamarosan az érzés sokkal forróbbá és szúrósabbá vált, már-már kellemetlenné. Ám ő sem először egyesítette mások erejét, ráadásul az intenzitás csak a töredéke volt a tegnapinak, amikor még mindannyian frissek voltak. Erősen koncentrált, és az akarata alatt engedelmesen meghajlott a mágikus folyam. Mintázatba rendezte, és a középen elterülő sziklalapra és a rajta felpúpozott homokszemekre irányította.

A homok és alatta a kő izzani kezdett. Ha nem látta volna a mágikus térben, akkor is érezte a hőséget az arcbőrén. Óvatosan, szinte szeretettel ölelte át a rúnákat, nehogy elveszítsék az alakjukat, és simogató érintésével kizavarta a belsejükből a beszorult levegőbuborékokat. Nem kapkodott, hogy az eredmény tökéletes legyen. Mielőtt ezzel a fázissal végzett volna, a mágiafolyam megrázkódott és hullámot vetett. Valahol a távoli fizikai világban egy test a sziklákra rogyott.

Maradtak még elegen. Megkezdte az általa ismert egyik legbonyolultabb varázslatot, a permanens parciális transzmutációt. A hangtalan mágikus parancsnak engedelmeskedve a szikla lassan magába fogadta testvérét, a kvarcot. Ahol eddig kő volt és homok, ott most egy sokkal homogénebb ásvány kezdett el kialakulni, mintha csak az évezredek erózióját tenné éppen meg nem történtté. Ugyanakkor halk, de egyre erősödő, remegésnek induló, de hamarosan duruzsolásba váltó rezonanciával életre kelt az idézőkör. Érezhető kattanásokkal aktiválták magukat a védőrúnák, mágikus falak emelkedtek, és az egész közepén tündöklő fénnyel ragyogó fárosz bontakozott ki nyíló virágként eddigi álmából. Tökéletesebb volt, mint bármi, amit Fliss életében látott, a szépségétől könnyek szöktek a szemébe. Ereje utolsó foszlányaival az anyagban visszamaradt hőenergiát igyekezett szétoszlatni maga körül a levegőben langyos fuvallatokat támasztva, ám mielőtt még befejezhette volna, kiszaladtak alóla a lábai, és fájdalmas puffanással elterült a földön.

Valaki felemelte, és hűvösebb helyre húzta. Kellemes, hideg vizes kendőt érzett az arcán.

- Jól... jól vagyok – motyogta nehezen forgó nyelvvel. A feje még kótyagos volt kicsit, de érezte, ahogy a testi ereje szép fokozatosan visszatér. Egyedül a varázsereje helyén érzett mély, mardosó ürességet. A fülében egy pegazuscsikó távoli kurjantásai visszhangoztak, ahogy pörögve igyekezett meglovagolni a sziklák fölött örvénylő termált.

- Hallod, és igazad volt! - mondta Brush. A hangja mintha egy kút mélyéről érkezett volna. - Ehhez képest a San Palomino-i legfeljebb egy gyerekrajz.

Fliss botladozva, a páncélos kanca hathatós közreműködésével a lábaira kászálódott. Körülötte feküdt a másik hat unikornis is. Ők még láthatólag nem voltak olyan állapotban, hogy felkeljenek, csak a nyakukat nyújtogatták. Az idézőkör mellettük vadonatúj volt, sötéten csillogott és halkan búgott.

- Azért... azért érzed így, mert az már régi – mondta a fiúnak. - Néhány száz évente ráfér ezekre egy újrahangolás.

Igen, ha valaki törődik majd vele akkor is, amikor ők már nem lesznek itt, újravésik ezt az idézőkört is, és minél többször egyengetik simára a sziklát alatta, annál jobban hasonlítani fog majd a Térmágia Kar épületében találhatóra, ami most egy szabályos, kör alakú mélyedésben helyezkedett el, nagyjából öt lépcsőfok alján. De miért is akarna bárki ennyi energiát pazarolni egy ilyen kisvárosi idézőkörre?

- Ez mán igen! - hallotta a közelből Webfold bácsi hangját. - Igazán szép munka vót, Felicity kisasszony.

Meglepetésében túl hirtelen mozdította a fejét a hang irányába, és ettől megszédült, újra bele kellett kapaszkodnia a páncélos kanca vállába. Meg kellett hagyni, ahhoz képest, hogy Flissnél vagy két fejjel volt alacsonyabb, meg sem rezzent a súlya alatt. 

Amikor elkezdte a varázslatot, még híre-hamva sem volt öreg mesterének, és most mégis ott álltak Barley Grassal együtt néhány lépésnyire, a fűzfavessző szélfogók túloldalán. Ezek szerint néhány perc kiesett az emlékezetéből úgy, hogy észre sem vette.

- Kész van? Működni fog? - kérdezte idegesen a polgármester. - Elég kellemetlen lenne, ha nem, ugyanis mostanában fog lejárni az utolsó határidő is. Már elküldtem az üzenetet is, ahogy tanácsolta, Webfold úr.

- Nyugodjon mög, fiam – hunyorgott vidáman Webfold bácsi. - Mán hogy a viharba' ne műkönne! Canterlottú délre nincs még egy ehhön fogható.

Fliss fülei csöngtek, látómezejét apró fekete pontok özönlötték el. Gyorsan leült a földre, mielőtt újra összeroskadt volna. Jobban megviselte a mágia, mint azt hitte volna. A patájába temette az arcát, és próbált arra összpontosítani, hogy az eszméleténél maradjon. Szerencséjére Brush figyelte őt, és már nyújtotta is felé a kulacs hideg vizet. Töltött belőle egy kicsit a patájára, és megnedvesítette vele a homlokát, majd a tarkóját is. A hideg valamennyire jót tett, tisztulni kezdett tőle a feje.

- Jól vagy? - kérdezte tőle aggódva Veil.

- Meg... Azt hiszem, megmaradok... - felelte rekedten. - Csak egy kicsit túlvállaltam magam, de holnapra kutya bajom.

Hallotta, hogy mögötte Webfold bácsi és Barley Grass az anyagiakat rendezik éppen, majd nemsoká tápászkodni kezdtek mellette az unikornisok is. Nem akart ő sem szégyenben maradni, egy minimális pihenőt engedélyezett még magának, utána újra a lábaira kászálódott. Most egy enyhe hányingert leszámítva sokkal jobban ment. Még egy kedvesnek szánt mosolyra is futotta tőle, miközben a többiek elköszöntek.

- Mit gondolsz, Fliss, jutalomból elviszel minket egy körre? - kérdezte tőle Twinkie egy huncut mosollyal, míg a többi egyszarvú utoljára körbesétálta az alkotásukat. - Ezer éve nem jártam San Palominoban, Canterlotban meg még soha életemben.

- Ugyan, kedvesem, Felicity kisasszony a varázslataiból él! Nem gondolod, hogy majd arra pazarolja el őket, hogy téged reptessen szerte Equestriában? - korholta Twinkie-t a mamája. - Legyen elég az a rengeteg batka, amit Barleytól kapunk.

Fliss kedvesen megragadta Twinkie patáját. Úgy érezte, bár egy egész világ választja el őket attól, hogy legjobb barátok legyenek, mégis a szinkronizált mágiahasználat sorozata közelebb hozta egymáshoz mindegyiküket, mintha csak közös táborozásból tértek volna éppen haza.

- De szívesen elviszlek, meg a többieket is – felelte. - Ha nem is azonnal, és talán nem is holnap... Ki kell pihennem még magam, meg azt hiszem, Canterlot odafele nekem több ugrás is lenne.

- Szavadon foglak! - nevetett Twinkie, és a többiek után szaladt.

Fliss még legalább egy percig kábán nézett utánuk, ahogy Vivia felé sétáltak beszélgetve, és lassan eltűntek az első házak takarásában. Mikor visszafordult Webfold bácsit keresve a tekintetével, teljesen úgy érezte, valamiről megfeledkezett. A feje üres volt és tompa.

- Ő a polgármester? - kérdezte tőle halkan Veil.

Fliss arrafelé fordult, amerre Veil mutatott a tekintetével.

- Igen. Menj nyugodtan, beszélj vele. Majd Brush elkap, ha megint összeesnék.

- Ja, bízd csak ide – mondta a fiú, és közelebb is lépett hozzájuk, hogy készenlétben legyen.

Fliss a páncélos kancát figyelte, ahogy tesz néhány bátortalan lépést arrafelé, ahol Barley Grass Webfold bácsival beszélgetett. Most egyáltalán nem tűnt annyira magabiztosnak, mint az elmúlt percekben.

- Polgármester úr? - szólította meg Barleyt, és egy picit mintha remegett volna a hangja.

- Igen, kisasszony? - fordult felé Barley visszafogott ingerültséggel. - Őn kicsoda? A báró úrral van?

- Tessék...? Nem! - rázta a fejét a kanca. - Nem ismerek semmilyen báró urat. A nevem Frosted Veil. Váltanom kellene önnel néhány szót...

A polgármester felemelt orral igyekezett elhessegetni a kancát, mint valami kellemetlen szagot.

- Kérem, kérem! Ne most. Biztosan látja, hogy szörnyen elfoglalt vagyok. Ha holnap délelőtt felkeres a városházán, talán tudok önre szakítani néhány percet a zsúfolt napirendemben. De természetesen az lenne a legideálisabb, ha egy időpontot beszélne meg előtte a titkárnőmmel...

Fliss enyhe ámulattal figyelte, ahogy az apró páncélos kanca eddigi világos arcszíne vörösebb árnyalatot ölt, amint kezdett méregbe gurulni. Nem hibáztatta érte, Barley képes volt a legrosszabbat kihozni mindenkiből, akinek nem volt türelme a bürokráciához.

- Uram, azt hiszem, rosszul fogalmaztam – mondta erős, de egyelőre udvarias hangon Veil. - Beszélnünk kell, márpedig most azonnal. Annak örültem volna a legjobban, ha négyszemközt tudjuk ezt elintézni, de elhiheti nekem, hogy ha kell...

Sohasem derül már ki, mi lett volna a fenyegetés vége, ugyanis mielőtt még a páncélos kanca befejezte volna a mondanivalóját, Fliss jókora morajlást érzett a mágikus térben, amitől az összes szőr felállt a tarkóján. Ugyanekkor tompa pattanás és szikraeső társaságában egy fényes egyenes jelent meg az idézőkörön, majd rohamosan tágulni kezdett, és hamarosan méretes, kékes fénnyel izzó téglalappá szélesedett. A térkapuból nagyjából tíz, erősen felpáncélozott és fegyverkezett póni sietett elő, máris félkör formációt felvéve az idézőkörnél. Őket egy igen előkelő ruházatú és külsejű, öreg, ősz sörényű unikornis kanca követte, a szarva még mindig vakítóan izzott.

Fliss egy pillantással meggyőződött róla, hogy a körülötte állók legalább annyira megdöbbentek a jeleneten, mint ő. Talán Barley Grasstól várta volna el leginkább, hogy megőrizze a lélekjelenlétét, hiszen minden jel szerint az ő vendégei érkeztek meg, de a polgármester csak leesett állal bámult, igen hasonló ábrázattal, mint a Veil hátáról bámészkodó pegazus csikó. Egyedül az öreg Webfold bácsi döntött úgy, ez az ideális alkalom arra, hogy megtömje a pipáját. Ám ami ezután érkezett, még őt is hunyorgásra és egy kacskaringós káromkodás elindítására sarkallta.

A térkapuban egy hatalmas, görnyedt jelenés tűnt fel, és miután átért, lassan felegyenesedett. Vagy kétszer akkora lehetett, mint egy póni, óriási, fekete szárnyai voltak, éles, görbe csőre és sárgán ragyogó szemei. Fliss agya egy másodpercre teljesen leblokkolt, meg mert volna esküdni rá, hogy valamit sikerült elrontaniuk az idézőkör védőrúnáiban, és most egy túlvilági lény jelent meg előttük, aki valamilyen módon utat talált Equestriába. Csak ahogy a teremtmény ruganyos léptekkel arrébbsétált, akkor ébredt rá, hogy minden valószínűség szerint amit lát, az egy griff. Különös, idegen ruházatot, és széles karimájú kalapot viselt, nyakát barbár, csontokat formázó ékszerek díszítették, a hátán egy kétszer akkora puskát hordott, mint ő maga. Fél tucat társa követte, akik nem voltak olyan termetesek, mint az első, de mégis hasonlóan ijesztőek: kiismerhetetlen arckifejezésük csak tetézte a kulturális különbségeket, tollazatuk és ruházatuk változatos színekben pompázott. Párokban érkeztek, nagyon nehéznek tűnő ládákat cipeltek magukkal. Még mielőtt ideje lett volna alaposabban megnézni őket, a fekete szárnyú griff egy intésére az egész társaság sietősen eltűnt a Viviától északra húzódó dombok felé.

A griffeket még nagyjából két tucat egyenruhás póni követte, ők jóval szerényebb felszerelést viseltek, mint az eddigiek, de még így is jobban fel voltak fegyverkezve, mint bárki, akivel Fliss a San Palomino Katonai Akadémián találkozott, pedig azért látott egyet-s-mást a gyakorlatokon.

Az öreg unikornis megszüntette a varázslatot, a térkapu bezárult. Az elsők között érkező pónik felcsapták a sisakjukat, leeresztették a fegyvereiket, és lazább alakzatot vettek fel. Egyikükhöz, egy mélyvörös szőrű, vastag nyakú sebhelyes pónihoz sietett oda Barley Grass, és feltűnően megszeppent makogásba kezdett.

- Sir... Sir Crimson! Micsoda megtiszteltetés! Üdv... üdvözöljük önöket szerény városunkban, Viviában! Barley Grass vagyok, a... a polgármester. Miben lehetek a szolgálatukra?

A Sir Crimson névű lovag és a mellette álló, fekete sörényű társa messziről nagyon ismerős volt Flissnek, de hiába erőltette az emlékezetét, nem tudta megfejteni, hol is látta őket. Azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy az akadémián futhattak össze. Lehet, hogy az egyik gyakorlaton? Kicsit sajnálta, hogy általában kevés figyelmet szentelt a földpóniknak.

Még mielőtt a lovag felelhetett volna Barley kérdésére, Veil is előlépett a polgármester mellől, kihúzta magát, és felcsapta a fejét.

- Lovag úr! A sárkányok miatt jöttek, ugye?

Nagyobb hatást akkor sem érhetett volna el, ha bejelenti, hogy másnap vége a világnak. A térkapun át érkező csapat miatt egyébként is teljesen megdöbbent pónik most leesett állal bámultak, Webfold bácsinak megállt a pipa a patájában félúton a szája felé. Fliss tökéletesen értette azt, amit a kanca mondott, de annyira nem volt köze semmihez a dolgok közül, amik a fejében keringtek, hogy hirtelen egyáltalán nem tudta hova tenni – ahogy azt a természetességet sem, amivel Veil beszélt.

A lovag mindössze az egyik szemöldökét vonta néhány szőrszálnyival feljebb.

- Maga kicsoda? - kérdezte dörgő hangon.

Veil keserű mosollyal a szája szegletében közelebb lépett a lovaghoz.

- Ezek szerint jól gondoltam! Remélem, a várost kiürítik előtte! Pontosan tisztában vagyok vele, mennyire veszélyes az, amire készülnek, és remélem, nem akarja, hogy Vivia is Cinnamon Creek sorsára jusson.

- Álljon vigyázzba, ha hozzám beszél, őrnagy! - kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon Sir Crimson anélkül, hogy az arca bármilyen érzelmet mutatott volna. - Mit képzel, ki maga, hogy engem von kérdőre?! Nagyon megütheti a bokáját, ha jelentem a felettesének a stílusát! Azt hiszi, nem ismerem Dusk ezredest az északi határvadászoktól? Azonnal mutassa a parancsait!

A páncélos kanca feltűnően sokat veszített a magabiztosságából, a fülei lecsapódtak, egy fél lépést tett hátra, és mintha egy egészen picit össze is ment volna.

- Velem aztán hiába üvöltözik, uram – mondta az eddigieknél vékonyabb hangon. - Nem a seregben szolgálok ugyanis.

- Egy nyavalyás civil? - kérdezte a lovag, és fújt egyet. - Biztosan szívesen elmeséli majd a bíróságon, hogy mit keres a határvadászok páncéljában! 

Fliss nem győzte a fejét kapkodni egyikükről a másikra. Azt természetesen eddig is sejtette, hogy a kancának semmi köze a katonasághoz, mivel egyáltalán nem úgy viselkedett. Ez a fenyegetőzés viszont nem igazán tetszett neki – teljesen keresztül húzhatta minden tervét a délután hátra lévő részére vonatkozólag. Inkább összeszedte a maradék erejét, és emelt hangon megszólalt.

- Lovag úr, a kisasszony velem van.

- Csodás! - húzta el a száját Sir Crimson. - És maga kicsoda?

Barley Grass halkan köhécselve közelebb oldalazott a lovaghoz, és fojtott hangon mondott neki valamit. Sir Crimson arca lassan visszatért az eredeti közömbös, nyugodt vonásaihoz, amint Fliss felé fordult.

- Kisasszony, önnek nem lenne szabad itt lennie.

- Azt hadd döntsem el én – nézett a lovaggal farkasszemet Fliss.

- ...Ahogy óhajtja - mondta Sir Crimson a fejével egy aprót biccentve.

Most, hogy ez a kellemetlenség rendeződni látszott, Fliss úgy gondolta, visszatérhetnek a másik témához, ami jelenleg a legjobban zavarta.

- Tisztelt uram – intézte a szavait a lovaghoz -, tudna egy csepp felvilágosítást adni ezekről a... sárkányokról?

Sir Crimson lassan végignézett mindazokon, akik az idézőkör környékén álldogáltak, majd a szemei megállapodtak a polgármesteren.

- A báró úr tudomására jutott, hogy a környéken esetleg sárkányok garázdálkodhatnak – mondta érzelemmentesen. - Természetesen aggodalomra semmi okuk. Éppen ezért küldött minket ide, hogy önöket megvédjük, és mint azt látják, erre minden képességünk és eszközünk adott. Ha véletlenül fel is tűnnének a sárkányok, bármily csekély is legyen az esélye ennek az opciónak, ők fogják húzni a rövidebbet.

A páncélos kanca eddig igyekezett úgy helyezkedni, hogy távolabb kerüljön a lovagtól, és valamivel közelebb Flisshez. Ilyen közelről Fliss azt is tisztán látta, hogy az ajkai reszketnek az adrenalintól.

Veil remegő hangon újra megszólalt.

- Azért mégis az lenne a legbiztonságosabb, ha kiürítenék a várost, nem? Vagy legalább figyelmeztessék a pónikat, hogy bújjanak el a pincékben.

Sir Crimson mintha tudomást sem szeretett volna venni a továbbiakban Veilről, egyenesen Flisshez intézte a szavait.

- Kérem, kisasszony, bízza ezt ránk, és ne keltsenek pánikot. Ön is jól tudja, a báró úr minden lehetőséget számba vett. A szavát kell adnia, hogy ami itt elhangzott, azt nem adják tovább.

Fliss nem örült neki, hogy a felelősséget így megpróbálták ráhárítani, de hát eleve kellett neki megszólalni. Még mindig nem tisztult ki eléggé a feje ahhoz, hogy alaposan végiggondolhassa a lehetőségeiket. Abban ugyanakkor biztos volt, hogy a legbiztonságosabb módszer, vagyis hogy Vivia minden lakóját az idezőkör segítségével elmenekítsék mondjuk San Palominoba, tökéletesen lehetetlen lett volna még az alikornisoknak is az összes tanítványukkal együtt, ezernél több póniról lévén szó. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy ha rájuk ijesztenek, a legtöbben csak fejvesztve szétszaladnak a pusztán, vagy az utcákon fognak pánikolni – egyik sem a legsikeresebb stratégia a túlélésükhöz. Kész helyzet elé állították mindannyiukat, nem volt más választásuk, mint bízni a fegyveresekben.

A lovag tekintete még mindig fogva tartotta az övét, így kénytelen volt beleegyezően bólintani.

- Köszönöm, kisasszony – mondta Sir Crimson nyomatékosan, majd a társaihoz fordult. - Indulás!

