47.

 

– Láttad a szónikus szivárványt? – kérdezte a csődör.

– Igen – felelte mama. – Valóban nagyon inspiráló volt. Egyszerűen bámulatos, hogy mindezt egy ilyen fiatal csikó vitte véghez.

– Mindegyikük megszerezte a cukijegyét?

– Tudomásom szerint igen.

– Celestia ügynökei jól végzik a dolgukat, mint mindig.

– Kár, hogy ez rólunk nem mondható el!

– Új kört akarsz kezdeni?

– Igen. Most, mikor a dolgok ilyen jól alakulnak, azt hiszem bele fog férni az időnkbe. Kérvényezem a hercegnőtől, és bízom benne, jóvá fogja hagyni.

– Nem sajnálod őket?

– De… egy kicsit. Persze butaság, hiszen ők… azok… csak tárgyak.

 

 

48.

 

Egészen szürreális érzés volt újra szilárd talajon állni a félnapos vonatút végén. Leaf néhány percig barátkozott a helyzettel, addig is meglepve figyelte, milyen sokan szállnak le Ponyville-nél a kocsikból – persze, amennyire tanulmányaiból emlékezett rá, ez az első jelentősebb település Canterlot után, amit el lehetett érni a vonaton éjszakázás nélkül.

Persze rájuk ez nem vonatkozott, hiszen ők eleve éjjel szálltak fel, így Canterlotig simán aludhattak egyet. Talán, ha nem ennyire sietősen határoznak az útjukról, eszükbe jut helyet szerezni maguknak a hálókocsikban, így kevésbé összetörve éreznék magukat. Egészen idáig úgy tartotta magáról, képtelen elaludni bármilyen tömegközlekedési járművön, de úgy tűnik, a tegnapi események erősen próbára tehették az állóképességét, mert most mégis szundított, mint a bunda.

A fővárosba beérve is csak azért riadt fel, mert szokatlanul hosszúra nyúlt a csend, perceken keresztül csak álltak, biztos egy másik szerelvényt kellett bevárniuk, vagy ilyesmi. Álmosan emelte fel a fejét, és nézett körül – meglehetősen sajnálta, nem szállhat le egy kicsit, megnézni a várost, betérni a palotába, felkeresni a hírességeket. Talán majd, amikor visszafelé jönnek, lesz rá alkalma.

A gondolat úgy hatott az álomtól ködös elméjére, mint egy fültövön csapás. Visszafelé? Már ha egyáltalán jönnek valaha is visszafelé. Az elmúlt napok történései alapján nem mert megesküdni rá, hogy újra viszontláthatja majd a nevelőszüleit és Melodyt. Jó kis kalandba keveredett, nem igaz?

Eddig sem tartotta magát különösebben otthonülő típusnak, mégis most aztán aggódhatnak érte rendesen. Ahhoz már túl öreg volt, hogy igazi szüleiként gondoljon Snowhog bácsira és Mirror nénire – még ha úgy is nevezte őket, sohasem tudott velük igazi köteléket kialakítani. Tudta jól, ha elvégzi az iskolát, az egyik első dolga lesz a saját lábára állnia, talán összeköltözik Sanddel egy albérletbe – igaz, barátját a szülei jóval szorosabban fogták, mint őt.

Lényeg a lényeg, szeretett magára, mint fiatal felnőttre gondolni, sokkal inkább mint csikóra, még ha ezt nem is feltétlenül azzal akarta nevelőszülei értésére adni, hogy halálra rémíti őket a hirtelen eltűnésével. Mégis, minél többet gondolkodott rajta, annál inkább belátta, nem volt más választása: míg az utcákat járta, vagy csak magában üldögélve figyelte Manehattanben, éppen eléggé megutálta azt, ahogy az egyszeri pónik átnéznek egymáson. Abban a pillanatban, amikor eldöntötte, segíteni fog Junnak, megírta a saját sorsát jóelőre, még ha elvileg nyílt is lehetősége félúton többször is magára hagynia.

Eleinte csak az hajtotta, hogy a lány annyira elesettnek tűnt, később pedig, amikor az emlékei kezdtek visszatérni, és kiderült róla, képes megvédeni saját magát, Leaf ráébredt, nem annyira logikus okok, mint inkább az érzelmei miatt képtelen sorsára hagyni.

Nem mintha ugyanazt érezné, amit Golden – legalábbis a tolvaj néhány laposabb, elnyújtott pillantásából azt szűrhette le, a csődör belezúgott Junba –, sokkal inkább valahogy maga a történelem szele csapta meg, az orrában érezte a változó idők illatát minden egyes perccel, amit a kancával töltött. Majdnem elhatalmasodott rajta a letargiája, amit akkor érzett, mikor Jun megölte az egyik üldözőjüket, persze nem mintha ő kitalált volna jobb megoldást abban a helyzetben, de mégis, mélyen érintette, mikor kiderült, a lányt az egész szinte nem is érdekli. Ám ami a raktárnál történt, amikor Green bácsi egyszerűen csak elengedte őket, félelemmel vegyes tisztelettel pillantva Junra – hát, akkor kezdte megérteni, milyen hatalmas erők játszmájában is sikerült néhány perces szerepet vállalnia.

Persze akadtak már addig is jelek, amik felpiszkálták a fantáziáját: eleve Jun magassága, furcsa kinézete, idegen beszéde, bujkáló gekkó társa, memóriazavara, néha feltűnő második személyisége mind-mind annyira érdekessé tették, hogy sejtette, akkor is végére fog járni a történetének, ha ez lesz az utolsó dolog, amit az életében tesz. És ez nem csak üres duma, hiszen ami a kastélynál történt, abból végleg rájöhetett, egy hajszálon múlik mindannyiuk testi épsége. Hogy azt a robbanást, ami romba döntötte az egész épületet, és mindenki szőrét leperzselte, miként élhette túl a lány, miért forrnak be a sebei, és nő vissza a sörénye olyan tempóban, mintha gyorsított felvételt nézne, és ráadásul miért csinál úgy Jun, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, el sem képzelhette.

Az események hatására annyira rátört a paranoia, folyamatosan azt képzelte, követik őket, szúró pillantásokat érzett a tarkóján – mégis hiába kémlelt körbe éles szemeivel, sohasem vett észre semmi gyanúsat. A vonaton egyébként sem nagyon mozdultak el az ülőhelyükről, viszont itt, Ponyville-ben majd megpróbálja kideríteni, vajon csak képzeleg, vagy valaki tényleg jár a nyomukban. Ráadásul úgy látta, nincs egyedül furcsa érzéseivel, mert Golden is folyton bujkált mindenki elől, akár egy körözött bűnöző.

