Az újévi buliban találkoztam vele először.

 

Rettenetesen hideg este volt, egészen átfagytam mire a városházáig átsétáltam, pedig mindössze tíz percre lehetett a szállásomtól. A főtér felett fényesen ragyogtak a csillagok, bár még hét óra se múlt. Körülöttem a kis utcákból pónik igyekeztek az ünnepség helyszíne felé kisebb-nagyobb csoportokba verődve, halkan nevetgélve; hangjukat elnyelte a sok hó, alakjuk csak fekete sziluett a holdfénytől ragyogó fehér háttér előtt. Lassan lépdeltem fel a lépcsőkön, tartottam tőle hogy csúsznak, de a szervezők rutinosan felhintették a környéket homokkal és forgáccsal az ilyen fajta baleseteket megelőzendő.   A kapu előtt nagyokat dobbantva levertem a lábaimról a rájuk tapadt havat, és beléptem.

A bejárat a nagyterembe nyílt, odabentről rögtön kellemes meleg, fahéjas illat, halk zene és andalító zsibongás áradt felém. A hatalmas helyiség szinte a plafonig fel volt díszítve tarka léggömbökkel és szerpentinekkel, az erkélyt tartó oszlopok közé kifeszített zsinórokon lampionok függtek meleg fényt szórva alá, a keskeny, csúcsos ablakokon ünnepi függönyök. Rengeteg vendég volt, hiszen kicsit késve érkeztem,   középen éppen egy híres csoporttánc helyi variációját lejtették, kisebb baráti társaságok beszélgettek jobbra az asztaloknál, illetve a fal mellett felállított pultok köré tömörülve. Baloldalt egy emelvényen üres pulpitus – bíztam benne, hogy a megnyitó beszédet lekésem –, emellett játszott a zenekar.

 

Csak pár percet álldogáltam még nézelődve, amikor egy ismerős hang ütötte meg fülemet.

– Na végre hogy méltóztattál megérkezni, fiacskám! – Egy földbarna kanca tartott felém a tömegen átvágva, hangja mélyebben búgott, mint emlékeztem rá. – Egy órája itt szobrozok már azt várva, mikor jöttök.

– Remélem hagytál másnak is puncsot – vigyorogtam rá messziről.

Elindultam felé, félúton találkoztunk, egy pillanatig mosolyogva méregettük egymást. Semmit sem változott az alatt az egy év alatt, amióta nem láttam, csak ha lehet, még izmosabb lett. Mikor megölelt, egyáltalán nem óvatoskodott – hallottam a csontjaimat ropogni –, kedvesen meglapogatta a hátamat, hogy csak úgy döngött.

– Hiányoztál, öreglány – nyögtem, mikor újra levegőt kaptam.

– Mesélj már valamit, mi van veled? – kérdezte barátságosan.

– Áh, rólam még ráérünk beszélni! A bátyád üzeni, hogy megszületett az unokahúgod. Nem fogod kitalálni, kis pegazus lett!

– Mikor jártál otthon? – ugrott nekem a döbbenettől elakadó hangon.

– Már vagy két hónapja. Nagyon várják hogy arrafelé fordítsd a szekeret.

– Tyű, unokahúgom, mi? Jó szagú széna, de szerettem volna ott lenni, de hát tudod hogy van az a mi fajtánkkal.

– Nekem nem kell magyarázkodj.

– Legszívesebben most rögtön itt hagynék mindent, ha tehetném, de tavasznál előbb nem megy. Megígértem a vén Tednek is hogy elviszem neki a szerszámokat, mihelyt megint járhatóak lesznek az utak.

– Hát él még az öreg Ted? Ezer éve nem láttam.

– Hogyne élne, nagyon is vígan, csak egyre süketebb. Emlékszel, mindig arra panaszkodott, hogy az új szomszédja kutyáitól egy szemhunyásnyit sem alszik, na most már ilyen gondja sincs. Tele van a kocsim a rendelt cuccaival, húzni is alig bírom. Remélem nem rozsdásodnak meg ebben az időben.

– Te nem bírod húzni? Látom, csúcsformában vagy!

– Kössz, hát igyekszem. Te is jól nézel ki. – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elpirult volna, de egész biztosan csak a szemem káprázott. – Jut eszembe, nem láttad a dagit? Ha idén se jön el, tepertőt sütök belőle!

– Nem figyeltem, de te is tudod milyen, folyton a fellegekben jár – tódítottam nevetve.

– Az már szent igaz! – hahotázott ő is.

 

Ebben a pillanatban egy hideg fuvallat társaságában belépett az ajtón a legkövérebb pegazus, akit valaha csak ismertem. Sárga szőréhez illő vajszínű bundakabátot viselt, orrán apró szemüveg, nyakában akkora aranylánc lógott, ami alatt egy kisebb póni összerogyott volna.

– Na, az emlegetett szamár… – vigyorogtam rá.

– Purse! – bömbölte partnerem cseppet sem nőiesen.

– Cart! Nuts! Barátaim! – kiáltotta Purse, és rengő hassal megindult felénk. Mindhárman összeölelkeztünk, mint a régi szép időkben.

– Te kövér disznó, már megint híztál? – kérdezte tőle vidáman Cart. – Még pár kiló és gondjaid lesznek a felszállással!

Ez persze vicc volt, a pegazusok sokkal inkább a saját speciális varázserejükkel emelkedtek a magasba, mint a szárnyaik segítségével. Purse persze kedvelte a jó humort.

– Ne is mondd, így is amerre csak repülök, azt hiszik hogy napfogyatkozás van!

 

Egy darabig nevetve álltunk körben, nem tudtuk miről is meséljünk hirtelen egymásnak, hiszen olyan régen voltunk így együtt. „A három dodge city-i kereskedő, akik megveszik a világot!" – ezek voltunk mi fiatalon, azóta szétfújt minket az élet szele Equestria különböző csücskeibe. Cart a ház méretű szekerét roskadásig pakolva Manehatten és Appleloosa között ingázott évről évre, Purse Cloudsdale-től Los Pegasusig intézte a szállítmányozást, én pedig a Baltimare – Vanhoover tengelyen csaptam le minden lehetséges jó üzletre. Évente egyszer vagy kétszer futottunk így össze Ponyville-ben, ahol útjaink kereszteződtek.

 

Leghamarabb – jellemző módon – Cart jutott szóhoz.

– Na gyertek már, amíg henyéltetek, megtaláltam az asztalunkat.

Így, hogy későn érkeztünk, hiába kerestünk volna ülőhelyet magunknak, ezért igencsak örültünk házigazdáink kedvességének. A sarokban az egyik fehér abrosszal terített asztalon kis tábla állt, „FOGLALT! – Cart kisasszony, valamint Purse és Honeynut urak részére” felirattal.

– Nézd már, „kisasszony”! – röhögött Purse, csak úgy rezgett méretes tokája. – Hány száz éve voltál utoljára kicsi?

– A helyedben kérnék egy erősebb széket, Hordóhas úr.

Miközben leültünk, körülöttünk a többi vendég érdeklődve figyelt minket, hogy vajon mivel érdemeltük ki az asztalfoglalást. Nem volt ebben semmi titok, csak a jó pónikat kellett ismerni, becsületesen kereskedni, és nagy ívben tenni arra az ősi mondásra, miszerint az üzletben nem lenne barátság.

 

Az asztalok között egy rózsaszín pónilány ugrándozott fel és alá bakkecske módjára mind a négy lábával egyszerre, és amerre csak járt, mindenkit lehengerelt vidámságával, meg azzal, hogy jó házigazdaként mindenkit névről ismert, az összes meghívotthoz tudott szólni egy – két kedves szót. Pillanatok alatt felfedezett minket, és felénk szökellt, még a szeme is mosolygott.

– Hölgyem, uraim! De örülök hogy végre megint együtt láthatlak mindhármótokat! Már féltem, hogy nem jöttök el.

– Egész Equestriában nincs még egy ilyen csodás újévi buli, mint a tied, Pinkie. Semmi pénzért nem hagynánk ki – mondtam őszintén. Vidáman bólintott, mintha csak ezt a választ várta volna, és pajkosan megbökte a vállam.

– Te hízelgő! Bezzeg Purse úr tavaly se volt itt, pedig mekkora tortát sütöttünk csak neki!

– Azért valahogy megettük – kottyantotta közbe Cart.

– Tortát? Nekem? Jaj Pinkie, remélem nem bántottalak meg, esküszöm ezentúl minden évben eljövök!

– Ne viccelj, tudom hogy neked első a munka. De most lazítsatok, érezzétek jól magatokat, értem? – A pink póni színlelt komolyságán nem lehetett nem nevetni.

– Igenis! – kiáltottuk utána majdnem egyszerre, ahogy elügetett.

 

– Emlékeztek, az egyik első Dodge City-n kívüli megrendelőnk Cake úr volt, akinél Pinkie is lakik. – Egy pillanatra elvesztem az emlékeim között. – Na persze akkor még fogalmunk sem volt erről az egész balhéról a Harmónia Elemeivel.

– Imádom a csajt – szólalt meg egy röpke szünet után Purse. – Mennyivel is lehetek öregebb nála?

– Laza tíz évvel legalább. Verd ki a fejedből – válaszolt Cart.

– Ugyan, a szerelem mindent legyőz!

– Milyen szerelem, félévente egyszer ha látod.

– Nem szeretném, hogy örökké így legyen. Jut eszembe, te hogy állsz a boltoddal, Nuts?

– Tudod, azt tervezem, még vagy két év, és megvehetem – feleltem a homlokom ráncolva. – Akkor végre felhagyok ezzel az örökös vándorlással, a gyökértelenséggel. Eléggé meguntam már, hogy az összes cuccom elfér egy kofferban, és az egyetlen hely, ahova hazamehetnék, egy vacak kordé, amit úgy húzok magammal mint csiga a házát.

– Senki nincs aki vacsorával várna…

– Senki sem aggódik érted, akit szerethetnél.

– A kutya se hugyozná le a sírunkat ha egyszer elpatkolnánk.

– Jól van gyerekek, elég a sopánkodásból – szakította félbe a gondolatmenetünket Cart. – Még a végén megsajnállak titeket, pedig én tudom a legjobban, hogy egyikőnk sem itt tartana, ha nem lenne ezer barátunk.

– Igen, és pont ez az érem másik oldala – helyeseltem. – Ha úgy vesszük, túl sok családunk is van, túl távol egymástól. Nagyon félek tőle, mi lesz ha egyszer tényleg lehorgonyzok. Ott van például Weed bácsi, akit rövid úton megmérgezne a friss levegő, ha egyszer elkésnék a pipadohány szállítmányával. Vagy Berry nagyi, aki mindig úgy kezelt, mintha a saját fia volnék, és mikor elmegyek tőle, egy fél kazal szénát a kocsimra kötöz „egyél te gyerök, olyan sovány vagy” felkiáltással…

– Buta vagy, azt hiszed, nem az öregek örülnének a legjobban, ha hallanák hogy megállapodtál? – vágott közbe Cart halkan.

– Ejnye, hogy nekünk sincs vidámabb témánk, amikor együtt vagyunk – szólt pegazus barátom merengve. – De az év vége jó időpont, hogy számot vessünk arról, amink van, és olyan fogadalmat tegyünk a jövőre, ami segít elérnünk azt, ami hiányzik.

Cartra sandítottam, és láttam hogy ő sem tudja visszatartani a nevetést. Egyszerre robbant ki belőlünk, felszabadultan kacagtunk, vinnyogtunk, a hasunkat fogtuk, majd leestünk a székről.

– Minek örültök, kretének? – Purse csak nézett minket értetlen félmosollyal, biztos volt benne hogy rajta röhögünk, de mégis kicsit büszke volt viccére.

– Az… az arcod… – nyerítettem levegő után kapkodva.

– Az a pátosz! Te… miért nem mentél papnak! – hörgött Cart, vihogása lassan de biztosan köhögésre váltott, majdnem megfulladt.

– Légyszíves! – intettem a szomszéd asztalnál forgolódó egyszarvú hostessnek, aki különböző italokat hordozott körbe. Felénk fordította tálcáját, én pedig lelevitáltam róla három pohár világosabb színű nedűt, amit almabornak sejtettem.

 

– Találkoztál ismerősökkel, amíg ránk vártál? – kérdeztem Cartot, mikor kicsit lecsillapodtak a kedélyek. A helyi hírességeken kívül nagyjából egy maroknyi kereskedőt és gazdát ismertünk a városban, körülöttünk a tömeg főként idegenekből állt.

– Hmm nézzük csak – hümmögött. – Ott van például Davenport úr. Még most is sajog a hátam, ha belegondolok, hány szófát hoztam már neki.

Fejével a táncolók felé intett. Davenport – egy öltönyös, barna szőrű föld póni – a Tollak és Szófák tulajdonosa volt, lassú táncot lejtett egy kancával, rá se hederítve a körülöttük lévőkre.

Cart tovább nézelődött, mígnem hirtelen felderült az arca, és könyökével úgy oldalba bökött, hogy majdnem kiköptem az italom.

– Figyeld azt a pofát! – mutatott patájával a terem távolabbi vége felé, ahol a vendégek pónifarok kitűzőset játszottak. – Minek kötik be a szemét?

A műfarkat most egy szürke, arany sörényű, szörnyen bandzsító pegazus fogta a szájába, majd a többiek kendővel takarták be a szemeit, és úgy megforgatták, hogy én is beleszédültem. Ennek ellenére kicsit tántorogva bár, de mintha csak mágnes vonzotta volna, pont a megfelelő helyre sikerült szúrnia a rajzolt póni hátsóján, amit a körülötte állók hangos éljenzéssel és lábdobogással jutalmaztak.

– Ügyes! – szaladt ki a számon.

 

– Nézzétek, megjöttek a földművesek – intett Purse a bejárat felé, ahol ebben a pillanatban lépett be két jövevény vastag kabátban, kapucnival a fejükön, a hideg ellen rongyokba tekert lábaikon gumicsizma.

– Hülye vagy, ezek az Apple testvérek – hurrogta le Cart. – Megnéznélek téged, ahogy ebben a hidegben elsétálsz a farmjukról idáig.

– Á, félúton megfagynék. Ronda egy hópóni lenne belőlem!

Purse szemüvegét igazgatta az orrán. Nekünk mindig azt állította, hogy csak a divat miatt viseli – „buknak rá a kancák!" –, de igazából azt gyanítottuk, a sok késő éjszakába nyúló pénzszámolgatástól romlott meg a látása.

– Szent szalma, az ott Applejack? – mutatott a kisebbik alakra, aki kabátját levévén sárga sörényét rendezgette. – Takaros kanca lett belőle, amióta nem láttam, remélem elcsíphetem később egy táncra.

– Nem veszünk össze, én addig a bátyját szuggerálom, hátha felkér – motyogta Cart.

 

– Az almáról jut eszembe – fordult felém Purse kicsit később. – Nem találod ki, ki vette meg a Millstone szőlőt!

– De tekervényes észjárásod van, ha az almáról ez jut az eszedbe… Tényleg nem találom ki.

– Régi haverjaid, a Barrel család! – szélesen vigyorgott és a szemöldökét vonogatta, amíg lassan megszületett a kapcsolat az agyamban.

– Ó… És… Csak nem…?

– Bizony, bizony, első évre nyolc hordó törkölyt kötöttem le náluk, csak neked! Azt hiszem, ezzel beindíthatod a diópálinka bizniszedet végre!

Meg tudtam volna ölelni örömömben. Távoli rokonom, Walnut bá’ már régóta rám akarta sózni a kisebbik, de tőlük távolabbi dióerdőjét.

– Hejj komám, ez aztán a jó hír! Azt mondja hogy… két zsák dió hordónként, az tizenhat zsák, annyi könnyen kijön a kis erdőből. Lesz belőle, várj csak… legalább tíz hordó diópálesz! Mit kérnek érte?

– Hát, én a kis Barrellel beszéltem, elsőre a feléhez ragaszkodott, de majd megalkusztok. Tudod, hogy nekem útba esik, egy hordóért hozom – viszem neked.

– Hé, nincs egy papírod? – fordultam Carthoz izgatottan.

– Nem vagytok normálisak, még most sem bírtok lekattanni a munkáról? – szúrt le minket. – Pihenni jöttünk, fejezzétek be. Se a pálinka, se a dió nem szalad el, meg amúgy is tél van. Tőled meg pláne többet vártam, Nuts. Még te akarsz letelepedni? Két napig nem vagy képes egy helyben megülni.

 

– Kedves barátom, a családalapításhoz először is találnod kell egy társat – mondta engedékenyebb hangvételben, miután az üzleti élet minden szemcséjét kiverte a fejünkből szigorú tekintetével. – A tömeget átfésülve van is számodra két szimpatikus jelöltem, mindkettő egyszarvú, mint te!

– Honnan tudod, ki a szimpatikus? – kérdeztem kicsit ingerülten. Nem is voltam biztos benne, melyik zavart jobban, a téma általában, vagy az, hogy nem volt jobb dolga mint helyettem keresgélni.

– Pelenkáztalak kiskorodban, öcsi! Jobban ismerlek mint a saját patám!  – nem segített sokat, hogy ezt felemlegette. – Tisztában vagyok vele, mire buksz: hideg színek, fehér sörény!

Tényleg ennyire ismert. Az arcomat figyelve megvárta, amíg belátom, majd folytatta.

– Nézd csak ott azt a cuki kis világoskéket! – mutatott egy kisebb csoport felé. A kiszemelt hölgy vidáman beszélgetett barátnőivel, mélykék sörényébe fehér csíkok vegyültek.

Segélykérőn pillantottam Purse felé, de a nagydarab pegazus láthatóan élvezte az előadást, várakozva tekintett rám.

Visszafordultam az egyszarvú lányhoz, aki ebben a pillanatban megvillantotta széles mosolyát – összes foga látszott, vakító fehérséggel villogtak.

– Hú, őt talán mégsem – egyezett bele Cart. – Lehet hogy harap!

Kedélyesen elnevetgélt saját viccén, miközben csendben füstölögtem. Kezdtem sejteni, mire megy ki a játék: be akarta bizonyítani, hogy az én igényeimmel akkor sem találnék párt, ha egyszer véletlenül rászánnám magam.

– A másikat pedig hol is láttam…? Ja igen, még mindig a pult mellett üldögél, meghitt közelségben a puncsos tállal. Nem, nem arra! Amott, az a mentazöld!

Az említett póni magányosan kortyolgatott poharából, mintha csak egy láthatatlan buborék vette volna körül, ami elhatárolta a vidáman ünneplő tömegtől. Fehér sörény kipipálva, világos türkiz csíkokkal – hagyta arcába lógni, mintha el akart volna bújni mögötte. Mézszínű szemében valami mély bánat ült.

Barátaim kaján vigyorral néztek rám, de most már igazán mérges voltam ettől a fajta ugratástól.

– Tényleg kis helyes, kössz hogy felhívtad rá a figyelmem. Fel is kérem a következő táncra.

Elégedetten dőltem hátra, míg arcukra kiült meglepődésük – erre egyáltalán nem számítottak.

 

Nemsokára a zene elhallgatott, az aktuális táncpartnerek meghajoltak egymás felé – kecsesebben vagy sutábban, kinek hogy sikerült –, így eljött az idő, hogy beváltsam a fenyegetésem. Miközben felálltam, és lassan átküzdöttem magam a vendégek forgatagán, mely hol eltakarta, hol felfedte előttem célpontom hátát, új dal csendült fel: egy keringő.

Végül csak odaértem a pulthoz, ahol ült. Minden önbizalmam a hangomba koncentráltam, és megszólítottam.

– Szabad egy táncra?

– Hagyjbékén – lehelte kicsit nehezen forgó nyelvvel. Majd egy másodperc múlva szinte mentegetőzve hozzátette: – Kérlek.

Elkaptam a tekintetét, ahogy poharáról rám pillantott majd vissza, és megütközve vettem észre könnyeit.

Most már biztos voltam benne, hogy hiba volt idejönnöm, egyáltalán semmi rutinnal nem rendelkeztem az ilyen helyzetek kezelésében. Lábaim földbe gyökereztek, agyam leblokkolt.

– Tu– tudok valamiben segíteni? – dadogtam.

Érintést éreztem a hátamon, zavartan fordultam meg. Egy krémszínű kanca hajolt hozzám, göndör kék-magenta sörénye mögül villogó szemekkel.

– A füleddel van a baj, vagy a fejeddel? – kérdezte. – A hölgy azt mondta, kopj le.

Megadóan – és talán egy cseppet megkönnyebbülten – hátráltam el tőlük.

Mikor a lezajlott jeleneten elgondolkozva megfordultam, hogy megkeressem az asztalunkat, olyan szürreális látvány tárult a szemem elé, hogy döbbenetemben majdnem felkiáltottam. Cart és Purse táncolt egymással andalogva az orrom előtt, valószínűleg kíváncsiságuktól hajtva követtek, és ezt a módját találták a legalkalmasabbnak a feltűnés elkerülésére. Soha életemben nem láttam még náluk bizarrabb párost.

– Ez az, te szívtipró!

– Most aztán levetted a lábáról! – nevettek felém.

– Nekem sem lehet mindig szerencsém – kacsintottam rájuk vigyorogva, majd faképnél hagytam őket. Visszaülve a helyemre leintettem a tömegben egy pincért, aki frakkban, előkelő arccal pezsgőt töltögetett a vendégek kiürült poharaiba.

– Ezt hagyd csak itt – mondtam neki az üveg felé bólintva.

 

Az ünnepség hátralévő részéről már csak kissé buborékos emlékekkel rendelkezem. Cimboráim nemsoká a testmozgástól kipirosodva visszatértek, Cart komolyan bocsánatot kért az ízetlen tréfa miatt, én pedig tőle a makacsságomért, és ezzel el volt intézve.

Az idő elrepült, amíg az otthoni dolgokról beszélgettünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy a polgármester asszony az emelvényre lép, és nekünk semmitmondó beszédben foglalja össze az elmúlt év történéseit a városkában. Éjfél előtt a többiekkel együtt hangosan számoltuk vissza a másodperceket, majd az új év első pillanataiban összeölelkeztünk és jókívánságokat váltottunk ismerőseinkkel és idegenekkel. A pónik tömött sorokban kivonultak fagyoskodva tüzijátékot nézni, mi inkább csak az ablakból figyeltük az eseményeket.

A családosok hazaindultak a csikóikkal, és egy egészen másfajta buli vette kezdetét. A színpadon a zenekar átadta a helyet egy pár méretes hangfalnak, hogy egy lila napszemüveget viselő fehér egyszarvú hajnalig üvöltethesse az elektronikus zenét. Rémlik, hogy nem túl jó mozgáskoordinációval, ám annál lelkesebben táncoltam végül a rengeteg fogú kék kancával, bár attól tartok másnap ő is annyira emlékezhetett az egészből mint én.

Az legalább biztos, hogy a hajnal első fénye és a takarító brigád két barátom és engem az asztalunknál talált vidáman de fáradtan beszélgetve, és az is, hogy mikor végül a szállásomra értem, nem volt szükségem altatóra.