28.

 

A borozóban a kései órára való tekintettel nem sok vendég tartózkodott, de azok néhányan, akik csendesen beszélgetve az asztaloknál iszogattak, mind egyenruhát hordtak. A Palack a manehattani rendőrség törzshelyének számított, márpedig ezen az estén csak azok nem rótták az utcákat, akik már két műszakot lehúztak egyhuzamban. Ebből adódóan a vendégek fáradtan lógatták fejüket, karikás szemekkel meredtek poharaik aljára.

Sunflower, a felszolgáló kanca a hosszú bárpult szélén üldögélt. Nem volt nagy szükség a szolgálataira, pedig jókora alumínium tálcája készenlétben hevert tőle egy lábnyújtásnyira. Jelenleg talán akkor sem ugrott volna sietve a vendégek kéréseit teljesíteni, ha éppen valaki integet neki, mert szemeit lesütve, arcán enyhe pírral hallgatta, amint a mellette ülő újonc udvarol neki. Szerette hallgatni a szép szavakat, amikből bőven kijutott neki, hiszen arany sörényével egészen szemrevalónak számított, bár azt elfelejtette korábban a fiatal rendőr tudomására hozni, vőlegénye a kikötőben dolgozik, mint rakodómunkás. Erről természetesen csődörünk majd időben értesülni fog, kollégái hahotázása által kísérve – nem az ő szíve volt Sunflower első, vagy utolsó áldozata.

A pult másik végében üldögélő tagbaszakadt alaknak már egy ideje otthon kellett volna lennie, ám egyszerűen szükségesnek érzett néhány pohár erősebb italt, csak hogy ne roppanjon meg a fejében egymást kergető gondolatok súlya alatt. Elgyötört szemének jót tett a félhomály, amit csak a terem hátsó sarkában felállított billiárd asztalok fölötti lámpák fehér pászmája tört meg, de szerencséjére éppen nem játszott azoknál senki, mert úgy érezte, a zajtól széthasadna a feje. Helyette halk, visszahúzódó jazz szólt, duruzsoló beszélgetés, és néha a poharak csilingelése. Red, a csapos, kinek szőre éppen olyan színben pompázott, mint a pincéjében érlelt legnemesebb vörösbor, gondoskodott róla, a pohara mindig töltve legyen.

Nem önszántából iszogatott egyedül, ám mióta kinevezték kapitánynak, elég kevesen keresték a társaságát, nem érezték már maguk közül valónak. Ebben azért egy kicsit ő is hibás lehetett, hiszen mindig akadtak talpnyalók, akik megpróbálták némi kedveskedéssel megkörnyékezni, őket azonban nem épp udvariasan utasította vissza. A többiek pedig levonták a következtetést, miszerint nem hajlandó barátkozni senkivel. Talán jobb is volt így, legalább nem zavarták meg elmélkedésében.

Oda sem figyelt, mikor nyílt a bejárat ajtaja, és egy új jövevény patáinak dobogása koppant közeledve a padlón, amint a pulthoz lépett.

– Helló, zöldfülű! – köszöntötte a reszelős hang, amit felismerve rögtön széles mosolyra szaladt a szája.

– Nézzenek oda, kit fújt be a szél! Talán csak nem Green Apple személyesen? – kiáltotta nem csekély örömmel, miközben a mellé telepedő öreg póni felé fordult. – Red, pattints ide egy hegyaljai borzasztót az úrnak!

Green úr tiltakozva lendítette a magasba a lábát, hogy Redet még időben megállítsa.

– Nem, köszönöm, én már nem ihatom, főleg nem ilyen rettenetesen tömény dolgokat. Csak egy mentes vizet, legyen szíves.

Egy pillanatig csendben, csillogó szemekkel méregették egymást, mint akik már ezer éve nem találkoztak, és azt sem tudják, hol kezdjenek bele a beszélgetésükbe. Végül Green úr törte meg a csendet.

– Hogy van a család, Brawny?

– Köszönöm szépen, nem panaszkodhatunk. Kicsit üresen kong a ház, amióta a gyerekek kirepültek, az már igaz, meg kell szokni.

– Vannak már unokák?

– Dehogy, azért az még korai lenne, nem gondolod? – nevetett Brawny.

– A magam részéről soha sem értettem, a mai fiatalok miért halogatják a dolgokat ennyire.

– Hát, még tanulnak, ráérnek vele. Inkább azt mondd, veled mi van. Csak a régi szép időket feleleveníteni ugrottál be?

– Nem mintha nem lenne miért, igaz-e? – kacsintott az öreg póni. – A magunk idejében senki sem gyanúsíthatott volna meg azzal minket, hogy unalmasak lennénk!

Ez így is volt – a kapitányt már csak a téma említésére is megrohanták az emlékek. Amikor legelőször került Green mellé, még egészen fiatalnak számított, ezért is ragadt rajta a „zöldfülű" becenév, ami főleg társa szájából hangzott különösen szarkasztikusan, hiszen az idősebb póni füle aztán tagadhatatlanul zöld szőrzettel büszkélkedhetett. Ráadásul az a hír járta róla, minden társát elüldözi maga mellől tüskés modorával és maximalizmusával, pedig egyébként rendkívül jó nyomozónak számított. Brawnynak is beletelt vagy két hónapjába, hogy bebizonyíthassa, igenis megfelelő partner tud lenni a legtöbb feladat elvégzésében, és azon túl is még legalább két éve ráment, mire az öreg tényleg közel engedte magához.

Néhány rázós ügyet megoldottak együtt, mielőtt még Green nyugdíjba vonult volna (amit egyébként meglehetősen sokáig halogatott), így aztán ha sztorizgatni támadna kedvük, ott ülhetnének a pult mellett egészen reggelig, mint arra már akadt példa eddig is. Brawny igazából vágyott is rá, meg nem is – utóbbit leginkább amiatt, mert fogalma sem volt, miként magyarázná ki a szokásosnál is későbbi érkezését a feleségének, aki ugyan általában megértően viszonyult kimaradásaihoz, de csak bizonyos kereteken belül.

