43.

 

Kávé és sülő pirítós illatára ébredt. Az ablakon kipislantva konstatálta, már elég későre jár az idő ahhoz, hogy leküzdje a visszaalvás csábítását, de még kellően korán, hogy a ház előtti kis rét mélyedéseiben ne szaggathassa szét a nap az összes halvány ködpamacsot. Nagyot nyújtózva kikászálódott az ágyából, tessék-lássék módon a helyére igazította gyűrött ágyneműjét, majd a szemét dörzsölve átslattyogott a konyhába, ellenőrizni a kellemes szagok eredetét.

Amint sejtette, Mama szorgoskodott a tűzhely körül, éppen finom zabkenyér szeleteket pirítva aranybarnára, az asztalon pedig egy üvegkiöntőben friss kávé gőzölgött. Az erős, koromfekete lé megzabolázására némi tejszín és egy kevés cukor állt takaros kis edénykékben mellette, olyan közel Maya könyvéhez, nem sokon múlott, hogy a lány fel nem borította őket minden egyes lapozásnál.

– Mi van, ZH lesz? – kérdezte a nővérétől évődve, miután a háta mögé lopakodott, és hirtelen átölelte a nyakát.

A mozgolódással a tejszínből sikerült kilötykölniük pár cseppet a virágmintás terítőre, ezért vetett egy gyors bűnbánó pillantást Mama felé, ám az öregedő kanca rájuk sem hederített, el volt foglalva a szeletek kihalászásával a serpenyőből. Testvére könyve felé fordult inkább, és megpróbálta kitalálni, melyik tantárgyból készülhet ilyen nagyon, a reggel lazításnak szentelése helyett. De hát Maya ilyen volt, képes még az utolsó pillanatokban is tömni a tudást a fejébe, nagyjából annyi haszonnal, mintha homokot akarna lapátolni egy szitába. Érezte, értékeli a kedvességét, mégis határozottan és egyre növekvő feszültséggel igyekezett szabadulni az öleléséből, hogy az egyik patájában tartott pirítósból nagyot haraphasson, a másikban egyensúlyozott csészéből gyorsan küldhessen rá egy korty tejeskávét, miközben a szemeit le nem vette volna a könyvéről egy másodpercre sem.

– Mondanám, hogy ezt még visszakapod, de te sose szoktál tanulni – morogta Maya színlelt haraggal.

– Nem is! – vigyorogta, majd elengedte nővérét, és Mamához perdült.

Egy gyors „jó reggelt” puszit nyomott a kanca arcára, lekapott egy szelet pirítóst a tálca tetejéről, amit az öreg éppen az asztal felé próbált levitálni, és egy jókora harapással eltűntette a felét.

– Örülök, hogy fel méltóztatott ébredni, kisasszony – kezdte Mama enyhén dorgáló hangnemben –, de mindenekelőtt menjen, és mossa meg a csipás szemeit, utána üljön le szépen az asztalhoz, ha reggelizni szeretne.

Akkurátusan visszatette a megkezdett szelet kenyerét a kupac tetejére, amivel legnagyobb örömére sikerült undorodó kifejezést csalnia családtagjai ábrázatára, és egy mosoly kíséretében a mosogatóhoz lépett, majd némi hideg vízzel dörgölni kezdte az arcát.

– Legközelebb a fürdőszobában, ha kérhetem… – szólt rá Mama lemondó sóhajjal.

Élvezte, amint a hideg kiűzi az álmosság utolsó foszlányait is a szeméből, sokáig folyatta a fejére a vizet. Annyi tisztelet azért volt benne, hogy a mosakodás befejeztével ne rázza ki a szőréből a beletapadt cseppeket beborítva velük a konyhát, ehelyett vakon a kéztörlőért tapogatózott, majd miután a patájába akadt, dörgölni kezdte vele a bundáját.

Hideg huzat csapta meg a hátát, mint mikor ajtó nyílik valahol, a kis konyhára szokatlan csend borult. Felpillantott a törölköző alól, és nyugtalanul tapasztalta, Mama és Maya eltűntek mellőle. Pedig az asztalon még ott állt nővére tányérkája, rajta a megkezdett falattal, mellette a csészealjon a félig elfogyasztott kávé. A könyve is ugyanott hevert, mint az előbb, a huzat lassú surrogással pörgette a lapokat. A széke viszont üresen árválkodott.

A bejárati ajtó nyitva állt, talán kimentek volna? Odakint felhők gyülekeztek, feketeségbe borítva az eget. Az ablakon kinézve csak sötétséget látott, a kis konyhát a kinti félhomály ellenére furcsa ragyogás világította be.

– Maya…? – szólt bizonytalanul, de azon nyomban meg is rémült, a csend szinte felfalta a hangját.

Odakint a sötétség mintha sűrűsödni kezdett volna, egyre csak gomolygott, már-már alakot öltött a bejárat mögött. Fenyegető csápjai benyúltak az előszobába, a halvány derengés még visszatartotta őket, ám érezte, nem sokáig.

– Maya, kint vagy? – kérdezte vékony hangon a feketeségtől.

Valami volt odakint, de nem a testvére. Valami gonosz, valami felfoghatatlanul rettenetes.

– Nem… Ez nem igazi… Ez mind…

 

44.

 

– …Hazugság! – ordította tébolyultan, és felült az ágyában. Ha Maya reflexei egy kicsit is tompábbak, biztosan megfejeli nővérét, így viszont az hátrahőkölt, éppen csak pár szőrszállal kerülve el az ütközést.

– Jun, jól vagy? Végre magadhoz tértél! – hallotta Maya aggódó hangját.

Úgy nézett a testvérére, mint egy idegenre. Egy gyors mozdulattal félrehajolt, hogy meggyőződjön róla, Maya szemei követik-e a helyzetét. A lány először a fülét fordította felé, csak utána az arcát – még mindig vak volt, szerencsére…

Szerencsére? Miként juthat az eszébe ilyen hülyeség? Nem az lenne a természetes, ha a nővére lát? Ha nem itt kell élniük, a fénytelen, szürke folyosók között?

Úgy érezte, hegyes tőrök mélyednek a koponyájába, és képtelen értelmesen gondolkodni. Mi az igazság, és hol kezdődik a hazugság? Mi ez a hely, és kik voltak azok a pónik a tartályokban?

– Maya, ki vagy te…? És ki vagyok én?

– Mi ütött beléd, Jun? A testvéred vagyok, te is tudod…

– Nem! Hazudsz! – kiáltotta, miközben leugrott az ágyról, és kapkodva a szoba távolabbi falához hátrált. – Ezt Mama mondta, és ő hazudik! Egyetlen szava sem igaz!

