Rég nem figyeltem már, mennyi lehet az idő, de az utcák üresek voltak körülöttünk. A hőmérséklet, ami alkonyatkor még egészen elviselhető volt, kezdett lassan csípős fagyra váltani, Lyra sörényében többé nem olvadtak el a rendíthetetlenül szállingózó hópelyhek.

– Hú, rettenetesen udvariatlan vagyok, egész biztosan fázol – szóltam, miközben a pokrócomat letekertem magamról. – Takarózz be ezzel nyugodtan.

– Akkor te fogsz megfagyni, és mesélhetek egy jégkockának. Elférünk az alatt ketten is, ha széthajtod.

Újra letisztogattuk a padot, és egymás mellé ültünk, közel a parázsló tűzhöz. Miután elhelyezkedtünk, a hátunkra terítettem a pokrócot. Hozzám bújt hogy felmelegedjen – az oldala egészen hideg volt –, orromat betöltötte sörényének illata. Menta, méz, és valami fűszer keveredett benne, amiről rögtön csikókorom kemény telei jutottak eszembe. A hosszú utazás Dodge Cityből északnyugatra, keresztül a fehér tájon a zakatoló vonattal, amint családunk összegyűlt, hogy együtt legyünk az ünnepekre; és persze Walnut nagyi mézeskalácsa, ami boszorkányos módon elolvadt a póni szájában, mihelyt bekapta. Álmosan, elábrándozva figyeltem a mellettem hatalmas ködpamacsokat lehelő kancát, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben megnyalintanám a sörényét a füle mögött. Igyekeztem gyorsan valami másra gondolni – valószínűleg félreértett volna, és amúgy is egészen biztosan nem volt süti íze.

– Jó, azt értem, hogy a gombák miatt hallucináltatok, de végül is hogyan menekültetek meg?

– Hát, erről akkoriban több elmélet is született. Voltak egyfelől, akik a mágiánk tudat alatt előhozott hatalmát sejtették a szabadulásunk mögött, szerintük kétségbeesésünkben felfedezhettük, hogyan tudunk útkereső varázslatot végrehajtani. Mások ennél racionálisabb magyarázatot szerettek volna adni, ők úgy gondolták, azzal hogy egymást támogatuk, volt mire koncentrálnunk, és ez segített, vagy esetleg a pici korunkban felhalmozott boldogságunkhoz tudtunk hozzányúlni a veszély pillanatában.

– Hát én igazán nem értek hozzá, de elég nagy ökörségnek hangzik mindegyik elgondolás. Mi a te verziód?

– Nem is tudom – kezdte, de úgy éreztem, az egyetlen dolog, amiben nem biztos, az az, hogy el akarja-e mondani. – Én szeretnék abban hinni, hogy a világ több annál, amit a két szemünkkel látunk, amit meg tudunk érinteni. Hogy nem csak az létezik, amit logikusan meg lehet magyarázni.

– Akkor tényleg a mamád segített volna?

– Sosem fog kiderülni, nem igaz? – kérdezte a messzeségbe révedve.

 

Kezdtem sejteni, hogy Lyra meséje olyan lesz, mint egy éjszaka az Everfree erdőben – sose tudhatja a hívatlan látogató, mikor lép bele egy szomorú emlékbe, vagy valami még rosszabba.

– De azt mindenképpen megtudtam, hogy a mamád pegazus volt – folytattam rövid gondolkozás után. – Ő meghalt, ugye?

– Igen, tulajdonképpen nem is emlékszem a szüleimre. Csak olyan hamis emlékekkel van tele a fejem, amiben a fényképeiken szereplő pónik teszik, amiket a róluk szóló mesékben hallottam. Az egyetlen, szerintem igazi pillanat ami rémlik a mamámról az, amit neked is elmeséltem. De honnan találtad ki, hogy már nem élnek?

– Az arcodra volt írva.

Még mindig nem nézett rám, és már azt is tudtam, miért, amint kapkodva megtörölte a szemét. Szaggatottan felsóhajtott.

– Olyan régi sebek ezek, nem is hittem volna, hogy így fájhat feltépni őket.

– Ha nem akarod, nem kell többet elmondanod.

– Nem, igazad volt. Úgy érzem, mintha minden szóval egy-egy súlyos rögtől is megszabadulnék, ami a lelkem nyomja. Tudom, hogy a barátaimnál tartottam, de ha nem bánod, egy picit mesélnék a családomról is, ha már úgyis nekikezdtem.