A legmókásabb jelenet az volt, amikor a canterloti állomáson látványosan lebukott az ablak mögé, ahányszor csak a palotaőrség fényes páncélban járőröző párjai elhaladtak a vonat mellett, vagy ahogy a tolvaj megugrott, amikor csak új pónik léptek be a kocsijukba. Persze Leaf tudott róla, fiatalabb korában Golden élt néhány évet a fővárosban – vagy talán itt született? Végülis egyszarvú – bár az már elég régen lehetett, hiszen jópár éve kíséri figyelemmel a tevékenységeit Manehattanben is. A palotaőrség pedig valószínűleg nem emlékszik minden pitiáner zsebtolvaj arcára, hacsak nem… De nem, Goldent kellően ügyetlennek ismerte bármilyen nagyobb feladat kivitelezéséhez.

Most is ott áll, vigyorog, mint a tejbetök, mert Junnak segített leszállni a kocsiról – nem mintha a lány segítségre szorulna, inkább valamilyen udvariassági megfontolás lehetett a gavallérság mögött –, és ha már úgyis belelendült, az utánuk leszálló öreg néniknek veszegette el a hatalmas bőröndjeit, és pakolta őket takaros kupacokba, míg az állomáson nem kerítenek maguknak egy hordárt. Annyira el volt varázsolva, még lopni is elfelejtett, legalábbis Leaf nem vette észre, hogy bármi ilyesmivel megpróbálkozott volna, pedig bőven hozzáért a hölgyek retiküljéhez, miközben körülöttük segédkezett. Persze az is lehet, a Manehattanben megszokottnál jóval több egyszarvú jelenléte tartotta vissza, mert a varázserejét sem használta semmi turpisságra.

– Köszönjük szépen, kedves fiatalember – nyekeregte az egyik öreg, és a megszólítás hallatán Leaf majdnem nyerítve felröhögött –, engedje meg, hogy viszonzásul meghívjuk önöket egy szelet tortára a cukrászdában, feltéve, ha nem sietnek.

Eredetileg rutinból utasított vissza bármi ilyesmit, elvégre nem a jutalomért segített soha, viszont most annyira korgott a gyomra, titkon abban reménykedett, Golden elfogadja az ajánlatot.

A tolvaj egy pillantást vetett rá (biztosan nem kerülhették el a figyelmét a könyörgő szemek), majd Junra, aki rövid hezitálás után biccentett – éljen, győzedelmeskedett az üres has, most pedig következzen a süti!

Az állomástól nem túl messzire lévő „Kockacukor Sarokház” nevű helyre ugrottak be, és Leafet annyira elfoglalta a saját nyálelválasztásának megzabolázása, hogy teljesen meg is feledkezett róla, út közben figyelnie kellene, nem követi-e őket valaki. Azért amíg a többiek rendeltek, ő a kirakat üvegén keresztül leste az utca forgatagát, hátha megláthat bármi gyanúsat, de hiába.

– Nagyon szépen köszönjük! – hálálkodott Golden az öregeknek, miközben három tányérkát egyensúlyozott a varázserejével az asztaluk felé, Jun pedig egyesével áthordott három pohár gyümölcsturmixot a pultról. Annyi tapintat azért akadt a két idős póniban, ezek után egy másik sarokba ültek le beszélgetni, hogy ne untassák társaságukkal a fiatalokat tovább.

Kint az utcán messziről ki lehetett szúrni azokat, akik valószínűleg velük együtt érkeztek a vonattal, mert nagyrészük jókora bőröndöket cipelve a hátán tartott az állomással ellenkező irányba, viszont azért elég sokan jártak odakint, akiket Leaf nem tudott ilyen könnyen beazonosítani. Abban biztos lehetett, akit keres, nem húz maga után kocsit, így az úton poroszkálók kiestek, ám még így is bőven talált a forgatagban alkalmas jelölteket. Ahhoz képest, amihez Manehattanben szokott, persze alig jártak pónik odakint, de a rengeteg egyszarvú és gyalogos pegazus látványa így is szokatlan volt a számára. Vajon akit keres, az földpóni? Jó eséllyel igen. Ott is áll egy, a sarkon, beszélget egy pegazussal, de vajon barátok, vagy csak eligazítást kér? Mintha egy pillanatra a cukrászda felé tekintgetett volna, vagy már csak a fantáziája játszik vele?

– Sziasztok, minden rendben? Ha nem szereted ezt a fajtát, hozhatok egy másikat!

A hang olyan hirtelen szólalt meg mellette, hogy összerezdült. Egy rózsaszín földpóni kanca állt az asztaluknál kötényben, kedvesen mosolygott, bár kicsit értetlenül a csikó reakciója miatt.

– Nem, köszönöm, csak elbambultam – felelte erőltetett vigyorral, majd mivel látta, a válasz nem igazán nyugtatta meg a kancát, magába gyűrt egy falat sütit is.

– Ha bármiben segíthetek, csak szóljatok! – A póni hangja olyan édes volt, mint a vattacukor, Leaf gyomra fordult egyet tőle. Nem értette, miért, talán mert éppen földpónik után kutatott odakint is.

– Valami baj van? – hajolt hozzá Golden suttogva, mikor a kanca elugrált.

– Semmi, csak úgy érzem, mintha követnének minket.

– Érzem én is – bólintott egyet Jun csendesen. – Ne aggódjatok, a városon kívül a nyílt terepen úgyis észrevesszük, ha valaki jön utánunk.

 

49.

 

Igazából a nyílt terep végül egyáltalán nem úgy nézett ki, mint arra számított. Megbízhatatlan emlékezetéből sikerült előhalásznia egy képet arról a réges-régi napról, ami óta valójában több mint húsz év telt el, holott érzése szerint körülbelül két héttel ezelőtt kellett volna lennie, mikor a lemenő nap sugarai által megfestett játszótéren álltak a nővérével. Próbálta magát betájolni: az alkonyban fürdő hegyek csakis nyugatra lehettek, akkor a város tőlük északnyugatra húzódott, a szántóföldek délnyugatra, és az erdő, ahonnan előbukkantak, délkeletre. Elsétáltak hát a város déli végéig, hogy majd ott elkanyarodva belebotoljanak a kis tisztásba, ám úgy tűnt, a település közben tovább terjeszkedett, és most majdnem egészen az erdőig ért. Végül a nagy, piros pajtát használta irányzéknak, ami felé az a földpóni – hogy is hívták? Talán Applejack? – eltűnt, hiszen a szántóföldeket még a helyükön találta. Onnan csak kicsit kellett kérdezősködniük, mire a térre eljutottak – a játékokat persze időközben lebontották, fájuk régen elkorhadt, helyette a mostani csikók három utcával lejjebb találhatnak maguknak újakat –, most valami emlékmű állt a közepén egy pici szökőkúttal, virágágyások, és néhány pad körülötte, amiken fiatalok ültek, és csendesen beszélgettek. A tér szélén álló fák viszont ugyanazok.