Az öreg póni mintha csak a gondolataiban olvasott volna, már el is kezdte a régi szép idők felemlegetését.

– Emlékszel még, amikor azok az egyszarvú testvérek törtek lépten-nyomon borsot az orrunk alá? Komolyan mondom, életem legszebb évei voltak, annyi kihívás azóta sem akadt a munkámban, mint akkor.

Már hogy is ne emlékezne? Éppen csak most az egyszarvúkról hallva teljesen más jutott az eszébe. Jobban örült volna, ha sikerül témát váltania.

– Jut eszembe – szólt közbe inkább, és nagyot kortyolt az előtte levő pohárkából (amit Red hihetetlen tempóban újra is töltött) –, most biztonsági őrként dolgozol, ugye? Nem unod magad halálra?

– Dehogynem – legyintett az öreg –, ami persze nem is baj már az én koromban. Azért persze tudod, hiányzik egy kis agytorna, és az sem esik túl jól, amikor a fiúk lépten-nyomon azt vágják a fejemhez, törődjek a saját dolgommal.

Az utolsó néhány szónál a bent italozgató többi rendőr felé lendítette a lábát.

– Melyik volt az? – kérdezte tréfásan felháborodást színlelve Brawny. – Szólj nyugodtan, elintézem neked.

– Á, azok, akik a legutóbb ezzel hozakodtak elő, még csak nem is a te fiaid voltak. Ezeket az öltönyös népeket egyenesen Canterlotból ette ide a fene.

A kapitánynak ettől felszaladtak a homlokán a szemöldökei, és arra a néhány pillanatra, míg sikerült összeállítania a képet magában, meglehetősen értetlen ábrázatot vágott.

– Várj, várj, várj! – kiáltotta. – Ó, az a mafla Bumper, hogy nem írta a neved előre! Persze igazságtalanul fogom rá, ő olyan új nálunk, nem ismerhetett téged. Arról pedig csakis én tehetek, hogy az egész aktakupacot a földhöz vágtam mérgemben, mielőtt még lett volna időm rendesen végigolvasni. Pedig rémlik, régebben már említetted, a Hármas raktárban dolgozol.

Az öreg csak csendesen somolygott, mintha hasonló reakciót várt volna.

– Akkor ezek szerint te voltál az utolsó, aki beszélt a misztikus kancával – fűzte tovább a gondolatait hangosan Brawny. – Ahogy ismerlek, minden benne van a vallomásodban, mégis esetleg nem jutott az eszedbe valami, ami alapján megtalálhatnánk?

– Nocsak, én azt sem tudtam, ilyen nagyon keresitek.

– Hát, a helyzet az, hogy magam is feltennék neki néhány kérdést, de a canterlotiak nagyon elő akarják keríteni. Először elküldtem őket melegebb éghajlatra, gondolhatod, ám megkértek, hogy segítsek, egy hercegnői paranccsal megtámogatva. Igazából örülök is, hogy összefutottunk, a te megérzéseidre mindig lehetett számítani.

– Csak akkor lenne esélyem bármit is megérezni, ha lenne egy halvány fogalmam arról, mi is folyik itt, viszont a beosztottjaid gondoskodtak róla, a színhely közelébe se juthassak. Egyedül a nyilvántartás átböngészésére kértek meg, ám azzal sem mentek semmire, mert nem találták benne nyomát sem az összetört ládának.

– Igen, ez az egyik, amit nem értek – helyeselt hangosan Brawny, majd halkabbra fogta a mondandóját. – Azt tudom, hogy a te őrséged alatt senki sem mehet ki vagy be papírok nélkül, de vajon mennyire megbízható a váltásod?

– Straws egy fiatal csődör – vont vállat Green úr –, viszont nekem lelkiismeretes gyereknek tűnt. Miért, azt gondolod, becsempészhették a ládát?

– Abban nem vagyok biztos, az mióta állt ott. De a kanca is bement valahogy, meg a társai is.

Green Apple most őszintén meglepettnek tűnt. Bizonytalanul hörpölt egy kortyot a poharából, amíg az új információkat megpróbálta emészteni.

– Ezek szerint találtatok valamit, amiről én nem hallottam – vonta le végül a következtetést.

Brawny a szemét forgatta. Mennyivel könnyebb lett volna az élete, ha nem zárják ki eleve az öreget a nyomozásból! De sajnos nyugdíjba vonult, így mérlegelnie kell minden egyes szavát, mi az, amit elmondhat, és mi az, amit esetleg nem kellene. Néhány másodpercig csak a homlokát ráncolta a poharát forgatva, majd belecsapott a közepébe.

– Igen, találtunk egy aranypénzt. Sejtheted, nem valami közönségeset, ha le lehet vonni belőle néhány érdekes következtetést. Szörnyen réginek tűnt, ezért képeket készíttettem róla, és elküldtem Canterlotba egy szakértőnek. Mivel hozzátettem, hogy sürgős, rövid időn belül két levelet is kaptam, egyik titokzatosabb tartalommal bírt, mint a másik.

Green Apple kíváncsiságában (és hogy korosodó füleivel jobban hallja a suttogásra váltó kapitányt) már egészen közel hajolt, a beállt csendben türelmetlenül szólalt meg:

– És azt szeretnéd, hogy kitaláljam, vagy elmondod még ma?

– Elnézést – nevetett zavartan Brawny –, de igazad van. Ha már egyszer eldöntöttem, hogy elmondom, nincs értelme visszakozni. Mondjuk azt se tudom, melyikkel kezdjem.

– Például az a triviális kérdés jut eszembe, miből gondolod, hogy nem a kanca volt a ládában?

