6.

 

Green úr fiatal kora óta a rendőrségnél dolgozott, egészen addig, míg nem nyugdíjazták. Egyszerűen imádta csinálni, nem mintha sokra vitte volna, hanem az egyenruha miatt, a friss levegő miatt, és mert segíthetett a pónikon. Fontosnak érezhette magát.

Most már túl öreg volt, és ugyan megpróbálkozott régi munkájának folytatásával a saját szakállára, de a régi kollégái gyorsan hazaküldték, mert állítólag akadályozta őket. Micsoda hülyeség! Ő csak segíteni akart. Mit tegyen, üljön otthon egész nap? Hallgassa, amint a felesége tea közben sületlenségekről beszélget a barátnőivel? Olvasson újságot?

Valami normálisabb időtöltésre vágyott, így lett belőle biztonsági őr a Hármasban, ahogy egymás közt nevezték a Manehattani Hármas Számú Központ Raktárat. Hatalmas placc volt, nem messze a kikötőtől, rengeteget élvezhette a friss tengeri levegőt, és nagyokat sétált végig a kerítés mentén az éjszaka folyamán, míg a főbejáratot zárva tartotta.

A nappali kötelességeit kevésbé élvezte, legtöbbször egy üvegkalickában kellett ülnie (legalábbis nem mehetett el tőle túl messzire), ellenőrizte a beérkező ügyfelek szállítóleveleit, és beengedte a hatalmas kapun a jogosultakat.

Sokkal nyugisabb melónak bizonyult, mint eleinte képzelte: legfeljebb ha havonta egyszer jutott az eszébe néhány idétlen fiatalnak átmászni a kerítésen, és ők is leginkább csak egy kis izgalomra vágytak, míg az éjjeliőr végigkergeti őket az épület körül néhányszor, mert komolyabban sosem próbáltak ellopni semmit. Talán azért, mert a Hármasban amúgy sem akadt semmi, amire bárkinek is szüksége lenne, nem áruraktár volt, hanem állami, ahol mindenféle intézmények tárolták a kacatjaikat.

A legjobban azok a vandálok bosszantották fel, akiket a hatalmas szürke falfelületek megihlettek némi művészkedésre, és festékszóróikkal jól összerondítottak mindent. A többiekkel Green úr nagyjából megbékélt, de ezeket aztán szívesen kupán csapta volna a gumibotjával, már csak azért is, mert előfordult, hogy neki kellett lefestenie utánuk az összebarmolt felületeket.

Természetesen a felesége igencsak örült annak, mikor végre minden izgalmat nélkülözött az élete, mert nem kellett folyamatosan aggódnia, mikor fog az ajtóban megjelenni néhány kollégája sapkájukat a patáikban szorongatva letört ábrázattal. Green úr tudta, az asszonyt ez a rémálom gyakran kísértette, sokszor nyugtatgatta azzal, a mostani munkahelyén hasonló véletlenül sem történhet.

A mai is éppen olyan nyugalmas napnak indult, mint a többi. Beesett néhány ügyfél, ilyenkor iratellenőrzés, áhá, Silver kisasszony a megyei kórház raktárából, a 23-B polcról viszi el a 425/2-es dobozt, adatok könyvelése, gombnyomás, ajtó kinyílik, Silver kisasszony el. Új ügyfél, hasonló procedúra. Ebédidő, kihajtogatja az otthonról hozott elemózsiát a tegnapi újságpapírból és kényelmesen elmajszolja, átsétál az automatához és beledob két batkát egy kávéért. Még nagyban iszogatja, amikor megérkezik menetrend szerint Hairy Hooves, maga mögött kis kocsin egy újabb jókora dobozt húz. Green úr őt már régóta ismeri, hiszen nap, mint nap átsétál a városházáról, de a szabály az szabály, ellenőrizni kell a papírjait, nincs mese. Természetesen minden rendben van, mint az előző néhány ezer esetben eddig is, így egy intés kíséretében kinyitja a raktár kapuját.

Ekkor pillantja meg odabent a kancát.

 

– Miért nem tartóztatta fel? – kérdezték később a rendőrök, mikor kiérkeztek.

Igen furcsa rendőrök voltak, két éjfekete csődör, Green úr nem sok hozzájuk hasonlót látott errefelé. Gyanakodva nézegette, forgatta az igazolványukat, ám semmibe nem tudott belekötni, így jobbnak látta, ha együtt működik, bármennyire is szokatlanok a jövevények. Nem értette, amikor betelefonált, miért nem Bumpert, az ügyeletes gyalogrendőrt küldték ki, hiszen nem sokkal korábban látta őt elmenni a kerítés előtt, szigorúan felügyelve a környéket. Őt még ismerte is valamelyest, bár annyira új fiú volt, hogy akkor került a kötelékbe, mikor ő már eljött onnan, de a raktár automatája jó kávét adott, és Bumper szerette a jó kávét. Mindegy, lehet, éppen a zöldfülűsége miatt riasztottak másokat.

– Miért kellett volna feltartóztatnom? – felelte végül, csak hogy időt nyerjen elkalandozott gondolatai összeszedéséhez.

– Hát ön a raktár őre, nem? Bárki ki-be járkál az épületben, és még csak meg sem állítja? – kérdezte a jobb oldali a ránézésre egyforma egyenruhás csődörök közül, elég szigorú hangnemben. Green úrnak egyre kevésbé tetszett, ahogy ezek a taknyosok beszéltek vele.

