22.

 

Az üzletet ilyen későn már zárva találta, habár a hátsó bejárat szokás szerint nyitva állt. Éppen csak be kellett csöngetni, és néhány percen belül odabentről kiszűrődő patadobogás jelezte, Mallow, vagy valamelyik másik segéd már jön is ajtót nyitni. Golden Hooves megtippelni sem tudta, miként lehetséges, de bármilyen elvetemült időpontban is toppant be a Felhők Fölöttbe, a tulaj mindig kedvesen, mi több, tökéletesen éberen fogadta. A hatalmas alapterületű üzlet az egyik kedvenc helye volt a városban, két okból kifolyólag.

Először is amit sehol máshol nem lehetett beszerezni, azt itt száz százalékos bizonyossággal megkaphatta. „Különlegességek boltja” – írta a cégér, és ennél sokkal pontosabban nem lehetett volna megfogalmazni, miféle cikkek is kaptak helyt odabent, valami azonban közös volt bennük, mind messze földről érkezett, és valakinek a városban nagy szüksége volt rá.

Különleges és közönséges fűszerek, ezerféle teakeverék, erős és gyenge pörkölésű kávék, alkoholos és üdítőitalok, díszek, érdekes használati tárgyak, kincsek és kacatok – mind mind megtalálhatóak voltak a polcokon. Goldent néha az az érzés kerülgette, napokat el lehet bóklászni odabent, az elfüggönyzött ablakoknak köszönhető félhomályban („az igazán értékes holmikat csak tönkreteszi a nap” – magyarázata neki egyszer a tulaj), kellemesen elbódulva az ezerféle illattól. Néha, valamilyen ősi térmágiát gyanítva a háttérben, úgy érezte, az üzlet belülről sokkal nagyobb, mint az kívülről látszik.

Éppen zsúfoltsága miatt találta igazán meglepőnek, hogy ha két egymást követő héten betért, soha nem látta odabent ugyanazokat a tárgyakat. Semmi sem porosodott ősidők óta a polcokon, mindent hihetetlenül rövid idő alatt elvitt valaki. Egészen boszorkányos módon az üzletvezető, és segítői mindig tudták, a másnap betérő öreg Belly úr, akit az asszony lezavart egy zacskó kávéért, éppen milyen szivarvágót keres már hónapok óta, és hova kell tenniük, ahol biztosan megtalálja, vagy hogy Moody nagyi kedvenc, bogyó formájú lekváros üvegeiből már régóta fogytán van, ezért a hátsó polcok között kincset keresve rá fog találni egy szép nagy pakkra belőlük (pontosan annyi időt töltve kutatással, hogy majd a szomszédjának órákon át mesélje, micsoda jó szimattal szagolta ki őket, és egészen biztosan visszatér még a Felhők Fölöttbe vadászni).

Ugyan nem állt valami frekventált helyen, a pegazus negyed szélén lévő üzletben nem létezett üresjárat – ugyanakkor az sem fordult elő, hogy az itt dolgozóknak a tömeg miatt ne lett volna idejük néhány kedves szót váltani vevőikkel, még a nagyon zsúfolt ünnepi szezonban sem.

Varázslatos hely volt, annyi bizonyos.

A másik dolog, amiért imádott ide járni, maga a tulaj személye. Már amikor először megismerte, furcsa köteléket érzett a hatalmas, hájas pegazus iránt: mind a ketten idegennek számítottak a föld pónik városában.

A legenda úgy tartotta, a tulaj, Purse akkor nyitotta meg a Manehattani üzletét, amikor olyan rettenetesen kövér lett, hogy már képtelen volt a levegőbe emelkedni. Golden ebből egy betűt nem hitt el, látta, a pegazus milyen jó erőben van, és milyen könnyedén mozog mérete ellenére is. Arról is sikerült tudomást szereznie, mikor néhány „kolléga” megpróbálta a helyet kipakolni, mennyire nem érdemes alulbecsülni a testi erejét. Ugyan repülni még tényleg nem látta, de végül is aludni sem, így inkább nem vont le messzemenő következtetéseket. A folklór burkolt figyelmeztetését, miszerint "így járhatsz, ha túl mohó vagy”, azért értette, és igyekezett szem előtt tartani.

Az ismeretségük néhány éve alatt sikerült egy-két megfigyelést tennie a pegazust illetően. A legfontosabb, hogy gyakorlatilag tökéletes memóriával rendelkezett: amit egyszer hallott vagy látott, azt soha többet nem felejtette el – Golden gyanította, ettől lett olyan fenejó kereskedő. Ezen kívül imádta a könyveket, amikor csak tehette, jókora kódexek fölött görnyedt a szemüvegét igazgatva (mely az egyszarvú meggyőződése szerint közönséges üveget tartalmazott, ez is annyira hozzátartozott a pegazus álcájához, mint hájai). Ennek a két tulajdonságának aztán volt egy olyan hozadéka is, amit a jelen küldetésében jól kihasználhat: ha egyszer már olvasott valahol az érméről, egészen biztosan fel fogja ismerni. A különböző új és régi pénzérmék ismerete egyébként is számos hobbijának egyike volt.

 

Mallow a puritán módon berendezett üzletvezetői irodába vezette, mint mindig, és négyszemközt hagyta őt a pegazussal. Az még néhány másodpercig olvasott, míg befejezte a megkezdett oldalt, akkurátusan egy könyvjelzőt helyezett a lapok közé, majd a szemüvegét lejjebb tolva az orrán felpillantott vendégére.

– Á, kedves barátom, Golden Hooves! – köszöntötte kedélyesen. – Milyen rég láttalak! Foglalj helyet nálam!

Golden lerogyott az egyik kényelmetlen karosszékbe. Sosem tudta eldönteni, Purse miért pont így rendezte be az irodáját, vajon tetszett neki a stílus, vagy szimplán csak nem szerette, ha sokáig zavarják?

– Elnézésedet kell kérnem, kedves Purse, amiért ismét ilyen késői órán török rád – kezdte egy kis mentegetőzéssel.

– Ugyan, rá se ránts, hiszen tudod, az ajtóm mindig nyitva áll. Ezúttal miben lehetek a szolgálatodra?

A pegazus enyhén bizonytalannak tűnt, hiszen Golden általában egy nyeregtáskányi holmival szokott beállítani, de most nem hozott semmit. Legtöbbször akkor kereste fel a Felhők Fölöttet, amikor volt nála valami eladnivaló, és Purse igazi kereskedőhöz híven egyetlen alkalommal sem kérdezte tőle, honnan szerezte az áruit. Mindig tisztességes árat kínált értük, soha nem élt vissza a helyzetével, bár olyan balszerencse már előfordult, hogy felismert bizonyos tárgyakat, és olyankor a legudvariasabban, ám határozottan megkérte Goldent, vigye őket vissza oda, ahol találta. Az egyszarvú biztosra vette, ha egyszer is kiderülne, nem teljesítette Purse kérését, a hátsó ajtó örökre bezárulna előtte, ezért tolvajból néha „becsületes” megtalálóvá is át kellett lényegülnie, ám nem igazán volt választása.

– Mostani látogatásommal csak a mérhetetlen tudásodat venném igénybe, ha ez lehetséges.

A pegazus hahotázva felnevetett.

– Nem kell udvarolnod! Nagyon szívesen segítek, ha módomban áll, de hát ismersz. – Feltápászkodott az asztala mögül, és a fal melletti hosszú szekrényhez lépett. Annak az egyik rekeszét lenyitva különböző formájú és színű üvegek tűntek elő. – Megkínálhatlak egy itallal? Olyan felséges diólikőr szállítmányom érkezett, amilyet még egész biztosan nem ittál.

– Köszönettel elfogadom.

Purse elővarázsolt két apró poharat, és ragyogóan áttetsző barna folyadékkal töltötte fel őket. Egyiket Golden felé nyújtotta.

