– Nagyon fázom – suttogta a tűzbe révedve.

Nem éreztem, hogy hideg lett volna, mégis felkeltem, és tettem még néhány fahasábot a kandallóba. Jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, és talán valahol mélyen belül szerettem volna néhány másodpercre elmenekülni, így nekiindultam, hátha találok egy pokrócot. A konyhával szemben lévő ajtóval próbálkoztam, mely egy kis hálószobába nyílt. A félhomályban épp csak egy ágyat tudtam kivenni, tapogatózó patámba akadt egy takaró, azzal tértem vissza. Lyra vállára terítettem, aki összehúzta magán. Úgy tűnt, egy kicsit alábbhagyott a remegése, de a lángokról nem vette le a tekintetét.

– Ha azt gondolod, nem vagyok képes ilyesmire, nem ismersz engem – szólalt meg hirtelen.

Sejtettem, hiába állnék le vele vitatkozni, csendben mellé telepedtem inkább.

– Néha megrémülök attól, amiket teszek – folytatta. – Nyugtattam magam, csak azért vettem el a tőrt tőle, mert mégis jobb helyen van nálam, mint annál az őrültnél. Micsoda nevetséges hülyeség.

 

***

 

Döbbenten figyelte a tőrt a patájában. Egészen hosszú, karcsú, könnyű fegyver volt, nem túl éles, viszont annál hegyesebb. Biztosan nem okozna semmi nehézséget valakit megölni vele. Csak egy gyengéd döfés a bordái közé, és…

A markolatát néhány vörös ékkő díszítette, mintha csak az áldozatai vérétől színeződtek volna el. Elképzelni sem tudta, miként is került ez a tárgy ide, színpadi kelléknek tűnt inkább, leszámítva hogy a pengéje egészen biztosan nem csúszik vissza a markolatába. Nem férne bele ugyanis.

Közelebb lépett a kőasztalon heverő pónihoz. A fáklya halvány fényénél ki lehetett venni a cukijegyét, természetesen Pearl volt az, lassan, egyenletesen lélegzett, szemei csukva. Megrángatta a láncokat, amik tartották, ám azok nem engedtek: egy nagyobb lakat fogta őket össze.

– Mit keresünk mi itt? Mit akarsz Pearltől? Engedd el!

Nagyon jól tudod, mit akar tőle, vagyis te mit akarsz tőle. Ne add a hülyét – futott át a fején, de elhessegette a kellemetlen gondolatait.

Lento szinte lenézően mosolygott rá.

– Ugyan, mit is. Nem is kell ennél jobb áldozat az új lantodhoz.

– Add ide azonnal a kulcsot! – kiáltotta, a fiúra fogva fegyverét.

– Nincs nálam sajnos. – Még mindig az a mosoly.

– Akkor hozd ide!

– Különben mi lesz?

Lyra nyelt egyet. A tőrre pillantott, ami jól láthatóan reszketett a patájában.

– Ejnye, mire mennél vele, ha engem ölnél meg. Itt állnál egy barát nélkül, egy félkész hangszerrel, Forge pedig csak még jobban utálna. Ezt akarod?

Fogalmam sincs, mit akarok – gondolta, de nem szólt semmit.

– Hát persze, hogy nem. – A csődör egészen közel lépett hozzá, szinte hozzáért a tőr hegyéhez. – Van másik lehetőség is: fejezd be, amit elkezdtél. Gondolj csak bele! Holnap reggel Pearl táskáját megtalálják egy padon, benne búcsúlevél: nem akar közétek állni, ezért elutazik. Ki tudja, mi történt vele? A lényeg, hogy eltűnt! Végre senki nincs az utatokban. És ami a legjobb, téged senki nem fog gyanúsítani semmivel.

– És a saját lelkiismeretemmel hogy számolok el? – kérdezte vicsorogva.

– Ó, nem mondtam, hogy nem lesz nehéz. Emlékszel? "Szívedből szakíts ki érte egy darabot". Ha nem lenne rossz érzés, nem is működhetne. Jusson eszedbe inkább, mit kapsz cserébe! Tiéd lesz álmaid csődöre.

– De ilyen áron? Hogyan ölhetném meg a legjobb barátom?

– A szerelem háború, hallottad már? Csak azt kapja, amit megérdemel. Nem is értem, miért nevezed még mindig a barátodnak, hiszen átvert téged. Teljesen közömbös vagy már iránta, valld be. Egy kis nosztalgia fog visszatartani a célodtól?

– Nem vagyok rá képes…

– Pedig senki más nem fogja helyetted megtenni. Ez a te dolgod. Lépj oda, és szúrd le. Egyszerűbb, mint gondolnád, csak véghez kell vinni. Hiszen előbb-utóbb mind meghalunk! Holnap elmegy sétálni az erdőben, és széttépi egy vadállat. Akkor aztán szidhatod magad, amiért kihagytad az alkalmat. Gondolod, a lant nélkül Forge beléd szeret? Meg akarod várni, hogy Pearl magától tűnjön el?

Lyra teljesen összezavarodva állt, szemébe könnyek gyűltek. Lento várakozva nézett rá egy darabig.

– Hihetetlen, milyen gyáva vagy. Nem veszed észre, amint folyton kihasznált téged? Rajtad élősködik, mint egy pióca. Még azt is elveszi, amit a legjobban szeretsz. Ne gondolkozz már annyit!

Mintha csak félálomban járna, odalépett az asztalhoz, ahol a fehér póni éppen ébredezett. Óvatosan nekifeszült a láncoknak, arca eltorzult a fájdalomtól. A szemeiben értetlenség és félelem ült.

– Lyra… – nyögte elhalóan, nehezen forgó nyelvvel.

A zöld egyszarvút furcsa undor fogta el. Felébredtél hát a mesebeli álmodból, hercegnő? Nem vagy már olyan, mint egy érinthetetlen márványszobor? Félted a nyavalyás életed? Könyörögni fogsz?