– Nos, a második levelet a varázslóakadémiáról kaptam. A szakértő, akinek elküldtem a képeket, észrevett néhány furcsa vésetet az érme egyik oldalán, és rúnamágiára kezdett gyanakodni, ezért továbbküldte azt az akadémiára.

– Rúnamágia? Csak nem ússzuk meg azokat az egyszarvúakat, barátom?

– Hát nagyon úgy tűnik. Mint kiderült, a rúnák egyik fő motívuma „dermesztő idő" névre hallgat, igaz, némileg módosításra került. Állítólag ezt olyankor használják, amikor bizonyos dolgoknak a saját idejét szükséges megállítani, például ha romlandó ételeket szállítanak nagy távolságokra. Az arany úgy kerül a képbe, hogy kellő tisztaság esetén a rúna hatását képes kiterjeszteni, ha magára a tartósítandó tárgyra nehézkes rávésni.

– Ez eddig összevág… – morfondírozott Green úr. – Ha a láda sok évvel ezelőtt került a raktárba, az megmagyarázza, miért nem szerepel a nyilvántartásban, a rúna pedig azt, hogy a kanca miként maradhatott életben odabent étel-ital nélkül.

– Igen, ez egy szép elmélet, csak van egy kis bökkenő. A rúna nem működik élőlényeken.

– Ez biztos? Nem azt mondtad, hogy módosították?

Brawny halványan elmosolyodott azon, mennyire hasonlóan gondolkodnak mind a ketten.

– Természetesen rákérdeztem abban a pillanatban, amint a levél megjött, mert ez azért alapjaiban változtatja meg a helyzetet. Az akadémiáról az a válasz érkezett, ilyen rúna elvileg sem lehetséges. Az indoklás szerint azért, mert az élőlényekre ható mágiák fenntartása folyamatos energiát igényel, ezért az ilyen rúnák csak egyéb varázslatok felerősítésére vagy megváltoztatására használhatóak.

– Gyémántkutya legyek, ha értem – vakargatta az állát az öreg póni.

– Márpedig ezek szerint tároltak ott valamit, valószínűsíthetően a ládában, amit az érme használatával tartósítottak. Mivel a láda széttört, és a benne lévő tárgy eltűnt, feltételeznünk kell, valakik ellopták. A titokzatos kanca nem lehetett, hiszen nem volt nála semmi, és egyébként is elmondásod alapján sérültnek tűnt. Azt gondolom, akadt legalább egy társa, akivel összeveszhettek valamin, ami miatt összeverve otthagyták a rablás után.

– Állj! – kiáltotta Green Apple az egyik patáját feltartva, miközben hitetlenül csóválta a fejét. – Igazán nagyon szép mesét találtál ki, de be kell lássuk, eléggé a levegőre épül. Legalábbis azt feltételezed vele, a raktár valamelyik őre nem végezte megfelelően a munkáját.

A kapitány kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét.

– És, a váltásodért tűzbe tennéd a patádat?

– Straws rendes gyerek, oda szokott figyelni. Legalább valami gyanúsat észre kellett volna vennie, ha valakik ki-be mászkálnak az épületből, főleg egy ládányi cuccal felpakolva. És ráadásul ebben az esetben mi értelme lenne összetörni a ládát?

– Véletlenül, verekedés közben?

– Igen, és itt van ez az állítólagos verekedés. Semmi más nem sérült meg, csak a kanca és a láda.

– Jó, ez mind csak egy lehetséges forgatókönyv. Az eredeti elképzelésünk is elég ingatag lábakon áll, például ha a kancát zárták a ládába, mitől szabadult ki hirtelen?

Green Apple elgondolkodva ráncolta a homlokát egy percig.

– Nem tudom. Elmúlt a rúnák hatása?

– Eleve nem működött élőlényeken. De végül is te láttad, az a kanca tárgynak nézett ki?

– Nem, nem különösebben – nevetett az öreg megadóan. – Éppen zavarodottnak tűnt szerencsétlen, de eléggé élt. Viszont egyáltalán nem értek a varázslatokhoz, lehet, hogy a szakértőd tévedett.

– Nézd, egy valamit megtanultam, amióta itt dolgozok. Ha a saját szakértőink szavának sem hiszünk, akkor nincs értelme az egésznek. Ezen kívül most az érme mágiája egyáltalán nem csinál semmit, kipróbáltuk. Hacsak nem az történt, amit mondtál, és elfogyott az ereje.

Mindketten hátradőltek, és egy darabig csendben rágódtak az elhangzottakon. Brawny öreg barátja arcát elnézve meg volt győződve róla, egy kicsivel kisebb zajban hallhatta volna a fejében forgó fogaskerekek hangját. Végül Green úr szóra nyitotta a száját.

– Kemény dió, nem igaz? Egy valaki tudná elmondani az igazságot, és pont őt nem találjuk.

– Igen, te a kancára gondolsz, mégis valamiért olyan érzésem van, elegánsan öltözött canterloti barátaink sokkal többet mesélhetnének. Nagy kár, hogy egy szavukat sem hiszem el, így nem marad más hátra, mint saját magunknak felgöngyölíteni ezt az ügyet.

– Veled is beszéltek személyesen?

– Ha nem is azok a fekete szőrűek, akikkel te találkoztál, hanem azt hiszem, talán a felettesük. Mint már említettem, udvariasan megkért, kerítsük neki elő a kancát a rendőrség összes erőforrását bevetve, sőt, mintha ez nem lenne elég, egyes hírek szerint az alvilágban is vérdíjat tűztek ki a fejére.

– Ez elvileg azt a feltételezést erősíti, ő mégsem áldozat, hanem valamit elkövetett.

– Igen, ha megbíznék az öltönyösökben, én is ezt gondolnám. Egyelőre arra hajlok, a kanca sokkal inkább lehet az ellenségeink ellensége, így a barátunk, még ha csak átvitt értelemben is. Nagyon fontos lenne, hogy mi bukkanjunk rá először.

