Epilógus

Lehet, hogy ekkor találkoztam vele utoljára?

 

Rettenetesen hideg reggel volt, azt hittem, lefagynak a füleim, mire a kávézóba átsétáltam. Levetettem magam a megszokott helyemre az ablak mellé, és egy akkorát ásítottam a velem szemben lévő asztalnál ülő meglepett póni felé, egészen azt hihette, keresztben le akarom nyelni. Sajgó patával integettem Horte-nak, hogy mihamarabb siessen megmentésemre, egy olyan adag kávéval, amitől nagyobb, de kevésbé edzett lények, mint például egy medve, valószínűleg szívrohamban haláloztak volna el. Kedves barátom, Punchy Mane olvasószemüvegét az orra hegyére tolva rosszallóan pillantott ki hangomat hallva az irodájából, ahol éppen tartózkodott, és amint meglátta, milyen állapotban vagyok, anyai gondoskodással elkészített nekem egyet az italai közül, melyet csak „energiafröccs” néven emlegetett, és természetesen némi alkoholt is tartalmazott.

Nagyokat kortyoltam az édes, meleg kotyvalékból miközben az ablakon át figyeltem, miként takarítják odakint tagbaszakadt föld póni munkások a havat kotrógépeikkel az utakról. Abban meglehetősen biztos voltam, nem fogok eljutni a szekeremmel a kisebb tanyákhoz a fél méteres hóban, ami az éjszaka esett, hiába is indulok neki holnap. Majd a gazdák elém jönnek egy szánnal, ahogy ilyenkor szokták, bár azért ismét megfordult a fejemben, hogy a szarvamat és csekély varázserőmet szívesen felcserélném most egy pár szárnyra. Meg egyébként is, jelen pillanatban inkább lennék bárki más, csak saját magamtól megszabadulhatnék.

Úgy elrepült fél óra az életemből, szinte észre sem vettem; odakint egyre jobban világosodott, majd kisütött a nap, ellenben a fejemben tomboló sötétséggel. A hirtelen jött fény bántotta fáradt szemeim, az italomra koncentráltam inkább, és megpróbáltam rendet vágni kavargó gondolataim között. Észre sem vettem Purse érkezését, csak mikor a nagydarab pegazus egy reccsenés kíséretében lezöttyent mellém az asztalhoz, majd nyakát behúzva sandított Punchy irányába, vajon a tulaj észrevette-e, miként rongálja a berendezést. Kicsit megnyugodott azt látva, hogy a kanca belefeledkezett a munkájába, és végre felém fordult.

 

– Szevasz haverom – köszöntött vidáman, miközben kissé meghajolva vizslatta az arcomat. – Hogy nézel ki, mi van veled?

– Valami nyavalya kerülget. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, folyamatosan egy gombócot érzek a torkomban, és szörnyen fáj itt – mutattam a mellkasomra.

– Ugyan, túl fiatal vagy ahhoz, hogy bármi bajod legyen. Miért nem tudtál aludni? Nem iszol túl sok kávét?

– Nem többet, mint eddig. De egyszerűen folyamatosan jár az agyam, képtelen vagyok pihenni. Ha egy percre becsukom a szemem, az ő vádló, mézszínű tekintetét látom magam előtt, nem bírom kiverni a fejemből. Állandóan a hangját hallom, szavai egyre a fülemben visszhangzanak. Magamon érzem az érintését, a melegét…

– Csak ennyi? – szakított félbe kedélyesen. – Emiatt egy másodpercig ne aggódj, mindössze szerelmes vagy, te szamár!

– Szerelmes? – kérdeztem megütközve. – Soha életemben nem voltam szerelmes, de ennél azért jobb érzésnek képzeltem.

– Persze hogy jobb, amíg nincs semmi baj, de ha valami rosszul sül el, pont olyan könnyen kerülhetsz magad alá tőle. Mesélj, mi történt?

Lemondóan legyintettem, elképzelésem sem volt róla, hol is kezdhetném a történetet. Purse nem tágított, várakozva nézett rám, kissé idegesen belevágtam hát a közepébe.

– Cart megcsókolt.

A döbbenet és a felismerés kifejezésének olyan komikus keveréke ült ki pegazus barátom arcára, amitől szinte felvidultam.