 

***

 

Ma van a nap, ma van a nap! A nagypapa kora délután felkel a verandán a hintaszékéből, felveszi a legszebb fellépő ruháját, a hátára csatolja nagybőgőjét, és nyakába kapja a várost, hogy a koncertteremhez érjen, ahol aztán a közönség elalélva hallgatja majd a zenéjét – de ha rajtam múlik, ma nem megy egyedül!

Lyra lerobogott az emeleti szobáját a nappalival összekötő falépcsőn, csak úgy döngött a szerkezet az apró egyszarvú patácskái alatt. Körül sem nézve kiszaladt a konyha oldalsó ajtaján a ház melletti kis udvarra, ahol a verőfényes nyári napsütésben Rose néni, a bejárókancájuk éppen akkor fejezte be az ágynemű teregetését. Nagypapa természetesen – ahogy szokása volt ez minden ebéd után, ha szép volt az idő odakint – a kedvenc székében üldögélt, lassan fel-alá hintázott, és varázslatosan nagy, tömött, fenyőillatú füstkarikákat eregetett a pipájából. Az öreg, ősz sörényű, fűzöld föld póni komótosan zörgette a patáiban tartott napilapot amíg lapozott egyet, majd huncut kis mosollyal, mintha lenne valami titkos vicc, amit csak ők ketten értenek, szemüvege fölött unokájára sandított. A pici póni másra sem várt.

– Nagypapa, ugye ma magaddal viszel?

– Hát, nézzük csak, a szobádban vajon rendet raktál?

– Igen! – kiáltotta Lyra lefegyverző mosollyal, melyben minden foga látszott.

– Megetted ebédre a zöldséget is?

– Igen… – jött a válasz, a kissé rosszízű emléktől már kevésbé lelkesen.

– És hogy állsz azzal a négy akkorddal, amit mutattam?

– Megtanultam őket mind egy szálig! Elviszel, ugye elviszel? Légyszíves, hiszen megígérted!

– Pici vagy te még ahhoz, csak zavarnád nagyapádat az előadáson – kotnyeleskedett bele a beszélgetésbe Rose néni, de igazából nem lehetett tudni, hogy vajon csak azért, mert egyébként teljesen tisztában volt vele, hogy az öreg mindenképpen ellent fog neki mondani.

– Nem igaz! Egy árva mukkot sem fogok szólni, csak leteszel a székemre és a végén felveszel, mint egy csomagot!

– Ugyan, Rose, hát nem látja? – kérdezte Nagypapa, miközben újságját és pipáját letette a mellette levő kis dohányzó asztalra, a csikóhoz lépett, felemelte, és megforgatta a levegőben. – Igazi Heartstrings a kisasszony, márpedig ennyi idős koromban nekem is meg volt már a választott hangszerem!

Lyra boldogan sikongatott a repülés szédítő, kicsit félelmetes, de ugyanakkor kellemes érzésétől, és persze attól is, hogy a nagypapa még nem mondott nemet – sőt, minden jel arra mutatott, hogy ezúttal nem is fog. Rose csak csendben mosolygott, érezte jól, hogy bármily régóta is áll az öreg póni alkalmazásában, ebben a jelenetben ő csak kívülálló.

– Na akkor mindössze annyi van hátra, hogy gyorsan megmosakszol, és felveszed a szép ruhádat, hiszen így mégsem jöhetsz az előadásra.

A kis egyszarvú szinte kiugrott öleléséből, mint egy hal, majd kilőtt nyílvesszőként iramodott be a házba.

– Ejnye, Cello, nagyon elkényezteti azt a csöppséget – morogta Rose néni halkan.

– Hát az a dolga egy nagyszülőnek, nemde? – tette fel a költőinek szánt kérdést Nagypapa, és vidáman bement hogy ő is készülődjön.

Igen, egy teljes családban ez valóban így lenne – sóhajtotta Rose szomorúan, magának.

 

Lyra villámgyorsan megfürdött – hiába mondták neki már ezerszer, hogy hasonló dolgokban az alaposság fontosabb a sebességnél, ez nem az az eset volt, amikor ilyesmivel törődött volna. Magára öltötte az ünneplő ruháját, megszárította majd kifésülte a sörényét, és egy, a szeme színével harmonizáló hatalmas masnit kötött bele. Pár pillanatig forgolódott a tükör előtt, próbálva kitalálni, hogy vajon a felnőttek fognak-e kivetnivalót találni a külsejében. Mikor mindent rendben lévőnek talált, lesétált a lépcsőn – most véletlenül sem sietett, nehogy elrontsa kinézetét.