– Nem érted, fiam? – kezdett neki türelmesen harmadjára a történetnek. – Én arra vigyázok, hogy illetéktelenek ne mehessenek be. Az, ha olyasvalaki jön ki, aki be sem ment, azért összekuszálja a szálakat.

– Miből gondolja, hogy nem vitt el semmit?

– Hát egynek, mert nem láttam nála semmit. Kettőnek, én már akkor rendőrként dolgoztam, amikor te még nem voltál szobatiszta, ezért hajlamos vagyok észrevenni bizonyos árulkodó jeleket. Az egyik ilyen, hogy a betörők nem verik össze magukat, miután elvisznek valamit, márpedig ezen a lányon egy patányi folt nem volt, ami ne lett volna tele zúzódásokkal. Aztán ott van az, hogy aki ide be tud jutni az ajtón kívül máshonnan, abban azért feltételezek némi sütnivalót. Ez a szerencsétlen csak állt ott bambán, tökéletesen üveges szemekkel, és meg sem mozdult.

– Azért csak megmozdult, ha most nincs itt?

– Hát később aztán meg. De mondtam már, szó nem volt hanyatt-homlok menekülésről, egyszerűen mintha eszébe jutott volna, hogy otthon nem kapcsolta le a villanyt, elsétált. Hiába mondtam neki, "álljon meg, hölgyem”, vagy bármit, én meg innen nem mehetek el. Egyébként sem figyeltem oda éppen, mert a kórházba telefonáltam, hogy küldjenek már valakit, aki segít azon a szerencsétlenen. Persze azóta sem érkeztek meg…

– Nem is fognak.

– De miért? Itt mászkál valahol, mint egy holdkóros, két-háromutcányira, valakinek össze kéne szedni.

– Ezt majd mi elintézzük.

– Ahogy akarod, fiam – sóhajtotta Green úr lemondóan. – Akkor én meg utánanézek, mikor hoztak be az elmúlt pár napban akkora ládát, amibe egy póni belefér.

– Tessék? – A csődör meglepettnek tűnt.

Hihetetlen, ezeknek mindent a szájukba kell rágni!

– Hát, ha valaki nem a lábán megy be a raktárba, akkor bevitték, gondolom egy dobozban. Azt hiszem, nem is túl régen, bár eléggé lefogyott a…

– Kérem, bízza ezeket a rendőrségre. Eszébe ne jusson a saját szakállára valami nyomozásba kezdeni!

Ezt a mondókát már ismerte. Hányszor vágták már a fejéhez, amikor még közvetlenül a nyugdíjazása után az utcán sétált, és segíteni szeretett volna! Elöntötte a tehetetlen düh, amiért neki megint csak várnia kell, míg ezek az inkompetens balfékek majd jól elszerencsétlenkedik a dolgot.

– Mondja el, kérem, részletesen, hogy is nézett ki – kérte a másik egyenruhás, egy jegyzettömbbel a patájában.

Green úr a távolba révedt, mintha csak ismét látná a jelenetet.

– Mondtam már, föld póni kanca, de ilyen szép nyurga fajtából. Nagyjából egy fejjel lehetett magasabb nálam, és vékony, mint aki már két hete nem evett. Nem lógtak ki a bordái, csak valahogy ilyen szálkás, érted. Egészen világos színű szőre volt, …

 

7.

 

… valahol a tört fehér és a vajsárga között félúton. Amivel a legnagyobb feltűnést keltette a termetén kívül, az a lángvörös, ezüst szálakkal sűrűn átszőtt sörénye, és az egészen világosszürke szemei. Messziről Leaf azt sem tartotta kizártnak, hogy vak volt, főleg mert csak állt ott a járda közepén, és bambán nézett maga elé, mint aki elfelejtette, mit is akar venni a sarki közértben. A folyamatosan hömpölygő délutáni forgatagból úgy magasodott ki, mint aki hajótörést szenvedett, és most egy deszkába kapaszkodik, csak el ne nyeljék a hullámok.

 

A kanca a Csillag sétányon állt, nem túl messze a parktól, Leaf észre sem vette volna, ha időközben nem keres egy jobban megközelíthető leshelyet. Egész délelőtt a megszokott póznája tetején elmélkedett, a gondolataiból csak a gyomra korgása ébresztette fel. Kellemesen sütött a nap, kora délutánra járhatott az idő, Leaf pedig nem evett már reggel óta semmit. Komótosan lemászott hát, szerezni magának valami harapnivalót.

Kétsaroknyira kellett csak elsétálnia a kedvenc önkiszolgáló büféjéhez, ahol most a nyári szünetben egyik osztálytársa, Sand dolgozott a pultnál, így lelkiismeret furdalás nélkül potyázhatott. Sajnos a Két Virág a felkapottabb helyek közé tartozott, így ha nem ért oda időben (nagyjából fél órával dél előtt), akkor már esélytelen volt ülőhelyet szereznie, cserébe viszont legalább a kajára nem lehetett panasz. Beállt a négy-öt póniból álló sor végére, és várta, hogy sorra kerüljön.

– Nézd csak, kit fújt ide a szél – köszöntötte Sand, mikor végre ő következett. – Fogadjunk, már megint nincs egy vasad se.

– Szevasz, öregem – vigyorogta, miközben egy bonyolult szertartás koreográfiáját követve kétszer összeütötték a patájukat. – Ismersz, majd megint kihúzlak a szarból, és akkor egálban leszünk.

