Innen, a tetőről egész jó a kilátás – biztosan sokkal jobb, mint odalentről, a tömegből. A téren megszámlálhatatlanul sok póni nyüzsög, félelmetes, hogy senkinek nincs jobb dolga ezen a szép nyári délutánon, mint hogy idejöjjön beszédeket hallgatni. A kék sapkások próbálják őket a kordonok mögött tartani, több-kevesebb sikerrel, a pegazusokat úgy kell a föld közelébe terelni, mert folyton szárnyra kapnak. Néhány rutinosabb, merészebb, vagy egyszerűen csak vakmerőbb csikó felmászik a Celestia szoborra, hogy jobban lásson, a kékek arcán jól látható tanácstalanság ül, mitévők is legyenek. Elég rosszul veszi ki magát, ha az apróságokkal erőszakoskodnak, de mégis csak felháborító a rendbontás! Vezetőjük magában szitkozódva úgy dönt, hagyja őket játszani, hadd csüngjenek a monumentumról, mint érett gyümölcs a fáról, biztosan nem sértődik meg a látványon szeretett és jóságos hercegnőnk sem.

Aki természetesen majd csak az ünnepség megnyitójára fog megérkezni, bő tíz perc múlva. Lehúzom a fejem, ne vegyenek észre, épp csak a szemeim látszanak. Korán kellett indulnom, mert az őrök már ilyenkor senkit nem engednek a házakból ki-be járni. Figyelem a tribünt szemben, a tér túloldalán, már gyülekeznek a léhűtők, egyenruháik pompáznak, páncéljuk csillog, mintha egész éjszaka fényesítették volna. Probléma-arcot vágnak, mindennek a legjobban kell sikerülnie. A ceremóniamester patáiban ügyetlenül lengetett, hosszú listát elnézve percre pontosan megtervezhették az eseményeket.

„Sokáig éljen Celestia hercegnő" – ordítja a keresztben kifeszített hatalmas felirat. Zászlókból és transzparensekből egyébként sincs hiány, minden épület fel van lobogózva, rengetegen tartanak a nézők közt is üdvözlő táblákat a magasba. A jókora tér szélein álló ősi fákat szerpentinekkel tekerték körbe, rikító színkavalkádjuk a lent hömpölygő tömegre rímel.

Tekintetem a messze bal oldalt magasodó toronyra téved, órája szerint egy perc múlva kettő. Behúzom a nyakam, egészen lekushadok, barna vászontakaróm alatt úgy nézhetek ki, mint egy zsák, egy darab szemét, amit a munkások elfelejtettek. Tudom, hogy felettem pegazusok őrjárata húz most át, szemrevételezik a területet még egyszer, és bízom benne, utoljára. Szinte látom magam előtt a lenti készülődést: mindenki a kordonok mögött van végre, megadják a jelt, jöhet a hercegnő. Egy pillanatra megszűnik a zaj, mintha a rengeteg póni egyszerre venne levegőt, csak hogy fülsüketítő éljenzésben törhessenek ki.

Kikukucskálok, a várt látvány fogad, fehér hintó gurul most végig az emelvény elé, mindenki kedvenc hercegnője száll ki belőle, két egyszarvú kíséri személyes őrség gyanánt, szélesen mosolyogva, fenséges, leereszkedő tekintettel integet az ő népének. Ahogy sejtettem, kísérői szarvai izzanak, láthatatlan pajzsot borítva az uralkodóra. Éppen csak elhelyezkedik a felállított trónján, egy magas rangú tiszt hajol hozzá, valamit beszélnek. Rövid bólintás, egy intés, és kezdődhet a parádé.

Hosszú, tömött sorokban, díszlépésben menetelnek a térre az őrség legkiválóbbjai, főleg a kicsiket nyűgözi le a látvány, egyre-másra kérik szüleiket, vegyék fel őket a nyakukba. Tágra nyílt, csillogó szemekkel nézik, ahogy a büszke csődörök felsorakoznak a téren, éppen csak annyi helyet hagyva középen, ahová majd a légierő leszállhat. Magamban előre mosolygok: ez lesz ám a látványosság, srácok! Ilyen pici koromban én is imádtam, de sajnos most le fogok maradni róla. Fejemre húzom a pokrócot.

