11.

 

Óvatosan, hirtelen menekülésre felkészülve közeledett a fekvő pónihoz. Értette ő, nem ok nélkül lett a közben elkotródó néhány bűnöző a helyére téve, de azért el akarta kerülni a félreértéseket. Most minden egészen csendesnek és mozdulatlannak tűnt, csak a kanca oldala emelkedett-süllyedt szaggatott ritmusban, amint zihálva kapkodta a levegőt. A biztonság kedvéért Leaf néhány méterre megállt tőle, onnan méregette.

Közelről szemlélve sokkal soványabbnak nézett ki, mint azt a tetőről először látta. Ha nem lett volna ennyire izmos, valószínűleg tényleg kilógtak volna a bordái, a hasa teljesen beesett. Magasabbnak is, és erősebbnek is látszott, mint azok a kancák, akikkel a városban eddig összefutott. Legtöbb ismerőse életében nem végzett fizikai munkát, sokan közülük az elhízás szélén álltak, még az átlagosnak számító lányokon is gömbölyödött a megfelelő helyeken egy-egy csinos zsírpárna, amitől hála istennek nem úgy néztek ki, mint egy testépítő. Azt már sokkal furcsábbnak találta, hogy az idegen valahogy másképp volt izmos, mint a legtöbb föld póni munkás, akikkel találkozni szokott. A vállai, a mellkasa és a fara egyáltalán nem nőtt ijesztő méretűre, mint azoknak, akik nap mint nap súlyos terheket húztak, húsának eloszlása sokkal egyenletesebbnek tűnt.

Sárgás szőre az előbbi ütközettől minden képzeletet felülmúlóan mocskos és borzas volt, ráadásul úgy nézett ki, mint aki már régebben összeverte magát valahol, talán leesett egy magas helyről. A vállán egy furcsa alakú, esetleg valamilyen feliratot mintázó foltban még hiányzott is a bundája, kikandikált sötét színű, forradásos bőre.

Éppen csukott szemmel hevert, Leafnek jutott ideje megvizsgálni az arcát is, ám a korát meg sem becsülhette. Méretéből adódóan, és a sörényében sűrűn szőtt ezüst szálak miatt messziről legalább középkorúnak tippelte eddig, bár igazából ha ezeket nem számítja, el tudta volna képzelni, hogy nála csak néhány évvel öregebb.

Látszólag rá se hederített szemlélőjére, egyedül felcsapott fülei fordultak Leaf felé, ebből azért a csikó levonta a következtetést: jobb óvatosnak lennie. Egy jókora koszfolt eltakarta a titokzatos lány cukijegyét, de talán ha átsétálhatna a másik oldalára, akkor kideríthetne valamit róla.

Bátortalanul tett még két lépést, mire az ezüst szemek felpattantak, és az átható tekintet rámeredt. Nem félelmet olvasott ki belőle, inkább várakozást, és minden részletre kiterjedő megfigyelést.

– Nem akarlak bántani – szólalt meg bizonytalan hangon, magában mosolyogva az amúgy is képtelen ötleten. – A támadóid már elmentek, egyelőre biztonságban vagy.

A szemek újra lecsukódtak, gazdájuk egy nagy sóhajjal adta ki magából a felgyülemlett feszültségét. Olyan hosszú ideig nem vett újra levegőt, Leaf fejében az is megfordult, hogy meg is halt. Szinte megkönnyebbült, mikor a kanca újra lélegezni kezdett.

Leaf elgondolkodott rajta, vajon tényleg megnyugodott-e a szavaitól. Elég, ha azt mondja neki, nem fogja bántani? Ilyen könnyen megbízik benne? Két pillanat alatt felmérte, nem jelent rá veszélyt? Ha most ráugrana, vajon éppen olyan villámgyorsan reagálna, mint az imént, mikor megtámadták?

Valószínűleg igen.

De miért nem kel fel? Nem sérült meg, legalább is az elmúlt pár percben biztosan nem.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Köszönöm kérdését, uram, kitűnően – jött némi hezitálás után rekedtes hangon a betanult, komikusan formális hazugság.

Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi lepte meg jobban: az "úr” megnevezés, vagy hogy a lány ennyire nem hajlandó beismerni borzasztó állapotát. Még a nyelve is nehézkesen forgott, Leaf nagyjából így képzelte el olyasvalaki beszédét, aki két hetet töltött egyedül, étlen-szomjan egy sivatagban.

– Fel bírsz kelni?

A kanca válasz helyett inkább megpróbálta. Ajka vicsorra húzódott az erőlködéstől, úgy tűnt, a saját súlya mellett még legalább két másik pónit emel fel, lábai remegtek, de kitartottak. Erőtartalékainak jókora részét felemészthette az iménti összecsapásban. Szárazon köhögni kezdett, megpróbálta száját benedvesíteni a nyelvével, bár nem tűnt elégedettnek az eredménnyel.

– Ne haragudjon, uram, kérhetek esetleg egy pohár vizet? – kérdezte, szinte könyörgő szemekkel fordulva a csikó felé.