Odalent Nagypapa már az előkészületek utolsó simításait végezte. Már ő is felöltözött a makulátlan, fehér ingből és fekete frakkból álló fellépőruhájába, és éppen hangszerének tokját nyitotta fel, hogy ellenőrizze, minden ugyanolyan állapotban van-e, mint ahogy azt utoljára elpakolta. Lyra elbűvölve nézte a hatalmas nagybőgőt, a fényes, lakkozott felszínét, a nagypapája által helyenként kikoptatott fogólapot. Ha törik, ha szakad, ma biztosan ki fog derülni, mi is az én hangszerem!

–   Gyere csak ide, hadd nézzelek – hívta Rose néni. Anyásan megigazította a kis egyszarvú masniját és Nagypapa nyakkendőjét, majd kitessékelte őket az ajtón.

 

Út közben aztán Lyra izgatottságában elég hamar megfeledkezett arról, hogy szép ruhában van, körbe-körbe ugrálta a lassan ballagó öreg pónit, a szökőkutas téren felmászott a kút szélére, hogy a mélység és a víz között egyensúlyozhasson. Az utcában sokan ismerték őket, és messziről köszöntek nekik.

– Üdvözletem Cello úr, nem is tudtam, hogy ma előadása lesz! – szólt például a család egyik barátja, a pék.

– Bizony, és remélem ön is el tud jönni.

– Semmi esetre sem hagynám ki, ha már ilyen kedvesen invitál! És ez az ifjú hölgy, talán csak nem az unokája? Bámulatos, hogy megnőtt, amióta nem láttam.

A csikó büszkén húzta ki magát.

– És ma kiválaszthatom a hangszeremet!  – kiáltotta vidáman.

– Ó, hát ezek szerint te is zenész szeretnél lenni, mint a nagypapád? Remélem, meghívsz majd a fellépéseidre.

 

A koncertterem körülbelül negyed óra sétára lehetett a házuktól. Hatalmas, viszonylag új épület volt, a pónik növekvő zenei igényeinek kiszolgálására hozták létre, a legmodernebb akusztikával rendelkezett. Lyra erről mit sem tudott, de nagypapája rendkívül örült neki, mert így egye több hallgatóhoz, kompromisszumok nélkül eljuthatott a zenéje.

A művészbejárón mentek be, amihez az öreg póninak saját kulcsa volt. Hamarabb érkeztek, mint bárki más, így nekik kellett sorban felkapcsolni a lámpákat a kongóan üres folyosókon és az öltözőben, ahol Nagypapa lepakolta a nyeregtáskáját és a nagybőgője tokját. Végül pedig, két rövidebb fémlépcső megmászása után egy sötét terembe vezette Lyrát, és azt mondta neki:

– Picit várj csak itt. – Aztán, rövid idő múlva: – Mehet?

– Igen… – lehelte az apró egyszarvú. Egy csattanást hallott, ahogy Nagypapa bekapcsolta a világítást.

A lélegzete is elállt a látványtól. Egy hatalmas színpad közepén találta magát, előtte az üres nézőtér. Pónik százai férhettek el a három szinten és a páholyokban. Ugyan most még nagy részét félhomály borította, de Lyra tökéletesen el tudta képzelni az eddig csak képeken látott vakító fényességet, a nézők tömegét, szinte érezte maga alatt a színpad remegését, ahogy patáikkal a padlón dobolnak tetszésük kifejezéséül.

Nagypapa odasétált mellé, és emelt fővel fogadta a képzeletbeli közönség éljenzését.

– Hallja, művésznő? Ez önnek is szól. Hajoljunk meg hát együtt.

Mindketten teátrálisan meghajoltak, majd nevetni kezdtek.

– Nagypapa, ez a hely csodálatos!

– Igen? Pedig a lényeget még nem is láttad. – Gyengéden megfordította az unokáját.

Mögöttük sorakoztak a színpadon a koncerthez már bekészített helyeiken a hangszerek, melyek között rengeteg olyan volt, amit Lyra még nem is ismert. Persze, az ott egy zongora, ilyen van otthon is. Azok valami ütős hangszerek lesznek, mint az ő pici xilofonja, amivel tanulni szokott. A nagyzenekar néhány helye üres volt, ahol a zenészek otthon tartották hangszereiket, de a felhozatal így is lenyűgöző volt.

– A tegnapi próbán megkértem a többieket, és megengedték neked, hogy mindent kipróbálj.

– Mutasd meg a lantot!

– Nem, nem, csak a neved miatt nem választhatsz hangszert magadnak. Ebbe a hibába én is beleestem annak idején, és ahogy öregedtem, rájöttem hogy a csellóknál a mélyebb basszus sokkal jobban fekszik nekem, ezért át kellett szoknom a nagybőgőre. Persze nem lepődnék meg, ha a családi örökséged miatt egy húros hangszer lenne a legjobb számodra, de nem sietünk, próbáld végig mindet.