– Mind a kettőnknek ugyanaz az anyja, akkor testvérek vagyunk… – kezdte a zavart magyarázatot Maya, ám hangja sokkal inkább csendült bizonytalanul, mint megnyugtatóan.

– Ezek nem igazi emlékek! Mama nem az anyánk! Ez a pince vagy bánya vagy barlang vagy nemtudommi nem az otthonunk!

A nővére eddig lassan közeledett felé, viszont a dühkitörését látva megtorpant.

Jun szájából artikulálatlan üvöltés tört elő, felemelt lábai remegtek mérgében, szemében az őrület lángja égett.

– Azt akarják elhitetni velünk, hogy pónik vagyunk, de nem vagyunk azok! Tartályban lebegő rúnákkal kivarrt korcsok vagyunk! Vagy ez a normális? Minden, amit a születésről, a pónikról, a természetről tudunk, hazugság? Nem! Minden, amit ők mondanak, hazugság! Akkor minden emlékünk is az!

Lassan könnyek gyűltek a szemébe, fél lábát bizonytalanul nővére felé emelte.

– Érted, Maya? Az erdő sem igaz! A napsugár sem igaz… A külvilág… sem létezik… Nem léteznek pónik… Mi  vagy te, Maya? És mi vagyok én?

Maya arcán a szánalom és a félelem váltotta egymást, amint próbálta kitalálni, testvérének vajon elment az esze, vagy valójában neki van igaza.

– A nyomorult egyszarvúak. Ők persze léteznek. Vajon az ő bőrükön is van írás? A hazug egyszarvúak a varázstudásukkal. El akarják hitetni velünk, hogy olyanok vagyunk, mint ők, de valójában annyira félnek tőlünk, még varázserőt sem mernek adni nekünk! Tényleg olyanok mint mi, mit gondolsz? Ha most kimegyek, és megölöm valamelyiket, holnapra előkapnak egy újat az egyik tartályból, mintha mi sem történt volna?

Szemei éles tárgyak után kutatva cikáztak körbe a szobában, majd felpattant, hogy kiderítse, vajon mennyi igazságtartalma van a teóriájának. Minden jobb annál, mint itt ülni képtelenségeken rágódva! Az egyszarvú őröknél szokott lenni fegyver, egyszerűen elveszi valamelyiktől, és a gyakorlatba ülteti az elméletet.

Majdnem nekiindult, amikor Maya rávetette magát, inkább gyengéden, mint igazi erővel.

– Jun, ne menj, kérlek. Ne csinálj olyasmit, amit később megbánhatsz… amit megbánhatunk. Mit számít az, ha valójában nem vagy a testvérem? Veled lakom együtt már mióta. Emlékszel, miken mentünk keresztül? Jó, eleinte nem mindenben értettünk egyet, de akkor is a legjobb barátom vagy. Nem akarom, hogy bármi történjen veled.

Jun olyan erővel markolt bele nővére szőrébe, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója, ami a való világba horgonyozza.

– Maya, én így nem tudok élni. Nem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Fogalmam sincs, hol kezdődik az igazság, és hol ér véget a hazugság. Ki kell jutnom innen, ha egyáltalán létezik kijárat, különben meg fogok őrülni. A saját szememmel kell látnom… és ha valaki az utamba áll…

– Csak egy egészen picit bírd még ki, ha lehet! Van más módszer is. Meg kell kérdezzük Juliant. Ha valaki, akkor ő biztos segít nekünk.

 

45.

 

Ez volt az egyik legjobb ötlet, amit mostanában hallott: „fel a futópadra, fáraszd ki magad, jövök, amint lehet” – mondta neki Maya. Ezen a reggelen nem jelent meg senki az ajtójukban feladatokat osztogatva nekik – a legnagyobb szerencséjére, ugyanis Jun meg volt győződve róla, ha egyetlen egyszarvúval is találkozik, a puszta patájával tekeri ki a nyakát. De nem, a mai napjuk szabad, oda mennek, ahova akarnak, és persze az edzőteremben nincsen semmi gyanús, nem igaz? Egyébként is itt töltötték üres idejük jórészét. Nem találkoztak az épületnek ebben a részében senkivel, mintha csak Jun aurája tartott volna távol mindenkit, persze ez őrült gondolat, egyszerűen csak elkezdődött a munkaidő, a többiek majd utána ugranak be edzeni.

Maya aggódó tekintetétől kísérve felugrott a futópadra, és nyaktörő tempót állított be magának. A szalag egyre gyorsulva futni kezdett a lábai alatt, és fél perc múlva már csak erősen zihálva bírt lépést tartani vele. Jó, amíg azzal van elfoglalva, mennyire egyenletes a légzése, milyen a tartása, mennyire takarékos mozdulatokkal repítik előre – vagy éppen tartják egy helyben – izmai, addig sincs ideje gondolkodni. Mire felnézett, a testvére eltűnt mellőle. Reményei szerint elindult elintézni a találkozóját Juliannal.

– Beszélek vele – mondta Maya pár perccel korábban, ám ő erre csak a fejét rázta.

– Itt az ideje, hogy én is megismerjem – vágta rá, hiába próbálta palástolni az érzéseit, mégis egy jó adag gyanakvás csúszott a hangjába.

– Nem vághatunk át a folyosókon észrevétlenül. Egyszerűbb, ha csak én megyek – ellenkezett a nővére bizonytalanul.

– Maya, ne tedd ezt velem. Értsd meg, látnom kell őt, meg kell fognom a saját patáimmal, különben nem hiszem el, hogy létezik. Te is be akarsz csapni engem?

– Sosem tennék ilyet.

– Tudom. Bocsáss meg.

Fájt a megbántottságot látnia testvére szemeiben, mégsem volt más választása. Többé senki nem vezeti az orránál fogva, erre megesküszik. Bemondásra már nem hisz el semmit.

Maya megadóan sóhajtott.

– Jó, akkor csak hadd beszéljek meg vele egy találkozót. Idehívom a mi ebédlőnkbe, jó? El tudja intézni, hogy valami miatt át kelljen jönnie, és akkor nem lesz feltűnő, ha együtt látnak minket.

Ennyiben maradtak. Mikor lesz ebédidő? Mikor jön vissza a testvére? Visszajön egyáltalán? Vagy elárulta őt?

Nem elég gyors a tempó. Egy fejmozdulattal igazított a gép beállításain, és ínszaggató vágtába kezdett. Gyorsabban, gyorsabban! Patakokban folyt róla a víz, minden izma fájt, mire ráébredt, ezt a sebességet nem tarthatja elég sokáig. Ennél sokkal okosabban kell csinálnia, be kell osztani az erejét. Intervallum tréningre kapcsolta a futópadot, és csak a visszaszámlálásra koncentrált.

