Falevelek halk susogása, amint átszalad közöttük a játékos szellő… Körös-körül a város távoli, délutáni morajlása, ezer beszélgetés, kiabálás, kocsik kerekének zörgése az egyenetlen, kövezett utakon… Csikók önfeledt, vidám kiáltásai… Erősen tűző napsugarak melege a szemhéján, langyos későtavaszi fuvallatok illata az orrában… Gyengéd, selymes érintés a vállán.

Halkan megreccsent a pad, mikor mellette újabb súly nehezedett a deszkára. Kinyitotta a szemeit, és felnézett az érkezőre.

– Mind itt vannak – szólt a kanca.

– Nem látok semmit – felelte hamiskásan mosolyogva. – Teljesen elvesztem tengerzöld tekintetedben.

A kanca elhúzta a száját, de szemei körül mégis vidámság bujkált. Sajnos nem élvezhette a látványát sokáig, mert társa egyik patáját kettejük közé emelve eltakarta az arcát, míg a másikkal a fejét a játszótér felé fordította.

Csak az arca fordult, miközben még mindig a kancát nézte. Puha érintését az állán igyekezett mélyen az emlékezetébe vésni. Kisvártatva a közéjük álló pata lejjebb ereszkedett, a mellette ülő egyszarvú a szemöldökét ráncolva nyugtázta, hogy továbbra is csak őt figyeli.

Nem tehetett róla: a megtestesült tökéletesség telepedett mellé. Magas volt, nyúlánk és kecses, akár ha hercegnő lett volna; fiatal és makulátlan, hófehéren ragyogó szőrrel. Mélybordó sörényén szivárványszín szilánkokra szakadtak a napsugarak; ilyenkor soha nem bírta eldönteni, a türkiz szálak csak a fénytörés játékának köszönhetők, vagy valójában is megbújnak itt-ott a többi között. Megismerkedésük második perce óta perzselő tűz hamvasztotta iránta belülről, de a kanca nem csak mérhetetlenül intelligens és szellemes társa volt az eltelt évek során, hanem egyben hideg is, mint a jégcsap.

De nem adta fel, rendületlenül próbálkozott minden nap, még ha csak annyit is sikerült elérnie, hogy éppen csak egy picit bosszantotta, vagy szórakoztatta őt.

Valami égszínkék száguldott át a látómezejének szélén, és csapódott be az oldalába nem túl fájdalmasan. Kénytelen volt hát elfordítani a tekintetét, és maga mellé nézni. Ott egy apró, szivárvány és kék színekben pompázó bolyhos gombóc csomagolta ki magát éppen fejjel lefelé a padon, ahova esett.

– Nyekk. Opp, jaj – nyögdécselte a gombóc vékonyka hangon. – Bocsi, uram!

A következő pillanatban már meg is feledkezett a felnőttekről, és anélkül, hogy egyáltalán előtte lábraállt volna, máris szárnyalni kezdett nyaktörő sebességgel, keresztül a játszótér légterében felállított karikákon.

– Nyiiiijjjáááóóóóódzsssss! – üvöltötte repülés közben a gombóc tökéletes beleéléssel.

Nem a pici pegazus volt az egyetlen furcsa figura, aki az alatt az idő alatt a játszótérre gyűlt, míg ő a semmittevést élvezte lehunyt szemmel. Egy csapat csikó játszott álmodozva a homokozóban, néhány sikongatva lógott a mászókákon vagy a hintákon, páran pedig úgy ütöttek el a tömegtől, mintha nem igazán fogták volna fel, mit is kellene csinálniuk egy ilyen helyen. Az egyik sárgás szőrű pegazus egy csapat hangyát figyelt ábrándos tekintettel, amint a tér közepén árnyékot adó tölgyfa törzsén masíroztak fel-alá, egy unikornis teljesen külön húzódva a többiektől a sarokban akkora könyvet olvasott, mint ő maga, és akkor még nem említette azt a puncsszínű kis kancát, aki körbe-körbe rohangászott a többiek között, és mindenkinek a patájába nyomott egy szelet homoktortát.

A csikók szülei a játszótér körüli padokon üldögéltek, és a többiekre ügyet sem vetve teljesen semleges témákról beszélgettek, olyanokról, mint például hogy mi lesz másnap az ebéd, vagy hogy tavaly nyáron milyen volt a termés.

– Ügyes – mondta elismerően, miközben a kanca felé biccentett. – Akarom tudni, hogy hogy csináltad?

– Te elmondod, mi alapján válogattad ki őket? – kérdezett vissza a kanca felvont szemöldökkel.

– Igazad van – hagyta inkább annyiban –, vannak olyan dolgok, amiket jobb nem feszegetni.

– És, most akkor hogyan tovább?

Ez volt az, amit maga sem tudott pontosan. Egészen idáig titkon olyasmiben bízott, hogy csak össze kell mindenkit gyűjtenie egy helyre, és máris bekövetkezik a csoda a szemük láttára – de ilyesmi, úgy tűnik, nem akart történni, már csak azért sem, mert mindannyian a kanca furcsa mágiájának hatása alatt állva kicsit tompábban érzékelték a világot maguk körül a szokásosnál. Azért ha más haszna nem is volt a kísérletnek, a tucatnyi csikó közötti csoportdinamikát így is nagyon tanulságos volt megfigyelnie.