Nyilván nem létezett ingyen kaja itt sem, de a helyzet az, hogy Sand rettenetesen keveset konyított a matekhoz, meg is húzták volna már párszor, a faterja pedig segítség vagy megértés helyett ilyenkor könnyen nyúlt a szíja felé. Leaf sem állt éppen lángész hírében, sőt, azt is nehezen értette meg, miként képes a suliban előtte ülő lány, River nála sokkal jobb jegyet szerezni, amikor mindenki tudta, a matek fiús tantárgy. Hajlamos volt teljesen felhúzni magát ezen az apróságon, és öszvéres makacssággal addig görnyedt a feladatok fölött, míg a helyes eredmény ki nem jött.

Az igazán jó tanulókkal ellentétben, akik valami presztízskérdést csináltak az egészből, neki nem derogált odaadnia a keservesen elkészített házi feladatát Sandnek, hogy az szorult helyzetében lemásolja, vagy mutatnia a megoldásokat dolgozatok alkalmával. Ezzel sikeresen elvegetáltak az elégséges osztályzat szélén tántorogva, nem mellékesen pedig elválaszthatatlan haverok lettek, és Sand önként dalolva mondott le a fizetése akkora darabkájáról, amivel potyázó társát megetethette.

– És, találtál már munkát? – szólt vissza a háta mögött barátja, miközben a szendvicsét készítette.

– Á, esélytelen – vágta rá Leaf, bár igazság szerint nem szakadt bele a próbálkozásba. Elküldte a jelentkezését néhány helyre, megfelelően későn, ezért azokat a nyári melókat már elvitték a szemfülesebbek, ő pedig csak várta a visszautasítást.

Nem a munkát vetette meg, bármikor szívesen segített akárkinek, ha megkérték rá. Egyszerűen semmi értelmét nem látta, mikor idősebb mostohatestvére két évvel ezelőtt is folyamatosan a nyakára járt, és kiverte belőle a fizetését az utolsó fillérig. Ezért dolgozzon, hogy más éljen jól belőle, őt meg még helyre is tegyék a folyamatban? Nem, akkor inkább lógatja a lábát, figyeli a tömeget, megalázza magát és kuncsorog a Két Virágban.

– Köszi szépen, jó haver vagy – hálálkodott Sandnek, mikor az elétette az akkurátusan becsomagolt ebédjét. – Dobsz mellé egy vizet is?

– Ami sok, az sok – morogta amaz felháborodást színlelve, miközben a felkérést szó szerint véve a magasba hajított egy üveg ásványvizet, annyira pontosan megcélozva Leaf patáját, szinte mozdulnia sem kellett, hogy elkapja. – Este lógunk a parkban?

– Én ráérek, csak a szemét tesóm ne lófráljon arra.

– Jó, akkor majd meló után kereslek.

 

Most, mikor egyik patájában a potya ennivalót egyensúlyozta, az utcán egy egészen új problémával kellett szembesülnie, miszerint elég nehéz lett volna felmásznia szokásos elmélkedős helyei egyikére. Próbált valami olyan magaslatot keresni, ami egyszerűbben is elérhető, és eszébe jutott a házak tetejére erősített reklámtábla a Canterloti út és a Csillag sétány sarkán. Oda könnyen feljuthatott, a tetőre ki lehetett sétálni a lépcsőházból – hacsak a vészkijárat zárját helyre nem hozta a gondnok –, és onnan már csak egy nagyobb lépést kellett tennie a tábla előtti kis kiugróig, amire felállva a hirdetéseket ragasztani szokták.

Ide mászott fel tehát, kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas színes kép tövében („My Big Human 3! Hamarosan a mozikban” – hirdette a felirat. Leaf nem annyira rajongott a hasonló mitikus lényeket szerepeltető fantasy rajzfilmekért, jobban szerette a hagyományos horrorokat, még a ZS kategóriásokat is), és álmodozva falatozni kezdett a kereszteződésben siető póniáradatot figyelve. Úgy tűnt, ma a szokásosnál is több kocsi jár az utakon, bár a Canterloti út egyébként sem volt soha kihalt: keleti vége felől egészen a kikötőig el lehetett jutni rajta, ahol a hatalmas raktárak is álltak, onnan folyamatosan szorgos hangyaként cipelték méretes ládába zárt mindenféle áruikat a pónik. Nyugat felé persze bármennyit is gyalogoltál volna rajta, a fővárosba már ezen az úton nem lehetett eljutni, felváltották a szélesebb, simára kövezett gyorsforgalmi utak, és már csak a neve árulkodott arról, hova is vezethetett valaha.

A Csillag sétány pedig egyébként is közkedvelt gyülekezőhelye volt a turistáknak, egyrészt az üzletei miatt, másrészt pedig azért, mert néhány sarokkal feljebb a bal oldaláról eltűntek a házak, és átvette helyüket a Csendes park, ami a Manehatten legnagyobb egybefüggő zöldterülete címmel büszkélkedhetett, saját csónakázótóval, a rengeteg játszótérről és sportpályáról nem is beszélve.

 

Mire Leaf az üveg ásványvizet is elkortyolgatta, és éppen kezdte volna jól érezni magát a meleg délutáni napsütésben, megpillantotta odalent az eltévedt kancát. Az egyik másodpercben még nem volt ott – vagy legalábbis nem vette észre, de egyébként is nehezen lehetett megkülönböztetni a járókelőket egymástól az utcán addig, amíg mozogtak –, azután a szeme sarkából érezte, amint egy sziget keletkezett odalent, és mire odanézett, a lány már a járda közepén állt tanácstalanul.