Az idő nehéz sziklaként ült a mellkasán: még sohasem látott fákat megnőni. Ezek viszont a számára eltelt két hétben méterekkel lettek magasabbak, törzsük érzékelhetően megvastagodott.

Arrafelé sétáltak, ahol a lankás rétnek kellett volna lennie, viszont most csinos, új házakból álló utcákon baktathattak végig, míg csak az utolsó, picit távolabb álló épületet el nem érték, melyet díszesen faragott fakerítés választott el az erdő vonalától. Jun csak onnan sejtette, jó helyen jár, hogy nem messze csörgedezett az a patak, amiben idefelé jövet Mayával megfürödtek. Zavartan pillantott körbe: az erdő a helyén áll, a víz halkan zubog a kavicsokon, ha most lehunyja a szemeit, és megfordul, szinte beleütközik a nővérébe, aki patáinak dobogását követve lépdel a nyomában, és mindjárt türelmetlenül megkérdezi, miért álltak meg.

De nem, Maya sehol sincs, pontosabban réges-régen visszatért oda, ahonnan a létezésre hívták, mostani nyomaiban egy csikó és egy csődör sétál, hívatlanul ugyan, mégis jólesően ahhoz a valósághoz szögezve őt, amiből folyton vissza-vissza csúszik a múltba.

– Az erdőbe megyünk? – kérdezte Leaf, egy picit aggódva, hiszen legjobb tudomása szerint a Ponyville környéki, többé-kevésbé összefüggő, fákkal borított terület az Everfree Erdő néven híresült el, és bár manapság nem hallani annyi szörnyűséget róla, mint néhány évvel ezelőttről, azért az óvatlan utazók állítólag így is könnyen megüthették a bokájukat odabent.

– Igen, kell itt lennie egy régi bányának. Már ha megtalálom.

– Bánya? Akkor esetleg lenne értelme beszereznünk néhány lámpát – javasolta a csikó, talán kissé megkönnyebbülve, hogy mégsem kell azonnal a fák közé lépnie.

– Amiatt ne aggódj egy percig se – próbálta megnyugtatni Golden sikertelenül.

Láthatólag büszkén tudományára a tolvaj kihúzta magát, és némi koncentráció után néhány lebegő fényszikrát sikerült a levegőbe varázsolnia. A pici bogárkák körberepkedtek a csodálkozó pónik feje fölött, majd ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, el is tűntek.

– Meg se merem kérdezni, mikor használhatod ezt a varázslatot… – morogta Leaf.

– Jobb is – vigyorgott Golden. – Maradjunk annyiban, a víztornyom lépcsőháza is elég sötét szokott lenni éjszaka.

Jun már attól tartott, esetleg Leafnek eszébe jut megkérdeznie, az a bizonyos víztorony mióta került át Golden tulajdonába, ám szerencsére a csikó agyát jobban lefoglalta a mostani feladatuk, mint a piszkálódás.

– És, Jun, elárulod, mit keresel egy bányában?

– A mamám hagyott ott nekem valamit.

– A mamád? Az Everfree Erdő közepén egy bányában? De mi a szalmát keresett ő itt, amikor Manehattan mellett áll a családod kastélya?

– Mint említettem, a kastély engem lepett meg a legjobban. Mamával lent laktunk, a bánya alatt. – A beálló csendben lebegő feszültségből érezte, ezzel a válasszal legfeljebb csak újabb kérdésáradatot indított el kísérőiben. – Hihetetlenül hangzik, igaz? Az a legegyszerűbb, ha megmutatom.

Új lendülettel indult meg előre az erdőbe, ezzel pillanatnyilag a torkára forrasztva a szót társainak. Rövid keresgélés után a bokrok között megtalálta annak az ösvénynek az elejét, amin egyszer régen már járt. A kis utacskát szemmel láthatólag nem a pónik lába taposta ki, sokkal inkább erdei állatok csapása lehetett, mindenesetre az eltelt évek során egy patányit nem lett szélesebb, bár szerencsére el sem tűnt teljesen. Egészen addig a pontig, mikor a pici patak elkanyarodott mellőle, biztos volt benne, jó irányba haladnak, viszont onnantól kezdve már különösen vigyáznia kellett, el ne menjen a bánya bejárata mellett.

Vajon a tisztás, az apró erdei virágokkal, ahol először érintette a lába az erdő talaját, még a helyén van? Vagy réges-rég visszavette magának az erdő? Fel fogja ismerni a sziklafalat, ha csak ránéz? Esetleg egy sziklaomlás már ősidőkkel ezelőtt elzárta a bejáratot? Jobb lett volna, ha indulás előtt kérdezősködnek még egy picit a ponyville-i öregek körében, hátha valaki tud nekik útmutatást adni?

Minél tovább sétáltak, annál biztosabban érezte, már elmentek a bánya mellett. A csapás, amin jártak, egyre szűkült, fűcsomók költöztek a közepére, néhol teljesen el is tűnt. Mayával nem gyalogoltak ennyit lefelé, nem igaz? Jobb lenne lassan visszafordulni, és megkeresni, hol téveszthették el az utat. Persze az is igaz, ha tovább mennek, előbb-utóbb kilyukadnak a hegyek lábánál, ahol a fenyők veszik át az uralmat az erdő fölött, és legkésőbb akkor teljesen biztos lehet benne, túlfutottak a céljukon.

És az egész gondolatmenetnek csak akkor van értelme, ha az ösvény nem kanyarodott el az évek során.

Sűrűsödni kezdtek a fenyők, néhol a talaj sziklásra váltott, és már éppen fordult volna vissza, mikor bal oldalt pici, meglehetősen ismerős kiszögellést vett észre. Egy pillanatra tanácstalanul megállt, a memóriáját erőltette.

Igen, éppen itt volt! Innen nézett el a hegyek irányába, felfelé, majd le, ahol alattuk a fák csúcsai terültek el, és akkor döntött úgy, hogy arrafelé veszik az irányt Mayával. Akkor pedig, a barlangnak ott kell lennie…

… Pontosan a háta mögött!

Megfordult, de hiába, a kis tisztásnak már nyomát sem találta. Az erózió minden talajt lemosott a környékről, talán egy nagyobb viharnak köszönhetően, most csak kavicsos-sziklás emelkedő vezetett egészen a csupasz hegyoldalig. Míg a kőfal felé lépdelt, végig azt próbálta kitalálni, vajon hova is van eldugva a bánya bejárata.

– Segítsetek nekem, légy szíves – fordult a többiekhez. – Kell lennie a sziklafalon egy nagyobb repedésnek, talán el is van torlaszolva valamivel. Az a bejárat.

Alig széledtek szét, hogy minden követ megmozgatva megtalálják a bányát, amikor Golden felkiáltott.

– Nézzétek, nem ez az? Van itt egy nagyobb repedés!

Közös erővel nekifeszültek a nyílás két oldalának, mire az egyik fala csikorogva elmozdult, kisebb kavicslavinát indítva el a hegyoldalban.

