– Akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk, igaz, Punchy? – kérdeztem az előttem ülö, pirosas sörényű kancától, aki a gomba alakú asztalon könyökölt, állát a lábain nyugtatva. Szemöldökét ráncolva olvasgatott a kiterített füzetben, ellenőrizte, hogy nem maradt-e ki semmi. Pár oldalt teleírtunk számokkal, és nagyjából összeállt, hogy mikor mire lesz szüksége az elkövetkező két hónapban, és miért mit tud majd adni cserébe. Igaz, hogy nem volt olyan frekventált helyen, mint mondjuk a canterloti kávézók, de Punchynak így is éppen elég baja volt üzlete vezetésével.

– Igen, úgy tűnik, így jó – szólt végül, miközben hátradőlt. – De ha eszembe jut valami, majd megkereslek. Csinálsz erről egy másolatot?

– Természetesen.

– Nagyon köszönöm. – Menni készült, de azért még visszafordult. – Kérsz esetleg valamit inni?

– Igen, az egyiket a híres shake-jeidből, légy szíves. Rád bízom a választást.

Mosolyogva indult útjára, mindketten jól tudtuk, hogy pont azt az italt fogom kapni, amire éppen a legjobban vágyok.

A kávézóban ilyen kora reggel nem volt nagy tömeg, egy párocska beszélgetett az egyik hátsó sarokban, a pultnál egy munkásnak kinéző póni fogyasztotta komótosan a virág-szendvicsből álló reggelijét. A hatalmas ablak mellett lévő asztalok egyikénél ültem, onnan figyeltem a kinti világot, ahogy az ismét változó időjárás miatt kerekedő szél hajszolja az égen a szürke felhőket. Ha láttam is nagy ritkán egy-egy meleg kabátba burkolózó alakot, valamiért mind nagyon sietett, hogy védett helyre érjen – persze itt bent már majdnem elfeledkeztem a csípős hidegről.

Próbáltam fékezni magam, és az előttem lévő papírra és tollra koncentrálni, miközben szélsebesen másoltam megbeszéléseink eredményét. Gondolataim folyamatosan elkalandoztak, és egyre azon járt az eszem, vajon vendégem rászánja-e egyáltalán magát, hogy kidugja az orrát otthonról csak azért, hogy velem találkozhasson, és ismét történetekkel tömhessen.

– Parancsoljon, uram. – A pincér hangjától összerezdültem. Egy nagy pohár fehér, tejes italt tett le elém egy kis ezüsttálcán.

– Köszönöm, Horte.

Miközben befejeztem a papírmunkát, lassan kortyolgattam az italból. Kókusz és mandula íze áradt szét a számban, és már csak ettől egy picit felvidultam – azazhogy várjunk csak, meg mertem volna esküdni rá, hogy az a ravasz Punchy Mane egy gyűszűnyi alkoholt is belekeverhetett a csodás nedűbe.

Az előttem lévő két kupac papírt végül akkurátusan az asztal lapjához kocogtattam, hogy elvágólag álljanak, egy kapoccsal összefűztem őket, és az egyiket Horte gondjaira bíztam, hogy adja át a főnökének. Miután elment, teljes figyelmem a pohár tartalmának szentelhettem, időnként a mellékelt hosszú szárú ezüst kanállal kevertem rajta egyet, mielőtt egy cseppet ittam volna.

 

Körülbelül a pohár feléig, ha eljutottam, amikor az ablak előtt egy hatalmas sárgásfehér, havas bundát láttam eldülöngélni, és kisvártatva beesett az ajtón pegazus barátom, Purse. Már messziről szélesen vigyorgott rám, miközben a fogasra akasztotta kabátját. Ahogy közeledett, próbáltam a beszélgetés fonalát valamilyen semleges irányba indítani.

– Mi az, te sétálni is szoktál?

– Láthatod, ha nem kapaszkodnék négy patával a földbe, ez a vacak szél Cloudsdale-ig fújna azonnal – válaszolt, és egy hatalmas puffanással a szemközti székre vetette magát, ami ettől észrevehetően megroggyant.

– Hanem inkább azt mondjad, mi a pálya? – csapott egyből a lecsóba szemöldökét vonogatva, mielőtt még egy fél szót kinyöghettem volna.

– Mármint mivel kapcsolatban? – tettem az értetlent, hogy időt nyerjek. Cserébe egy fájdalmas baráti vállveregetéssel jutalmazott.

– Jaj ne add ezt most! Hát veled meg a kis hárfással.

– Az egy lant – próbáltam kijavítani, de fel se vette.

– Lant, hárfa, tökmindegy, a lényeget mondd!

– De komolyan nem értem, mit szeretnél tőlem. Tegnap összefutottunk, és beszélgettünk picit.

– Aha, beszélgettetek. És…?

– Mit "és”? Semmi "és”.

Még egy darabig várakozva nézett rám, de utána csak rájött, hogy nem fog belőlem sokkal többet kihúzni.

– Jól van, legyen ahogy akarod. Sértsd csak meg öreg cimborádat – fonta össze mellső lábait durcásan.

– Figyelj, ha lesz mit elmondanom, és olyasmi, ami rád tartozik, habozás nélkül rohanok hozzád.

Picit úgy tűnt, megenyhült, vagy legalábbis már nem vette olyan komolyan saját színjátékát.

– Igyál egy ilyet te is, isteni. Horte, legyen szíves! – integettem a pincérnek, és nemsoká megérkezett egy az enyémhez hasonló ital. Purse elégedetten kortyolgatta, egész biztosan ő is felmelegedett tőle picit.

– Akkor térjünk a tárgyra! – kiáltotta, miután lenyalogatta az utolsó darabka tejhabot is a szája széléről. Pont erre vártam, az asztal melletti nyeregtáskámból előhúztam pár füzetet, és szétteregettem őket magunk előtt.

 

Különösebben észre sem vettem az idő múlását, amíg az üzlettel foglalkoztunk. Rengeteg megbeszélni valónk volt, egyfelől össze kellett egyeztetnünk a kettőnk üzletfelei közötti igényeket, lehetőleg úgy, hogy nekünk is jusson valami a folyamatban. Koránt sem rendelkeztem olyan memóriával, mint Purse: míg ő mindent fejben vezetett, nekem szükségem volt a jegyzeteimre. Lassan kimazsoláztuk a közös pontokat, ahol egyikőnktől rendeltek valami olyasmit, ami máshol éppen eladó volt, és az ilyen esetekre ajánlatokat készítettünk. Ezután egy jó ideig az érdekesebb pletykákkal foglalkoztunk, amit utazásaink közben hallottunk, mert ezekből elég gyakran lehetett következtetni arra, hogy hol milyen árucikkekre lesz igény vagy valamiből felesleg a közeljövőben. Mind egy-egy lehetőség vagy kerülendő veszély volt számunkra, amit érdemes volt megjegyezni.

