I.

Másnap este hatalmas pelyhekben szállingózott a hó – egészen megenyhült az idő,   valamivel fagypont alatt lehetett. A piactéren kevesen jártak, az árusok lassan csomagolták holmijaikat, és pavilonjaik bontásával voltak elfoglalva, hivatalosan az ünnepi hét véget ért. Néhány párocska andalgott a sátrak között, egy nagyobb hókupacnál pedig csikók építettek várat, és nagyokat rikkantva bőszen hógolyóztak. A levegőben kellemes, édes-füstös illat szállt, forrása a tér szélén felállított ütött-kopott, rozsdás fémhordó volt, melynek belsejében szén parázslott, tetején gesztenyék sültek sisteregve. „Két tallér egy tucat” – hirdette egy kis táblácska előtte a hóba szúrva.

A hordó mögött ültem egyedül egy padon, melyről még a délután folyamán letisztítottam a havat és a jeget – mostanra ismét bőven lepte mindkettő. Arcomat kellemesen melegítette a tűz, hátamat egy vastag pokróc védte a hidegtől, fejemet elgyötörten a patáim között fogtam, mert szörnyen sajgott. Szerettem volna ráfogni a melegfrontra bajomat, bár tartottam tőle, hogy sokkal inkább a tegnapi mértéktelen pezsgőfogyasztás lehet a hibás. Eredetileg azért is ültem ki, hogy majd a kristálytiszta, friss, hideg levegőtől jobban érzem magam, csak sajnos sokkal lassabban hatott, mint reméltem.

Időnként kiscsikók rángatták rögtönzött üzletemhez szüleiket, és vidáman ropogtatták a finomságot, amit kis, csúcsosra hajtogatott papírzacskókban nyújtottam nekik; és persze a szerelmesekre is számíthattam, akik szívesen megosztottak maguk között pár szem gesztenyét.

Ahogy az idő egyre későbbre járt, vásárlóim is megfogyatkoztak. Csendesen, gondolataimba merülve néztem a parazsat, időnként varázserőmmel megforgatva süldögélő portékámat. Amelyik szem túlzottan megpirult volna, kikotortam, megfújtam és elmajszoltam, majd helyére újat tettem – olyan nincs hogy nálam bárki nem friss, kihűlt gesztenyét kapjon.

 

– Egy zacskóval, légyszíves.

Felnéztem a jövevényre, és rögtön felismertem benne a tegnapi szomorúan iszogató kancát, de láttam az arcán, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Nem is csoda, eléggé be voltam tekerve a takarómba.

Mágiámmal egyesével megropintottam a gesztenyék héját, ezerszer végrehajtott, fénylő mozdulatokkal megpucoltam őket, és a tökéletesen hámozott beleket papírzacskóba töltöttem. Egy percbe sem tellett, mégis, mikor a zacskót átnyújtottam, láttam, hogy vendégem már felismert.

– Meg lehet élni a sütögetésből? – bólintott a hordóm felé. Éreztem a hangján, hogy bizonytalan benne, miként is álljon hozzám.

– Ebből ugyan nehezen! – feleltem vidáman. – Van olyan nap, hogy többet eszem meg, mint amennyit eladok.

Mondandóm bemutatására a magasba dobtam egy szemet, és tátott szájjal aláálltam, hogy majd a levegőben bekapom. Nagyot pislogtam, amikor az orromon koppant, és szomorúan néztem a kis lyukra, amit a hóban ütve eltűnt. Vendégem ezen a látványon azért legalább   elmosolyodott.

– Te valami zenész féle vagy? – kérdeztem vissza a cukijegyét nézegetve.

– Konkrétan lantművész. – Csepp habozás után egy patát nyújtott felém. – Lyra. Lyra Heartstrings.

– Nagyon örvendek. Az én nevem Honeynut, de a barátaimnak csak Nuts.

– Komolyan? Így szólítanak a barátaid?

– Nem vicc! Még mindig jobb, mintha Honey-nak hívnának, nem?

– Te tényleg lökött vagy – állapította meg halkan kuncogva.

– Szolgálatodra. – Színpadiasan meghajoltam.

– Hívhatlak a továbbiakban Honeynutnak?

– Ó, persze, megteszi arra a pár napra amíg itt vagyok.

– Sokat utazol?

– Általában annyi időt maradok csak egy helyen, amíg az üzleti ügyeimet elintézem. Mától a pihenőmet töltöm, na meg persze ilyesfajta kedvteléseimnek hódolok mint a gesztenye sütés.

– Az ünnepi héten is dolgoztál?

– Igen, az nagyon sűrű nekünk, rengeteg munka van a háttérben, hogy mindenki jól érezhesse magát a tegnapihoz hasonló rendezvényeken.