Teli hassal heverészve egy cseppnyi kellemetlen bűntudat kezdte gyötörni, saját bőrén tapasztalta ugyanis, mit jelent egy ekkora városban, mikor valaki elveszettnek érzi magát. Abban tökéletesen biztos volt, senki nem fogja megkérdezni a járókelők közül, „ne haragudjon, hölgyem, keres valamit?", vagy akár csak azt, hogy jól érzi-e magát, hacsak nem jár arra éppen valaki az öregebb korosztályból, akik még egy másik, kevésbé rohanó és önző világban szocializálódtak.

Minek áll ez itt? Biztos gyogyós. Menjen már arrébb! Én ugyan hozzá nem szólok, még a végén kilógok a ménesből. Egyébként is, valaki más már biztosan megkérdezte tőle, van-e valami baj. Hiszen annyian vagyunk itt az utcán, bárki megkérdezheti, miért pont én? Aztán meg csak elküld, foglalkozzak a saját dolgommal, és tényleg, milyen igaza van. Amit ő csinál az az ő dolga, én meg törődök az enyémmel.  Valami ilyesmi játszódhatott le a körülötte sietők fejében, Leaf ebben nem kételkedett.

Kár, hogy ő most idefent ücsörög, mert ha lent lenne, biztosan segítene a lánynak. Persze akkor könnyen elképzelhető, hogy észre sem vette volna. Micsoda véletlenek vannak!

Kényelmetlenül mocorgott, egyre inkább hülye képmutatónak érezte magát.

Végül nagyot sóhajtva felállt, és elhatározta, ha mire lejut a tetőről, a kancát még mindig a helyén találja, mindenképpen megszólítja. Már majdnem elfordult, mikor csillogás ütötte meg a szemét.

A kanca valamit elővett, és maga elé tartotta. Szája mozgott, de kérdésére senki nem felelt az érdektelen tömegből.

Mi a túró lehet nála, próbálta kitalálni Leaf. A napfényben sárgásan csillogó fémről csak és kizárólag az arany jutott az eszébe. Hogy honnan van az idegennél arany, és miért állt meg a város közepén azt mutogatni, igazán nem bírta kibogozni, ám egyre sürgetőbben villogott az agya mélyén egy vészjelző lámpácska bajt jósolva. Ha ő észrevette az aranyat, akkor mások is, márpedig egy magányos félkegyelmű póni valami értékes cuccot lengetve a patájában sokkal, de sokkal nagyobb veszélyben forog az utcán, mint egy egyszerű  magányos félkegyelmű póni. Leaf az új körülmények között azon se csodálkozna, ha mire leér, a lány már akár életben sem lesz.

Szívében egyre erősödő félelemmel sietett le a hosszú lépcsősoron, a végén már kettesével szedve a fokokat. Az épületből szinte kirobbant az utcára, nem nézett se jobbra, se balra, és ez lett a veszte: egy erős pata ragadta meg a nyakát hátulról, és úgy falhoz teremtette, hogy egy pillanatra csillagokat látott.

 

8.

 

– Bazdmeg, Egér, olyat mondok, beszarsz! – kiáltotta a Kicsi Ef, miután akkora tempóban fordult be az utcácskába, hogy majdnem orra bukott.

Egér a falat támasztotta néhány nagyobb, szeméttel csordulásig megtöltött kuka mellett, és éppen a bicskájával tisztogatta a patáját. Ha nem lett volna ennyire nyugis, akkor bizony most erre a nagy kiabálásra összerezdült volna, ha összerezdült volna, akkor könnyen lehet, megszúrta volna a lábát, ha megszúrta volna a lábát, akkor képen kellene patáznia a Kicsi Efet, amit egyébként lehet, amúgy is meg fog tenni, egynek már csak a miheztartás végett, kettőnek a mosdatlan szája miatt.

Még jó, hogy nem volt egy idegeskedő típus. Nem azért nevezték Egérnek, mert kicsi, ideges vagy egyenesen félénk lenne, és nem is a szürke bundája, vagy amiatt, mert az igazi neve – amit az anyján kívül szinte más nem is ismert – hasonlított az égerfára, hanem sokkal inkább ugyanannak a szarkasztikus humornak lett az áldozata, ami miatt azok a jópofa alakok, akik mindennek becenevet osztogatnak, bármely nagydarab csikónak képesek az "öcsi” nevet adni.

Abba nem akart most belegondolni, Kicsi Ef honnan kapta a saját becenevét, de túl nagyra éppen nem nőtt, talán a legkisebb termettel büszkélkedhetett az egész bandában. Éppen ez volt a haszna a nagyon kicsi póninak: bárhova elbújhatott, és a nagyobbak sosem vették észre. Éles szemével viszont gyakran olyasmire is felfigyelt, ami fölött magasabb társai elsiklottak volna, éppen ezért Egér kellően kíváncsivá kezdett válni, mi is zaklathatta fel ennyire apró barátját, ám ennek igyekezett nem adni semmi jelét – nem illene a főnöki szerepéhez.

Nyugodtan kapargatta tehát tovább a koszt a patájáról, mintha oda se figyelne, és ettől Kicsi Ef láthatóan zavarba jött. Beljebb óvakodott a sikátorba, szokásához hűen szemei cikázva mérték fel a terepet. Jól látod, gondolta Egér, az ikrek most éppen kajálnak, kettesben vagyunk.Még egy picit kivárt, hadd idegeskedjen a kis nyavalyás, aztán váratlanul rámordult:

– Mondjad.

