Még két perc sem telt el azóta, hogy magához tért, máris azon rágódott, vajon melyik lehetett az a mozzanat, ami felébresztette. Talán az a rettenetes dübörgés, ami egészen betöltötte körülötte a teret, annyira, hogy a dobhártyája hol kegyelemért könyörgött, hol pedig azzal fenyegette, hogy a következő percben egyszerűen kifolyik a hallójáratán? Vagy az is lehet, hogy éppen az a pillanatnyilag beálló csend tehetett róla, melyben felharsant egy kanca nagyon magas és vékony hangú, felettébb idegesítő nevetése, ami leginkább úgy szólt, mintha éppen elélvezne? Vagy pedig egyszerűen csak ez a csiklandós érzés tehet róla az orrában, amit a patáira nehezedő súly miatt jelenleg nem vakarhat meg?

Vagy az is lehet, hogy mindez együttvéve.

Kissé ingerülten szabadította ki az egyik mellső lábát, és cseppet sem kedvesen odébb pakolta maga mellé a kanapéra az ölében visszafogott mozdulatokkal táncikáló kancát, aki nem is nagyon tiltakozott emiatt, épp csak akkor adott hangot az ellenkezésének, mikor az egyensúlyát veszítve fenékkel előre lehuppant a földre.

– Au – nyiszogta affektálva, miközben kettőt csámcsogott a rágógumiján –, valami baj van, Weed?

Konkrétan semmi, most már semmi. Végre megvakarhatta az orrát, amitől egy sörényszálnyival máris jobb kedvre derült. Mikor a patáját elhúzta az arcától, fehér port pillantott meg rajta. Valószínűleg abból az anyagból származott ez is, amiből valaki a kanapé előtt álló pici dohányzóasztal üveglapjára takaros kis csíkokat rendezett el, nyilvánvalóan a melléjük dobott EquestrianExpress Diamond hitelkártya segítségével. Hevert még ott – látszólag teljesen indokolatlanul – egy-két ügyesen feltekert százbatkás bankjegy is, mint azt még mindig homályos látásával sikerült megállapítania.

De legalább azon nem kellett törnie a fejét, hogy hol is van. A stroboszkóp egyre gyorsulva villogó fényénél könnyen felismerhette a termet maga körül: a saját nappalija volt az, mégpedig a Patkó-öbölben, az óceán partján álló szerény nyaralójában. Vagy éppen telelőjében, ahogy vesszük. Ősszel húzta le a csíkot ide, hogy elvonulhasson picit a nyüzsgő világtól, na meg olyankor már Vanhooverben, ahol a palotája állt, egyre hidegebb van egyébként is. Sokkal kellemesebb volt a medencéjében napozni, és koktélokat vagy hideg sört kortyolgatni.

Na ja, a hideg sör. Az tehetett mindenről. Meg persze Peach, a házvezetőkancája. Járt már így máskor is.

Mindig azzal kezdődött, hogy kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy sört. Azután még egyet. Ha Peach egy picit gondatlanabb lett volna, és esetleg a sör valamikor elfogyott volna, akkor sose fajulnának el ennyire a dolgok. Bár az is igaz, hogy akkor be kellene váltania a fenyegetését, és ki kellene rúgnia a kancát. Szar ügy lenne, gondolta, és vállat vont.

Kezdett egy picit hasogatni a feje a hangzavartól, ezért lassan feltápászkodott, ügyelve, hogy ne bukjon fel a földön heverőkben, azután elindult arrafelé, ahol valakik széttolták a méregdrága keményfa padlón a méregdrága, különböző ritka ragadozók bőrével kárpitozott ülőgarnitúráját (miközben nagyon remélte, hogy ezúttal nem hányta le egyiket se senki, mert a múltkor is fél évig tartott a lakberendezőjének, mire a megfelelő anyagokat megtalálta). A bútorok helyett most egy emelvény és néhány igen szerénytelen méretű hangfal foglalta el a fal mentén így keletkezett tér egyik részét, valamint egy csoport őrjöngve ugráló tökismeretlen póni a másikat.

– Tekerd lejjebb, Vinyl! – tett egy kudarcra ítélt kísérletet, hogy felhívja magára a pult mögött napszemüvegben bólogató neonszín sörényű kanca figyelmét, de az természetesen ebből mit sem észlelve továbbra is széles mozdulatokkal paraméterezte a zeneipari berendezéseit.

Most, hogy az ordítástól már a hangszálai is sajogtak, a robotlámpák őrülten kerengő fényében inkább megindult az ajtó felé. Mikor nagyjából sikerült betájolnia magát, gyors egymásutánban elsütött két telekinézis varázslatot: az elsővel a szoba világítását kapcsolta fel, a másodikkal a bömbölő hangrendszert csatlakoztatta le a villamos hálózatról. A beálló viszonylagos csendben az eddig emelt hangon beszélgetők nevetségesen hangosnak tűntek, a lendülettől az összes táncoló még megtette az utolsó két lépését, mint egy csapat dilis a bolondokházában, akiknek belülről szól a ritmus – azután a tekintetek felé fordultak, és felharsantak a szomorú tiltakozás általános hangjai.

– Jaaaj, ne csináld ezt, Weed! – kérték a legközelebb állók.

– A bulinak vége! – kiáltotta. – Mindenki húzzon haza, egy-kettő!

A tömeg egy hosszú másodpercig tanácstalan és kérlelő pillantásokat lövellt felé, majd pedig belenyugodva a döntésébe lassan a cuccaik vagy társaik után néztek, és máris sokkal halkabban beszélgetve szedelőzködni kezdtek.

– Azért jó kis parti volt, Weed – szólt neki egy csődör, akiről tippje sem volt, hogy kicsoda.

– Igen, máskor is szólj, ha ilyet rendezel, kedves… – búgta a mellette álló tépett sörényű kanca.

Nem mintha most szólt volna bárkinek is. Általában a tömeg csak úgy hívatlanul megjelent – vagy legalábbis józan énjének ez volt a benyomása.

De most nem vágyott másra, csak egy kis csendre, magányra és pihenésre végre. Hitetlenül nézett körbe a nappalija romjain: mindenfelé szétdobált műanyagpoharak, –tányérok, tárgyak, testek hevertek, Peachnek holnapra egy egész takarítóbrigádot kell felbérelnie, ha mindent az eredeti állapotába akar visszaállítani. Abba belegondolni sem mert, hogy a négy hálószobájában vajon mi fogadhatja… Úgy döntött inkább, beéri a friss levegővel és a csillagos éggel. Még a tömeg előtt megindult hát ki a nyaralójából. Az ajtóban persze azért odaszólt Brownie-nak, a testőrének.

– Akik nem bírnak a saját lábukon elvánszorogni egy óra múlva se, azokat hajítsd ki, légy szíves.

– Értettem, uram! – bólintott a barna csődör szigorúan, majd a mögötte kanyargó, pár tíz póniból álló sor felé fordult. – Hallottátok, vége a rendezvénynek, tűnjetek el szépen!

– De hiszen már tegnap óta itt állunk! – lépett ki a sorból Twilight Sparkle. Reménykedőn csillogó szemekkel felzárkózott mögé Celestia, Cadence és Luna hercegnő is. – Weed, egyszer már igazán beengedhetnél minket! – kérlelte a kanca.

Inkább ügyet sem vetett rájuk.

Ruganyosan ellökte magát a földtől, és a magasba emelkedett. Fölötte sötét és picit felhős volt az ég. Gyors, de mégis pihentető tempót diktált magának, míg egyre feljebb szállt. Mikor elérte a bárányfelhőket, kinyújtott patájával pajkosan végigsimított rajtuk, élvezte a hűsítő pára érintését. Miközben a fent ragyogó csillagokban, és a maga alatt elsuhanó, apró égitestekként fénylő településekben gyönyörködött, arra gondolt, hogy azért az alikornis létnek határozottan megvannak az előnyei.