Láttam az arcán, hogy az újévi buli említése érzékenyen érinti, rögtön meg is bántam, hogy felhoztam.

– Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni amiért olyan morcos voltam – mondta lehajtott fejjel. – És azt hiszem Bonbon nevében is mentegetőznöm kell.

– Nem, én voltam a tapintatlan. Bonbon a barátnőd?

Bólogatott.

– Elég goromba tud lenni, ha azt hiszi, hogy bántanak.

– Mindenesetre örülök, hogy vidámabbnak láthatlak.

– Én is, hogy ezt megbeszéltük.   Senkit nem szeretnék magamra haragítani, csak mert néha kísért a múlt.

– Nem akarod elmesélni?

Csak hallgatott.

– Nem udvariasságból kérdezem, tényleg érdekel – tettem hozzá gyorsan, még mielőtt kifogást találna. – És még az is lehet, hogy megkönnyebbülsz tőle.

– Á, ez egy nagyon hosszú történet… – sóhajtotta lemondóan.

– … És éppen szörnyen sietsz valahova – fejeztem be helyette.

Most már úgy tűnt, talán kicsit kezdem kihozni a sodrából, de mégis maradt.

– Alkudjunk meg – mondtam egy huncut kacsintás kíséretében. – Amíg mesélsz, korlátlanul fogyaszthatsz!

– Kieszlek a vagyonodból! – nevetett.

– Tegyél próbára.

 

Pár percre felnézett az égre, míg összeszedte a gondolatait. Egy kósza hópihe szállt lassan az orrára, ahol rögtön elolvadt.

– Az egész az Akadémián történt…

– A Varázslóakadémián?

– Persze, az az egy van Canterlotban.

– Nem is tudtam, hogy Canterlotban születtél…

– Nem is ott, de most már ha még egyszer félbeszakítassz, esküszöm itthagylak.

Nem volt komolyan mérges, de azért patámmal láthatatlan cipzárat húztam a számra.

– Zene szakos voltam, amit mindenki csak viccesen „büfé szaknak” hívott, elképzelheted a színvonalát. Azt hiszem, nem is nagyon tanultam olyasmit, amit a magánórákon már milliószor be nem gyakoroltam volna, igazából csak és kizárólag a barátaim miatt jártam oda.  

Kis szünetet tartott, mintha nem volna biztos benne, hogyan is folytassa.

– De ha itt kezdem, nem fogod érteni, úgyhogy elmesélem, hogyan ismertem meg őket. Egészen fiatal csikó voltam még, talán másodikos…

– Hú, elképzeltelek picinek, masni a sörényedben, hatalmas szemek, üres hátsó…

– Bármi is jutott eszedbe, biztosan nem úgy volt – kacagta. – Először is, még bőven iskolás korom előtt kaptam meg a cukijegyem.

– Az hogy lehet?

– Zenész családokban nem ritka, nagypapám már az oviban tanítgatott, és tehetséges is voltam.

– A nagypapád?

– Hadd mondjam már el, amit elkezdtem.

– Jól van, jól van.


 

***


 

Pling! – szólt az apró kavics, és felpattant. Vagy öt lépést repült tova, mielőtt pattogva leérkezett a fűvel bőségesen felvert földútra. Lyra boldogan ügetett utána.

Mikor utolérte, lehajolt hozzá, és ismét koncentrálni kezdett. Hunyorított, fogát összeszorítva vicsorgott, mígnem végül szarva halványan felfénylett, és tompa puffanás kíséretében porfelhő szállt fel a pici kavics alól.

– Na még egyszer! – suttogta magának.

Ezúttal igyekezett pontosan célozni, és végre valahára siker koronázta a próbálkozását. Pling!

„Egy húr egészen másként szól attól függően, hogy hol, és milyen erővel pendíted meg” – visszhangoztak Sylvia néni szavai a fejében, akihez magánórákra járt. Tőle tanulta a pöccintős trükköt, amit akár hangszer nélkül is gyakorolhatott. „Eleinte nehéznek tűnik, de majd jobb leszel benne, ha sokszor ismétled” – mondta. Ráadásul amíg új képessége nem állt teljesen az irányítása alatt, nem is nyúlhatott vele igazi húrokhoz. Nem mintha egy pillanatig is unatkozott volna, elméletből is bőven volt mit tanulnia. A mai órán hárfán gyakoroltak – ezen elég sok húr volt ahhoz, hogy összetettebb dallamokat is könnyen eljátszhasson rajta, de nem volt fogólapja, mint mondjuk a gitároknak, ami használatához meg kellett volna osztania figyelmét, egyszerre kétfajta mozdulatra koncentrálva. Izgatottan gondolt a zenekarnál látott lantra, vajon mikor éri el azt a szintet, hogy végre választott hangszerén is játszhasson?