 

A földalatti épületet innen már elég gyorsan megtalálták, bár Junnak eltartott egy darabig, mire a lefelé vezető járatra rálelt – legutóbb Maya vezette errefelé teljes sötétségben, visszafelé jövet pedig Mamával a liftet vették igénybe. Most a lift helyén csak a sötét gödör ásított, bár ha véletlenül a fém fülke a helyén áll, akkor sem merik használni. Csak amikor beértek a betonfalak közé, akkor ébredt rá, a komplexumnak ezen a részén sosem járt még vezető nélkül, így a leghalványabb fogalma sincs, merrefelé is járhatnak. Mennyivel egyszerűbb dolga lett volna Mayának, neki a feje tartalmazta a térképet!

Ösztönösen a számokat kereste minden elágazásban a falakon, ám azok jórésze kifakult, vagy teljesen le is pergett, így néha egy-egy számjegyből próbálta meg kikövetkeztetni, merrefelé is járhat. Az ajtók nagy része nyitva állt, viszont szerencsére Golden fénybogarai a folyosókon maradtak, nem repültek el felfedező utakra, így a jótékony sötétség elrejtette előle a termek tartalmát. Valószínűleg ezer éve elszállítottak innen mindent, de mégis, úgy érezte, ha csak egyetlen túlzottan ismerős fémállványt is megpillant, rögtön elszakad az a cérnaszál, mely az őrülettől elválasztotta. Helyenként a padló hideg kövén gyanús, sötét foltokba botlott, minden erejével igyekezett a figyelmét elterelni róluk. A félhomályban úszó falaktól, fel-alá visszhangzó lépteiktől szinte transzba esett, jobbra fordult, majd balra, és megállt egy szörnyen ismerős, nyitott ajtó előtt.

– Ez volt a szobánk… – suttogta saját magának, és belépett.

A két helyiség teljesen üresen kongott, mint a régi fürdőszoba is. Minden felületet finom por lepett be, messziről eltévedt rágcsálók száraz szagát érezte, akik talán a konyhában maradt utolsó morzsákért merészkedtek be, és aztán félúton megdöglöttek valahol a szellőzőrendszerben. Abban a sarokban állt Maya ágya, és… és igen, odabent, a másik ajtó mögött, abban a pici, zsúfolt szobában pedig az övé. Szinte félt benyitni, mintha csak bármikor előléphetne mögüle egy másik Juniper, pont, mint azon az éjszakán, amikor…

 

50.

 

… felébredt, mert túl mély volt a csend. Általában csak fordult egyet az ágyában, és aludt tovább, de most Maya halk, megnyugtató szuszogását egyáltalán nem hallotta, és ettől megijedt. Nővére nem szokott elmászkálni az éjszaka közepén, sőt, igen jó alvónak számított, ráadásul kifárasztották magukat az egész napi melóban – valami új felszerelés érkezett, és annyit pakoltak, szinte elkopott a hátukon a bőr.

Talán elment a mosdóba? Akkor onnan kellene valami motozást hallania, nem?

Mindegy, majd visszajön.

A fal felé fordult, fejére húzta a takaróját, és megpróbálta egészen kiüríteni az agyát, ám mihelyt lehunyta a szemeit, jeges rémület mart a szívébe, mintha az érzékein kívül, valahol a háta mögött elterülő semmiben szörnyű gonoszság lopakodott volna el.

Úgy ugrott ki az ágyából, mint a kilőtt nyílvessző, félig megnyugodva, de félig megmagyarázhatatlan félelemmel konstatálta, nem áll mögötte senki, majd átsietett a testvére szobájába.

A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, mintha Maya kapkodva hagyta volna el a helyiséget, arra sem vesztegetve az időt, hogy becsukja maga mögött.

Miért nem ébresztettél fel?

Annyira mélyen azért nem aludt, hogy egy rázogatásra ne legyen pillanatokon belül éber. Sőt, általában egy elsuttogott szó is elég volt neki. Miért pattant fel Maya, és tűnt el pillanatokkal később semmivel sem törődve?

Talán őt is ez a megmagyarázhatatlan rémület hajtotta?

Fülét valahonnan messziről, a szellőzőrendszer folyamatos, halk búgása fölött egy magas, elhaló hang csapta meg, és a hátán minden egyes szőrszál az égnek meredt tőle. Nyikorgás lehetett csak? Kiáltás? Vagy sikoly? Lépett egyet előre, majd egy újabbat, és még magához sem tért, már vágtába is kapcsolt. Saját patáinak visszhangzó dobogása térítette csak észhez, visszafogta hát a tempót, és igyekezett halkabban lépdelni. Bármi is legyen az, amit hallott, nem szerette volna, ha meglepi őt.

Befordult a következő sarkon, és rögvest meg is torpant: a folyosó előtte elterülő részén nem égtek a lámpák, vége tökéletes sötétségbe veszett.

Sohasem látott még ilyet, amióta csak idelent élt, mindig egyenletes fényben úsztak a járatok, bár azt sejtette, szakaszonként le lehet kapcsolni a lámpákat, de elképzelni sem tudta, hol. Óvatosan lépdelt tovább, azon merengve, Maya valószínűleg észre sem vette a világításban beállt változást, ugyanazzal a tempóval siethetett itt tovább, mint bármelyik másik folyosón.

Egyik lábát folyamatosan a falon futtatta, hogy követni tudja a kanyarulatokat. Errefelé az épületnek egy általa kevésbé ismert szárnya terült el, ahova pakolni is csak ritkán küldték őket: az egyszarvúak fő munkahelyei, mindenféle laboratóriumok, tele őrökkel és zárt ajtókkal. Most ebből semmit sem látott, csak sötétséget.

Arra, hogy egy fal állja el az útját, csak abból sikerült rájönnie, hogy előtte a feketeséget egy halvány csík hasította ketté. Jó eséllyel egy résnyire nyitott ajtóhoz tartozott, ami mögött újabb sötét folyosó húzódhatott, mert a perifériás látásával tudta csak kivenni – amint szemeit odafordította, rögtön eltűnt.

Óvatosan kinyújtotta mellső lábát. Valami keményet tapintott, és apró lökésének engedelmeskedve az ajtó feltárult előtte.

Az újabb járatot jobbra néhány lámpa pislákoló fénye világította meg, nem messze tőle egy félig nyitott ajtóban véget is ért. Onnan hallotta a motozást is.

Nem tett meg még egy lépést sem, az orrát olyasmi csapta meg, amire nem készült fel. Ősi ösztönei olyan erővel kiáltottak rá, „menekülj!", teljes akaratát be kellett vetnie, hogy ellenálljon a parancsnak. Fémes ízt érzett a nyelvén, és beletelt egy örökkévalóságnak tűnő másodpercbe, mire ráébredt, a folyosót vérszag tölti be. Valami nagyon rossz történt itt, és lehet, éppen Maya az áldozat. Lassan, minden lépésért megküzdve közelebb óvakodott, közben kikerült néhány nedves foltot a padlón, a sötétben feketének tűnő anyaguk mivoltáról sikerrel terelte el a gondolatait.

