– Azért remélem, ide is figyelsz, Plum – mondta az apukája, a nyomaték kedvéért a patájában tartott keverőpálcával legyezgetve, amiről apró, nyúlós cseppek hullottak a padlóra.

– Igen! – bizonygatta Plum, majd felemelt fejjel folytatta, mint aki verset szaval: – Minden pohár vízhez egy kis üveg pálinkát, kétkanálnyit a körömvirágból és a darázsfűből készült kivonatból, és egy patányi felolvasztott méhviaszt teszünk, és ezek után addig keverjük és rázogatjuk, amíg teljesen össze nem keveredik az egész!

Idősebb Plum olyan tekintettel vizslatta egy darabig, mint aki nem tudja eldönteni, a jó válasz ellenére egy picit még leckéztesse-e a fiát, vagy inkább hagyja rá a sajátos hozzáállását. Végül az utóbbi mellett dönthetett, mert letette a csöpögő pálcát az asztalra, és visszafordult az üvegcsében kavargó, tejszerű, ködös folyadékhoz.

– Akkor most jön a bemutató! – mondta teátrálisan, majd egy dugóval lezárta az üveget, nehogy kifolyjon belőle a gyanús lötty, az egyik patájába kapta, és erőteljesen rázni kezdte a feje fölött, a nagy munkában még a nyelvét is kilógatva.

Plum vigyorogva figyelte apukája bohóckodását – el kellett ismernie, az öreg mindig is jó volt benne, hogy tökéletes mókának álcázva tanítson neki praktikus dolgokat, még ha néha egy picit földhöz ragadt módon is gondolkodott. Ugyanakkor némileg furdalta is a lelkiismeret, mert valójában egy cseppet sem figyelt az imént. Egyedül a remek memóriájának köszönhette, amiért fel tudta idézni az összetevőket hallás után, pedig igazán illett volna a valóságra koncentrálnia, hiszen végre annyi év után az apukája megengedte neki, hogy a szilvafák körüli munkában segédkezzen ahelyett, hogy a földeken dolgozna, vagy a farm környékén felmerülő apró-cseprő tennivalókkal kellene törődnie. Pedig ez utóbbiakból akadt éppen elég: az éjszakai vihar rendesen megborzolta a cserepeket a csűr tetején, és szeméttel, valamint kósza ágakkal bőven beborította az udvarukat.

Ennél sokkal fontosabb és felelősségteljesebb feladat volt az ébredező, fiatal szilvafák sebeinek ellátása, az már egyszer biztos! Az ültetvény északi részén, ahol négy-öt éve még a legöregebb fákat fiatalokra cserélték le, elég csúnya károkat okozott a vihar. A vesszőnél nem sokkal nagyobb facsemetéket karókhoz kötözéssel kellett megerősíteni, a kicsivel öregebbek közül pedig háromnak is letörte az ágait a szél. Ezeket kellett óvatosan lefűrészelni, és a sebeiket a ragacsos kotyvalékkal bekenni, hogy ne juthassanak be a fába a kórokozók és a kártevők. Bár hivatalosan ez volt az első alkalom, mikor segíthetett ezekben a munkálatokban, de korábban is megfigyelhette már, miként is készül apukájának titkos kencéje, és amit egyszer már látott, azt nehezen felejtette el, ha valamilyen módon köze volt a gazdálkodáshoz. Emlékezett rá, egészen pici csikó korában gusztustalannak tartotta a lé illatát, ahhoz képest most szinte kedve támadt volna megkóstolni. Ha a recept nem is, talán az orra változott meg azóta: jobban elviselte az alkohol és a gyógynövények furcsa szagát, az enyhe mézillattól pedig összefutott a szájában a nyál.

De mint mindig, a valóság most sem kötötte le eléggé folyton elvágyódó gondolatait. A faápoló folyadék illatáról képtelen képzettársításként felrémlett benne a hígító és a festék szaga, a festékről pedig egy halványkékes bunda és egy bíbor szempár. Gondolatai vissza-visszatértek a délelőtti eseményekhez, amik közül azután észrevétlen eltűntek a szörnyek és az álmok, hátrahagyva maguk után a könyvtár csendjét, na meg a kócos sörényszálak érintését.

Szóval ilyesmikre vesztegette az idejét, míg az apukája neki magyarázott, ezért aztán most kétszeresen is megpróbált arra koncentrálni, ami a szemei előtt történt. Száműzött minden nem odavaló gondolatot a fejéből, csak az idősödő csődört figyelte, amint eszeveszett táncát járja a kis fészerben az üvegcsével, és most először sikerült észrevennie néhány őszülő szőrszálat az orrán. Nyugtalanító felfedezés volt, hiszen apukájára amióta csak élt, ugyanúgy emlékezett, mintha soha nem változott volna, ugyanakkor azért is, mert biztosan régebb óta megbújtak már rajta azok a fehér szálak, és az, hogy nem látta meg őket korábban, azt mutatta, mennyire nem törődik semmivel és senkivel a saját belső világán kívül.

Ettől aztán gondolatai ismét elkalandoztak a jövője irányába, mint ezen a különös hétvégén már többször is. Benőhetne már a feje lágya, nem? Igazán leszállhatna a fellegei közül, és járhatna a földön, mint az rendes földpónihoz illik. Akkor nem kellene üres hátsóval mászkálnia tovább. Egyébként is kezdett már kellemetlen lenni ez az állapota, hiába állította az ellenkezőjét magában, hiszen ennyi idős korára már a családjából mindenki megszerezte a maga cukijegyét. Tudta, ha végre beadná a derekát, elfogadná a sorsát, és teljes szívvel azzal foglalkozna, amire született, akkor ez a probléma megoldaná magát talán már másnapra. De ugyanakkor ha csak rágondolt, hogy feladja az álmait, rögtön görcsbe rándult a gyomra a félelemtől. Nem hiányzott neki a felelősség, ami fenyegetően lebegett a feje fölött, amióta csak a szülei elkezdték felnőttnek kezelni. Csikó akart maradni, mint a többi osztálytársa, nem akart döntéseket hozni. És nem akart valódi, szövevényes kapcsolatokba bonyolódni a többi pónival sem. Éppen elég volt, ha a fejében találkozott és barátkozott velük, ott legalább megértették őt, nem úgy, mint igazából. Két ébrenlét között egyszerű volt a világ, nem kellett azon merengenie, miért is furakodik be minduntalan a gondolatai közé egy nyúlánk alak és világoskék bunda, és taszítja le eddigi bálványát, Sweetie Belle-t az előkelő helyéről.