 

Pling! – Megy ez!

 

Nem nagyon ismerte Canterlot azon részét, ahol éppen járt, de szeretett mindenféle kerülőutakon hazamenni. Jobbra tőle a hatalmas fehér kövekből kirakott várfal húzódott, árnyékba borítva a kis utcát. Balra szépen karban tartott és lerobbantabb tűzfalak, mind ablaktalan – a házak valószínűleg a párhuzamos utcára néztek. Ha kissé balra tartok, vagy egy tucat sarok múlva elérem azt a teret a halas szökőkúttal, és onnan bármikor hazatalálok – gondolta –, de úgy rémlik, volt erre régebben egy kis park fából készült játékokkal, jó lenne újra eljutni oda.

Pling – tok!

A kavics egy esővízgyűjtő fahordóról lepattanva berepült a merőleges, két ház közötti szűk sikátorba. Lyra utánaszaladt, majd az utcácska elején hirtelen megtorpant. Pár lépésre tőle egy egész tömeg ácsorgott, vagy négy nagyobb csikó, akik most meglepve néztek rá. Előttük egy kisebb szürke kupac hevert.

Lyra egy pillanat alatt felismerte őket – ugyanabba az iskolába jártak, többször látta már őket együtt az udvaron a gyengébbeket terrorizálni. Na persze amíg a suli területén voltak, a tanárok figyelme miatt ritkán került sor tetlegességre, általában megmaradtak a szóbeli kínzásoknál. Arról is hallott viszont, hogy az utcán nem volt tanácsos összeakadni a bandával.

Míg a nagyok láthatóan azon gondolkoztak, mihez is kezdjenek ezzel a hivatlan vendéggel, a kis csomó a lábaiknál mozogni kezdett, és lassan körülnézett. Egy acélszürke egyszarvú volt, sörénye olyan sötét kék, hogy már majdnem fekete, bal szeme alatt éppen lilulni kezdő monokli. Lyra őt már névről ismerte, egy osztályba jártak, Forge volt az, az utcájukban lakó kovács, Harry Hammer fia. Bár nem volt különösebben jóban senkivel saját évfolyamában, nem is utálta a többieket, leginkább túl elfoglalt volt, hogy pár szónál többet váltson velük. Mégis, tehetetlen dühtől szorult el a torka amiatt, hogy nem segíthet a kis póninak. Sajnálom – ült a tekintetében –, semmivel nem járunk jobban, ha mindkettőnket elkapnak.

– Na nézzétek csak, a kis hárfás seggű – szólalt meg végre az egyik nagyfiú kötekedő stílusban.

– Lant, te ütődött – jött akaratlanul is Lyra szájára, pedig érezte, hogy ezzel végképp elásta magát.

– Nem hallom, mit mondtál? – vicsorogta a póni. – Egy havi kajapénzed jöttél felajánlani? Ezek után kevesebbel nem hiszem, hogy megelégszünk, pedig igazán nem szeretünk kislányokat bántani.

– Jaja – röhögtek a többiek.

Itt az ideje lelépni, gondolta Lyra, amíg még van esélyem lehagyni őket. Még jobb lenne, ha el tudnám terelni a figyelmüket.

Hirtelen teljesen döbbent arcot vágott, majd ijedten lendítette a lábát a nagyok felé.

– Vigyázzatok, egy elefánt!

A négyből csak kettő kapta maga mögé a fejét, de talán ennyi is elég lesz. Amilyen gyorsan csak tudott, elvágtázott, amerről jött. Szeme sarkából még látta, hogy Forge is jól mérte fel a pillanatot, és ahogy csak erejéből tellett, bokán rúgta az előtte álldogáló csikót, felpattant, és menekülni kezdett.

– Kapjátok el őket!

Lyra hirtelen balra fordult, majd a következő saroknál jobbra, majd megint balra. Igyekezett megtéveszteni üldözőit, és annyi távolságot nyerni, amennyi csak lehetséges volt, de elkeseredetten állapította meg, hogy méretei miatt esélytelen hosszú távon. A legjobb taktika talán az, ha befelé veszi az irányt a város forgalmasabb részei felé, ahol a felnőttek megvédhetik, még ha ez felettébb ciki is lett volna.

– Hova futtok, szarosok? Azt hiszitek, holnap nem találkozunk iskola után?

Az holnap lesz, gondolta Lyra, és talán egy picit lenyugszotok addigra.