– Ez sok mindent megmagyaráz! – kezdte, mikor szóhoz jutott. – Minden gondolata körülötted forgott mostanában, de ezt azért nem sejtettem. A két legjobb barátom egymásba habarodik, micsoda öröm! Nem mondom, furcsa egy páros vagytok, bár az is igaz, Cartot nehezen tudnám elképzelni akárkivel is. Mit beszélek, azt se gondoltam volna, valaha is szerelmes lesz, amilyen régóta ismerem, hamarabb látom meg benne a barátot mint a kancát. Na de a lényeg, legyetek boldogok!

A patámba temettem az arcom.

– Várj csak – folytatta a monológját gyanakodva –, és mi van a kis zöld egyszarvúlánnyal, Lyra, igaz? És… Cart szeme nem mézszínű… Ó.

Ennél találóbban magam sem fogalmazhattam volna meg, lassan bólogattam hát a megvilágosodását látva.

– Ajjaj – nyögte –, ebbe a helyzetbe már nálad jóval rutinosabbak is belebuktak, mondd csak el szépen, mi történt?

– Igazából ennyi, Lyra meglátta, én meg akartam magyarázni, de eltűnt, és most mind a ketten utálnak – próbáltam kicsit szétszórtan összefoglalni a bánatom. – És tudod, pont így voltam Carttal, ahogy te is, eszembe nem jutott volna, barátságnál többet is érez irántam. Nagyon megbántottam mindkettőjüket, és ha igazad van a szerelemmel kapcsolatban, most éppen ilyen kétségbeesetten ülnek ők is egyedül a fájdalmukkal, mint én. Rettenetesen undorodom magamtól emiatt.

– Na szép.

– Purse, te egy fokkal tapasztaltabb vagy nálam, mondd meg, mit tegyek? Mikorra fogok ebből kigyógyulni? Legszívesebben kirohannék a világból. Nem is várok holnapig, összepakolom a cuccaim és eltűnök Vanhoover felé.

– Ez a legrosszabb, amit tehetsz – nézett rám mérgesen. – Hidd el, az ilyen sebek soha sem gyógyulnak be teljesen. Ha most lelépsz, csak betokozódik, a helye örök életedre megmarad, és fájni fog, amikor csak rágondolsz.

– Akkor mit csináljak?

– Nagyon egyszerű, szépen megbeszéled velük, ami történt, hogy ők mit éreznek, hogy te mit érzel, és megoldjátok ezt a problémát.

– Könnyen beszélsz, de mit is mondhatnék nekik? A szemük elé sem merek kerülni, inkább elásom magam a hóban.

– Ne haragudj, de hülye vagy, és amit végképp nem hittem volna, gyáva is. Szedd össze magad, viselkedj csődörhöz méltó módon.

Összeszorítottam a fogaim, próbáltam magam elszánni. Purse habozásomat látva fenyegető tekintetet lövellt felém.

– Ide figyelj – mondta dühösen –, nem érdekel a lantos barátnőd, és tudod mit, nem érdekelsz te sem, ha annyi eszed van, és nem hallgatsz rám. De ha meg mered azt tenni Carttal, a legjobb barátommal, hogy itt hagyod a kétségei között, és nem beszéled ezt meg vele, többet soha az életben nem akarlak látni, megértetted?

Biztosra vettem, nem haragszik igazából ennyire, komolysága mégis meglepett. Most, mikor ebbe a megvilágításba helyezte a dolgokat, rá kellett jönnöm, igaza van, egyszerűen tartozom Cartnak annyival, hogy odaállok elé. És meglehet, talán nincs minden veszve Lyrával kapcsolatban sem. Meg kell próbálnom helyretenni ezt a félreértést.

Felhajtottam a maradék italomat, és lassan feltápászkodtam.

– Fogalmam sincs, sikerül-e, de megpróbálom – határoztam el. – Megyek, beszélek velük.

– Hidd el, nem olyan bonyolult, mint elsőre tűnik. Sok szerencsét.

 

A kávézótól Lyra lakhelye esett közelebb, arrafelé indultam hát elsőnek a hókupacokat kerülgetve. Végre idekint voltam, a hideg és a mozgás felélénkített, bíztam benne, sikerül a véghezvinni a tervem. Ilyen kora délelőtt biztosan otthon lesz, és bocsánatot kérhetek tőle.

Végül persze semmi nem úgy alakult, mint szerettem volna, már az ajtóban elakadtam. Hiába kopogtam be kétszer is, senki nem jött kinyitni. Tanácstalanul ácsorogtam előtte még néhány percig, aztán elindultam megnézni, hátha a pici édességüzletben találok valakit. Hétköznap lévén meglepett volna, ha Bon-bont nem lelem bent, az ajtón hívogató „Nyitva” felirat állt, letopogtam hát patáimról a havat, és benyitottam. Az édességekkel megrakott pult mögött serénykedő krémszínű kanca hideg pillantással fordult felém.