Szemben, az ajtónyílásban egy apró fehér tárgy hevert, valami zacskónak tűnt messziről. Nem mert ránézni, mégis szörnyű bizonysággal kúszott elő agya egyik rejtekéből a felismerés: egy lábzsák volt, amit a benti steril helyiségek tisztántartása miatt kellett felhúznia az erre járóknak. Szeme sarkából látta, a kis zacskó nem üres. Nyirkos, pépes valami töltötte ki, közepén émelyítő, fehér csillogás.

Az ajtón túli sötét teremben valami megmozdult.

Ugrásra készen feszült meg összes idegszála, adrenalin öntötte el testét, de hiába várt, semmi sem vetette rá magát. Tovább kellett mennie.

Odabent, a beszüremlő halvány fénykörön túl néhány alaktalan halmot pillantott meg a földön heverni, az egyik időnként halk rezzenéssel megvonaglott. Ezt látta volna? Egyáltalán mi lehet az? Egyszarvú, vagy földpóni? Lehet, hogy ismeri?

A nyakát nyújtogatva próbált jobb rálátást nyerni, mert közelebb lépni egyszerűen nem mert, amikor a másik Juniper belépett a terembe.

Minden kétséget kizáróan ő volt az, bár a színeit nem bírta pontosan kivenni, viszont a forradást a vállán túlságosan is jól. Ezüst szemei legmélyéről csak a végtelen őrülete sütött felé.

Tépázott idegei felmondták a szolgálatot, bármilyen további terv nélkül megfordult, és esztelenül elrohant volna arra, amerről érkezett, ha nem pillant meg a folyosó átellenes végéről is egy Junipert közelíteni.

Mintha csak rá vadásznának, félelmetesen gyorsan bekerítették. Irtózott tőlük, undorodott hozzájuk érni. „Nem lehettek igaziak!" – ordította a tudata józanabbik fele, miközben az agya egyik sötét sarkába iszkolt el, teret adva az ösztöneinek.

Elhajolt egy csontrepesztő erővel feléje zúgó láb elől, eltérített egy másikat, a sárga bunda szörnyű érintésétől a gyomra felfordult. Megragadott egy ezüst-vörös sörényt, lefelé rántotta, térdével belapított egy orrot.

Egyetlen üvöltésre futotta még az erejéből, mielőtt a sötétség teljesen elnyelte az elméjét.

– Maya, mama, …

 

51.

 

– … meneküljetek… – lehelte.

És azután a napfényben állt, azzal a hatalmas, fehér épülettel a háta mögött, amin a sötét festékkel rápingált hármas szám díszelgett.

Most pedig, egy örökkévalósággal, vagyis, ha jobban belegondol, pontosan három nappal később itt találta magát ismét, a mamája laboratóriumában. A kör bezárult, múltja örvénylésbe kezdett, és gyilkos erővel húzta lefelé. Talán soha többet nem tesz egy mozdulatot sem, ha nem érez egy meleg érintést a vállán.

– Minden rendben?

A csődörre pillantott, akinek valódi aggodalom ült az arcán.

Egyetlen mérhetetlenül nehéz lépéssel kiszakította magát az idő fogságából. Ez mind már megtörtént, szembe kell néznie a feladatával. Meg kell állítania Decimust, ehhez pedig legelőször is magához veszi a Nulladik Elemet, amint azt Mama meghagyta.

– Igen – felelte száraz torokkal. – Gyertek, innen már nincs messze, amit keresünk.

A pici irodát gyorsan megtalálta, bár összesen talán egyszer járhatott benne korábban. Most tökéletesen üresnek tűnt, de jól tudta, Mama az egyik fal mögött páncélszekrények egész sorát rejtette el. Egyikben lapulhatott a naplója, másikban feljegyzések a kísérletekről, a harmadikban…

– Segítesz? – kérte Goldent, majd a hátával megtámasztotta a falat, és teljes erejéből tolni kezdte.

A csődör egészen addig értetlenül nézte, miben mesterkedik, míg a szikla megmozdult, és a szélénél egy keskeny, sötét csík tárult fel, ekkor odaugrott ő is segíteni.

A fal mögött jópár tucat mágikusan lezárt, rozsdamentes acél ajtó sorakozott, némelyiken rövid felirattal. Jun bizonytalanul tekintett végig rajtuk.

– Mit keresünk? – kérdezte Leaf, miközben a címkéket böngészte, egészen közel hajolva hozzájuk a halovány megvilágításban.

– A Nulladik Elemet, vagyis Mama azt hiszem „Element Zero” néven hivatkozott rá.

– Nézd csak, nem lehet, hogy ez az?

Az egyik szekrénykén, nagyjából a csikónak szemmagasságban egy rövidítés állt, kimért, fekete betűkkel odafestve:

 

E. Z.

 

Jun rápróbált a fogantyújára, ám hiába húzta, zárva volt. Az ajtón egy patanyomnak tűnő horpadást is talált, bátortalanul rányomta a lábát, mire odabentről halk kattanás hangzott.

A következő rántására az egész fiók egyben kicsúszott.

A belsejében vastag falú, nagyjából egy láb hosszú, látszólag tökéletesen üres, lezárt üveghenger feküdt. Kinyitotta a végét, zavartan beleszagolt, majd hirtelen a fejéhez kapott.

– Ó, én barom… – csúszott ki a száján.

Mama, ezt nem fogod elhinni… Julian, az a minden lében kanál Julian, ő tudott róla. Ha nem is a teljes igazságot, de valamennyit mindenképpen. Idehozott téged, igaz, Maya? Abban bízott, a te sugárzásod ugyanúgy nyitja, mint az enyém. Hiszen a testvérem vagy, és közös a feladatunk. Megmutatta neked, hova tedd a patád, viszont fogalmad sem volt, mit is csentetek el! Hogyan is lehetett volna…?

Annyira abszurdnak tűnt a helyzet, hogy magában nevetni kezdett. Feleslegesen jöttek el idáig!

– Leaf, Golden… – kezdett bele a magyarázatba, ám mikor a tolvaj felé fordult, földbe gyökerezett a lába. A csődör szemei kimeredtek, mint aki kísértetet lát, és a szobára sötétség borult. Valahonnan a közelből Leaf elfojtott sikolya hasított a levegőbe.

 

– Végre utolértelek, Juniper – szólalt meg egy idegen, mégis nagyon ismerős hang.

Amint a szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, betegesen sápadt fényű, zöldes rúnákat pillantott meg néhány lépésre.

– Golden, a fényt – kérte, és pár másodperc múlva visszatértek a ragyogó bogarak.