– Egészségedre! – Az egyszarvú a pegazus poharához koccantotta a sajátját (ezúttal illedelmesen a lábába fogva azt varázsereje használata helyett), majd lehajtotta a tartalmát. Dió és mézédesre aszalódott szőlőszemek íze áradt szét rögtön a szájában, orrát a nyári erdő és fahordók illata töltötte be.

Purse épp csak egy cseppet ivott a poharából, közben elismerően méregetve a likőrös üveget.

– Azt képzeltem magamról, nem vagyok egy alkoholista, mégis ebből már a második üveggel bontottam ki a héten – vallotta meg kacsintva.

– Egészen elképesztő íze van – helyeselt Golden. – Meg lehet odalent vásárolni?

– Természetesen! Bár attól tartok, megviselné a pénztárcádat, kedves barátom! – tette hozzá, jót kacagva saját viccén. – De tudod mit? Adok egy üveggel ajándékba, cserébe csak annyit kérek, oszd meg az ismerőseiddel, és meséld el nekik, hol is kapható.

– Mindig csodáltam az üzleti érzéked – vigyorgott Golden. Amilyen ismerősei neki voltak, valószínűleg egyik sem engedhet meg magának ilyen italt, így azt gyanította, Purse egyszerűen kedvességből, vagy esetleg a nedű iránti büszkeségből adta azt neki.

– Most pedig térjünk rá az üzletre – mondta a pegazus, miközben kényelmesen az asztalának támasztotta a hátát.

Golden elővette a grafitlenyomatos papírt, és széthajtogatva az asztalra tette.

– Ki kellene derítenem, honnan is származhat ez az érme – magyarázta –, és ha van Equestriában valaki, aki segíthet ebben, az te vagy.

Purse csak legyintett, közben máris elmélyülten vizsgálta a rajzolatot, nagyokat hümmögve. Összeszűkült szemmel végigmérte közben az egyszarvút, majd beszélni kezdett.

– Nagyjából kétezer éves birodalmi érmék, ha jól emlékszem, valahol ezen a környéken használták őket. Akkoriban Equestria nem volt ennyire egységes, mint manapság, minden megyéje saját pénzzel rendelkezett, melyek közt állandóan bonyolult átváltási árfolyamokat használtak. Akkor lehetett ám élmény kereskedőnek lenni! – tette hozzá kedélyesen kacagva.

– Akkor egyáltalán nem különös, ha most felbukkant egy?

– Dehogynem, több okból is. Először is, tudtommal tizenhét darab maradt fenn belőle, a többi elkallódott vagy beolvasztották. Nagy részük gyűjteményekben, múzeumokban található. Elképzelni sem merem, miként kerülhetett egy a birtokodba.

– Azt kell mondanom, az érme legnagyobb sajnálatomra nem az enyém – nevetett Golden. – Egy ismerősöm kért meg, nyomozzak az eredete után.

– Milyen érdekes – morogta a pegazus az orra alatt.

– Ennél pontosabb ötleted nincs, mi módon juthat hozzá valaki egy ilyenhez?

– Ezt sajnos fejből nem tudom megmondani, de igen könnyen utánanézhetsz. A Manehattani Néprajzi Múzeumban található három darab aranypénz, egy listával együtt az ismert többi tizennégy elérhetőségével.

A pegazus elhallgatott, Golden várakozva nézett vele farkasszemet néhány percig.

– Említetted, hogy több okból is furcsállod. Mi a másik ok? – kérdezte végül kíváncsian.

– A másik, barátom, az, hogy a mai napon te már a második póni vagy, aki ezt a régi pénzt mutatja nekem – felelt Purse hangjában ismeretlen fenyegetéssel, bár arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Nem értem… – lehelte Golden zavartan.

– Nem is kell értened. Azt viszont el kell mondanom, igen tisztességes nyomravezetői díjat ajánlottak fel, ha sikerülne előkeríteni azt, akinél az érme van.

Az egyszarvú nagyot nyelt.

– Mennyit?

– Tízezer batkát. Bárki is az ismerősöd, jól belenyúlt a darázsfészekbe. Én a helyedben elgondolkodnék rajta, vajon nem érdemes-e felülvizsgálni a barátságotokat.

– Nem a barátom, és állítólag nem lopta…

– Na, csak úgy mondtam. Ne érts félre, abban bizonyára egyet értünk, hogy a barátság nem eladó, de megint más lapra tartozik körözött bűnözők bújtatása. – Úgy tűnt, Purse mindent elmondott, amit a témában szeretett volna, mert hátat fordított Goldennek, és visszasétált az asztala mögé. Nagyot zökkenve a székébe süppedt, és várakozva tekintett az egyszarvúra.

Tízezer batka nagy pénznek számított, talán többnek annál is, amit az érme egyáltalán ér. Valaki nagyon vissza szeretné kapni, úgy tűnik. Golden egy picit sajnálta a nyurga kancát, ám végül is ha lopta a pénzt, csak azt kapja, amit megérdemel, ha pedig tisztességes úton jutott hozzá, akkor majd kimagyarázza magát és kész. Az ő lelkiismerete tiszta mindkét esetben, miért is ne juthatna egy kis jövedelemhez is mellékesen.

– Holnap tízkor elviszem az érme gazdáját a Néprajzi Múzeumba – mondta megfontoltan. – Bízom benne, a lóvé is ott lesz.

– Máris üzenek az illetékeseknek – felelte Purse nyájasan.

 

23.

 

-  Nagyon kedves családod van – állapította meg Jun, miközben az éppen kitöltött fürdővize hőmérsékletét ellenőrizte. A vízbe lógatott lábáról egy jókora koszfolt oldódott le és kezdett el terjengeni a kádban, a száját finnyásan fél oldalra húzva nyugodott bele, még egy zuhanyt is vennie kell, mielőtt még ellazulva áztathatná magát.

– Igen, főleg ahhoz képest, hogy igazából nem is mi vagyunk a gyerekeik – helyeselt Leaf, majd a kanca értetlen arckifejezése láttán magyarázkodva hozzátette: – tudod, anya és apa hivatásos nevelőszülők, örökbe fogadtak minket.

– Erre nem is gondoltam volna! – csodálkozott Jun. – És vannak saját csikóik is?

– Azt hiszem, valamilyen oknál fogva nekik nem lehetnek csikóik. Mikor ezt felfedezték, úgy döntöttek, ez nem akadály, majd örökbe fogadnak néhányat. Van két felnőtt testvérem is, akik már nem laknak itt, róluk sajnos nem sokat tudok.

Ez legalább megmagyarázza, miért tűntek olyan öregnek Leaf szülei. Na, nem annyira, mint egy nagyszülő, de mégis. Junnak egyáltalán nem voltak ismeretei a gyereknevelésről, bár azért az a tény, hogy hét csikót gondoznak, önmagában is tiszteletet parancsolt. Nem mintha szigorúak lettek volna, éppen ellenkezőleg, első benyomása alapján igazán jó fejeknek könyvelte el őket.

 

Amikor megérkeztek, a család éppen a kései vacsoráját költötte. Ez láthatólag lefoglalta a szülőket – Snowhog urat és Mirror asszonyt, de Jun szívesebben hivatkozott rájuk magában Anya és Apa néven, mert Leaf is folyton így emlegette őket –, mivel a két legkisebb pónit még segíteni kellett az evésben. Jolt esetében ez kimerült annyiban, hogy felültették az étkezőszékébe, a patái közé nyomták a cumisüveget, és ezután viszonylag rendesen elfoglalta magát, viszont a kicsit öregebb Shywater éppen az evőeszközök használatát tanulta (ráadásul egyszarvú léte különleges kihívások elé állította gondozóit), így körülötte minden csupa paca, kosz és pocsolya volt. Melody hozzájuk képest már nagylánynak számított, szépen és illedelmesen evett az ovális asztal másik végében.

– Leaf, nem szóltál, hogy vendégeink jönnek – pattant fel Anya, mikor beléptek. Hangjából rosszallás helyett csak kedvesség sugárzott.