 

Fogalma sem lehetett, mennyi idő telhetett el, mire Maya visszaért, csak döbbent arckifejezéséből olvashatta ki, valószínűleg igen sok. Testvére egy legyintéssel leállította az edzőgépet, ami egyre lassulva és mélyülő hangon zümmögve megállt. Rongylábakon kászálódott le róla, amint a szilárd talajra ért, lábai összecsuklottak alatta, és elterült. Maya rosszallóan fülelte, mikorra sikerül neki annyira összeszedni az erejét, hogy felállhasson, mellé lépve támogatta a próbálkozásai közepette, majd mikor végül újra megtartotta a négy lába, így szólt:

– Elintéztem. Ha javasolhatom, menj el zuhanyozni, utána csapunk egy korai ebédet.

Kicsit sem érezte magát éhesnek, gyomra kavargott az előző megerőltetéstől, mégis, életében nem volt még ilyen fontos az ebédlőbe jutnia. Kényszerítette magát, hogy amúgy is roskatag lépteit lelassítsa a zuhanyzóba menet, és direkt elnyújtva folyatta magára a hideg vizet. Agyának egy igen apró, még józan szeglete elhalóan tiltakozott, és a levezető nyújtás elmaradása miatt a nap hátralévő részében elgémberedő izmokkal fenyegette, de mindhiába: szükségesnek érezte, hogy büntesse magát, ha meg akarta előzni, hogy másokban tegyen kárt.

Ám hiába húzta az időt, még így is alig lézengett néhány póni odabent, amikor az ebédlőbe értek. Érdektelenül ledobott a tálcájára egy tányér valamit, és lezöttyent az egyik, sarokban álló asztalhoz, arccal a fal felé fordulva. Ha agyoncsapnák, akkor se jutna eszébe, ki is volt a konyhás aznap, a jelek szerint még köszönni is elfelejtett neki. Idegesen turkált a fehér, meghatározhatatlan állagú pürében, amit a tányérjában talált. A szaga alapján talán zabból készülhetett, mindenesetre krumpliból biztos nem: akkor egész délelőtt pucolhatták volna ketten Mayával. Amint telt az idő, a beszélgetés halk zsongása is felerősödött mögötte, de igyekezett a többiekről tudomást se venni – úgy érezte, ha egy nagyobb kupac egyszarvút lát, egész biztosan elhányja magát. Annyira elmerült saját borús gondolataiban, mikor hangos nyikordulással mozdult mellette a szék, majdnem felugrott.

– Üdvözletem, hölgyeim – csikorogta a fülébe az újonnan érkező sziklaomlásra emlékeztető mély hangon.

Félve fordult oda, hiszen ennyire közel még sosem került egyetlen testvéréhez sem Mayán kívül, és attól, amit látott, rögtön hátrahőkölt. A mellette helyet foglaló csődör bármelyik rémálmából előléphetett volna, annyira nem tűnt élőnek. Kórosan sovány termetén lötyögött a bőr, töredezett szálakból összetákolt sörénye tenyérnyi foltokban hiányzott halálfejéről, bundáját olyan kopások tarkították, mint akit sokszor, türelmesen összevertek. Jun hirtelen mozdulatát és döbbenetét látva a tőle telhető szelídséggel és szomorúsággal a szája szegletében elmosolyodott.

Junt elöntötte a bűntudat. Főleg azok után, amik eddig vele történtek, még képes bárkit is a külseje alapján megítélni? Mégis jót tenne neki, ha megvakulna, mint Maya, hogy a külsőségektől végleg megszabadulva a dolgok igazi lényegére figyelhessen? Azok alapján, amiket a nővére mesélt róla, Julian volt kettőjük legközelebbi testvére.

– Üdvözlöm, uram. Remélem, nem haragszik rám, amiért erőltettem a találkozást önnel.

– Jaj, hagyd már ezt a stílust – bökte oldalba Maya. –, Julian neked is a testvéred!

– A bátyád. Örvendek a szerencsének. – Julian egy kopott patát nyújtott felé, szinte hivatalos köszönésként.

Julian nem vak, látja rajtam, mennyire elrettent a külseje – jutott az eszébe, és elszégyellte magát. Minden további udvariaskodást mellőzve egyszerűen megölelte a meglepett csődört, bár azért kicsit vigyázva, ne törje véletlenül össze.

– Ne haragudj, már mindenhol ellenségeket látok – mentegetőzött.

– Semmi baj. Egyébként is meg szerettelek volna már ismerni. Maya nagyon sokat mesélt rólad.

Annyira kínosan lassan beszélt, Junnak nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne fejezze be a szavakat helyette. Értette már jól, miért is hasonlította Maya magát a csődörhöz egyszer régen, miért mondta azt, mind a ketten selejtesek.

– Csak jókat, remélem – pislantott kis szünet után a nővére felé.

– Csak az igazat, azt hiszem – felelte a csődör, mielőtt még Maya szóra nyithatta a száját. – Sajnálom, hogy így kell találkoznunk.

– Én is. Köszönöm a segítséget, még ha nem is hiszem, hogy képes lennél átérezni, amit én. Ne érts félre, nem azért, mert lenézlek, csak mert te és Maya mások vagytok.

– Igen – bólintott Julian. – De ettől még megértem. Tudom, hogy te vagy közülünk a leginkább… póni.

Már ha ez jelent még egyáltalán valamit. Mit feleljen? Mennyit tudhat a látszólag öreg csődör valójában?

Nem maradt ideje tervet készíteni ennek kiderítésére, mert Julian egy apró fémkulcsot csúsztatott az asztalra olyan természetességgel, mintha csak valami evőeszköz lenne.

– Ismered a szellőzőrendszer végén az ajtót, Maya mesélte – fűzte hozzá hangját lehalkítva. – Ez a kulcs nyitja. Induljatok, amíg még világos van. Sötétben az erdő már nem olyan biztonságos.

– De még csak dél van… – motyogta Maya, mintha megijedt volna az előttük álló úttól.

– Idebent. De kint nem.

Ezzel Julian feltápászkodott, magával vitte a tálcáját, és pont olyan hirtelen eltűnt, mint ahogy megérkezett.

 

46.

 

– Azt… Azt hiszem, látok valamit… – suttogta Jun, és hitetlenkedve levette a lábát nővére hátáról.