Végül aztán csak rátértünk arra is, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatott (még ha ezzel egy bizonyos mentazöld egyszarvú a második helyre kerül), a dió bizniszre. Megannyi kidolgozatlan részlet került papírra a beszélgetéseink nyomán: pince és műhely bérlése lehetőleg egymás közelében, a pálinkáshordók szállítása a Barrell farmról, diószedő munkások és zsákok ára, megint szállítás, cukor, fűszerek és egyéb hozzávalók, plusz hordók az érlelésre, berendezések a szűrésre, végül a palackozás, és hogy miből és hogyan fog mindez megtérülni. A kavargó káoszból szépen lassan egy terv kezdett körvonalazódni a lapokon, ami egyelőre annyira képlékeny volt, hogy örülhettem, ha a fele beválik, de egy olyan régi piaci rést foltozna be végül, hogy mindenképpen a saját üzlet és a letelepedés reményével kecsegtetett.

 

Mikor már épp eleget dolgoztunk rajta, és Purse is elégedetten hümmögve vakargatta a sörényét, összefontam magam előtt a lábaim, hátradőltem, és áttekintettem az alkotásunkat. Szép nagy halom teleírt papír volt előttünk, és a falióra szerint életünk is rövidebb lett vagy másfél órával.

– Hát, ha Cart ezt látná, igazán büszke lenne ránk – vontam le a következtetést.

– Az biztos. Az öreglánynak még pihenni kell legalább egy hetet ahhoz, hogy a munka említésére ne tépjen rögtön apró cafatokra.

– Mi van vele? Az ünnepség óta nem beszélgettünk.

– Igen, egyesek nagyon elfoglaltak voltak. – Purse vigyora kezdett visszatérni, ami rossz jel volt.

– Tegnap engem kerestetek? – próbáltam benne egy kis bűntudatot ébreszteni.

– Még az este vagy kétszer, de nem voltál otthon. Mondtam, hogy ilyenkor néha felcsapsz gesztenyesütőnek, így hát elindultunk, hogy megkeressünk. Nem jutottunk túl messzire, mint azt te is tudod.

– Nem lehetett valami fontos, ha végül oda se jöttetek.

– Csak zavartunk volna, úgyhogy elrángattam Cartot. Nem tudom mennyire volt sürgős ami miatt keresett, olyan furcsán viselkedett egész végig. Ha itt végzel, ugorj be hozzá a biztonság kedvéért.

– Úgy lesz.

 

– Na nézd, ki jön itt! – szólt a hangjában színlelt meglepődöttséggel, miután pár percig az ablakon át figyeltük, ahogy a felhőket kergeti a szél.

Nem tudtam jól megfigyelni az elsiető vékony, kendőbe tekert alakot, de a szívem megdobbant a gondolatra, hogy talán tegnapi partnerem lesz az. A székemből is majdnem felpattantam az izgatottságtól.

Kisvártatva Lyra toppant be a kávézóba, kapkodva becsukta az ajtót hogy a hideget kirekessze, és a kendőjét a fogasra akasztotta. Nem tudom, előttem ülő barátomnak mit sikerült leolvasnia az arcomról, de hatalmas mosollyal tápászkodni kezdett.

– Én akkor megyek is lassan, nektek meg jó szórakozást.

Fél úton összetalálkozott az időközben felém induló egyszarvú lánnyal, és egy hangos „hódolatom, hölgyem” köszönéssel engedte át az asztalok sorai közt félreállva.

 

Mintha csak meg lettem volna babonázva, nem tudtam levenni a tekintetem róla, ahogy közeledett. Sörénye picit kócos volt, hatalmas szemei csillogtak, és arcán enyhe pír ült ahol megcsípte a hideg – bár az is lehet, hogy zavarba jött attól, amint bámulom.

– Szia – köszönt, mikor mellém ért, és ezzel feloldotta a rajtam ülő varázslatot, végre meg tudtam szólalni.

– Szia! De örülök, hogy el tudtál jönni!

Hirtelen észrevettem, hogy milyen rendetlenséget hagytunk az asztalon Purse-szel, és kapkodva pakolni kezdtem – ennek csak az lett az eredménye, hogy a lapok nagy részét egy jól irányzott mozdulattal lesöpörtem a földre.

– Ülj le, máris eltakarítok… – szóltam vissza az asztal alól. Összelapátoltam, ami a patám ügyébe akadt, a maradékot pedig közelebb levitáltam, majd az egész kupacot begyűrtem a táskámba. Természetesen csak akkor jöttem rá, hogy butaságokat beszélek, mikor kimásztam: nem nagyon tudott volna leülni tőlem.

– Bocsánat, akarom mondani foglalj helyet.

Pár lapot nyújtott felém, amit ő szedett fel, miközben én a többivel vacakoltam, majd míg ezeket is eltettem, leült a szemközti székre.

– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, és máris Horte felé intettem. – Tudom ajánlani a frissen pörkölt kávékat, van mandulás, fahéjas, és chillis is, ha azt szereted, és a shake-ek is isteniek.

– Igen, köszönöm, de csak ha megengeded, hogy kivételesen kifizessem.

– Ezt a tulajjal kell megbeszélned, sajnos elég makacs e tekintetben.

Horte közben mellénk ért, és arcán olyan kifejezéssel, mintha csak valami gusztustalanságról beszélne, megszólalt.

– A kisasszony és Honeynut úr a ház vendégei.

– Ejha, akkor itt az ideje, hogy megkóstoljam azt a méregdrága tortát, amire eddig mindig sajnáltam a pénzt. – Lyra csibészes mosolyától a pincér szeme sem rezdült, így nem volt túl élvezetes a játék. – Csak vicceltem, egy fahéjas kávét kérek, sok tejjel.

– Nekem is ugyanazt legyen szíves, Horte.

 

– Sejthettem volna, hogy Punchy Mane barátja vagy – szólt elgondolkodva, mikor a pincér elvonult. – Már rengeteget meséltem magamról, rólad alig tudok valamit.

– Igazából csak üzletfelek vagyunk.

– Minden üzletfeled ennyire szeret?

– Magam sem tudom, hogy engem, vagy az áraimat – vicceltem, de Lyra komoly maradt.