– És miből fog kiderülni, amikor megtalálom a nekem valót?

– Lehet, hogy meg sem tudjuk ma, melyik a tied. Még nagyon kicsi vagy, és ezeket nem csikókra méretezték, így elképzelhető, hogy mind kényelmetlen lesz. De az is lehet, hogy az egyiknél hirtelen úgy fogod érezni, mintha hazaérkeztél volna. Amikor a saját hangszereden játszol, az olyan, mintha a tested része lenne, mintha csak énekelnél. Egészen biztosan észre fogod venni, ha megtalálod.

 

Lyra bátortalanul sétált a sorok között. Vajon melyikkel kezdjem? Húros, vagy húr nélküli? Egyszerűbb, vagy bonyolultabb? Vagy csak fogjam meg amelyik a legközelebb esik?

Éppen a fúvós szekcióban járt, és picit szomorúan, ugyanakkor megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az itteni hangszerek nagy részéből egy épkézláb hangot sem tud kicsalni. Amelyik meg is szólalt neki, annál sem érzett különösebb izgalmat. Ez a kategória kilőve, vagy csak nőnöm kellene még egy kicsit?

A sor végén elért az ütős hangszerekig, óvatosan kipróbált párat, a harangokat még egészen élvezte is, de azt már ekkor is tudta, hogy ritmusérzékében semmi kiemelkedő nincs, nem úgy, mint hallásában. Átsétált a vonósokig, kipróbált egy hegedűt – csak az üres húrokon játszva, mert a lefogásukhoz még nem tanult technikát. Hm, nem is rossz, de nem az igazi. A cselló sem volt semmi különleges, a nagybőgőket azzal a lendülettel ugrotta is – nagypapájáét sem tudta megemelni, nemhogy értelmesen játszani rajta. Elgondolkozva pötyögött kicsit a hárfán, a hangja igazán szép volt, de nem olyasmi, amit egész életében hallani szeretett volna.

Egyre kétségbeesettebben nézett körül, mert alig akadt olyan hangszer, amit ne próbált volna ki. Vajon a lantot már láttam? Igazán csúnya dolog a nagypapától, hogy nem árulja el, melyik az. Valamit meglátott a színpad szélén, a függönyök mögött, és ahogy közelebb óvakodott, hatalmas megkönnyebbülésére egy pár egzotikus hangszert talált – félreállították őket, mivel az aktuális darabban nem kaptak szerepet.

Szinte mindegyik érdekesebb volt, mint amiken eddig játszott. Egészen elbűvölte a pánsíp szellőre emlékeztető hangja, majd az üres téren körbe-körbe táncolt egy csörgődobbal. Néhány percen keresztül komolyan pengetett egy klasszikus, utána egy fémhúros gitárt, óvatosan a földre fektetett egy hatalmas basszusgitárt, megpróbálta rajta egyszerre lefogni és pengetni a húrokat – rövidke lábai miatt messze nem sikerült neki szabályosan. Elképesztően eszement – és hamis – dallamokat csikart ki egy bund nélküli gitárból, és már éppen kezdte volna jól érezni magát, amikor valami egészen fura szerzetet talált a sarokban.

 

Önkívületben lépett oda, és átölelte a hangszert. Jobb lábával végigsimította tíz húrját, abszolút hallása rögtön felismerte a zenei hangokat. Amelyik nem volt egészen pontos – főleg a mélyebbek voltak hajlamosak elmászni a sok állástól –, ösztönösen behangolta a hangolókulcsokkal. Lehunyta a szemét, és sorban, egyesével megpendítette a húrokat. Élvezte, ahogy a hangszer teste rezonál a mellkasában a mély hangoknál, és a magasok csilingelését. Valami nagyon régi emlék ébredt fel benne, úgy érezte, mintha csak egy elfeledett ismerősével találkozna újra. Lélegzetét visszatartva hallgatózott, amíg a húrok teljesen meg nem szűntek rezegni, és tökéletes nem lett a csend.

– Hát végülis megtaláltad – szólalt meg Nagypapa.

– Ez a lant, igaz?

– Így van. Egészen régi hangszer, ha nem is ebben a formájában – ritkán használták tíz húrral. Nincsen sem fogólapja, sem bundjai, sem vonója. Nem kromatikus hangszer, egyszerű dallamokat egészen könnyű eljátszani rajta, de igazán nehéz művekhez egy élet gyakorlása is kevés lehet. Amíg a varázserőd nincs teljesen az uralmad alatt, lábbal is pengetheted, de a nagy mesterei mindig is egyszarvúak voltak. Emlékszel még az akkordokra, amiket mutattam? Próbáld meg eljátszani őket.