Az út legnagyobb részében idáig Maya vezette, mert ugyan az elmúlt néhány hónap során elég sokat ellesett a vak lány titkai közül, a vaksötétben való tájékozódás kettőjük közül még mindig neki ment rosszabbul. Ugyan a szellőzőrendszert lezáró ajtó után egy darabig még elég könnyen meglelték az utat a halványan pislákoló irányfények mellett, a méretesre kiépített terem után, ami a liftaknát is tartalmazta, már egyáltalán nem segítette fény a lépteiket. Természetesen meg sem fordult a fejükben, hogy a lifttel menjenek fel, túl sok egyszarvú őgyelgett körülötte, éppen valamit lerakodtak róla. Az átellenes falon viszont egy használaton kívüli, valószínűleg vészhelyzetekre fenntartott, felfelé vezető vájatot találtak, amibe némi lopakodás után be is vetették magukat. Elképzelni sem tudták, mennyire mélyen lehetnek a föld alatt, ahhoz legalábbis elég sokat kellett mászniuk, hogy senkivel se találkozzanak út közben – aki csak tehette, a könnyebb utat választotta a felvonóval. Legalább negyed órán keresztül kapaszkodtak a többé-kevésbé csigavonalban emelkedő folyosón, mire egy szélesebb terembe jutottak.

Néha végigtapogatta a falakat, próbálta kitalálni, vajon mesterséges vagy természetes módon jöhettek-e létre, és a patája ügyébe akadó támfákból azt a következtetést vonta le, egy használaton kívüli bányában járhattak. Mikor a terem a visszhangokból ítélve kicsit összeszűkült, sikerült ezt a teóriáját megerősítenie, mivel majdnem hasra estek egy középen futó sínpárban. Nem sokkal ezután pillantotta meg a derengést maga előtt.

– Akkor, ha megkérlek, vezetsz? – kérdezte halkan Maya. – Nehezen veszem ki az utat, olyan fura a hangja.

– Gyere, kapaszkodj belém – tartotta oda a hátát.

Óvatosan közeledtek a világosság forrása felé, de enyhe csalódottság töltötte el, mikor rájött, még nem a kijáratot találták meg, csak a liftakna felső végét. Egy teremtett lélek sem tartózkodott a közelében, így a lebukás kockázata nélkül folytathatták útjukat. A biztonság kedvéért erősen füleltek, ne fussanak bele az őrökbe, ám szerencséjükre a folyosók továbbra is kihaltak maradtak. Az út előttük egyre inkább sötétségbe burkolózott, és éppen meg akarta volna kérni Mayát, vegye vissza a vezetést, amikor egy éles kanyar után egy fényesen világító rést pillantott meg a szemközti falon. Egészen meglepő fényereje volt, szinte ragyogott, méterekre nyúló fénypászmákat rajzolva a párás levegőbe. Közelebb lopakodott a nyíláshoz, körültapogatta a határait, majd miután megérezte, a fal egyik része egészen könnyen mozgatható, félretolta a sziklát.

A napfény olyan erővel vágott a szemébe, hogy hátrahőkölt. Míg erősen hunyorogva, a patájával árnyékot vetve próbálta visszanyerni a látását, az orrát ismeretlen illatok ezrei árasztották el, a füle megtelt apró neszekkel. Sosem használt idegpályák ébredtek fel, és jelentették zsibbadt agyának, amit érez, az tavaszi virágok, meleg fű és árnyas fák illata, a hang pedig ezernyi madárhoz, rovarhoz és a földön surranó apró állatokhoz tartozik. Egészen megszédült, nem tudott mihez kezdeni ennyi ingerrel egyszerre, percekig állt bénultan, mire sikerült érzékeit hozzászoktatnia az új környezethez. Időközben a szemei is használható állapotba kerültek, ámulva nézett végig az előttük elterülő erdőn.

Mayára pillantott, aki még mindig kábultan állt mellette, fejét az ég felé emelve, ezüst szemeit lehunyta, de orrlyukai kitágultak, érzékeny füleivel minden apró hangot megpróbált követni. Arcán ámulat és félelem kifejezése keveredett.

– Gyere, Maya, ez pont olyan, mint a mesében! – kiáltotta a nővérének minden elővigyázatosságról megfeledkezve, csak hogy megnyugtassa.

Megragadta a patáját, és húzni kezdte, el a szikláktól, el a barlangtól, a növények felé.

– Érzed, ez a rengeteg puha szál a lábad alatt, ez mind fű! Nem olyan száraz vacak, amit a konyhán találsz, hanem igazi, élő fű! Olyan sok van belőle, hogy simán bele lehet feküdni! Ha elhasalsz, kellemesen csiklandoz, és érzed ezt az illatot? Még az íze is egészen más!

Álmélkodva forgott körbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve leszedett egy halom virágot, és Maya patájába nyomta.

– Ezeket simogasd meg! Igazi virágok! Ugye, milyen selymesek a szirmaik? Az a meleg, amit az arcodon érzel, az pedig a napsugár, amint átsüt a fák lombjai között. Gyere, gyere, ezt meg kell érintened! Soha se hittem volna, hogy ennyire finom a tapintása a kérgének! Ezen az oldalán pedig még moha is van! Egészen méregzöld, olyan, mintha plüssből lenne, nem? És ilyen fából egy egész erdőnyi van körülöttünk! Vagyis nem, mindegyik különböző, arra sűrűbben állnak és alacsonyabbak, közöttük tüskés bokrok, viszont ezek itt egészen barátságosak, messzire látni közöttük, vannak göcsörtös és sima kérgűek, nagy lapátlevelűek, és odébb még fenyők is! Hallod, ami az előbb is elrepült fölöttünk, az valamilyen madár, talán rigó vagy cinege, vagy nem is tudom… Maya, én egészen megőrültem, legszívesebben ugrálnék, vagy vágtáznék a fák között, vagy bármi, csak póni lehetnék  végre! Úgy sajnálom, hogy nem láthatod…

– Látok mindent, amit mesélsz, hidd el – mosolygott a nővére, és megölelte.

Csendben ültek egy picit, a szagokra és a hangokra koncentrálva.

– Mit gondolsz, Maya, vannak itt más pónik is? – kérdezte végül halkan.

– Biztos… Ha ennyi igaz volt a mesékből, akkor egy egész világnyi nyüzsög belőlük idekint…

– Szívesen találkoznék velük. Végre egy olyan földpónival, aki nem a mi testvérünk. Vagy akár láthatnánk pegazusokat is! …Szerinted pegazusok csak a mesében léteznek?

– Dehogy, te buta. Állítólag pont olyan valósak, mint az egyszarvúk.

– Igazad van, de akkor is… Repülő pónik, de megnéznék egyet!

– De… Nem kellene nagyon messzire elmászkálnunk. – Maya hangjába ismét egy cseppnyi bizonytalanság vegyült.

