Eredetileg azt hitte, az öreg majd elvezeti Greenjay-hez, de minden jel szerint sikerült elbeszélniük egymás mellett, ami – tekintve a titkos kódrendszerük bonyolultságát – nem is volt nagy csoda. Fene ebbe az átkozott paranoiába, hát már senkiben sem lehet megbízni! De ha ez a tépett szőrű, kilencvenévesnek tűnő valaki mégsem Jay pónija, akkor vajon mi az, amit mutatni akar neki, milyen úttalan utakon kell követnie már vagy jó tíz perce?

Troth nem ismerte Baltimaret különösebben, csak amennyire az alatt a két nap alatt ki lehetett benne igazodni, amióta a Starchaser léghajón megérkezett. Jelentette ez a szállása, a Mareida hotel nagyjából félmérföldes környezetét, mivel messzebb merészkedni azt jelentette volna, hogy beér a romok közé, ahol a gyűjtögetők gyűjtögettek és a fosztogatók fosztogatták a gyűjtögetőket, valamint egymást. Az előtte galoppozó öreg is gondterhelten forgatta a fejét körbe, felcsapott fülei is a feszült figyelemről árulkodtak, de Troth egyre jobban elbizonytalanodott benne, vajon elkerülni szeretnék a romos utcák lakóit, vagy esetleg éppen hogy megtalálni egy csoportjukat? Bízott benne, hogy képes magát megvédeni a rongyokba burkolózott csőcselékkel szemben, de a feltűnést mindenképpen szerette volna elkerülni – nem tett volna jót a küldetésének.

Éppen egy domboldalon kaptattak felfelé, lassan térdig-szügyig gázolva a törmelék között. Az óvárosban járhattak, ahol hatalmas, pazarló anyaghasználattal felhúzott, régi épületek álltak még a bombázások előtt, és egy részük meglepő épségben meg is maradt, vagy legalábbis bizonyos részeik: nagyobb faldarabok, néha egész helyiségek. Ha hátranézett, láthatta maga mögött szürke-kék szalagként tekergőzni a Hoofesco folyó torkolatát is, ahol az óceánba ömlött. Érdekes, nem hitte volna, hogy ilyen magasra fognak felkapaszkodni, arról nem is beszélve, hogy csikókorából Baltimare-re egy nagy lapos síkságként emlékezett… Talán valamelyik földrengés túrhatta össze ennyire a földrajzát.

Az öreg váratlanul befordult két nyolcláb magas törmelékkupac közé, egy olyan helyen, ahol nyoma sem volt járható ösvénynek, és Troth egy pillanatra megijedt, hogy elveszíti a szemei elől, vagy esetleg épp most vetik rá magukat a fosztogató haverjai. De amint közelebb ért, egy sötét rés bontakozott ki a faragott márvány-kő-betondarabok-vasrudak kavalkádjából, ebben tűnt el a szedett-vedett póni megtépázott hátsó fele. Troth kíváncsian követte a félhomályba, és kisvártatva elakadt a lélegzete is.

Egy nagyobb teremben kötöttek ki, melynek falait ugyan kusza repedések borították a pókháló vékonyságútól egészen az olyanokig, amikbe a patáját is bedughatta volna, mégis meglepő épségben megmaradt. Egyedül az volt a zavaró benne, hogy valamitől az egész terem az oldalára billent, nagyjából negyvenöt fokkal elfordulva a vízszintestől, ezért padló gyanánt egy nagyon ferde falon kellett most végigaraszolniuk, fejük fölött az épület színezett, mozaiküveg oldalablakain áradt be a fény, a poros levegőbe színes fénypászmákat rajzolva. Fogalma sem volt, hova sikerült kilyukadniuk, talán a régi városháza lehetett ez, vagy esetleg egy könyvtár, bár semmilyen bútorzatot, sem polcokat, sem könyveket nem sikerült felfedeznie. Persze mind jól égtek, és hamar áldozatául eshettek a gyűjtögetőknek, emlékeztette magát.

A távolabbi végében a teremnek viszonylagos sötét uralkodott, és meglehetősen közel kellett merészkedniük, mire megpillantotta, mi is található arrafelé. A szemeinek igencsak sokáig kellett szokniuk a félhomályt, de még utána is beletelt három percbe, mire rádöbbent, mit is lát. A fal mellett ezernyi apró mécses pislákolt, a csillagos eget idéző hatást keltve, közöttük viszont különböző méretű, fából ácsolt, legalább póni nagyságú facsillagokat állított föl valaki. Mindegyik facsillag három, egymást keresztező gerendából állt, és összesen vagy hat darab lehetett belőlük szétszórva. Különös és bizarr látványt nyújtottak, mint valami ősi, pogány szertartás díszletei, melynek értelmét elnyelték az évezredek – és akkor még a pónit észre sem vette.

Márpedig az egyik kisebb facsillagról ráterített fekete rongyként egy póni lógott. Troth borzongó tudatában csak fokozatosan állt össze a kép: a sovány, csontvázszerű alak négy patáját rosszul megmunkált, de erősnek tűnő szögekkel verték át, így erősítve a csillag négy ágához, két szárnyát két fémkampó feszítette ki. Bundájába száraz, fekete vérpatakok tapadtak, feje előreesett, arcát eltakarta kócos sörénye. Valami rózsaszínes, nyúlós massza csöpögött a homlokáról, Troth néhány pillanatig azt hitte, talán agyvelő lehet, és már csak a gondolatra is gyengeség szállta meg a térdeit. Látott már felhasadt koponyát épp eleget, és egyszerűen képtelen volt hozzászokni. Azután észrevette a halvány derengést, és a póni szarvát átütő fémrudat, és akkor már sejtette, hogy csak a nyers, mágiából kikristályosodott metagél az, ami zselészerű tócsába gyűlve összekeveredett a vérrel a póni előtt a ferde padlón.