Miközben így őrlődött, valami koppant az orrán. Megpróbálta fókuszálni rá a szemeit, de túl közel volt, ezért lépett hátra egy lépést, hogy jobban lássa. Egy üvegcse volt az, benne még mindig szédelegve forgó fehéres folyadékkal, és persze az egészet apukája patája tartotta.

– Bocsánat, bevallom, most kicsit elbambultam – mentegetőzött, mielőtt még a csődör megszólalhatott volna. – De értem, hogy hogy kell csinálni. Ha már nem látszanak benne szilárd részek, és teljesen egyszínű az egész, akkor van kész.

– Hát, fiam, nem vagy ma valami nagy formában – csóválta lemondóan a fejét az apukája. – Na, gyere, intézzük el azokat a törött ágakat. Értem én, vasárnap este nekem is akadna jobb szórakozásom a munka helyett. Biztosan te is inkább mennél játszani, de tudnod kell, hogy ez nagyon fontos, és majd ha a tied lesz a farm, akkor sem halaszthatod másnapra, bármennyire is nincs kedved hozzá. Ha valaki nem végzi el a munkáját, abból mindig baj lesz: jobb esetben csak saját magával tol ki, és megússza annyival, hogy éhes marad, rosszabb esetben pedig könnyen tönkreteheti mások megélhetését is. Nézd csak meg, azok a lusta pegazusok nem vigyáztak az időjárásra, és rögtön lecsapott a vihar. Akkor már inkább meg se próbálták volna irányítani az egész hónapban, nem gyülemlett volna ennyire fel az ereje. Ezt így nem lehet csinálni, vagy a teljes lelkedet beleadod, vagy inkább bele se kezdj. Remélem, érted.

Ez utóbbi pár szót szinte már csak magának mondta, miközben kifelé indult a fészerből. Talán kicsit elengedte magát ő is, mert Plum most először fáradtnak látta, ahogy fejét mélyre lógatva aprókat bólogatott járás közben. Odakint már erősen sötétedett, amiről óhatatlanul eszébe jutott, amíg ők bent a városban beszélgettek és a könyvtárban kutakodtak, vajon a csődör mennyi munkát végezhetett el a farm körül. Elég volt csak belegondolnia, máris eléggé kínozta a lelkiismeret-furdalás, és futva indult el, hogy végre hasznossá tegye magát – akkor egy egészen keveset levehet az apukája vállán cipelt teherből.

Előreszaladt, és a fészer eresze alól lekanyarította a saját hátára azt a szerszámos táskát, amiben a gyümölcsfák ápolásához használt eszközöket tartották; volt abban fél patával használható balta, egy kisebb fűrész (ami most pont elég is lesz, a fiatal fákhoz nem kell a nagyot elővenniük szerencsére, mert arra meg ráfért volna egy élezés), metszőolló, egy régi, de jó pengéjű, faragott nyelű bicska, egy gombolyag egyre inkább összegubancolódó spárga, meg még egy halom apróság, amiktől ha nem is volt túl nehéz, azért kényelmetlenül nyomódott az oldalához. Felemelte a táska fedelét, hogy az apukája beletehesse az egyik zsebbe a kis üveget is, majd sietve elindultak a farm északi oldalán sötétlő fák felé, mielőtt még teljesen rájuk esteledett volna.

Alig értek be az első fák közé, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Egy másodpercbe beletelt, mire a pónik járásának szokásos ritmusa alapján felismerte a jövevény fajtáját, és ez az idő pont elég is volt arra, hogy a pulzusa az egekbe ugorjon. Általában nem félt a sötétben, de az elmúlt éjszaka eseményei végérvényesen kitörölték belőle azt a magabiztosságot, hogy a saját farmjukon semmi bántódás nem érheti. Már tudta, vannak olyan dolgok, amik keresztülólálkodnak az erdőn, fittyet hányva birtokhatárokra és állig felfegyverzett őrségre egyaránt.

– Jóestét – érkezett a köszönés, mielőtt még Plum megláthatta volna, kihez is tartozik.

– Jó estét, Catkin bácsi! – felelte az apukája habozás nélkül. – Mi járatban van nálunk?

Plum egy kissé elcsodálkozott rajta, egy pillanat alatt mennyit fiatalodott az apukája hangja. Ráadásul eddig valahogy azt sem gondolta volna, hogy Catkin urat ő is „bácsinak” fogja szólítani. Vajon hány éves lehet az öreg póni valójában? Könnyen lehet, hogy már akkor is idős volt, amikor az apukája még csak csikó, és az akkori fiatalok pont annyira rettegtek a botjától, míg az erdeiben játszottak, mint ő.

– Hát… – kezdte az öreg, de ennyiben is hagyta legalább egy fél percre, mintha alaposan meg szeretné rágni a szavakat, mielőtt kimondja őket.

Plum csak most vette észre, Catkin bácsi arcán hűlt helye volt a szokásos huncut mosolyának, viszont homloka körül meglehetősen feltorlódtak a ráncok. A szürkület miatt nem mondta volna meg, vajon tényleg sápadt az arca a szőre alatt, vagy csak a fényviszonyok miatt tűnik úgy.

– Osztán gyüjjön mán – fejezte be végül az idős póni rövidre fogva a mondandóját.

– Valami baj van, Catkin bácsi? – kérdezte Plum.

Az öreg összeszűkült szemeivel vetett egy pillantást Plumra, mintha azt mérlegelné, vajon nem kellene-e hazaküldeni, mielőtt még a felnőttek dolgát intéznék, de végül nem szólt semmit, csak megfordult, és kimért léptekkel elindult a saját farmja felé.

Hangtalanul, feszülten követték, át a Plum farmot határoló elvadult aljnövényzeten, keresztül a Canterloti úton, óvatosan leereszkedve az út menti árokba, és fel a túloldalán. Nem telt bele pár perc, és már Catkin úr tölgyesét járták, az öreg itt már magabiztosan vezette őket a magas, széles törzsű, fekete fák között. Plum feje teljesen kiürült, annyira lekötötte, hogy ne essen orra az úttalan utakon keresztül húzódó indákban és nagyobb fűcsomókban, mert látni egyre kevesebbet látott. Egyébként sem volt semmi tippje, miért is hívta át őket ilyen kései vendégségbe az öreg, annál inkább várta már, hogy megérkezzenek, és kiderüljön. Azt tudta, apukája jóban van vele, és szívesen segít is neki azóta, hogy a gyerekei elköltöztek más vidékekre. Csak akkor erősödtek fel a baljós érzései, amikor maga körül egyre ismerősebb lett a táj képe. Egy keresztbe futó széles ösvénynél bukkantak elő, ahol ritkásabban állottak a fák. Innen már csak pár tíz lépést tehettek meg a kitaposott utat követve, és egy tisztásra jutottak.