Hirtelen felbukkant előtte a kis park, amit már régóta keresett, és most igazán sajnálta, hogy fogalma sem volt, hogyan is találta meg újra. Éppen csak egy kis füves térből és pár fából állt a házak között, néhány öreg hintával, mászókával és egy homokozóval.

Szemei cikáztak búvóhely után kutatva, de semmit nem talált, ami ne lett volna túlzottan triviális. Azaz várjunk csak, mintha a várfalon lenne egy ajtó ott a bokor mögött! Csak legyen nyitva, legyen nyitva.

Bevágtatott a bokor mögé, átugrott egy árkot, megtette a hatalmas vasajtóig lefelé vezető három lépcsőfokot orrabukás nélkül, megrántotta az ajtót – nyitva volt! Beugrott mögé, és teljes erőből felfelé nyomta a kilincset, bár tudta, hogy izmai semmire sem lesznek elegek, ha üldözői utolérik. Odabent mérhetetlen sötétség volt, hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Csak a vér lüktetése zúgott a fülében, és a szíve kalapált veszettül.

Valaki ránehezedett a kilincsre. Nem, ilyen hamar nem bukkanhattak rám!

– Engedj be! – üvöltötte odakint Forge, hangja csak tompán szűrődött be.

– Tűnj innen, még meglátnak! – kiáltott ki Lyra. A kis hülye a nyakára hozza a bandát, ha itt óbégat.

– Engedj be kérlek!

Egy pillanat, és észreveszik az ajtó előtt, akkor mind a kettőnknek végünk. Elmenni nem fog, be kell engednem, talán még nem késő…

Résnyire nyitotta az ajtót, a kis egyszarvú beszaladt rajta, majd a vaksötétben mind a ketten teljes erejükből húzni kezdték – bárcsak ne kifelé nyílt volna!

Egy másodpercig csak saját zihálásukat hallották. Megúsztuk?

– Oda bújtak! Láttam őket, bementek azon az ajtón!

Az ereikben megfagyott a vér. Eltávolodtak az ajtótól a nyílt sötétség felé, vakon tapogatták a kőpadlót maguk előtt, míg egy, a mélybe vezető lépcsőhöz nem értek. Két fokot mehettek lejjebb rajta, onnan kuksoltak arra, amerre a külvilágot sejtették.

– Na, ha ide bújtak, akkor itt is maradhatnak! – jött egy hang kintről. – Hozzátok csak azt a sziklát!

Kisvártatva tompa dübbenés hallatszott. Üldözőik eltorlaszolták a kijáratot.

– Ezt is!

Még egy puffanás. Forge pánikszerűen felpattant és az ajtóhoz rohant.

– Engedjetek ki! – zokogta. – Inkább verjetek meg, csak ne zárjatok be!

– Eleget futottunk utánatok, vakarcs. Most már akár meg is dögölhettek.

– Nem! – kiáltotta Forge. – Nem tehetitek ezt!

Lyra csak a fejét csóválta. Hogy alázkodhat meg így valaki?

– Ne foglalkozz velük, úgyis kijutunk innen.

Még pár kő dübörgését hallották kintről, azután csak távolodó röhögést.

Teljes erejükből tolni kezdték az ajtót, de az meg sem mozdult.

– Segítség! – kiáltott Forge kétségbeesetten.

Lyra hátrált pár lépést, majd nekifutásból a bejáratnak ugrott. Semmi hatás, csak a vállát törte el majdnem. Még egyszer. Ismét puffanás, ismét az éles fájdalom. Véresre verhetem itt magam, meg sem fog mozdulni. Azt is kétlem, hogy ezen az ajtón keresztül bárki meghallaná a kiáltásunkat.

– Segítség! – üvöltötték torkuk szakadtából együtt.

 

Pár perc után a hangjuk is kezdett elmenni, így feladták. Lassan leültek a fal tövébe. Forge halkan szipogott.

– Ezt megcsináltad – dorgálta Lyra, de rögtön érezte, hogy igazságtalan. – Ki kell jutnunk valahogy – tette hozzá, hogy valahogy elterelje társa gondolatait.

– Egészen biztos van itt más kijárat is, nem csak ez, ahol bejöttünk. Valószínűleg nem a palotában vagyunk, hanem a régi kazamatákban alatta. Annyi biztos, hogy vigyáznunk kell, el ne tévedjünk. Bárcsak látnék valamit!

– Nem tudsz fényt varázsolni?

– Sosem próbáltam…

Nagyon koncentrált, de semmi. Úgy érezte, a sötétség elveszi az erejét, mintha üres lenne a feje.

– Varázsolj akármit, hátha a szarvad fénye is elég – kérte Forge-ot.

– Nem megy, nem látok. Nincs mire összpontosítani. Várj csak!