– Milyen szép vagy, Pearl, még így piszkosan is – mondta végül a lánynak. – Bármikor ezer csődört találhattál volna magadnak, neked mégis az enyém kellett. Igaza van Lentonak, egykor barátok voltunk, mégis elárultál. Azt hittem, nehéz lesz megszabadulnom tőled, de tévedtem. Nem érzek semmit. Viszlát, Pearl, odaát találkozunk.

Mindkét patájával megragadta a tőrt, és a magasba emelte, az egyetlen fáklya fénye megcsillant rajta. Beszívta a levegőt, hogy teljes erőből sújthasson le, Pearl hullámzó mellkasára koncentrált. Pillanatok alatt átcsúszik a penge a bordái között, és már halott is. Szinte érezte a vért, a ragacsos, vörös, forró, fémszagú vért a patáin. Látta, ahogy a hófehér bundát lassan bugyogva átszínezi.

Összeszorította a fogait, nagyot fújt. Ez nem fog menni. Majd háromra.  A mellső lábai úgy reszkettek, mintha bármelyik pillanatban kihullhatna belőlük a fegyver. Egy.  Ismét nagy levegőt vett. Kettő.Megpróbálta a könnyeket kipislogni a szeméből. Miért nézel így rám, Pearl? Miért sajnálsz engem? Nem én leszek az áldozat!

Könyörgöm, szólj valamit! Vergődj, csapkodj, menekülj, sikolts!

Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Pearl szája mozogni kezdett, először végtelenül halkan beszélt, nem is lehetett érteni, mit mond, majd hangja suttogássá erősödött.

– …, Lyra. Tedd meg, Lyra. Oly sokat segítettél már nekem, olyan sokkal tartozom…   Boldog vagyok, ha az életemmel visszafizethetem a kölcsönt.

Lyra patájából kihullott a tőr, csilingelve pattant egyet az asztalon, majd a földre esett. A zöld unikornis zokogva borult barátnője testére.

– Pearl, pici Pearl, te buta, álmodozó szamár… – nyöszörögte sírástól reszkető hangon, patájával a türkiz sörényt simogatva. – Hogy mondhatsz ilyet… Hogyan is lennék képes bántani téged…

Pearl arcához hajolt, könnyeik összekeveredtek. Majdnem megöltem – futott át az agyán. A legkedvesebb, legártatlanabb pónit a világon. A legjobb barátom.  Annyi ereje sem maradt, hogy felkeljen.

Valami nagyon oda nem illő zajt hallott a távolból, mintha valaki nevetett volna. Lento!

Úgy tűnt, a csődör igazán jól szórakozik.

– Elnézést, hölgyeim, amiért félbeszakítom a mulatságot – mondta kacagva. – De sajnos nem bírom elviselni ezt a melodrámát.

Hangjából maró gúny csepegett, ahogy feléjük indult.

– „Tedd meg, Lyra!", azt mondja! Bravó, művésznő, igazán szép előadás volt, okosabb vagy, mint hittem. És nézd ezt az értetlen arcot, még mindig nem hiszi el, hogy kijátszották.

– Fejezd be, Lento! – üvöltött rá Lyra. – Bárhogyan is csavarod a szavakat, nem hagyom, hogy Pearlt bántsd!

– Ó, nem hagyod? – kérdezte a fiú száz fogat kivillantó mosollyal, és a következő pillanatban egy laza ívben elhajította a fáklyát a fal mellé.

A két kanca elszörnyedve figyelte, amint hirtelen magasra csapnak a lángok, mintha csak olajjal lenne átitatva a fa. Jó szagú szalma, az olajszag! – jutott Lyra eszébe, és a kirakós utolsó darabja is a helyére kattant a fejében.

– Nem hagyod? Akkor most mentsd meg a tűzhaláltól! Igazán nem akarhatod, hogy élve elégjen!

– Őrült vagy!

– Miért mondasz ilyet a legjobb barátodnak? Hiszen látod, mennyire megkönnyítettem neked a választást! Viszlát, Lyra Heartstrings. Remélem, valóra váltod az álmodat.

Hármat lépett, és már kívül is volt az ajtón, a zöld egyszarvú legnagyobb döbbenetére. Odabent egyre tomboltak a lángok, a fa nedvesen sercegett, és iszonyatos mennyiségű szürke füstöt okádott magából, miközben égett.

Lyra kétségbeesve nézett körül bármi után, amit barátja kiszabadítására használhatna. Felkapott a fal mellől egy gereblyét, a nyelét beakasztotta a lánc alá, és teljes súlyával ránehezedett, ugrálni kezdett rajta, de a lánc tartott.

– Menekülj, kérlek – hallotta Pearl hangját, ám nem törődött vele.

– Segíts feszíteni!

Mindketten nekiestek a láncnak, de semmire nem jutottak. A tűz egyre perzselőbben égetett, a levegőjük fogytán volt. Füst marta a torkukat és a szemüket, folyamatosan köhögtek.

Lyra a lakatnak esett, rávágott teljes erejéből néhányszor, de az acél meg sem karcolódott. Micsoda egy hasznavehetetlen egyszarvú vagyok! Bárcsak tanultam volna egy ide illő varázslatot! – gondolta fuldokolva. Koncentrálni próbált, a szarva olyan fényesen izzott, mint még soha, a legerősebb mágiáját szabadította a zárra, ami bármely hangszert tönkretett volna. Fülsértően pendült a fém, a lakat mégsem nyílt ki.

Azt hitte, menten lángra kap a bundája. Utolsó erejéből felmászott a kőlapra, ráfeküdt barátnőjére, szorosan átölelte, hátha valahogy megóvhatja.

– Lyra, semmi értelme – köhögte Pearl. – Mind a ketten megfulladunk, ha itt maradsz.