– Valójában kettejükben teljesen biztos vagyok, és akad egy erős tippem a harmadikra is – szólalt meg végül elgondolkodva, inkább magának foglalva össze a tudását, minthogy a kancának mondjon valami újat.

– És a kettőben már benne van Celestia kis Csipkerózsikája is? – kérdezte a kanca, és prüszkölve legyintett egyet. – Eddig azt gondoltam, ennél azért pontosabbak a megérzéseid.

– Nézd, azért a feladat nem volt túlspecifikálva. A csikók gyakorlatilag mind nagyon őszinték egészen addig, míg rá nem jönnek, mennyire is hasznos dolog a hazudozás vagy a féligazságok mögé bújás, vagy milyen nehéz is elkapni azt a bizonyos sánta kutyát. Elképesztően nagylelkűek tudnak lenni, hiszen semmiért nem kellett megdolgozniuk, amijük van… És most mutass nekem egy olyan csikót, aki nem szeret teli tüdővel nevetni.

A kanca most csak hallgatott, és a játszadozó csikókat figyelte elmélyülten, mintha maga is épp a megoldáson dolgozna.

– Azért tudod, ezt a rózsaszínt nagyon-nagyon nehéz nem észrevenni – szólalt meg ismét, miután az említett csikó egy hangos „víííí!" kiáltás és egy ezerfogú vigyor társaságában elhúzott mellettük. – Ő az, akiben majdnem biztos vagyok.

– És melyikük az, akiben teljesen biztos vagy? – ráncolta a szemöldökét a kanca, míg az állát a patáiba támasztva előre hajolt, talán hogy közelebbről láthassa, mi zajlik a pici parkban. – A kis kék pegazus talán?

– Jó szemed van – felelte bólintva. – Teljesen kilóg közülük, nem igaz? Minél többet figyelem, annál biztosabb leszek benne, hogy rajta áll vagy bukik minden.

– Ez azért erős kijelentés, igazán megindokolhatnád.

– Hát jó, figyelj!

Felkelt a padról, és egy picit közelebb sétált a homokozóhoz, ami fölött most a kék pegazus körözött.

– Hsss-huss, nesze! – kiáltotta a csikó képzelt ellenfelével viaskodva.

– Dash kapitány, hozzám! – parancsolta neki vigyázzba vágva magát, egy picit játékosan eltúlzott hanghordozással.

A pegazus rögtön átlátta a játékban rejlő lehetőségeket, pillanatokon belül elhagyta a csatát, amit vívott, és lebegve megállt vele szemben, még tisztelgett is az apró patájával.

– Kövessen! – mondta a csikónak, és nagy komolyan elmasírozott a sarok felé, ahol a kis lila egyszarvú olvasta hatalmas könyvét. – Bemutatom Sparkle hercegnőt! Az ön feladata, hogy a hercegnőt, mint az equestriai trón várományosát megóvja a gonosz haramiák támadásától!

– Igenuram! – kiáltotta Dash kapitány, és máris szúrós szemmel nézett körbe haramiák után kutatva. Miután éppen nem látott egyet sem, lassan leszállt a homokba, és figyelmét Sparkle hercegnő felé fordította, aki még csak most kezdte észrevenni, hogy akaratán kívül részese lett a játéknak.

– Szia! – köszönt a pegazus próbálva egyáltalán oda nem illő hivatalos hanghordozást felvenni. – Az én nevem Rainbow Dash kapitány, én vagyok a te védelmeződ!

– Szia, én Twilight Sparkle vagyok, és csak nyugodtan szeretnék olvasni – felelt az egyszarvú gyakorlatilag fel sem nézve.

– Mit olvasol? – tudakolta Dash lanyha érdeklődéssel, de inkább a száját húzva.

– Éppen egy értekezést az elemi mágia materializációs metódusairól, és a felét sem értem – motyogta Twilight maga elé, teljesen elmélyedve a könyvében.

– Uncsi vagy, Twilight Sparkle hercegnő! – állapította meg Dash kapitány. – De nem kell aggódnod, ha véletlenül bármiféle haramia rád támadna, csak intened kell, és máris végzek vele!

– És ha inteni sincs időm? – kérdezte Twilight éppen csak fél füllel figyelve.

– Izé, akkor csak kiálts! – húzta ki magát Dash kapitány.

– És ha befogják a számat?

– Őőőőőő….

Dash kapitány annyira tanácstalannak tűnt, hogy a beállt csendre még Twilight is felnézett a könyvéből.

– Dash kapitány, a te dolgod az, hogy rám figyelj – oktatta ki a pegazust az egyik lábát az arca elé emelve. – Messziről kell észrevenned, ha veszély fenyeget engem, és azonnal közbelépni, mielőtt még megtámadnának!

– Na hát én is pont ezt mondtam! – felelte Dash kapitány picit sértődötten. Letottyant Sparkle hercegnő mellé a homokba, és elkiáltotta magát: – Gyertek csak, rablók, haramiák, elbánok én veletek!