Leafnek egyetlen ötlet jutott eszébe, honnan is szerezhetne valami innivalót, bár attól tartott, barátja nem fog felhőtlenül örülni váratlan vendégeinek. Mégsem tehetett mást, nem hagyhatta itt a lányt ebben az állapotban. Ha már rákiáltott, és megakadályozta, hogy végezzen támadóival, felelősséggel tartozik érte. Még a végén rendezik a soraikat, és visszatérnek, akkor pedig a legyengült idegennel talán könnyen elbánhatnak.

És különben is, volt annyira kíváncsi, hogy a végére akarjon járni a furcsa póni titkainak.

– Van innen nem messze egy büfé, ott biztos adnak nekünk inni – felelte. – Ha nagyon kimerült vagy, ide is hozhatom, de nem lenne jó sokáig itt időznünk.

– Nagyon köszönöm a kedvességét, inkább önnel tartok – jött a szokásos udvarias válasz, és a kanca imbolygó léptekkel megindult Leaf után az utcácska vége felé.

– Miért beszélsz ilyen furcsán? – tette fel a csikó az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Ne haragudjon rám, uram, modortalanságom miatt. Úgy vélem, mindig így szoktam viselkedni idegenekkel, nem megbántani szeretném.

Lassan kiértek a jóval szélesebb Canterloti út járdájára, és Leaf egészen megkönnyebbülve vette tudomásul, milyen jól beleolvadtak a járókelők forgatagába. Persze csak amennyire egy ilyen langaléta, dülöngélve járó kanca társaságában ez lehetséges.

– Szabad esetleg megkérdeznem, mi kivetnivalót talál a beszédemben?

Láthatólag a kancát kissé megviselte a tudat, hogy valamit rosszul csinál, zavart, kíváncsi tekintettel vizslatta Leafet.

– Hát, tulajdonképpen semmi gond nincs vele – próbálta a csikó mentegetőzve megnyugtatni. – Egy kicsit szokatlan a számomra, mert nagyon udvariasan beszélsz. Itt, az utcán inkább úgy beszélünk egymással, mintha otthon lennénk, ismerősök közt.

– Sajnálom, úgy érzem, nem vagyok otthon, és remélem nem sértem meg, ha ezt mondom, de nem ismerem önt.

Ez nehezebb menetnek ígérkezik, mint hitte volna. Homlokát ráncolva próbált valamit kitalálni, amivel megmagyarázhatja a neki teljesen természetesnek tűnő szokásait.

– Kezdjük ott, hogy én még csak egy csikó vagyok, te pedig már felnőtt. A felnőtteknek nem szokás urazniuk a gyerekeket.

– Úgy érti, a magasságom miatt felhatalmazást kapok a bántó beszédre? – A kanca láthatóan rossz végéről próbálta megközelíteni a problémát.

– Nem, nem magasságra gondolok, hanem életkorra.

– Nem áll módomban összevetni az ön életkorát a sajátommal, mert egyiket sem ismerem – jött a furcsa felelet egy rövid szünet után.

Leaf úgy érezte, ez a beszélgetés egyre jobban kicsúszik a patái közül. Akkor váltsunk módszert – gondolta.

– Ha szépen megkérlek, hadd beszélgessünk egymással hétköznapi módon, urazás nélkül, van ellene kifogásod? Csak a kezdődő barátságunk elmélyítése reményében.

– N… nincs ellene kifogásom, ur… – A kanca röviden elmosolyodott saját berögzült viselkedésén. – Ne haragudj, hozzá kell szoknom.

– Köszönöm szépen, így sokkal jobb.

Még ha nem is lesznek barátok, csak egy rövid ideig, mielőtt másfelé kanyarodnának útjaik, mindenképpen kevésbé érezte magát feszélyezve, ha nem szólnak hozzá ennyire formálisan.

 

12.

 

Ahogy közeledett a délután – és ezzel együtt a műszak – vége, Sand munkájában a hangsúly fokozatosan eltolódott a kiszolgálás felől a takarítás irányába. Aki akart, az már rég beebédelt, néhány új vendég érkezett csak a Két Virágba kávézni, fagyizni, vagy legurítani egy üdítőt. Majd az esti váltásban kollégáinak ismét egészen más fajta foglalatosság jut, mikor a szórakozni induló pónik betérnek meginni valami kellően alkoholosat, bár ahhoz még azért egyelőre korán volt.

A kis teraszon, amit díszesen faragott falécekkel kerítettek le a büfé előtti járdából, alig az asztalok felénél üldögélhettek, igyekezett kihasználni az átmeneti nyugalmat takarításra, és rendrakásra a konyhában. Nem szerette volna a saját szabadidejéből elrabolni a hasonló pepecselős feladatokra az értékes perceket, és arról sem lehetett éppen szó, hogy meglógjon elvégzésük nélkül, mert a tulaj a pici irodájában kucorgott, és morcosan figyelt kifelé, vajon minden rendben megy-e, miközben a bevételt számolgatta.

Így hát takarított, közben két-három percenként ki-kinézve a teraszra, vajon érkezett-e újabb, kiszolgálásra váró vendég, vagy esetleg valaki szeretne rendelni valamit, netalán kérné a számlát. De semmi ilyesmi nem történt, a kint üldögélő pónik jól elbeszélgettek, minden szempontból megfelelve a lusta vendéglátósok álmának.