– Csókolom, Mirror néni, Snowhog bácsi! – köszönt Sand kapkodva. A megbeszélt forgatókönyv szerint ő fogja majd felvezetni a sztorit. – Elnézést a késői zavarásért, tessék csak nyugodtan vacsorázni!

– Anya, apa, képzeljétek mi történt! – lépett előre Leaf.

– Jun nénikém nemrég érkezett, őőő… Ponyville-ből, és kirabolták! – vágott közbe Sand.

Junnak nem nagyon tetszett az a szétszórtság, amivel a csikók előadták a történetet, például még be sem mutatkozhatott. Gyorsan megragadta hát az alkalmat, mert sejtette, jobb lesz a továbbiakban csendben maradnia, amilyen rosszul hazudik.

– Jó estét kívánok, a nevem Juniper.

– Elvették az összes pénzét, és így nem mehet szállodába, míg reggel ki nem nyitnak a bankok – tódította Sand.

– Azt találtuk ki – vette át Leaf –, esetleg aludhatna az én szobámban addig, én meg majd átmegyek Melodyhoz. Sandéknél nem maradhat, tudjátok milyen zsúfoltság van náluk.

Melody arca rögtön felderült, tapasztalta már, milyen jó móka, amikor együtt ökörködhetnek nagyobb tesójával.

– Igen, esetleg a fürdőkádban elférne – próbálta poénnal elütni a dolgot Sand, látva Leaf szüleinek egyelőre hitetlen ábrázatát.

– Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, én mondtam a fiúknak, ezt az egy éjszakát kibírom az állomáson is… – Jun zavarában a patáját dörzsölgette, ettől kivételesen még hitelesebbnek is tűnt.

– Hadd maradjon, apa! – kiáltotta Melody, nem mintha nagy beleszólása lett volna az események alakulásába.

– Szó sem lehet róla, kedvesem, hogy bárhol máshol töltse az éjszakát! – jelentette ki Mirror néni, láthatóan feltámadtak benne az anyai ösztönök. – Mondja, nem esett baja?

– Köszönöm kérdését, szerencsére semmi komoly, csak néhány zúzódás.

– Szörnyű, és még ezt nevezik közbiztonságnak. Foglaljon helyet, máris hozok még egy terítéket. Quicksand, te is maradsz?

– Nem, köszönöm, máris otthon kellene lennem – vágta rá a csikó, és már hátrált is kifelé az előszobába. Szerencséjére Leaf szülei nem is nagyon foglalkoztak vele, így további keresztkérdések nélkül távozhatott. A csikók nem gondoltak igazán bele, mi lesz, ha szüleik esetleg találkoznak, és kiderül, Jun nem is az, akinek elmondták. Egyszerűen így nagyobb volt az esélye, hogy a lány múltját fedő sötét foltokat továbbra se bolygassa senki, abban pedig mindannyian nagyon bíztak, néhány nap alatt visszatérnek az emlékei, és nem kell tovább bujkálnia.

Leaf és Jun még mindig az ajtóban ácsorgott. A kanca rettenetesen koszosnak érezte magát ahhoz, hogy leüljön a fehér abrosszal leterített asztal mellé, még ha a kis Shywater ügyködése nyomán egyre szaporodtak is rajta a répaszínű foltok.

– Ha megengedik, hogy esetleg előtte egy kicsit rendbe szedjem magam, az nagyon jól esne – mondta szabódva.

– Természetesen! – vágta rá Anya. – Leaf, megmutatod Juniper kisasszonynak a fürdőszobát?

– Erre – indult meg Leaf a lépcső felé.

A család egy kétszintes házban lakott, ahol az egész emeletet a gyerekek foglalták el. Eredetileg odafent a folyosóról két nagy és egy kisebb szoba nyílt, de a létszámra való tekintettel a nagyobb szobákat válaszfalakkal két részre osztották, így most mindenki megtalálta a saját privát szféráját. A földszinten egy kis előszoba után rögtön az ebédlővel és nappalival egybenyitott konyha következett, majd kicsit hátrébb a szülők hálószobája. A reggeli tumultusok elkerülését nagyban megkönnyítve mindkét szinten akadt egy-egy fürdőszoba is.

Leaf megszokásból is az emeleti felé vezette Junt, közben végigmutogatva, merre kinek a szobája található.

– A lépcsővel szembeni természetesen Jolté, hogy anya időben oda tudjon érni, ha bármire is szüksége van. Igazából ritkán alszik önszántából a saját ágyában, de mégsem ajánlhattam fel az ő szobáját neked, mert a lábaid igencsak kilógtak volna az ágyából – nevette. Tulajdonképpen az is igen valószínű volt, hogy a kanca még az ő ágyában sem nyújtózhat ki kényelmesen.

– A másik oldalon a bátyám, Scarf lakik, mert szeret annyira észrevétlenül jönni-menni, amennyire csak lehet. Sunyi egy alak, majd meglátod. Utána következik Shy, és a folyosó végén egymással szemben Melody és én. Vele elég jó haverok vagyunk, és amúgy is beígértem, hogy elmesélem neki a legújabb rémtörténetem, biztosan nem lesz kifogása ellene, ha nála töltöm az éjszakát.

– Igazából én elalszom a földön is… – kezdett neki Jun ismét a mentegetőzésnek, pedig ezt már párszor megbeszélték. Egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy bárki bármit ennyire önzetlenül megtegyen érte.

– Igen, már mondtad, de adnunk kell a látszatra. Te most vendég vagy, a vendégnek jár egy saját szoba, érted?

A lány csendben bólintott, mintha attól félne, ha kinyitja a száját, ismét ellenkezés esik ki belőle.

– Nézd, itt a fürdőszoba. Zuhanyozhatsz is, de tudom ajánlani, hogy pihend ki magad picit egy jó forró fürdővel a bazinagy kádban.

 

Miután a fürdővíz elkészült, a csikó lement vacsorázni, Jun pedig igyekezett a zuhany alatt lemosni szőréről a hihetetlenül hosszú nap során rátapadt mérhetetlen mocskot. Az első cseppek érintésétől Izzy méltatlankodva ugrott ki a sörényéből, és felfutott egy száraz falfelületre.

– Mi az, azt hiszed, nem férne rád egy alapos mosás? – kérdezte évődve az apró gekkót. Az komótosan megnyalogatta a szemeit, ezzel letudva a tisztálkodást, majd villámgyorsan megpördülve eliszkolt a saját dolga után.

Jun nem félt tőle, hogy bármi komolyabb baja esne: a kis hüllő igencsak jól tudott magára vigyázni. Ha máskor nem, legközelebb reggel biztosan viszontlátja majd.

Talált egy párkányon egy flakon sampont, amiből olyan mennyiséget borított a sörényére, már majdnem bűntudata támadt miatta. Önfeledten dörzsölte a szőrét néhány percig, élvezve, amint a kosz és a szemét szagát elűzi a kellemesen fűszeres illat. Mikor végzett, a zuhanyzó függönye mögül jókora adag gőzt kiengedve, csöpögő bundával a kádhoz lépett, nagy, nedves tócsákat hagyva maga mögött a fehér csempén.

Lassan beleengedte magát a forró vízbe. Eleinte minden idegszála tiltakozott a hőmérséklet ellen, ám néhány pillanat alatt bőre hozzászokott, és kellemesen ellazulva terült el a kádban, görcsbe állt izmai szinte pattogva engedték ki magukból az összes felgyülemlett feszültséget. Úgy érezte, ezért a percért már érdemes volt élnie.

Lehunyta a szemeit, és megpróbált nem gondolni semmire, vagy legalábbis semmi ijesztőre a múltjából – mégis bármennyire koncentrált, egyre Leaf vacsorázó családja járt az eszében. Heten testvérek? Közülük kettővel ma jó eséllyel nem fog találkozni, négyet már ismer, a titokzatos, és „sunyi” Scarfot pedig még nem látta. Biztos elég nagy már ahhoz, hogy a saját magánéletével legyen elfoglalva.