A Kicsi Ef rögtön vigyorogni kezdett, mintha épp olyan jó viccet készülne mondani, amit képtelenség röhögés nélkül elmesélni is.

– Vagy egy sarokra innen egy dilinyós áll tök egyedül, és akkora aranypénz van nála, hogy alig bírnám megemelni – tódította hadonászva, közben folyamatosan figyelve vezére arcát, mennyire tudja elképzelni ezt a mesébe illő jelenetet.

Egér egykedvűen összecsukta a bicskáját. Nem nagyon bízott már egy ideje saját szerencséjében, és a hirtelen meggazdagodásban. Ugyan nem volt jellemző a kis pónira, hogy ilyesmivel viccelne, de ha mégis, hát ebben az esetben elvetette a sulykot.

– Hülye vagy? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

– Esküszöm! Dögöljek meg ha nem így van. Menj, nézd meg.

Hát, ennek vagy a fele se tréfa, vagy a Kicsi Efnek gurult el egy kereke, és szeretne egy fülest kikönyörögni magának. Ám ha igaz lenne… Biztosan kitalálja a módját híres meggyőzőkészségével, az az arany miként is köthetne ki nála.

– Szólj már be az ikreknek, hagyják abba a zabálást, és várjanak meg itt. Ja, és kerítsd elő a sálast – adta ki az utasítást, és kisietett a napsütötte főútra.

 

Nem mehetett néhány lépésnél többet, mikor meglátta az elveszettnek tűnő kancát. Minden éppen úgy volt, mint azt a Kicsi Ef leírta, tényleg egy aranypénzt mutogatott körbe a járókelőknek, akik nagyjából úgy néztek rá, mintha valami súlyos, ragályos betegség tüneteit vélnék rajta felfedezni.

Ó, ha valahogy rátehetné a patáját, vagy egy hónapig fejedelmi körülmények között élhetne, nem kellene azon töprengenie, miből szerzi a másnapi ennivalóját. Jó, persze adna belőle a többieknek is, hiszen azért ő a vezér, mert valamennyire igazságos, és ezt mindenki tudja róla. De akkor is, maradna éppen elég. Vehetne magának egy új kést. Elmehetne a klubba, ahonnan egyszer kidobták, drága piákat ihatna, a csajok körülugrálnák, csak hogy egy szót szóljon hozzájuk. Vagy beülne abba a puccos étterembe, aminek a hatalmas ablakai előtt a nyálát szokta csorgatni. Bezabálna, felrakná a lábát az asztalra, aztán amikor jönnek a méltatlankodók, vetne nekik egy kis borravalót.

Egy pillanatig sem küzdött erkölcsi aggályokkal – ez az érzéke nem volt kimondottan túlfejlett. Minek kell ennek a kancának az a pénz? Hiszen öt perc múlva kiérnek az ápolók a diliházból, ráadják szépen a muszájkabátot, és beviszik pattogni a gumiszobába. Az aranyat meg majd ők teszik zsebre, mi? Na, azt már nem.

Öles léptekkel indult el a különös lány felé, és már messziről a legszívtipróbb mosolyát bevetve kérdezte:

– Segíthetek, hölgyem?

Egy egészen pici megkönnyebbülés futott át a kanca arcán, biztosan nem szólhattak hozzá túl sokan eddig.

– Igen, uram, talán tud nekem segíteni – mondta erőtlen, rekedt hangon. Egér azt gyanította, torokgyulladása lehetett, ezek szerint a tömegnek mégiscsak igaza volt a ragályos betegségről. – Van ötlete, miképp deríthetném ki, honnan származik ez az érme?

Ó, nyuszikám, kitalálom én neked, csak add ide egy pillanatra, gondolta Egér. Persze ezt ebben a formában nem adhatja elő, valami kifinomultabb taktikát kell alkalmaznia.

– Megnézhetem egy pillanatra? – kérdezte, és ártatlanul a lány felé nyújtotta a lábát.

A kanca ajkai halvány mosolyra húzódtak hasonló ártatlansággal, majd a szürke póni szeme elé emelte az aranypénzt, de nem engedte el. Fenébe, annyira talán mégsem hülye, hogy magától ideadja.

– Hm, hm… – hümmögött Egér, és még csak tettetnie sem kellett magát, mintha gondolkozna; igaz, nem is az érme származása kötötte le az agyát, hanem inkább annak a kifundálása, miként szerezhetné meg. – Azt hiszem, láttam már ilyet. Kérem, jöjjön velem, egy műgyűjtő barátom biztosan azonosítja majd önnek.

– Hálásan köszönöm – recsegte a kanca őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben mindketten megindultak a keskeny utcácska felé.

Egér igazi gavallérnak érezte magát. Bizony, milyen szép is a lovagiasság, mikor segíthet az elesetteken! Segít nekik megszabadulni azoktól a tárgyaiktól, amikre nekik amúgy sincs szükségük. Szeme sarkából néha hátrapislantva, áldozata követi-e, lazán befordult a sikátorba. A furcsa, magas kanca úgy jött utána, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a műgyűjtők szűk, büdös helyen élnek.

Mikor már kellően mélyen jártak, megfordult, és a lehető legfélelmetesebb vigyorát villantotta a lányra.

– Most szépen add ide azt az érmét, és megígérem, a saját lábadon mehetsz el innen.

– Sajnálom, uram, nem tehetem – felelte amaz tökéletesen nyugodtan, mintha a legkisebb veszélyérzettel sem rendelkezett volna.