– Szia, Bon-bon – köszöntem óvatosan.

– Jó napot uram, mit parancsol? – felelte, ha a hangjával ölni tudott volna, ott estem volna össze.

– Igazából Lyrát keresem, beszélni szeretnék vele.

– Nincs itthon. Még valamiben segíthetek?

Néhány másodpercig csak álltam ott tátott szájjal, azt latolgatva, érdemes-e erőltetnem a dolgot, végül arra jutottam, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy bármit tegyen értem.

– Köszönöm, nem – válaszoltam inkább, és kiléptem az ajtón.

 

Elkeseredetten néztem fel az emeletre, hátha látom bármi jelét annak, hogy otthon van. Úgy gondoltam, Bon-bon nem mondott igazat, hiszen ha egész éjszakára szó nélkül eltűnne a lakótársa, azt nem fogadná ilyen nyugodtan. Ezen kívül úgy rémlett, semmi oka nincs rám ennyire feltűnően haragudni, hacsak nem beszéltek tegnap este óta. Hiába nézelődtem, az ablakok csukva voltak, és semmi jelét nem leltem annak, bárki is lenne odabent. A ház másik oldalát is ellenőriztem, mert nem voltam biztos benne, melyik oldalon is lehet a nappalija, ám nem jártam több sikerrel.

– Lyra! – kiáltottam fel, a hangom erőtlennek tűnt, valószínűleg meg sem hallotta. Az utcákon és a ház előtti kis téren havat sepregető lakók annál kíváncsibban fordultak felém, gyanítottam, pillanatokon belül elég kellemetlen helyzetbe fogok kerülni, ha így folytatom. Tépelődve lestem körül, és úgy döntöttem, nem érdekel.

– Lyra! – Ez most hangosabban sikerült, néhány messzebb munkálkodó póni is a lapátjára támaszkodva kezdte várni az előadást. Rémesen éreztem magam, de mintha az egyik sötétítőfüggöny megrebbent volna, és ez új erőt adott.

– Lyra, beszélnünk kell!

Semmilyen választ nem kaptam, mégis egyre jobban belelovalltam magam, hogy akkor is elmondom, amiért jöttem.

– Megbántottalak, tudom, de hidd el, nem ezt akartam! Az egész csak egy szörnyű félreértés!

Bizonytalanul pislantottam magam mögé, nem voltam hozzászokva ennyi figyelő szempárhoz. Ha ez a büntetésem, hogy mindenki orrára kötöm a legmélyebb érzéseimet, hát legyen, elfogadom.

– Négy napja, mióta először találkoztunk, képtelen vagyok rajtad kívül másra gondolni! Ismersz, milyen lassú ökör vagyok, nem értettem saját magamat!

Legszívesebben elsüllyedtem volna, annyira zavarban voltam, az egész arcom vörösen égett a fülem hegyéig.

– Most már tudom, miért! Szeretlek, Lyra! – kiáltottam teli tüdőből, és vártam, hogy rám szakadjon az ég. Semmi ilyesmi nem történt, még csak választ sem kaptam, a függöny sem rezdült többet. Lehet, hogy hiába jöttem ide? Tényleg nincs itthon, vagy csak így áll bosszút? Mit tehetnék még?

Tanácstalanul ácsorogtam pár percig, közben ismét megindult körülöttem az élet, amint a közönségem visszatért a munkájához. Egy öreg, ősz sörényű, maga mögött megrakott táskát cipelő néni bökött oldalba, mikor elhaladt mellettem.

– Jól csinálta, kedvesem – bíztatott reszketeg hangon. – Ha fiatalabb lennék, biztos nem hagynám idekint fagyoskodni!

– Köszönöm… – feleltem letörten.

 

Eddig egyből egy sem sikerült, vontam le a következtetést – itt volt az ideje, hogy továbbinduljak a Sweet Home vendégház felé. Nagyon reméltem, Cartnál több szerencsével járok. Hiszen azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, és persze rengetegszer vesztünk már össze semmiségeken, amint az minden igazán mély barátságban előfordul. Olyan viszont még nem történt, hogy másnapra bármelyikünk átvitte volna a haragját, és ne lettünk volna képesek megbeszélni a nézeteltéréseinket kulturáltan.