Tényleg, az akkordok! Milyen érdekes, a lant éppen úgy volt hangolva, hogy mind a négyet el tudjam játszani. Hogyan is szóltak?

Eleinte lassan, de egyre magabiztosabban egy kis dalocska hangzott fel a hatalmas teremben. Lyra úgy érezte, mintha a szíve együtt dalolna a hangszerrel. Megpróbálta két lábbal egyszerre pengetni, majd utána bontásban, és érezte, amint tudata eggyé válik a fával, a húrok lesznek a hangszalagjai, és csak énekel, felszabadultan, mit sem törődve a körülötte lévő világgal.

 

Egy gondolat ütött szöget a fejébe, és abbahagyta a játékot.

– Ugye te tudtad, nagypapa? Hogy ma el fogsz ide hozni, hogy a lant lesz az én hangszerem? Ezért volt ide félretéve, ezért tanítottad a megfelelő akkordokat?

– Nem, hogy tudtam volna, az erős kifejezés – nevetett Nagypapa. – Igazán bíztam benned, és bíztam a szüleid ösztöneiben, hogy jó nevet választottak neked.

– Miért van az, hogy valakinek valóra válik a neve, másnak pedig nem?

– Ez, azt hiszem, a póni lét nagy misztikuma. Így öreg fejjel annyit tudok neked mondani, hogy minél többet gondolkodik valaki a csikója elnevezésén, annál valószínűbb, hogy mellé fog találni vele.

– Az én nevemen nem gondolkodtak sokat a mamáék?

– Nem, nem volt rá idejük – mondta az öreg póni kacagva. – Tudod, a papád annyira biztos volt benne, hogy fia fog születni, hogy csak egy nevet beszélt meg a mamáddal.

– Azt szerette volna, ha fiú leszek? – kérdezte a pici egyszarvú elszontyolodva.

– Nem, ne érts félre, erről szó sincs! A papád egyszerűen ilyen csődör volt. Ha valamit a fejébe vett, el sem tudta képzelni, hogy másképp legyen – még akkor sem, ha valójában semmi féle ráhatása nem volt az eseményekre. A végletekig makacs volt, kitalálta, hogy a csikója egy kis trónörökös lesz, mindenkinek arról mesélt, milyen katonás leszel, milyen jókat fogtok játékvasúttal játszani. Mikor aztán megtudta, hogy lánya született, egy másodperc gondolkodás nélkül váltott, tiszta szívéből szeretett téged, és folyamatosan az ő kis hercegnőjével büszkélkedett. Ilyen volt ő. Éppen csak nevet kellett hirtelen választaniuk, és a mamád feldobta, hogy legyél a dédnagynénéd után te is Lyra. Egy pillanat, és már el is döntötték.

– Mesélj még róluk, kérlek!

– Hát jó, legyen.

 

Nagypapa a sötétbe révedt, arcán egy pillanatra érzelmek tucatjai futottak végig, ahogy visszapörgette fejében élete filmjét. Akadozva, rekedten kezdett a történetbe.

– Azt már meséltem, hogy pegazusok voltak. A papád a cloudsdale-i légierőnél szolgált. Sose volt még nála rátermettebb, bátrabb csődör. Egyenruhában egészen úgy nézett ki, mintha legyőzhetetlen lett volna, parancsolásra termett, soha senki nem szegült ellene. Ott ismerte meg a mamádat is, aki a legszebb pegazuslány volt, akit valaha láttam.

A munkájuk volt a mindenük, egyszerűen imádták, és nagyon jók is voltak benne. Kevesen repültek náluk gyorsabban, éles szemükkel egészen messziről észrevették, ha baj közelgett. Soha nagyobb biztonságban nem volt Equestria, mint mikor ők voltak őrjáraton. És mégis, mihelyt megszülettél, rögtön te lettél a legfontosabb mindkettőjüknek. Hány olyan családot ismerek, akik lepasszolták a csikóikat a rokonoknak, csak hogy saját karrierjüket hajszolják! Ők nem. Beadták a felmondásukat a légierőnél, és Canterlotba terveztek költözni. Sajnos, mivel magas rangjuk volt, majdnem egy évig eltartott, amíg minden szálat elvarrtak.

– Addig Cloudsdale-ben laktunk?

– Igen, de mindenképpen el kellett költöznötök. Az a város pegazusoknak van kialakítva, és te nem tudtál repülni. Minden pegazus csikója tud egy bizonyos korig járni a felhőkön, így te is sokat szaladgáltál odafent, de vannak olyan helyek, amiket ott szárnyak nélkül nem lehet megközelíteni.