Velük szemben egy éjfekete szőrű, magas csődör állt, sörénye éppen olyan vörös-ezüst színben csillogott, mintha csak Jun testvére lenne. Egyik patájával Leafet szorította erősen, másikkal egy igen hegyesnek tűnő tőrt fogott a csikó torkához.

– Decimus! – hörögte Jun földöntúli hangon, egy pillanatra úgy tűnt, a csődörre veti magát, de azután győzedelmeskedett józanabbik énje, és megtörten lehajtotta a fejét. – Hát végül találkozunk.

– Technikailag már találkoztunk, bár akkor nem nyílt alkalmam bemutatkozni.

– Nagyon lefoglalt a családom meggyilkolása, ugye? – Jun tett előre egy lépést keserű szavai nyomatékosítása végett, majd megállt.

– Hogy beszélhetsz így, nővérem – vigyorgott rá a csődör. – Tudtommal mind a kettőnk családjáról van szó, a gyilkolást pedig te  végezted!

– Te hazug disznó, kiengedted a többi Junipert! Miként vetted rá őket, hogy neked engedelmeskedjenek?

– Amilyen félkész bábok voltak, nem volt nehéz.

– Elárultál minket, éppen úgy, amint mama azt megjósolta!

Meglepetésére Decimus látszólag jól szórakozott ezen a megjegyzésén, fejét hátravetve hahotában tört ki.

– Te tényleg mindenről lemaradtál! – kiáltotta végül, még mindig nevetve. – A drágalátos mamánk árult el minket! Csak azt kapta, amit megérdemelt!

Jun, ha lehet, még inkább megdöbbent.

– Hogy… Hogy érted ezt?

– Mindannyiunkat el akart pusztítani! Ha nem lépek közbe, egyszerűen lekapcsolja a rúnáink erejét, mi pedig szétesünk alkotóelemeinkre, csupán egy koszos kis tócsát hagyva magunk mögött. Nem hiszed? Mindent újra akart kezdeni, a hercegnő parancsa ellenére! És tudod, miért? – A csődör gonoszul összehúzta a szemeit, és felé bökött a tőrrel. – Miattad! Mert képtelen voltál fékezni a kíváncsiságod!

Jun másodpercekig nem tudott szólni. Igaz lenne?

– Ha ez igaz… Akkor biztosan jó oka volt rá, hogy… elpusztítson minket.

– Hallanád magad, anyuci pici lánya, amint vakon bízol benne! – röhögött a csődör. – De nem! Tévedett! Nem lett volna elég ideje egy új ciklusra! Akárhogyan is sikerültünk, velünk kellett volna dolgoznia!

A lány dühösen vicsorgott rá vissza.

– Ez az egész nem számít! Megőrültél, az én feladatom pedig az, hogy elpusztítsalak!

– Még mindig egy szót sem értesz abból, amit mondok, de hát nem is vártam mást. – Decimus nagyot fújtatott az orrával. – Egyszerű zsákmányállat agyaddal fel sem foghatod a tetteim céljait! Engem azért hoztak létre, hogy biztosítsam a póninép győzedelmét bármilyen ellenség fölött, és tessék, éppen ezt teszem! Mit gondolsz, miként vészeltük át az ezeréves ciklust?

– Engem jobban érdekel, milyen áron. Mint azzal tisztában vagy, az események jó részét átaludtam, mégis kíváncsi lennék rá, hányaknak kellett meghalniuk, hogy kiélhesd a hatalomvágyad.

– Hányaknak? Tíznek, száznak, ezernek? Mit számít az ahhoz képest, hányan menekültek meg?

- Nekik  számított, te őrült! Átlátok rajtad, mint Julian is.

– Julian csak egy vén bolond volt, hibásan döntött, mikor felébresztett téged. Mindannyian drágán megfizettük az árát. De nem azért jöttem, hogy ideológiai vitába bocsátkozzam veled, akit eleve alsóbbrendűnek terveztek. Add át a Nulladik Elemet!

– Tessék!

Az üres henger lövedékként szelte át a levegőt, mikor Jun dühében a csődör felé hajította. Decimus egy minimális fejmozdulattal elhajolt előle, így a szemközti falon lepattant, és elgurult a sötétbe.

– Meglepett, mikor nem találtad a helyén, igaz? – kérdezte a csődör társalgási stílusban. – A kastélynál bizonyosodtam meg róla végleg, egész idő alatt nálad volt, különben sehogy sem élted volna túl a találkozást Novával. Az is gyorsan kiderült a számomra, fogalmad sincs, mi lapul a sörényedben, amikor errefelé vetted az irányt. Küldd csak ide szépen.

Jun a homlokához tartotta a lábát. Az apró gekkó engedelmesen kimászott a sörényéből, és megtapadt a patáján. Mikor lerakta a kőre maga előtt, Izzy érdektelenül fordult körbe, mint aki mit sem sejt a körülötte kialakult helyzetről.

– Menj, Izzy – parancsolta Jun remegő hangon, a csődör felé mutatva. – Mostantól Decimus az új gazdád.

A pici hüllő bármi ellenkezés nélkül a megszokott sebes tempójában felsurrant Decimus lábán, és eltűnt a sörényében.

A csődör rögvest próbára tette új képességét, a tőre hegyével apró sebet ejtett a Leaf nyakát szorító lábán. Alig csordult ki egyetlen csepp vér, a bőre már össze is forrt. Szemmel láthatólag megnyugtatta ez az eredmény, mert teljesen elvesztette az érdeklődését a csikóban, és hanyagul a társaihoz lökte őt.

Leaf majdnem orra bukott a lendülettől, csak azért nem esett el, mert sikerült megkapaszkodnia Golden lábában. Egyelőre még fel nem foghatta, mit is jelent a Nulladik Elem elvesztése, mint az arcukról leolvasható döbbenet alapján társai sem, de szörnyen érezte magát amiatt, hogy az ő foglyul ejtésével zsarolhatta meg Decimus Junt.

– Mondtam, hogy valaki követ bennünket… – morogta mentegetőzve.

– Nem volt rá szükség – legyintett jókedvűen a csődör. – Pontosan tudtam, hogy ide jöttök, így egyszerűen megvártalak titeket itt.

– Én voltam a nyomotokban, fiam – szólalt meg egy mély, indulattól izzó hang az iroda bejárata felől.

Mind a négyen arrafelé kapták a fejüket.

– Brawny kapitány! – sipította Golden elhalóan, láthatólag sokkal jobban félt a rendőrség vezetőjétől, mint bárki mástól a világon.

Brawny ügyet sem vetett rájuk, a következő mondatát a fekete csődörnek címezte.

– A Tizedik Gyerek személyesen, ha nem tévedek. Kedves uram, ha tudná, milyen régóta keresem már önt!

– Kapitány úr, sajnos attól tartok, többet várt ettől a találkozástól, mint ami valójában történni fog.

