Utószó

Eredetileg azt gondoltam, nem szeretnék rendszert csinálni az utószóírásból, mert azon kívül, hogy senkit sem érdekel, nincs is annyi mondanivalóm, hogy még egy oldalt megtöltsek.

Ugyanakkor mégis meg kellett írnom, mert csak így mondhatok méltó módon köszönetet Bittermannek, aki szinte mindig a legelső olvasóként vetette rá magát a fejezetekre, és könyörtelenül felhívta a figyelmem a benne maradt hibákra.

 

Köszönöm!

 

És persze hálával tartozok mindazoknak, akik tartották bennem a lelket a pozitív megjegyzéseikkel, és persze neked is, kedves olvasó.

Végül, de nem utolsó sorban elnézésért kell esedeznem mindazoktól, akiket sikerült volna megbántanom, elüldöznöm, leugatnom, vagy simán csak figyelmen kívül hagynom az írásnak köszönhetően.

 

Pedig megfogadtam, most nem így lesz. Mindig túlzottan magával ragad az írás, de gondoltam, ha nem szabok magamnak határidőket, ha mindig nyugodt maradok, ha a saját tempómban írhatok, akkor nem történhet semmi rossz. Ám sajnos rá kellett ébrednem, ez nem rajtam múlik. Ha egy történet meg akar születni, akkor lépten-nyomon ott motoszkál az agyam hátuljában, dörömböl, hogy engedjem ki, hadd jöjjön a világra végre. Esélytelen visszatartani.

Sajnos ez az érzés teljesen hullámokban érkezik, ezért megbuktam a második fogadalmamon is. Ez az ökörség márpedig az volt, hogy minden nap leülök, és írni fogok tíz percet. Legalább tíz percet. Ennyi időt csak találok minden nap, pár sort meg lehet tán írni.

Nem lehet… Egyáltalán nem sikerült minden napra meglelnem azt a tíz percet, amikor olyan közel juthatnék egy technikai eszközhöz, hogy bepötyögjek néhány sort. És nem is csak ez akadályozott, hanem néha rám tört, képtelen vagyok két jó mondatot megírni. Csak ülök bambán a gép előtt, semmi, inkább olvassunk egy kis indexet, oké, ezeket már láttam, nézzük, mi megy a fórumon, írni kéne, de mit, inkább nézzük, van-e új cikk az indexen, és elment egy nap.

 

Mától új fogadalmam van: ezentúl nem fogadok meg semmit!

 

Néhány szó a lángról, és egy kis mentegetőzés, miért lett olyan, amilyen. Mivel a tapasztalatom az írás terén még mindig a nullához közelít, minden történetemben sokat kísérletezek új dolgokkal. A lángban azt szerettem volna elérni, amit az ünnepekkel már elkezdtem, hogy esetleg talán végre valami olyasmit adjak ki a kezem közül, amire hunyorítva rá lehet fogni, „regénynek látszó ojjektum”. Az ünnepek elég hosszú volt hozzá (éppen csak), de bonyolultságát tekintve bőven nem ütötte meg a szintet. Inkább egy novellagyűjteményre hasonlított, amiben véletlenül megegyeznek a szereplők.

A láng ezzel szemben sokkal több történetszálat és kidolgozott szereplőt tartalmaz, éppen csak azt sikerült elrontanom, hogy nem terveztem meg előre eléggé. Ezért aztán olyan szereplőkről és helyszínekről írok tök részletesen, amik amúgy a történet szempontjából teljesen lényegtelenek. Ráadásul az időzítést is eltoltam, mert a fordulatok jó része az utolsó két fejezetre esik, ahelyett, hogy egy kicsit jobban elosztottam volna őket. Így viszont az eleje meg már majdnem unalmas.

Próbáltam belőle tanulni, talán legközelebb majd jobban csinálom (abban nem is reménykedek, netalántán sikerülne valami rövidet írnom eleve).

 

Azért remélem, szerettétek a szereplőket és a sztorit.

Ha már az érzéseim egy pici töredéke átjön, azt hiszem, igen.

Mindegy, ha nem, akkor úgyse jutottál el idáig az olvasásban.

 

Nite

 

2013. 09. 04.

All rights reserved.

Új hozzászólás