Egy érintést érzett a lábán, majd Forge szarva halványan világítani kezdett. Lyra azt vette észre, hogy lassan a levegőbe emelkedik.

– Mit csinálsz, tegyél le azonnal! – ellenkezett kapálózva.

Abban a pillanatban ismét sötét lett, ő pedig a fenekére pottyant.

– Bocs, nem jutott más az eszembe.

– Nem, igazad van, a sötét sokkal rosszabb. Emelj fel légyszíves, hátha találunk a fénynél valamit, amit mozgathatunk.

Ismét felemelkedett, de ezúttal közben alaposan körülnézett. Egy meglehetősen kis helyiségben voltak, az időtől simára kopott kőfalak vették őket körül. Az egyetlen kijárat a lefelé vezető lépcső volt, fokai megkoptak, valaha rengeteget használhatták őket. Mindent vastag porréteg borított, mintha legalább száz éve senki sem járt volna erre. A fal mellett kis habarcs darabok, arra legalább jók, hogy legyen mire koncentrálnia. Felemelt pár szemcsét, és ahogy az ő szarva is világítani kezdett, Forge óvatosan a földre engedte.

 

– És most mihez kezdünk? – A szürke póni kezdett újra kétségbe esni. – Soha nem jutunk ki innen!

– Ne viccelj, amennyit tudunk, attól a lépcső végén Celestia hercegnő fürdőszobája is lehet. – Nem volt túl valószínű, de a képre legalább felvidultak. – Gyere, derítsük ki.

Lefelé indultak. Éppen csak pár lépést haladhattak, amikor Lyra felkiáltott:

– Oda nézz!

A lépcsőfokokon egy vékony, ezüst szál csillant meg, a mélységbe kanyarogva.

– Ha kis szerencsénk van, ezt valaki azért hagyta itt, hogy két kijárat között el ne tévedjen. Persze az is lehet, hogy nincs semmi a másik végén, de amíg követjük, legalább bármikor visszatalálunk ide.

Forge csak bólintott, nem tűnt túl lelkesnek.

Sietősen folytatták útjukat, lépcsőről lépcsőre, folyosóról folyosóra, tucatnyi boltíves leágazás mellett haladva el, míg végül minden porcikájukban átérezték a hely méreteit. Egy egész város eltűnhetett volna idelent. Mikor mágiájuk kezdett kimerülni, megpihentek az apró morzsákat patáikon szorongatva, hátukat egymásnak vetve a teljes sötétségben. Eddig pisszenést sem hallottak, egy kósza légmozgással nem találkoztak, ami kijáratra utalhatott volna.

Egy széles, lejtős alagút végül a barlangrendszer igazán ősi szintjére vitte őket. Ez a rész jól láthatóan bánya volt valaha, a falak csak egyszerűen megmunkált téglákkal kirakva. Nem messze előttük halvány fény derengett. Megtorpantak.

– Nézd, lehet, hogy arra van a kijárat? – kérdezte reménykedve Forge.

– Nem hiszem, túl mélyen vagyunk.

Ahol már elég jól láttak a ciánkék félhomályban, letették az eddig cipelt törmeléket. Követték a folyosó kanyarulatát, és egészen elámultak a látványtól.

Előttük a falakat és a padlót apró, fluoreszkáló gombák lepték el, volt köztük hosszúkásabb alakú, volt gömbölyűbb, de mindegyikből áradt a fakó világosság. A távolban egy barlang mélységét vélték felfedezni, onnan költözhettek át ide is a furcsa növények. Pár lépésnyire a földön egy különös domb hevert.

Közelebb óvakodtak – egy csontváz volt az. Azt biztosan látták, hogy pónié, de hogy miféle, azt nem lehetett már felismerni, helyenként vastagon benőtték a gombák. Patái között apró tekercsnyi ezüstfonalat tartott.

 

– Hát ez nem túl jó jel – törte meg a csendet Lyra ijedten.

– Nem akarok meghalni! – kiáltotta hirtelen Forge, ahogy legyőzte a rettegés, és visszafelé iramodott.

– Várj már te buta, ha így rohansz, el fogsz tévedni.

 

A szürke póni után sietett, de hirtelen olyan érzése lett, mintha lekvárban járna. Összeszedte minden erejét, vágtára kapcsolt – semmivel nem haladt gyorsabban előre. Döbbenten lenézett a lábaira, amik mozdulatlanul álltak, miközben az agya mindenáron azt akarta elhitetni vele, hogy fut.