Nem tudott már beszélni, csak megszorította a fehér póni testét. Nem hagylak magadra – üzente a szemével. Lassan elsötétült körülötte a világ, ahogy a levegő elfogyott. Legalább a tüzet nem is fogjuk érezni. Furcsa, milyen nyugtató érzés meghalni. Mintha csak repülnék.

Úgy érezte, erős lábak ragadják meg, és félrependerítik. Nagyot puffant a talajon, szinte csillagokat látott. Az asztal alatti kevés tiszta levegőből jókorát szippantott, ettől kicsit kitisztult a feje. Felette egy szürke alak állt, és a láncokat rángatta.

– A lakatot, Forge! – krákogta égő torokkal, erőtlenül.

Abban a pillanatban a zárszerkezet izzani kezdett, és bugyogva kifolyt a kulcslyukon, apró fémtócsát képezve a padlón. A lánc végei elszabadultak, és a fiú eltűnt egy fehér csomagot cipelve.

Egyetlen gondolata az volt, hogy legalább Pearl már biztonságban van. Olyan egyszerű lett volna elheverni a kellemesen hideg földön, és akkor minden problémájától megszabadulna. Elképzelni sem tudta, a fiú miképp bukkant rájuk időben, de abban biztos lehetett, nem teszi zsebre, amit kapni fog tőle, ha ezt megússza. Mégis, életösztöne nem hagyta nyugodni, araszolva kúszni kezdett a kijárat felé. Nem hitte, hogy elérheti, a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának, látása elhomályosult. Éles fájdalomra tért magához, mikor Forge a sörényénél fogva kirángatta a friss levegőre.

Percekig csak feküdt köhögve, azt hitte, a tüdejét is kiköpi. Forgott vele a világ, de a friss levegőtől lassan kezdte jobban érezni magát.

Egy arc bukkant fel előtte.

– Mi a fenét kerestetek itt, elárulod? Hol van a drágalátos zenész barátod?

Próbált megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkán, csak tátogott, mint a partra vetett hal.

A fiú egy összegyűrt papírlapot vágott a szemei közé.

– Megmondanád, mi ez? Hova utazik Pearl?

– Hadd… Hadd magyarázzam meg… – sikerült végre kinyögnie.

– Tudod mit, tartsd meg magadnak. Majd ha egy kicsit megnyugodtam, beszélünk róla.

Súlyos léptekkel távozott, és Lyra egyedül maradt a fűben fekve. Egyre csak sírt és nevetett felváltva a szomorúságtól, a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, sokáig, nagyon sokáig, míg a hajnali harmat egészen el nem áztatta a bundáját.

 

*

 

A terem sokkal nagyobb volt, mint amit érdemelt volna, és mégis sokkal kisebb, mint ahova kényelmesen beférhetne az összes vendég. Nem mintha mind miatta jöttek volna el, a legtöbbjüknek megakadt a szeme a „buli” szón, és már indultak is. Persze hogyan is gondolhattam, hogy majd szép csendben lelépek? Éppen csak a legkedvesebb zenész szakos társaitól köszönt el, mikor egyikük kitalálta ezt az egészet. „Csak négyen-öten jövünk, iszogatunk, beszélgetünk” – szólt a terv. Azután valaki kirakott egy cetlit a faliújságra „Lyra Búcsúbuli” felirattal, és elszabadult a pokol.

Hirtelen az egyik kisebb klubhelyiségből átkerült az egész az egyik nagyobb klubhelyiségbe, a büfések felajánlották a szolgálataikat és került bárpult, betoltak egy kisebb emelvényt és elnevezték színpadnak, a zene szakosok mellé betársult négy böhömnagy hangfal és egy lemezjátszó. Utólag jobbnak is tűnik, hogy így alakult, hiszen a tömegben Lyra szinte elveszett, éppen csak néha szóltak hozzá azok, akik jobban ismerték korábbról, mikor szobája ajtaja nyitva állt. Komolyan gondolod? Mihez fogsz kezdeni? Ezek voltak az állandóan ismétlődő kérdések, és ő csak   ugyanazokat a semleges válaszokat adta rájuk csendesen mosolyogva, egy üveg almaborral a patájában.

Szerette volna, ha Forge és Pearl is eljön, de eddig még nem tűntek fel. Nem tudott rájuk haragudni emiatt, bár a történteket már egyszer megbeszélték, és úgy tűnt, Pearlnek sikerült lecsitítania a csődör indulatait. "Érted tette, szerelemből!" – visszhangoztak fejében a fehér egyszarvú szavai. Elismerte, milyen bután viselkedett, belátta, mennyire félreismerte Lentót, együtt értetlenkedtek, miért is lehetett rá ekkora hatással, összeölelkeztek, a lányok pityeregtek kicsit, és ezzel el volt intézve. Hihetetlen mázli, hogy Forge a keresésükre indult, és megtalálta a levelet, sikerült elcsípnie az egyik évfolyamtársukat, aki látta a vörös sörényű pónit a hegyoldalon Pearllel, és még időben észrevette a felszálló füstből a bajt. Minden úgy történt, mintha valamilyen erő vigyázott volna rájuk azon a napon, próbálták a gondolataikat elterelni arról, miként is végződhetett volna a kaland, ha valami balul üt ki.

Persze tudtak róla, hogy Lyra el fog menni. Győzködték, hogy maradjon, próbálták megértetni vele, már megbocsájtottak, nem kell csak emiatt elköltöznie.

Valamit azonban nem mondott el nekik, mert maga sem értette. Néha egy-egy pillanatra, mikor a napfény olyan furcsa szögben esett az udvarra, vagy miközben lángok ritmusos táncát figyelte, elfogta a késztetés, hogy valamit tönkretegyen, valaminek véget vessen. Olykor ez a dolog a saját élete volt, néha egy ártatlan szemeteskuka, ám legtöbbször elborzadva vette észre, Pearlre gondol. Képtelen volt megmagyarázni, miért ilyen hihetetlenül féltékeny rá, csak abban lehetett biztos, minél kevesebbet találkoznak, annál jobb lesz mindkettőjüknek.