– És a másikban nem volt semmi használható?

Általában félszavakból is megértették egymást, ám a megivott alkohol mennyisége miatt Brawny most kicsit elgondolkozott, mire sikerült rájönnie, barátja a másik szakértői levélről beszél, amit Canterlotból kapott a délután folyamán.

– Sőt, ha lehet, még sokkal homályosabb lett tőle a helyzet. Mint kiderült, az érme nem egy mai darab, összesen csak nagyon kevés példány maradt fent belőle, azok nagy része is gyűjtők vagy múzeumok tulajdonában van. Akad egy-kettő Vanhooverben, néhány Canterlotban, de ami számunkra a legérdekesebb, kettő darab állt a Violet család tulajdonában, akik Manehattantől kicsit délebbre fekvő ősi birtokukon éltek.

– Ez a múlt idő rosszat sejtet.

– Violeték egy igen zárkózott, tiszta vérvonalú egyszarvúcsalád voltak, a legutolsó feljegyzések szerint két csődör és az anyjuk, de már vagy húsz éve tökéletesen eltűntek mindenféle nyilvántartásból. Sosem betegek, nem vállalnak munkát, nem fizetnek adót, nincs lakcímük, bár az is igaz, arra utaló nyomot sem találtunk, hogy meghaltak volna.

– Még több eltűnt póni. Kíváncsi lennék, a birtokukból mi maradt.

– Áll ott egy romos kastély, ha minden igaz, egy öreg komornyik vigyáz rá azóta is. Holnap az első dolgunk lesz kiküldeni valakit beszélni vele, de ma már késő van, ezen kívül minden mozdítható pónim a kanca keresésén dolgozik. Addig kellene megtalálnunk, amíg a nyomai teljesen ki nem hűlnek.

– Ebben igazad van, bár jó lenne kibogozni ezt az érmés szálat is. Hátha sikerülne megtudni, mi is lehetett a ládában.

– Bevallom, én már nem bízom ilyesmiben – nevetett Brawny –, de majd a holnapi nap fényében talán mi is világosabban látunk.

Gyorsan körülnézett, majd halkabbra fogott hangon hozzátette:

– A biztonság kedvéért canterloti barátainkat is figyeltetem, hátha ők lépnek hamarabb. Az idő most nekünk dolgozik, előbb-utóbb vagy ők, vagy a kanca tesznek valamit meggondolatlanul, és akkor elkaphatjuk valamelyiküket. Ha bármit is vétettek a törvények ellen, maga Celestia sem akadályozhat meg benne, hogy kicsit megszorongassam a torkukat.

 

29.

 

Mikor végül majdnem egy óra elteltével Jun lejött a lépcsőn az emeleti fürdőszobából, Leaf szájában megállt a vacsorája. Úgy tűnt neki, mintha hihetetlenül hosszú időt töltöttek volna együtt, holott csak legfeljebb egy fél napról lehetett szó, mégis, most láthatta először a lányt igazán ápoltan, a már-már hozzánőtt számolatlan koszfolt nélkül. Hosszú, vörös-ezüst sörényét kifésülte, tincsei még a nedvességtől szelíden tekergőzve omlottak a vállaira, a bundáját pedig kikefélte, így nem tarkították kócos, borzos részek. Ahogy lassan, titokzatos gondolataiba merülve lefelé lépdelt, csillogó szőrén az alattuk feszülő szálkás izmokkal együtt hullámzott a fény.

Amint közelebb ért, Leaf először figyelhette meg igazán a furcsa forradást a vállán, és a cukijegyét, amitől semmivel sem lett okosabb: csak egy szakadt, üres pergamentekercset ábrázolt. Nem mintha egy nagyvárosban le lehetett volna vonni messzemenő következtetéseket valaki cukijegyéből, általában leginkább átvitt értelemmel rendelkeztek, és igen ritkán utaltak a hordozójuk erősségeire egyértelműen.

Odakint már jócskán sötétedett, nemrég fektették le a kisebbeket aludni, Anya éppen a konyhaszekrényben pakolászott, próbálva egy kis rendet vágni a bezsúfolt holmik között, de a csörömpölésből ítélve néhány edény nem akarta az igazságot és folyton felborult. Apa és Melody a kanapén olvasgattak – a kislány nagyon ügyelt rá, hogy felvegye szülőjének tartását és arckifejezését is, komoly arccal lapozott a mesekönyvében, valahányszor a csődör zörgetve keresett magának újabb érdekes cikket az újságjában.

Anya rögtön elővarázsolt még egy terítéket az asztalra, amint észrevette vendégük érkezését.

– Látom, sikerült rendbe szednie magát, Juniper kisasszony – szólt mosolyogva.

Jun a saját neve hallatán összerezdült, mintha tüskével szúrták volna meg.

– Kérem, szólítson csak Junnak.

– Remélem, eszik valamit, Jun, mert különben csak ránk romlik ez a sok finom vacsora.

– Nem venném a szívemre – felelte kissé felvidulva a lány, és egy jókora adagot szedett a salátából a tányérjára, majd bőven meglocsolta öntettel is.

Bárhonnan is került elő, jó pár napja nem ehetett – fordult meg Leaf fejében. A délután folyamán ez már a harmadik hatalmas kupac étel volt, amit a kanca eltüntetett, és még látszott rajta, nagyon igyekszik visszafogottan viselkedni, pedig egyébként legszívesebben az egész tállal leöntené a torkán.

Anya ezt természetesen növekvő büszkeséggel szemlélte, mintha csak a főztjét dicsérnék, meg is eresztett egy rosszalló félmondatot a csikó felé.

– Látod, Leaf, ha te is rendesen ennél, biztos ilyen nagyra nőnél, mint Jun kisasszony.