– Dash kapitány? – szólította meg Twilight, miközben már újra a könyvébe temetkezett.

– Igen?!

– Ha így ordítasz, nem fogod meghallani a támadókat.

A kis pegazus elhallgatott. Keresztbe fonta a mellkasa előtt a patáit, és vicsorogva meredt mindenkire, aki csak a nagy játékban a közelükbe merészkedett. Sparkle hercegnő végre teljesen háborítatlanul olvasta a könyvét.

Amint a csikók játéka ilyen módon csendesebb fordulatot vett, jelentőségteljesen a kancára nézett, aki a padon előredőlve mérsékelt érdeklődéssel követte az eseményeket.

Ismét kihúzta magát, és tett néhány díszlépést, hogy a csikók figyelmét valamelyest magára vonja.

– Dash kapitány! – kiáltotta a kis pegazusnak. – Kémeink jelentették, hogy tévedés történt! Nem Twilight Sparkle a trónörökös, hanem Moondancer hercegnő! Azonnal helyezze át a főhadiszállását a cicás mászókához, és védelmezze a hercegnőt!

Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszasétált a padhoz, és leült a kanca mellé.

Nem mintha a játszótéren történt volna bármi is. Rainbow Dash még mindig Twilight Sparkle mellett ült, és tekintetével igyekezett elijeszteni minden arra tévedőt.

– Nem hallottad? – szólalt meg egy idő után Twilight halkan. – A parancsnokod azt mondta, nem én vagyok a hercegnő.

– Ugyan! – legyintett Dash kapitány. – Ez csak azt bizonyítja, annak az ürgének vagy fogalma sincs, miket is hadovál, vagy a kémeinket félrevezették, hogy mellőled eltávolítsanak. De nem kell félned! Dash kapitány csavaros eszén nem járhatnak túl!

Míg a csikók csendben ültek tovább, ő a kanca arcát fürkészte felvont szemöldökkel.

– Nem mondom, hogy értem, mert nem mondhatom, hogy értenék hozzá… – vallotta be a kanca egy perc hallgatás után.

– Te mit tettél volna? Képzeld el, hogy katonásat játszol, és meg kell védened valakit.

– Gondolom, hanyatt-homlok rohantam volna végrehajtani a parancsot, bár bevallom, kiskoromban nem szerettem az ilyen durva játékokat.

– És így tett volna az ilyen korú csikók kilencvenkilenc százaléka, hiszen kinek jutna eszébe kifogásokat keresni, és miért? De Rainbow Dash nem. Őt nem érdekli sem a rang, sem a parancs, sem a játék. Ez a harmadik alkalom, hogy hasonló választás elé állítom, és még mindig csak egyetlen egy dolog érdekli.

– A hűség – bólintott a kanca. – Nem gondoltam volna, hogy éppen egy ilyen nehezen megfogható elemben leszel ennyire biztos.

– Magam sem hittem volna, és éppen ez benne a nagyon különleges – dőlt hátra a padon elégedetten, amiért társa ilyen jól követte a gondolatmenetét.

– És most meddig fog ott ülni?

– Hát, amíg meg nem unja, vagy el nem engedem… De amúgy roppant büszke fajta, szóval jobb, ha az utóbbi következik be hamarabb! – felelte nevetve, majd a patáját a szája elé emelve a csikók felé kiáltott: – Dash kapitány, légitámadás!

Alig mondta ki, a pici pegazus már a levegőben volt.

– Nyavalyás légi patkányok, mit képzeltek! Dash kapitány ellátja a bajotokat! – kurjantotta a kis kék gombóc, és máris ismét vad körözésbe és kiabálásba kezdett a karikák között cikázva.

Míg a játszótér tovább zajongott, ők hallgatásba burkolóztak. Nehezen találta volna ki, a kanca mire gondolt, talán a küldetésükön merengett el ennyire – neki viszont csak a kanca járt a fejében, és a csikók.

– Hiszel még a szingularitásban? – kérdezte a kanca véget vetve a hosszúra nyúló csendnek.

– Ha valahogyan meg fog történni, akkor egyik pillanatról a másikra – bólintott határozottan.

– Miből gondolod, hogy ő a kiválasztott?

– Nézd meg a dinamikájukat. Rá mindenki figyel, még ha nem is látszik. Először azt hittem, Twilight lesz az, de ő túlságosan magának való, és egy cseppet sem látványos. Dashre akkor is felnézne majd egyszer mindenki, ha nem lenne elem… teljesen a saját jogán.

– És hogyan fogod őket felébreszteni?

– Össze tudod gyűjteni mindőjüket egy helyre még egyszer?

– Nem hiszem… Talán egy részüket. A hercegnő sem engedné. Nem is sejted, mennyi energiámba került felülírni a kauzalitást, és most az entrópia visszaköveteli, ami jár neki.

– Akkor nem tudom. Érzem, a kirakós egy darabja még hiányzik. Addig is, amíg rátalálunk, figyelnünk kell őket. Figyelni, keresni, remélni, és szűkíteni a kört… mást nem tehetünk.