Viszont így már azt is tudta, kit lát, bár azt nem, hogy miért… Miért hozta őt ide az öreg. Kérdőre akarta vonni, így hát körbenézett, de az már néhány lépéssel hátrébb megállt, most lehajtott fejjel motyogott valami értelmetlen versikét maga elé. Troth nem találta igazán beszámíthatónak a viselkedését, ezért figyelmét újra a csillag felé fordította.

– Hercegnő… – szólalt meg vontatottan, saját maga számára is meglepően erőtlen hangon.

Nem bízott benne, hogy feleletet kap, bár hallott már róla, az alikornisok milyen döbbenetes sebekkel maradhattak életben. Éppen ezért majdnem hátraugrott, mikor a csillagról lógó póni feje megemelkedett.

– Borulj térdre a színem előtt, halandó! – parancsolta a hercegnő, és Troth kénytelen volt neki engedelmeskedni.

Hangjának acélos könyörtelensége szöges ellentétben állt a szája szegletében bujkáló őrült mosollyal. Troth elszörnyedve állapította meg, hogy az őt vizslató hatalmas szemek pupillái nem egyforma méretűek, az alikornis szemfehérjét pedig egyenesen mélyvörösre színezték az erőlködésben megrepedt hajszálerek. A kanca beesett arca halálfejre emlékeztette.

– Hercegnő, hadd segítsek… – mondta, bár általános magabiztossága most cserben hagyta, és fogalma sem volt róla, mit is tehetne. Talán hívnia kellene valakit? És az az eszelős öreg miért csak egyedül neki szólt? Ennyire nem érdekelt senkit az egyik eltűnt alikornis?

– Segíteni is fogsz! – kacagta a hercegnő csikorgó hangon. – De nem úgy, ahogyan azt tervezed. Itt az idő, hogy te is megvilágosodj! Nyisd ki a szemed, és nézz körül! Látod, amit én látok? Érzed, amit én érzek? Érted már, mit mutatnak a jelek?

Igen, Troth azt gondolta, érti. A fájdalom teljesen elvette a kanca eszét.

– Hívok segítséget, és leszedjük onnan – mondta, miközben patára állt. – Egy pillanat, és visszajövök…

A hercegnő kinyújtotta a nyakát Troth felé, teste megfeszült, arca vicsorgásba torzult.

– Maradj még, Troth – mondta neki síri hangon. – Én sem megyek ám sehová az idők végezetéig. Szenvednem kell a bűneinkért, és a szenvedésemmel meg kell váltsalak titeket. Csak így építhetek egy jobb világot!

– Ha jobb világot szeretne, hercegnő, akkor térjen vissza közénk, és vezessen minket – mondta ki az első dolgot Troth, ami az eszébe jutott, bár maga sem hitt benne, hogy ezzel egy csapásra bármi is megváltozna.

– Nem értesz engem – mondta a hercegnő köhögésszerű hangot hallatva, mintha jót mulatna. – Ennek a világnak már késő… Én a következőről beszélek! De mielőtt még az eljöhetne, az alikornisoknak meg kell bűnhődniük. Nézz csak szét, Troth, hány alikornist látsz? Elbújtak a gyávák, pedig a helyüket már előkészítettem.

Troth tekintete az üres facsillagokra siklott. Fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az őrült kancával. Ha a saját akaratából van itt, akkor hiába próbálná leszedni onnan, csak visszamászna – vitázni vele pedig lehetetlen. Talán a legjobb, amit tehet az, ha egyelőre megjegyzi ezt a helyet, és megkeresi Greenjayt.

– Sajnálom, de nem értem, mit szeretne tőlem – mondta, miközben hátrált pár lépést.

– Érted te azt – vicsorgott rá a hercegnő. – Azt hiszed, Gabriel véletlenül hozott ide? Immár egyike vagy a tizenkét hírnökömnek, akár akarod, akár nem.

Troth tovább hátrált, majd mikor elhaladt a továbbra is magában motyogó öreg mellett, megfordult, és a kijárat felé sietett. Egy másodpercig nem akart tovább maradni, úgy érezte, épp egy átkot olvasnak rá, ami alól nem szabadulhat, ami gúzsba köti a szabad akaratát. A poros sötétség fojtogatta, ki akart érni végre a friss levegőre.

– Luna újra száműzte magát, ezért őt ne is keresd – kiáltotta utána még a csillagról lógó alak. – Találkozni fogsz viszont Celestiával. Le van gyengülve. Elém fogjátok őt hozni! Akkor azután végre felelni fog. Felelni fog mindenért, amit elkövetett, vagy ne legyen a nevem Twilight Sparkle!

Míg botladozva lefelé vágtázott a domboldalról, a gúnyos nevetés sokáig visszhangzott a füleiben – vagy már régóta csak a fejében szólt? Leült egy kupac törmelékre, nem törődve a környéken ólálkodó fosztogatókkal, patáit a füleire tapasztotta, de a csikorgó hangot nem zárhatta ki így sem. Tűnj innen, hagyj békén! – gondolta, és néhány jókora ütést mért a saját fejére, de hasztalan.

Mikor legközelebb elvette a patáit az arcáról, és felnézett, a nap már leáldozóban volt, erősen alkonyodott. Furcsa viszketést érzett a koponyája hátuljában. Tudta már, merre jár a másik tizenegy vadász.

És tudta már, hol van a préda.