Leaf csak a szemét forgatta. Biztos is, hogy ekkorára nőne, csak nem magasságban, hanem szélességben. Ennek a véleményének azért nem sietett hangot adni – a szülőkkel vitatkozás olyan hobbija volt, amiről réges-rég leszokott.

Apa időközben kivégezte az újságját, összehajtogatta, és letette maga mellé a kisasztalra. Melody is becsukta a saját könyvét. Szinte teljesen egyszerre fonták össze mellső lábaikat, ezt látva az öregebb póni nevetve borzolta össze a kislánya sörényét.

– Na és, meséljen valamit, milyen az élet Ponyville-ben? – kérdezte kisvártatva a csődör őszinte kíváncsisággal.

Jun majdnem félrenyelt a kérésre, csak némi krákogás és egy nagy korty hideg víz mentette meg. Miközben ivott, tanácstalan pillantásokat vetett Leafre, de a csikónak sem jutott eszébe semmi mentőötlet.

– Be kell vallanom valamit… – kezdett neki Jun, amikor újra kapott levegőt, Leaf hiába rázta közben a fejét. – Valójában nem sok mindenre emlékszem a múltamból.

– Mert amnéziája van! – vetette közbe a csikó az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Ó, de sajnálom – szólt Anya. – Amiatt, mert megtámadták? El kellene mennie orvoshoz.

– Most még egy kicsit össze vagyok zavarodva, pedig a fiúk is javasolták már a kórházat és a rendőrséget is. Mégis, egy kicsit jobban össze szeretném szedni magam, mielőtt bárhová is elmennék. Lassacskán kezdenek visszatérni az emlékeim, remélem, holnapra már sokkal jobban leszek.

Leaf ismét elcsodálkozott rajta, a lány mennyire nem akar hazudni. Minden szó igaz volt abból, amit elmondott, még ha az összkép ennél jóval bonyolultabb is. Furcsa, pedig neki aztán nem jelentett semmi problémát, ha füllentenie kellett, de a felnőttek ezek szerint másképp vannak vele.

– Nyugodjon meg, nálunk gondtalanul pihenhet – mondta Apa –, feltéve hogy a gyerekek nem fognak nagyon hangoskodni.

– Csendben leszünk, mint a kisegér – vigyorogta Melody, miközben szempillái alól a bátyja felé küldött egy cinkos pillantást.

 

Mikor Jun befejezte a vacsoráját, Anya lepakolta az asztalt, és fáradtan nekilátott mosogatni. Jun rögtön mellé ugrott, és kivette a patájából az edényeket.

– Engedje meg kérem, hogy segítsek – fűzte hozzá, és nekilátott letisztítani egy tányért.

– Ugyan, kedvesem, nem hagyhatom, hogy a vendégünk dolgozzon – szabódott Anya félgőzzel.

– Ez a minimum, amit megtehetek.

Leaf már kezdett álmosodni, Melody is nagyokat pislantva hallgatta az edények csörömpölését. Anya, miután meggyőződött róla, Jun olyan rutinnal rendelkezik mosogatás terén, mintha egész életében mást se csinált volna, és néhány percen belül végez azzal a kupaccal, amire neki rámenne a következő negyed órája, a kis pihenésért hálásan elterült a kanapén férje mellett, két oldalról közrefogva a lányukat, és most igazán úgy néztek ki, mint egy normális család. Leaf legalábbis nem mondta volna meg róluk, hogy mindannyian milyen titkokat hordoznak a lelkük mélyén.

Pedig ha jobban belegondolt, egyre inkább elhatalmasodott rajta az az érzés, csupa idegen veszi körül őt a szobában. Jó, persze Junnal kapcsolatban ez nem számított meglepőnek, hiszen a lánynak még saját magának sem volt fogalma arról, kicsoda valójában. De arra azért kíváncsi lenne, Anya és Apa miken mehettek keresztül fiatalabb korukban, és miért vállalták be azt a felelősséget, hogy vadidegenek gyerekeit nevelik fel. Sajnos nem mutattak hajlandóságot ilyesmikről mesélni, és Leaf egyébként is már túl öregen került hozzájuk ahhoz, hogy igazi kötődés alakulhasson ki közöttük.

Melody sokkal jobban járt ebből a szempontból, mert ő egészen kicsi kora óta náluk lakott. Viszont ha azt is hozzá számolja, amit a kislány történetéről sikerült elejtett félszavakból összeraknia, élete első éve igencsak zaklatott lehetett, olyan szülőkkel súlyosbítva, akik gyakorlatilag utálták őt. Mennyire bolond hely ez a világ, ahol egyesek annyira utálják a gyerekeiket, hogy legszívesebben megszabadulnának tőlük, míg mások mindent megadnának egy csikóért, ám mégsem kaphatják meg. Hogy a jelen esetben minden ilyen szépen elrendeződött, igazán csak a szerencse műve.

 

30.

 

– Elférsz az ágyon? – kérdezte Leaf.

Jun ugyan nem tudta a lábait kinyújtóztatni a csikó fekhelyén, de valójában jó is volt neki így, ezért tétovázva bólintott. Nem szeretett elterülve aludni, védtelennek érezte magát. Nem mintha félt volna az ágy alatt ólálkodó szörnyektől, ám mégis sokkal hamarabb elszundított, ha összegömbölyödve saját lábára hajthatta a fejét. Már elhasalt a matracon, mégis udvariasan figyelt, bár érezte, pillanatokon belül el fogja nyomni az álom.