Lógó orral baktattam át a térre, ahol barátom hatalmas szekere állt. Körülötte már nagyrészt eltakarították a havat, néhány láda hevert csak a földön, mintha éppen rakodás folyna, ám senkit nem láttam a környéken. Nem volt Cartra jellemző, hogy a munkát félbehagyja, azt sejtettem inkább, messziről megláthatta közeledtemet és most elbújt. Azóta nem csinált ilyet, amióta egész kis korunkban először kiütközött rajta a föld pónik ereje, de az alapján, amiken az elmúlt napokban keresztülmentünk, nem tűnt annyira lehetetlennek.

– Cart, gyere elő – kértem halkan.

A szekér ponyvája alól elfojtott szitkozódást hallottam, majd kisvártatva a barna kanca kászálódott le róla. Az arca egészen olyan volt, mint csikó korában, mikor rossz fát tett a tűzre, nyakát behúzva indult felém.

– Nuts, barátom, kérlek, pofozz fel! – könyörgött. – Megérdemlem, tudom jól. Ez a legkevesebb azok után, amit tettem.

Egy pillanatig csendben méregettem, fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék. Azt kevésbé éreztem egyértelműnek, hogy minden, ami történt az ő hibája lett volna, mégis biztos lehettem benne, ilyen gyerekes büntetéssel gyorsan könnyíthetnék a lelkiismeretén. Ugyanakkor eszembe jutott az a kép, mikor egy bárban a tulaj kérésére három nagy hangon kötekedő pónit pakolt ki az utcára fél lábbal, anélkül, hogy az italát kilöttyintette volna, és féltem tőle, reflexből helyre tesz. De mik is jutnak az eszembe, nem vagyunk már csikók, és sohasem tudnám bántani.

Próbaképpen felemeltem a lábam, ő pedig úgy hunyorított, mintha csak komolyan gondolná, képes vagyok megütni. Végül mindössze az orrára koppintottam egyet kedvesen, amitől annyira komikusan értetlen arcot vágott, muszáj volt megölelnem. Mikor átnyaláboltam, mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle hirtelen, nem tudtam eldönteni, sír-e vagy nevet, valószínűleg egyik lehetőség sem állt távol a valóságtól.

– Akkor nem haragszol rám? – kérdezte vékony hangon.

– Ugyan, én is éppen olyan hibás vagyok a történtekben – próbáltam megnyugtatni.

– Úgy féltem, hogy örökre vége a barátságunknak!

– Buta vagy, ilyen soha nem történhet.

Lassan elengedtem, ő pedig elfordult, és a könnyei gyors törölgetésébe kezdett, mintha attól tartana, hogy meglátom. A tekintetét kerestem, mert szerettem volna tisztázni vele az érzéseimet.

– Figyelj, szeretném, ha ezt megbeszélnénk – kezdtem bizonytalanul, nehezen jutottak eszembe a szavak. Mégis, azok után, amennyire Lyra háza előtt megaláztam magam, ez a második menet csak könnyebb lehetett.

– Nagyon megtisztelsz engem azzal, hogy szeretsz, és tudom, nem vagyok rá méltó. El nem mondhatom, mennyire sajnálom, de képtelen vagyok úgy viszonozni, ahogy neked szükséged lenne rá. És nem azért, mert bármi kifogásom lenne ellened, mert azt gondolom, nagyon kedves és szép lány vagy.

– A kedves talán túlzás – nevette –, azt viszont sejtem, hogy nem vagyok az eseted.

– Erről szó sincs! Értsd meg, amióta az eszemet tudom, ismerlek és szeretlek. Olyan vagy nekem, mint a családom, vagy még több, a fogadott testvérem, és ebből a szerepből nagyon nehéz kitörni. Ha lenne időnk, talán képes lennék átformálni a gondolkozásom, de másképp alakult.

– Igen, addig halogattam a dolgot, míg elkéstem, találtál magadnak valaki mást. Mikor együtt láttalak titeket, annyira hihetetlenül féltékeny lettem, megijedtem, el foglak veszíteni. Ki akartam kényszeríteni a döntésedet, és látod mi lett a vége. Nem sejtettem, hogy pár nap alatt ennyire előrehalad a kapcsolatotok.

– Ne rágd magad emiatt, engem is meglepett.

– És most mi lesz? Beszéltél vele?

– Megpróbáltam, de látni sem akar.

– Hülye, hülye, hülye vagyok! – nyögte, a fejét a szekér oldalába verve. – Mindent elrontottam!

– Ne csináld ezt – kértem. – Mondtam már, legalább ennyire hibás vagyok én is, mert nem értettem meg, amit mondani akarsz, és amiért saját magamat sem értettem meg.