Eszébe jutott a furcsa beszélgetésük Leaffel a parkban, a hintáknál. Az ő testvérével vajon mi történt? Ha megpróbál leásni múltjának rejtett bugyraiba, miért érez mindig égetően jeges tőrszúrást a torkában? A neve… Maya, igaz?

 

24.

 

-  Juniper, szeretném, ha megismernéd a nővéred, Mayát.

Mamával a teremben futott össze, és rögtön haláli zavarba esett tőle – nem számított rá, hogy ilyen gyorsan fülön csípi egy ismerős. De persze ez az ő hibájuk, nem gondolhatták komolyan, hogy majd tétlenül fog üldögélni egyhelyben az idők végezetéig.

Jó, ez azért enyhe túlzás. Ha érzékei nem csalták meg, körülbelül három napot tölthetett el a „lakosztályában”, vagy legalábbis eddig kétszer feküdt le aludni, legutóbb elég régen. Kicsit türelmetlen, na és? Az egész hely, ahova becsukták, egy apró hálószobából, egy szinte üresen kongó nappaliból, és egy minimális konyhából állt (ahol gyanús módon csak néhány edényt talált, az összes éles vagy hegyes szerszámot valaki eltüntette belőle). Mama is csak egyszer látogatta meg, mióta ide költözött (az egyre halványabban derengett neki, honnan is), és csak néhány szót váltottak. Pedig egy egész világ várt rá odakint, és annyira, de annyira érezte a lábában a bizsergő késztetést, hogy felfedezze.

A szó szoros értelmében nem volt persze bezárva, ám a lelkére kötötték, ne mászkáljon el, várja meg, míg elérkezik a megfelelő idő. Mikor a mamája távozott, a bejárati ajtó előtt egy sötét egyenruhába öltözött pónit pillantott meg, aki háttal állt neki – ebből inkább úgy tűnt, nem annyira az ő benntartása a célja, mint inkább a külvilág kirekesztése.

Miután az egész kis lakást keresztül-kasul bejárta ötvenszer, szörnyű erővel csapott le rá az unalom. Feltúrta a hűtőt, és friss élelmet talált benne, összedobott magának valami rágcsálnivalót, egy üvegtálban bevitte a nappaliba, elterült a kanapén, és egykedvűen majszolni kezdte a plafont szemlélve. Amikor elálmosodott, aludt egyet, mikor megéhezett, evett valamit.

Legalább ha egy ablakot találna valahol, bámulhatná a felhőket, vagy a pónikat odakint, vagy a hegyeket, vagy a fűszálakat, esetleg amint a szél kergeti a homokot, ha egyáltalán nem voltak növények a környéken – fogalma sem volt, milyen lehet a táj körülötte. De nem, csak szürke betonfalak, amerre néz. Bele lehet őrülni.

Az egyetlen ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Odakint az egyenruhás nyomban vigyázzba vágta magát, pedig Jun nem lepődött volna meg, ha az unalmas feladatától alább hagy az ébersége. A szűk folyosón oldalt állt neki, gyanakvó pillantásokkal méregette őt.

Mi lesz, ha egyszerűen csak elsétál? Őrénél éppen akadt fegyver – egy nagyjából fél láb hosszú penge, amit könnyen lehetett forgatni zárt helyeken is –, viszont azt erősen kétségesnek találta, hogy használná ellene. Ha mégis erre kerülne a sor, akkor is egyértelműnek tűnt az összecsapás kimenete: az egyenruhás egy alacsony egyszarvú volt, ő pedig föld póni, messze jobb fizikai képességekkel. Na persze, hacsak nem vet be ellene valamilyen jó kis varázslatot. Szinte máris izgulni kezdett, annyira megnézte volna a harci mágiát, még ha a saját bőrén sül is el.

Tett egy lépést előre.

– Kérem, maradjon a lakosztályában – szólt a póni emelt hangon, ám nem túl magabiztosan, miközben útját elállva elé lépett.. – A saját biztonsága érdekében.

Hát, eljött a döntés pillanata. Most visszaléphet a szobába, és várakozhat talán újabb napokat, vagy konfrontálódhat ezzel a szerencsétlennel, aki csak a munkáját végzi. Tisztán érezte őrzője félelmét, mintha csak nem is nála lenne a fegyver.

– Ne haragudjon, uram, de meguntam a tétlenséget. Álljon el az utamból, kérem.

Még egyet lépett előre, ezzel olyan közel kerülve az egyenruháshoz, az orruk majdnem összeért, mikor lehajolt. Ilyen távolságból azt is láthatta, az egyszarvú homlokáról egy jókora izzadtságcsepp indul meg lefelé az arcán. Nem kellett néhány másodpercnél tovább farkasszemet nézniük, hogy félrelépjen, szabad utat engedve a lánynak.

Jun szinte önkívületben sétált végig a folyosón, keresztül néhány vaskos ajtón, melyek mögött ugyanúgy egyenruhások álltak, bár ezúttal nem akaródzott nekik feltartóztatni. Találomra hol jobbra, hol balra fordult az elágazásokban, és kisvártatva tökéletesen eltévedt, hiába próbálva kiigazodni a falakra felfestett furcsa jelzéseken és ismeretlen neveken.

Benyitott egy ajtón, és egy méretes teremben találta magát, ahol további unikornisok dolgoztak fehér köpenyben jókora, ám számára ismeretlen rendeltetésű gépek mellett. A közelebb állók érkezésén meglepődve nagyot ugrottak, és hátráltak tőle pár lépést. Kezdett unalmas lenni, hogy mindenki ennyire félt tőle, látszólag teljesen indokolatlanul. Sosem fog már olyasvalakit találni, aki egyenrangú partnernek kezeli?

– Elnézést, csak a kijáratot keresem – mondta azért udvariasan, de a munkások kellően tanácstalannak tűntek, és eszük ágában sem volt segíteni neki.

Ekkor lépett be a háta mögött a mamája a másik föld pónival.

Le sem tagadhatná, hogy a testvére, nagyjából annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Egyforma magasra nőttek, Jun szőre két árnyalattal világosabb, a sörénye is sokkal ezüstösebb – cserébe Maya szemei annyira ragyogó színben csillogtak, szinte bántó volt beléjük nézni.

Ó, és még egy feltűnő különbség: nővére vállán a forradás a „05”-ös számot formázta, míg az övén, legalábbis legjobb tudomása szerint „06” állt (lopva oda is pillantott, hogy ellenőrizze). Nos, ha sorrendben születtünk, akkor tényleg én vagyok a fiatalabb – futott át az agyán, bár azt nehezen magyarázta volna meg, miért akarna bárki is pónikat megszámozni, vagy ebben az esetben hol van az első négy.

– Nagyon örvendek! – kiáltotta, miután mamája bemutatta őket egymásnak. Alig bírta elfojtani az izgatottságát, épp csak jólneveltsége tartotta vissza a toporzékolástól.

– Részemről a szerencse – felelte a másik kanca, nem valami őszintén. Junnak sokkal inkább tűnt úgy, valamilyen szerepet játszik el, csak a mamájuk megnyugtatása végett.

Nem értette, miért. A testvérek általában szeretik egymást, nem?

Mama a következő szavakat is hozzá intézte, mintha Maya ott sem lenne.

– Maya megmutatja neked, hol fogsz lakni a továbbiakban, valamint válaszol minden kérdésedre, amire csak képes. Tudom, nagyon kíváncsi vagy, de szeretnélek megkérni, bírd ki még egy kis ideig, és ne zavard a többi pónit a munkájában. Megteszed ezt nekem?

Szóval most gyakorlatilag letolást kapott… Végül is számított rá. És ráadásként egy pesztrát is, a nővére személyében. Nesze neked egyenrangú társ. Azért lelke mélyén bízott benne, előbb-utóbb jó lesz a kapcsolatuk, és az, hogy valakivel beszélgethet, valaki válaszol a kérdéseire, már hatalmas előrelépésnek számított.

– Kövess, kérlek – szólt Maya, és hosszú léptekkel elindult, ki a teremből, le a folyosón, ő pedig ügetett a nyomában.