– Tudtam járni a felhőkön?

– Voltaképpen azon sem lepődnék meg, ha még mindig képes lennél rá. A legtöbb föld póni vagy egyszarvú csikó csak pár napot tölt odafent, te nem egészen egy évig laktál ott. A papád semmi kincsért nem vált volna meg tőled, amíg mindannyian el nem tudtok költözni. Szabadidejében a hátára ültetett, és úgy röptetett körös-körül a városban.

– Néha azt álmodom, hogy a felhők között szállok. Akkor ez lehet hogy megtörtént?

– Egészen biztosan.

 

A pici póni pár percig emésztette a hallottakat, majd szomorúan megkérdezte:

– Mondd, nagypapa, mi lesz a pónikkal, miután meghalnak?

– Nem tudom, kicsim. – Ritka alkalom volt, hogy Nagypapa valamit bevallottan nem tudott, hogy nem adott kitérő válaszokat. – Azt hiszem, a csillagok közötti végtelen mezőkön nyargalásznak, onnan figyelnek minket. Ha tiszta nyári estén felnézel az égre, talán megláthatod őket.

– Miért hagytak itt engem?

– Egy darabkájuk mindig veled van. Itt, legbelül – mutatott az öreg póni Lyra mellkasára.

 

Hangokat hallottak a távolból, beszélgetést és léptek zaját, és ez visszarángatta a nagypapát és unokáját a melankóliából a valóságba. Az előadás időpontja egyre közelgett, lassan megérkezett a többi zenész is.

– Valamiről megfeledkeztél – Nagypapa vigyorogva lóbálta a lábát Lyra hátsója felé.

– Miről? – kérdezte kíváncsian az egyszarvú, és gyanútlanul hátranézett. Valami nem stímmelt a szőrével a combján, ahol kilógott a szoknyája alól, mintha összekente volna. Ijedtében nagyot ugrott, megrázta magát, de a minta nem tűnt el. Körbe-körbe forogni kezdett, hogy jobban láthassa, mi az.

– Hurrá! – kiáltott végül, mikor ráébredt, mi történt. – Nézd, nézd, egy lant! De jó! Milyen szép! Nekem van a legszebb cukijegyem a világon!

– Bizony, hogy neked! És ráadásul milyen fiatalon!

Lyra boldogan szökellt fel-alá a színpadon, ahova időközben elkezdtek szállingózni a zenekar tagjai. Néhány pillanatig rosszallóan figyelték a ramazurit, amit a csikó csapott, utána felismerték benne az öreg Cello unokáját, meglátták a frissen szerzett cukijegyet, és vidáman körbeállták a Heartstrings családot, hogy gratuláljanak. Mikor a pici végre kifáradt, és abbahagyta az ugrándozást, nagypapája a nézőtérre vezető lépcsőkhöz terelte.

– A legelső sor közepén foglaltam neked ülőhelyet, ott, látod? Menj szépen, oda csüccsenj le, mert mostmár nem tudok veled törődni a készülődés miatt. Aztán nekem jól viselkedj, ha elhoztalak, megértetted?

– Igen, megígérem, jó leszek.

 

Lassan a helyére ült, és még mindig boldogságtól zavartan figyelte a zenészeket, ahogy pakolásznak, és behangolják hangszereiket. Megérkezett egy igen tekintélyes külsejű, ezüst szőrű föld póni, a karmester, és bemelegítésképpen eljátszottak pár bonyolultabb részt a műsorból. Mikor nagyjából elégedettek voltak az eredménnyel, levonultak a színpadról, és a függönyöket összehúzták. Nagypapa még picit kidugta a fejét, hogy pár szót szólhasson.

– Nemsoká kezdődik az előadás, mi addig elbújunk. Rögtön jövünk – kacsintott a csikóra.

A nézőtérre vezető ajtók kitárultak, és beözönlött a közönség. Lyra kíváncsian tekintgetett hátra, a rengeteg idegen között ismerősöket keresve, de a kavalkádban nehezen tudott kivenni arcokat. Majdnem teljesen megtelt mind a három szint, mivel elég híres és népszerű darabok voltak ma a műsoron.

Az első sorban csupa előkelő, jól öltözött öreg kanca és csődör foglalt helyet, akik csodálkozva nézték a középen egyedül üldögélő csöppséget. Milyen pici, milyen helyes, kész kis hölgy – súgtak össze, amitől a pici egyszarvú – bár igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna – a füle hegyéig elvörösödött. Hatalmas megkönnyebbülésére a világítás elhalványulása és a konferanszié megjelenése megmentette, székébe süppedve hallgatta az elég unalmas elemzést az elsőnek megszólaló műről.