Úgy tűnik, a rémtörténetek is másnapra maradnak, mert Melody is vidáman hortyogott már a helyén, éppen ezért sem kapkodta el Leaf a lefekvést. A csikó szobáját jóindulattal sem lehetett nagynak nevezni, egy asztalon, egy ágyon és néhány könyvespolcon kívül más bútort nem is tartalmazott. Viszonylagos rend uralkodott odabent, amit azzal magyarázott, hogy nem sok időt szokott otthon tölteni, de Junnak úgy tűnt, a szoba otthonos berendezéséhez azért mégiscsak épp eleget. A falakon különböző sztárok arcai tekintettek le rá, akik közül természetesen egyet sem ismert fel, az ablakot mohazöld sötétítőfüggönyök takarták, nélkülük bevilágítottak volna odakintről az utcalámpák.

Azért akadt még egy dolog, ami foglalkoztatta, és szívesen megkérdezte volna a csikótól, bár abban nem volt biztos, kapni fog-e érdemben választ.

– Mi történt az igazi szüleiddel? – vágott neki mégis.

Leaf úgy tűnt, nem számított a kérdésre, és maga sem döntötte el, akar-e most erről beszélni. Egy másodpercnyi ingadozás után nagyot sóhajtva letelepedett az ágy tövében.

– Mi történt? Baleset. Vagy meggyilkolták őket, ahogy vesszük.

– Ezt hogy érted?

A csikó csak bizonytalanul rámosolygott.

– Néha szoktam ilyen hülyeségeken gondolkozni, tudod. Konkrétan az történt, hogy míg én suliban voltam, hazafelé tartottak Canterlotból egy megrakott kocsival. Általában vonattal utaztak, csak most egy távoli rokonunktól hoztak el valami örökséget, amit nem lehetett volna poggyászként feladni. Állítólag farkasok támadták meg őket, de nem túl sok minden maradt utánuk egy elhagyatott szekéren, néhány lábnyomon, és egy vértócsán kívül.

– Ez elég borzasztó… – motyogta Jun sápadtan.

– Az. És hát persze hogyan vonhatsz felelősségre egy falkányi farkast? Egyáltalán intelligens lényeknek számítanak, vagy csak állatok? Ha megbünteted őket, tanulnak belőle? Érdemes egyáltalán büntetni őket, amiért ők ragadozók, és éppen mi vagyunk az ő zsákmányaik? Ha a répa tudna beszélni, vajon engem elítélnének a répabíróságon, mert megettem valakinek a rokonát reggelire? Vagy ez a természet rendje?

– Ezen még nem gondolkodtam – felelte Jun, halványan elmosolyodva a répás hasonlattól. Igazából nem tudta biztosan, mennyire költői a csikó kérdése, mégis megpróbálta komolyan venni. – Talán attól vagy értelmes lény, hogy mérlegelni tudod a tetteid következményeit, és éppen ezért felelősséggel is tartozol értük.

– Tényleg így lehet – merengett a csikó. – Eleve azt sem értem teljesen, miért pont a pónik számítanak értelmesnek, miért mi vagyunk képesek beszélni, gondolkodni? A sárkányokat megértem, erős ragadozó faj, mint a griffonok is. De pont mi, a békésen legelésző zsákmányállat őseinkkel? Miért nem mondjuk a farkasok?

– Ne haragudj, nem tanultam eleget ilyesmiről, fogalmam sincs, miként is működik, vagy egyáltalán létezik-e az evolúció. Valami biztosan megváltozott az őseink környezetében, ami őket is átformálta.

– De még mennyire átformálta! – nevetett meglepő keserűséggel Leaf. – Nézz meg minket, gondolj bele, csak ma miken mentünk keresztül. Póni póninak farkasa, gond nélkül egymás torkának esünk, még csak ragadozónak sem kell lennünk hozzá. Itt vagy például te is, nem szívesen lennék az ellenséged, elnézve, amint helyre tetted azokat, akik rád támadtak.

– Én nem akartam bántani soha senkit… – felelte Jun halkan, miközben fejét a lábaira hajtotta.

Emlékezetében újraéledtek azok a pillanatok, amikor mégis kénytelen volt agresszíven fellépni, és nem töltötték el büszkeséggel. Érezte, valahol a lelke mélyén egy sötét árny ólálkodik, ami csak arra vár, a benne lakó póni átadja neki az irányítást. Leaf a gondolatmenetével eléggé érzékeny helyen találta el, még ha biztos is lehetett benne, az ő helyzetét nem lehet általánosítani az összes pónira.

– Bocs, nem úgy gondoltam – mentegetőzött a csikó, mikor észrevette a lány arcára kiülő fájdalmat. – Látod, talán nem kellene ennyi időt egyedül töltenem a gondolataimmal, mert mindig csak ilyen képtelenségek jutnak az eszembe. Ezért próbálom meg elterelni a saját figyelmem azzal, hogy a magasból szemlélem az utca történéseit.

– Így kerültél végül oda, a sikátorba? Szinte alig emlékszem már a részletekre, azt hiszem, mégis csak alaposan fejbe kólinthattak.

– Hát, nem eléggé – vihogott Leaf. – De igen, ezért mentem utánad, ha nem is volt semmi szükséged segítségre.

– Dehogynem, úgy rémlik, majdnem sikerült valami szörnyűséget elkövetnem, ha nem akadályozol meg benne. Köszönettel tartozom neked ezért is, és még amiatt a rengeteg segítségért is, amit a mai délután folyamán tőled és a barátodtól kaptam.

– Á, felejtsd el. Bárki megtette volna – szabódott Leaf, ám valójában melegséggel töltötték el a kanca szavai, még egy kicsit el is pirult.

Jun a csikó egyik vállára tette a patáját.

– Éppen ez az, hogy nem bárki, hiszen az előbb erről beszéltünk. Te jó póni vagy, Leaf. Köszönök szépen mindent.

– Ezt úgy mondtad, mintha valami véget ért volna – nyögte ki Leaf egy röpke szünet után. – De ugye nem tervezed, hogy lelépsz, amíg alszom?

– Meg sem fordult a fejemben – vágta rá Jun, és most nagyon örült, amiért a szobában honoló sötétségbe rejthette az arcát.