– Nem így van, tisztelt uram – vicsorogta Brawny –, mivel ön körözött bűnöző, a törvény előtt fog felelni a tetteiért. Miként az elmúlt pár percben elhangzott beszélgetésükből leszűrtem, sokkal több van a rovásán, mint eddig sejtettem.

– Semmilyen törvény felé nem tartozok felelősséggel! – szólt Decimus, miközben teljes magasságában kihúzta magát. – Az én tetteimet majd a történelem fogja csak megítélni!

– Tévedsz! – kiáltotta Jun síron túli hangon, és a csődörre vetette magát.

Meglepetésszerű támadásával sikerült a földre vinnie, mielőtt még az felocsúdhatott volna, ám nem örülhetett sokáig, rövidesen egy tőrt tartó láb csapott felé. Éppen csak elkerülte, egy ruganyos szaltóval átugrott Decimus háta mögé, és a nyakára vetette magát. Semmilyen épkézláb tervvel nem rendelkezett, józan gondolkodását teljesen elhomályosította a harc köde, mintha ismét a másik személyisége vette volna át az uralmat a teste fölött. A csődör felállva a falhoz csapta, de ő erősen kapaszkodott, és sikerült egy váratlan mozdulattal átkarolnia a tőrt tartó lábát és a nyakát. Teljes erejéből szorította, amivel csak annyit ért el, hogy kikerült Decimus szúrásai hatósugarából, viszont további kárt nem tehetett benne – már csak a Nulladik Elem miatt sem. A csődör tántorogva próbálta lerázni magáról, nekiütve minden falfelületnek, amit csak talált.

– Használja ezt, kisasszony! Tegye a szemére! – hallotta Brawny kiáltását, majd a sápadt fényben valami megcsillant röptében.

Rögtön érte nyúlt, és csak a hihetetlen reflexeinek köszönhette, hogy el sikerült kapnia. Egy érme volt az. Kétségbeesetten megpróbálta rászorítani az erősen kapálózó Decimus szemére. Csak akkor tudatosult benne, időközben elengedte a tőrt tartó lábat, mikor az első szúrást megérezte az oldalában.

– A másik is kell! Hol a másik érméje?

A kiáltás most közelebbről hangzott, mintha a kapitány a segítségére rohant volna, de nem látta rendesen Decimus hátától. Valószínűleg a csődör könnyedén távol tudta tartani, és még arra is jutott ideje, hogy a tőrt újra belevágja az oldalába. Meglepődött rajta, mennyire nem fájt. Inkább csak azt a nem is annyira kellemetlen meleget érezte, amint a vére végigfolyt a testén, le a lábán. Szorítása lazulni kezdett, a szeme előtt fekete foltok táncoltak, bár még kitartott. Hova is tette a másik érmét?

Újabb szúrást kapott, most kicsit feljebb, és a világ elsötétült előtte.

 

52.

 

Kellemes fényességre tért magához.

Ilyen lenne meghalni?

Egyáltalán nem tűnt rossz érzésnek, a világ gondjai nem nyomasztották többé. Mama megmondta, ha ő elbukik, majd megállítják Decimust mások előbb-utóbb. Legyen ez az ő problémájuk.

Mindig is kíváncsi volt rá, mi várja a halál után, bár attól azért tartott kicsit, rá nem ugyanaz vonatkozik, mint az igazi  pónikra.

Azért, ha egy lehetőség van rá, szeretnék találkozni Mayával. El sem tudtam tőle búcsúzni.

Egy fehér alak lebegett felé, de nem látta rendesen. Micsoda hülyeség, hát legalább halálában ne kelljen már ilyen testi dolgokkal törődnie, mint a szemei fókuszálása!

Hunyorgott, és rájött, egy függönyt lát, amit fellebbentett a szél, friss virágillatot hozva az orrába az ablakon túlról. Egy tiszta, fehér, idegen szobában feküdt, a hátán meleg takaró, mellette egy szekrénykén virágcsokor állt egy vázában.

Megpróbálta megmozdítani az egyik lábát, és legnagyobb meglepetésére sikerült is neki. Könnyedén kikászálódott az ágyból, sebeire csak tompa szúrás, és a testén keresztbe futó kötés emlékeztette.

– Jun! – kiáltotta egy ismerős hang vidáman az ajtó felől, és egy másodperc múlva egy csikó lógott a nyakában.

Kótyagos fejjel ébredt rá, a szobába többen is beléptek, néhány fehér köpenyt viselő egyszarvúról sikerült megállapítania, valószínűleg ápolók voltak. Ó, és igen, az, aki az ajtó mellett vigyorog, csakis Golden lehet, bár legutóbb, amikor látta, nem viselt ennyi kötést. Akkor viszont a lábát rángató csikó nem lehet más, csak Leaf.

– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte aggódva az egyik egyszarvú. – Pihennie kellene még.

– Semmi bajom, jól vagyok – motyogta, bár a biztonság kedvéért leült az ágy szélére. – Mi történt, hogy kerültem ide? Mi van Decimusszal?

– Golden odaugrott a másik érmével, és ugyan az a szemét alak megvágta, de amint hozzáért, összeesett, mint a vizes cérna! – hadarta a csikó. – Legyőztük, Jun, akarom mondani, legyőztétek!

Talán most örülnie kellett volna, mégsem érzett mást, csak ürességet. Hát akkor legyőzték. Jól sejtette, ez már nem az ő problémája.

– Izzy?

– Abban a pillanatban leesett róla, azt hittük először, el fog pusztulni, de nem. Viszont hiába tettük vissza a sörényedbe, ott sem maradt meg, és a sebeid sem gyógyultak be tőle. Te szent szalma, ne tudd meg, mennyire megijedtem, annyi vért még sohasem láttam! Bocs. Szóval azt mondták, Izzyt csak a tulajdonosa ruházhatja át másra, és most azt hiszem visszatették abba a hengerbe aludni.

– Értem – felelte borzongva.

Csak remélhette, a pici gekkónak nyugodtabbak az álmai, mint neki voltak.

– Utolsó kérdés. Hol vagyok, és miként kerültem ide?

Erre már Golden válaszolt, megelőzve a csikó szétszórt stílusát.

– Brawny bekötözött, amennyire lehet, de tényleg nem néztél ki jól. Ő rohant le veled a városba, ahonnan pegazusok repítettek ide, Canterlotba. Jelenleg mindannyian Celestia hercegnő vendégszeretetét élvezzük.

– Brawny… – szólt elgondolkodva, megpróbált a névhez arcot is társítani. Ő lehetett az a széles, mogorva csődör, aki a kastélynál próbálta őket feltartóztatni. Odalent, a félhomályban szinte csak a hangját hallotta. – Majd megköszönöm neki.