Mikor aztán végre bevonultak a zenészek, mindenki hangos lábdobogással fogadta őket. Rövid hangolás után a karmester csendet intett, és halkan felcsendültek az első taktusok. Lyra eddig ilyen nagy zenekart csak felvételről hallott, és most ámultan fülelt, milyen összetett, gazdag hangzással szólalt meg a zene élőben. Még az apró kis kattanásokat is hallotta, ahogy a vonók a húrokhoz érnek, vagy a fúvós hangszerek mechanikájának zajait – vagy tíz percig az új élmény jobban lenyűgözte, mint maga a zene.

 

Ahogy az első óra a végefelé közeledett, azon kapta magát, hogy egyre többet ásít, amit megpróbált udvariasan a lába mögé rejteni. Egyszerre ilyen sokáig nem tudta lekötni a figyelmét az előadás, főleg, hogy valamilyen fura, nem túl dallamos, de annál andalítóbb kortárs darabot játszottak éppen. Gondolatai elkalandoztak, érezte, hogy alig tudja nyitvatartani a szemeit.

Messziről jövő suhogást és szél hangját hallotta, és arra eszmélt, hogy egy roppant széles, haragos viharfelhő színű háton gubbaszt. A sötét szőr alatt kötélvastag izmok táncoltak, ahogy a pegazus két oldalán két hatalmas szárny mozgott fel-le, hihetetlen sebességgel lökve tulajdonosukat és utasát előre. Messze odalent, a lábuk alatt hófehér felhők tornyosultak, felettük csak az azúrkék égbolt.

– Papa…

– Igen, kis hercegnőm? – A hang mély volt, mint az égzengés.

– Vigyél magaddal… – cincogta az apró póni elhalóan.

– Most együtt repülhetünk, de ahova én megyek, oda te nem jöhetsz velem.

Lyra átölelte a vastag nyakat, dacosan felkészülve rá, hogy soha többet nem engedi el. Arcát a lobogó hajnalszín sörénybe fúrta, könnyei esőként potyogtak alá.

– Tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. Te leszel a legnagyobb lantművész a világon.

Az egész nem ér semmit, ha te nem vagy ott – akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán.

Sokáig repültek csendben, mire valamennyire megnyugodott.

– Hanem inkább mondd, szereted még a hullámvasutat? – kérdezte a papája huncutsággal hangjában.

– Igen!

– Akkor kapaszkodj!

A szárnyak ritmust váltottak, egyre gyorsulva repítve őket felfelé, mindig csak felfelé, majd hirtelen összezárultak, és már csak a lendülettől emelkedtek tovább. A röppályája csúcsán egy szédítő pillanatra a pegazus csak lebegett a levegőben, majd zuhanni kezdett, miközben a nyakában lógó kis egyszarvú boldogan sikított.

 

***

 

– Biztosan jártál már úgy te is, hogy azt álmodod, zuhansz, és arra ébredsz, hogy minden izmod görcsbe rándul, amint kapaszkodni szeretnél.

– Ó, persze, néhányszor.

– Na most képzeld el ugyanezt egy előadás közben – vigyorgott Lyra. – Rettenetesen ciki volt, addig észre sem vették körülöttem, hogy elbóbiskoltam, amikor hirtelen kipattantam a székből, és meglepve pislogtam körül, hogy hol is vagyok. Szerencsére elég kicsi voltam, és az öregek elintézték annyival, hogy „milyen aranyos”.

Szinte magam előtt láttam, és egyet kellett értenem azzal, hogy képtelenség haragudni rá. Minél többet gondoltam a mesebeli csepp pónira, annál jobban éreztem a története súlyát, mintha csak a lelkében cipelt köveket szépen lassan az én hátamra pakolta volna át.

– Nem azért mondom, mintha irigyelnélek – kezdtem, mikor összeszedtem a gondolataim –, de nekem úgy tűnik, a szüleidtől több szeretetet kaptál az alatt az idő alatt, míg veled voltak, mint más egy életen át.

– Igen, ahogy öregszem, én is egyre inkább így gondolom. Sokszor eszembe jut, hogy vajon mennyivel másképp alakult volna a barátaimmal az életünk, ha egyáltalán nem ismerem meg a szüleim, ha élnének, de nem törődnének velem, vagy ha még mindig együtt lehetnénk. Persze előbb-utóbb oda lyukadok ki, hogy felesleges ezen tépelődnöm, történt ahogy történt.

Egy percre elfordult, míg lábával takarva egy hatalmasat ásított.

– Bocsánat, kicsit fáradt vagyok már.

Én is ásítottam, hiába próbáltam eleinte legyűrni.