 

Végül a barátai a buli végére érkeztek meg, mikor már azon gondolkodott, kizavarja a megmaradt vendégeket, és a szervezőkkel együtt nekilát takarítani. Megdöbbent rajta, milyen sokat jelent neki az, hogy eljöttek, mennyire szereti őket még most is. Széles mosollyal indult feléjük, hogy üdvözölje őket.

– Végre itt vagytok! Éppen menni készültünk.

– Úgy kellett rábeszélnem ezt a morgós szamarat – legyintett Pearl –, szerinte elég lett volna, ha kikísérünk holnap az állomásra. Tudod, biztosra vettem, valamelyik hajnali vonatra felpattansz, és köszönés nélkül lelépsz, ezért jöttünk igazából.

Vicces, éppen ezt terveztem – gondolta.

– Nagyon jól esik, hogy időt szakítottatok rám. De ti is sejtitek, nem megyek el örökre, biztosan sokat találkozunk még, és majd írok is. – Maga is megdöbbent rajta, milyen folyékonyan hazudik.

– És mégis, mik a terveid? – kíváncsiskodott a csődör, akire közben átragadt a lányok vidámsága. – Hová fogsz utazni?

– Csak nektek megsúgom – nézett körbe lopva a teremben. – A legelső vonatra felugrok, ami éppen indul az állomásról.

– Hihetetlen, hogy itt hagyod az akadémiát.

– Ugyan, miért? Nem ragadt rám eddig sem szinte semmi a koszon kívül itt. Bármerre is megyek, biztosan találok majd nálam ügyesebb zenészeket, akiktől tanulhatok. A többi pedig úgyis csak gyakorlás és gyakorlás.

– Nem tudunk lebeszélni róla, ugye? – kérdezte Pearl.

– Nem, hiszen ismersz, milyen makacs vagyok. A szobámban vár a bőrönd bepakolva.

Néhány percig méregették egymást, mintha csak most találkoztak volna utoljára, és próbálnák egymás arcát a memóriájukba vésni. A csendet szokás szerint Lyra törte meg.

– Nem bírom nézni a fancsali képeteket! Forge, pattanj, hozz a hölgyeknek valami innivalót!

A szürke póni a fejét csóválva indult el a pult felé.

Lyra a barátnőjéhez hajolt.

– Ügyesen leráztam, mi? Van valami, amit meg kell beszélnünk.

– Mi az? – kérdezte a Pearl zavartan.

Egy apró dobozkát vett elő, és a patájába nyomta.

– Nyisd csak ki.

A fehér egyszarvú óvatosan kinyitotta, majd elkerekedtek a szemei. A dobozban egy apró, finoman munkált, szív alakú aranymedál hevert.

– Forge-tól kaptam. Igazából ez volt a legelső ajándékom tőle. Szeretném, ha most a tied lenne.

– Nem… Nem fogadhatom el – rázta a fejét Pearl.

– Tedd csak el. Te sokkal inkább megérdemled.

Nem nyílt alkalom további ellenkezésre, mert a fiú visszaért az italokkal, Lyra pedig hátat fordított nekik, és a pici színpad felé indult. Lekapcsolta a zenét, amire a még jelenlevő néhány póni rögtön figyelni kezdett rá.

– Szeretném ezt a dalt a barátaimnak ajánlani. Köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottatok mellettem! – kiáltotta.

Kivette lantját a tokból, és rázendített a legkedvesebb lassú számára, amit ismert. Hangszere, bár még nem volt teljesen bejáratva, gyönyörű, telt hangon szólalt meg.

Felnézett közönségére, és örömmel látta, a párok táncolni kezdtek, és beállt közéjük Forge és Pearl is. Olyan szép pár vagytok. Miként is lehettem képes közétek állni? –  merengett magában. De most, mikor végre a medál is, és Forge is a tied, nekem ismét szinte semmim sem maradt. Egy marék kotta, és ez a félkész varázshangszer, amit már soha többé nem fogok befejezni. Értetek, a legjobb barátaimért örömmel lemondtam a szerelmemről, és lemondtam rólatok is, hogy soha többé ne árthassak nektek.

Földön túli nyugalom szállta meg, teljesen egyedül volt, apró szigetként a ringatózó pónik között. Lehunyta a szemeit, kizárta a világot maga körül a tudatából. Azt sem vette észre, mikor a lanton a rúnák halvány zafírszín fénnyel teltek meg egy percre, csak hogy ismét elhalványuljanak, és ha lehet, még mélyebbre süppedjenek a fába.

Arra, hogy valami nincs rendben, akkor ébredt rá, mikor az utolsó akkord elhalása után a szarva izzásának megszűnésével együtt a hangszere is eltűnt a patái közül, mégis érezte, mintha vele lett volna. Zavartan nézett szét, ki tréfálta meg, de a jelenlevők csak most fejezték be a táncot, és éppen felé fordultak, hogy megtapsolják. Szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni egyre erősödve, egyetlen szó nélkül becsapta a lant tokjának fedelét, és halottsápadtan a kijárat felé indult. Nem állt meg a záporozó kérdésekre, a marasztaló érintésekre sem, eszébe sem jutott, mit fognak róla gondolni a többiek. Egyenesen a sötét szobájába rohant, felkapta a bőröndjét, leszáguldott a lépcsőn, és már kint is volt az épületből. Nem mintha nagyon sietős dolga lett volna, ám nem mert megállni. Ki kellett ürítenie a fejét, egy kis mozgásra volt szüksége, elmenekülni a rettenet elől, ami az agya egyik hátsó szegletében fokozatosan alakot öltött.