Egér közömbösen vállat vont.

– Akkor csapjátok le – szólt az ikreknek, akik időközben előbújtak a kukák közül a lány háta mögött.

Nem kellett kétszer mondania, a testvérpár egyike olyan erősen csapta fültövön egy jókora vascsővel az idegent, hogy nyikkanás nélkül elterült a koszos földön.

 

9.

 

– Hová ilyen sietősen, kedves testvérem? – kérdezte a túlzottan is ismerős hang.

Leaf látómezejét betöltötte egy arc, az orruk szinte összeért. Torka körül még mindig nem csillapodott a szorítás, pedig mindkét mellső lábával megragadta ellenfele patáját, és teljes erejéből próbálta lefeszíteni. Szemei nem fókuszáltak jól, de már csak kékes árnyalatú színeiről, az elmaradhatatlan sálról a nyakában és a szagáról is felismerte mostohatestvérét, hangtalanul átkozta magát elővigyázatlansága miatt. Scarf túl erősnek bizonyult hozzá képest, már csak kora miatt is, így esélye sem volt saját erejéből szabadulnia.

Mint a magányos kanca mellett, akit fentről látott, most ugyanúgy oda sem figyelve haladtak el mellettük az utcán járó pónik, bár néhányuktól egy-egy megvető pillantást azért kapott:valamivel biztos bosszantotta a nagyobbat. Remélem, jól megnevelik a kis nyavalyást – sugározták felé a tekintetek. Félreértitek, épp fordítva történik. De segítségért akkor sem kezdett volna kiabálni, ha éppen rendesen kapott volna levegőt, hiszen Scarf egy olyan probléma volt, amit saját magának kellett megoldania. Nem valami rosszul értelmezett macsóság súgta ezt neki, hanem az az egyszerű tény, miszerint egy fedél alatt lakik az erős pónival. Mire megy vele, ha valaki elkergeti? Majd otthon megkapja a magáét. Vagy ha szól apának, hogy tegye rendbe a dolgot, akkor Scarf majd megvárja az utcájuk sarkán. Nem bujkálhat előle örökre.

Vicsorogva vergődött még egy darabig, hasztalanul.

– Ó bocsánat, talán nem lenne jó ennyire szorítanom a torkod, ha beszélgetni szeretnénk – vigyorgott rá ártatlanul a kék póni, és elengedte.

Leaf eddig észre sem vette, hogy a hátsó lábai alig érik a földet, most teljesen kicsúsztak alóla, és nagyot puffanva az oldalára esett. Scarf színlelt udvariassággal talpra segítette, néhány gyengédnek nem nevezhető mozdulattal segített neki leporolni a bundáját.

– S… Sietnem kellene – próbálta kinyögni a torkát dörzsölgetve.

– Várj már, ezt biztos hallani szeretnéd – marasztalta kedélyesen testvére. – Csak bocsánatot akartam kérni, amiért olyan rosszul bántam veled eddig.

Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit ma hallott, és a másik póni arcán ülő csalafinta mosoly is a gyanakvását erősítette.

– Észre kellett vennem, rossz módszerrel próbáltalak eddig munkára bírni – folytatta Scarf a magyarázkodást. – Beismerem, nem vehetem el a pénzed mindenféle ellenszolgáltatás nélkül.

Igen, most hatásszünetet tart, azután végre kinyögi, mit akar – gondolta Leaf. Testvére közlendője fontosságának teljes tudatában hatásszünetet tartott.

– Úgyhogy mától kezdve lakbért fogsz nekem fizetni – jelentette be végül.

– És ezt teljesen egyedül találtad ki? Mekkora egy barom vagy! Mit gondolsz, a szüleink majd hagyják, hogy terrorizálj?

A hirtelen kirohanásra Scarf szeme se rebbent.

– Nem érdekel, mit hagynak és mit nem, de azt garantálom, ha nem kerítesz elő estig legalább húsz batkát, és mégis haza mersz jönni, kiváglak az ablakon.

Micsoda változás! Végre eljutottak odáig, hogy akkor is meg lesz verve, ha egyáltalán nincs is pénze. Ez a jövő elég borúsan festett egyelőre, ám eszébe jutott, most más dolgokkal kellene foglalkoznia.

– Befejezted? – kérdezte megvetően, és már éppen továbbállt volna egy alapos patázást kockáztatva „minden mindegy” alapon, amikor egy koszos, mélynövésű, valaha fehér szőrű póni vágtatott oda hozzájuk.

– Scarf, gyere, a főnök keres! – kiáltotta az apróság, és már indult is vissza, amerről jött, néhány sürgető pillantást vetve csak hátra.

Scarf egy másodpercig bizonytalanul ingadozott, nem tudva eldönteni, tényleg fontos-e a hívás, vagy intézze el előbb a tesóját.

– Ne felejtsd el, amit mondtam – fújtatta végül, és elindult.

Leaf megütközve állt egyedül a házfal mellett még egy darabig, alig hitte el, hogy pillanatnyilag ilyen egyszerűen megúszta. Mintha éppen indult volna valahova, mielőtt ez az állat félbeszakította, nem? Ja, Igen, az elveszett kanca!

Próbált a levegőbe ugrálva átlátni a járókelők fölött, úgy emlékezett, az idegen elég magas volt, észre kéne vennie. De nem találta sehol, épp csak az elsiető mostohatestvérét sikerült meglátnia vagy két sarokkal lejjebb, amint befordult egy sikátorba a koszos kis pónival.