Váratlanul látása is megváltozott. Körülötte a járat egészen két dimenziós lett, mintha csak odarajzolták volna. A cián mellé új, meghökkentően élénk színek vegyültek: egy csillogó fény-szín, aminek az árnyalatát nehéz lett volna meghatározni, hiszen Lyra még sosem látott ilyet, és önálló életre kelt a falak repedéseiben megbújó feketeség is, mely már nem csak a fény hiánya volt, hanem élő anyagként ragyogott.

Ahogy figyelte, a szeme előtt esett darabokra a folyosó téglamintája, rések nyíltak benne, mintha csak rossz csikók ollóval feldarabolták volna, majd az egész letekeredett, mint egy kígyó, és a hátára vette az elképedt egyszarvút. Lyra minden akarata ellenére saját szívdobbanásainak ritmusára táncolni kezdett a téglaspirálon lefelé, a mélybe, nagyokat szökellve az útjába álló, kacagó pici gombák között.

 

Szédelegve nyitotta ki a szemét, csak hogy egy merőben idegen tájon találja magát. A változatosság kedvéért most felfelé ballagott egy hegyoldalon, legalábbis azt gondolta abból ítélve, hogy a gravitáció hátrafelé húzta. Egy furcsa erdő vette körül, melynek fái erősen megdőltek, az ágak elkínzott, vékony, csupasz csontokként mutattak arra, amerről jött, mintha időtlen idők óta folyamatos erős széllel küzdenének. Émelyegni kezdett, úgy érezte, a hegytető felé zuhan.

A földfelszín felett pár centire vékony ködréteg gomolygott, így nem látta pontosan, mire is lép, de érzésre puha mohaszőnyegen járt. Egyik irányban sem látott messzire, minden beleveszett a homályba. Ha volt is nap ezen a helyen, semmi jelét nem találta az egyenletes világosságban.

Hirtelen ötlettől vezérelve balra indult, de bár ne tette volna. Körülötte megdőlt a föld, elfordultak a fák, elesett, és mire remegő térdekkel feltápászkodott, ismét előre volt felfelé. Úgy érezte, hánynia kell, és mikor öklendezve kinyitotta a száját, egy felhőnyi tarka pillangó repült ki belőle.

 

– Lyra!

A hang mintha az égből szólt volna hozzá, nagyon messziről.

– Lyra, hol vagy? Félek!

Egészen biztosan Forge szólt, de a hangja alapján fel nem ismerte volna – nagyon mély volt, reszketeg, lassú.

Jobbra a szürkeség egy foltban besötétedett, és egy imbolygó, alaktalan fekete massza vált ki belőle fokozatosan, csápjaival kínlódva tolva magát egyre előrébb. Lyra gerincén a félelem hideg érintését érezte; bármi is volt az, nem akarta megvárni amíg a közelébe ér. Menekülni próbált, de minden patáját mázsásnak érezte, a hegyoldalt szörnyen meredeknek maga előtt, mintha csak egy rossz álomban járna, minden lépésért meg kellett küzdenie.

Igen, biztosan így is van, ez az egész csak egy rossz álom! Hogyan tudnék belőle felébredni? Megrúgta saját magát, de csak annyit ért el, hogy ismét kiszaladtak alóla a lábai, és orra bukott. A fájdalom valósnak tűnt. Hiába erőltette az akaratát, semmi nem változott meg körülötte.

Lassan feltápászkodott, és ismét lépni próbált, amikor belegabalyodott valamibe. Ahogy lenézett, a szeme láttára apró ezüst kígyók nőttek ki a talajból, ráfonódtak, szorították, égették a bőrét. Szabadulni próbált, de megint elesett, és bukdácsolva visszacsúszott a lejtőn.

 

Mikor újra felemelte a fejét, egy szörnyű kinövésekkel elcsúfított koponyával nézett farkasszemet. Nagyot kiáltva elhátrált, kezdett igazán pánikba esni. Eszébe jutott a halott póni a folyosón, kezdte sejteni, hogy mi is végezhetett vele, és ha nem talál ki valamit, egészen biztosan ez a sors vár őrá is. Soha többé nem jut ki a friss levegőre, ahol az égen igazi nap és igazi csillagok ragyognak, soha nem játszhat semmilyen hangszeren, nem mehet haza a nagypapájához…

Ekkor érezte meg a jelenlétet. Olyan volt, mintha valaki figyelné, de sehol nem volt senki körös körül. Egyre nyomasztóbbá vált, nem sugárzott sem gonoszságot, sem segítő szándékot, csak jeges közömbösséget.

Miközben szemei kutatva pillantottak körbe és kétségbeesetten fülelt, ráébredt, hogy hosszú ideje egy hangot hall, ami csak most lett annyira erős, hogy beférkőzzön a tudatába. Mintha ezer villám ezer mennydörgése szólna a háta mögött, most még messze, de baljós egyenletességgel közeledve. Nem mert odanézni, rettenetesen félt attól, amit látna, hogy a vég sokkal hamarabb eljött érte, mint számított rá. Szél támadt szemből, és egyre erősebben fújt az arcába.

 

Zsibbadt agya próbált valami logikát találni az eseményekben. Ha ez nem álom, akkor a valóság lenne? A koponya, az ezüst kígyók olyan ismerősek, mintha láttam volna már őket, nem is olyan régen. És ha teljesen egyedül vagyok itt évezredek óta Azzal Aki Figyel, akkor miért van mégis olyan érzésem, mintha elfelejtettem volna valamit?

 

Hát persze, Forge! Hogyan is feledkezhettem meg róla! Az egyetlen mozgó valami ezen a változatlan világon, a fekete szörny, egészen biztosan ő lesz az, meg kell találnom!

– Forge! – kiáltotta, és csigaként vánszorgott előre, a zaj által űzötten, küzdve az orkánnal.

Semmi válasz, vagy már a fülemben sem bízhatom?

– Forge!

– Lyra! – jött a hang valahonnan a távolból.

– Forge, ne félj tőlem, én vagyok!

Háta mögött a recsegés már őrjítően hangos volt, amikor végül rátalált a fekete amőbára, aki egy göcsörtös fa mellett gubbasztott. Hozzáért, átnyúlt rajta, és valahol legbelül egy bundás hátat tapintott.

Hihetetlenül megkönnyebbült, hogy végre valahára ismerőset érinthet, hogy olyasmi történik, amit képes felfogni. Szorosan magához ölelte remegő társát, és fejét a nyakába fúrta.

– Te vagy az, Lyra? Nem merem kinyitni a szemem.

Lehet, hogy jobb is nem látni. Ő is lehunyta a szemét.

 

Próbálta magukat a kis parkba képzelni, a játszótérre, ahogy mérleghintáznak, vagy kergetőznek, de a mindennél erősebb szél és a hangzavar folytonosan visszahúzták a lehetetlen valóságba.

– Ugye sose jutunk már haza? – kérdezte reszketve Forge.

Nem tudott válaszolni, és nem is volt rá szükség.

– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, Lyra.

– Ne viccelj, nem te tehetsz róla.

– De igen. Kár, hogy a suliban nem beszélgettünk többet, jó fejnek tűnsz.

– Azt hiszem túlzottan el voltam foglalva magammal.

– Á, velem egyébként sem álltál volna szóba, engem mindenki utál. Folyton azt kérdezik, hogy lehet egy kovácsnak ilyen nebántsvirág csikója.

– Tudod mit? Ha kijutunk innen, legyünk barátok.

– Barátok… Örülnék neki, de…

– Ki ne mondd.

– Valami közeledik, érzed te is? Nagyon félek…

– Majd én megnézem.

Lyra összeszedte minden akaraterejét, nagyon lassan hátrafordította a fejét, és szembenézett a zajjal. Amit látott, annyira hihetetlen volt, hogy úgy érezte, csak egy pattanásig feszült szőrszálon függ elméjének épsége.

Mögötte a világ mintha csak egy kirakós játék lett volna, szétszakadt, elemeire hullott. Az apró, szabálytalan formájú darabkák keringve szálltak bele a semminél is üresebb végtelen feketeségbe, ami mégis mintha csak őket figyelte volna. Nem bírta tovább, szorosan Forge hátához simult.

 

Egy hang csendült a fülében: „itt vagyok már, kis tündérem, csss, ne sírj." Az emlék olyan mélyről tört fel a tudatalattijából, hogy beleremegett, könnyek szöktek a szemébe. Nyitott ajtó keretén át meleg fény ömlik a sötét szobába, előtte megnyugtatóan ismerős sziluett… Mama?

„Jól van, nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál. Gyere, így, ide a szárnyam alá." Puha pehelytollak, forró test, lassú szívdobogás. "Énekelek neked, jó…? Alszik már a pici Lyra, várja őt a puha ágy… alszik már, la la la…" A buta dalocska hallatán egyszerre tört fel belőle a zokogás és a nevetés. Egészen biztos volt már benne, hogy megőrült, miközben boldogan dúdolt együtt mamája hangjával.

 

Mintha a zaj egy picit távolodott volna, a szél nem tépte annyira, a szürkeség kivilágosodott, épp csak egy leheletnyit. A lábánál gomolygó ködpamacsok közt egy ösvényt pillantott meg egy pillanatra, majd ismét elveszett – de már volt remény!

– Forge, ezt meg kell próbálnunk! Énekeld velem te is, igazán könnyű dallam! Lalla la la, lalla la la…

Társa bátortalanul csatlakozott hozzá, együtt hümmögtek, és a kis csapás újra feltűnt előttük. Lyra előre vánszorgott, maga után húzva barátját. A kimerültségtől majdnem összerogyva, remegő térdekkel törtek előre, egyre csak előre, amerre az út vezette őket. Érzékelésük beszűkült, nem láttak mást, csak a talajt a lábuk alatt, csak a következő lépésre koncentráltak halkan dalolva, az idő számolatlanul szaladt el mellettük.

 

Órák, napok telhettek el így, mire végre friss levegőt éreztek az arcukon. Mikor lerogytak, fűszálak csiklandozták a bőrüket, erősen alkonyodott. Valahol a Canterlot mögötti hegyen lehettek, nem látták igazán jól környezetüket a sötétben, csak odalent a város fényeit. Hanyatt feküdtek, élvezték az est hűvösét, fejük egymás mellett, mellső lábaikkal szorosan összekapaszkodtak. Sokáig hevertek így csendben.

 

– Nem hittem, hogy valaha ki fogunk jutni.

– Egyedül sosem sikerült volna. Ha nem segítessz énekelni, elveszünk a barlangban, mint az a szerencsétlen póni, akinek a csontvázát láttuk.

– Énekelni? Én nem énekeltem.

– Dehogynem, nem emlékszel? Így sikerült a ködöt eloszlatni…

– Nem, nekem máshogy rémlik. Egy hatalmas üllőhöz voltunk láncolva, és te segítettél cipelni.

 

Lyra döbbenten nézett rá. Forge szürke szőre megfeketedett, lassan csápokat kezdett növeszteni, alakja fokozatosan szétfolyt.

– Ki vagy… – kezdett neki a kérdésének, de be már nem fejezhette. Az égbolt lenyugvó naptól vörös alja fülsértő recsegéssel felszakadt, körben hatalmas, hegyes, hófehér fogakkal tűzdelt szájként tárult föléjük. A hasadékból szörnyű, írisz nélküli, végtelenül mély pupillájú szem tekintett kutatóan feléjük, majd rájuk meredt. A hegyoldal a hátukra nehezedett, és ők csak zuhantak, zuhantak felfelé, bele a semmibe, artikulálatlanul ordítva és eszelősen kapaszkodva egymásba.


 

***


 

– Ez még vagy háromszor történt meg, és teljesen ránk esteledett, mire végül bizonytalan járással el mertünk indulni hazafelé – mesélte Lyra. – Azért így sem volt egy fáklyásmenet, emlékszem minduntalan attól féltem, a házak közti árnyékok rám vetik magukat. Persze túl picik voltunk még ahhoz, hogy ilyen sokáig távol legyünk otthonról, úgyhogy azt beszéltük meg fedőtörténetnek, hogy az időről megfeledkezve együtt játszottunk, és a sötétben rossz felé kanyarodtunk, eltévedtünk. Csak mikor hazaértem, nagypapám arcát látva jöttem rá, hogy a sztori több helyen is sántít. Mint kiderült, másfél napot bolyongtunk odalent, és mindenki halálra keresett minket. Ezután nyilván el kellett mondanunk az igazat, amit ugyanúgy nem akartak elhinni nekünk.

– Tényleg hihetetlen, hogy ilyen helyek vannak a palota alatt… – mondtam elképedve, még mindig a történet hatása alatt. – Remélem, többet senki nem jut hasonló sorsra.

– Úgy hallottam, azt a két kijáratot, amit mi találtunk, eltorlaszolták még aznap, de ki tudja, mennyi lehet még? Azt minden esetre ajánlom, hogy ha betévedsz a kazamatákba, és egy ezüst szál keresztezi az utadat, eszedbe ne jusson követni – nevetett halkan.

– Elég vidáman állsz hozzá…

– Mit tehetnék, végül minden jóra fordult. Forge a legjobb barátom lett, szinte minden percünket együtt töltöttük onnantól kezdve. Egy pár napig helyi hírességként kezeltek minket, és ráadásul attól, hogy a szemébe néztünk a halálnak, olyan önbizalomra tettünk szert, hogy a nagyobb pónik sem mertek többet belénk kötni. Egy idő után a múlt jótékony homálya borult erre az emlékre, bár egy valami örök életemre megváltozott.

– Mi az?

– Hiszed vagy sem, azelőtt teljesen türkiz sörényem volt.

– Nem mondod!

– Bizony. Forge egy fehér tinccsel megúszta, az enyém ilyen csíkos lett, mire hazaértem.

Csendben méregettem, próbáltam feldolgozni amiket mondott.

– Szerintem jól áll – nyögtem ki végül mosolyogva.

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás