– Hé, Bernie, voltál tegnap a meccsen? – szóltam bele a vállamon az egyenruhámról fityegő rádióba, miközben a patámban tartott zseblámpával körbefürkésztem egy sötétebb sarkot, mint utólag kiderült, nagyjából azzal egyidőben, amikor kikeltek a tojások. Idelent, a pincében hiába küzdöttek a falakra tessék-lássék felerősített, pislákoló villanykörték a félhomállyal, maradt bőven elég rés az épületgépészet csövei között, ahova az visszahúzódhatott. Nem mintha kerestem volna bármi specifikusat, sőt, ha már itt tartunk, éppen semmit sem szerettem volna találni, de a fényes kör, amit a lámpám a falakon húzott, adott némi támpontot a szemeimnek, ahova koncentrálhattam ahelyett, hogy egyre gyorsabban szedve a lépteimet végigrohanjak a kihalt folyosón. Éppen elég volt kiélezett idegállapotomnak az a kis sistergő csattanás, amit a rádió hallatott magából a vétel felépülését jelezve ahhoz, hogy összeránduljak.

– Aha, megnéztük Twiggel, asszem csak az első tíz percről maradtunk le az asszony hülyeségei miatt – felelte Bernie. – De nem volt nagy kár érte, te se sajnáld hogy kihagytad. Soha életemben nem láttam még ennyire bénán játszani a Wondercoltst, ez az új irányítójuk egy falábú balfasz. Legalább megittunk egy pár sört meg elpusztítottunk egy tonna pattogatott kukoricát. Szerintem ennél még a te estéd is érdekesebb lehetett.

Bernie jó kölyök volt, megpróbálta elterelni a figyelmem a meccsről, amit ki kellett hagynom. Az tény, hogy Spiral még zöldfülű játékosnak számított a ligában, de azért messze nem lehetett ráfogni, hogy falábú lett volna – meg amúgy is hallottam már melóba jövet, hogy izgalmas volt a játék, még akkor is, ha a Wondercolts 65-32-re kikapott.

– Na azt azért ne gondold – feleltem a fejemet rázva megszokásból, pedig tudtam, hogy nem láthatja –, nagyjából csak vigyázzban kellett állnom, amíg az a két kigyúrt kopasz lerakodta a ládákat, azután meg alaposan bezárni a déli kaput. De legalább legeltethettem a szemem kedvenc dokink formáin. Ő ellenőrizte az egészet, és hát hallod, rég láttam ennyire izgatottnak.

– Melyikre gondolsz, tudod, hogy nekem több kedvencem is van, veled ellentétben. Dr. Rosehip volt veletek? Szeretted volna, ha miattad izgulna annyira, mi? – recsegte Bernie távoli hangja a rádióból.

Mi tagadás, éppenséggel szerettem volna. Legalábbis még az elején, amikor ringó csípővel megjelent, és toporzékolva körbejárta párszor az új szerzeményeit. Arról viszont már kevésbé szívesen meséltem volna Bernie-nek, ami azután következett. Hogy milyen volt az arca, amikor a fuvarlevelet átvette, és elolvasta. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, és simán ráfogom, hogy csak képzeltem, ha nem ég bele annyira a szemembe az a vigyor.

– De nem, rám se bagózott, a ládáival volt elfoglalva – feleltem inkább közömbös hangon. – Addig nem nyughatott, amíg fel nem cibáltam őket a békával a hármasba, és nem kerítettem egy feszítővasat, hogy lekapjam az egyik tetejét.

– Ne mondd tovább, fogadjunk, hogy tojásokat kapott! – szakított félbe Bernie.

– Azokat hát. Nem nehéz kitalálni, tényleg szereti azokat a nyavalyás hüllőket. Ennél sokkal érdekesebb, hogy milyeneket – tettem hozzá némi habozás után. Úgy éreztem, ha még egy percig magamban kell tartanom, ki fogok rohanni a világból. – Először, amikor lerámoltam róla vagy egy lábnyi polisztirolhabot, azt hittem, valamilyen kövek lesznek mégis a ládákban, éppen csak a súlyuk nem stimmelt volna. Ennyire tökéletesen sima felszínt még soha életemben nem láttam. De nem kő volt, hanem valami sokkal hidegebb dolog, mintha jéggé fagyott volna, érted? Pedig nem hűtőkocsiban hozták, hanem belülről volt hideg, érted?

– Nyugi, értem – jött a rádióból Bernie megrökönyödött hangja, ami ráébresztett, mennyire hisztérikus állapotba is kerültem.

– Nem volt teljesen fekete, hanem ilyen gyöngyházfényű csíkok tarkították, mintha kagyló héjából lenne – mondtam nyugalmat erőltetve magamra.

A tojás képe annyira élénken jelent meg előttem, hogy akár meg is érinthettem volna. Igazából volt még valami, de azt már tényleg nem mondhattam el Bernie-nek, akkora hülyeség. Az éjszakai megvilágításban tegnap úgy láttam, a tojás felszínén a minták mintha nagyon lassan örvénylettek volna. Nem, az nem lehet… Talán csak másképp esett rá a fény… vagy a belsejében mozgott valami.

– Fekete, gyöngyházfényű csíkokkal? – kérdezett vissza Bernie hitetlenül, gyanakvással a hangjában.

– Esküszöm, itt dögöljek meg, ha nem így volt! – feleltem sértődötten. Túl régóta dolgoztunk együtt, csak nem feltételezi rólam, hogy megőrültem, bármilyen hihetetlen legyen is, ami történt.