Csendben álltunk pár percig, míg az elhangzottakon rágódtunk. A kanca arcán láttam, valami huncutságon töri a fejét.

– Mindig is lassú voltál ezekben a dolgokban – bökte ki végül, vigyorában végre felfedezni véltem a régi Cartot. Már értettem, miről beszél, és egyetértően bólogattam.

– Holnap indulsz, vagy maradsz még? – kérdezte.

– Nem lehet, különben nem érek időben Canterlotba. Együtt megyünk, igaz?

– Természetesen! A világért sem hagynám ki a társaságod, barátom. Viszont előtte tennem kell egy kis kitérőt, menj csak előre, majd utolérlek.

– Ahogy szeretnéd. Akkor majd találkozunk, inkább készülődök én is, és nem zavarlak a pakolásban.

– Te sohasem zavarsz, hisz tudod.

Örömmel indultam hazafelé. A két beszélgetésemből legalább egy sikeres volt, és bármennyire sajog is a szívem, már nem hagyom el Ponyville-t szegényebben, mint ahogy megérkeztem.

 

Másnap dél körül kicsit idegesen pillantottam körbe az üres szobámban, keresve, miket fogok itt hagyni. A fiókokat már kiürítettem, a bőröndömben súlya alapján benne volt minden, amit hoztam, a kis konyhában elmosogattam, és a fürdőszobából is összeszedtem a cuccaim. Ha elfelejtek valamit, majd Withersék megőrzik nekem, amíg újra erre nem járok – próbáltam nyugtatni magam, ám rémes hiányérzet gyötört. Valószínűleg csak Lyra miatt, mert egyébként mindent elintéztem.

Reggel kint jártam az állomáson, és feladtam előre az olyan csomagokat, amikre nem lesz szükségem Canterlotig, hiszen minek is cipekednék feleslegesen. A szekerem, mely Cartéhoz képest nevetségesen aprónak tűnt, kint várt a ház előtt leponyvázva. Azokat a holmikat, amik nem voltak különösebben érzékenyek az időjárásra, eddig sem vettem ki belőle, a többit meg délelőtt lehurcoltam már, és kellően rögzítettem. Éppen csak annyi hiányzott, hogy a bőröndjeimet felhajítsam rá. Nemrég járt nálam pegazus barátom, Purse, akinek éppen dél felé vezetett az útja, megköszöntem neki mindent, amit értem tett, megígértettem vele, legkésőbb a Napünnepkor találkozunk ugyanitt, majd figyeltem, amint cseppet sem kecsesen, de annál vidámabban integetve elrepül.

Miközben bezártam a kis lakás ajtaját, ötvenedjére is végiggondoltam, merre lesz érdemes indulnom először, hiszen idekint meglepően jó idő kerekedett tegnap óta, hét ágra sütött a nap, és valamivel fagypont felett lehetett a hőmérséklet, mert az ereszből vígan csordogált a víz. Nem akarok elakadni a sárban, így a Valley tanya után az erdő felé indulok, döntöttem el. Ott még jó ideig fagyott lesz a talaj, és bármerre is kerüljön Cart, egész biztosan összefutunk, hiszen az ő batárja még kevésbé bírja a latyakot.

Leballagtam a lépcsőn, és bekopogtam Withersékhez elbúcsúzni. A csikók rettenetesen sajnálták, hogy nem tudtunk eleget játszani, cserébe alaposan összeborzoltam a sörényüket, és megígértem nekik, mikor legközelebb jövök, több időt töltök majd velük. A nagyi ajándékképp egy akkora halom sütit nyomott a patámba, szinte alig találtam neki helyet a kocsimon. Elköszöntünk hát, és megígértem nekik, időben írok majd, amint kiderül, mikor érkezem ismét.

 

Nem volt más hátra, egy mély sóhajjal utoljára szétnéztem, és befogtam magam a szekér elé. Legyűrtem az erős késztetést, hogy Bon-bon háza felé induljak, hiszen tegnap mindent elmondtam, amit akartam, felesleges lenne újra bohócot csinálnom magamból. Megfordultam inkább a fővárosba vezető északi út felé, és a szokásos tempómat felvéve baktattam végig az utcákon.

A hó éles ragyogásától megfájdult a szemem, alig győztem hunyorogni. Így történhetett, hogy a Ponyville szélén, az út melletti egyik utolsó padon üldögélő magányos, mentazöld alakot csak akkor vettem észre, mikor már majdnem elhaladtam mellette. Szívem hatalmasat dobbant, mikor felismertem, a meglepődéstől szólni sem bírtam.

– Jó napot, Honeynut úr – köszönt felém, arcáról képtelen voltam leolvasni az érzéseit.

– Üdvözlöm, kisasszony – feleltem, mikor megtaláltam a hangom. – Azt hittem, nem is találkozunk többet.

– Én is azt hittem – mondta halkan.

Bármi is lehetett az, ami megváltozott, meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek.

– Lyra, kérlek, hallgass meg…

– Mindent tudok – vágott közbe.

Bizonytalanul néztem rá, vajon mégis mennyi lehet az a minden, amire gondol?

– Hallottalak tegnap – ismerte be.

Hála az égnek, mégsem volt teljesen hiábavaló, amit tettem.

– Akkor tudod, hogy szeretlek.

– Igen, tudom. Én viszont tartozom még egy vallomással.

Kíváncsian vártam, mivel képes újra meglepni.

– A helyzet az, hogy Bon-bon nem amiatt nem kedvel, mert féltékeny lenne rád. Ő tud arról a fogadalmamról, amit akkor tettem, mikor ideköltöztem. Nem akartam ezt elmondani, nehogy megbántsalak. Azok után, ami Forge-dzsal történt, megígértem magamnak, ilyen soha többé nem fog előfordulni.

– Igen, szörnyű, amit műveltem, éppen azért, mert már nem először jártál így. De szeretném megmagyarázni…

– Nem tetszik neki, hogy folyton utazol – folytatta a szavamba vágva –, nem tart megbízhatónak. És az én hitem is megrendült, azt gondoltam, félreismertelek, és jobb lesz, ha többet nem látjuk egymást.

– Mégis eljöttél – motyogtam magam elé. – Miért?

– Cart járt nálam.

Erre végképp nem számítottam, leesett állal néztem rá.

– Egész jól elbeszélgettünk. Nagyon régóta és igen jól ismer téged – tette hozzá.

– Jaj nekem, csak nem mesélte el a pelenkázós történetet?

– De, attól félek – felelte kuncogva. – És még sok mást is. Nagyon ritka, értékes kincs egy ilyen barát, tudod?

– Persze hogy tudom.

– Vigyázz is rá nagyon.

– Igyekszem.

 

Várakozva néztem rá, biztosan nem csak azért jött, hogy ezt elmondja.

– Mikor jársz megint erre? – kérdezte egy perc csend után.

– Egy szavadba kerül, és el sem megyek – vágtam rá.

– Csak blöffölsz. Mi lenne azzal a rengeteg pónival, akik számítanak rád?

Már megint rácsodálkoztam, hogy ennyire ismer. Teljesen igaza volt, egy napos késést is nehezen bocsájtottam volna meg magamnak.

– Éppen az a jó benned, hogy ilyen lelkiismeretes vagy, nem igaz? – tette hozzá.

– Legyen két hét – feleltem, ezúttal megfontoltan. – Tizenkét nap, ha kilépek.

– Én itt leszek. Azt hiszem, addig ráérek a tartozásod behajtásával. Viszlát, Honeynut úr.

Egy titokzatos pillantást küldött még felém, azzal hátat fordított, és elsétált a belváros irányába.

Mire gondolhatott? Arra, amire én? Lyra, igazán nagyon gonosz vagy, nem mondtad ki, hogy szeretsz. Magamra hagysz a bizonytalanságban? Hadd szenvedjek az elkövetkezendő két hétben? Meg is érdemlem, és örömmel viselem el érted. Csak kérlek, legalább egyszer pillants vissza, hogy tudjam, jelentek a számodra valamit.

Sokáig figyeltem, amint távolodik, nem bírtam mozdulni. Már majdnem lefordult az utca végében, mikor végre hátranézett. Láttam az arcán a meglepetést, hogy még itt talál, ajkai széles vigyorra húzódtak.

– Indulj már, te lökött! – kiáltotta felém, lábával legyintve, és én olyan földöntúli boldogsággal vágtam neki az előttem lévő hosszú útnak, mint eddig még soha: volt már hova visszatérnem.

 

 

*

 

 

Tél. Neked mi jut eszedbe róla? Mert nekem elég sok minden. Jég, fagy, halál. Ünnepek, család, barátok, ajándékok, végtelen játék a hóban. Kandallóban pattogó tűz melege, előtte egy mentazöld egyszarvú lány hever, aki talán csak rám vár.





 

VÉGE


 

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás