18.

 

– Kapitány úr, vendége érkezett!

Zaklatottan pillantott fel a kupac jegyzőkönyv mögül, amik az íróasztalán tornyosultak. Már egy hete próbálja őket rendbe szedni, de egyre csak gyűlnek, és jelenleg esély sem mutatkozik az ügyek apadására. Ha ez így folyik tovább, előbb-utóbb beszélnie kell majd a polgármesterrel új pónik felvételéről, amire persze a zsugori öreg rögtön nemet fog mondani, és majd javasolja, hogy készítsenek elő valamilyen hangzatos kampányt a közbiztonságról, ami persze ismét csak egy reklámlehetőség lesz a város vezetése számára. Ezt a kört már párszor lefutotta, nem voltak illúziói.

Egyetlen igazi lehetősége az lett volna, ha bent marad túlórázni, amit persze ismét nem fog neki senki megtéríteni, vagy ha sokkal több időt töltene az irodájában a terep helyett, erre pedig szintén nem lesz hajlandó soha. Nem akart ő kapitány lenni, éppen csak túl lelkiismeretes volt, túl hosszú ideig, egyszerűen nem kerülhette el a kinevezést. Mennyivel jobban örülne, ha hirtelen előhúzták volna valamelyik fejes barátját az egyik kabát alól, így juttatva zsíros álláshoz… Ám a valóságban meglehetősen alulfizették a meló mennyiségéhez képest, ráadásul a városházán már csak politikai okokból is többen támogatták a jelölését. „Nézzétek a híres nyomozót, majd ő megoldja minden problémánkat”, és „Bármilyen alulról indulsz is, ha jól dolgozol, sokra viheted” – ezek lehettek a fő üzenetek a lakosság és a rendőrség állománya számára.

Cherrybloom kisasszony várakozva köszörülte meg a torkát az ajtóban.

– Nincsen ma fogadóórám – jelentette ki, visszafordulva az előtte heverő papírokhoz. Sehová sem fog haladni, ha állandóan félbeszakítják. Titkárnője viszont továbbra sem tágított.

– Az úr azt mondja, fontos. A délutáni esethez van köze.

Ó, szóval „a” délutáni esethez. De melyikhez, kedveském? Vajon az öreg Porteréhez, akinek az utcán sétálgatva egyszer csak eltűnt az órája, és jó eséllyel soha többé nem fog előkerülni, hacsak nem az egyik zálogházban néhány nap múlva? Vagy ahhoz, amikor Berry nagyi megunta szomszédjai kiabálását a közös udvaron, és második figyelmeztetés után „véletlenül” a részeges csődör fejére lökte a könyökével az erkélyről a virágcserepet? Esetleg erre az új bejelentésre gondol, ami most érkezett, egy verekedésről valami sikátorban, különösen élénk fantáziával megadott cselekménnyel és szereplőkkel?

Nem, ezt azért nem fogja megkérdezni Cherrybloomtól, elvégre ő is csak a munkáját végzi, és nem érdemel meg ilyen szarkasztikus hangvételt. Nagyon is tisztában voltak vele mind a ketten, melyik délutáni esetről van szó. Nem mintha nem lett volna éppen elég bűntény Manehattenben így is, bár annak azért meglehetősen örült, hogy nem Canterlotban dolgozik. Gondolj bele, mik fordulhatnak ott elő. Amíg nem figyelsz oda, elteleportál a pénztárcád az asztalról, majd visszaérkezik egy cseppet könnyebben. Sehol egy patalenyomat, sehol egy elkövető. Egész biztosan bele lehet hülyülni az ilyesmibe, a leghalványabb fogalma sem volt, hogy bírják azok az egyszarvúak.

Éppen nem volt előítéletes, de az már igaz, a legtöbb bűncselekményt a városában pegazusok és egyszarvúak követték el. Mivel viszonylag ritkábban fordultak elő errefelé, és akkor is inkább a saját negyedeikben lakó rokonaikhoz igyekeztek, az átlagos földpóninak nem sok gyakorlata lehetett abban, miként is kezelje őket. A múltkor is az egyik főúton leszállt egy csapat pegazus, jól eltángáltak valakit (akivel kapcsolatban azért lehetett feltételezni némi alvilági összeköttetést), és mire bárki csak megmukkant volna, már el is repültek. Elkapni vagy követni őket szinte lehetetlen, és a legtöbb szemtanút annyira lekötötte a szárnyak látványa, hogy az összekínlódott   személyleírás szerint szürkék voltak, nagy szárnyakkal.

És aztán előfordult időnként egy-egy trükkös eset. Néha valaki túl sok krimit olvas, és hirtelen lángelmének kezdi képzelni magát, késztetéssel az évszázad bűntényének elkövetésére – na, az ilyenek egyfelől kikészítették, másfelől legalább valami kis színt vittek az életébe.

Itt volt például ez „a” délutáni eset.

Hívás érkezik egy elveszettnek tűnő, sérült kancáról az egyik raktárból. Rögtön utána egy másik hívás, miszerint semmi baj, csak elnéztek valamit, nem kell intézkedni. A diszpécser ettől aztán gyanút fog, és kiszól a környéken járőröző rendőrnek, azért nézzen már el arrafelé, mi is a helyzet.

Bumper tizedes persze a körzete másik felén jár, azért mégis elsétál megszokott tempójában a raktárak felé, mert amúgy is inna már egy kávét, és rögtön kiszúr két gyanús külsejű, bár jólöltözött fekete csődört, amint a biztonsági őrt zaklatják. Szóváltásba keverednek, majd az egyik idegen hirtelen mozdulattal a kabátzsebe felé nyúl, mire Bumper beveti a szolgálati gumibotját – vagyis bevetné, ha nem fordítanák azt ellene egy jól sikerült szereléssel.

Eddig egy büdös betű nem sok, de annyit sem ért a történetből. Kanca sehol, gyanús idegenek hivatalos személy elleni erőszakkal meggyanúsítva, ám időközben kiderül, valamilyen félig formális canterloti nyomozószervezet tagjai, így az egész félreértésként kerül elkönyvelésre. Ezután szóba kerül, hogy a raktárba betörtek, vagyis nem törtek be, csak egy láda széttört, vagyis valaki vagy valakik bevittek egy széttört ládát, mert a nyilvántartás szerint az a láda addig a pillanatig nem is lehetett odabent, a biztonsági őrnek persze megvan a saját verziója, ám könnyen lehet, az egészet csak álmodta, vagy alkoholos befolyásoltság hatása alatt állt éppen.

Tisztára olyan érzés, mintha egy jókora kirakósból kapott volna három-négy elemet: itt egy szem, ott egy darab égbolt, emitt egy fűszál. Ideje már egy kicsit több információt szereznie valakitől.

– Küldje be, kérem – sóhajtotta a titkárnőnek, és hátradőlt a székében.

Fél perc múlva egy rikító narancs és vörös színekben pompázó szőrű, ám egyhangú fekete öltönyt viselő csődör lépett be. A ruházata alapján igen fontos személy lehetett, talán egy nagy cég alkalmazottja, mert ebben a melegben csak az viselt bármilyen ruhát is, akinek kötelessége volt – mint például a rendőrségen mindenkinek. Az sem kerülte el a figyelmét, a jövevény mennyire ragadozókhoz méltó módon mozog, pókerarcáról semmit sem lehetett leolvasni. Akkor találkozott efféle fickókkal, mikor néhányszor a katonaság különleges alakulataival kellett együtt dolgoznia.

Jobbnak látta hát, ha mutat egy kis vendégszeretetet, így mosolyt erőltetett az arcára, és feltápászkodott, hogy köszöntse a látogatót. Egy erős narancsszín láb lendült felé.

– Üdvözlöm, Brawny rendőrkapitány úr.

– Jó napot, uram. Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte, miközben belecsapott a patába. – Ha minden igaz, a délutáni kis félreértés miatt fáradt ide?

A narancs csődör csak legyintett. Annyira hatott természetesnek a mozdulata, mintha legalább háromszor elpróbálta volna, mielőtt belépett.

– Nem, szó sincs róla. A segítségét szeretném kérni – jelentette ki fapofával.

Hát, ha szívességet szeretne, legalább egy bemutatkozásra vehette volna a fáradtságot. Igazából persze nem számít, egyelőre el sem tudta képzelni, miért is kellene egy civilnek bármit is megtennie, bár a gondolat enyhén szórakoztatta.

– Foglaljon helyet, kedves… – próbált kicsikarni egy nevet a jelentőségteljesen félbeszakított mondattal.

A jövevény a karót nyeltek eleganciájával ült le az egyik székbe, de szótlan maradt.

Brawny visszarogyott az íróasztala mögé, és figyelmesen vizsgálgatni kezdte az idegen arcát. Vagy egy percig is farkasszemet nézhettek, mire észbekapott, mennyi munka várja még, és bár egészen kíváncsivá kezdett válni, vajon a másik képes lenne-e szótlanul ülni estig, mégsem volt kedve kipróbálni.

– Mondja, kérem, miben segíthetek?

Mintha csak erre a végszóra várna, a csődör egy kisméretű fényképet húzott elő az egyik zsebéből, és előrehajolva az asztalra tette. Egy kancát ábrázolt, szürke szemekkel és vörös sörénnyel, aki nagyjából annyira természetes pózban nézett a kamerába, mintha igazolványképet készíttetett volna éppen – ezt megerősíteni látszott az egyszínű szürke háttér is.

Rögtön beugrott neki, amit a biztonsági őr vallomásában olvasott egy nagyon hasonló személyről, aki a raktár ajtajában megjelent, majd eltűnt. Nocsak, eddig a canterlotiak hivatalos álláspontja szerint a kanca nem is létezett, erre meg előkerül róla egy fénykép.

– Szeretnénk, ha körözést adna ki erre a pónira.

Hát, ha ez vicc akart lenni, akkor elég rossz, de azért udvariasságból halványan elmosolyodott.

– Mit követett el? – kérdezte szinte mellékesen, abban bízva, talán a kirakós egy újabb darabkájához juthat hozzá.

– Igen veszélyes bűnöző, egyebek mellett több gyilkosság köthető hozzá. Higgye el, az egész városnak annál jobb, minél hamarabb sikerül felkutatniuk.

A névtelen póni egész ügyesen hazudott, a szeme sem rebbent meg közben. Jó, akkor tételezzük fel, tényleg veszélyes bűnöző.

– Ebben az esetben azt hiszem, felesleges körözést kiadnom, hiszen már biztosan keressük.

– Sajnos bizonyos körülmények miatt eddig elkerülte a rendőrség figyelmét.

– És ha szabad megkérdeznem, mik lehetnek azok a bizonyos körülmények, melyek miatt egy állítólag ismert bűnözőről éppen a rendőrség nem tud semmit?

A csődör először mutatott bármiféle érzelmet is, most kimondottan bizonytalannak tűnt. Természetesen az arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit, ellenben válasza hosszú másodperceket késett.

– Sajnos ezt a kérdést nem áll módomban megválaszolni – érkezett végül a felelet.

Nagyjából valami ilyesmire is számított, az eredeti felálláshoz képest semmivel sem lett okosabb. Cserébe legalább egy nagy szeletet elvesztegetett a drága idejéből, és kezdett egy icipicit morcos lenni.

– Nézze barátom – kezdett mondanivalójába, talán a tervezettnél egy fokkal lekezelőbben –, nem tudom önöknél Canterlotban hogy működnek a dolgok, de azt elárulom, nálunk   mi a szokás. Ha bűncselekményt szeretne bejelenteni, lemegy szépen a földszintre, megkeresi az ügyeletes tisztet, aki felveszi a részleteket. Ha egy bármilyen pónival kapcsolatban úgy érzi, valamilyen büntetőjogi problémája van, akkor szintén lemegy a földszintre, kér egy nyomtatványt a feljelentéshez, kitölti, és leadja a titkárságon. Örvendtem a szerencsének.

Visszafordult a kupac irathoz, és a legfelsőt elmélyülten lapozgatni kezdte, próbálva felidézni, vajon mivel is foglalkozhatott, mielőtt még megzavarták volna. Bízott benne, az idegen veszi a jelzést, és szép csendesen távozik az említett irányokba gyarapítani a papírmunkát.

Sajnos nem volt ilyen szerencséje, bár a csődör felállt ugyan, ám csak az íróasztaláig lépett kettőt, majd egy réginek tűnő, összehajtogatott, pecséttel ellátott papírt tett le az orra elé a kupac tetejére, és egy igazolványnak kinéző iratot.

Sóhajtva csomagolta ki és emelte a szeméhez az első papírt, miközben morcosan hunyorogva a csődörre nézett, mintha csak azt mondaná, jól van, kapsz még egy esélyt, hogy bosszants. Megvizsgálta a pecsétet, és annak ellenére, hogy ritkán látott hasonlót, rögtön felismerte. Celestia hercegnő személyes pecsétje volt, ami rögtön kíváncsivá tette az írás tartalmát illetően.

 

„Mi, Celestia hercegnő, ezennel megparancsoljuk az írás olvasójának, hogy mindenben álljon rendelkezésére Starburst úrnak, az írás hordozójának. Teljesítse kéréseit, mintha személyes kérésünk lenne."

 

A másik irat csak arról tanúskodott, az előtte álldogáló narancsszín csődör valójában Starburst úr.

Hát, legalább végre megtudta az idegen nevét. Néhány percig elmélyülten vizsgálgatta a betűket és a pecsétet, meggyőződve a levél hitelességéről. Hallott már róla, hogy létezik ilyen biankó felhatalmazás, bár személyesen még egyszer sem akadt dolga a hordozóikkal. Azzal is tisztában volt, a papírmunka nagy része éppen ebben a pillanatban szakadt a nyakába, hiszen innentől kezdve minden percben dokumentálnia kell, mit is tett a parancsnak engedelmeskedve, hogy később az egészet Canterlotba küldje, ahol a bürokraták majd ellenőrzik, nem történt-e visszaélés az ügymenetben.

Nagyot sóhajtva a patáiba temette az arcát, ettől várva egy kis felfrissülést, majd várakozóan az idegenre nézett.

– Minél előbb kerítsék elő – szólt Starburst a kanca fotójára mutatva. – Vesse be minden erőforrását. A költségek nem számítanak.

– Önnek bizonyára nem – helyeselt lemondóan.

– A kiadásait a kincstár megtéríti.

Ezzel az utolsó mondattal a csődör felmarkolta az iratait, és kisétált a szobából.

Brawny kapitány csendben méregette a becsukódó ajtót, majd egy ingerült kiáltás kíséretében a padlóra söpörte az iratkupacot az asztaláról, és elindult összehívni mindenkit, aki mozdítható.

 

19.

 

– Bocs, egy pillanatra ki kell ugranom, a vendégek után nézni – mentegetőzött Sand a fejéhez kapva. Még jó, hogy a főnök éppen el volt veszve a számlák között, és nem kezdte nyaggatni, amiért már percek óta csak a barátaival törődött. Kisietett a kis konyhából, így Leaf egyedül maradt a lánnyal.

Jun szórakozottan lötykölte körbe poharának az alján a maradék vizet, majd hatalmas kortyokban felhajtotta. A csikó elgondolkodva figyelte, próbálva kitalálni, mitől változott meg egyik percről a másikra. Amikor először pillantotta meg, tökéletesen elveszettnek és zavartnak tűnt, ehhez képest az, amint átváltozott végtelenül lecsiszolt mozgású ragadozóvá a sikátorban egészen megijesztette. Mikor először szólt hozzá, egy jól nevelt gyerek modorában és őszinteségével felelt neki, ám most, a Két Virág konyhájának sarkában üldögélve körüllengte múltjának légköre, mint mély kútból felszálló pára.

Úgy sejtette, nagyjából annyit tud saját magáról, mint Leaf róla, hiszen még arra sem emlékszik, hol lakott, mielőtt a Canterloti út forgatagába vegyült volna. Talán valahol itt, Manehattanben? Néhány utcával arrébb csak vajon, egy díszes házban most éppen minden sarkot tűvé tesznek érte, hova tűnhetett el? Mégis mitől felejtheti el valaki az ilyen alapvető tudását? Lehet, hogy egy diliházból lógott meg? Nem mintha Manehattan környékén tudomása lenne hasonló intézményről, bár ez semmit nem jelentett – ritkán mozdult ki a saját területéről, nem ismerhetett mindent. A termete és izomzata nem vallott városi pónira, egészen könnyen eladhatta volna magát külföldinek, ám minél messzebbre képzelte Leaf az otthonát, annál kevésbé értette, miként került ide.

– Azt mondtad, az egyetlen tárgyad az az aranypénz? – kérdezte végül elmélázva.

– Igen, vagyis azt hiszem, valamikor kettő lehetett belőle, de most csak ez az egy van nálam – felelte Jun, és elővette a csillogó tallért. – Egy ragasztószalag tapadt rá, de azt is elkevertem valahova. Nem mintha fontos lenne, elég közönségesen nézett ki.

– Megnézhetem közelebbről? – kérdezte tőle óvatosan, tisztán emlékezve a jelenetre, mi történt, mikor a szürke póni megpróbálta azt elvenni a lánytól.

– Tessék.

Juniper minden teketóriázás nélkül a patájába nyomta a pénzt. Úgy tűnik, mégis túl könnyen bízott meg idegenekben, vagy jó póniismerő lehetett.

Az érme nehezebb volt, mint azt a külseje alapján tippelte. Közelről megnézve régies, ütött-kopott   darab benyomását keltette, Leafnek ötlete sem akad, honnan kerülhetett elő egy ilyen. Manapság már sokkal kisebb, és csekélyebb aranytartalmú érméket használtak, már ha kevertek beléjük egyáltalán a nemesfémből. El tudta esetleg képzelni családi örökség részeként, vagy egy gyűjteményben heverve, valami hasonló. Egyik oldalán régi címer díszelgett, a másikon eredetileg valaminek a képe lehetett, de az teljesen el volt halványodva a sok használattól.

Amint vizsgálgatás közben forgatta, furcsa csillogást vett észre rajta, mintha a pénz felületén a karcolások nem teljesen véletlenszerűek lennének. Néhány vájat élesen elütött a többitől, feltűnően frissen keletkezhettek, főleg ahhoz képest, milyen hátborzongatóan ősi jeleket vélt kiolvasni belőlük.

Összerezzenve pislantott fel az aranyról, mikor Sand a kelleténél hangosabban vágta be mellette a szekrényajtót – észre sem vette, amikor barátja visszaért.

– Mi az, megijedtél? – kérdezte az vigyorogva, miközben néhány zabkenyér szeletet pakolt akkurátusan a munkaasztalra, hogy valamilyen szendvicset készítsen. – Ezt a rendelést gyorsan összedobom, azután jövök vissza – fűzte hozzá mentegetőzve.

Leaf éppen ki akarta vágni magát, nehogy már ennyire gyávának nézzék, mikor váratlan zaj csapta meg a fülét Jun hasa felől: a lány gyomra akkorát kordult, még talán odakint is hallani lehetett. A csikóknak elég volt egy pillantást vetniük sóvárgó arckifejezésére, és rögtön megértették, szörnyen éhes lehetett, és nem hobbiból soványodott le annyira. Mikor a kanca végül elszakította a tekintetét a zabkenyérről, és felfedezte, hogy nézik, rögtön fülig vörösödött.

– Elnézést kérek, azt hiszem, idejét sem tudom, mikor ettem utoljára.

Éppen nem volt meglepő, Leaf úgy érezte, a lány minden második mondata arról szól, mi az, amire nem emlékszik.

– Haver, dobj már össze Junnak is egy szenyát, amíg ezt kiviszem – kérte Sand, és már pakolta is tálcára az elkészült finomságot, a kinti vendégek felé sietve vele.

– N… nem tudom kifizetni, attól tartok – szabódott Jun. – Majd elmosogatok cserébe.

Kétségbeesve pillantott a mosogató felé, ám ott csak csillogóan tiszta edények fogadták: Sand már előzőleg rendbe rakott mindent.

Leaf éppen a hűtőben matatott hozzávalók után, hátra sem nézve válaszolt.

– Ne is törődj vele, én is állandóan Sandnél potyázok. Majd megírom a nyári leckéjét, és el van intézve.

– Köztetek lehet, de akkor neked fogok tartozni – állapította meg a lány, miközben a szendvics készülését figyelve az újraindult nyáltermelésének visszaszorításával küzdött.

Leaf hátrafordult egy pillanatra, és a szemébe nézett.

– Akkor egyezzünk meg. Amikor rájöttél, hol is van az otthonod, és miféle hercegnő vagy, a kincstáradból majd kiutalsz nekünk, szegény szolgáidnak egy szerény összeget, rendben?

– Attól tartok, nem vagyok hercegnő… – Jun persze sejtette, nem kell szó szerint venni a csikó szavait, és igazából csak félszívvel ellenkezett, mert közben az ennivalója megérkezett elé a kis asztalra. Egyáltalán nem nézett ki igazi szendvicsnek, inkább arra hasonlított, mikor egy igen nagyétkű illető mindent behajít két szelet kenyér közé, amit a hűtőben talál, mégis úgy érezte, ilyen szépet még sohasem látott. Meglepő tempóban látott neki az eltüntetésének, fittyet hányva a rengeteg illemszabályra, melyek agya hátuljában sikoltoztak hitetlenül.

– Izzy nem éhes? – jutott Leaf eszébe.

– Nem gondolom – vonta meg a vállát Juniper két falat között. – Éjszaka szokott vadászni, ilyenkor inkább alszik, hacsak fel nem ébresztik.

Leaf újra az asztalon heverő aranypénznek szentelte a figyelmét, majd felderült arccal nézett körül barátját keresve. Sand a bejárati ajtóban ácsorgott, továbbra is a vendégeket fürkészve.

– Van egy ötletem. Sand, nincs véletlenül papírod és ceruzád?

– Szerintem az irodában akad… – mormolta az szinte magának, és befordult a főnöke íróasztalához, hogy elemelje a kért kellékeket. A tulaj rá se nézett, láthatólag el volt merülve számításaiban. – Mire kell?

Leaf az érmére terítette a papírlapot, és a grafittal dörzsölni kezdte a felszínét.

– Nézd – magyarázta közben Junnak –, így legalább nem kell minden gyanús alaknak mutogatnod az eredetit.

A papíron lassan kirajzolódtak a domborulatok, és ha nem is tökéletes, de azért felismerhető kép kezdett megjelenni a pénz felszínéről. A csikó elégedetten szemlélte az eredményt.

– Neked valamilyen amnéziád van? – kérdezte Sand az utolsó salátalevelet ropogtató kancától egy rövid szünet után.

– Igen, azt hiszem – hagyta helyben Jun. – Ne haragudj, kérhetek még egy ilyen szendvicset?

A mentegetőző arcát látván a csikók vigyorogva egymásra néztek, majd Sand elindult a hűtő felé.

– Nem vagyok biztos benne, mi az, amire nem emlékszem – folytatta merengve. – A legtöbb mindennapi dologgal tisztában vagyok, miképp azzal is, mi a nevem, és a gekkóm nevét is tudom.

– És úgy tűnik, verekedni is… – kottyantotta közbe Leaf.

– Tessék? – nézett fel a váratlan fordulatra barátja a szendvicskészítésből.

– Majd elmesélem.

– De azt például már nem – tűnődött tovább Jun –, mikor és milyen körülmények között került ő hozzám, vagy hogy egyáltalán hol laktam eddig. Néha úgy érzem, valahol a ködben ott ólálkodik ez a tudás, csak nem találom az utat, amin elindulva eljuthatnék hozzá.

– Ezért próbálsz az egyetlen kézzelfogható dologból indulva kideríteni valamit – fűzte tovább a gondolatot Sand.

– Igen, így van. Semmi más ötletem sincs, esetleg végigmehetnék az utcán mindenkitől megkérdezve, nem ismer-e engem véletlenül…

Leaf nem volt meggyőződve róla, a kanca ezt csak viccből mondja. Ha képes volt mindenkit leszólítani azzal a pénzzel a patájában, ez is kitelik tőle.

– Próbáltál már segítséget kérni a rendőrségtől, vagy orvostól? – kérdezte Sand józanul.

– Nem jó ötlet… – vágta rá Jun kapkodva.

– Miért?

Ahhoz képest, az előbb milyen hamar felelt, most eléggé tanácstalannak tűnt. A válasz még azelőtt kicsúszott a száján, hogy ideje lett volna belegondolni, mi is az igazi problémája a tervvel.

– Nem tudom… – nyögte, miközben a fejét dörzsölgette. – Biztosan nagyon bután hangzik, de ha erre gondolok, csupa kellemetlen érzésem támad megkönnyebbülés helyett. Ha az összes többi ötletem kudarcba fullad, biztosan ezt is meg fogom próbálni, viszont addig inkább tartózkodnék tőle, ha lehet.

– Egyébként érthető – bólogatott Leaf –, nekem is az a tapasztalatom, ha valamibe bele kell kötni, rögtön ugranak, például hogy jöjjek már le az oszlopról, a szüleim tudják-e hogy ilyesmivel töltöm az időt…

– Ja, mi is akárhányszor háromnál több haverommal összejövünk, mindig gyanakvó tekintettel méregetnek minket – vágta közbe Sand.

– … amikor meg tényleg baj van, akkor nem veszik komolyan, vagy olyan bonyolult eljárásokra hivatkoznak, amivel a legegyszerűbb problémán is sikerül hetekig rágódniuk.

Bölcsen bólogattak egymásnak, miközben Sand egy újabb szendvicset helyezett Jun orra elé az asztalkára. A kanca bizonytalan volt azt illetően, neki is hasonlóak az okai az egyenruháktól való félelemre, de annyit sejtett, az elmondottak nem mutatnak szögesen új irányba a saját tapasztalataihoz képest. A rövid beszélgetés alatt már egy picit csillapodott mardosó éhsége is, így a második adag ételnek már sokkal nyugodtabban és illemtudóbban látott neki.

– Kíváncsi lennék, mi a legelső dolog, amire emlékszel… – merengett Sand.

Jun elmerülten rágta az aktuális falatot.

– Kicsit homályos nekem is.

– Az gondolom megvan, amikor az utcán kérdezősködsz, mielőtt megtámadnak – próbált segíteni Leaf.

– Igen, az előtt szinte félálomban sétáltam, annyi rémlik, élvezem a friss levegőt és a napsütést, meg hogy újra mozoghatok. Annyira kellemes volt, teljesen a második helyre szorította a múltam kiderítését.

– Ezek szerint nem túl régóta nyomozol? – ráncolta a homlokát Sand.

– Nem, előtte nem sokkal határoztam el, amikor egy ismeretlen helyen találtam magam, és nem emlékeztem, ki vagyok, vagy hogy kerültem oda. A lábaim szinte maguktól indultak neki, nem mintha lett volna célom, hanem inkább csak ösztönösen.

– Az ismeretlen helyre vissza tudsz emlékezni?

– Nem volt túl jellegzetes, valami nagy szürke épület előtt álltam, körülötte kerítés… mintha egy sorompó mellett jöttem volna el… Rémlik a falon magasan egy vaskos fekete „E” betű, vagy talán egy hármas szám.

Sand olyan izgatottan ugrott neki, mintha ő maga lenne amnéziás.

– Az a Hármas lesz! A Canterloti út végén. Mit mondtál, hol szedted össze? – fordult Leaf felé.

– Igen, a Canterloti úton álldogált, pár sarokra innen.

– A Hármas csak fél óra séta, mármint nekem, persze ilyen hosszú lábakon könnyen megvan húsz perc alatt is. Lehet, hogy ennyire elbambultál?

Junnak nem kimondottan tetszett a kifejezés, ennek ellenére viszonylag jól leírta azt a tudatállapotot, amibe akkoriban került.

– Komolyan nem figyeltem. Nem lepődnék meg akkor sem, ha azt mondanád, egy órát sétáltam. De mi az a Hármas?

– A Manehattani Hármas Központi Raktár. Van egy jó hírem, ha tényleg arra jártál, akkor Green úr biztosan látott.

– Ki az a Green úr? – Jun egyelőre úgy érezte, kissé gyorsan záporoznak rá az új, összefüggéstelen információk.

– A biztonsági őr – vágta rá Sand, majd látva a lány ijedt tekintetét, gyorsan hozzátette: – Nyugi, ő jó arc. Ha szolgálatban volt, akkor tuti segít majd nekünk. Egy óra múlva végzek a melóval, szerintem hazafelé épp elkapjuk.

– Addig nekem is van egy tippem, miként is deríthetnénk ki valamit erről az aranypénzről – dörzsölte meg az állát Leaf. – Találkozunk a parkban egy óra múlva?

– Nekem jó.

 

20.

 

Kellemes hűvöst találtak a fák árnyékában egy régi játszótéren, míg Sandre vártak. Leaf és Jun az ajándék fagyi maradékait nyalogatták éppen, amire Golden Hooves hívta meg őket néhány perccel korábban. Leafnek ugyan voltak fenntartásai, hogy bármit is elfogadjon egy hasonló kisstílű tolvajtól, mint Golden, de az egyszarvú az anyja életére esküdött, tisztességes forrásból szerezte rá a pénzt, és a csikó inkább nem feszegette tovább az ügyet.

Nem mintha nem tudná, hogy Golden Hooves tisztelt anyukája már időtlen idők óta a túlvilágról szörnyülködik drágalátos fiacskája viselt dolgain, vagy hogy a tolvaj legalább akkora ívben kerülte a tisztességes munkát, mint más a fogorvost – egyszerűen hihetetlenül meleg nap volt, és egy fagyit visszautasítani már önmagában vétek lett volna.

A fagyis kocsit tologató csődör is tisztában lehetett ezzel, nyilván jó üzleti érzéke miatt hurcolta portékáját fel-alá a parkban ilyenkor, amikor suli hiányában amúgy is tele van tikkadt gyerekekkel és megtört akaraterejű szülőkkel. Golden ugyan egyik kategóriába sem tartozott, sokkal inkább a padok egyikén újságot olvasgató naplopók sokaságát gyarapította. Mikor akadt egy kis lóvéja, mindig igyekezett a lehető legrövidebb idő alatt megszabadulni tőle, és ehhez hozzátartozott alkalmi barátainak megvendégelése is.

Annyira pedig nem is voltak jó viszonyban Leaffel, tulajdonképpen szinte ellenségnek is nevezhetnénk őket: Leaf ahányszor csak kiszúrta a tolvajt odalent a tömegben, hogy valakit éppen béna trükkjeinek egyikével környékez meg, máris sietett oda, és általában nagyban hozzájárult a terv dugába dőléséhez. Golden egyrészt le is szokott a környékről, inkább sétált még néhány háztömböt a betevő falatért, másrészt tetszett neki a csikó karakán kiállása, még ha ez a saját rovására is ment a legtöbbször.

Eleinte csak rá akart ijeszteni, amikor meghívta egy szörpre, de végül is Leaf elfogadta, így aztán dumáltak jó két órát az utcáról, meg magukról. Mindketten felismerték, mennyire kevés választja el a sorsukat, talán éppen csak egy aprócska döntés, ahol Golden balra fordult, Leaf pedig jobbra. Lassan kialakult tökéletesen hihetetlen macska-egér barátságuk, amiben a legtöbbször csak ugratták egymást és ott mentek a másik idegeire, ahol csak lehetséges, mégis néha azért Leaf kapott valami édességet, amikor leültek komolyan elbeszélgetni, és cserébe, ha egy nagyobb banda garázdálkodása veszéllyel járt volna Golden bőrére nézvést, már messziről integetett neki a magasból, inkább kerülje el a helyet.

A parkban most éppen nem a potyázás kedvéért kereste meg – eleget élt vissza Sand vendégszeretetével egy napra –, hanem azért, mert a csikó eszébe jutott, mennyit szokott mesélni neki az egyszarvú a zűrösebbnél zűrösebb ismerőseiről, akik erről vagy arról a szerzeményéről ránézésre megállapították, micsoda is az, és mennyit érhet. Értékbecslők, zálogosok, régiségkereskedők hada bújt meg a sötétben a tolvaj ügyködése mögött, és ha valaki, akkor ezek a pónik biztosan mondanak majd egyet s mást Jun érméjéről is.

Golden Hooves egy darabig hunyorogva forgatta a patái között a papírlapra másolt grafitlenyomatot, és tudálékosan hümmögött hozzá, holott Leaf biztosra vette, még a feliratot se lenne képes rajta elolvasni.

– És azt mondod, ez aranyból volt? – kérdezte végül.

– Igen, egy régi aranypénz – helyeselt Leaf gyanakodva.

– Nem is tudom, egy kicsit olyan homályos, nem? – gondolkodott a tolvaj, majd résnyire szűkült szeme sarkából a csikót vizslatva hozzátette: – Megnézhetem az eredetit?

– Sajnos nincs nálunk – vágta rá a csikó, reménykedve benne, Golden figyelmét elkerüli a mozdulat, amint Jun már nyúl is az érméért, majd gyorsan kapcsolva úgy tesz, mintha csak a sörényét akarná igazgatni.

– Milyen kár.

Nagyjából olyan hamis vigyor bujkált a szája szegletében, amiből Leaf rögtön kiolvashatta, szinte lenézi őket, amiért azt képzelik, ha éppen meg akarná szerezni a pénzt, meg tudnák benne akadályozni.

– Mit gondolsz, ki tudod deríteni? – kérdezte inkább.

– Én ne tudnám? – Látszott, hogy a tolvaj presztízskérdést csinál a dologból. – Még ma este elugrok a komám felé, és ha már arra járok, megkérdezem tőle, látott-e már ilyet. Ő igazi hivatásos szakértő, sokféle népnek melózik, dögöljek meg, ha nem mond róla valamit.

– Akkor holnapra meg is van?

– Simán. Itt megtaláltok, és akkor majd elmondom, mire jöttem rá.

Akkurátusan elhajtogatta a papírkát az újsággal együtt, majd hátradőlve a padon élvezte a lemenő nap sugarait. Megpróbálta előadni az élet urát, Leaf úgy sejtette, már csak azért is, hogy a társaságukban lévő kancának imponáljon. Nehéz volt nem észrevenni a pillantásokat, amiket szándéka szerint rejtetten Jun felé lövellt, mikor végigmérte a füle hegyétől a patájáig. Meg lehetett róla győződve, amilyen szakadtan a lány most kinéz, lehet nála esélye a hasonló küllemével.

Micsoda hülyeség, Jun szóba sem állt volna vele, ha nem hozza egyenesen ide. Modora és tartása alapján egyre szívesebben gondolt úgy rá, mint valami eltévedt hercegnőre – ugyanakkor azt is be kellett látnia, jelenleg a tolvaj iránti utálatának egy része féltékenységből fakad.

Ekkor csilingelt el előttük a fagyis a kocsijával, az alkalmat Golden rögtön meg is ragadta egy kis imponálásra.

– Parancsol egy fagyit, kisasszony? – kérdezte, Leaf legnagyobb döbbenetére egyszer sem rontva el a szavakat, amik még talán életében nem hagyták el a száját.

– Csak ha engem is meghívsz – szakította félbe az idillt a csikó –, és feltéve, hogy nem lopott pénzből van.

 

Sajnos egy arra járó rendőr miatt nem élvezhették sokáig az egyszarvú társaságát, az egy elkapkodott motyogással hirtelen kimentve magát elügetett a házak felé. Jun is enyhén kellemetlenül kezdte magát érezni, így ők ketten is elvonultak a régi játszótér irányába, ami jelenleg éppen felújításra várt. Nagy része sárga szalagokkal le is volt kerítve a picik elől, de azok amúgy is minden számításukat megtalálták a néhány száz lépésnyire levő másik játszótéren. A szalagok mögött földkupacok, azokon túl gödrök ásítoztak – a jövendőbeli játékok helyei. A gödrök után egy sor bokor, majd a forgalmas Csillag sétány, amin ha minden igaz, nemsoká Sand fog érkezni. Fölöttük összeértek a fák koronái, kellemes árnyékot és hűvös levegőt biztosítva.

Leaf az egyik régi hintára tottyant, miközben a fagyi maradékain csámcsogott, elképedve gondolt azokra az időkre, amikor a lábai még nem értek le a földre ugyanitt. Úgy tűnt, Junnak is valami hasonló juthatott az eszébe, mert míg mögötte ácsorgott, szórakozottan meglökte a hintát.

A csikó felhúzta a lábait, és hagyta, hadd repítse a lendület előre-hátra. Emlékek rohanták meg azokból az időkből, amikor legutoljára lökte valaki a hintán, olyan váratlanul, hogy libabőrös lett tőle. Mikor is történt? És vajon hol? Éppen ugyanitt – lehetséges lenne? Nem laktak túl messzire a parktól, és úgy emlékszik, kiskorában a szüleivel többször jártak pont ezen a játszótéren. A mamája úgy meglökte, majdnem kiesett a hintából, eszelősen kapaszkodott miközben széles vigyor ült ki az arcára. „Mekkora csikó vagy már, és a mamád még mindig lök?" – kötekedett a papája, miközben jobbra a padon üldögélt. „Hajtsd magad, nézd, így!" – maga előtt látta a jelenetet, amint a felnőtt póni murisan dülöngél a padon előre-hátra, és hirtelen nevethetnékje támadt, legalább olyan erősen, amennyire a sírás a torkát fojtogatta.

Jun csak állt mellette arcán halvány mosollyal, lélekben talán éppen olyan messze járt, mint ő.

– Jun, te hány éves vagy? – jutott hirtelen az eszébe a kérdés.

A kanca ezen elmélázott egy darabig.

– Nem emlékszel, mi? – hagyta rá a Leaf. – Vannak vajon gyerekeid?

– Biztosan nincsenek.

– Miért olyan biztos?

– Azt hiszem… – kezdett neki Jun enyhe zavarban – azt hiszem, arról azért tudnék.

Könnyen lehet, hogy így volt – bár a témában Leaf sem rendelkezett mély ismeretekkel, azért egy szülés valószínűleg járt olyan testi változásokkal, amikről nehéz megfeledkezni. Akkor tehát nem a csikóit lökhette valaha ilyen ábrándosan – még ha a kanca korára továbbra sem lett volna hajlandó nagyobb összegben fogadni –, hanem valaki mást?

– Van testvéred? – faggatta tovább. – Kishúgod, ilyesmi?

Jun felcsapta a fülét, mintha valahonnan váratlan neszt hallana.

Kapaszkodj erősen, Maya!

De a pillanat elszállt, és hiába pislantott szét maga körül zavartan, emlékezete nem adta elő a hangokhoz tartozó képsort.

– Azt… azt hiszem, volt testvérem – suttogta, arcán olyan indokolatlan rémület ült, hogy Leaf abban a pillanatban ijedten lefékezte a hintát.

– Mi a baj? Mi történt vele? Eszedbe jutott valami?

Félt attól, csak ártani fog a hirtelen kérdezősködésével, mégis szeretett volna valamilyen módon segíteni Junnak az emlékei visszaszerzésében.

– Ne… nem. Váltsunk inkább témát, kérlek – nyögte az halott sápadtan.

Jó, váltsunk. Ám jellemző módon éppen semmi megnyugtató nem jutott az eszébe.

 

21.

 

– Veletek mi van? Kísértetet láttatok? – tört át a bokrok közt Sand vidáman. Átsétált egy nagyobb földkupacon, és néhány lépésnyire barátaitól megállt. Már a járdáról észrevette őket, bár arra egyáltalán nem számított, szótlanul és falfehéren fog rájuk találni egy ilyen derűs napon, épp egy játszótéren.

– Ott áll mögötted – vágta rá Leaf, és Sand bármennyire is biztos volt benne, csak ugratja, mégis szinte legyőzhetetlen késztetést érzett rá, hogy a háta mögé pislantson.

Egyáltalán nem volt vicces, valami határozottan történt kettőjükkel, mióta a Két Virágban elváltak.

– De komolyan, mi van?

– Semmi. – Leaf lopva a lányra pislantott, aki az új társaságra szintén kezdett egy picit felengedni. – Azt mondtad, a biztonsági őr erre jön majd?

– Tutibiztos. Ez neki a legrövidebb út hazafelé. Egy picit hamarabb érhetett véget a munkaideje, mint az enyém, nemsokára itt lesz. Figyeljétek ti is, öregebb világoszöld szőrű póni, egyenruhában.

Az egyenruha említésére Jun összerezzent, viszont annyira azért bízott fiatal társaiban, hogy ne rohanjon ki hanyatt-homlok a világból.

– Mit is mondtál, honnan ismered? – kíváncsiskodott Leaf, hogy elüsse addig is az időt valamivel.

– A nagypapám barátja. Néha átjön hozzánk, és akkor általában nagy kártyapartit csapnak. Ilyenkor szokott mesélni a mostani munkájáról a raktárban, vagyis inkább főleg arról, milyen rettenetesen unalmas, és mennyire utálja a tagelő kölyköket.

– Na, azokat én is – bólogatott Leaf. Többször elzavarták már a magasleseiről, mert azt hitték, valamit össze akar firkálni. Persze a felnőtteknek hiába magyarázod, hogy fényes nappal nem mászol fel ilyen helyekre, ha rosszra készülsz. Ezek a suttyók éjszaka dolgoztak, amikor ő az igazak álmát aludta, és esze ágában sem volt az utcákon kódorogni.

– Megkérdezhetem, pontosan miben is segíthet nekünk? – érdeklődött Jun udvariasan. Nem győzték még meg teljesen a találkozás szükségességéről.

– Nézd, nem jelenhettél meg az utca közepén a semmiből – magyarázta Sand. – Legjobb esetben láthatta, merről jöttél, talán valamelyik házból a környéken, vagy a kikötő felől az egyik hajóval…

Ez az ötlet teljesen elragadta Leaf fantáziáját, mindig is messzi tájakra képzelte el a kancát a furcsa színei és a magassága miatt.

– De az is lehet, valamilyen bűntény áldozata lettél! – lovallta bele magát az ötletbe hadonászva. – Ha valaki fejbecsapott, az megmagyarázza, miért van amnéziád!

– Igen, egyébként tényleg nem lenne rossz ötlet a rendőrségen is körbekérdezni, hátha tudnak valamit… – kezdett bele újra Sand, ám a lány láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől továbbra sem, csak legyintett, és tovább fürkészte a Csillag sétányt.

– Nem lehet, hogy ő az? – kérdezte kisvártatva a járókelők áradatába mutatva.

– De bizony – kurjantotta Sand vidáman –, mindjárt szólok neki.

Az öreg zöld csődör az utca túloldalán baktatott monokróm egyenruhájában, a csikó alig figyelve a forgalomra szaladt át hozzá, és hevesen gesztikulálva a játszótér felé mutatott.

– Green bácsi, van egy perce? Van itt valaki, aki beszélni szeretne önnel.

– Na, mi az? – morogta az öreg, láthatóan váratlanul érte a csikó rohama. Miközben Sand a park felé húzta, próbálta megőrizni méltóságát, és felülkerekedni a helyzeten. – Te a kicsi Quicksand vagy, igaz? Nagyapád küldött?

– Nem, teljesen másról van szó! Tessék jönni, kérem!

A fák sűrű árnyékából ekkor lépett elő Leaf a magas kancával. Green bácsi arcára már szinte komikus döbbenet ült ki, lábai majdnem a földbe gyökereztek az úttest közepén, éppen csak azért nem vasalta ki egy kocsi, mert a csikó folyamatosan taszigálta.

– A teremburáját! – kiáltotta krákogva, mikor legközelebb szóhoz jutott.

Jun megfeszült izmokkal állt, menekülésre készen, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Így közelről már kezdett rémleni neki, talán tényleg látta már az öreget, bár csak annyi derengett emlékei közt, hogy az valamit nagyon kiabált. Úgy rémlett, a hangja nem nélkülözött minden kedvességet.

– Kisasszony, jól van? – kérdezte a biztonsági őr még mindig meglepetten pislogva. – Meg mertem volna esküdni rá, többet nem látom az életben.

– Köszönöm kérdését – felelt Jun összeszedve magát –, jól vagyok. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, találkoztunk mi már?

– Igen, mindig így csinál, mert amnéziája van! – kiáltották a csikók egymás szavába vágva.

– Megtámadták a sikátorban!

– Aztán adtunk neki enni a Két Virágban, mert nagyon éhes volt!

– Csak haza szeretne jutni!

– De nem emlékszik semmire!

Green úr megpróbálta őket csitítani, mert egy kukkot sem értett az egész hangzavarból.

– Cssss, csendet… – lábával integetve jelezte, vegyék lejjebb a hangerőt. – Egyszerre csak egyikőtök beszéljen.

Míg a Leaf és Sand a beállt csendben egymást vizslatták, melyikőjük is lásson neki a történetnek, Jun halkan megszólalt.

– Kérem, uram, megtenné, hogy elmeséli, milyen körülmények között látott engem utoljára? Amint a fiatalok is említették, baj van a memóriámmal. Szeretném kideríteni, ki is vagyok valójában.

Az öreg tetőtől talpig végigmérte, majd alaposan a szemébe nézett. A lány állta a tekintetét, mintha ezen múlna, kap-e segítséget, vagy sem.

Végül Green úr elmosolyodott, és egy patát nyújtott felé.

– Kezdjük hát az elején, kisasszony. A nevem Green Apple.

– Juniper – motyogta Jun, szinte félve saját nevétől.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. A helyzet az, hogy kellemes kis felfordulást okozott a Hármasban a délután, de hol is kezdjem el a történetet…

Száját húzva megvakarta a sörényét, majd folytatta.

– Először is, talán a legfontosabb. Két fekete csődör kereste önt a raktárnál.

– Nem jó hír – csúszott ki a lány száján. Agya szélsebesen járt, mivel is tudná megindokolni az öregnek úgy, hogy ne keltsen gyanút. – Jelenleg minden okom megvan azt feltételezni, ők a felelősek az állapotomért.

A csődör résnyire szűkült szemmel vizslatta egy percig, mintha éppen a lelkében olvasna, majd kurtán bólintott.

– Magam is úgy gondoltam. Akkor beszéljünk a ládáról.

– Elnézést, milyen ládáról? – pislogta Jun zavartan.

– Ó, akkor erre ezek szerint már nem emlékszik. Nézze kisasszony, ez jelenleg csak egy bolond öreg csődör teóriája… Önt először a Hármas… akarom mondani, a Manehattani Hármas Számú Központi Raktár ajtajában pillantottam meg, amint éppen kifelé tartott. Az egyetlen nyom, ami ön után maradt, egy összetört faláda. Olyasforma, amiben élőállatot szállítanak, lélegzőlyukakkal az oldalán. Úgy hiszem, ön ebben a ládában érkezett a raktárba.

– Egy ládában… – Jun pont olyan tanácstalannak tűnt, mintha éppen azt közölték volna vele, egy jókora lila pöttyös tojásból mászott elő. – Mégis, hogyan…?

– A helyzet az, hogy egy kisebb félreértés miatt a rendőrség az egész területet lezárta, így semmi többet nem tudok elmondani ezzel kapcsolatban – mentegetőzött az öreg.

– De semmivel sem kerültünk előrébb! – kiáltotta Sand kétségbeesve.

– Nyugalom, fiatalúr. Először is meg kell kérdeznem, kisasszony, van valami komolyabb oka arra, miért nem rögtön a rendőrséghez fordult segítségért?

– Őszintén szólva eszembe sem jutott – ráncolta a homlokát Jun. – Egy picit tartok tőle, a múltamban lehet valami, ami miatt eleve elvetettem ezt az ötletet, persze nem tudatosan. Jelenleg szeretnék magamról annyit kideríteni, amennyit csak egyedül képes vagyok.

– Ebben az esetben megpróbálok utánajárni, mire jutott a nyomozás. Viszont figyelmeztetnem kell, ha olyasmi derül ki az ön előéletéről, nem fogom titokban tartani, hogy találkoztunk.

– Tegyen a belátása szerint – felelte a lány lemondóan –, ám arra szeretném megkérni, a fiatalokat próbálja meg kihagyni belőle.

– Egyet értünk. Quicksand, majd meglátogatlak titeket, ha jutottam valamire. Kisasszony, esetleg tehetek még valamit önért?

– Azt hiszem, jobb, ha nem, mindkettőnk érdekében.

– Ne aggódjon, Green bácsi, majd mi vigyázunk rá! – kiáltotta Sand vidáman, bár ezzel a mondattal csak szaporította a gondfelhőket az öreg póni homloka fölött.