– Te most szopatsz, ugye? Hehe, jó vicc, hülyegyerek. Mesélj, honnan szerezted?

– Mit? – kérdeztem zavartan.

Megtettem legalább tíz lépést a folyosón, mire ráébredtem, hogy túl nagy a csend. Idegesen emeltem a patám a rádióhoz.

– Mit, Bernie? – ismételtem a homlokom ráncolva. Lemerült ez a vacak, vagy mi a fene? De a kis lámpa zölden világított az oldalán, szóval működnie kellett volna.

– Ott vagy, Bernie?

Ismét semmi válasz.

Kezdtem egy cseppet pánikba esni. Bernie jó gyerek volt, az alatt az öt év alatt, mióta együtt dolgoztunk, még egyszer sem fordult elő, hogy ne válaszolt volna másodperceken belül, ha hívtam, olyan meg végképp nem, hogy egy beszélgetés szakadjon meg kettőnk között. Kitolt volna velünk a technika ördöge? Ha az én rádióm nem is merült le, az övével még történhetett ilyesmi, bár általában mindegyik szerkezet töltődni szokott, amíg mi nem dolgozunk, és egy töltéssel kibírtak egy műszakot. Na persze, amennyire emlékszem, ugyanazt a négy rádiót nyüstöltük már évek óta, szóval bármikor tönkre mehetett valamelyik közülük. Ahhoz képest, hogy a munkaadóink mekkora létesítményeket és milyen berendezéseket pénzeltek, igazán nem fordítottak különösebb figyelmet a mi felszerelésünkre. Persze, kint voltunk a puszta közepén, fél órányi autóútra a legközelebbi várostól, a madár se járt erre, nemhogy illetéktelenek próbáljanak meg behatolni, a kerítésen díszelgő kiírásokra fittyet hányva.

Legalábbis ezzel nyugtattam magam, miközben kioldottam a pisztolytáskámon a csatot. Az esetek kilencvenkilenc százalékában elég az a tudat, hogy biztonsági őrök őriznek egy helyet, eszébe se jut senkinek odamerészkedni. Van azonban az az egy százalék, amikor pár életunt punk úgy dönt, próbára tesz minket, hátha nem vagyunk elég éberek, és hazavihetnek büntetlenül némi értékes zsákmányt. Hát erre most jól ráfáztak, ugyanis az épületbe a riasztó miatt nem léphet be senki más hajnalig, csak Bernie és én, az udvaron meg megtalálom őket, és akkor aztán részük lehet egy kellemetlen beszélgetésben. Főleg, ha bármit is csináltak Bernie-vel. Mit is mondott egy fél órája? Mintha a hűtőház környékét ellenőrizte volna…

Száműztem hát a gondolataim legmélyére a tegnap esti szállítmányt, és megacéloztam az akaraterőmet, néhány pillanat alatt azzá a géppé válva, akivé annak idején kiképeztek. Halk, puha léptekkel, mégis fürgén elértem a folyosó végét, és szinte felsiklottam a fémlépcsőn a kijáratig. A nehéz vasajtó dróthálóval beszőtt ablakán óvatosan kipillantottam, nehogy csapdába sétáljak, azután végigsimítottam patámmal az érzékelőt a falon, mire halk csippanással engedett a zár. Kiugrottam az ajtón, és bezártam magam mögött.

Odakint nem volt senki. Míg a falhoz lapulva a hűtőház irányába siettem, ismét nyugtázhattam, mennyire állott, és mégis hideg ilyenkor körülöttem a sivatagi levegő. Odafent az égen sötét felhők takarták el szemeim elől a csillagokat, így nem mondhattam meg belőlük, hány óra is van, de elmúlt már éjfél, és messze volt még a hajnal.

Mikor elértem az épület sarkát, kapkodva körülnéztem. Az udvaron senki sem járt, de a hűtőház árnyékosabb oldalával határozottan nem volt rendben valami. Csak amikor már félúton jártam a beton rakodótér másik vége felé, akkor értettem meg, mire is figyelmeztettek a szemeim. A hűtőház épületének a falán egy akkora lyuk tátongott, hogy két póni is kényelmesen átmasírozhatott volna rajta egymás mellett. A szolgálati fegyveremmel a patámban óvakodtam közelebb.

Szóval ezért nem szólalt meg a riasztó. Ajtón közlekedni manapság már nem divat? Egyenesen átmegyünk a falon?

A lyuk szélénél megtorpantam. A falat néhány milliméteres alumínium lemez alkotta, utána szivacsszerű, tépett rétegekben félpatányi szigetelés, majd még egy réteg fém. A peremnél jól láthatóan befelé hajlott az egész, mintha valami berobbantotta volna. Ezek mégsem mindennapi punkok lesznek, suhant át az agyamon, miközben már mozdultam, hogy belépjek.

Amint a lámpám fénye a földre vetődött, megtorpantam. Óvatosan lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam a fal peremét. Egy fekete, törött cserépdarabnak tűnő valami hevert ott, elütve a beton és a fémszilánkok szürkeségétől. A patámba fogtam, és felemeltem, hogy közelebbről is megvizsgálhassam.

Fél centi vastag, patányi méretű lehetett, és az első benyomásom ellenére nem teljesen fekete. Gyöngyházszínű csíkok kanyarodtak rajta egyik szélétől a másikig. Elég koszos volt, alig ismertem fel. Megpróbáltam letörölni, és a hátuljáról egy tucatnyi hosszú, zöld szál maradt a patámban.

Pont olyanok, mint Bernie sörénye.