– Punchy régi ismerősöm, annak idején nagyapám udvarolt az ő nagymamájának. – Rövid gondolkozás után hozzátettem: – Nem mintha ezt nem mondhatnám el a fél város nagymamájáról…

– Nagy kancacsábász lehetett az öreg.

– De még mekkora! Társasági póni volt, nagyon tudott bánni a szavakkal. Ha a tizedét is örököltem volna a tehetségének, ma nem itt tartanék. Én már csak néhány gazdát és üzletvezetőt ismerek a környéken. Ha arra vagy kíváncsi, kik az igazi barátaim, elárulhatom, tegnap mindkettővel találkoztál.

– Pedig nekem nem úgy tűnt, hogy nagyon zárkózott vagy.

– Nem is ahhoz van köze, sokkal inkább a munkámhoz, mint már említettem, rengeteget utazom.

– És mi a terved, az úton fogsz megöregedni?

– Nem, egyáltalán nem – bizonygattam, legalább annyira magamnak, mint neki –, ha minden jól megy, én is saját boltot nyitok, de többet nem szeretnék most erről mondani, nehogy elkiabáljam.

 

– Valahonnan délkeletről jöttél, igaz? – kérdezte rövid gondolkodás után.

– Igen, Dodge City-ből, hogy találtad ki?

– A kiejtésedből. – Mosolyogva megkocogtatta a fülét. – Biztos említettem már, hogy jó a hallásom.

– Rémlik.

– Ott él a családod?

– Igen, a szüleim. Van egy nővérem is, ő Canterlotban dolgozik.

– Nem hiányoznak?

– Évente egyszer-kétszer beugrok azért hozzájuk. – Láttam, hogy Lyra nem túl elégedett ezzel a válasszal. – Nézd, mifelénk ez családi hagyomány. A csikók hamar a saját lábukra állnak, és szétszélednek a nagyvilágban.

– Nem vagytok jóban?

– Figyelj, emiatt nem ítélhetsz el engem. Biztosan könnyebb dolgom lenne ha olyan szüleim lennének, mint neked.

– Mármint halottak? – kérdezte fagyos hangon. Csak most ébredtem rá, mit is mondtam, és nagyon megijedtem, hogy megbántottam.

 

Mielőtt még kimagyarázhattam volna magam, megjelent Horte két kávéspoharat egyensúlyozva apró tálcákon. Hátradőltünk, és mosolyt erőltettünk az arcunkra, amíg letette őket.

– Köszönjük szépen – bólintottam felé, és már el is ment.

Lyra két kis zacskó cukrot nyitott ki és töltött poharába a beállt csendben, és lassan kavargatni kezdte a kávét.

– Ne haragudj, nem úgy értettem – mondtam neki komolyan, a szemébe nézve.

– Nem, neked van igazad – sóhajtotta. – Én sem intéztem soha ügyesebben a kapcsolataimat, úgyhogy semmi jogom kritizálni téged.

– Ez még nem mentség arra, hogy tapintatlan tuskó legyek.

– Arra tényleg nem mentség. – Végre megint mosolygott, amitől hihetetlenül megkönnyebbültem.

 

– De ugye nem emiatt voltál annyira szomorú a múltkor? – kérdeztem, miután nagyot kortyoltam a poharamból.

– Nem, akkor el tudtam volna mesélni két mondatban. De azt semmi esetre se várd, hogy előbb-utóbb meg tudok nevezni egyetlen különálló okot. Mint ahogy a tenger is cseppekből áll, az én melankóliám is minél többet gondolkozom rajta, annál összetettebb lesz. És természetesen ugyanakkor egyre kevésbé értem, miért is hagyom, hogy ennyire erőt vegyen rajtam. Most, hogy itt beszélgetünk, annyira távolinak tűnik minden. – Elmerengve kinézett az ablakon, ám fintorogva visszafordult az italához. – Hát nem valami szívderítő az időjárás, most mondd meg. Legalább ez a kávé tényleg nagyon jó.

– Ugye? Purse hozta frissen délről.

– Akkor könnyen lehet, hogy a rossz pónival barátkozom?

– Bizony, a kávé az ő asztala – hagytam rá, figyelmen kívül hagyva a szurkálást. – És az is lehet, hogy ő nem nyaggatna, hogy folytasd a történeted.

– Eddig te sem erőltetted…

– Légyszi! – mondtam affektálva, bevetve a legellenállhatatlanabb pillantásom.

– Hú, ezt fejezd be – nevette. – Különben sem értem, miért vagy kíváncsi arra amiket összehordok.

– Mert szerintem jól mesélsz, szeretem hallgatni, és szeretnélek megismerni. – Nem mertem a szemébe nézni, miközben ezt mondtam.

– Hízelgő vagy – kacagott.

– Tudom, már említették.

 

– Nem mondtad még, hogyan haltak meg a szüleid – kezdtem, miután felhörpintettük italunk maradékát. Nem tűnt a legjobb taktikának éppen erről kérdezni, de mostmár igazán kíváncsi voltam. Megdöbbentően jól fogadta a kérdést, szélesen vigyorogni kezdett.

– Erről eszembe jut, hogyan is derült ki végül számomra is. Tudod, a nagypapámból egy szót sem bírtam kihúzni ezzel kapcsolatban, neki szörnyen nehéz lehetett a felnőtt fiát elveszíteni. Úgyhogy, ha nem bánod, egy kicsit messzebbről kezdeném, persze már megszokhattad hogy elég szétszórtan mesélek.

– Nekem nem úgy tűnik…

– Akkor jó. Szóval, az egész azzal kezdődött, hogy G. P. szokása szerint a tanterem ablakán keresztülbambulva ábrándozott.

– G. P., ez egy név?

– Igen, sokáig ő volt a legjobb – mit legjobb, egyetlen – barátnőm, eredetileg Glass Pearl-nek hívják. Igazából előbb volt Forge barátja, aztán elcsakliztam tőle… Milyen irónikus! De abban a korban még nem nagyon érdeklik a fiúkat a lányok, hiába jártak Forge-dzsal ugyanabba az oviba.

– Jó, beismerem, most tényleg elég csapongó vagy.

– Na várj, mindjárt kibogozom.

 

***

 

Az utolsó órának is vége volt mára, és ráadásul péntek is van, ennél sokkal jobb hír nem kellett, hogy Lyrát feldobja. A csengő hangjára az összes csikó szétszéledt, a tanterem kiürült, csak hárman maradtak, mint általában. Forge valamivel annyira el volt foglalva, hogy a koncentrálástól még a nyelve is kilógott. Mikor odament, hogy megnézze mi az, a szürke egyszarvú elégedetten emelte a magasba a művét.

Egy egészen apró, vékony, de erős aranyhuzalból készült szív alakú medál volt az. Készítője korához képest elképesztően finoman volt megmunkálva, a huzal több díszes spirált írt le, mire két vége találkozott a medál akasztó részénél. Lyra ámulva nézte.

– Ezt most csináltad?

– Igen, tudod hogy mennyire utálom a nyelvtant – vetette oda Forge. Régen kifejlesztette már azt a képességét, hogy varázserejével a füzetébe jegyzeteljen szorgosan kriksz-krakszokat, miközben valójában egészen mással foglalatoskodott. – De ezt figyeld!

Összpontosítani kezdett, szarvából fény áradt, és a vékony aranyhuzal végei először csak felizzottak, majd egymásba forradtak. Lyra lélegzete is elakadt – még csak pár éve ismerte Forge-ot, de az irtózatos iramban szívta magába választott mesterségének trükkjeit, arról pedig jobb nem is beszélni, hogy az efféle mágia az iskola épületében tűzbiztonsági okokból tiltott volt. A szürke csikó addig fújogatta művét, míg ki nem hűlt annyira, hogy meg lehessen érinteni. Barátnője elé tartotta, és büszkén elvigyorodott.

– Bámulatos!

– Kéred? Neked adom. – Lyra habozott, a pici medál igazi mesterműnek tűnt, olyasvalaminek, amit nem fogadhat el. – Komolyan, a tied. Csupa hulladék anyagból van, apukám műhelyéből.

– Nagyon köszönöm! – Óvatosan elvette az apró ékszert, és a fényre tartotta, hogy gyönyörködhessen anyagának csillogásában. Soha sem kapott még ilyen értékes ajándékot a fiútól, és most megmagyarázhatatlan boldogság vett rajta erőt, mintha az egész világ kivirult volna.

– Na én lassan lépek – jelentette ki Forge. – Te még maradsz, G. P.?

Lyra értetlenül nézett körül, eddig észre sem vette, hogy rajtuk kívül más is van még a teremben. A hátsó, ablak melletti padban üldögélt egy fehér szőrű, zafírkék sörényű pónilány, aki üres tekintettel nézte a kinti kertet, előtte egy magazin hevert kinyitva.

– G. P.! – ismételte Forge hangosabban, és a fehér egyszarvúhoz lépett, aki továbbra sem reagált. Meglengette a lány szemei előtt az egyik lábát. – Pearl! Hol jársz?

G. P. lassan felé fordult, megfogta a fiú patáját, és ábrándosan az arcához húzta, mielőtt az meglepetten elkapta volna.

– Cloudsdale-ben jártam éppen, egy hatalmas stadionban – válaszolta mintegy félálomban. – A kecses pegazusok már felsorakoztak a pálya rajtvonalánál, a levegőben tapintani lehet az izgatottságot, ahogy a közönség még a lélegzetét is visszatartja. „Elkészülni!", szól a hangszóróból, mindenki a helyére lép. „Vigyázz!" – az idegek pattanásig feszülnek. „Rajt!"

Ezt olyan hangosan kiáltotta, hogy Forge felugrott volna, ha a lány ezzel egy időben nem ragadja meg a két vállát, hogy megrázza.

– A startpisztoly eldördül, a versenyzők nekirugaszkodnak! Hárman későn kapcsolnak, a mezőny lehagyja őket az első egyenesben. A kanyarban néhányan kisodródnak, többen az első akadályon maradnak le! Az utolsó viharfelhőhöz már csak négyen fordulnak be fej fej mellett, de egyikük kiesik, elvétve a villámok ritmusát, megperzselődve zuhan a lenti hálóba. A célegyenesben mindenki kihajtja magából utolsó tartalékait, de egyikük jelentősen elhúz, nézzétek milyen pici, mégis milyen erős, és igen! Ő nyeri a versenyt, a mai győztes Spitfire!

G. P. ezt a kis előadást majdnem egy szuszra üvöltötte végig, teljes extázisban lihegett még vagy egy percig társai döbbent tekintetétől kísérve, majd lassan visszahullt a padjába.

– És én nem lehetek ott… – szomorúan csóválta a fejét. – Egy igazi bajnok, a legfiatalabb Wonderbolt születésekor, ma délután a fél mérföldes amatőr akadályrepülő versenyen. Még ha egy vacak autogramot szerezni tudtam volna tőle, de legnagyobb bánatomra ő egy pegazus, én pedig csak egy közönséges egyszarvú vagyok, szárnyak és igazi varázserő nélkül.

Színpadiasan az újságjára rogyott, és ütemesen a padjába verte homlokát, mintha ettől bármi is megváltozna. Lyra ekkor vette észre padján a közepénél kinyitott magazinban a posztert, ami egy sárgás színű, lángvörös sörényű póniról készült, felette a felirat kacskaringós betűkkel: „Spitfire – A leggyorsabb Equestriában?"

Forge-ra nézett – mindketten tudták, hogy Glass Pearl egyszerűen rajong a versenyekért, nem véletlenül ragadt rajta a beceneve. De hogy ennyire kiboruljon valamin, olyat még nem látott amióta osztálytársak voltak. A szürke csikó sem volt sokkal okosabb a témában, csak egy vállvonásra tellett tőle.

– Jó, sziasztok, én megyek – köszönt el a két lánytól, táskáját a hátára csapta, és fütyörészve kisétált az ajtón.

Lyra a fejét csóválva nézett utána, nem hitte volna, mikor néhány éve a vár alatti barlangrendszer fala mellett sírdogálva megismerte, hogy ekkora macsó lesz belőle. G. P.-hez fordult, és érezte, hogy ezen a szép, vidám napon valamilyen módon mindenképpen segítenie kell rajta. Lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, és a könnyes szemű kis egyszarvúhoz fordult.

– Mit szólnál, ha lenne egy módja annak, hogy eljuss a versenyre?

– Mire gondolsz? – kérdezte az, reménytől csillogó tekintettel felnézve.

– Hány órakor fog kezdődni?

– Háromkor – G. P. már a szemét törölgette, sejtette, hogy erre a fura, csendes osztálytársára számíthat.

– Akkor nyomás haza lepakolni, és kettőkor találkozunk a város szélén a raktáraknál, ahova azt a sok érdekes árut hozzák Cloudsdale-ből, jó?

– Jó! De nem csapsz be?

– Becsszó! – Lyra minden fogát kivillantotta mosolyában, nem lehetett nem bízni benne. – De a posztered otthon ne hagyd!

 

– Lyra! – kiáltotta a fehér egyszarvú, és a másik csikó nyakába ugrott. – Már azt hittem, nem is jössz el! Ha öt perccel tovább kell várnom, esküszöm szörnyet halok a félelemtől.

Azt a negyedét Canterlotnak, ahol álltak, leginkább teherforgami légikikötőnek lehetett volna nevezni. Mindenhol gyanús külsejű föld póni rakodómunkások, rossz arcú egyszarvúak, és vad szeleken edzett pegazusok lepték, akik jobb esetben csak kíváncsian szemlélték a két apróságot, de olyanok is akadtak, akik egyenesen meg akarták őket ijeszteni.

– Nyugalom, ezek között csak minden negyedik-ötödik rablógyilkos igazából – próbált viccelni Lyra, rá már egy ideje nem hatottak a hasonló izgalmak. Társa nem tűnt különösebben nyugodtnak ezt hallva.

– Minek is jöttünk ide? Mamám, csak jussak haza épségben!

– Nem hogy épségben, de egy aláírással gazdagabban fogsz hazaérni.

G. P. nagyot nyelt, megpróbálta maga elé képzelni, amint a szobája falának legelőkelőbb helyén függ bálványozott pegazusának dedikált képe, és ez egy egészen cseppnyi bátorságot töltött belé.

Lyra a lábánál fogva vezette egy darabig a téren át, az éppen pihenőjüket töltő munkások tekintetének kereszttüzében, míg oda nem értek egy hatalmas kapuhoz, mely felett a következő cégér lógott: „Crafty Crate Szállítmányozás – Költöztetés”. Odabent egy jókora udvaron rengeteg különböző kocsi állt a falak mellett felhalmozott eltérő alakú és méretű ládák között.

– Ide akarsz bemenni? – kérdezte Pearl ijedten, a menekülőutakat keresve szemével.

– Aha, de nem kell félned, Crafty úr már régóta a család barátja.

Ez annyira igaz volt, hogy a nevezett vállalkozó cége fuvarozta át annak idején a Heartstrings család ingóságait Cloudsdale-ből, és azóta is jó viszonyt ápoltak Lyra nagypapájával. Jelenleg éppen nem volt bent, csak a helyettese, egy öreg föld póni, aki egy szekér áru kirakodását irányította az udvar közepén.

– Mit szeretnétek itt, gyerekek? – kérdezte tőlük, mikor meglátta, hogy a kapuban álldogálnak. Hunyorgott egy darabig, majd az arca felderült. – Á, Heartstrings kisasszony, miben lehetek a szolgálatára?

– Crafty urat keressük.

– Nincs most itt, személyesen felügyel egy szállítmányt Ponyville-ben. Tehetek esetleg értetek valamit?

– Szerettük volna megkérni, nem tudna-e nekünk segíteni a lehető leggyorsabban eljutni Cloudsdale-be.

– Na de lányok, mi a szénát keresnétek ti a felhők között? Veszélyes hely az annak, aki nem tud repülni. A szüleitek tudják egyáltalán, hogy itt vagytok?

Lyra fintorgott, ez a beszélgetés eddig egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Az öreg póni elég vaskalapos személyiség hírében állt, és korántsem lehetett vele annyi mindent megbeszélni, mint főnökével. Egyre jobb ötletnek tűnt a további magyarázkodás helyett szégyenszemre egyszerűen elszaladni, mikor egy új hang szólalt meg kicsit távolabbról.

– Hagyd csak öreg, majd én elintézem őket.

Egy hatalmas termetű, világos narancs színű, izmos pegazus csődör ugrott le a ládák tetejéről, ahol eddig pihent. Az utolsó pillanatban széttárta hatalmas szárnyait, és kecsesen földet ért a csikók és a munkások között. Lyra jól ismerte őt, Sunburst volt, fiatal kora ellenére Crafty egyik legjobb alkalmazottja. Odébb terelgette őket egy sarok felé, ahol egy nagyobb eresz alatt valami irodaszerűség volt berendezve.

– De tényleg, mi a túrót akartok Cloudsdale-ben? – kérdezte őket halkan, miután megbizonyosodott arról, hogy nem hallja őket más. G. P. beharapta az ajkait, nem mert szólni a méretes idegenhez.

– Ma délután van a fél mérföldes akadályrepülő verseny, és élet-halál kérdése hogy eljussunk rá – felelt helyette a mentazöld csikó.

– Az, aminek a nyertese kap egy esélyt a Wonderboltstól?

– Pontosan.

– Jó, egy kocsival fel tudlak vinni titeket, de a stadionba nem engednek be azzal együtt – gondolkozott a pegazus.

– G. P.-t felvehetnéd a nyakadba.

– És téged hova teszlek?

– Én megvárom a kocsiban. De ismersz, az sincs kizárva, hogy be tudok menni a saját lábamon.

Sunburst előbb egyikükre, majd a másikra nézett hitetlenül, miközben sörényét vakargatta.

– Jaj, gyerekek – sóhajtotta –, egészen biztos hogy Crafty letépi a fejem, ha a szüleitek véletlenül életben is hagynak, amikor ez kiderül…

– Kérlek, Sunburst… Csak rád számíthatunk!

– Jó, jó, el ne kezdjetek itt nekem pityeregni. Mit is mondtál, mikorra kell odaérnünk?

– Nagyjából egy óra múlva.

– Akkor jobb, ha sietünk!

 

Már elég régóta repülhettek, amikor a látóhatáron feltűnt az óriási felhőváros, és ahogy telt az idő, egyre csak nagyobb lett. Sunburst egy apró, de annál gyorsabb, éppen csak két személyes kocsit választott nekik, most abban kuporgott a két kis egyszarvú, míg pegazus barátjuk teljes erejéből száguldott a felhők felett. Sörényüket cibálta az erős menetszél, a hosszú utazástól a szemük is könnyezett. Annyira kapaszkodtak járművükben, hogy a lábaik már remegtek az erőlködéstől, de az óriási magasság még az igencsak edzett Lyrának is szédítő élményt nyújtott. Úgy látta, mintha alattuk csak fehér vattacukor-rét terült volna el, felettük a magasban áttetsző bárányfelhők. Félelme ellenére furcsa nosztalgia kerítette hatalmába, tudta, hogy valamikor nagyon régen már járt itt, alig várta, hogy megérkezzenek.

Ahogy közeledtek, Cloudsdale-t bal felől kezdték megkerülni, és hamarosan elébük tűnt a külvárosban épült hatalmas stadion. Lassítottak, és a szél fütyülését fülükben felváltotta a tömeg morajlása. Hiába volt az aktuális esemény egy amatőr verseny, talán egyrészt a Wonderbolts megjelenésének is köszönhetően az épület teljes díszében pompázott, a nézőtér legmagasabb peremén színes zászlók lobogtak. A légtér nyugalmára fehér szőrű, arany páncélos pegazus őrség vigyázott, akikből a bejáratoknál is akadt szép számmal.

Sunburst az egyik bejárattól nem messze, a stadion alapjául szolgáló nagy felhőre tette le a kocsijukat. Mágiája megengedte neki, hogy különböző tárgyakat a felhők tetejére helyezzen, de mindannyian tudták, hogy ez élőlényekre nem vonatkozott. A pegazus kikászálódott a hámból, majd az utasaihoz fordult.

– Nos, itt az ideje, hogy kiderüljön, igazak-e a legendák – szólt, szavait Lyrához intézve.

– Ha mégsem, majd kapj el… – válaszolta az egyszarvú nagyot nyelve.

Remegve a kocsi pereméhez lépett, és lenézett. A felhő alattuk ebből a távolságból egyáltalán nem tűnt szilárdnak, felszíne folyamatosan gomolygott az enyhe szellőben. A csikó becsukta a szemét, és lelépett a szilárd talajról.

A pillanat tört részéig biztos volt benne, hogy le fog zuhanni, ám valahol a fülei mögött, agyának egy elfeledett zugában bekattant és működni kezdett egy ősi ösztön. Mikor végül oda mert nézni, láthatta, hogy lábai nagyjából térdig süppedtek a fodrozódó tejfehér ködbe, és ott megtartotta egy furcsa rugalmasság, mintha gumiasztalon járt volna.

Ijedtsége elpárolgott, szélesen vigyorogva tekintett hátra társaira.

– Döbbenet… – motyogta Sunburst leesett állal.

– Én is! – kiáltotta G. P. megbabonázva, és kiugrott a szekérből. Azzal a lendülettel eltűnt a felhő gyomrában, még sikítani sem volt ideje.

– Pearl! – kiáltott utána Lyra tehetetlenül. Sunburst sem sokat tétovázott, belevetette magát a lenti homályba.

A zöld egyszarvú aggódva nézett utánuk. Annál jobban meglepte, mikor a ködből kisvártatva feltűntek, G. P. a pegazus nyakában, határtalan örömmel kurjongatva.

– Ezt muszáj lesz valamikor megismételjük, annyira félelmetesen jó! – kacagta.

– De előtte legközelebb szólj, mert elvisz a szívroham – Sunburst lassan leszállt a kocsi mellé, homlokáról bőven törölgette az izzadtságot.

 

Rövid ideig még próbálgatták, vajon boldogulni fognak-e az épületen belül, de Lyra járása is egyre magabiztosabb lett, G. P. is kényelmesen megkapaszkodott a pegazus hátán, és vészesen közeledett a verseny ideje, így hát a bejárat felé indultak.

A kapu két oldalán álló őrség döbbenten méregette a fura vendégeket, de egy árva szó nélkül beengedték őket – parancsaik valószínűleg nem vonatkoztak egyszarvú csikókra, sem más hátán lovagolva, sem saját lábukon besétálva.

Most, hogy a stadion falai között álltak, ámulva nézték az áttetsző, hófehér anyagból épült lelátókat. Meséket már hallottak a felhőkből épült városról, de álmaikban sem tudták volna ilyen szépnek elképzelni, mintha csak belülről ragyogott volna az egész, ahogy a nap sugarai átsütöttek rajta.

– Oda! Gyorsan, a korláthoz! – ösztökélte hátasát G. P., és az morcosan engedelmeskedett. Mindannyian a küzdőteret elválasztó korláthoz sétáltak, és onnan tekintettek körül álmélkodva. Korántsem volt teltház, de azért szép számmal foglaltak helyet tarka kavalkádként a különböző színű pegazusok a lelátón, nagyjából az alsó harmadában tömve is voltak a helyek. Odalent a versenybírók az utolsó simításokat végezték az akadálypályán, bólyák távolságát mérték le még egyszer utoljára, fekete felhők viharosságát állították be a megfelelő szintre. Jobb oldalt, a rajthelyektől nem messzire, egy fedett alkalmatosságban nyüzsögtek a versenyzők, egyesek nyugodtan beszélgetve, mások bemelegítéssel múlatva az időt. Szemben a nézőtéren csillogó aranypáncélok tömege jelezte a fontos személyek páholyát, ahova a verseny kezdete előtt a Wonderbolts tagjai is meg fognak érkezni.

 

– Spitfire nincs itt – jelentette ki a fehér egyszarvú.

– Biztos még öltözik – vonta meg a vállát Lyra.

– Nem, már mindenki a helyén van, nemsoká kezdődik a verseny. Itt valami nem stímmel. – A legközelebb ülő, fiatal pónik felé kiáltott: – Hé, hol van Spitfire?

Azok csak a vállukat vonogatták, miközben meglepve néztek az egyszarvúra.

Közelebb noszogatta Sunburstöt a lelátó másik oldalához.

– Ti sem láttátok Spitfire-t?

– Tegnap még megvolt – motyogta egy tagbaszakadt póni, a többiek csak értetlenül forgatták a fejüket.

– Spitfire nem indulhat – hallották a hátuk mögül.

Egy ég színű, sötét sörényű pegazus csődör volt az.

– Hogyhogy? Hiszen ő a legjobb amatőr repülő – kérdezte Pearl értetlenül, majd hirtelen elsötétült az arca. – Vagy valami baleset érte?

– Baleset, az. Nézd csak ott azt az ezüst szőrűt! – a versenyzők közé mutatott.

– Mi van vele?

– Nem ismerős? Remélem elég, ha annyit mondok, ő Carn Coins.

– Coins úr fia?

– Az. Az apja nevével visszaélve megtiltotta, hogy Spitfire ma elinduljon. Ő volt az egyetlen, akit soha nem tudott legyőzni.

– A nyavajás – csúszott ki G. P. száján, miközben egyre elkeseredettebb arckifejezést öltött.

 

Az nem lehet, hogy hiába jöttünk ma el – futott át Lyra fejében. Ez az átkozott ficsúr lesz a legújabb Wonderbolts tag. A gondolatra kezdett dühbe gurulni.

– Szerinted az öreg Coins tud róla? – kérdezte a pegazust.

– Nem hiszem. Ő finanszírozza a Wonderboltst, és persze a mai eseményt is. Meddig tartana neki elintézni, hogy a fiacskája közéjük kerüljön?

– Akkor azonnal szólnunk kell neki, hogy állítsa meg a versenyt, és engedjék a rajthoz Spitfire-t!

– Gondolod, hogy megtenné? A saját fia ellenében? – kérdezte Pearl.

– Csak azt tudom, hogy ha meg sem próbáljuk, a drágalátos Carn Coins már nyert is!

– Akkor gyerünk!

 

Mivel a közönségen nehezen verekedték volna át magukat, és az őrök miatt a pálya fölé sem repülhettek ki, vágtatva indultak a nézőtér mögött húzódó folyosók felé. Szerencséjükre ilyen kis idővel a verseny kezdete előtt itt elég kevesen sétálgattak, csak egy pár pegazussal futottak össze, akik éppen üdítőket vagy rágcsálni valót cipeltek a lelátó felé.

– Vigyázat! – bődült el Sunburst, és teljes sebességgel elszáguldottak mellettük.

Lyra már az első kanyar után érezte, hogy lábai nem bírják az iramot ezen a furcsa, felhőből készült padlón. Lassulni kezdett, leszakadt két társától, amikor hirtelen valami megragadta, a levegőbe repítette, és egy pillanat múlva az égszínkék pegazus hátán találta magát.

– Kapaszkodj! – szólt rá a csődör, és megiramodott.

Vagy egy tucat keresztfolyosót elhagyhattak, melyeken a küzdőtérre lehetett látni, és így nagyjából sikerült belőniük, milyen messzire lehet a páholy. A stadion rövidebbik ívének végén járhattak, mert a folyosó az elnyújtott balkanyar után végre kiegyenesedett előttük, és a távolban már látták a leágazást, amit a legjobban őriztek az arany páncélosok. Odabent a tömeg zengő ovációja közt megszólalt a fanfár, elkezdődött a versenyt megnyitó ceremónia.

– Mindent bele! – kiáltotta G. P., a két pegazus kiterjesztette szárnyait, lábukat felhúzták, és teljes sebességre gyorsultak az átjáróban.

A díszpáholy bejáratánál álló őrök döbbenten szegezték nekik a lándzsáikat, nem készültek fel ilyen meglepetésekre, de afelől nem volt Lyrának kétsége, hogy használni is készek fegyvereiket. Egy émelyítő fékezést követően leszálltak a nyitott ajtótól pár lépésnyire.

– Beszélnünk kell Coins úrral! Engedjenek be! – kérte a két páncélos pegazust G. P., de azoknak a szemük sem rezdült.

– Coins úr! Kérem, Coins úr! Beszélnünk kell! – üvöltötte az ajtó felé Lyra torkaszakadtából.

Odabentről egy jól fésült, öltönyös, vékony keretes szemüveget viselő póni lépett ki rosszalló tekintettel, minden valószínűség szerint Coins úr titkára.

– Mi van, gyerekek? Mi ez a kiabálás?

– Azonnal meg kell állítani a versenyt! A legjobb repülő nem indulhatott rajta!

A titkár valamit válaszolni akart, de az ajtóban feltűnt Coins úr, és tekintélyes külseje azonnal mindenkinek csendet parancsolt.

– Mit mondotok? Ne olyan hangosan. Mi történt?

– Coins úr kérem – kezdte magyarázni G. P. –, a legjobb amatőr repülőt kitiltották a pályáról, és most nem lehet itt! Legyen szíves leállíttatni a versenyt amíg előkerítjük!

A magas, idős pegazus a titkárára nézett.

– Ez hogy fordulhatott elő? Azonnal intézkedjen kérem – mondta, majd visszatért a páholyba, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Gyertek, gyerekek. Megkeressük a barátotokat – szólt a titkár, és sietve megindult a kijárat felé.

A kis csapat reménykedve követte.

 

Mikor aztán a stadion elé értek, a szemüveges pegazus az ott szolgálatot teljesítő őrökhöz fordult.

– Ezeket mégegyszer be ne engedjétek.

– Igenis, uram! – kiáltották az őrök egyszerre, és elállták az utat. A titkár, mint aki jól végezte dolgát, visszasétált, amerről jött.

– Hé, nem erről volt szó! – tombolt Sunburst. Bár ő eddig inkább kívülállónak érezte magát a történetben, ekkora igazságtalanság láttán igazán mérges lett. Az arany páncélosok felé ugrott, de az egyik a lándzsája tompább végével olyan erősen taszította arrébb, hogy G. P. majdnem leesett a nyakából. A narancs színű pegazus egy pár percig vicsorogva farkasszemet nézett az őrséggel.

 

– Hagyd, vesztettünk – mondta Lyra leverten, patájával visszatartva a csődört. – A verseny már egész biztosan elkezdődött.

Lehajtott fejjel oldalogtak arrébb.

– Sajnálom, hogy téged is kidobtak miattunk – fordult a kék pegazushoz.

– Á, rá se ránts. Láttam már ilyet épp eleget, és amúgy is tudod kit érdekel egy megbundázott bajnokság. Ti viszont állati bátrak vagytok, hogy így kiálltok egy idegen jogaiért, örülök hogy megismerkedtünk. A nevem Soarin’.

– Lyra Heartstrings. A barátnőm Glass Pearl, a sofőrünk pedig Sunburst.

– Üdv!

– Örvendek. Ritkán látni egyszarvúakat idefent, főleg a saját lábukon közlekedni.

– Egyedül Spitfire miatt jöttünk el, és pont vele nem találkozhatunk.

– Ó, az egész biztos hogy nála gyorsabb és ügyesebb pegazus még nem született, csak tudjátok egy kicsit hamar haragra gerjed.

– Akkor ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy autogramot kérjünk tőle? Nem tudod, hol lehet?

– De, sejtem. A repülőklubba ment ebéd után, a barátaival valami sárkányos játékot játszanak. Különösebben nem értek hozzá, de azt már láttam, hogy rengeteg vicces alakú dobókockát szokott vinni. Olyasmit emlegetett, hogy „most aztán lehentelem a kis szarosokat”, és a szemei legalább úgy lángoltak, mint a sörénye, úgyhogy a helyetekben nem zavarnám.

– Hát, ennyi. Akkor akár mehetünk is, nem, G. P.? Talán nem vették még észre otthon, hogy eltűntünk.

A fehér egyszarvú szomorúan bólogatott.

 

– Ha nem siettek nagyon, a Wonderboltst még megnézhetnénk együtt – ajánlotta Soarin’. – A fontos személyek bejáróján fognak távozni, néha ha jó kedvük van, rá lehet őket venni egy kis dedikálásra.

– Te is a rajongójuk vagy? – kérdezte G. P.

– Naná, melyik pegazus nem? Rengeteget edzek, hogy egyszer én is közéjük kerülhessek, és úgy érzem, jó esélyem is van rá.

– Miért nem indultál a versenyen?

– Azon csak végzősök vehetnek részt, nekem még van egy évem az akadémián. Persze ezek után nem tudom, hogy lesz… A korosztályomban én vagyok a legjobb, de a fiatalokat nem ismerem annyira. Jövőre egészen biztosan Spitfire győz, azután pedig fogalmam sincs, kikkel fogok versenyezni.

– Az átkozott Carn Coins neked is keresztbe tesz – vágott közbe Lyra.

– Hát, kislány, az élet nem fenékig tejföl, mint ahogy arra majd te is rájössz a maga idejében.

Lehet, hogy többet tudok róla, mint sejtenéd – gondolta a zöld egyszarvú, de bölcsen csendben maradt.

 

Lassan sétáltak a stadion másik oldala felé, közben Soarin’ és G. P. a történelem legnagyobb versenyeiről és a Wonderboltsról beszélgettek. Hamar kiderült, hogy egy rugóra jár az agyuk, mindketten fejből vágták a csapat összes tagjának nevét több generációra visszamenően, a trükkjeik koreográfiáját, és a repülőversenyekről is gyakorlatilag mindent.

Az idő késő délutánba fordult, odabent a tömeg tombolása utoljára felharsant, majd fokozatosan ismét elhalt. Kis idő múlva a verseny véget ért, és a nézők elindultak hazafelé. A V. I.P. bejárónál felállított kordon mellett egy halom fotós, riporter és rajongó csoportosult, ezek között tört utat magának Lyra csapata. Soarin’ ismét a hátára vette az alacsony egyszarvút, hogy jobban lásson, miközben Pearl arról győzködte éppen, hogy a földön állva, lábakon is lehet olyan jó versenyeket rendezni, mint a levegőben.

A parázs vita éppen ott tartott, hogy miért nem kellene a pegazusoknak, egyszarvúaknak és a föld póniknak együtt versenyezniük, amikor a kapuban, erős őrség kíséretében feltűntek a Wonderbolts tagjai. A fellépő ruhájukba voltak öltözve, vidáman beszélgettek egymás közt, és néha lábukkal intettek a rajongók felé. A csoport közepén egy ezüst szőrű pegazus lépdelt dölyfösen, akit Lyra rögtön felismert: Carn Coins volt az. Úgy viccelődött és integetett, mintha csak rég megérdemelt helyét foglalta volna el a társulatban.

Mintha nem miattad törne-zúzna elkeseredettségében Equestria legjobban repülő pegazusa. Mintha nem te tehetnél róla, hogy hiába szálltunk idáig, hogy G. P. úgy mehet haza, hogy álmai beteljesületlenek maradnak. Miattad nem lesz semmi értelme, hogy Sunbursttől megvonják a fele fizetését, mert elhozott minket. Miattad nem   lesz soha Wonderbolt-tag Soarin’, ha legyűrik a fiatalok.

Lyra érezte, ahogy a vad düh elönti, szemei elé vörös köd ereszkedett le. Lepattant a pegazus hátáról, szarva fényleni kezdett. Varázserejéből éket formázva tolta szét maga előtt a szitkozódó tömeget, míg a kordonhoz nem ért. Társai döbbenten siettek a nyomában.

 

– Mit keresel ott, Carn Coins, te második, te vesztes? – üvöltötte, csak úgy köpve a szavakat. – Hol van a leggyorsabb pegazus? Nem látom! Elmondtad új barátaidnak, hogy fizettél le mindenkit, hogy ne indulhasson?

Carn úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Néhány Wonderbolts tag összesúgott, de sétáltak és mosolyogtak tovább, mintha mi sem történt volna. Az őrök ugrásra készen közeledtek az egyszarvú felé.

– Ez hát a híres Wonderbolts? – Lyra vádlón lendítette feléjük a patáját. – Mióta állhatnak be huszadrangú senkik közétek? Vagy csak a pénz számít? Mennyiért vett meg titeket ez a féreg?

– Fogd be a szád, ha nem akarod az éjszakát börtönben tölteni – vicsorogta Carn.

A mellette álló, fehér sörényű Wonderbolt nyugtatólag a vállára tette a patáját, valamit beszélt egy társával, majd Lyrához sétált.

– Ha a barátod tényleg olyan jó, és el mer jönni, az esti viharban találkozunk – mondta halk, békés hangon, majd széttárta szárnyait, és a többiekkel együtt elrepült.

 

***

 

– Hát tudod, néha komolyan nem hiszem el, amiket mesélsz – nevettem. – Te beszóltál a Wonderboltsnak?

– Esküszöm, így történt – mondta partnerem, ajkain hamiskás mosollyal. – Nem én bálványoztam őket, hanem G. P., és akkor, ott elég arrogáns bandának tűntek egytől egyig. Ja, és biztos említettem már, hogy kicsit alulfejlett volt a félelemérzetem is.

– Nem semmi. Ugyan nem vagyok egy nagy sport rajongó, de annyira nem élek kő alatt, hogy ne tudjam, Spitfire most a Wonderbolts vezetője. Ezt hogy sikerült elérned?

– Ne hidd, hogy ezen túl bármi közöm volt hozzá. Akkoriban Spitfire a saját korosztályában egyszerűen külön kategóriát képviselt. Nem hiába félt úgy tőle Carn Coins, gyorsaságban és ügyességben akkora volt a különbség köztük, hogy az már megalázó.

– És, mi történt a viharban? Mindenkit leiskolázott? Coins úr nem tépte a sörényét? Mikorra értetek így haza?

– De kis kíváncsi vagy! Ha ennyire érdekel, miért szakítottál félbe?

– Bocsánat…

Sikerült olyan bűnbánó arcot magamra öltenem, hogy majdnem beesett a széke alá a nevetéstől. Néhányan érdeklődve felénk fordultak a kávézóban, és csak most vettem észre, hogy az idő jócskán eltelt, és a vendégek száma meglehetősen felduzzadt. Kezdtem egyre éhesebb lenni, gyomrom egy hangos korgással adta tudtomra, hogy elmúlt dél.

– Nem ennél valamit? – kérdeztem Lyrát.

– Ami azt illeti…

– Tudod mit, éljünk picit vissza Punchy vendégszeretetével, és ebédeljünk meg, utána majd folytatod a történetet, ahol abbahagytad.

– Tetszik az ötlet.