– Miért, te vissza akarsz menni? Te képes lennél  visszamenni?

– Nem, vagyis nem tudom, de mi lesz, amikor észreveszik, hogy eltűntünk?

– Gondolom, majd elkezdenek minket keresni. Lehet, meg is találnak. De talán senkinek nem tűnik fel, nem igaz? Lehetünk a könyvtárban, vagy edzünk valahol, vagy bármi. A nap még magasan jár, ha akarunk, estig még vissza is jöhetünk, jó? Gyere, fut egy kicsit arrébb egy ösvény, biztos elvezet minket valahova…

Igen ám, viszont így, hogy a közepénél kezdik az utat, nem teljesen egyértelmű, merre is induljanak rajta. Jun elgondolkozva nézett végig a kis csapáson. Jobbra mintha kissé emelkedett volna, és a távolban, a fák koronái fölött úgy látta, magas hegycsúcsok magasodnak. Póni ösztönei azt súgták, nem szívesen lakna a sziklák között, bár nehezen határozta meg, ez csak amiatt van-e, mert eddigi életét kőfalak közé zárva töltötte. Ha rajta múlik, akkor legszívesebben egy réten rohangálna egész nap, füvet legelne és forrásvizet inna, ezért az ösvény lefelé vezető ága tűnt a jobb választásnak, így hát arrafelé indult. Lassan lépdelt, mert nővére most nem kapaszkodott belé, úgy vélte, talán a léptei halk neszéből próbálhatja kitalálni, merre is halad.

– Szívesen vezetlek, ha nagyon fárasztó – ajánlotta fel, ám Maya csak a fejét rázta mosolyogva, láthatóan élvezte, hogy végre a szabadban is próbára teheti éles hallását.

Egy fél órát sétálhattak, és a kis ösvény egyre szélesedett alattuk, ami talán azt mutatta, jól döntöttek, mikor errefelé indultak. Nemsoká egy keskeny, sebes folyású patak csatlakozott melléjük, rögtön ki is használták a lehetőséget, és alaposan megmosakodtak benne: még akadt elég mocsok a bundájukban, amit a szellőzőrendszer ragasztott rájuk. A víz kristálytiszta volt és jéghideg, így megkockáztattak belőle néhány kortyot is. Mint kiderült, az íze sokkal édesebb volt, mint bármi, amit eddig ittak, pedig Jun azt gyanította, lent a mélyben is hasonló források vizét használhatták.

Teremtett lélekkel sem találkoztak útjuk során, leszámítva néhány egészen apró rágcsálót az avarban, és már-már kezdte azt hinni, mégsem lehet igaz semmi azokból a történetekből, amik nyüzsgő városokról szólnak, míg csak minden figyelmeztetés nélkül véget nem ért körülöttük az erdő, és néhány kisebb cserje mögül előlépve egy lankás, hullámzó, hosszú szálú fűvel borított réten nem találták magukat. A mező túlsó végében apró házak sorakoztak, balra pedig megművelt földek terültek el.

Itt megtorpant, és bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra. Nagyon mehetnékje volt, kíváncsisága hajtotta, bár óvatosnak is kellett lennie ugyanakkor. Nem sejtette, kik lakhatnak a településen, vajon pónik, vagy barátságos lények, esetleg ragadozók? Lehetett valami indoka mégiscsak, hogy elzárva éltek eddig a föld alatt, talán a kinti világ veszélyesebb, mint elsőre látszik? Idegesen a napra pislantott, ami még jócskán a látóhatár felett araszolt, de már érezhetően vesztett az erejéből ahhoz képest, mint mikor legelőször megpillantották, talán késő délutánra járhatott az idő. Ha most Maya azt mondja, forduljanak vissza, majd eljönnek holnap, ha lehetséges, örömmel engedelmeskedett volna. Testvérére sandított, aki közben felzárkózott mellé, és vállával gyengéden hozzáért, hogy ne veszítse el a teljes némaságban. Maya a falu irányába fordulva hegyezte a füleit.

– Mi van arra? – szólalt meg végül. – Mintha nevetést hallanék, nem is olyan messziről…

Jun hiába erőltette a hallását, a szél halk zúgásán túl egy hang sem ért el hozzá. Amint éppen testvére felé fordult, nem teljesen eldöntve magában, kérdőre vonja-e, vagy inkább ugrassa, a szeme sarkából valami mozgást érzékelt. Újra, az erőlködéstől hunyorogva végigpásztázta a település szélét, és ezúttal egy kicsi, fákkal és bokrokkal körbevett téren sikerült megpillantania a hangok forrását: néhány kopottasnak tűnő játék között egy pici póni nyargalászott fel-alá vidáman.

Minden óvatosságát feladva megindult, egyre gyorsuló tempóban robogva lefelé a füves réten a falu felé, csak Maya segélykérő hangjára fékezte meg lépteit. Bűntudattal az arcán nézte végig, mikor a vak lány majdnem kitörte a lábát, amint belelépett egy nagyobb gödörbe.

– Ne hagyj itt – dorgálta a nővére bicegve. – Mitől lett ilyen sürgős hirtelen?

– Azt hiszem, látok odalent valakit. Kapaszkodj belém, beszélünk vele.

Mikor lejjebb ereszkedtek, és a bokrok eltakarták előlük a kis játszóteret, Jun egyre jobban aggódni kezdett, nehogy eltűnjön távolról megpillantott célpontja. Azzal nyugtatta magát, biztosan találnak majd más lakókat is, ha esetleg ezzel nem sikerül találkozniuk, de ugyanakkor végtelen bizonytalanság tépázta a szívét, fogalma sem volt, mit is gondolhatnak az itteniek normálisnak. Azt biztosan nem, ha egyszerűen csak benyit egy ajtón. Mi is a teendő ilyenkor? Kopogni kellene, bemutatkozni? Üdvözlöm, a nevem Juniper, de ne hívjon így kérem, mert kizárólag rossz emlékeket idéz bennem ez a megszólítás. Fél éves vagyok, a születésem óta eltelt időt a föld alatt töltöttem néhány tonna betonba falazva. Mint azt látja a sebről a vállamon, a hatodik hónap vagyok, utolsó az első félévben, viszont ne aggódjon, van még belőlem néhány, ha véletlenül bajom esne.

Mi a fenét keresek én itt?

Lehajtotta a fejét, egyre lassabban szedte a lábait, majd nem sokkal a bokrok vonala előtt megállt. Talán Maya is megérezte a hangulatát, vagy egyszerűen csak neki is ugyanezek a gondolatok járhattak az eszében, és mélyen hallgatott. Hátrafordult az erdősáv felé, majd ismét vissza, a település irányába.