Érezte, valami nem stimmel, ám agyának eltartott egy darabig, míg a kapcsolatot megteremtette a lány eltűnése és a nem éppen szentéletű, bár annál dörzsöltebb kék póni sietsége között. Biztosan bántani fogják! – kiáltotta egy hang a fejében, – már lehet, hogy el is késtem.

Káromkodva lendült vágtába arrafelé, ahol a többiek eltűntek.

 

10.

 

A keskeny utcácska mellett a legtöbben úgy mentek el, hogy egy pillantást sem vetettek rá, mi is van odabent. Miért is kellene? Épp ilyen húzódott minden nagyobb tömbház között: kétoldalt magas tűzfalak, amiket legfeljebb csak egy-egy fémajtó szakít meg – a földszinti üzletek hátsó kijáratai, ahol a szemetet hordták ki, és az emeletek vészkijáratai, melyek rozoga és életveszélyes kinézetű vaslépcsőre nyíltak. Néhány kuka állja el a kilátást, melyek tartalmának egy része a lusta takarítóknak köszönhetően mindig a földön hevert. Távolabb kicsit kiszélesedett, és egy benyíló szakította meg, ahova az utca másik végéről érkező áruszállító kocsik kirakodhattak.

Ezen az egyébként általában kihalt helyen tolongott most vagy hat póni, igaz egyikük leginkább a földön hevert, mint azt Leaf rögtön megállapította, mikor belépett. Szörnyű gyanúja beigazolódott – a vörös sörényű kanca volt az. Egy megtermett, egérszürke csődör hajolt éppen le, hogy ernyedt patájából kitépjen valamit.

– Ne bántsátok! – kiáltotta el magát meggondolatlanul, és sebesen megindult a kis csapat felé, agyának egy eldugott, hátsó részében lakó normálisabb énje tiltakozása ellenére. Ötlete sem volt, mihez kezd, ha odaér hozzájuk.

Ez a dilemma végül teljesen magától megoldódott, amint szemei előtt lassított felvételként egy hihetetlen jelenet kezdett pörögni.

 

Egér, a bandavezér megragadta az aranypénzt, hogy kitépje a lány patájából, de arcára szinte komikus döbbenet ült ki, mikor próbálkozása kudarcba fulladt.

– Ne haragudjon, uram, mint említettem, nem adhatom oda – szólt egy halk, rekedtes hang. – Csak ez az egy példány áll rendelkezésemre, és szükségem van rá.

Még végig sem mondta, a szürke póni már vádlón nézett a két egyforma sárga társára, közben fejét ingatta.

– Mondtam, hogy csapjátok le! Mindent nekem kell csinálnom? – kérdezte mérgesen.

Az egyik iker kissé tanácstalanul a feje fölé emelte a patájában tartott vascsövet, és teljes erejével lesújtott vele.

A földön fekvő lány ekkor meglepően furcsa, folyadékra emlékeztető mozgással alig követhető, mégis ijesztően céltudatos táncba kezdett, koreográfiájába bevonva megdöbbent környezetét. Féltérdre emelkedve egy apró fordulatot tett, ezzel éppen csak milliméterekre elkerülve a csövet, a jobb mellső lábával szinte erotikusan végigsimítva rajta, amitől az kis mértékben kitért, és megpattant egy macskakövön. Döbbent forgatója egyensúlyát vesztve zuhant el a kanca mellett, aki közben tovább fordult, és már félig lábaira állva úgy billentette fenéken a sárga pónit, hogy fejjel előre a csőre zuhant. Émelyítő roppanás hallatszott, amint a vastag koponyacsont megrepedt, a támadó pedig ernyedten elterült, és nem mozdult többet.

Az ikerpár maradék tagja, ha meg is lepődött, nem túl sok jelét mutatta: éppen elég balhéban vett már részt, és tisztában volt vele, legtöbbször aki elsőnek üt, az mehet haza épségben, ilyenkor nincs idő töketlenkedni. A lányra ugrott, és már a levegőben egy találat esetén pusztító erejű jobbhorgot lendített meg felé, a lehető legszűkebb íven, hogy kellően felgyorsulva védhetetlen legyen. Épp csak ellenfele mintha már akkor kitalálta volna szándékát, amikor még el sem rugaszkodott, egyik lábát berogyasztotta, összehúzta magát, a feje felé lendülő pata ártalmatlanul, éppen csak néhány sörényszálat felborzolva zúgott el fölötte. Az ezt követő, szinte repülni látszó pónit egy újabb energiatakarékos, felesleges mozdulatot nem tartalmazó lökéssel éppen csak annyival térítette le a pályájáról, hogy az hadonászva bezuhanjon a kukák közé, romlott ételmaradékot, zöldséghéjakat és mindenféle más törmeléket spriccelve szanaszét.

Mindez olyan gyorsan történt, Leaf még nem érte el a benyílót a sikátor közepén, és most a helyzet alakulását látva bizonytalanul lassított. Egyfelől túl sok volt a feldolgozásra váró új információ, csak úgy tolongtak agyának kapujában. Az nem lepte meg teljesen, hogy mostohatestvéréről, Scarfról kiderült, egy bűnöző banda tagja – igazából valahol a lelke mélyén sejtette, előbb-utóbb mindenképpen ez az út vár a sunyi pónira. De éppen azt a védtelen, elesett kinézetű kancát támadták meg, akit ő is kiszúrt a magasból… Vagyis, várjunk csak, az imént derült ki, hogy a kanca annyira nem is védtelen, mint amennyire annak tűnik. Jó, persze a zsebes banda nem sok szánalmat érdemelt, ám az a tempó, amivel harcképtelenné tette a tagjait, már szinte elborzasztotta. Leaf nehezen tudta eldönteni, most örüljön a balsorsuknak, vagy inkább szánja őket.