 

-  Könnyű itt eltévedni, ezért ne nagyon mászkálj el egyedül – vetette hátra a nővére menet közben. – Még könnyebb olyan helyekre betévedni, amik nem valóak neked, sőt egyenesen veszélyesek.

Hogyhogy nem valóak neki? Úgy érezte, Maya egyenesen lenézi őt. Ez is, amint a fél fülét folyamatosan felé fordította, mintha csak valami csikóra kellene vigyáznia – már-már sértő volt.

– Ha mégis véletlenül elvesznél, keresd a falon a 109-es jelzést, az majd hazafelé vezet. A száz alattiak nem jót jelentenek, arrafelé ne menj.

Újabb utasítások. Ne csináld ezt, ne csináld azt.

– Nem kell aggódnod miattam, tudok vigyázni magamra – morogta kicsit sértetten.

– Lesz is alkalmad megmutatni, ne félj – kacagott rá a nővére.

Hirtelen lecövekelt a folyosó közepén.

– Kérlek, ha valami problémád van velem, mondd el.

– Ó, milyen önérzetes vagy! – kiáltotta gúnyosan Maya, miközben felé fordult. – Mostantól én felelek érted, így hát jobban teszed, ha megjegyzed, amiket mondok.

Valami nem stimmelt. A nővére nem nézett a szemébe, hanem egy távolabbi pontot fixírozott a háta mögött. Legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy hátranézzen, de nem volt ott semmi. Az átható, vakítóan ezüstös szemek nem mozdultak akkor sem, mikor oldalt lépett – csak a fül követte a mozgását.

Erősödő gyanakvással emelte fel a lábát, hogy elhúzza Maya arca előtt. Nővére nem várta meg, mi lesz a kísérlet vége, lehunyta szemeit, megfordult, és megindult tovább a folyosón.

– Te nem látsz! – kiáltotta Jun meglepetten, miközben utána sietett, próbálva lépést tartani.

Maya keserűen felkacagott, majd kísérteties pontossággal húga felé fordította fejét, még mindig csukott szemekkel.

– Eltaláltad. Cserébe sokkal jobban hallok, mint bárki más.

Hitetlenül baktatott Maya után, folyamatosan azt próbálta kitalálni, vajon miként csinálhatja, hogy nem megy neki semminek. Úgy fordult be a sarkon, mintha látna, pedig a falak nem adnak ki hangot magukból, mint például az ő lélegzése – bár lépteik visszhangoztak, az igaz. Lehetséges lenne, a nővére ebből képes megállapítani, hol is jár? Vagy a lépéseit számolta? Olyan régóta járja már ezeket a folyosókat, hogy ismeri őket, mint a saját patáját?

Egy pillanatra megpróbálta ő maga is becsukni a szemét, és csak a hallására koncentrálni. Ugyan Maya lépteit tisztán hallotta maga előtt, és a hangok alapján képes lett volna valószínűleg követni őt az elágazásokban, mégis folytonos bizonytalanság gyötörte, úgy érezte, menten nekimegy valaminek, amire nem számított, vagy megbotlik. Azon kapta magát, időnként résnyire kinyitja a szemeit, hunyorgó pillantást vetve környezetére, megerősítésképpen. De tudta jól, ez csalásnak számít, inkább abba is hagyta a játékot, és növekvő tisztelettel figyelte tovább nővére magabiztos lépteit.

– Mi történt a szemeiddel? – kérdezte, mikor sikerült feldolgoznia a történteket.

– Így születtem – vágta rá Maya, bár azért némi tétovázás kiérződött a hangjából.

Igaz is, ha a testvére, könnyen lehet, ő is nagyjából annyit tud születésének körülményeiről, mint Jun.

– Ezek szerint nem emlékszel arra, valaha is láttál volna? – tette fel a kérdést, elgondolása ellenőrzésére.

– Nem – vallotta be Maya. – A vicces az benne, hogy viszont arra emlékszem, milyen is a zöld szín, vagy a vörös, vagy a kék.

– Ez miként lehetséges?

– Azt hiszem, nem minden emlékünk a sajátunk.

– De akkor kié?

– Nem gondolnám, hogy az számítana. Mire mi megkapjuk őket, addigra annyira tisztára vannak mosva, egyébként sem leszünk képesek soha kideríteni.

Ez igazán rejtélyesnek hangzott, és nem magyarázott meg semmit a Jun fejében kergetőző ezer kérdés közül.

– Miből gondolod, hogy nem a saját emlékeid? Mi van, ha csak rosszul tudod, és egészen kis korodban még láttál?

Maya megtorpant, és farkasszemet nézett vele. Szemeit tágra nyitotta, talán csak a hatás kedvéért, tekintetében fagy csillogott.

– Tudom, mert ők azt akarják, hogy tudjam! – szinte köpte a szavakat az indulattól. – Ne nézz teljesen hülyének. Ismerem már minden módszerüket!

Jun földbe gyökerezett lábbal állt, levegőt venni is elfelejtett egy percre. A heves kitörés után nővére nagyot sóhajtott, ismét lehunyta a szemeit, majd tovább folytatta útját a kihalt folyosókon.

- Ők  is követnek el hibákat, hiszen csak egyszerű pónik, bármi mást is képzeljenek magukról – szólalt meg lemondóan. – Olyan ártatlan dolog, mit is számíthatna. Vagy az is lehet, csak én nem számítok? Végül is mindegy. Azzal kezdődött, hogy Julian olvasott nekem egy mesét egy erdőről, és én megkérdeztem mamát, mi az az erdő, mik azok a fák, miként néznek ki, milyen színűek, milyen szagúak, milyen érzés megérinteni őket. Sokáig nem válaszolt rá, és mikor végül megszólalt, hallottam a hangján, hogy a sírással küzd. Azt mondta, „de hiszen tudod milyenek a fák”, mire én azt feleltem, más tudni, és egészen más a saját két szememmel látni őket. Akkor magamra hagyott, ám másnapra, mikor felébredtem, benne volt a fejemben az erdő emléke.

Jun majdnem nekiment hátulról, Maya olyan hirtelen állt meg, teste alig láthatóan remegett az indulattól.

– Bár soha ne mutatta volna meg. Bár soha ne kértem volna. Szívembe kitörölhetetlenül beégett a természet fájdalmas szépsége.

 

25.

 

Mikor Maya megmutatta neki a szobáját, ráébredt, komolyan gondolták, hogy egyedül nem mehet sehová. Már egyáltalán a mosdóba is nővére hálószobáján át vezetett az útja, a jó fülű lány pedig egészen biztosan észre fogja venni, ha ki próbál lopózni. Talán amikor alszik, lenne rá esélye – mégis, egyelőre nem akarta tovább feszegetni a határokat. Ki kell derítenie, Maya miért pikkel rá, addig pedig jobb, ha meghúzza magát.

A nővére szobája viszont egyszerűen lenyűgöző volt. Nem a méretei, vagy a berendezése miatt, hanem mert olyan rendetlenség fogadta odabent, amire egyáltalán nem számított. Elképzelései szerint, ha ő nem látna, akkor igyekezne mindent a helyére tenni, hogy szükség esetén megtalálja, ezzel szemben a szobában minden szanaszét volt dobálva, mintha Maya mindig ott hagyná a tárgyait, ahol kiestek a patájából. Edények, evőeszközök, ágyneműk, súlyzók, játékok és bútorok összevisszasága halmozódott a padlón, és Maya nemcsak nem esett el bennük lépten-nyomon, hanem úgy tűnt, nagyjából mindenről tudja, hol is tette le. Persze könnyű neki, legalább nem kell ezt a kuplerájt látnia – ugyanakkor Jun egyre jobban tisztelte testvére memóriáját.

Felvett a földről egy fából készült lyukas kockát, amin nyakatekert módon egy kötelet bújtattak át, amiről különböző fémtárgyak lógtak. Érdeklődve forgatta egy darabig, de nem sikerült kitalálnia, milyen célt is szolgálhat.

– Ez mi? – fordult érdeklődve Maya felé, aki időközben leült az ágyára, és megpróbálta azt nagyjából elviselhető formába rendezni maga körül.

A hangjára felnézett, és kitartotta a patáját. Jun egy másodpercig eltűnődött rajta, mi rosszat sikerült már megint mondania, amiért a nővére szó nélkül el akarja venni tőle az izét, csak miután odaadta neki, akkor értette meg, Maya csak akkor ismeri fel, amit mutat, ha meg is tapogathatja. Hihetetlen, hogy máris megfeledkezett a fogyatékosságáról, annyira természetesen viselkedett, mintha semmi baja se lenne a szemének.

– Ördöglakat – állapította meg végül Maya, és visszaadta a játékot. – A lényege, hogy azt a kis fém háromszöget kihúzd, anélkül hogy késsel apró darabokra vágnád az egészet. Jó kis időtöltés, és szinte az egyetlen, amit anélkül is játszhatok, hogy tudnék olvasni.

– Ide teszem az asztalra – akart segíteni Jun, de testvére csak legyintett.

– Ha nem én teszem el, akkor úgyse jegyzem meg. Majd egyszer leverem, és akkor megint tudni fogom, hol van.

Tanácstalanul ácsorgott még egy darabig, majd miután látta, Maya nem törődik vele, a saját szobája után nézett.

Az apró helyiségben tisztán látszott, eddig Maya valamiféle raktárnak használhatta, ahova egyszerűen behányta azokat a dolgait, amikre többé nem volt szüksége. Valószínűleg nem sokkal azelőtt, mikor megérkeztek, valaki az egész kupacot odébb tolta egy sarokba, és egy kezeletlen fa szekrényt, valamint egy ágykeretet pakolt le a szoba közepére. Még csak arra se vették a fáradtságot, hogy a matracot a helyére tegyék, az a falnak támasztva kornyadozott.

Szánt rá egy jó negyed órát, hogy mindent elpakoljon, még azokat a cuccokat is, amikről azt sejtette, nővéréhez hasonlóan nem lesz rájuk szüksége. Ezeket nem túl rendezetten ömlesztve a szekrény alá söpörte – akadt ott minden, szakadt párnák, kopott edzőruhák, és további ismeretlen funkcionalitású szemét. Jobbnak látta, ha mindent eltesz, amilyen ingatag a kapcsolata Mayával. Biztosan balhé lett volna belőle, ha valamit kidob, azt pedig nem vállalta be, hogy mindent egyesével odahordjon a nővérének, és megkérdezze, szüksége van-e még rá, és ha igen, hol a helye.

Mire végzett, egészen lakhatóvá varázsolta a kis lyukat, csak egy ablak hiányzott neki iszonyatosan – majd egyszer erre is rá fog kérdezni, vajon miért nem találkozott eddig eggyel sem.

Maya éppen a fürdőszobából jött vissza, miközben a fogait suvickolta, fel-alá mászkált a szobájában, mintha valamin erősen gondolkodna. Épp csak annyira ment vissza a mosdóba, hogy kiöblítse a száját, majd nekifutásból beugrott az ágyába (jó masszív darab lehetett, mert meg se nyikkant), és a takarója alá bújt.

– Javaslom, menj te is szunyálni, mert holnap korán kelünk – szólt álmosan, majd nemsoká már az igazak álmát aludta.

Hát, nagy beszélgetésnek nem volt helye első estéjükön, az már biztos. Jun szintén bevette magát a mosdóba, és felkészült a lefekvésre. Egyetlen dolog nem hagyta nyugodni, és beletelt néhány percbe, mire ráébredt, mi is az.

Maya világosban aludt.

Tulajdonképpen a vak lány már azzal is különös kedvességről tett tanúbizonyságot, hogy egyáltalán felkapcsolta a lámpát, mikor megérkeztek – könnyen lehet, talán először, mióta itt lakott.

 

26.

 

- Ébresztő, hétalvó, hasadra süt a nap!

Persze ez vicc akart lenni, egyikőjük sem volt meggyőződve róla, a nevezett fényes égitest egyáltalán létezik abban a képtelen világban, melyet valóságnak neveztek. Jun még az álomtól kótyagosan próbálta kitalálni, hol is tartózkodik éppen, miközben Maya vidáman ugrált mellette az ágyon.

– Mi a mai terv? – kérdezte kicsit nyűgösen, hiszen eddig még mindig annyit aludhatott, amíg csak magától fel nem kelt. Most sem akaródzott neki különösebben kikászálódni az ágyából, legszívesebben a fejére rántotta volna a párnát, így nyerve néhány percet. Ugyanakkor kicsit tartott tőle, nővére jóindulata véges, és „véletlenül” a következő ugrását elhibázva pont a hasa közepére pottyan, amit szeretett volna elkerülni.

– Ma, kedves kishúgom, legelőször is megreggelizünk, utána bizony sírni fogsz és kegyelemért rimánkodni, majd pedig ebéd után alaposan elagyabugyállak – mesélte Maya lelkesen.

Jó kis programnak ígérkezett, talán mégis megkockáztatja inkább a párna alá bújást.

– Ne bánts – nyögte végül egy csipetnyi gúnnyal a hangjában, miközben a másik oldalára fordult.

– A saját érdekedben teszem! – nevetett Maya. – Itt az ideje elkezdened komolyan mozogni. Nézd csak meg, alig koptatod ezeket a betonfolyosókat néhány napja, és máris micsoda kis párnákat növesztettél magadnak!

Miközben ezt mondta, megragadta testvére hasán a vékony bőrt, és alaposan megcibálta. Jun rögtön kipattant az ágyból, és tekeregve próbált szabadulni, miközben fékezhetetlenül kacagott.

– Ne csináld, szörnyen csikiz! – könyörögte könnyes szemmel, mire nővére elengedte.

– Jó, most még megkegyelmezek, de akkor legalább menj és dobj össze valami reggelit. Legyen egy kis hasznom is abból, hogy folyton rád kell vigyáznom.

– Máris indulok, csak áruld el, hová is megyünk utána – kérte, az összeborzolódott bundáját igazgatva.

– Edzünk kicsit. Igazából az egyetlen ok, amiért még nem kötöttem fel magam az unalomtól, az az itteni hihetetlenül jól felszerelt konditerem.

Jun sejtette, ez csak féligazság lehetett, ám a gondolat, hogy végre igazán megmozgathatja minden tagját, egészen felvillanyozta. Miközben az álom utolsó darabkáit mosta ki a szeméből a fürdőszobában, végignézett a tükörbeli alakján. Nem értette, mit ugratta a nővére, egész teste kórosan soványnak tűnt, bár azt azért némi irigységgel állapította meg, Maya mennyivel izmosabb nála. Az biztos, hogy ő nem feküdt egész nap semmittevéssel múlatva az időt. Még talán a sírást is megérné, ha végre egyszer rendesen kifáraszthatná magát.

Összedobott egy kis salátát a hűtőből (közben azon morfondírozva, miként találhat minden egyes reggel friss zöldséget odabent – fifikás népek voltak ezek az egyszarvúk), és még arra is ügyelt, hogy Mayát jól megviccelje, kölcsön kenyér visszajár alapon: egyetlen méretes salátalevelet rakott csak a tányérjára.

– Hülye – nyugtázta   a poént nővére, miután észrevette a turpisságot, és maga elé húzta az egész tálat.

 

Ha sírni nem is sírt az edzés végére, azt csakis akaraterejének köszönhette, összeszorított fogakkal és remegő lábakkal vánszorgott az étkező felé. Úgy számolta, Maya majdnem három órán át űzte, saját maga is iszonyatos tempót diktálva, most pedig, mikor végre ebédelni indultak, nővére éppen csak pihegett kicsit.

Azt első pillantásra felmérte, Maya mennyire otthonosan mozog a konditeremben, bár azért néha a súlyokat végig kellett tapogatnia, mire a megfelelőt kiválasztotta, hiszen más pónik is jártak oda edzeni (csak éppen főleg délután, mikor a munkaidejük lejár, mesélte), nem hagyhatott mindent olyan helyen, ahol később rögtön megtalálta volna. Mégsem vesztette el szokásos magabiztosságát, és egyáltalán nem szorult Jun segítségére.

Bemelegítésnek nyújtottak picit, és átmozgatták minden izmukat, majd egy órás futás következett a futópadokon – mikor Jun már azt hitte, kiköpi a tüdejét és összeesik, Maya „rá kell gyúrni állóképességre” címszóval átkapcsolta a gépet, és onnantól kezdve lassú galoppozás és nyaktörő vágta váltogatta egymást lehetetlenül hosszú ideig. Szívesen elnyúlt volna, hagyva, hogy a gép egyszerűen ledobja magáról, de mégsem adhatta meg a nővérének ezt az örömöt.

Ehhez képest a súlyzózás szinte gyerekjátéknak tűnt, hiszen legalább kifújhatta magát – egészen addig, míg testvére mellé nem állt felügyelni. Rögtön kiszúrta, ha a kelleténél kisebb súlyokkal dolgozott, és azt is, amikor lazsálni próbált. „Na, még egyszer!" – kiáltott rá ilyenkor, és addig kellett ismételnie a mozdulatot, míg már többször egyáltalán nem volt rá képes magától, ilyenkor Maya segített neki befejezni. A végére annyira bedurrantak az izmai, a feszüléstől nem bírta teljesen behajlítani őket, ettől aztán olyan lett a járása, mint aki lufikat visz a lábai között.

Délre olyan éhes lett, mint egy medve, mégis minden figyelmét lekötötte maga az étkező helyiség, már csak azért is, mert ennyi pónit sohasem látott még egy helyen. Az egybegyűltek nagy része egyszarvú volt, összesen lehettek odabent vagy húszan is, szétszórva kisebb társaságokban üldögéltek az asztalok körül, és halkan beszélgetve ebédeltek. Mikor beléptek, minden szem rájuk szegeződött, és a csend is mindinkább elmélyült.

– Csókolom, Candy néni! Hogy van a lába? – köszönt széles mosollyal Maya az idősödő konyhás kancának, mikor a fal mellett felállított pulthoz értek. Lekapott egy tálcát a többi tetejéről, és megvárta, míg megkapja az ebédjét. Jun úgy látta, az előttük távozó egyszarvúakhoz képest nővére legalább dupla adagot kapott, amit a mosolynak tudott be, így igyekezett azt kellő hűséggel utánozni.

– Köszönöm, kedveském, javulgat – felelt Candy néni kedvesen, és úgy tűnt, ő az egyetlen az egész ebédlőben, aki egy cseppet sem fél tőlük.

Maya csendben a legközelebbi asztalhoz lépett, és leült, az ott helyet foglaló két egyszarvú legnagyobb rémületére. Gyorsan fel is kapták a tálcájukat és átültek egy másik helyre. Jun nem tudta eldönteni, testvére csak azért választott egy foglalt asztalt, mert az üresen állókkal szemben ezt legalább megtalálta a hangok alapján, vagy pedig esetleg tényleg barátkozni akart.

– Miért félnek tőlünk? – kérdezte halkan, mikor már pár perce nyugodtan falatoztak, és az élet kezdett visszarázódni a rendes kerékvágásába, amint a többiek megszokták jelenlétüket.

– Hogy félnének, az talán túlzás – felelt Maya. – Tartanak tőlünk, mert nem ismernek minket, nem tudják mire is számítsanak. Azt hiszem ráadásul megmondták nekik, ne nagyon szóljanak hozzánk, így ez változni sem igen fog. Ne is foglalkozz vele.

 

A délutáni programjuk további edzést jelentett, viszont most élesben mentek a dolgok. Maya egy egészen nagy, teljesen üres, tatamival borított padlójú terembe vezette, és néhány nyújtógyakorlatot végeztetett el vele, majd bekötötte a szemét.

– Csak az esélyek kiegyenlítése végett – tette hozzá, szája szegletében gunyoros mosollyal.

Jun nem értette, miféle esélyekről beszélt, hiszen szemmel láthatóan nővére jóval erősebb, és talán valamivel gyorsabb is lehetett nála. Talán az egész csak arra ment ki, hogy egy kis alázatra tanítsa, de azt sem tartotta lehetetlennek, Maya szimplán csak rosszul mérte fel a képességeit.

A kendő alatt gyakorlatilag semmit sem látott: ugyan némi világosság azért szűrődött be a szöveten keresztül, ám inkább becsukta a szemét, mert csak zavarta. Megpróbált az eddig méltatlanul elhanyagolt érzékszerveire támaszkodni, mint a  hallása és a szaglása – bár ez utóbbinak nem sok hasznát vette, mint arra gyorsan rájött. Nővére lépteit viszont tökéletesen hallotta a kemény, fonott padlón, amint lassan körözött, mint valami ragadozó.

Az első támadás nem érte váratlanul, hallotta a kis súrlódó neszt, amint Maya ráveti magát, és abban a pillanatban félrehemperedett előle.

– Kicsit ideges vagy – kuncogta nővére, és Jun szégyenszemre ismerte fel, be lett csapva, Maya csak színlelte az ugrást.

– Nem vagyok olyan járatos ebben, mint te – felelte némi éllel a hangjában.

Még be sem fejezte a mondatot, mikor a lábai kiszaladtak alóla, és fájdalmasan az oldalára esett. Mi történt? Nem hallott semmit közeledni, csak az erős ütést érezte nagyjából térdmagasságban.

– Nem dumálunk harc közben – világosította fel Maya, miközben a talpára kecmergett.

Jó vicc, hiszen nem is ő kezdte. De megértette a leckét – ha lehetősége van elsőnek ütni, muszáj megtennie ahelyett, hogy szövegelne. Már száguldott is teljes sebességgel arrafelé, ahonnan testvére hangját hallotta, és csapott egy köríveset a levegőbe. Sajnos semmit nem sikerült eltalálnia, csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyensúlyát, amit Maya ki is használt, és erősen faron billentette, amitől nyekkenve esett az orrára.

Oldalra gurulva kelt fel, és milyen jól tette, hallotta a következő puffanást azon a helyen ahol az előbb még feküdt – úgy tűnt, Maya nem viccelt, mikor azt ígérte, el fogja látni a baját. Megpróbálta átvenni a kezdeményezést, ám ismét a levegőre vetődött, és míg fülelve körbefordult ellenfele nyomait keresve, egy olyan pofont kapott az arcára, amitől majdnem leesett a kendője.

Az ütéstől könnyek szöktek a szemébe, de csak egy részüket tudta megmagyarázni annak erejével, a másik a támadás helye miatti szégyenből fakadt. Azt nem bánta volna, ha Maya ráugrik, ha kirúgja alóla a lábait, ha állon veri, viszont az arcon csapás más tészta volt.

Dühösen rúgott arra, ahol nővérét sejtette, de az ismét eltáncolt előle, és most a másik arcára osztott egy hatalmasat. Jun inkább megállt egyhelyben, hogy ha pofozózsáknak akarják használni, legalább ne asszisztáljon hozzá ilyen megalázóan.

– Te ezt élvezed? – kérdezte Mayától remegő hangon.

– Bevallom, igen – jött a válasz a háta mögül. – Jobb, ha megjegyzed, nem kérheted meg az ellenfeled arra, válogassa meg a módszereit.

Szóval így állunk, gondolta mérgesen, és letépte a szeméről a kendőt. Maya szélesebben vigyorgott rá, mint valaha, ezüst szemei fenyegetően csillogtak felé.

– Vedd csak le – mondta, ezzel jelezve, tudja jól, mi történik. – Talán így egy fokkal érdekesebb lesz a menet.

Már repült is felé, előre tartott patával, Junnak épp csak annyi ideje maradt, hogy lábait védekezően keresztezve maga elé tartsa, így hárítva az ütést. A találatba mégis minden csontja beleremegett, és lábai rögtön sajogni kezdtek.

– Ezt hol tanultad? – nevetett Maya, miközben ismét körözni kezdett. – Ne állj bele egy ütésbe sem, ha képtelen vagy elkerülni, inkább térítsd el.

Könnyű azt mondani. Nővére következő csapása olyan villámgyorsan érte, még csak elfordulni sem volt ideje. Az ütés a vállán találta el, és rögtön elzsibbadt tőle az egész bal lába. Megpróbálta valamiképp viszonozni, ám Maya elhajolt előle, és egy alulról érkező patával hátrálásra kényszerítette. Jun éppen elég távolságot nyert ahhoz, hogy testvére elindítson fordulatból egy rúgást, melynek a sebessége ismét meglepte, és csak feltartott lábbal bírta azt kivédeni. Még két ütést kapott a másik vállába is, és a mellső lábait máris emelni sem tudta, csak egyre hátrált, míg a sarokban nem találta magát.

Maya egyre közeledett hozzá, vak szemeiben halálos fenyegetés ült, ajkán lesajnáló mosoly. Jun tökéletesen megértette, miként is érezheti magát egy nyúl, amikor sarokba szorítja a farkas: reszketve a fenekére tottyant, és várta a megsemmisítő csapást – ami sosem érkezett meg. Nővére fölé magasodott, lenézett rá, de nem bántotta tovább.

– Miért utálsz engem? – kérdezte Jun vékony, elhaló hangon. – Mit ártottam neked?

Maya arca egy pillanatra megrándult, lassan elfordult remegő húgától, és néhány lépést távolodott.

– A puszta létezésed irritál – felelte aztán megtorpanva. – Én kis tökéletes testvérem.

 

27.

 

Ennyi lenne az egész? A szavak a fülében csengtek, miközben zuhanyozott, fel-felszisszenve, mikor magáról megfeledkezve egyik zúzódását kezdte sikálni. Nem tehetett arról, ő lát, nővére pedig nem. Nem utálhatja őt olyasmi miatt, amiről nem tehet. Képtelen egy történet. Pedig mit nem adna érte, ha barátok lehetnének!

Miután Maya ilyen jól elpáholta, úgy tűnt, nagyjából elpárolgott a mérge is, legalábbis a nap további részében igyekezett vele kedvesen viselkedni – persze elképzelhető, csak eszébe jutottak mamájuk utasításai, melyek között nem szerepelt, hogy agyon kell vernie testvérét. Az edzőteremben további küzdelemre nem került sor, nővére inkább csak olyan alapvető gyakorlatokat mutatott neki, melyekre esetleg majd később építeni tud. Fogalma sem volt róla, Maya honnan tanulta ezeket, egyáltalán nem hasonlítottak arra a stílusra, ami az ő emlékezetében szerepelt, sokkal folyékonyabb, kecsesebb, légiesebb mozdulatokból állt.

A délután végére mindketten úgy érezték, mintha agyonverték volna őket. Ez Jun esetében gyakorlatilag igaz is volt, a lábait is nehezére esett megmozdítani, szinte állva aludt el. A hideg zuhany épp csak egy picit segített, de nem akart túl korán lefeküdni sem, nehogy túlaludja magát.

– Az este hátralévő részében azt csinálsz, amit csak szeretnél – engedte meg a testvére.

– Van valami ötleted? Még nincs olyan sok játékom, mint neked.

– Ha gondolod, kölcsön adom az egyiket, bár félek tőle, túl egyszerű megoldani őket, ha látod is, mi történik – mosolyodott el Maya keserűen. – Vagy esetleg megmutathatom, hol van a könyvtár.

– Igaz is, említetted, hogy valaki szokott neked olvasni.

– Igen, Julian. Az azért túlzás, hogy szokott, inkább azt mondanám, volt már rá példa. Mostanában ritkán van mindkettőnknek elég szabadidőnk.

– Ki az a Julian? – kérdezte Jun kíváncsian, és talán egy egészen picit féltékenyen is, amiért nővére másvalakit leplezetlenül közel engedett magához.

– Ha szabad úgy fogalmaznom, ő a második félév Mayája. Persze ez hülyeség, hiszen jóval öregebb nálam. Inkább én lehetek az első félév Julianja. A lényeg az, hogy van néhány közös vonásunk.

Ebből Jun sokkal kevesebbet értett, mint szeretett volna, de nem akarta további kérdésekkel tépázni Maya idegeit.

– Legyen hát a könyvtár – felelte végül.

 

Az egészen pici, néhány benyílóból álló helyiségben, ahova Maya vezette, főleg szakmai könyvek álltak a polcokon, olyan témákban, amik egyszarvúakon kívül másokat nem igazán érdekeltek, bár azért akadt pár szekrénnyi regény és mese – talán sok is Junnak. A bőség zavarától szenvedve futtatta végig patáját a könyvek gerincén, a címeiket betűzgetve. Nővére tanácstalanul várta egyik lábáról a másikra állva, láthatóan nem szeretett soká időzni a könyvtárban, mintha csak a könyvek kigúnyolnák fogyatékossága miatt.

Jun legszívesebben a hóna alá csapott volna egy halommal, és a szobájában fekve mazsolázgatott volna közülük, ám a könyvtár szabályai ezt nem tették lehetővé, így megfontolt döntést kellett hoznia.

– Tudsz ajánlani valamit? – fordult Mayához, igazából inkább valamilyen szarkasztikus megjegyzést várva, mint valódi segítséget.

– Aha, a Napsugarat – felelte testvére oda sem figyelve, mint aki valahol egészen máshol jár.

 

Mire visszaértek a szobáikhoz, és megvacsoráztak, egészen estére járt már az idő. Maya szó nélkül megvetette az ágyát, és pihenni tért.

Jun egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a könyvet az asztalról, és testvére mellé kuporodott.

– Mi az? – kérdezte Maya álmosan.

– Napsugár, első fejezet – kezdett neki az olvasásnak. – Az apró, rönkfából készült házikó az erdő szélén állt, tetejét haragoszöld mohaszőnyeg borította. Keskeny ablakaiból hajnalban éppen rá lehetett látni…

– Hagyj aludni.

– … a ködpamacsokkal borított mezőre, ahol Bill apó földje is húzódott. Az öreg a madarakkal együtt kelt, ilyenkor már a kunyhója előtt üldögélve pipázott, hatalmas, illatos, bolyhos füstfelhőket eregetve a hűvös, erdei levegőbe.

– Tudod, nem kell ezt csinálnod.

– Kelet felől az ég eleinte egyre világosabb szürke színt öltött, majd a nap érkezését előre bejelentve halvány rózsaszínre pingálta a távolban úszkáló felhőcsíkok hasát. Bill apó a pirkadatnak ezt az idejét szerette a legjobban, és a világ minden kincséért sem mondott volna le a látványáról. Élvezettel szemlélte, amint a rózsaszín erős narancssárgába megy át, majd az aranyos fénypászmák megfestik az erdő legmagasabb fáinak csúcsát, mind lejjebb és lejjebb lopakodva rajtuk, amint a parázsló napkorong előbukkant a távoli dombok mögül. Az évszázados fák közötti áthatolhatatlanul sűrű árnyék méltatlankodva húzódott hátra, mintha csak nem térhetne vissza újra minden alkonyatkor.

Jun csak olvasott, olvasott halk, búgó hangján dünnyögve, tökéletesen belefeledkezve a könyvbe, míg egyszer csak azt vette észre, Maya mellette már össze-összerándul, mintha álmában éppen futna valahová; arcán szelíd mosoly ül, szemei alatt a szőre nedvesen csillog. Még néhány percig csendben, elgondolkozva feküdt testvére mellett, majd óvatosan feltápászkodott, hogy lekapcsolja a villanyt, és maga is aludni térjen.

Már az ajtóban járt, mikor a suttogást meghallotta.

– Jun?

– Igen?

– Köszönöm.