– Gyertek elő, tudom, hogy ott vagytok! – szólalt meg egy vékony hang a közelükből.

Ugyan parancsnak már csak a hanghordozás miatt is nehezen lehetett volna nevezni ezt a pár szót, mégis most, hogy volt minek ösztönösen engedelmeskedniük, a lábai kivitték a pici tisztásra. A csikó, akit a távolból pillantott meg először, most éppen az egyik hintán ült önfeledten vigyorogva, mint aki tudomást sem vesz az élet nehézségeiről, aranysárga sörényéből egy kósza tincs állandóan a szemébe lógott, ahányszor csak hátrafelé lendült. Nem messze tőle egy idősebb, bár még mindig csikónak nevezhető, fáradtpiros szőrű csődör pihent a fák árnyékában egy fűszálon rágódva.

– Már bocsánat, azt hittem, a barátaim hülyéskednek – mentegetőzött a lány, egy pillanatra sem hagyva abba a hintázást.

Jun megbabonázva nézett rá. Igaz, a csikónak nem voltak szárnyai, de szarva sem. Valódi földpóni lehetett, ráadásul gyerek.

– Azt nagyjából vágom, a tesód mögötted vak, de remélem, némák azért nem vagytok, már ha meg nem sértelek.

 – Legalább olyan gyors az eszed, mint a nyelved, pici – szólalt meg elsőként Maya. – Tényleg nem látok, és sajnos az ilyen nagy nyílt tereken a hallásomnak sem veszem olyan nagy hasznát.

– Azért ha kérhetlek, ne nézd le Mayát – fűzte hozzá Jun, kicsit idegesen a nővére által használt társalgási stílustól. – Neki a füle a szeme, és biztos vagyok benne, a fa alatt pihenő barátodat jóval azelőtt észrevette, mint én.

Maya bólintott, a heverésző csődör éppen csak az egyik fülét fordította feléjük.

– Ejha! – füttyentett a csikó. – Na és, messziről jöttök? Nem rémlik, hogy láttalak volna titeket errefelé.

– Igen, az erdőből… – kezdte Jun, de a testvére a szavába vágott.

– Ott sétáltunk, de igazából itt lakunk a környéken.

– Fura, biztos megjegyeztelek volna titeket, amilyen nagyra nőttetek, már elnézést.

– Nemrég érkeztünk, a rokonaink adtak szállást.

Jun egészen elképedt, milyen jól megy Mayának az ilyenfajta mesélés. Honnan szedi ezeket az ötleteit? Azokból a könyvekből, amiket Julian olvasott fel neki?

– Igazán sajnálom, de nem maradhatunk sokáig – tette hozzá, ami az eszébe jutott.

– Az bizony kár, mert amúgy jó fej póniknak tűntök.

– Nem vagyunk pónik – szaladt ki a száján, mielőtt még belegondolhatott volna, vajon tényleg jó ötlet-e ezt az apró kanca orrára kötnie.

Valami erősebb reakciót várt, viszont az csak vigyorogva hintázott tovább.

– Nem versz át, hékám. Mik lennétek akkor, talán tehenek? Látom, hogy van cukijegyetek!

– Mind a kettőnknek ugyanaz…

– Hát ikrek vagytok, nem?

Szóra nyitotta a száját, ám aztán inkább becsukta. Legjobb tudomása szerint az ikreknek sem ugyanaz szokott lenni a cukijegye, de kicsoda ő, hogy leálljon erről vitatkozni egy olyan pónival, aki valószínűleg ezerszer jobban ismeri a kinti világot nála? Egyáltalán miként bizonyíthatná be magáról, nem valami, amikor fogalma sincs róla, valójában mi is?

A csikó félreérthette az arckifejezését, mert rövid szünet után magyarázkodni kezdett.

– Úgy értem, különben is, kit érdekel? Egy rakás barátom van, aki például szarvasmarha, vagy szamár. Mint a nagyim is szokta mondani, lényegtelen, milyen színű egy alma, amíg finom édes, nem igaz?

Igen ám, akart vitába szállni a gondolatmenettel, de az már nem mindegy, almáról van szó, vagy körtéről, vagy tökről! Igaz, mindegyiket meg lehet enni. Akkor, legyen mondjuk… valami, ami nem étel. Ám hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi frappáns, amihez saját magukat hasonlíthatta.

Míg gondolkodott, a csődör lassan feltápászkodott a fa alól, és várakozóan pislantott a hinta felé.

– Mi az, Mac? Máris indulnunk kell? – kérdezte a csikó.

– Ja.

– Hát, nagyon sajnálom – ugrott le a hintáról –, de haza kell mennem, összepakolni a holmimat. Tudjátok, holnap utazok a rokonokhoz, velük fogok élni Manehattanben.

Tényleg nagy kár, pedig éppen kezdte megkedvelni a kis pónit. Ha holnap sikerülne ismét erre járniuk (feltéve, hogy hazajutnak egyáltalán), kereshetnek maguknak egy új barátot – és vajon mindenki ilyen nyílt ebben a faluban? Lassacskán egy új gondolat fogalmazódott meg a fejében.

– Nem félsz elhagyni az otthonod? – kérdezte.

– Nem a szénát, teljesen be vagyok rezelve – válaszolt a csikó őszintén mosolyogva. – De szörnyen kíváncsi is vagyok, képzeljétek el, igazi városi póni lesz belőlem!

Még egyet intett feléjük, majd csatlakozott a nagyobb csődörhöz, együtt indultak el a kis játszótér széle felé. Nem a falu irányába mentek, hanem a szántóföldeken át, könnyen lehet, az egyik farmon laktak azok közül, amiknek az épülete idelátszott.

– Megkérdezhetem a neved? – kiáltott még utána Jun.

– Tyű de udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez a csikó. – Applejack! És a tied?

– Jun…

– Jun és Maya, megjegyeztem! Remélem, még találkozunk!

 

Sokáig nézte a távolodók hátát, míg csak az egyik nagyobb bokor teljesen el nem takarta őket a szeme elől. Az árnyékuk, ami messzire nyúlva lábuktól jelezte, merre poroszkálnak, még így is sokáig látható maradt. Eleinte nem is értette, miért érez fokozódó sürgetést, viszont amint a játszóteret beborító fény egyre inkább narancs árnyalatra váltott, ráébredt, milyen későre jár az idő.  Ekkor figyelt fel arra, hogy a nővére óvatosan körbetapogat minden játékot, ami csak a lába ügyébe kerül.

– Ez egy hinta, igaz? – kérdezte Maya izgatottan. – Milyen kár, hogy nem próbálhatom ki!