Száz szárny suhogása szisszen, ahogy a kecses pegazusok a levegőt szelve közelednek. Fegyvereiken, páncéljaikon hasra esnek a napsugarak, alig lehet rájuk nézni – képzelem el a látványt, amit számomra csak az ámuló tömeg csodálkozó kiáltásai tolmácsolnak. Acélozott patáik csattannak a kövezeten, ahogy földet érnek, mind szinte egyszerre. Én még várok.

Égzengés harsan a távolból, hangosan süvítve húz át a tér felett a híres műrepülő csapat, a Wonderbolts. Színes füstcsíkokat hagyva maguk után festenek szivárványt az égre, szétválnak, keresztezik egymást, hajmeresztő mutatványokkal kápráztatják el a közönség szemét.

Felnézni csak akkor merek, mikor gerjedő mikrofon sipítása csendesíti el a nézők seregét, valamit egy technikus buzgón tekerget, megkocogtatja ismét, most jó. Igen előkelő külsejű, öreg póni lép a pulpitusra, hogy beszédet mondjon. A hangosítók nem gondoltak a tetőkön tartózkodókra – például rám –, így csak szófoszlányokat sodor el hozzám a szél. Mély hangon, szinte dünnyögve beszél, akaratom összeszedem, hogy ne aludjak el rajta. Hála az égnek nem tart negyed óránál tovább, és átadja a helyét egy fiatalabb, pattogós, magas hangú illetőnek, aki messziről is jól láthatóan dicshimnuszt zeng a hercegnőről. "Éppen egy évvel ezelőtt… …megmenekített az örök sötétségből… …hálás pónik népe…" – veszem ki szavait a tömeg általános zúgása felett. Unom magam, nem érdekel a politika. Mit számít nekem, hogy melyik hercegnő kergeti az égre a holdat? Folyton ez a szövegelés az örök sötétségről. Nyilván Luna sem taszította volna romlásba saját birodalmát, csak átmeneti erőfitogtatás volt az egész. De nem értek hozzá, nálam hatalmasabb erők játszanak itt, jól tudom. Én csak egy eszköz vagyok, pont olyan, mint ami mellettem hever.

Közeleg az idő. Ismerem a programot, most jön az iskolások előadása, még Celestia beszéde előtt. Egyetlen töltényt tolok az űrbe, halkan csattan a závár.

Csikók vonulnak az emelvényre, műsorral készültek, rövid színjátékot adnak elő, közben egy társuk a cselekményt szavalja, vékony hangját repíti a szél. Egészen izgatott lesz a végére, közel hajol a mikrofonhoz, ahogy oldalvást néz társaira, így szavait még én is hallom.

…

Így űzte el ő a gonoszt,

Kinek terve örök sötét

Ünnepre gyűltünk össze most,

Zengjük hálásan a nevét!

Éljenzés.

A csövet letámasztom, szemem a távcsőbe mered. Ötszázharminckét méter választ el tőlük, jól tudom, kimértem. Enyhe keleti szél fúj keresztbe a téren, óvatosan két kattanásnyit tekerek az irányzékon.

A kicsik meghajolnak, és felsorakoznak arccal a hercegnő felé. Ő anyai arckifejezéssel köszönetet mond, majd nekilát ajándékokat osztogatni közöttük: mindegyikük kap valami apróságot, egy könyvet vagy talán mást, és két puszit.

Gyors pillantás a testőrökre: szarvuk sötét, a pajzs lent van.

Követem a célkereszttel, de alacsonyan tartja koronás fejét, ahogy a csikókhoz hajol, nem nyújtva tiszta célt. Közeledik a sor vége felé, még négyen lehetnek hátra, fogy az időm, kénytelen leszek lőni, hiába nem akarom a piciket eltalálni.

Három.

Patám a ravaszon, nyugalom száll meg, szívverésem lelassul.

Kettő.

Beszívom, majd lassan kiengedem a levegőt, a cső utoljára rezdül, mielőtt megállna az idő.

Nem mozdul a csikó mellől. A távcsőn keresztül rám néz? Az lehetetlen! Ajkain gúnyos, lesajnáló mosoly.

– Patkó kettő, ne lőj, ismétlem, ne lőj! – recsegi mellettem a rádió. Elrántom patám a puskáról, a feszültség kiszalad a testemből, szinte beesek a párkány mögé. – Akció lefújva, Lunának nyoma veszett! Nem tetszik ez nekem, tűnj onnan, hallod?