Vágtában tette meg az utat a vasútállomásig, ami ilyen késő este szinte üresen kongott. Épp csak néhány póni lézengett a csarnokban, akik a személyzethez tartoztak, és a szemetet szedték fel, vagy a gépek működését ellenőrizték. A pénztárban jegyet váltott a leghamarabb induló járatra, elengedve a füle mellett úticéljának nevét. A vágányokhoz futott, és mielőtt még az unott arcú kalauz elindíthatta volna a szerelvényt, felpattant a legutolsó kocsiba. A lába alatt megmozdult a padló, mikor elindultak, és ő keserű örömmel szemében figyelte a távolodó állomást, mintha életének épp lezárult fejezetétől búcsúzna.

A vonaton a kései órára való tekintettel nem utaztak túl sokan – sejtette, hogy majd hajnalban, a kisebb falvakon áthaladva azért meg fog telni a kocsi, viszont most még könnyedén találhat magának egy üres fülkét. Bezárkózott az egyikbe, és lehúzta a sötétítőfüggönyöket, nem mintha tartott volna a leskelődőktől, de kényelmesebben érezte magát tőle.

Óvatosan, ugrásra készen elhelyezkedett, majd azt gondolta:   Szívesen játszanék most egy dalt.  A szarva halványan felfénylett, és a lant megjelent előtte. Úgy ragadta meg, mintha bármelyik pillanatban lábai nőhetnének, és elmenekülhetne. Elszörnyedve futtatta végig patáját az oldalába rótt rúnákon, most egészen ártalmatlannak tűntek, mégis mintha a belsejükben erő lüktetett volna. Egy réges-régi beszélgetés sejlett fel előtte, amit talán előző életében hallott – persze bizonyos tekintetben így is volt.

"Meg van még a régi csellód?" –  "Nem lennék képes megválni tőle, mint azt te is tudod."

Mindig veled volt, igaz, nagypapa? Még ha én soha nem is láthattam egy pillanatra sem. Nem tudtál megválni tőle, mert eggyé vált veled.

A Lentóval együtt eltűnt pergamendarab jutott az eszébe.

"Szívedből szakíts ki érte egy darabot". Milyen ismerős, milyen furcsa, hogy nem vettem észre az összefüggést.

"A Hatalom hangszerei, micsoda bolondság. Mindent feláldozol érte, és mikor végül a tied, rájössz, soha többé nem leszel képes használni” – visszhangoztak Nagypapa szavai a fejében. Miért, nagypapa? Te mit áldozhattál fel érte? Miért nem mondtad el? Azt hitted, így majd megvédhetsz?

„Tudod, kedves barátom, ha te nem segítesz nekünk, talán majd az unokád fog."

A tudás hatalom, és nem a tudatlanság! De lehet, egyszerűen csak képtelen voltál erről beszélni, annyira fájdalmas az emlék. Én is így fogok járni? Többé elő sem merem majd venni, annyi biztos. Beszélni sem merek majd róla?

Miben áll vajon az igazi ereje? Rengeteg dolognak kell utánajárnom.

Nagyot ásított, fejét nekitámasztotta az ablak hűvös üvegének. Odakint a végtelen sötétben rohanó tájat csak a vonatból kiszűrődő fénytócsák világították meg. Három napja nem aludt, talán csak egy órát összesen, és ez lelassította a gondolatait. Most úgysem képes minden kérdésére választ találni, de mégis jobb lenne, ha tiszta fejjel töprenghetne. Van vajon büfé kocsi? Innom kellene egy kávét.

Alig gondolta végig, feje lecsuklott, a mellső lábára hullt, és már el is nyomta az álom.

 

– Ponyville, végállomás! – ordított be a kalauz anélkül, hogy kicsit is tekintettel lett volna a szunyókáló unikornisra.

Lyra szédelegve tápászkodott fel, nagyokat pislogott a váratlan reggeli napfényben, néhány másodpercig fogalma sem volt róla, hol is van, és miként került ide. Lassan visszatértek az emlékei az elmúlt néhány napról, és a csomagjai összeszedésébe fogott. Elszánt tekintettel lépett ki a kocsiból, hogy végignézzen a peronon. Utolsónak sikerült leszállnia, a többi utasnak már csak a távolodó hátát láthatta, vagy amint éppen összeölelkeznek családjukkal, akik kijöttek eléjük az állomásra. Magában mosolyogva nézte az érkező nagyszüleiknek   megörülve ugráló csikókat. Hát, nekem nem fog senki ennyire örülni! –gondolta.

Tévedett.

Az állomás előtt álldogálva körbetekintett az ébredező kisvároson, kíváncsian fülelte az ismeretlen zajokat, nagyokat szippantott az idegen illatokból – valahol éppen valami finomat sütöttek reggelire. Ez lesz hát az új otthonom.

– Szia! – ugrott neki váratlanul egy rózsaszín, leginkább vattacukorra emlékeztető sörényű föld póni, és majdnem ledöntötte a lábáról. – Sosem láttalak még erre! Az én nevem Pinkie Pie, téged hogy hívnak? Éppen csak átutazóban vagy, vagy rokonaid laknak itt? Kik azok? Várj, ne mondd meg, kitalálom!

– Nem, nem ismerek itt senkit, most költözöm ide… – vágott közbe a szóáradatnak.

– Ó! Ne mondd, hogy nem ismersz senkit, hiszen az előbb mutatkoztam be! Ugye barátok leszünk? Szállást keresel? Ismerek pár kedves pónit, akiknek van kiadó szobájuk. Ugye el tudsz jönni este az üdvözlő bulidra? Mit is mondtál, mi a neved?

– Lyra Heartstrings, örvendek – felelte, nem kicsit meglepődve a pink kanca túláradó kedvességén, majd elgondolkodva hozzátette: – Mondd csak,… Pinkie, ugye? Van itt könyvtár?