Jun még egy utolsó pillantást vetett a napra, majd problémáit az agya egyik sarkába száműzve a vak lány felé fordult.

– Dehogynem. Csak felülsz rá, én meg majd meglöklek, mit szólsz?

– Jó! – sikkantotta Maya szinte kislányos örömmel, és felkapaszkodott a szerkezetre. Nehezen lehetett eldönteni, az izmai az izgatottságtól, vagy attól remegtek jobban, amilyen erővel az ülőkét tartó láncot szorította.

– Kapaszkodj erősen, Maya! – szólt a biztonság kedvéért, bár maga is érezte, talán egy kicsit még jobban is aggódik, mint testvére.

Óvatosan megtolta a hintán ülő póni hátát, és alig győzött félreugrani előle, amikor a lendület visszafelé hozta. Mikor látta, Maya koránt sem repült azért annyira magasra, mint néhány perccel ezelőtt az Applejack nevű csikó, taszított még egy jókorát rajta.

– Várj, várj, várj! Annyira félek, le fogok esni! – Maya egyszerre sikított és nevetett. Aztán hozzátette: – Lökjél még, lécci!

Jó, ha csak ez kell…

A hinta az égbe repült, Maya tovább kurjantgatott és kacagott, olyan viccesen kalimpálva, egyszerűen nem lehetett megállni nevetés nélkül. Néhány percig mindkettőjük hallgatólagos beleegyezésével a játék átalakult, a célja az lett, vajon meg tudja-e annyira lökni a hintát, hogy teljesen feltekeredjen a tartóoszlopra, vagy Maya szorítása előbb lazul, és kiesik belőle.

Jun annyira zihált és nevetett, hogy a szomszédos hintára telepedő alakot akkor sem vette észre, mikor nővére már rég elhallgatott.

– Sziasztok – szólalt meg a jövevény halkan.

– Mama! – kiáltotta Jun, és a bűntudattól a füle hegyéig elvörösödve ijedten hátraugrott.

Maya megpróbálta magát a lábaival lefékezni, de a mozdulat kicsit sutára sikerült, előrefele lendülve a lába bebicsaklott, és csak hajszálon múlott, hogy orra ne essen leszállás közben.

Mama a köszönésen túl rájuk sem hederített, elmerengve nézte a távolban az alkonyi tájat, közben a lábaival lengetve magát előre-hátra a hintán, mintha csak a gyerekkorát próbálná felidézni.

Jun kétségbeesetten tapasztalta, az elmúlt néhány óra hatására minden elszántsága elszállt, és ahelyett, hogy most igazán kérdőre vonná a lábnyújtásnyira üldögélő egyszarvút, aki hite szerint minden eddigi szenvedésüknek okozója volt, egyszerűen csak egy ijedt csikónak érezte magát, aki rossz fát tett a tűzre, és akit a szülője a jól megérdemelt fejmosás előtt még egy picit a hallgatásával büntet.

– Értsd meg, meg kellett szöknünk! – törte meg a feszültséggel teli csendet, rögtön a magyarázkodás közepébe csapva.

– Tudom, kicsim. Az én hibám.

Mindenre felkészült – üvöltözésre, hallgatásra, büntetésre –, ám erre nem. Most vajon az öreg kanca csak gúnyolódik rajtuk? De nem, arcvonásai komoly megbánást tükröztek.

– Elszámítottam magam, rosszul mértelek fel téged. Nagyon a testvéreidből indultam ki, pedig te teljesen más vagy, mint ők. Még Mayánál is sokkal vadabb. Gondolhattam volna pedig, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok a szerepre, de mégis elvállaltam. Pedig a fiaim példáján is látszik, csúfosan megbuktam, mint szülő.

– Folyton hazudsz nekünk! – lendült át támadásba, holott közel sem lehetett biztos benne, Mama ugyanarról beszél, amiről ő. – Tudnom kell az igazat, és ha te nem mondod el, magamnak kell kiderítenem!

– Ó, és ki is derítetted, ugye? Éppen csak a nagyobb összefüggésekről nincsen fogalmad sem. Hinned kell nekem, amikor azt mondom, soha egyetlen szót nem hazudtam neked, bár nem is mondhattam el mindent. És ismereteid hiányának sötét foltjait feltöltötted szépen a saját szörnyeiddel, mint az természetes. Észre kellett volna vennem, mégis túl vak voltam. Akarod tudni a teljes igazságot?

Itt állt hát előtte a tudás szelencéje, mindenféle lakat nélkül, ám nem érezte magát elég bátornak ahhoz, hogy fel is nyissa. Sokáig hallgatott, majd nyelt egy nagyot.

– Igen – suttogta reszketve.

– Akkor meg kell ígérned, nem fogsz előle elmenekülni. Eddig kizárólag a te érdekedben nem mondtam el mindent, nehogy nagyon megterheljen. Most már nincs időnk újrakezdeni a kísérletet. Vagy te leszel a kiválasztott, vagy ha tönkremész, akkor a nővéred, Maya veszi át a helyed. Ígérd meg, nyitott elmével hallgatsz végig, és elfogadod a számodra kijelölt utat.

– Van más választásom?

Mama csak hallgatott, még rá se nézett.

– Megígérem – egyezett bele végül halkan.

Az öreg kanca egy pillanatra lehunyta a szemeit, sóhajtott egyet, majd mesélni kezdett.

– Ugyan eddig a napig soha nem láttad, de ismered a történeteket Equestriáról, a pónik országáról, és tisztában vagy vele, mindannyian Celestia hercegnő, az uralkodónk hű alattvalói vagyunk. Viszont az egyszarvúakról, és a mágiájukról attól tartok, sokkal kevesebbet tudsz, mint az szerencsés lenne. Ahelyett, hogy unalmas részletekkel traktálnálak, egyszerűen tényként kell elfogadnod amit mondok. A varázserőnk az idők során soha nem áramlik egyforma intenzitással, hol meggyengül, hol felerősödik. Ebben a hatásban érvényesül egy nagyjából ezeréves ciklus, amikor minden védőmágia, ami Equestriát védi az ellenségeitől, vészesen legyengül. Jelenleg éppen a nyakunkon egy ilyen ciklusnak a vége. Azt képtelenek vagyunk pontosan megbecsülni, konkrétan mennyi van még hátra addig, bár amint közeleg az idő, erre vonatkozó jóslataink egyre tisztábbak lesznek. Fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– A hercegnő természetesen a birodalom túlélését nem bízza a véletlenre, mint azt sejted, ugyanúgy, ahogy nem tétlenkedett ezer évvel ezelőtt sem, és ahogy nem fog ezer év múlva. Ugyanakkor a mostani ciklussal több probléma is adódott, egyfelől ellenségeink megnövekvő erejében és számában, másfelől pedig az eddig bevált védelmi eljárásokban. A hercegnő mindent bevet, hogy életre kelthesse még időben a Harmónia Elemeit, de ugyanakkor tisztában van azzal is, szükség van egy „B” tervre. A legégetőbb probléma, amivel meg kell küzdenünk, az, hogy mi, pónik, egy békés, növényevő faj vagyunk, tipikus zsákmányállatok, zsákmányállat aggyal felruházva, míg ellenségeink ragadozó gondolkozásmódúak, ha nem is szó szerint ragadozók. Ezzel a hátránnyal hosszú távon gyakorlatilag genetikailag vereségre vagyunk ítélve.