Azzal az összes újonnan érkezett póni menetoszlopba fejlődött, és elindultak Vivia déli határa felé. Fliss elmélázva figyelte az orra előtt elsorakozó terepmintás könnyűpáncélokat, a kopottas, de jól karbantartott, olajtól mattul csillogó fegyvereket, és nehezen tudott szabadulni az érzéstől, hogy az akadémia egyik felvonulását látja. Végig azon törte a fejét, hogy az ősz kanca, aki a térkaput nyitotta, meg a lovagok honnan voltak neki annyira ismerősek.

A sor végén az utolsó fegyveres unikornis kanca egy pillanatra megállt előtte, lejjebb tolta az orrán a kékesen tükröző napszemüvegét, és közelebb hajolt hozzá. Nagy, fényesen csillogó, bíbor szemei voltak, és a sisakja alól itt-ott pajkosan előbukkanó türkiz sörénye.

- Felicity, ugye? - szólította meg a katona halkan. - Köszönjük ezt a gyönyörű idézőkört. Ne aggódj, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Viviában senkinek se görbüljön sörényszála se.

A kanca visszatolta a szemüvegét, és néhány gyors lépéssel felzárkózott a többiekhez. Fliss úgy érezte, minden erő kiszáll a hátsó lábaiból, kapkodva támaszkodott rá Brush marjára. 

- Jól vagy? - kérdezte a fiú meglepetten, miközben átkarolta.

- Igen, azt hiszem... hacsak nem hallucináltam éppen... Te is láttad őt, ugye?

- Kicsodát is? Az egyenruhás egyszarvút? Ismered valahonnan?

Fliss újra megpróbált ránehezedni a saját patáira, majd idegesen körbenézett. A fejével közelebb intette Veilt.

- Azt hiszem, nem szeretné, ha nagydobra verném, mert mintha inkognitóban utazott volna... - kezdte halkan. - Az előbbi unikornis Radiant Gem volt, az egyik legnagyobb hatalmú mágus Dél-Equestriában. Én az akadémiáról ismerem, bár sosem tanult ott, de a könyvtárban gyakran össze lehet vele futni. Egész jól el szoktunk vitatkozni mágiaelméleti témákban... És akkor az ősz egyszarvú, aki a kaput nyitotta, csakis a mamája lehet, Radiant Grace. Bevallom, eddig egy kicsit aggódtam, de úgy tűnik, nincs rá okunk. Ennél sokkal nagyobb biztonságban akkor sem lehetnénk, ha maga Luna hercegnő vigyázna ránk.

Veil elhúzta a száját.

- Biztos vagy benne? - kérdezte hitetlenül.

- Nem – felelte Fliss. - De a lovagnak abban igaza volt, hogy nincs más lehetőségünk, mint maradni, és jó képet vágni a dologhoz. Jut eszembe, mit is mondtál? Történt valami Cinnamon Creekben? Lakik ott egy jó barátom, remélem nem érte semmi baj.

A páncélos kanca elfordította az arcát, és eltartott egy darabig, mire megszólalt.

- Csak… csak blöfföltem. Valójában fogalmam sincs, mi történt Cinnamon Creekkel.

 

***

 

Néhány órával később, miután Brush mindannyiukat megvendégelte a frissen kapott fizetéséből a Kazalban, ami Vivia legjobb éttermének számított, Fliss a nappalijában igyekezett a lehető legpontosabb másolatot készíteni Veil páncéljának jobb oldali rúnáiról. A szobájában kétszer akkora társaság gyűlt össze, mint amit még kényelmesen bármikor elviselt, de hát úgy volt vele, hogy valamit valamiért. A bal oldalon Brush ügyködött hasonló feszült figyelemmel, még a nyelve is kilógott a szája sarkában. Előzőleg Fliss átfutotta a rajzolatokat, csak hogy kiderítse, mekkora bajba fognak keveredni, amennyiben lemásolják őket, de nem talált olyasmit, amire vészcsengő indult volna be a fejében. Na persze a rúnák elég csekély része volt a számára száz százalékban ismerős, a többit vagy soha életében nem látta még, vagy csak a kontextusuk és a funkciójuk volt idegen. Azt sejtette, legalább egy hete, ha nem egy egész hónapja fog rámenni az akadémia könyvtárában, mire mindet megfejti. Akadtak közöttük olyanok, amik ijesztő mennyiségű energiát tároltak magukban, egy egész csoport olyan társaságában, amik valamilyen csapdát jelöltek ki, melynek a célját nem pontosan értette. Mások olyan mértékben taszítottak bizonyos típusú mágiákat, hogy Fliss szinte csillogó lyukat érzett a helyükön... És mindegyik valahogy furcsa volt az arányait tekintve vagy a ritmusában, egyszerre elegáns, kérkedő és esetlen, csupa olyasmi, ami manapság már nem volt divat, de ősi kódexekben gyakran beléjük lehetett botlani. Megbecsülni sem tudta, mikor véshették őket, de biztosan nem ebben az évszázadban.

Egyes rúnákat vastag festékréteg borított, ezeket óvatos varázslatokkal takarította meg, főleg azon az oldalon, ahol Brush dolgozott, ugyanis ő túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy átlásson rajta. Veil nem ellenkezett, amikor rákérdeztek, mi legyen az amúgy is kopottas álcafestéssel, sőt, úgy tűnt, egyenesen örül neki, ha valamennyire megszabadítják tőle a páncélt. Természetesen kibújt belőle, mielőtt nekiláttak a jelek másolásának, a páncél pedig kísérteties módon ott állt továbbra is egyhelyben, mintha saját önálló akarata lenne. Silverberry szerint bionikus volt és elektromechanika tartotta egyben, de Fliss azért úgy gyanította, hogy ehhez a képességéhez is van némi köze a rúnáknak. És ha mindez nem lett volna elég ijesztő, a tulajdonosa folyamatosan úgy hivatkozott rá, mint „Junk kisasszony”, ami végképp különös név volt egy tárgynak. 

Lényeg, hogy Veil az összes tagjának a kiropogtatásával kezdte, utána egy alapos zuhanyozással folytatta, és most kíváncsisággal és izgalommal teli arccal téblábolt Fliss íróasztala körül. Fliss egyébként kissé meglepődött rajta, milyen apró termetű volt a páncélja nélkül, még Silverberrynél is egy patával alacsonyabb. Aki kicsit távolabbról szemléli, és nem várja meg, hogy megszólaljon, még azt is mondhatná rá, hogy aranyos.

Silverberry, aki még a Kazalban csatlakozott hozzájuk, most Fliss íróasztalánál görnyedt, valami apró, csillogó tárgyat nyüstölt éppen a szerszámaival. A szemei előtt nagyítós szemüveget viselt, amitől mókásan hatalmasak lettek a pupillái, mikor a többiek felé fordult. Ezt Fliss eleinte ki is használta néhány „Hé, Silverberry!” felkiáltással, amire a lány általában zavartan hátra is pislogott mindenki nagy derültségére, de legalább egy órája nem merte már megzavarni. Elvégre ő sem örült volna, ha nem hagyják dolgozni.

A pici pegazus, Chase érkezésük után egészen jól lefoglalta magát egy tál jégkrémmel, utána nekiesett egy zacskó tortillának, majd elpusztított néhány almát desszertként – mindezt azután, hogy az étteremben degeszre ették magukat. Nem mintha Fliss sajnálta volna tőle, de elképzelni sem tudta, hova tünteti el a csikó ezt a mennyiségű ételt, és néhány unalmas percig komolyan elkacérkodott a gondolattal, hogy Chase gyomrában található egy másik dimenzióra nyíló térkapu. A kis pegazus éhsége aztán lassan alább hagyott, és most a ház felderítésével foglalta el magát, hangosan kommentálva, amikor valami érdekességre lelt. Fliss fél szemmel igyekezett figyelni rá, hogy még azelőtt megállíthassa, mielőtt a fehérneműs szekrénye környékére tévedne.

- De menő poharak! - kiáltott most Chase, megtalálva az egyik polcon Fliss ibolyaszínű kristálykelyheit. - Sose láttam még ilyen ezüstözött üveget!

- Vigyázz rá, elég drágának néz ki – mondta neki egy aggódó pillantással Veil. - Fogalmam sincs, miből fizetnénk ki, ha véletlenül összetöröd.

- Meglepődnék, ha egy karcolást is sikerülne ejtened rajta – kuncogott Fliss halkan. - Nem annyira üvegből vannak, mint inkább mágikusan növesztett ametisztből. És ha már itt tartunk, a fémberakás pedig platina, bár nem csoda, hogy ezüstnek nézted, tényleg könnyű őket összekeverni.

A pegazus ijedt tekintettel pislantott felé, miközben a kelyhet óvatosan visszatette a helyére.

- Ööö, nagyon szép cuccaid vannak! - nyögte ki végül vigyorogva. - Tisztára, mintha valami palotában laknál, és közben meg nem is.

- Igen, ezt amúgy én is meg akartam kérdezni – szúrta közbe Brush egy pillanatra távolabb hajolva a páncéltól -, már tegnap feltűnt, hogy mintha kizárólag a két szélsőséggel lenne tele az otthonod: filléres tárgyakkal és felbecsülhetetlen értékű ereklyékkel. Gondolom, nem tippelek mellé, ha azt mondom, gyűjtöd ezeket?

Fliss megpróbálta kikerülni a kérdést azzal, hogy nem válaszol. A hosszúra nyúlt csendben aztán maga is felnézett a papírjaiból, és kínos mosolyt erőltetett az arcára, míg azon törte a fejét, mit is feleljen erre. Hazudni sem szeretett volna, de az igazság túl banális és lelombozó volt: egyszerűen csak még nem adta el mindenét.

Silverberry hátrafordult a székében a többiek felé, felhajtotta az arca elől a nagyítós szemüvegét, és megtörölte izzadt homlokát.

- Tisztelt egybegyűltek – kezdte komoly hangon, de azért a szája szegletéből nem tudott kiűzni egy pajkos mosolyt -, olyasmit árulok most el nektek, amire soha életetekben nem gondoltatok volna. Fliss valójában nem egy közönséges póni, mint mi. Tudjátok meg, ő igazából egy száműzött hercegnő!

A nappaliban még a légy is elhallgatott, olyan döbbent csend állt be néhány másodpercre. Akkor aztán Fliss nem bírta tovább, és egy jókora horkantás után úgy elkapta a nevetés, hogy a rajzeszközei szanaszét szóródtak körülötte, ő pedig a hátára gurult, a hasát fogta, és kacagott-vinnyogott felváltva.