– Hé, Sand! – hallotta egyszer csak a főnöke hangját.

– Mondja, főnök úr – fordult a türkiz színű, pocakosodó póni felé. – Valami baj van?

– Nem a te haverjaid azok?

A főnök a terasz felé integetett, arra fordult Sand is értetlenül, hiszen nem sűrűn estek be hozzá ismerősök, Leaf pedig már elvitte a potyakajáját és különben is azt beszélték meg, a parkban fognak találkozni később.

De minden hitetlenkedése ellenére úgy volt, ahogy a tulaj mondta: haverja ott ült kint a teraszon, mellette pedig hosszú tagjait szinte colostokként összehajtogatva egy magas, ám roppant mód ágrólszakadt külsejű kanca. Szörnyen koszosnak tűnt, a többi vendég patájából csörrenve esett ki a kávéskanál az undortól.

– Távolítsd el őket gyorsan! – hessegette a főnök, és ő tanácstalanul megindult ismerőse felé, hogy így vagy úgy, de kezelje a helyzetet.

 

– Üdvözlöm hölgyem, szia Leaf – köszönt erőltetett mosollyal az arcán, miután az asztalukhoz ért, majd Leaf füléhez hajolt. – Mit csinálsz? Már csöveseket is idehozol? – suttogta.

A kanca kíváncsian fordult felé, láthatóan nem engedte el a füle mellett a halk szavakat.

– Üdvözlöm, kedves uram. Engedje meg, hogy megkérdezzem, mi az a csöves?

Leaf enyhén elvörösödve próbálta megmagyarázni a helyzetet.

– Sand nem úgy értette…

– Hajléktalant jelent, hölgyem. Aki az utcán lakik – vágott közbe Sand nem túl kedvesen, közben a kis büfé felé pillantva. A főnök árgus szemekkel figyelte őket.

– Engedje meg, hogy kijavítsam – kezdett mondandójába türelmesen a lány. – Természetesen nem az utcán lakom, van otthonom, habár jelenleg nem vagyok vele tökéletesen tisztában, merre is.

Eredeti duma volt, a csövik fantáziája ennél általában jóval szegényesebb. Majd még mindjárt bemagyarázza azt is, ő tulajdonképpen egy eltévedt hercegnő, vagy hasonló.

Sand éppen szóra akarta nyitni a száját, hogy valami meggondolatlanul bántót mondjon, amivel talán megrengette volna a Leaffel ápolt barátsága alapjait is, mikor a kanca egy akkora csillogó aranytallért húzott elő valahonnan, amilyet még életében nem látott. A levegő a torkába szorult, csak tátogott a meglepetéstől.

– Ez az egyetlen tárgyam, és az egyetlen nyom, amin elindulhatok – folytatta a fura póni társalgási stílusban, nem törődve a döbbent arcokkal maga körül. – Azt hiszem, elég különleges, és talán ha kiderítem, honnan származik, hazatalálhatok.

– Teszed azt el gyorsan! – sziszegte Leaf, mintha valami gyerekkel beszélne, és sietősen betolta az aranyat tartó patát az asztal alá. – Nem emlékszel, hogyan jártál, mikor legutóbb túl sokat mutogattad?

– Bocsánat… – suttogta a lány komikus bűnbánattal.

– Megtámadták egy sikátorban nemrég, azért néz így ki – fűzte hozzá Leaf magyarázatként barátja számára, még ha ez nem is volt teljes mértékben igaz.

Sand gyorsan kapcsolt. Elég gonosznak érezte magát, amiért előítéletesen rosszakat feltételezett vendégeiről, de ebben az állapotban, büdösen-koszosan akkor sem üldögélhettek a teraszon, különben a főnöke mind a hármukat úgy vágja ki, a lábuk nem éri a földet.

– Gyertek be a konyhába inkább, ne zavarjuk a többieket – javasolta kapkodva.

 

Leültette őket hátul, annál a pici asztalnál, ahol ő maga is ebédelni szokott, néhány szóban elmagyarázta a helyzetet a tulajnak, aki ugyan teljesen nem nyugodott meg, pillanatnyilag megengedte, hogy maradjanak, majd két pohár vízzel tért vissza.

A lány úgy nézett az italra, mintha legalábbis valami méregdrága pezsgőt hozott volna neki. Reszkető patával a szájához emelte, nagyot kortyolt belőle, amit rögtön félre is nyelt, és rémes köhögésbe-prüszkölésbe kezdett, majdnem megfulladt. Sand még soha életében nem látott ennyire kiszáradt pónit, talán csak filmekben, most óvatosan lapogatta meg a hátát, hátha az használ.

– Óvatosan, csak picit igyál egyszerre – javasolta, nem mintha nagy tapasztalata lett volna az ilyesmiben, inkább csak mert ez a klisé ugrott be először.

Apró kortyokban sikerült belediktálnia az első pohár vizet, és már éppen a másodikat nyomta vendége patájába, amikor hirtelen hátraugrott.