– Kell valaki, aki ezt ellensúlyozni tudja, olyasvalaki, aki ragadozó észjárású, de a pónik barátja, sőt, még jobb, ha ő maga is póni. Ez a valaki rengeteg zsákutca, hiábavaló próbálkozás és félsiker után nemrég meg is született, és első lépéseit teszi az új világban. Ő a tizedik gyerek, aki a Decimus névre hallgat.

Mama rövid szünetet tartott, a két fogadott lánya arckifejezését vizslatta, mennyire bírták követni eddig az elhangzottakat.

– De mi szükség van ránk? – kérdezte a csendet kihasználva Jun. – Mi csak melléktermékek vagyunk?

– Nem – érkezett a határozott válasz. – Látnotok kell, milyen veszélyes játék az, amit űzünk. Egyetlen félresikerült mozdulat, és önmagunk leghatalmasabb ellenségét teremtjük meg éppen. Ezért a kísérletet már a legelejétől fogva két szálon folytattuk.

– Ezért van első és második félév?

– Így van. Az első félév feladata alapvetően eltér a másodikétól. A te küldetésed Decimus megállítása, amint rossz útra lépne.

– És gondolod, ha ezt hamarabb megtudom, nem vállalom el a feladatot?

– Juniper, itt egyáltalán nincs szó arról, vállalod-e vagy sem. A siker szempontjából létfontosságú, hogy legalább az első félév szülöttei gondolkodásmódjukban annyira pónik legyenek, amennyire csak az lehetséges. Ez a garancia a feladat elvégzésére, hiszen a veszély mindannyiunkat fenyeget. Ha egynek érzitek magatokat közülünk, a ti érdeketek is a megállítása. Sajnos, mint azt te magad is megtapasztalhattad, a póni léttel nagyon nehezen egyeztethető össze elég sok minden, ami a laboratóriumban folyik. Úgy terveztük, ideális esetben ezekről ti nem szereztek tudomást, viszont nem számoltunk azzal a mérhetetlen kíváncsisággal, ami a te sajátod. Ezzel persze folyamatosan kockára teszed az elméd épségét, mikor a valóság összefeszül benned azzal, aminek lenned kéne, bár egyelőre úgy tűnik, a körülményekhez képest jól kezeled a helyzetet. Bízom benne, a továbbiakban is így lesz, mert fogytán az időnk. A te helyedet csak Maya lenne képes átvenni.

– Még mindig úgy érzem, hiba volt ennyire bíznotok bennem. Miért nem Maya kapja eleve a feladatot, hiszen ő sokkal erősebb! Én vagyok mindőnk közül a leggyengébb, miként állíthatnám meg a leghatalmasabb ellenséget?

– Az adottságaid megvannak hozzá, hiszen ti ketten csak mentálisan különböztök. Amikor egyszerűen nem lesz más választásod, meg fogod őt állítani. Nyisd ki a szemed, nézz körül! Ez a mi világunk, Equestria, a pónik országa. Nem mese, nem hazugság, tele éppen olyan élő, érző, békességre vágyó teremtményekkel, mint akikkel nemrég találkozhattatok. Vigyáznod kell rá, meg kell védened.

Jun egy percre a patáiba temette az arcát. Be kellett látnia, a mamájának sajnos igaza volt. Szörnyen fájt neki, hogy mindeddig hazugságban kellett élnie, és egyáltalán nem az, akinek gondolta magát, de mindez tökéletesen másodlagos fontosságúvá vált a számára. Amint elgyötört tekintettel körülnézett, kizárólag végtelen szépséget látott az utolsó fűszálban is, és tudta, egyszerűen képtelen lenne eltűrni, hogy bárki is bántsa ezt a világot. Most, mikor végre az utolsó lyukat is befedte hiányos tudásán, már csak attól félt, vajon elég ereje lesz-e a feladatra.

– És ha elbukok? – kérdezte végül csendesen.

– Ne így gondolj most erre. Decimus a „B” terv az ellenségeink ellen, ha a Harmónia Elemei nem készülnének fel időben. Ha minden jól megy, ránk nem lesz szükség, és az ütközetek végén mindannyian, együtt alapozhatunk meg egy sokkal békésebb évezredet. Csak, ha minden tervünk kudarcba fullad, akkor számítunk rád utolsó védelmi vonalként. De a mi népünk már ősidők óta létezik, és ha nehézségek árán is, végül mindenképpen győzedelmeskedni fogunk. És van még egy utolsó biztosíték is, amit felhasználhatsz.

– Mi az?

– A mi saját Elemünk, amit a Harmónia Elemei mintájára készítettünk. – Mama most különösen halkra fogta a hangját, mintha attól félne, valaki kihallgathatja. – Csak te férhetsz hozzá, és gondoskodni fog róla, akkor is kapj egy második esélyt, amikor már mindenki elbukott volna. Létfontosságú, hogy Decimus ne tudjon róla, és ne szerezhesse meg, ezért, kérlek, még a létezéséről is feledkezz el addig, míg valóban szükség nem lesz rá.

– Hogyan találom meg?

– Biztonságosan el van zárva az irodámban. Csak annyit mondhatok, a neve „Element Zero”, vagyis a Nulladik Elem. Ez alapján meg fogod találni.

Csend borult a kis játszótérre, csak a tücskök és a kabócák ciripelése harsogott, és a hinta nyikordult meg egyszer-egyszer, amint az öreg póni előre-hátra ringatta magát. A nap már lebukott a látóhatáron szürkéllő hegyek mögé, közeledett az éjszaka.

– Mama…

– Igen, Juniper?

– Ez azt jelenti, kijöhetünk máskor is?

– Igen. Egy kicsit még várnotok kell, míg a kísérlet eljut abba az állapotába. Csak néhány napról van szó. Utána akkor jövünk ki mindannyian, amikor csak akarunk. Ugye jó lesz?

 

Ugye jó lesz?