 

***

 

– Megőrülök! – kiáltottam hitetlenül, mikor befejezte a történetet. – Végül aztán kiderült, igazi Hatalom hangszere-e a lantod?

Szomorúan mosolygott, nem látszott rajta, hogy igazán megkönnyebbült volna most, hogy mindent elmondott.

– Attól félek, az. Tudod, az első napokban rengeteg időt töltöttem el olvasással. Elképesztő szerencse, de itt, Ponyville-ben van az egyik leggazdagabb könyvtár, persze a canterloti után.

– Igen, jártam már ott, igaz, nem vagyok túl nagy könyvmoly. Azt hiszem, a Harmónia egyik eleme vezeti most, Sparkle kisasszony, ha nem tévedek.

– Jól tudod. Persze amikor ideköltöztem, ő még a fővárosban lakott, a könyvtárat egy idősebb néni gondozta.

– És mit találtál?

– Leginkább csak mondákat, említéseket, töredékeket, ezért is tartott olyan sokáig, mire a kirakósnak elég darabkáját a helyére illeszthettem. Igazából két felfedezésem volt, amik tényleg megváltoztatták az életem. Az egyik, az, miszerint Lento gitárja is jó eséllyel mágikus.

Értetlenül pislogtam rá.

– Várj, eddig azt tippeltem volna, ő is a csuklyásoknak dolgozott. Ha már van egy hangszerük, minek nekik másik?

– A tipped helyes, sőt, én azt hiszem, a három közül, akik nagypapát meglátogatták azon az éjjelen, ő lehetett az egyik. Azt gondolom, azért próbálták meg rábeszélni az öreget a segítségre, mert Lento gitárja nem elég erős.

– És az mitől függ? Nem volt elég jó zenész?

– Korántsem, zseniális volt. Viszont minden jel arra mutat, a hangszer a készítése során a gazdája negatív érzéseiből táplálkozik, és minél nagyobb darabot szakítasz ki a szívedből, ahogy a pergamen fogalmaz, annál erősebb lesz.

– A tied milyen erős lehet? – kérdeztem elmélázva. Így utólag, a történetét ismerve úgy tippeltem, eléggé.

– Sosem próbáltam, és nem is fogom. Ha az egész sztorit nézed, elejétől a végéig, mindenemet elvesztettem miatta, így valószínűleg nagyon erős.

– Miért lett akkor Lentóé gyenge?

– Egy póni egyedül nem képes erős hangszert készíteni magának. Ha úgy áldozod fel mindened, hogy közben tisztában vagy vele, milyen hatalomra teszel szert cserébe, azzal semmire sem mész. Úgy tűnik, az igazán erős Hatalom hangszereinek hordozóit mind gyengébbek húzták be a csőbe, akaratuk ellenére. És itt jön képbe a második dolog, amit felfedeztem.

– Mégpedig?

– A hangszer ereje az érzelmeidet változtatja meg. Röhejes nem? Tényleg tudtam volna használni arra, amit elterveztem, hogy Forge belém szeressen. Éppen ez a félelmetes benne, úgy dolgozik, mint egy folyó, lassan, de biztosan alakítja át az érzéseidet, észre sem veszed, és akik körülötted vannak, a legjobb barátaid sem.

– Jóságos ég, mennyit hallhattad őt zenélni! Teljesen kiforgathatott a jellemedből! És ha összetöröd a gitárját, megszűnik a varázslat?

– Meg, de most gondolj bele, mindez hosszú évekkel ezelőtt történt. Azóta megtanultam elfogadni, ami történt, amivé váltam, új barátaim vannak és új életem. Hányszor ábrándoztam róla, bárcsak a kezeim közé kaphatnám! Hányszor képzeltem el, amint apró darabokra töröm! De tudod, ha ott állnék kezemben a gitárral, lehet hogy hezitálnék. Nem lennék rá képes.

– Gondolod, végül Forge sem véletlenül talált rátok az égő fészerben?

– Nem vagyok biztos benne, mennyire tervelte ezt ki előre. Szerintem ez lehetett a B terv.

Rágódtam pár pillanatig azokon, amit mondott.

– És mi az értelme mindennek? Mit nyertek a te hangszereddel, ha egyszer utálod őket?

– Csak sejtéseim vannak. Egyszer majd megjelennek az ajtóban, kérni szeretnének valamit. Tudod mit válaszolnék most?

– Elküldenéd őket melegebb éghajlatra.

– Így van, mert nincs vesztenivalóm. De mi lesz akkor, ha közben férjhez megyek, családot alapítunk? Ha születik egy gyönyörű, okos kislányom? Mit fogok nekik válaszolni, ha engem is éppen úgy megfenyegetnek, mint nagypapát? Kívánhatom-e neki ugyanazt a sorsot, ami nekem jutott, vagy végre megtanultam a leckét, és megszakítom a kört? Nagypapa előtt hány generáció lehetett még, aki nemet mondott?

Milyen terv lehet az, melyben nem számít egy röpke póniöltő? Olyan súlyos következményeket implikált, amiről beszélt, jobbnak láttam, ha bele se gondolok.

– Néha eszembe jut a legegyszerűbb megoldás, amivel kiszállhatnék a hülye játékukból, de attól félek, sosem leszek elég gyáva ahhoz, hogy megtegyem. Sokkal csábítóbb lenne, ha egyszer nekivágnék megkeresni őket, átvenni a kezdeményezést, végre elébe menni a sorsomnak, és tudod mit? Nem olyan ügyesek ám, mint azt képzelik magukról. Nem sok, nagyjából egy maroknyi nyom már a rendelkezésemre áll, amin elindulhatnék. Lento, vagy akárhogy is hívják? Nevetnem kell! Kis hal ő ebben a játszmában, egyáltalán nem érdekel, él-e, hal-e. Azokat szeretném egyszer a patáim közé kapni, akik az egész mögött állnak, akik a szálakat mozgatják.