- … De hülye vagy...! - préselte ki magából két roham között.

A jókedve ragályos volt, a többiek sem menekülhettek előle. Brush széles vigyorral, a fejét csóválva fordult vissza a rúnákhoz. Egyedül Chase arcán ült még mindig értetlenség.

- De... - kezdte a kis pegazus - ...a hercegnőknek szárnyuk is van, nem?

Ez megadta Flissnek a kegyelemdöfést, a röhögéstől nem győzte a könnyeit törölgetni.

- Jó, leesett, biztos csak vicc volt... - mondta Chase sértődötten, és inkább visszaröppent a jól megszokott helyére Veil hátán.

- Igen, elnézést, csak vicceltem – mondta Silverberry kedvesen, és lekapcsolta a lámpát az íróasztalnál. Óvatosan felvette az ezüstös valamit, amin eddig dolgozott, becsomagolta egy szivacsos anyagba, amit a nyeregtáskájából szedett elő, és Veil felé nyújtotta. - Ez pedig, azt hiszem, kész is van, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy működni is fog. Tudod, így, hogy fogalmam sincs, miből is szedtétek ki, nem merem megpróbálni a beüzemelését.

Fliss lassan feltápászkodott, és a papírlapjait szedegette össze egyesével a nappali különböző szegleteiből, ahova elvitorláztak, közben még mindig magában kuncogott azon, milyen ügyesen elterelte a figyelmet a kényes kérdésről Silverberry. Irigyelte a képessége miatt, ahogy bármilyen póniban úgy olvasott, mint egy nyitott könyvben. Na persze, a barátjának hét testvére volt, így nagykanállal tuszkolták le a torkán az együttélés írott és íratlan szabályait és trükkjeit. Ő maga egyke volt, ha nem akart, napokig nem találkozott más pónikkal – és miért is akart volna?

Annyi közös azért volt bennük, hogy a saját mágiájukba mind a ketten őrülten szerelmesek voltak. Amikor Silverberry megemlítette, hogy gyűjt mindenféle elektronikus ketyerét, Veil mutatott neki egy döglött valamit, amihez hasonlót keres éppen, nem is sejtve, hogy ezzel olyan hatást fog kiváltani, mintha kismacskának dobna gombolyagot: Silverberry órákra lekötötte magát azzal, hogy a csillogó izét szétszedje és összerakja. Fliss túl jól ismerte ezt a transzszerű állapotot, amikor nekiül dolgozni, és egyszer csak este van. Barátnője egy nagyságrenddel még ebben is jobb volt nála, ha nem is volt valami beszédes ilyenkor, azért utólag mindig kiderült, hogy figyel arra is, ami körülötte történik.

- Sajnos eszembe se jutott, hogy lenne értelme magammal cipelnem a működésképtelen Radio Piratát – mondta Veil. - Ahhoz azért elég nehéz és ormótlan darab, meg Sparks is csak annyit mondott, hogy szerezzek egy másik ilyen alkatrészt. Azt hittem, ha ő nem próbálja megjavítani, nem is lehet egyáltalán.

- Könnyen lehet, hogy neki volt igaza – vonta meg a vállát Silverberry. - Én azért próbálok adni a bekrepált elektronikáknak még egy esélyt... különben már rég a gépeink nélkül művelhetnénk a földeket, ami azért cseppet sem szórakoztató. Na meg azt hiszem, olyan szerszámaim vannak a javításhoz, amik rajtam kívül keveseknek, nem igaz, Fliss?

- De ja... – felelte Fliss alig figyelve rúnamásolás közben. Tulajdonképpen így ismerte meg Silverberryt Webfold bácsi rúnavésőjében, hogy állandón a szerszámait javíttatta náluk. Sok álmatlan éjszakán törte a fejét azon, hogyan készíthetne olyan eszközöket neki, amik tartósabbak, vagy jobban megfelelnek egy-egy célra.

- Imádom, amikor nem figyel – magyarázott Silverberry Veilnek. - Ilyenkor bármire rá lehet venni, mert mindenre csak helyesel. Ugye, Fliss?

- Aha – mondta Fliss továbbra is a páncélra koncentrálva csak azért is, hogy ne cáfolja meg a barátját.

- Lényeg, hogy majd próbáljátok ki a... mit is mondtál, hogy hívják a rádiódat?

- Radio Pirata – mondta Veil segítőkészen. - Ami egyébként inkább az adás neve. A szerkentyűnek is van valami hosszú, amit senki sem tud megjegyezni, úgyhogy ez ragadt rá.

- Rrradio Pirrhata? - próbálta utánozni Veilt Silverberry kevés sikerrel.

- Úgy valahogy. Radio Pirata.

- Csípem a kiejtésed – adta fel Silverberry mosolyogva.

- Na igen, a legelső nevelőszüleim, akiktől beszélni tanultam, a határon túlról költöztek Equestriába, és egy mukkot sem tudtak a nyelvből. Nem laktam velük, csak néhány évig, de a déli akcentusom tőlük van, meg hát egy rakás... olyan szó, amire nem vagyok büszke.

- Nevelőszüleid? - kérdezett vissza Silverberry ártatlanul.

Hosszabb csend telepedett a szobára, ami már Flissnek is feltűnt. Egy picit letette a papírjait, és összeráncolt szemöldökkel fordult a barátnője felé.

- Silverberry! Ha te teszed fel a kényes kérdéseket, akkor ki fogja elütni őket valami poénnal?!

- Bocsánat! - kapta a szája elé a patáját Silverberry. - Ezt nem gondoltam végig! A falusi tyúkeszemmel néha megfeledkezek róla, hogy nem mindenkinek van negyven rokona...

- Mierda, emiatt nehogy te érezd magad rosszul! - mondta Veil. - Lelenc vagyok, és kész. Fingom sincs, hol vannak a szüleim, ha még élnek egyáltalán.

Chase átölelte Veil nyakát, és a sörényébe nyomta az arcát.

- Biztos, hogy élnek! - mondta a kis pegazus fojtottan, és felemelte a fejét. - De tudod, mit? Van egy jó ötletem! Ha az enyéimet találnánk meg hamarabb, majd kölcsönadom őket! Egészen jó fejek, még ha néha kicsit szigorúak is. És biztos Rosie is örülne, ha lenne még egy testvérünk! Valahol a felhők felett nekünk is van egy tucat rokonunk ám! Ott van például Thunderwing bácsi, aki nagyon vicces, mert tök gyorsan beszél, és mindig siet valahova, olyan gyorsan repül, hogy nyiúúúú, meg bzzz!

Bácsikája utóbbi képességét Chase a levegőbe felpattanva szemléltette is, átszáguldott a nyitott ajtón a konyhába, ott szétvetett szárnnyal pörögve hurkot vetett a levegőben, és olyan elánnal tért vissza, hogy csak sörényszálnyira kerülte el az ütközést a csillárral.

- Hé, a berendezés marad! - szólt rá kedvesen Veil, mire a csikó visszaröppent a hátára. - Az ajánlatot pedig köszönöm szépen, elfogadom. Csak biztos észrevetted, hogy nekem nincsenek szárnyaim, úgyhogy a rokonságodnak le kell szállnia a földre, ha be szeretnéd őket mutatni.

- Meg tudom oldani – forgatta a szemeit Chase. - De tényleg egyszerűbb lenne, ha tudnál repülni. Fura, hogy nem vagy pegazus. Az összes többi barátom pegazus...

A csikó még valamit csipogott, és Veil felelt rá, de Fliss már nem rájuk figyelt, inkább újra elmerült a munkájában. Próbált a másolásra koncentrálni, de elég nehéz volt, és nem is csak a körülötte zajló beszélgetés, de a különös rúnák miatt is, amiket az agya állandóan megfejteni próbált. Azt is csak akkor vette észre, hogy Brush hozzá szólt, amikor a fiú megérintette a vállát.

- Tessék? - mondta zavartan.

- Nem gyújtunk lámpát? - kérdezte újra Brush. - Meg talán egy kis szünetet is tarthatnánk. Gyakorlatilag egész nap mást se csináltunk, csak rajzoltunk, és kezdek begolyózni ezektől a jelektől. Még a végén visszatér a paranoiám.

Fliss csak most kezdte észrevenni, hogy lassan rájuk sötétedett. Akaratának egy intésével felkapcsolta a lámpát, mire a szobában kellemes, meleg világosság áradt szét. A telekinézis varázslatával szórakozottan megpróbálta becsukni az ablakot, hogy a borzongató huzat maradékától is megszabaduljon. Az ablak nem volt nyitva.

- Igazad van, órák óta másolunk – sóhajtotta. - Talán tényleg ránk fér egy kis pihenés. Vajon mennyi lehet az idő?

- Még csak hét óra múlt – mondta Silverberry az órájára pillantva. - Jó hamar besötétedett. Lehet, jön valami eső. Nem bánjátok, ha én lassan elköszönök? Nem szeretnék megázni. Mit gondolsz, Fliss? Veil és Chase itt tud aludni nálad? Tudok helyet csinálni a pajtában, ha kell.

- Szerintem megoldjuk – felelte Fliss, miközben zavartan az ablakhoz sétált. - Fiúk a kanapén, lányok a hálóban. Feltéve, hogy nem zavar, Veil, ha meg kell osztanod velem egy bazinagy ágyat. Állítólag nem horkolok.

Odakint, a ház előtt az utca még a lenyugvó nap laposan beeső, halványvörös fényében fürdött, de a házak felett az ég már fekete volt. Dél felé viharfelhők tornyosultak, ami megmagyarázhatta a statikus elektromosságot, amit Fliss a szőrszálai között érzett. Szinte fájt tőle a bőre.

- Veil?

Mivel nem kapott választ, a kanca felé fordult. Veil nem törődött vele, helyette a kis pegazust figyelte kikerekedő szemekkel, aki most lemászott a hátáról, és reszketve behátrált Fliss íróasztala alá.

- Chase?

Odakint az ég alján villámok cikáztak át hangtalanul. A szeme sarkából látta őket, vonzották a tekintetét. Értetlenül és egyre növekvő baljós előérzettel körbenézett a szobában. A többiek mind némán füleltek.

A csendet végül Brush rekedt hangja törte meg.

- Azt... azt hiszem, valami közeledik...