A vörös sörényű lány az egy másodperccel előbb megkezdett fordulatot még éppen csak befejezte, és kitágult pupillájú, elszántságot, és valami nagyon mélyen ülő vöröses fényt – talán vérszomjat? – sugárzó szemekkel pillantott körül. Füleit hátracsapta, hogy a mögüle érkező veszélyekre is időben felkészülhessen, de minden idegszálával az izmos szürke pónira összpontosított.

Míg Scarf és a Kicsi Ef földbe gyökerezett lábakkal és leesett állal szemlélte a jelenetet néhány lépés távolságból, Egér előhúzta és kipattintotta a bicskáját, majd egy artikulálatlan üvöltést elengedve előre lendült.

Nagyjából hasonlóan magasak lehettek – talán a kanca egy hajszállal magasabb, állapította meg Leaf némi csodálattal –, de az erőviszonyok teljesen kiegyenlítetlennek tűntek. Egérnél volt a kés, a mocskos utcai harcok minden tapasztalata, és évek kitartó edzéseinek eredménye, melyeknek nem kis részt köszönhette vezéri címét. A lány ugyanakkor csak egy furcsa éhenkórásznak nézett ki, bár az előbb történteket is számba véve veszélyes éhenkórásznak, azt meg kellett hagyni.

Egér első ugrását csak tesztnek szánta, illetve picit jobb pozícióba szeretett volna kerülni vele a fal mellől, ahol eddig állt, ezért különösebben nem lepődött meg azon, mikor a kanca két tánclépéssel elszökellt előle. Most viszont ő szorult a benyílóba, és a szürke póni mozoghatott szabadabban, előnyének teljes tudatában a késsel szélesen hadonászva megpróbálta kiugrasztani ellenfelét a nyugalmából.

Viszont a kancának a szeme sem rebbent meg a néhány centi távolságban elsuhanó penge szelétől, mintha átlátna Egér szándékán, csak akkor tért ki hajszálnyival lehajolva, amikor már tényleg meg akarta vágni. Ez a szürke pónit jócskán felbőszítette. Általában ahhoz szokott, hogy ő irányítja a küzdelem ritmusát, és nem pedig fordítva. Jeges kéz érintését érezte a gerincén, mikor egymásra meredtek – mintha a másik csak felmérné őt.

Döntő csapásra szánta el magát, jobbjával alulról fölfelé kaszálva a kanca mellkasára csapott, amitől abban bízott, nem lesz más választása, mint balra ugrani – éppen ezért már készítette is a bal patáját, hogy egy jól irányzott ütéssel az agyába tolja az orrát.

Ami ezután történt, arra cseppet sem számított. Ellenfele egy egész pici mozdulattal jobbra tért ki, miközben egy már-már óvatos patát helyezett a kést tartó lábára, balra és felfele kényszerítve azt. Mivel már eleve errefelé vitte a lendület, Egér majdnem a saját bal lábát vágta el, ráadásul mielőtt még lefékezhette volna a mozdulatot, a kanca egészen kitekert pózba kényszerítette, és egy egyszerű tekeréssel elvette tőle a bicskát.

Ahelyett, hogy fenyegetőleg megállt volna, miként az az erőviszonyok átrendeződésekor az utcán szokás volt, a lány egy tánclépéssel tovább fordult, rásegítve Egér lendületére úgy megtaszította hátulról, hogy az bezuhant a sarokba, és egy köríves mozdulattal a nyaka felé indította kést.

Bassza meg, végem van – futott át még utoljára a szürke póni agyán, amint pillantásával a kancát követve megvillanni látta a pengét.

– Ne!!! – ordította el magát teli tüdőből az éppen felocsúdó Leaf, bár maga sem értette pontosan, mi késztette rá. Biztosan nem Egér bőréért aggódott, inkább a vérontást szerette volna mindenképpen megakadályozni. Nem hitte, hogy a lány hallgatna rá, ugyanúgy, mint fordított helyzetben a bandavezér se – de meg kellett próbálnia.

A kés az utolsó pillanatban irányt változtatott, és néhány centire Egér nyakától a téglafalnak vágódott, a becsapódás erejétől a pengéje azonnal eltört, és csilingelve hullott a szeméttel borított földre. A beálló csendben csak a bandavezér zihálása hangzott, amint hitetlenkedve megmerevedett egy pillanatra váratlan megmenekülésétől, majd kilőtt nyílként ugrott meg és kezdett menekülni a sikátor kijárata felé.

Nem hiányzott több  biztatás  a sálasnak és Kicsi Efnek se, úgy iramodtak meg utána, mintha az életük múlna rajta. Mire a még nagyjából sértetlen fele az ikreknek kikecmergett a szemetesek közül, nyaka körül néhány rátekeredett, lassan bomló hagymaszárral, a rövid összecsapás véget is ért, nem maradt más dolga, mint sérült testvérét minél hamarabb elvonszolni.

Így történt, hogy Leafen kívül más tanúja nem akadt, amint a győztes kanca alól kicsúsztak lábai, összeroskadt saját súlya alatt, és minden izmában remegve elnyúlt  a földön.