 

A folyosóról beszűrődő, lassan közeledő patadobogás szakította félbe a közéjük telepedő csendet, és a világos ajtónyílásban feltűnő sziluett láttán Leaf majdnem Jun nyakába ugrott.

– Kedves testvérem, remélem összeszedted a lóvémat, mert igen szar napon vagyok túl – morogta visszafojtott hangon a jövevény.

Leaf tökéletesen meg is feledkezett mostohatestvéréről, és az ebéd utáni fenyegetéséről. Valahol a tudata mélyén bízott benne, talán megússza az egészet, ha kihúzza holnapig, de láthatóan az öregebb csikónak más tervei voltak, és nem eléggé lyukas memóriája.

– Ráadásul tele vannak az utcák rendőrökkel, úgy kellett hazalopakodnom – folytatta a monológját nem túl nagy beleéléssel Scarf. – Valakit nagyon kereshetnek, egy igazi nagy halat. Kicsit morcos vagyok, semmi kedvem nem volt összefutni velük. Jobb lesz, ha te is minél előbb eldöntöd, itt akarsz-e még lakni holnap is.

– Nincs egy vasam se, Scarf – vallotta be az igazat Leaf. – El sem tudom képzelni, honnan veszed a hülyeségeidet, esélyem sem lehetett ennyi lét előkeríteni egy fél nap alatt.

– Úgy tűnik, nem veszel engem kellően komolyan, öcsikém. Kérhettél volna például a dagadt barátodtól. Nos, ha nincs semmi további mentséged, jobban teszed, ha magadtól ugrassz ki az ablakon, mielőtt kihajítalak.

– És gondolod, apa majd szó nélkül tűri, hogy engem terrorizálj?

Scarf fenyegetően belépett a szobába és a fiatalabb csikó fölé magasodott.

– Nem lesz mivel árulkodnod neki, te kis buzipalánta, ha csomót kötök a nyelvedre.

Leaf hátrálni kezdett, így a folyosóról némi fény vetülhetett az ágyon fekvő kancára, aki az elhangzottak hatására komótosan feltápászkodott, és a két póni közé lépett. Azoknak az arcára lassan döbbenet ült ki: Leafnek a pillanat hevében most vendégéről sikerült megfeledkeznie, Scarf pedig nem számított rá, hogy bárki mást is talál majd testvére szobájában.

– Kérem, fejezze be a fenyegetőzést, és hagyja el a szobámat, uram – szólalt meg a lány, visszaváltva az idegenek számára fenntartott hűvösen udvarias stílusára.

– Ez meg mi a fészkes fenét keres itt? – csikorgatta a fogait Scarf, miközben óvatosan az ajtó felé lépett. Úgy tűnt, még elevenen élt benne a sikátorban történtek emléke. – Ide hozod a házunkba?

Leaf éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor odalent megszólalt a bejárati ajtóra szerelt csengő, és mindannyian fülelni kezdtek, ki lehet a késői vendég. Rövid várakozás után Anya hangja csendült fel lentről.

– Ki az?

– Manehattani rendőrség. Elnézést a késői zavarásért, asszonyom, csak néhány kérdést szeretnénk feltenni – érkezett a válasz tompán.

Zár csörgése hangzott, amint a bejárati ajtó kinyílt, majd az idegen csődör szólt ismét.

– Köszönjük szépen. A képen látható kancát keressük, a környéken néhányan mintha felismerni vélték volna, amint errefelé járt. Nem találkozott vele véletlenül?

Leaf kétségbeesetten nézett Junra, aki földbe gyökerezett lábbal fülelt, majd gyorsan testvérére pillantott. Szinte látta, amint annak fejében világosság gyúl, ajkain ördögi mosoly ömlik el.

– Ó, én már tudom is, kit keresnek – kiáltotta Scarf, és inaszakadtából a lépcső felé ugrott.

– El kell tűnnöm – Jun hirtelen feleszmélve tett egy bizonytalan lépést az ablak felé.

– Ne arra! – suttogta rémülten Leaf – A kert felé!

Már mutatta is az utat, próbált halkan lépdelni, mintha csak attól félne, meghallják, pedig Scarf dübörgése a lépcsőn lefelé minden más zajt elnyomott. Csendesen benyitott a szemközti ajtón Melody szobájába. A kislány a fal felé fordulva aludt hangosan szuszogva, szétszórt játékok borították a padlót agyafúrt csapdákként, valahogy mégis sikerült hangtalanul eljutnia az ablakig. Egy perccel ezelőtt még olyan képtelen ötletnek tűnt az emeletről leugrania, most mégis lábnyújtásnyira került a lehetőségtől.   Hátrapillantott, de Jun máris közvetlenül mögötte állt, arcán feszült várakozással.

A nyakát behúzva vicsorgott, miközben elhúzta a függönyt, a beállt csendben szinte fülsüketítőnek hatott a karnison csúszó görgők kaparászása. Óvatosan kinyitotta az ablakot, majd a lenti sötét mélységtől picit megrettenve tanácstalanul Jun felé fordult. A kanca egy lendületes ugrással már kint is termett, halkan hemperedett a fűben, hogy az esését tompítsa. Leaf magában átkozódva felkészült a legrosszabbra, miszerint még akár a bokáját is kificamíthatja az eséstől, és utána mászott. Egy darabig lógott az ablakkeretbe kapaszkodva, de végül rászánta magát a zuhanásra, és egy tompa puffanással az ablak alatti virágágyásban kötött ki. Egyensúlyát elveszítve a fenekére is tottyant, miközben tekintetével már Junt kereste.

A lány félúton járt az apró kert túlvégében álló bokrok felé, a zajra hátrafordulva értetlenül figyelte a mutatványát.

– Mit csinálsz, Leaf? Nem jöhetsz velem! – sziszegte a fogai között.