– Vissza kell utaznia Manehattanbe, de ma még elcsípheted. Hivatalosak vagyunk délután egy ünnepségre, ahol maga a hercegnő mond nekünk köszönetet! Sajnáltuk, hogy te nem vehetsz részt rajta, viszont így, hogy felébredtél, ott a helyed, ha elég erősnek érzed magad hozzá!

 

Végül az ünnepség egyáltalán nem olyan keretek között zajlott, mint azt elképzelte, bár jobb is volt így. Nem szerette a felhajtást, ezért külön örült, hogy a trónteremben csak ők négyen álltak, mikor Celestia hercegnő két testőrével belépett. Persze biztosan nem véletlenül intézték így, hiszen a szervezők tisztában lehettek vele, a beszélgetésük során felmerülhetnek kényes kérdések is, amik talán jobb, ha az egyszerű pónik elől rejtve maradnak.

Ő legalábbis tervezett intézni néhány keresetlen kérdést a hercegnőhöz.

Mind meghajoltak, csak Jun nem.

A két testőr rávicsorgott a sértés láttán, ám Celestia a patájának egyetlen legyintésével nyugalomra intette őket.

– Kérem, álljanak fel – szólt kimért hangon, arcán mégis vidámság bujkált. – Azt hiszem, Jun kisasszony – ugye szólíthatom így? – sem megsérteni szeretne, csak kifejezni azon nézeteit, miszerint nem tartozik az alattvalóim közé, igaz?

– Pontosan, hercegnő. Ön a pónik felett uralkodik, és én nem vagyok póni.

– Legyen akarata szerint, kedves kisasszony, bár úgy érzem, túl sok jelentőséget szentel bizonyos technikai dolgoknak.

– Mint ahogy azt is szeretném megtudni, mi lesz a sorsa Decimusnak.

Társai eddig is úgy néztek rá, mint aki megőrült, de most egyenesen döbbenet ült ki az arcukra.

Brawny megszólítva érezhette magát, mert ő válaszolt a kérdésre.

– Természetesen el fogja nyerni a törvényeinkben megszabott méltó büntetését.

Jun nem fordult felé, továbbra is meredten a hercegnőre szegezte a tekintetét.

– Nem hiszem, hogy a hercegnőnek jogában állna őt megbüntetni. Hiszen az ön teremtménye, nem igaz? Nem büntetheti meg amiatt, mert olyan lett, amilyennek ön megteremtette!

Celestia – az egybegyűltek többi tagjával ellentétben – láthatóan számított valami ilyesmire, mert tökéletesen higgadt maradt, csak a mosolyát sikerült egyre kevésbé elrejtenie.

– Kisasszony, remélem egyet értünk abban, függetlenül attól, ki milyennek született, felelős a tettei következményeiért. A szavamat adom rá, Decimus büntetésének a kiszabásakor minden enyhítő és súlyosbító körülményt figyelembe fogunk venni.

– És mi lesz az én sorsom?

A hercegnő komolyságot erőltetett az arcvonásaira, fenségesen kiterjesztette a szárnyait, majd ünnepélyes hangon így szólt:

-  Juniper kisasszony,  Brawny Back kapitány, Golden Hooves, Dusk Leaf. Mi, Celestia hercegnő, ezennel a Bátorság Érdemrendjével tüntetjük ki önöket, megköszönve a birodalomért tett szolgálataikat.

Celestia szarva felizzott, és a közelben heverő bársony párnáról egy-egy ékes láncot csatolt mindegyikük nyakára.

Ezzel az ünnepség hivatalos része a végéhez is ért, a hercegnő összecsukta a szárnyait, és úgy tűnt, talán még össze is ment egy kicsit. Mikor megszólalt, a titokzatos mosoly ismét visszaköltözött az arcára.

– Ezen kívül, kedves Jun, hűséges szolgálataiért cserébe a hatalmamban áll egyetlen kívánságát teljesítenem. Döntsön bölcsen, kérem.

Jun zavart csendben pislogott egy rövid ideig. Arcán egy pillanatra remény futott át, majd ismét elkomorult.

– Nagyon köszönöm, hercegnő, a lehetőséget, de nem élek vele. Mindössze két dologra vágyódok, az egyiket ön nem teljesítheti, a másikat pedig egy bizonyos valakivel szemben gonoszság lenne kérnem.

Celestia bólintott.

– Ez utóbbit könnyű kitalálni, és csak méltatni tudom a bölcsességét, kisasszony, amiért nem kéri a nővére életre keltését.

Most Junra esett a meglepődés sora, ugyanakkor kicsit dühös is lett, mert a hercegnő így átlátott rajta.

– Az első kérése pedig, ha nem tévedek, arra vonatkozna, miszerint ön valódi pónivá szeretne válni – folytatta Celestia.

– Igen… – lehelte Jun rövid szünet után, picit elpirulva a gyerekes gondolattól.

– Ez, kisasszony, csakis önön múlik, hiszen egyikőnk sem lesz valódibb póni attól, hogy az erő, ami lelkünket a testünkhöz rögzíti, mágikus, avagy természetes. A póniság mércéje az, hogy pónihoz méltón éljük az életünket, és ebben, azt hiszem, mindannyian csak tanulhatunk öntől.

Nehéz volt megállapítani, vajon a hercegnő biccentett, vagy csak azért tűnt úgy, mert egy pillanatra lehunyta a szemeit.

Jun arcán egy másodpercre remény suhant át, ám rövidesen elkomorult, és lehajtotta a fejét.

– Íme, a kérésem, hercegnő – szólalt meg végül remegve. – Szüntesse meg a rúnáim működését, pihenni szeretnék végre.

– Biztos benne, kisasszony?

– Ne hagyj itt minket, Jun! – kérte Leaf rémülten.

– Félsz valamitől? – kérdezte Golden a lány tekintetét keresve.

– Igenis félek! – tört ki belőle. – Sokkal többet láttam már, mint szerettem volna! Fogalmam sincs, ki vagyok, mi vagyok! A feladatot, amire megszülettem, végre is hajtottam.  Mi értelme van még az életemnek?

Celestia halkan kuncogni kezdett.

– De hiszen, kedves Jun, ezek mind olyan kérdések, amikkel egy valódi póninak nap mint nap szembe kell néznie. Éppen önnek ne lenne elég bátorsága hozzá? Egy dologban biztos lehet: bármit is hozzon a jövő, a barátai mindig ön mellett állnak majd, hogy a nehezén átsegítsék.

 

VÉGE

 

 

 

 

 

 

 

Mi… Mi ez a furcsa érzés?

Mintha múlhatatlanul viszketne a lapockái között, és nem azért nem vakarhatja meg, mert a lábai nem hajlanak arrafelé, hanem mert odabentről  jön…

… Pontosan onnan, ahol az Ő  bukása óta csak azt a fájó űrt érezte…

Visszatért volna… a feladat?

Talán mégis jól döntött?

Egy biztos.

Nyitva fogja tartani a szemét.