– Semmi gond, látod, ragályos.

– Ha nem haragszol, lassan elteszem magam holnapra. Majd ha legközelebb találkozunk, folytatom a történetem, persze csak ha érdekel.

Nagyon rossz érzés volt – féltem tőle, hogy mi lesz, ha nem futunk össze a pihenőidőm alatt. Próbáltam hát valami konkrétat megbeszélni vele.

– Holnap?

– Nem, holnap nem jó, igazán gyakorolnom kellene – felelte, úgy tűnt, egy kicsit talán túl gyorsan.

– Tudod mit, nem kell rögtön válaszolnod. Holnap egész délelőtt a kávézóban leszek, el kell intéznem pár dolgot. Ha lesz kedved, ugorj be valamikor.

– Ezt vehetem úgy, hogy randira hívsz?

Ebben a formában ez eszembe se jutott, éreztem hogy a vér a fülembe áramlik.

– Hát, tulajdonképpen… Szóval, igazából… Igen – hebegtem. – Ugye eljössz?

– Talán – mondta rejtélyes mosollyal.

 

Zavartan pakolni kezdtem, egy halom hóval eloltottam a hordóban a parazsat, és   csak ekkor vettem észre, hogy mindketten annyira belemélyedtünk a történeteibe, hogy a gesztenyékről meg is feledkeztünk. Az utolsó szemeket gyorsan egy zacskóba töltöttem, hogy el tudja vinni.

– Tessék – nyújtottam neki –, a tieid már rég jéghidegek.

– Köszönöm.

Kibogozta magát a takarómból, és lassan indulni készült.

– Akkor, viszlát Honeynut úr.

– Viszlát, Lyra kisasszony – szóltam utána, és én is megindultam, éppen arra, amerre ő.

Pár lépés után megállt, és kérdőn nézett rám.

– Jaj, bocsánat, nem követni akarlak, csak pont erre van a szállásom – mentegetőztem nevetve. – Witherséknél az emeleten szoktam lakni. Ha már így alakult, elkísérhetlek egy darabon?

Nem mintha bármi baj lett volna a közbiztonsággal.

– Igen, köszönöm. A hordód itt hagyod?

– Ha most kezdek neki zajongani vele, felverem a fél várost. Majd reggel értejövök.

 

Csendben, fáradtan sétáltunk a sötét utcákon, és hamar a kávézó előtti kis téren találtuk magunkat, ahol útjaink elváltak. Éppen Lyra felé fordultam, hogy elköszönjek, amikor egy mély hang ránkszólt a sötétből.

– Jó estét.

Meglepetésemre Purse volt az, aki pont ezt a késői órát választotta, hogy esti sétára induljon Carttal.

– Jé, sziasztok! – köszöntem döbbenten.

Most az egyszer örültem neki, hogy nem álltak meg, hanem halkan beszélgetve sétáltak tovább. Valószínűleg kínos jelenet lett volna, mert gyanítottam, hogy pletykára éhes barátaim az én keresésemre indulhattak, miután nem találtak otthon.

– A barátaid? – kérdezte Lyra.

– Igen, még csikókoromból ismerem őket. Szintén kereskedelemmel foglalkoznak, a pegazus Purse, a barna kanca Cart névre hallgat.

– Várj, nem az övé az a hatalmas kocsi a Sweet Home Vendégház előtt?

– De, biztos. A legnagyobb amit valaha láttam.

– Már néztük a múltkor is, hogy ki képes megmozdítani egy ilyet.

– Ráadásul teljesen megrakva! Elképesztő, nem?

– Egészen aranyosak így együtt.

– Ki? Purse és Cart? – Teljesen meghökkentem az ötleten. – Ugyan! Bár abban igazad van, hogy Cart nem sokkal öregebb nálunk, de mindig inkább a nővérünknek, vagy nem is, sokkal inkább az anyánknak tekintettük.

Lyra megjegyzése nyomán csupa érdekes kép bukkant fel a képzeletemben, amiken jókat kacagtam magamban.

– És ezt vajon ő is tudja? – kérdezte egyszarvú partnerem halkan, mintegy saját magától.

– Hm, tessék? – fordultam felé, próbálva fékezni a fantáziámat.

– Nem fontos. Lassan elköszönök.

– Hát, szia, jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Mielőtt én is elindultam volna, egy darabig még figyeltem a szállingózó hópihék közt lassan távolodó mentazöld kancát. Nem értettem saját érzéseim, izgatottság, félelem, és valami jól eső melegség kavargott bennem. Hiába vagyok rettenetesen fáradt, ma éjszaka egészen biztosan sokat fogok forgolódni, mire végre elaludnék.