Köszönöm neked,

– családom, hogy toleráljátok furcsa hobbimat

– Thorin, a lektorálást – minden benne maradt hiba az én bűnöm

– Lucky Roll, Shidotoku, Bitterman, az építő jellegű kritikát

– Verac, GeN. Garus, Omega, Dokuganryuu Masamunya, Wolfesz, Zsebkendős, Moonshiner, a bíztatást és lelkesedést

– kedves olvasó, hogy elolvastad.

Az utóbbi néhány hónapban több szempontból is kísérleti írást olvashatott, aki vette a fáradtságot. Miután legelső pónis történetem, a Trixie-t befejeztem, különös űr maradt bennem – rettenetesen kínzott egy egész héten át, hogy írjam meg, aludni nem bírtam tőle, azután elkészült, és nem voltam vele megelégedve. Ráadásként maradt egy rakás lekötetlen kreativitásom, amit az akkor éppen induló Scriptorium sem orvosolhatott. Éreztem, valami újat kell kezdenem, de most olyat, ami nem akadályoz a mindennapi életben, amit kényelmesen, a saját tempómban megírhatok.

A Trixie-nek az egyik baja szerintem az volt, hogy mindössze tíz oldalas. Csomó minden történik benne, mindenki meghal a végén, de tele van OC-kkel, akik senkit sem érdekelnek. Másodjára valami sokkal Stephen Kingesebbet (és tudom, pokolra jutok, amiért ide merem írni ezt a nevet) szerettem volna, ahol oldalakon keresztül nem történik semmi, csak a szereplők beszélgetnek, miközben az olvasó barátkozik velük. Azután majd valahol a vége felé, amikor már kellően aggódik értük mindenki, jöhet az igazi cselekmény.

Igen ám, de miről írjak? Egyértelmű volt, hogy valami Lyrásat akarok, hiszen Trixie mellett ő a másik kedvenc karakterem (tudjátok, hideg színek, fehér sörény), valami drámait, és… valami romantikusat. Éppen azért, mert fogalmam sincs, miként kezdjek neki, nem is vagyok különösebben romantikus alkat. Szeretem viszont az ilyen történeteket olvasni és nézni különböző animációs filmekben, és az ezerszer ismételt kliséket jogom van nekem is felhasználni, talán még egy ügyeset csavarhatok is rajtuk. Szerelemről és barátságról akartam írni, olyasmit, aminek a végén a szereplők nyugodtan nekifoghatnának egy „Kedves Celestia Hercegnő" levélnek, ha éppen lennének olyan viszonyban a nevezett uralkodóval.

Harmadik szokatlan dolog a számomra az a rengeteg párbeszéd, amiből az Ünnepek nagy része áll. Világ életemben utáltam párbeszédet írni, nem is tudtam soha. Azután az egyik Scriptorium feladat megoldása közben azon kaptam magam, a karaktereim elkezdtek beszélgetni, vitatkozni, ugratni egymást a fejemben, és nekem csak le kellett gépelnem. Bíztam benne, működni fog a dolog hosszabb távon is, és így született ez a novella.

Megpróbáltam magam beleképzelni annak a helyébe, aki írásból szeretne megélni, hátha tanulok egy kis alázatot, és azt hiszem ez a része a tervnek sikerült. Nem mondom, van benne kihívás, hogy munka után – közben – előtt, család és alvás mellett – helyett írjon az ember, de korántsem annyi, mintha ezt pénzért kellene csinálnom. Hányszor akartam a sarokba dobni az egészet ez alatt a majdnem négy hónap alatt! Hányszor ültem le az üres képernyő elé úgy, hogy egy szó nem sok, annyi sem jutott az eszembe! Ilyenkor csak és kizárólag ti tartottátok bennem a lelket azzal a sok széppel, amivel bíztattatok, és az, hogy nem kell az eredménynek tökéletesnek lennie, hiszen nem akarom eladni. Ahhoz képest próbáltam komolyan venni, és rengetegszer átolvastam a fejezeteket, mielőtt kiadtam volna a kezem közül, igyekeztem közöttük egy maximum két hetes határidőt tartani, de például az elejétől a végéig az egészet egyszer sem olvastam még el. Pedig tudom, ráférne, mert nagyon sok olyan modorosság akad benne, amit kigyomláltam volna, ha emlékszem rá, hogy beleraktam (és most például zokogás rázza a vállaim).

Nem kevés veszélye van azért annak, ha az ember az agyára szabadít egy csapat pónit, együtt sír, együtt nevet velük, velük tölti az ébrenlétének hatvan, és az álmainak kilencven százalékát. Nehéz elengednem őket, hiszen egytől egyig mind az én gyermekeim, ráadásul rossz szülő módjára nem is szeretem őket egyenlőképpen. Mire az irományom végére jutottam, ott tartok, hogy Lyrát legszívesebben addig ráznám, amíg ki nem esik belőle ez a gonosz, szarkasztikus, piszkálódó jelleme, Honeynutnak pedig a sörényét üvölteném le, hogy fejezze már be a töketlen mulya viselkedést és egy picit nézzen már magába. Ugyanakkor sajnálom,   hogy nem töltöttem el több időt a mindig szelíd és álmodozó Pearllel, vagy hogy ilyen pici szarkavaró szerep jutott az atlétikus termetű, hangját pajzsként maga elé eresztő Cartnak.

Most már késő, mivel a novellának vége, ám az is igaz, hogy a történetnek nincs. Hiszen éppen az a jó az ünnepekben, hogy minden évben élvezhetjük őket, nem igaz? Vajon Honeynut meg fogja nyitni a boltját, és boldogan élnek Lyrával, amíg meg nem halnak, vagy egyszerűen nem tud ellenállni az út hívásának? Lyrának születik pici csikója, és a csuklyások vajon meg fogják fenyegetni? Most, hogy övé a legerősebb lant, el fog valaha is indulni, hogy a patájába kapja a sorsát, és vajon sikerrel jár? Mi történt Forge-dzsal és Pearllel az akadémia után, össze fognak házasodni? A végtelenségig fog utazgatni Cart és Purse, vagy találnak maguknak mást is, amivel tartalmasabbá tehetik az életüket? Rengeteg kérdés, melyekre nem hiszem, hogy feltétlenül én fogok válaszolni.

Csupán egyetlen dologban vagyok biztos.

A pónik észrevétlen belopták magukat a lelkünk egy csöndes, titkos zugába, és amíg maradnak, a mesék soha sem érnek véget.

Kellemes ünnepeket.

Nite

2012. 12. 20.