Tekintete furcsa lángban égett, miközben beszélt, arca grimaszra torzult.

– Egyszer esküszöm, elindulok, és nem nyugszom addig, amíg legalább annyira tönkre nem tettem őket, mint ők a családomat! – kiáltotta, és teljes erejéből az asztalkára csapott.

Ijedten rezzentem össze az üres csészékkel együtt, és Lyra is döbbenten, szinte félve emelte szemei elé saját lábát.

– Nem… Ez nem én vagyok… Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg… – suttogta fejét lehajtva, arcán könnyek gördültek végig. – Látod, mit tettek velem? Szörnyeteget csináltak belőlem.

Zokogni kezdett, én pedig ismét megbénultam, mozdulni sem tudtam, csak néztem rá, mint annak idején, mikor találkoztunk az újévi buliban. Esetlenül felé nyújtottam a lábam, bármit megadtam volna érte, ha képes lennék megvigasztalni, mégsem jutott az eszembe semmi.

– Nem, ez nem igaz – nyögtem ki végül, hangom kevésbé lehetett megnyugtató, mint ahogy szerettem volna.

– Hiszen te is félsz tőlem! – pityeregte elesetten.

– Azok után, amiket meséltél? Jobban ismerlek, mint bárki – próbáltam meggyőzni. – Hogyan is félhetnék tőled?

A sírás hangtalanul rázta a vállait, szemét összeszorította.

– Akkor ölelj át, kérlek…

Szó nélkül engedelmeskedtem, most, mikor kimondta, már tényleg egész jó ötletnek tűnt, magamtól is eszembe juthatott volna. Szorosan magamhoz húztam, a mellkasomba fúrta a fejét, éreztem, nagyokat hüppögve kezd megnyugodni. Rettentően sajgott a szívem, hogy ismét sírni látom, egészen törékenynek tűnt az ölelésemben. Tétován felemeltem az egyik lábam, végigfuttattam selymes sörényén, amitől még erősebben bújt hozzám. Teste melegétől és illatától ősi ösztönök kezdtek ébredezni bennem, mindenemet odaadtam volna, csak megvédhessem, meg akartam nyugtatni, a végtelenségig képes lettem volna simogatni, meg… meg akartam csókolni.

Önző disznónak éreztem magam a gondolataim miatt, mert visszaéltem a helyzetével. Milyen messziről is indult a kapcsolatunk, úgy tűnt, mintha nem is négy napja, hanem legalább egy éve történt volna. Én csak egy táncot szerettem volna, bosszúból, hogy a barátaim arcára fagyasszam a gúnyos mosolyukat. Hiszen nemsoká összepakolom a cuccaimat, és a nyakamba veszem a világot, még magam sem mondhatom meg, az egész letelepedést, üzletnyitást véghez tudom-e, vagy véghez merem-e vinni. Mit láthatott meg bennem, ami miatt engedte, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz?

A közelsége teljesen elvette az eszem, alig voltam tudatában, mit teszek. Patámmal gyengéden felemeltem az állát, és a gyönyörű, hatalmas szemeibe révedtem. Óvatosan letöröltem a könnyeit, és lassan közelebb hajoltam hozzá. Ajkai hívogatóan szétnyíltak, a számban éreztem forró, mentaízű leheletét.

Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és én ijedten hőköltem hátra, mintha valami bűnös dolgon kaptak volna rajta.

– Lyra! – hallottam Bon-bon elfojtott hangját.

A zöld póni kelletlenül, és cseppet mérgesen csukta be a száját.

– Basszus, Bon, nem tudsz kopogni? – fordult a barátnője felé.

– Beszélnünk kell.

– Jó, majd holnap beszélünk.

– Nem holnap, most!

Tudtam, ez a végszó az utolsó lehetőségem, hogy elmeneküljek, mielőtt még olyasmit tennék, amiben nem vagyok biztos, később nem fogom megbánni. Feltápászkodtam inkább.

– Akkor én megyek is, beszéljetek nyugodtan. Így is éppen elég sokáig alkalmatlankodtam.

Amint kifelé indultam, Lyra elkapta a lábam.

– Egy óra múlva átugrok egy üveg borral – szólt, szemeiben pajkos tűz égett.

– J… jó – nyögtem ki.

Bon-bon nem repesett az örömtől, mikor elhaladtam mellette.

 

Az utcára lépve tapasztalnom kellett, ismét hatalmas, sűrű pelyhekben hull a hó, mégis esélye sem lehetett lehűteni a bennem tomboló forróságot. Annyira boldog és izgatott voltam, legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, és hazáig szökdécseltem volna mint egy kecske. A néhány szembe jövő póni arcán, akikkel összefutottam, értetlenség ült a túláradó jókedvemet látva, rosszallóan néztek rám, mintha részeg lennék, én pedig majdnem megöleltem őket. Kettesével véve a lépcsőfokokat rohantam fel a lakásomba, csak úgy döngött a faszerkezet a lépteim alatt.

Nem bírtam egy helyben megülni otthon sem. Egy óra múlva! Folyton az időt néztem, míg fel-alá járkáltam, hihetetlenül lassan vánszorogtak a másodpercek. Rövidesen minden lábam sajogni kezdett, emlékeztetve a délutáni megerőltetésre, én pedig csak akkor eszméltem rá, milyen hosszú és kalandos volt eddig a napom. A tükörhöz ugrottam, szinte megrettentem a saját látványomtól: rövid sörényem össze-vissza állt, bundámat kétes eredetű elszíneződések tarkították a korizással egybekötött hason csúszva közlekedéstől. Te illatos szalma, milyen igénytelen vagyok! Mit fog rólam gondolni, ha így talál? Biztosan csak azt, hogy ilyenek ezek a csődörök. De arra azért mégsem lehetek büszke, hogy le sem zuhanyoztam.

Besiettem a fürdőszobába, oda sem figyelve beállítottam a zuhany hőfokát a télen megszokottra, de valamiért most nagyon forrónak tűnt a víz. Pont olyan forró, mint az ő teste is volt, ott, a kandalló előtt… Megráztam a fejem, és hirtelen a hideg állásba fordítottam a csapot, majd ordítozva ugráltam a zuhany alatt, amint a jeges víz a bőrömhöz ért.

Be kellett vallanom magamnak, nem frissültem fel tőle, egyszerűen túl hosszú volt a napom. Csak ki kellett néznem a sötét városra, a hópelyhek esése megbabonázott, szinte leküzdhetetlen fáradtságot éreztem. Kétségbeesve pillantottam körül, és megtaláltam a konyhában árválkodó reggeli kávém maradékát, úgy ahogy volt, hidegen felhajtottam. Még cukrot is elfelejtettem tenni hozzá, keserűsége éppen a kellemesség határán szántotta végig a torkom, szokatlan ízt hagyva a számban.

Fogat kell mosnom! – hasított belém a felismerés, és ismét a fürdőszoba felé vettem az irányt. Vajon ő hogyan csinálja, hogy mindig ilyen friss, menta és mézeskalács illat lengi körül? Ismét elkönyveltem magamban, mennyire titokzatos lények a kancák, miközben elszántan sikáltam a fogsorom.

Miután végeztem, megpróbáltam úgy leülni, hogy ne lássam az órát, és kényszerítettem magam a békés újságolvasásra. Mikor aztán kopogást hallottam az ajtó felől, egy ijedt Wonderbolt sebességével repültem oda kinyitni.

 

Az ajtóm előtti kis teraszon Cart álldogált. Annyira megdöbbentem, még a számat is elfelejtettem becsukni. Kissé bizonytalanul nézett rám, sörényében jókora hópihék olvadoztak. Teljesen meg is feledkeztem már a tegnapi beszélgetésünkről, az agyamat erőltetve próbáltam visszaemlékezni, miben is maradhattunk.

– Szia – köszönt végül. Igen, a hangja még nem a régi, vontam le a következtetést. Igazán kíváncsi voltam rá, mi is folyik vele kapcsolatban, de az időpontot nem találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy kiderítsem.

– Szia! – feleltem kurtán. Zavartan pislogott körbe, valószínűleg meglepte, hogy nem hívom be. Tényleg bocsánat, Cart, de most nagyon meg szeretnék szabadulni tőled.

– Figyelj, van egy perced? – kérdezte bátortalanul.

– Hát, szóval… Ami azt illeti… Jelenleg éppen…

– Teljesen rosszkor zavarok. Már itt se vagyok.

Hátat fordított, mintha menne, de azután mégis meggondolta magát, és megtorpant.

– Nem, miket is beszélek, csak egy pillanat az egész – kezdte újra.

Várakozva figyeltem, mikor kezdődik már az a pillanat.

– Emlékszel arra, amit tegnap mondtam? Aztán a munkások félbeszakítottak.

– Igen, persze – vágtam rá. – Ráadásul a pihenőnapodon. Gondolom jól megmostad a fejüket.

– Ne is mondd, hamarabb ért véget ez a kis szünet, mint szerettem volna. Ma aztán a nyakamba szakadt a munka rendesen, egész nap azt sem tudtam, hol áll a fejem.

– Nem csoda, hiszen nemsoká indulni kell tovább. Purse-szel beszéltél?

– Igen, vagyis milyen hülye vagyok, nem fontos, nem ezért jöttem. Tudod, tegnap el akartam mondani valamit.

– El is mondtad, úgy rémlik – néztem rá a memóriám erőltetve.

– Igen, te meg jól félre is értetted.

– Akkor elnézést…

– Rá se ránts, mindig kicsit lassú voltál az ilyesmiben.

Fogalmam sem volt róla, miről beszél.

– A lényeg az, hogy úgyis képtelen vagyok rendesen elmondani, inkább megmutatom – hadarta.

Arcán halvány pírral közelebb lépett, és egyszerűen megcsókolt.

Amennyire össze lehettem zavarodva, vissza is csókoltam. Hiszen éppen erre vártam, nem igaz? Puha, selymes ajkak érintésére, egy lányra, akit átölelhetek. Tényleg kicsit csoki íze van – ébredtem rá hirtelen, valami mégsem stimmelt. Csoki, és nem menta. Hol vagyok, és ki ez itt? Cart, te vagy az? Miért teszed ezt velem – miért csináljuk ezt egymással?

A távolból üvegcsörömpölést hallottam, és mintha álomból ébredtem volna, kezdtek tisztulni a gondolataim. Fejemet a hang irányába kaptam, csak hogy az utcán egy széttört borosüvegből szétterülő, maga után vörös havat hagyó tócsa mellett Lyrát pillantsam meg, aki a kendőjébe burkolózva minket bámult. Tekintetében értetlenség, harag és a megbántottság kifejezései váltották egymást, majd hirtelen megfordult, és elvágtatott.

– Lyra! – kiáltottam utána, miközben leszáguldottam a lépcsőn.

Az utolsó lépcsőfokon a túlerőltetett lábaim felmondták a szolgálatot, a felgyülemlett hókupacon megcsúsztam, és elvágódtam. Mire sikerült feltápászkodnom, a mentazöld egyszarvú eltűnt a sötét hóesésben.

Egészen Bon-bon házáig rohantam sántikálva, de annak minden ablaka sötét volt. Nem ide futott? Hol lehet? Merre keressem? Mit fogok neki mondani? Miként is tudnám ezt megmagyarázni?

Kétségeim között hazaoldalogtam. Cart közben már szintén eltűnt, csak a lépcsősor tetején a nyitva maradt ajtó árulkodott arról a pillanatról, melyben egy csapásra minden tervem úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, üres kérdéseket hagyva hátra a fejemben.