A csikó egy pillanat múlva mellette állt, a bundájáról porolgatva a rátapadt földet.

– Gondolod, majd itt maradok a rendőröket szórakoztatni? Vagy megvárom, míg a bátyám dob ki a házból?

– Ennél sokkal veszélyesebb, ha mellettem találnak! Nem tudok rád is vigyázni.

– Ne csinálj úgy, mintha nem mi vigyáztunk volna rád eddig is! Hova fogsz menni egy ismeretlen nagyvárosban? Én legalább tudok pár búvóhelyet!

– A szüleid halálra fognak rémülni.

– Attól tartok, ezt már késő megakadályozni.

Jun kétségbeesetten tekintett a csikóra, majd vissza az emeleti ablakra, ahonnan kiugrottak. Éppen világosság gyúlt odabent, ami azt is jelentette, kifogynak az időből. A bokrok mögé vetette magát, Leaf követte.

A szobából felhangzott Melody ijedt sikolya, majd hangos sírás, és Anya halk szavai, amint éppen nyugtatni próbálja a picit. Egy fekete alak tűnt fel a világos ablak háttere előtt, erős zseblámpa fénycsóvája kaszabolta szét a kiskertben a sötétséget.

– Erre ment! – kiáltotta odafent az ismeretlen hang. – Utána!

Jun már azt hitte, üldözőik kiugranak az ablakon, és pillanatokon belül a nyakukon lesznek, ám megkönnyebbülve vette tudomásul, inkább a benti lépcsőn siettek le a földszintre. Talán edzetlenebb rendőrök lehettek, akik még annyira sem akartak megkockáztatni egy ficamot, mint Leaf. Ezzel éppen csak egy pár másodperc haladékot nyertek, sürgősen el kellett tűnniük.

Teljesen váratlanul jéghideg érintést érzett az egyik mellső lábán, amitől annyira megijedt, csak egy szőrszálon múlt, hogy nem kezdett hanyatt-homlok menekvésbe. Amint lepillantott, egy gekkót pillantott meg komótosan felfelé kapaszkodni.

– Izzy, szívrohamot kapok tőled! – kiáltotta a kelleténél kicsit hangosabban, de legalább a feszültség kezdett kiszállni a tagjaiból.

Az apró hüllő megállt, és egy pillanatig farkasszemet nézett vele. Úgy érezte, a tekintete egészen a lénye legmélyére hasít. Hihetetlenül erős déjá vu fogta el, mintha ezt a jelenetet már egyszer átélte volna, és már látta is, merrefelé kell menekülniük.

– Arra! – szólt Leafnek, miközben a kert sarka felé lendítette a patáját.

Mikor a sarokba értek, a lécekből eszkábált kerítésnek támaszkodott, hogy a csikó a hátára mászva könnyen átjuthasson rajta. Leafet sem kellett bíztatni, már át is lendült a szomszédos ház kertjébe. Jun egy ugrással elkapta a kerítés tetejét és felhúzta magát, majd lehuppant a túloldalra, közben egy pillanatra átsuhant az agyán, milyen rövid ideig élvezhette frissen mosott és kefélt bundáját.

A túloldalon éppen egy automata kerti locsoló hatósugarába kerültek, a pörgő szerkezet halkan ciccegve szórta rájuk a víz finom permetét. Elázva cuppogtak végig a nedves fűben a következő kerítésig, közben kikerülve egy ponyvával lefedett jókora medencét és egy tűzrakó helyet. A mögöttük felharsanó hangokból ítélve a rendőrök most érhettek ki Leafék házából.

Nem mertek még kimenni az utcára, átmásztak a következő telekre, ahol a kerítés mellé épített kis fészer tetejére érkeztek. Laposkúszásban verekedték magukat végig rajta, nehogy az ég világosabb kékje előtt túl könnyen ki lehessen szúrni őket, majd egy kavicsos udvarra érkeztek. Jun megragadta az alkalmat, hogy kirázza bundájából a víz nagy részét, aminek következtében leesett róla Izzy is, aki mindeddig hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat.

– Bocsánat, barátom – suttogta neki Jun –, csak nem úsztad meg a fürdést…

Végigsiettek egy kövekkel borított széles járdán a ház mellett, melynek sötét ablakai vakon figyelték őket – a lakók bizonyára már rég az igazak álmát aludták. Mielőtt még kiléptek volna az utcára, meglapultak egy nagyobb szemetes mögött.

A szemközt nyíló keresztút felől négy alak érkezett hangos patadobogással vágtázva, ám szerencsére nem szúrták ki a két pónit, szétválva kétfelől elindultak megkerülni a háztömböt. Jun még néhány másodpercig várt, hátha újabb rendőrök tűnnek fel, de maradt a csend. Biztos volt benne, a nedves földön könnyen követik majd lábnyomaikat, ha megtalálják, hol ugrottak át a kerítésen, a mögöttük futó köves részen pedig még mindig sötéten éktelenkedtek a bundájukból hulló vízcseppek foltjai. Indulniuk kellett, minél hamarabb.

– Le fogják zárni a környéket – súgta gyorsan a csikónak –, a lehető legmesszebb kell jutnunk innen, hátha sikerül időben kicsúszni a gyűrűjükből. Addig kérlek, gyere mindig mögöttem, majd utána, ha már nagyobb biztonságban leszünk, becélozzuk azt a búvóhelyet, amit említettél, jó?

Leafnek nem igazán volt választása, és egyébként is az előttük üresen ásító utca épp jó felé vezetett: be a városba, ahol bármikor lefordulhatnak a Csendes park felé. Mindössze egy bólintással jelezte, semmi kifogása a terv ellen.

Jun nagy levegőt vett, mintha mély vízbe készülne fejest ugrani, majd megiramodott végig a kihalt utcán, amennyire lehet, kerülve a lámpák fénytócsáit, meg-megbújva a házak közti benyílókat borító sötétségben.