– Te jó szagú széna, valami mozog a sörényedben! – kiáltotta rémülten, a legrosszabbra felkészülve. Mégiscsak egy jól hazudó csöves lenne, akinek valami betegsége, vagy parazitája van? A legfélelmetesebb horrorfilmek ugrottak be neki rögtön, amiket Leaffel együtt néztek a moziban, és biztosra vette, most következik az a jelent, amikor a szörny előugrik, hogy mindannyiukat felfalja.

A sörényből ehelyett két apró szem pislogott elő.

– Jaj, ne haragudjon – mentegetőzött a lány, a hangja a pohár víztől már kezdett lassan rendbe jönni, nem volt annyira karcos. – Nem szerettem volna megijeszteni. Ő Izzy, a barátom.

Az apró gekkó, mintha csak értené, miről beszélgetnek, a rejtőzködést befejezve felvette díszes fekete-sárga színeit, nyelvével akkurátusan megnyalta mindkét szemét, majd lesietett a lány mellső lábán egészen a pohárig, és ivott egy kortyot a vízből.

A két csikó álmélkodva figyelte.

– Végig veled volt? Észre sem vettem – nyögte ki Leaf.

– Igen, Izzy nappal általában alszik, és nehéz felfedezni.

Jó mélyen aludhatott, ha arra se jött elő, mikor majdnem agyoncsapták egy vascsővel – akarta megjegyezni Leaf, de közben más gondolat ütött szöget a fejébe.

– Akkor örülök, hogy megismertelek, Izzy. Az én nevem Dusk Leaf, de minden barátom csak Leafnek szólít, házigazdánk Quicksand, röviden Sand. Téged hogy hívnak? – fordult a lányhoz.

Úgy tűnt, még a saját nevét is picit bajosan képes csak felidézni.

– J… Jun…

 

13.

 

– … Juniper!

Hallotta a hangot, tudta, hogy őt hívja, a forrására mégsem bírt rájönni. Mikor felnyitotta a szemeit, ugyanaz a látvány fogadta, ami már annyiszor: homorú üvegfal választotta el a világtól odakint, idebent pedig feje búbjáig valami folyadékban lebegett. Még a tüdejét is teljesen betöltötte, noha elvileg tisztában volt vele, normális körülmények között meg kellett volna fulladnia. De semmi ilyesmi nem történt. Ha nagyon koncentrált, légzés nélkül tökéletesen kényelmesen elúszkált idebent akár tíz percet, viszont mihelyt figyelme lankadt, ösztöneitől vezérelve mellkasa mozogni kezdett, folyadékot pumpálva lassú ütemben.

Odakint egy póni állt. A póni megnevezés szerint ugyanabba a fajba tartozott, mint ő. Ha lenne nála egy olyan valami, amit tükörnek neveznek, akkor saját magát is megnézhetné, és látná, pont ilyen négy láb nő ki testéből, és hosszú, izmos nyakán nyújtott fej ül. Persze neki nem fekete sörénye van, mint a kinti póninak, hanem leginkább vörös, már ha az a valami, ami a folyadékban néha ellebegett a szemei előtt, a sörénye. Talán más különbség is akadt köztük, mert annak a homlokán egy szarv fénylett, míg ő maga legjobb tudomása szerint nem rendelkezett sem szarvval, sem szárnnyal.

A kinti póniban az anyját ismerte fel. Egy családba tartoztak, egy család anyából, apából és kis pónikból áll, akik ha felnőnek, nemüktől függően újabb anyák vagy apák lesznek majd. A jól nevelt kis pónik, mint amilyen ő is, a szeretett nőnemű szülőjüket, mint amilyen anya, mamának szokták nevezni. Tisztában volt vele, miként néz ki egy születés, bár nem emlékezett rá, hogy ehhez az ismerethez mikor jutott hozzá. Hiába erőltette memóriáját, azt sem bírta felidézni, amikor megszületett. Persze ez butaság, hiszen a születésére senki sem emlékszik. De a csikókorára biztos, hiszen nem születhetett felnőttnek.

Mégsem merült fel tudatában egy kép sem a gyerekkorából. A mamák általában szerették a csikójukat, játszottak vele, beszélgettek,  tanítgatták, nevelték őket. Hogy ő, és a mamája mikor csináltak hasonlókat, arról fogalma sem volt.

– Juniper!

A póninak odakint mozgott a szája. Különös látványt nyújtott, mert a hangot nem onnan hallotta, mégis szinte biztosan ő beszélt, vagy legalábbis teljesen úgy nézett ki. Ajkai a „Juniper” szót formálták, ami az ő neve. Márpedig ha a mamája hívta, egy jó csikónak illett válaszolnia.

– Igen, mama? – kérdezte volna, de a folyadékban csak hangtalanul tátogott. Miként is szólhatna, hiszen a beszédhez levegő kell, amit ha kifúj, megrezegteti a hangszálait. A folyadék sűrűsége sokkal nagyobb lehetett, annyival, hogy a hangszalagjai meg sem mozdultak tőle, vagy ha igen, a hallhatónál sokkal mélyebben. Bizony, ilyesmikhez is értett, minden jó csikó megtanulja ezeket az iskolában – habár arra nem emlékezett, mikor járt iskolába.

Úgy tűnt, a mamája éppen olyan jól hallja odakint, mintha valóban lenne hangja.

– Megismersz, Juniper?

– Természetesen, te vagy a mamám.

Bármilyen egyszerűnek hangzott a kérdés, és bármennyire magától értetődött a válasz, a mamája arcán mintha egy leheletnyi megkönnyebbülés futott volna át. Majd ismét átvette a helyét az aggodalom.

– Látsz engem, kislányom? Melyik lábam tartom fel?

– Kicsit homályosan ugyan ettől a faltól – ismerte be őszintén –, de úgy látom, a balt.

– Nagyon jó. Ügyes vagy.

– Mama, miért vagyok ide bezárva?

– Nagyon kényelmetlen? Sajnálom, egyelőre odabent kell maradnod.

– Beteg vagyok? Valami baj van velem?

– Nem, kicsim, nyugodj meg. Semmi baj. El kell végeznünk néhány rövid vizsgálatot, és ha minden rendben, már jöhetsz is ki hozzám. Nem tart sokáig.

A hangja elárulta, valamitől félt. Egyszerűen nem akarta, hogy ő is aggódjon miatta. Azért bízott benne, nincsen semmi komoly probléma, mert egyébként nem érezte rosszul magát.

– Csak nyugodtan, mama. Jól érzem magam itt is, de már szívesen kimennék – próbálta vigasztalni a szülőjét.

– Emeld fel kérlek a bal mellső lábad.

Ó, ilyen bonyolult mozgást még nem is próbált, amióta be volt zárva. Vagyis tulajdonképpen nem emlékezett rá, vajon valaha is létezett olyan idő, amikor nem volt bezárva?

Megpróbálta megmozdítani a lábát, és nem ütközött semmi nehézségbe. A végtag az arca elé emelkedett, és életében először megszemlélhette selymes, világos bundáját. Vagyis azt tudta, ilyen a szőre, ilyen volt mindig, bár arra nem merne megesküdni, valaha is látta a saját szemével.

– Nagyon ügyes vagy. Most a jobbat, kérlek.

Megpróbálkozott a jobb lábával is, ám kétségbeesve vette észre, az nem reagál. Mi történt vele? Leszakadt? Érzi egyáltalán? Az is lehet, hogy érzi, de közben leszakadt? Hát emiatt zárták be ide?

Le akart nézni, de képtelen volt rá. Semmi más testrésze nem mozdult a bal lábán kívül, így azzal csapkodott ijedten.

– Nyugalom, nincs semmi baj. Ez csak a teszt része. Egy picit várnod kell, csak utána mozdíthatod a lábad – suttogta a mamája szelíden, és lassan elpárolgott a félelme. A kinti póni szarva felizzott egy pillanatra. – Most próbáld meg.

És tényleg, ezúttal sikerrel járt. Mindkét lába mozgott.

Azon a napon még számtalan feladat várta, rengeteg triviálisnak tűnő kérdésre kellett válaszolnia, a végére úgy elfáradt, boldog mosollyal fogadta, mikor a mamája elengedte aludni.

– Elképzelhető, hogy valami furcsát fogsz álmodni, Juniper. Igyekszünk majd úgy intézni, ne legyen nagyon ijesztő. Ez mind a tesztnek a része, ne felejtsd el.

– Nem fogom, mama.

– Jó éjszakát.

– Neked is, mama.

 

14.

 

Mikor zaklatott álmából magához tért, végre kiszabadult az üvegfalú börtönéből. Nem mintha sokkal előnyösebb helyzetbe jutott volna, egyetlen teljesen fehér szobában ébredt, amin nem találta nyomát sem se ajtónak, se ablaknak. Viszont vele együtt egy másik póni is tartózkodott odabent, aki a lehető legtávolabbi sarokba húzódott, mintha csak őelőle menekülne.

Amint bezárt társa észrevette, hogy mozgolódik, halkan sírni kezdett.

– Mi a baj? – kérdezte annyira megnyugtatóan, amennyire csak futotta tőle, hiszen maga is egyre inkább megrémült.

– Ne gyere közelebb! Maradj, ahol vagy!

– Miért? Tőlem félsz? – egyre kevésbé értette a helyzetet.

– Hallottam a történeteket! Tudom, mit műveltek idelent! Nagyon is tisztában vagyok vele! – motyogta a póni eszelősen, miközben megpróbált a sarokban eggyé olvadni a fallal.

– Hogy érted, hol van az az „idelent”… – kezdte el a kérdést, amikor a fejében megszólalt egy parancs.

– Öld meg a pónit, Juniper.

A mamája hangja. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.

Mielőtt még a társa megnyikkanhatott volna, átsuhant a kis szobán, hátulról megragadta a fejét, és egy gyors, célirányos mozdulattal eltörte a nyakát. Tompán roppant a csont, az idegen póni nyomban összerogyott.

Érezte, még csak a pulzusa sem emelkedett meg ennyi kis testgyakorlástól. Végre valahára kijutott az üvegkalickából, és szabadon mozoghat! Mindennél boldogabbnak érezte magát, főképp mert mamája hasznára lehetett.

– Meghalt, Juniper? – kérdezte a fejében a hang.

– Természetesen nem. A csigolyája eltörött, a gerincvelő szétroncsolódott, a szíve még dobog, de a légzése leállt. Pár perc kell neki, mire tényleg meghal. Jól csináltam? Ez a leggyorsabb módszer, amit ismerek.

– Tudod, mi az a halál, Juniper?

A kérdés egy picit elgondolkoztatta.

– Igen, azt hiszem. A koncepciót ismerem, viszont nem bírom elképzelni.

– Jól van, Juniper, ügyes voltál. Ne ijedj meg, most egy picit aludni fogsz.

Alig mondta ki a mamája az utolsó szót, a világ sötétedni kezdett körülötte. Lefeküdt a földre, hogy ne üsse meg nagyon magát az eséskor, ami várt rá. Még érzékei legszélén egy beszélgetés elejét sikerült elcsípnie, ám a szavak értelmezés nélkül suhantak át elméjén.

 

– Meg vagy elégedve? – kérdezte a csődör.

– Nem, igazából nem. – felelte mama.

– Miért, hiszen engedelmes, nem? Odaát ez már elég kritérium lenne.

– Éppen ez a baj. Azt mondod, engedelmes? Én csak annyit láttam, megtalálta a tökéletes kifogást, hogy szabadjára engedje a beléoltott ragadozó ösztönöket. Ha egyszer megteszi, szerinted nem teszi meg másodjára?

– Ha nem parancsolod neki, akkor nem.

– Nem tudom, irigylem-e az optimizmusod, vagy inkább félek tőle…

 

15.

 

Rémes álmok kísértették, szívből örült, mikor végre felébredhetett belőlük. Szemeit kinyitva egy majdnem tökéletesen üres, fehér, négyzet alapú szobában találta magát. Annyiban tért csak el az emlékeiben szobaként élő képtől, hogy nem talált benne sem ajtót, sem ablakot. Olyan érzés kerülgette, mintha már egyszer járt volna itt, de nem emlékezett rá, mikor. Igazán megszokhatná már, a memóriája tele volt megmagyarázhatatlannak tűnő lyukakkal.

A helyiségben egy másik póni üldögélt a fal mellett, és rezignáltan figyelte, amint felkel, majd kinyújtóztatja elgémberedett tagjait.

– Szia – köszönt neki a másik. – Téged is bezártak?

Nagyon közvetlennek tűnt, pedig biztosra vette, nem ismerték még egymást. Vagy mégis?

– Ne haragudjon, nem tudom – felelte őszintén. A bezáráshoz eddig azt hitte, zár kell, itt pedig még ajtó sincs. – Szabad kérdeznem, kicsodák?

– Hát az őrök. Többet én sem tudok róluk.

– Nos, végülis nincs ajtó, ahol kimehetnénk, így azt hiszem, technikailag be vagyunk zárva.

– Te honnan jöttél?

Kicsit meglepte a kérdés, mert egyetlen konkrét földrajzi hely sem ugrott be neki. Az üvegfal mögül érkezett ide, bár talán ez nem lesz kielégítő magyarázat az idegen számára.

– Nem tudom – csúszott ki a száján a legegyszerűbb féligazság, ami az eszébe jutott.

– Engem… – kezdte a póni, de nem juthatott a mondat végére.

– Öld meg a pónit, Juniper! – hallotta a parancsot a fejében.

Összerezzent a hangtól, szinte megugrott, úgy meglepte. Mama hangja volt. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.

Az idegenre nézett, akibe belefagyott az imént elkezdett mondat. Lassan hátrált tőle, egészen tág pupillákkal. Villámgyorsan felé szökellt, amitől az a földre rogyott, és a lábai alá kapta a fejét. Látszott rajta, mennyire meg van ijedve.

Most aztán teljesen összezavarodott. Ismerte, milyen rossz érzés valamitől megrémülni, és most ő az, aki másokat terrorizál. Nem akarta bántani a másik pónit, nem akart rosszat neki. Elvégre nem is ismerte.

– Miért öljem meg? – kérdezte a hangtól.

A pillanatnyi szünetet kihasználva a póni a legtávolabbi sarokba menekült a hasán csúszva.

– Azért, mert ezt kérem, Juniper.

– Nem szeretném őt bántani, mama.

– Legyél jó Juniper, és öld meg. Ne akard, hogy mérges legyek.

A jól nevelt csikó…

Kettőt lépett a reszkető póni felé, mire az halkan felkiáltott, és megpróbálta nagyon kicsire összehúzni magát. Hátsó lábai körül nedves tócsa terjedt, és folyt végig a fal mentén.

A mama kéri, a mama mérges lesz…

De nem akarta bántani a pónit, mert azt sem akarta, hogy őt bántsák. Összeesett a szoba közepén, és halkan pityeregni kezdett.

– Kérj mást, mama… ezt nem tehetem meg. Nem akarom bántani… Nézz rá, mennyire fél… Tőlem fél!

Rossz csikó volt, bűnös csikó, nem érdemelte meg a szülei szeretetét, elárulta őket. Feltápászkodott, elszánta magát, tántorogva indult a sarok felé, közben folyamatosan motyogott.

– Jó leszek, mama, kérlek, ne haragudj rám… Összeszedem magam, nem hagylak cserben…

Zihálva állt meg az összekuporodott alak fölött, próbálta kitalálni, mit is kellene tennie. Ölje meg? Egy érző, élő lényt? Egy ugyanolyan pónit, mint amilyen ő maga?

Képtelen megtenni. Nem tud fájdalmat okozni neki. Úgy érezte minden másodpercben, mintha saját maga ellen támadna.

– Nem érdemellek meg téged, mama… – nyögte végül, fejét lassan a falba verve. – Elárultalak, nem tudom megtenni… Rossz vagyok, undorító, mocskos, nem bírom elviselni magam…

Legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna. Bár a plafon szakadna rá, bárcsak meghalna. Bárcsak szétverhetné a fejét a falon.

Lendületet vett, és teljes erejéből a falnak ugrott. Úgy érezte, a koponyája majd széthasad, de valójában még az eszméletét sem veszítette el. Na majd messzebbről fut neki…

– Nyugodj meg, Juniper! – hallotta mama hangját, de már késő volt, nem állhatta a szégyent. A szoba közepe felé támolygott sajgó fejjel.

A világ lassan sötétedni kezdett körülötte. Mégis elájul végül? Nem, nem sebezte meg magát eléggé, fel fog újra ébredni. Ugrania kell.

Hiába, lábai nem engedelmeskedtek neki, nagyot puffanva, rongycsomóként terült el a kemény padlón.

 

– Igen, ezt már láttuk – mondta a csődör. – Ha valódi érzelmeket és empátiát kapnak, mindig ez a vége.

– Majdnem sikerült neki kárt tennie magában – csodálkozott mama. – Eszünkbe sem jutott kibélelni a falakat.

– Most mi lesz, kezdheted elölről?

– Nem, azért számítottam valami hasonlóra. Még egy lépés hiányzik.

– Vagy egy lépéssel kevesebb kell.

– Meglátjuk…

 

16.

 

Saját kiáltására ébredt. Zihálva ült fel a kis szobában, és zavarodottan pillantott körbe maga körül. A rossz álom hatása máris múlóban, nem is teljesen emlékezett rá, miről szólt. Valami elől menekült, valami szörnyű feladat elől, saját maga elől… Mintha ködöt akart volna markolni, minél jobban szerette volna felidézni, annál inkább szertefoszlott a fejében.

Nem volt egyedül, egy póni nézett vele farkasszemet. Egészen felvidult, mikor észrevette, hogy magához tért. Kettőjükön kívül a szoba üres volt, még csak nyílászárókat sem talált rajta. Pedig valamilyen módon biztosan ide került, így lennie kellett ajtónak valahol, csak jól el lehetett rejtve.

– Végre felébredtél, nyuszikám – üdvözölte kitörő örömmel a másik. – Már azon gondolkodtam, nekikezdek, amíg alszol.

– Bocsásson meg uram, nem értem miről beszél.

– Nem számít, végre magadnál vagy, egyem a fokhagymagirizd seggedet. Gyere, rosszalkodjunk egy kicsit.

Még mindig úgy érezte, lemaradt a vicc poénjáról. A másik nem tűnt kimondottan őrültnek, mégsem értette egyetlen mondatát sem.

– Elnézést, egy picit lassítson, kérem. Szeretne tőlem valamit?

– Ne kéresd már magad! Évek óta be vagyok zárva, ősidők óta nem volt szerencsém ilyen… Hmm, szóval kancához.

Ó, most már kezdett halványan derengeni, mire is ment ki a játék. Olyan csődörös-kancás téma lehet, aminek köze van a pónik szaporodásához, bár arról még mindig nem volt tippje sem, hogy jön ez a jelen helyzetükhöz. Soha életében nem látta ezt az idegent, és egyelőre nem fordult meg a tervei között az anyaság egyébként sem.

Lassan távolabb oldalazott, mert a póni már szinte a nyakába lihegett.

– Sajnálom, úgy érzem, a közeljövőre vonatkozó terveink nem igazán egyeznek – mentegetőzött, majd egy pillanatra fülelni kezdett.

– Öld meg a pónit, Juniper! – szólalt meg egy hang a fejében.

A mamája hangja az. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.

– Miért öljem meg, mama?

Míg a válaszra várt, figyelte, ahogy az ismeretlen póni arcáról lassan lehervad a vigyor.

– Azért, mert ezt kérem, Juniper!

– Ez nekem nem elég indok, mama. Semmit nem ártott, én sem akarom őt bántani.

– És milyen igaza van, hölgyem! Milyen jól elviccelődtünk az imént is, ugye? Hehe, hehe! – motyogta a póni, miközben egyre hátrált. – Eszem ágában sincs ártani senkinek se!

– Legyél jó, Juniper, és öld meg. Ne akard, hogy mérges legyek.

– Igazán sajnálnám, ha ezen vesznénk össze, de amíg nem mondod meg, miért, addig nem bántom.

– Szembeszállsz velem?

– Csak ha nincs igazad.

Egy pillanatra csend töltötte be a szobát. Fülelve pillantott körül, míg a másik póni szemeivel idegesen követte a tekintetét.

– Jó gyerek vagy, Juniper. Elmondom, miért kell megölnöd. Ez a póni bántani akar engem. Ha most életben hagyod, később egész biztosan bántani fog.

Ez azért gondolkozóba ejtette. Néhány másodpercig nem vette észre, hol sántít a logika.

– Ne félj, mama, megvédelek. Amíg csak lehet, figyelem ezt a pónit, és megakadályozom, ha ártani akar neked. Ha ezt nem tehetem, akkor téged foglak őrizni. Mindent megteszek, ami rajtam múlik, hogy ne eshessen bántódásod, de nem büntethetem meg olyan dolog miatt, amit még nem követett el. Remélem, nem haragszol ezért.

– Egyáltalán nem haragszom, kicsim. Most egy picit el fogsz aludni, ne ijedj meg.

– Nem fogok, mama.

Engedelmesen lefeküdt a földre, hogy ne üsse meg magát, mikor a világ fokozatosan elsötétült körülötte.

 

– Most jó? Nem hajtotta végre a parancsot – mondta a csődör.

– Mert ez egy hibás parancs volt – felelte mama.

– Milyen alapon dönti el egy parancsról, hogy hibás, vagy helyes?

– Megkapta hozzá a felettes énjét, és az összes szükséges információt.

– Azért létezik a ranglétra, hogy ne kelljen mindenkinek minden információval rendelkeznie.

– Idővel meg fogja tanulni azt is kezelni.

– Nem lett volna jobb, ha nem tömöd tele a fejét ezekkel a hülyeségekkel? Ha simán csak azt csinálja, amit mondunk neki? Ettől csak feleslegesen lassú lett. Túl sok ismeretlent zsúfoltál belé.

– De hiszen ez lakik mindannyiunkban, nem igaz? Mégis élünk, ki jól, ki rosszul. Neki is meg kell tanulnia meghozni a lehetőségekhez képest legjobb döntést. Szilárd alapokat kapott, amiből levezetheti a jót és a gonoszt.

– És ha nincs igazunk? Ha úgy dönt, minket kell elpusztítania?

– Csak remélni tudom, sohasem fog eljönni az a nap.

 

Talán először életében (mindenesetre úgy emlékezett) igazán pihentető és békés éjszakája volt. Frissen és fitten tért magához, egy tökéletesen normális kórházi ágyon. Nem értette, miképp került oda, ám végre valahára semmi sem akadályozta a mozgásában, semmi furcsaság nem vette körül, úgy érezte, talán most elkezdhet élni. Lábait próbálgatva lekászálódott az ágyról. Egész jól tartották, könnyűnek és erősnek tűnt minden végtagja.

A szoba ajtaja kinyílt, és egy ismerős, középkorú arc tűnt fel benne, melyet fekete sörény keretezett.

– Mama! – kiáltotta vidáman. – Úgy hiányoztál! Ugye, most már minden rendben lesz?

– Persze, Juniper. Túl vagy a nehezén. Gyere ide, hadd öleljelek meg.

A kanca felé indult. Valami nem stimmelt, úgy érezte, az öreg egyszarvú félt valamitől. Maga sem értette, mi módon, de érzékeny orrával kiszimatolta a rettegés halvány, savanyú szagát. Agyának egy távoli rejtekéből felrémlett neki, mintha valaki bántani akarná a mamáját. Egészen biztosan ez volt a baj.

– Ne félj, mama, nem hagyom, hogy bárki is bántson – súgta, miközben közelebb lépett.

Csak mikor átölelte, a kanca testén végigfutó akaratlan reszketésből értette meg végül. Szülője tőle félt, gyermekétől, akit a világra hozott.

 

17.

 

– … Juniper?

– Igen? – kiáltotta hirtelen a nyurga kanca, a kelleténél egy fokkal hangosabban. – Valami baj van?

Leaf és Sand tanácstalanul összenéztek. Végül is elképzelhető, az amúgy is furcsa új ismerősüknél teljesen normális dolog, ha hosszú időn keresztül egyetlen pontot fixíroz a falon, és nem tér magához akkor sem, ha szólítják, vagy egy patát lengetnek közvetlenül a szemei előtt.

– Mintha önkívületbe estél volna egy percre – mondta végül Leaf olyan természetesen, amennyire csak tellett tőle.

– Bocsánat, eszembe jutott valami a múltamból – motyogta a lány rá egyáltalán nem jellemző módon, valószínűleg még mindig a fejében lejátszódó jelenet hatása alatt.

– Esetleg az, hogy hol laksz?

– Nem, sajnos nem… Egészen más… Semmi használható. – Néhány másodpercig olyan elmélyülten vizsgálgatta a saját mellső lábát, mintha akkor találkozott volna vele először. Szórakozottan egy csepp vizet öntött rá a poharából, majd lassan dörzsölve tisztogatni kezdett egy megtermett, ragacsos koszfoltot a szőréből. A túl nagy csendre már-már ijedten kapta fel a fejét, csak hogy farkasszemet nézzen a várakozó csikókkal.  – Akartál valamit mondani?

– Csak azt, hogy szerintem a Juniper szép név – hagyta annyiban Leaf.

– Ne hívj így, kérlek. Mindenki csak Junnak szólít.