Nem messze a fák szélétől egy magányos, kétkerekű kocsi állt, rajta meg mellette szögletes, sötét kupacokkal, amik leginkább valamilyen építési hulladéknak tűntek. A kocsi közelében pedig egy fekete csomó hevert a földön, textúrája és formája alapján Plum gyűrött rongynak vagy takarónak tippelte volna. Ezért hívta őket ide Catkin úr? Amit szállított, leborult a kocsijáról, és egyedül már nem volt ereje visszapakolni? Vagy mégis, mi történhetett?

– Hát. – Az öreg póni sután a kisebb kupac felé emelte a patáját, mintha ennyivel mindent megmagyarázott volna.

– Azt a magasságos…! – kiáltott fel Plum apukája, és a földön heverő fekete alakhoz ugrott. Arcán kétségbeeséssel mérte végig, majd biztos patával megtapogatta.

– Osztán be kéne vinni a városba – fűzte hozzá Catkin bácsi megtartva sajátságos beszédtempóját.

– Catkin bácsi, miért nem doktorért futott?! – kérdezte a csődör keményen, de azután gyorsan folytatta: – Bár igaza van, azzal csak az időt vesztegetnénk! Azonnal kórházba kell vinnünk!

– Screw! – hallotta Plum a saját hangját meglepően távolról, amint ráébredt, mi is az, amit lát. Sokáig nem állt össze az agyában a kép, annyira lehetetlen volt, annyira elringatták a gyanakvását a saját előítéletei, de most már felnyílt a szeme, tudatosult benne, hogy az, ami eddig törött ágnak tűnt, valójában egy láb, az a fekete foltos, szálkás dolog egy sörény, és az a furcsa, formátlan kupac…

A fejét hirtelen könnyűnek érezte, mint egy héliummal töltött léggömböt, az arcából kifutott a vér, mindössze apró tűszúrásokra emlékeztető bizsergést hagyva maga után, és ezt a benyomást a szeme előtt táncoló pici, csillogó foltok csak erősítették. Mellkasában egy jégcsap indult növekedésnek, egyszerre nyársalva fel a szívét és a gyomrát. Miért is kellett meglátnia? Bárcsak ne látná…

– Szedd össze magad, fiam! – csapott a hátára az apukája, miközben elszaladt mellette a kocsi felé, és csak ekkor vette észre, mennyire kiszállt az erő a lábaiból: a térdei szinte azonnal összecsuklottak, és csak a lélekjelenlétén múlt, hogy el nem terült a földön.

Az érintés ugyanakkor magához is térítette kissé, és legalább elszakította a tekintetét arról a valamiről, ami minden jel szerint egy kanca volt. Fejével követte apukája magabiztos mozdulatait, amint a csődör tétovázás nélkül mindent lesöpör a kocsi platójáról, helyet készítve így a test számára.

– Apa, ugye Screw az? Mi történt vele…? Ugye él?! – hadarta botladozó nyelvvel, mintha a gondolatai feltorlódtak volna, és most egyszerre akarnának kiszaladni a száján.

– Él még, de gyenge a pulzusa – mondta a csődör már visszafelé jövet, egy helyben megfordítva és maga után húzva a kocsit is. – Gyere, segíts felrakni ide, próbáljuk meg minél kevesebbet mozdítani, nehogy nagyobb bajt csináljunk, mint ami már van. Tartsd mereven a nyakát!

Plum odaugrott a lány fejéhez, és remegő patával igyekezett alányúlni, hogy felemelhesse. Ragacsos nedvességet érzett a lábain, Screw szőrébe és a környező fűcsomókra tapadva, és ettől ismét fordult egyet a gyomra.

– Nem… nem bírom… – mondta önmaga számára is meglepően vékony hangon, öklendezve hátrált egy lépést, és abban a pillanatban sokkal jobban szerette volna, ha az apukája megoldja az egész helyzetet az ő segítsége nélkül. A szeme sarkából már látta, amint Catkin bácsi közelebb lép, hogy átvegye a helyét, de idősebb Plum egy intéssel megállítja.

– Plum, ne hisztizz, légy szíves – szólt rá a csődör mélyen a szemébe nézve. – Sosem kértem tőled olyasmit, amire ne lennél képes.

Ellenkezni akart, de érezte, hogy az apukája igazat mond. A szülei végletesen földhöz ragadt pónik voltak, és talán éppen ezért nem becsülték őt soha alá, soha sem bízták meg olyasmivel, amire nem lett volna képes. És ez alól nem kivétel ez a mostani eset sem. Bármennyire szeretne inkább hazamenekülni, beugrani az ágyába, a fejére rántani a takarót, és csak remegni reggelig, nem teheti meg, le kell győznie az ösztöneit. Aki a lábai előtt hevert, akinek szüksége volt a segítségére nem csak egy kanca volt a sok közül, hanem olyasvalaki, akivel az elmúlt néhány napban több mindenen mentek át együtt, mint valaha bárki mással életében.

Nyelt egy nagyot, majd még egyet, és megacélozta az akaratát. Megpróbált végre kizárólag a valóságra és a feladatára figyelni. Hirtelen mintha egy fátyol húzódott volna el a szemei elől, élesen látott mindent, és rögtön el is szégyellte magát. Eddig valamiféle álomban járt, amióta csak elindult segíteni az apukájának délután. Talán tudatalatti ellenkezésképpen – de csakis így lehetett, hogy a csődör sokkal hamarabb ismerte fel a közeledő Catkin urat is, és azt a veszélyes állapotot is, amiben Screw lebegett. Józanul belegondolva máris egyértelmű: ha a lányt nem viszik nagyon gyorsan kórházba, egész egyszerűen el fog vérzeni. Nem volt kibúvó, nem volt mentség, sem második esély, cselekedniük kellett. Nem tudhatták, vajon Screwnak nem sérült-e meg a gerince, ezért kellett biztosan fognia a fejét, amíg felrakják a platóra. Igazából a legjobb az lenne, ha egy olyan fura nyakmerevítőt használnának, amilyet Melon bácsikájuk is hordott néhány hétig tavaly nyáron, miután olyan szerencsétlenül leesett a pajta padlásáról, de nyilván ilyesmit legközelebb pont a kórházban találnak, és oda-vissza az utat nem biztos, hogy bármelyikük időben tenné meg. Különben is, az egyszarvú orvosok csodákra voltak képesek – amíg a páciens valamennyire életben volt.

De már megint nem ott járt az agya, ahol kéne!

– Kész! – kiáltotta, miután óvatosan a patáiba vette a lány fejét.

– Akkor háromra. Egy, kettő, három!

Egyszerre mozdultak, és egy apró zökkenővel ráemelték Screw-t a kocsira. Plum úgy érezte, talán sikerült nagyjából ugyanabban a vonalban tartania a nyakát, ahogy a földön is feküdt, és igyekezett kiverni a fejéből, mennyire rossz irányba bicsaklott a kanca lába, miközben áthúzták a plató szélén.

– Ügyes! – mondta az apukája, és már a kocsi elejénél is termett. – Innen már elhúzom egyedül is a kórházig, menj, szólj anyádnak, hogy csak később érek haza!

Amennyire szeretett volna még egy perce otthon lenni, annyira elképzelhetetlennek találta az ötletet ebben a pillanatban.

– Apa, nem mehetnék én is? Screw… – kezdte bizonytalanul feszengve. – Azt hiszem, Screw a barátom, és halálra aggódnám magam, amíg nem tudom, hogy nem lesz semmi baja…

– De még jobb is – vágta rá az apukája habozás nélkül. – Ha felpattansz, figyelsz rá, erősen tartod, és nem kell állandóan attól félnem, hogy kiesik, akkor gyorsabban is húzhatom, és hamarabb odaérünk.

Plum már a platón ült, mire az apukája befejezte a mondatot. A csődör a következő másodpercben megfeszítette tiszteletre méltó vastagságú izmait a vállában és a farában, és úgy indult meg, mintha a ki akarna szaladni a világból. Miközben Plum erősen kapaszkodott, és a lány maradék ép tagjaira próbált ügyelni a döcögős, kátyús Canterloti úton Ponyville felé száguldva, némi ámulattal azért megfordult a fejében, hogy talán nem a legrosszabb dolog földpóninak lenni, még ha igazából nem is repülnek, csak úgy tűnik.
 

***
 

Amilyen hirtelen elrepült az idő, amíg beértek a város keleti szélén elhelyezkedő kórházba, pont annyira lassan vánszorgott, míg a kórterem csukott, fehér ajtaját bámulta. Pillantása néha átsiklott az üres falakra, a csillogóan tiszta padlóra, de semmi fogódzót nem talált rajtuk, ezért hamarosan vissza is vándorolt az ajtóhoz. 209 – ez állt rajta méretes, fekete számokkal. Plum sejtette, összesen nem lehet száznál több ajtó az épületben, sőt, a számukat inkább valahova hatvan-hetven közé tette volna, de akkor ebbe már beleszámolta a konyhába vezető hátsó bejáratot, meg a vécéajtókat külön-külön. A kettes így hát inkább szólt az emeletnek. Végül is logikus, ha valakinek azt mondták csak lent, a portán, hogy keresse a kétszázkilences szobát, nem kellett visszakérdezni, hogy jó, de mégis merre.

Ponyville nem volt akkora város, hogy igazi, nagy kórháza legyen. Akinek szüksége volt rá, találhatott egy sokkal nagyobbat nem messze, Canterlotban. Itt inkább a rengeteg környékbeli farm lakóinak apró-cseprő sérüléseit látták el, és hát az egyik legforgalmasabb részleg egyébként is a szülészet volt.

Plum is akkor járt itt eddig először és utoljára, amikor Daisy megszületett, nagyjából két évvel ezelőtt, és akkor is csak futólag. Nem figyelte meg különösebben jól a helyet – biztos el volt foglalva szokás szerint a belső világával, meg amúgy sem akadt túl sok látnivaló. Minden csupa hófehér és világoszöld: az épület színeit összeállító póniknak talán a tisztaság és a nyugalom járhatott a fejében, de Plum most ettől a nagy igyekezettől csak még feszültebbnek érezte magát. Várakozás közben az összes környékbeli feliratot kiolvasta, csak hogy lekösse magát valamivel.

Vagy harminclábnyira balra, a lépcsőfordulóban, ahol feljöttek, a „Traumatológia” felirat díszelgett (idegesítően fehér keretben). De miért jut az eszébe bárkinek is egy ilyen részleget az emeletre tenni? Hogy a sérült pónikat még lifteztetni is kelljen, mielőtt még ellátnák őket? A szülészet persze a földszinten volt, és ez nagyjából mindent el is árult a hely szellemiségéről. Jobbra nem messze egy kétszárnyú, átlátszatlan üvegből készült ajtó állta útját a kíváncsiskodóknak, „Műtő – Kérjük, ne zavarja a munkánkat” felirattal, ami sokkal barátságosabb volt, mint mondjuk egy „Idegeneknek belépni tilos”, vagy hasonló. Ugyanakkor Plum azon is elmerengett, mennyire lehet súlyos az az eset, akit a műtőbe visznek, ha Screw esetében nem volt erre szükség. Biztos azokra tartogatják, akiknek tőből szakad le egy lába, vagy a feje, vagy ilyesmi.

A „Dr. Horse” és „Snowheart nővér” névtáblák álltak két egymás melletti ajtón a folyosó másik szárnyában, nem messzire tőlük valami „Takarító helyiség” és „Raktár”, „Mosdók” és a „Felvonó" (földpóniul „Lift”, tette hozzá magában Plum), meg a műtőhöz vezető ajtó ikertestvére mögött „Fizikoterápia”. Nagyjából ez a kupac betű volt minden, amit el lehetett olvasni a környéken.

A lépcsővel szemben volt egy kis benyíló két nagyra nőtt bambuszpálmával meg néhány székkel, az egész falat beborító ablak miatt is igazán kellemes hely lehetett nappal, de így, sötétben gyakorlatilag semmi nem látszott a kinti világból, mert valószínűleg pont az erdő felőli oldalra nézett.

Legalább valaki lett volna vele, akivel beszélgethet. Sose gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja kívánni, de valamiért most túlzottan zaklatott volt ahhoz, hogy ábrándozzon. Talán még annak is örült volna, ha az apukája itt marad, és valami teljesen banális családi témáról válthat vele pár szót, például hogy mivel telt a napja, vagy most mi lesz akkor a szilvafákkal, kibírják-e reggelig – bár attól azért tartott, hogy felvetődik, honnan is ismeri Screw-t, amivel az egész beszélgetés egy sokkal kellemetlenebb irányba fordult volna. De nem, a csődörnek egyelőre elég volt annyi, hogy Plum könyörgő hangsúllyal kijelentette, maradni szeretne, amíg a lány állapotáról valami biztos ki nem derül, és Sweetheart nővér (igaz, egyre kevésbé mert volna megesküdni rá, hogy jól hallotta a kövérkés kanca nevét, hiszen kicsit odébb az ajtón csak hasonló állt) megígérte, hogy hazafelé menet, a nappali műszak végén elkíséri a farmjukig, mivel ő is arrafelé lakott valahol a város szélén. Így az apukája megnyugodva hazaindult pihenni, ő pedig maradt, és figyelte az üres ajtót, ahonnan először a nővér jött ki egy kissé sápadtan, azután Dr. Surehoof (legalábbis így mutatkozott be, a köpenyén lévő névtáblán pedig „Dr. Linen Surehoof” állt, Plum szerint azt bizonyítva, hogy inkább Canterlotból, mint Ponyville környékéről származott, ha unikornis léte hagyott volna kétségeket) meglehetősen mély ráncokkal a szemöldökei körül.

Plum megpróbált belesni az ajtó résén a kórterembe, de egy kis fehér szekrényen meg egy paraván szélén kívül nem látott semmit. A doktor hamarosan visszatért a raktárból egy ibolyaszínű üvegcsével a patájában, vetett egy biztatónak szánt pillantást Plum irányába, majd újra eltűnt az ajtó mögött, magára hagyva a csikót.

Csak bízhatott benne, hogy jól mennek a dolgok. Már az is elég nagy szerencsének számított, hogy találtak egy orvost: amikor Screw-t begördítették a kórház elé, és Sweetheart – vagy Snowheart, ki tudja – nővér a portáról kidöcögve meglátta, milyen állapotban van, úgy szaladt Dr. Surehoof után, aki már egy perce hazaindult. Azt nem tudta megítélni, a doki mennyire értett a szakmájához, de fehér szőrével és barátságos arcával úgy nézett ki, mint aki erre a pályára született, még ha kicsit fáradtnak is tűnt a nap végére. Eleinte még reménykedett, hogy Dr. Surehoof egyszerűen csak varázsol egyet, és Screw összes sérülése a következő pillanatban magától begyógyul, köszönetet mondanak, majd hazamennek, mintha mi se történt volna, de amint telt-múlt az idő, tapasztalnia kellett, ennél mennyivel bonyolultabb művelet az orvoslás. Vagy ennyire rossz állapotban volt Screw? Emlékezett rá, amikor egyszer kiskorában megvágta magát egy üvegszilánkkal: csak megitattak vele valami mágikus löttyöt, és néhány perc alatt a sebe egyszerűen összeforrt. Ekkora különbségek is lehetnek két eset között? Tényleg aggódnia kellene – még annál is jobban, amennyire alapból aggódik?

Valaki igazán mondhatna már valamit. Valami megnyugtatót.

Mintha csak meghallotta volna a kérését, néhány pillanat múlva Dr. Surehoof jelent meg ismét az ajtóban. Plum reménykedve nézett fel rá, de az arcáról nem olvashatott le semmit. Ez rossz jel?

– Plum, ugye így hívnak? – kérdezte az orvos, mire a csikó kiszáradt torokkal bólintott. – Te ugye Screw barátja vagy?

– Azt hiszem, igen, mondhatjuk annak – felelte Plum össze-vissza csapongó gondolataival küzdve.

A doktor egyébként is úgy folytatta, mintha nem számított volna, mit fog felelni.

– Egy kicsit segítenél nekem? Gyere be.

Az ajtó szélesre tárult előtte, és ő automatikusan belépett. A lábai vitték az idősebb csődör felszólításának engedelmeskedve, de magában egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy idebent szeretne lenni. Abban viszont biztos volt, ha most mutatnak neki egy véres műtőasztalt, és Dr. Surehoof megkéri, hogy ugyan szorítson már egy eret azzal a fogóval, amíg ő matat egy kicsit a szikéjével, akkor helyben elájul. De ez persze megint csak a saját hülye fantáziája volt, nyilván senki sem szólít fel jöttment csikókat egy kórházban, hogy asszisztáljanak egy műtéthez. Ám ha bármi olyasmit kérnek tőle, amit a csekélyke hatalmában áll megtenni a lány gyógyulása érdekében, habozás nélkül segíteni fog.

A paraván túloldalán, amit eddig odakintről nem láthatott, egy fehér kórházi ágy állt, azon feküdt Screw. Hihetetlen megkönnyebbülésére nem látszottak a bundáján sem vérnyomok, sem az a sok piszok és gyűrődés, amit még a kocsiban zötyögésnek köszönhetett, az arcvonásai kisimultak, szinte angyalinak tűntek. Mintha még a sörénye is összeszedte volna magát, és engedelmesen simult a párnájára. Plum nem is sejtette, Sweetheart nővérnek mennyi munkája lehetett ebben a külsőben, de úgy tippelte, meglehetősen sok. A lány lábait friss kötések borították, amik egyike alá infúzió csöve kanyargott, állán és nyakán gézpárnák fedtek le egy-egy nagyobb felületet, de összességében sokkal jobban nézett ki, mint amire Plum számított.

Míg figyelte, Screw szája szélén egy sötét, szinte fekete vércsepp jelent meg, majd lassan megindult végig a lány arcán. Dr Surehoof egy nedves kendővel odanyúlt és letörölte, mielőtt még a párnára hullhatott volna – az illúzió ismét tökéletes volt.

– Ülj le, kérlek – mondta a doktor az ágy mellett lévő szék felé intve.

Plum minden erejét összeszedte, hogy ne gondoljon semmire, de ebben az egész jelenetben valami nagyon nem stimmelt. Az előbb még azt várta, Screw bármelyik pillanatban kinyitja a szemét, és egy egyáltalán nem odaillő kérdést tesz fel a helyzetére vonatkozóan, most viszont a torka összeszorult, mintha máris búcsúznia kellene a barátjától.

– Ugye meg fog gyógyulni, Dr. Surehoof? – kérdezte vékony hangon. – Máris sokkal jobban néz ki, mint amikor behoztuk.

– Plum, a külső sebeket össze lehet varrni és be lehet kötözni. Amit tudtunk, megtettünk Sweetheart nővérrel, és ha csak ez a néhány vágás és zúzódás lenne minden problémája Screw-nak, akkor azt hiszem, nem kellene aggódnunk.

Most fog jönni a de, gondolta Plum, és ráharapott a nyelvére, nehogy ő mondja ki hamarabb.

– Sajnos odabent is van néhány sérülése, amiket sokkal nehezebb ellátni, főleg egy ilyen apró kórházban. Ha Canterlotban lennénk, egy műtéttel úgy gondolom a legrosszabbakat meg lehetne gyógyítani, de itt sem a személyzet, sem a felszerelés nincs meg hozzá. Szállítani viszont nem szeretném, attól félek, a pegazusok túl későn érnének ide, a teleport pedig túlzottan megviselné.

– De… valami gyógyító varázslat… – makogta a csikó rémülten.

– Ne aggódj, még nem adtam fel – mondta Dr. Surehoof, miközben nyugtatólag Plum vállára tette a patáját. – De mint mondtam, egy kis segítségre van szükségem, olyasvalakitől, aki ismeri őt. Ez talán meglep, de a varázslatok sem mindig működnek olyan jól, mint azt szeretnénk, főleg, ha ellenállnak nekik.

– Ellenállnak? – kérdezte értetlenül Plum. – Screw nem akar meggyógyulni?

– Ez nem ilyen egyszerű – mosolygott a doktor. – Screw nem tudja, hogy mit akarok tőle, és mereven elzárkózik minden kísérletemtől, hogy segítsek rajta. A gyógyító varázslatokat nem arra találták ki, hogy megtörjék a célpont ellenállását, még ha néha szükség is lenne rá. Talán ha a Professzor… De mindegy, mint már mondtam, ezt nekünk kell megoldanunk. Próbálkoztam mágikus gyógyitallal is, mert az orális komponens… akarom mondani, tudod, ha megiszol valamit, akkor azzal tettlegesen kifejezed az akaratod, hogy a szer hasson rád, és belülről az összetevők is könnyebben szívódnak fel és jutnak el a tested minden pontjára. Csakhogy Screw, ahol lehet, ennek is keresztbe tesz, és ez az egész folyamatot lelassítja, márpedig nincs sok időnk. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mi is történt vele valójában…

Plum lelki szemei előtt sápadt, ízelt lábak és mérgező nyáltól csöpögő csáprágók jelentek meg.

– Izé… A sebeiből nem derül ki? Nem voltak rajta esetleg… harapásnyomok?

– Nem! – kuncogott Dr. Surehoof, majd újra elkomolyodott. – Nem ragadozók tették, az biztos. Viszont találtunk a bőrén egy kimondottan patkó formájú zúzódást…

A doktor egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rá, mintha a gondolatait szerette volna leolvasni az arcáról, ám Plum ettől az információtól csak még jobban összezavarodott.

– Szóval, azt hiszem ez a része már a ponyville-i rendőrségre tartozik – vonta meg végül a vállát Dr. Surehoof. – Nos, annak ellenére, hogy neked sincs elképzelésed, ki tehette és miért, még segíthetünk rajta.

– Mit kell tennem?

– Egyszerű lesz, elmondom. Annyi az egész, hogy amikor elkezdem a varázslatot, te elmondod neki, hogy hol van, mi történt vele, és megpróbálod megnyugtatni. Győzd meg, hogy csak segíteni akarunk rajta, benned biztos jobban megbízik, mint egy idegenben.

– Hallani fog egyáltalán?

– Nincs a fülével semmi baj. Azt kétlem, hogy emlékezne majd rá, amikor felébred, de ha a tudata nem is, egy másik része odabent biztosan meghallja.

– Megpróbálom…

– És Plum… Egy dolgot még tudnod kell. Valamit, amit nem így akartam elmondani, de már nagy vagy és biztosan megérted. Ez nem a te felelősséged, világos? Nekem kellett volna meggyógyítanom, és én elbuktam. Ha végül… Ha végül olyasmi történik, amit nem szeretnénk, nem szabad magad hibáztatnod. Hogy a dolgok így alakultak, az az én kudarcomnak és az ő döntésének köszönhető. De mindenek előtt annak, aki ezt tette vele. Érted?

Plum csak bólintott. Nem mert megszólalni, ugyanis nem bízott benne, hogy képes lenne rá.

– Akkor ne késlekedjünk tovább.

Dr. Surehoof lehunyta a szemeit, a szarva felizzott halvány, de meleg, kékes színű fénybe borítva a szoba fehér falait.

– Screw… – kezdte Plum, de rögtön el is akadt meghallva, milyen reszelős a hangja. Így biztosan nem fogja felismerni a lány… Inkább krákogott egy kicsit, és megtörölte az orrát. – Screw, én vagyok az, Plum.

Körülbelül eddig jutott, és az agya már le is blokkolt. Mit mondjon? Két napja ismerte a lányt, és jó, ha néhány mondatot váltottak. Segélykérően a doktorra nézett, de ő csak ült a székén a koncentrálástól szorosan lehunyt szemekkel, mint egy szobor.

– Behoztunk a kórházba. – A szavak úgy buggyantak ki belőle, mintha a nyelve önállósította volna magát. – Itt van Dr. Surehoof is. Szeretnénk, ha meggyógyulnál. Biztos vagyok benne, hogy te is ezt akarod. Nem? Hagynod kellene, hogy a varázslatával rendbe tegye a sérüléseidet. Igazán rendes póni, nem akar rosszat, nekem elhiheted.

Ha csak azon múlik, szívesen folytatta volna még a kis monológját ugyanazokat a dolgokat ismételgetve, de a doktor érintése megállította.

– Nem működik… Tévedtem – szólalt meg Dr. Surehoof, hangja valahonnan távolról érkezett, szája alig mozgott, mintha nem is ő beszélne. – Egyáltalán nem akarja, hogy segítsünk rajta.

– De miért nem? – kérdezte Plum egyre jobban kétségbe esve. – Screw, meg akarsz halni? Nem teheted ezt velem! És ha nem is érdekel, hogy én mit gondolok, nem teheted ezt a többiekkel sem!

Rémülten cikáztak a gondolatai, igyekezve kitalálni, mivel is változtathatná meg a lány akaratát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha jobban ismeri!

– Gondolj Cheerilee-re, kérlek, és az iskolára! Megígérted, hogy meg fogod javítani a tetőt. Azt akarod, hogy az első esőre bőrig ázzunk? Csak te vagy képes olyan jól befoltozni, hogy több évet, évtizedet is kihúzzon. Mint a cukrászda korlátja! Az sem fog tönkremenni egyhamar, nem igaz? Meg kell gyógyulnod, mert nélküled az egész város szét fog esni apró darabokra!

Igen, ennyit már tudott, a lány mindig rémesen büszke volt a képességeire, a munkájára. De vajon elég ez? Ha neki kellene a valóságban élnie folyton, vigasztalná az, hogy másoknak szükségük van rá? Vagy nagy ívben tenne mindenkire? Egy tökéletesen önzetlen póninak is gondolnia kell magára néha…

– Nem is meséltem reggel, először Catkin bácsi farmján kerestelek. Mellesleg ő is nagyon aggódik miattad, de most nem is ezt akartam mondani. Láttam azt a házikót, amit a fa tetejére építettél magadnak. Igazán nagyon jól sikerült, sohasem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Be kellene fejezned szerintem, hogy ott lakhass tényleg. Ha gondolod, szívesen segítek is, bár nagyon nem értek hozzá, de mondjuk cipekedni meg pakolni tudok én is. Jobban belegondolva ha odaköltözöl, szomszédok leszünk, nem igaz? Össze kellene tartanunk.

Ha ez sem segít, akkor vajon mi? Mi lehet az, amire még nem gondolt?

Vetett egy gyors pillantást Dr. Surehoof felé, hátha ezzel a témával már elérhetnek egy aprócska sikert, de az orvos arcán csak az erőlködés tükröződött, homlokáról kövér izzadságcseppek folytak a szemébe, közben a szarva egyre erősebben pulzálva világított.

– Ez egyáltalán nem jellemző rád, Screw – szólalt meg ismét, egy hirtelen ötlettől vezérelve, szemrehányó hangon. – Nem ilyennek ismertelek meg. Hagyod, hogy így elbánjanak veled. Hol van az a Screw, aki megharapta azt a nagyképű Pint, amikor erőszakoskodott? Én tudom, hogy rosszabbul is járhatott volna az a hólyag, ha az őrség nem tűnik fel. Most pedig csak fekszel, és azt sem hagyod, hogy meggyógyítsanak. Nem kellene tenned semmit, csak elengedni magad, és bebizonyíthatnád annak, aki ezt művelte veled, hogy feleslegesen strapálta magát, mert téged ennyivel nem lehet megtörni!

Próbált inkább magabiztosnak, szigorúnak tűnni, de mégis szinte könyörgő hangon fejezte be. Ennyi volt minden, amit tehetett, semmi más nem jutott az eszébe.

Nem hitte, hogy sikerülni fog, egészen addig, míg egy halk pattanást nem hallott Screw teste felől, nagyjából olyan hangon, mint amikor a nagymamájának recsegnek az ízületei. A lány arcán fájdalmas grimasz suhant át, a bőre alatt meg-megremegtek az izmai.

Dr. Surehoof hangosan felsóhajtott megkönnyebbülésében.

– Azt hiszem sikerült! – mondta egy perc után, mikor a szarva is kialudt. – Plum, ha tényleg meggyógyul, akkor sokat köszönhet majd neked!

– De… De ugye tényleg meggyógyul? – kérdezte Plum bátortalanul.

– Nem tudom… Megtettük, ami rajtunk múlik, annyi biztos. De hogy mikorra, azt meg nem mondhatom. A közvetlen veszély elmúlt, a varázsital most ellátja a belső sérüléseit, és reggelre sokkal jobban lesz. A szervezete majd lassan véglegesíti, amit a mágia elkezdett, a törött csontok és a szakadt szövetek gyorsan összeforrnak ilyen támogatással. Egy dologtól félek… Abban a pillanatban, amikor végre elfogadta a varázsitalt, éreztem, amint a tudata elvonul valahová, mintha csak ránk hagyná, mintha azt mondaná, vigyétek a testem, gyógyítsátok meg, ha ennyire akarjátok, engem többé már nem érdekel.

– Elvonul…? De hova? – értetlenkedett Plum ijedten.

– Nem mertem utána menni, az nem az én területem. Mélyre szállt, nagyon mélyre, olyan helyre, ahol halandó póninak nincs semmi keresnivalója.
 

***
 

Hova mehettél, Screw? Vajon oda, ahova gondolom? Oda, ahova megígérted, hogy nem fogsz többé menni? Mit láthattál meg odalent, ami mégis rávett?

Plum maga elé meredve ült a széken. Egyetlen mondat pörgött folyamatosan a fejében, kattogó-ropogó, nem evilági hangon, szétzúzva minden más gondolatát.

"Az írás be fog teljesülni."

Az írás. Nem lehet megállítani. Bármit is tesznek, akarják – nem akarják: be fog teljesülni. Ha csak Screw-n múlott volna, soha többet vissza nem tér abba az elmebeteg álomba, vagy legalábbis egy hétig biztos nem – de nem rajta múlott, igaz?

Minél jobban belegondolt, annál inkább borsódzott a háta az egésztől. Akkor kicsodán múlott, ha nem rajtuk? Kinek az akarata érvényesült? A szörnyek ugyan rá tudták volna venni Screw támadóját, hogy bántsa a lányt, de bárki is volt az illető, kicsit túlzásba vitte a feladatát. Ha Dr. Surehoof, Sweetheart nővér és Plum nem követnek el mindent, könnyen lehet, hogy meghalt volna órákon belül. És aki meghal, az nem álmodik, annak az álmában nem jön el Luna hercegnő…

De valaki azt akarta, hogy Screw megmeneküljön. Ha Plum ma este úgy dönt, inkább gyáván hazafut, nem kíséri el az apukáját a kórházba, akkor mi lett volna a szaros írással? Ha a doktor hamarabb hazaindult volna, és Sweetheart nővér csak később tudja riasztani? Ha Plum apukája jobban féltené a fiát, és nem engedte volna, hogy itt maradjon?

Ez az egész csak egy színjáték volt? Az egészet megrendezte valaki, le van zsírozva előre egymilliárd évre? Mindenki csak egy egyszemélyes moziban ül, ahol levetítik neki a saját életéről a filmet? Mennyire izgult, mennyire félt, hogy a lány végül nehogy meghaljon, de csak azért, mert még nem olvasta az írást, azt a könyvet, amiben szóról szóra benne van, hogy Screw túl fogja élni, ők ketten mentik meg; benne van, hogy a pókok az írásról beszélnek nekik, bár nem is sejtik… De az vajon benne van-e, hogy Plum majd egyszer megtalálja és elolvassa ezt az írást, és vajon mi történik, ha úgy dönt, mégsem tartja magát ahhoz, ami le van írva?

Vajon hol lehet ez az írás, és mi áll benne? Mit várnak tőle, mit kellene most tennie? Menjen haza és fütyüljön magasról az egészre? Vagy valamit csinálnia kellene, hogy megmentse Screw-t és esetleg Luna hercegnőt? Egyáltalán lehetséges ez? Vagy akár szükséges? A könyvtáros Twilight Sparkle-nek van igaza, és jobban teszik, ha nem avatkoznak bele a halhatatlanok ügyeibe? A hercegnő majd úgyis megvédi magát? Mennyit tudhatnak a pókok? Olvasták vajon, hogy Plum meg fog jelenni, és próbálja megakadályozni a tervüket? Az is meg van írva, hogy a botor csikót minden gond nélkül megeszik?

Vagy nincs megírva, vagy nem olvasták, hogy esetleg sikerrel jár?

Nem tudja, talán soha nem is fogja megtudni, és nem is számít. A játék szabályai azok, hogy ugyanúgy kell tovább élnie az életét, mintha nem tudná, hogy rögzítve van előre az egész. Mit tenne, ha tehetne valamit? Mit tenne, ha csak rajta múlna?

Egyértelmű volt: Screw lemerült valahova, és volt egy sejtése, hogy hova. Utána kellett mennie, vagy legalább meg kellett próbálnia, mindenáron!

Sokkal egyszerűbb volt elhatározni, mint megtenni. Megjelenni valaki más álmában – ez olyasmi volt, ami mindenki szerint lehetetlen, aki egy kicsit is konyít a világ működéséhez, és kettőjükkel mégis megtörtént. De miért? Mi kötötte őket össze azon kívül, hogy egyszerre találkoztak a szörnyekkel?

"Horgonyt vertünk a tudatában" – recsegték a szörnyek abban az álomban, amire még mindig úgy emlékezett, ahogy csak rémálmokra emlékezhet egy póni. Screw tudatában, és bár valószínűleg nem akarták, az ő tudatában is, mert együtt mentek haza akkor éjjel (tegnap volt, emlékeztette magát, bár úgy tűnt, egy év telt el azóta), mehettek volna külön is, és akkor Screw-t álmában senki sem rántja be a fal mögé, senki sem hallgatja ki a pókok beszélgetését. Valahol valami megváltozott, de mi lehetett az? Minek kellett volna történnie, hogy Screw egyedül legyen? Mit írhatott az a bizonyos könyv a sorsukról? Plum végül nem megy el otthonról Tiara béna bulijára? A pegazus őrség nem pont akkor repül el a cukrászda fölött, amikor a lány dulakodni kezdett Pinnel? Ez az utóbbi lehet a hibás, hiszen Plum sejtette magáról, hogy kiszámítható, de az őrséget halhatatlan alikornisok irányították, akiknek megvolt a hatalmuk szembeszállni bármilyen jövendöléssel. Ha az őrök nincsenek ott, Screw kikászálódik a bokorból, kiveri Pin két fogát, mire az sírva hazamegy, Plum álmodozik róla még egy darabig, és így vagy úgy, de külön-külön indulnak el.

Ez csak egy dolgot jelenthetett: kis mértékben megváltozott a történelem a leírtakhoz képest… vagy a szörnyek nem ismerték pontosan, mit tartalmaz a könyv. Plum olyasvalaki volt, akire nem számítottak, ezért okozhatott nekik még meglepetéseket.

Akkor már csak az a kérdés, hogy a horgony által ütött rés azon a képzeletbeli válaszfalon, ami elszigeteli egymástól az álmodó pónikat és szörnyeket, vajon még a helyén van-e, vagy az ilyen mágikus szövetek ennyi idő alatt beforrnak? Ha az volt a terv, hogy újra visszatérnek Screw tudatába, akkor még ott kellett lennie, és akkor talán újra átléphet a lány álmába. Meg kell próbálnia, ráadásul minél hamarabb, nehogy elkéssen. Fogalma sem volt, miként is telik az idő odaát, csak annyit sejtett, már az is, hogy egyáltalán el bírja képzelni az „odaátot” földpóni agyával, egyedül a túlzottan élénk fantáziájának köszönhető.

De meg kell próbálnia! El kell aludnia, most rögtön!

Dr. Surehoof azzal ment ki öt perce, hogy Screw mellett maradhat, amíg Sweetheart nővér érte nem jön, hogy hazakísérje, ez még legfeljebb pár perc lehet, mert nemsoká érkezik az éjszakai váltás. Menjen haza? Nem akarta megkockáztatni, hogy a szeme elől tévessze Screw-t. Ha egyikőjük a város keleti szélén alszik, másikuk az északin, vajon át lehet-e járni az álmaik között? Mit számít a mágiának a távolság? És mennyi időt vesztenek azzal, ha hazamegy? Ha jól kilép, húsz perc alatt megteheti az utat, de ha a kövérkés nővér kíséri, simán lehet fél óra is, és akkor még ha nincs szerencséje, a szüleinek is be kell számolnia az eseményekről, és még utána mire elalszik..!

Léptek közeledtek a folyosón, döntenie kellett. Teketóriázás nélkül beugrott Screw ágya alá, és csak utána fordult meg a fejében, vajon tényleg ez a helyes, vagy csak a lány közelében akart maradni. Visszafojtotta a lélegzetét, egyedül a szíve dörömbölt vadul a füleiben.

Az ajtó feltárult, és négy halvány rózsaszín láb lépegetett be rajta, csak hogy tanácstalanul megtorpanjanak félúton az ágy felé.

– Plum, drágám, itt vagy? – kérdezte Sweetheart nővér hangja, de a csikónak esze ágában sem volt válaszolni.

– Szólhattál volna, ha hazamész – tette hozzá a nővér sokkal halkabban, mintegy magának, az ágyhoz sétált, valamit matatott a benne fekvő kancával, végül kisietett a szobából. Még a lámpát is lekapcsolta, mielőtt az ajtót becsukta volna.

Plum szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Az ajtó fölött volt egy alacsony ablak, azon keresztül elég fény érkezett a folyosóról, hogy rendesen lásson. Igaz, nem is akart látni – most tökéletesen megfelelt a félhomály. Kellett volna valami, ami egy picit puhábbá teszi a hasa alatt a hideg padlót, és minden adott lett volna a kényelmes alvásához. Sajnos Screw-nak az emlékezete szerint csak egy párnája volt (különben is, milyen dolog beteg pónik ágyneműjét lenyúlni), a szekrényig pedig félt elmenni, hogy megnézze, mi van benne. Inkább próbált kibékülni a fekvőhelyével, lehunyta a szemét, és igyekezett elaludni.

Eltelt legalább két perc, mire észrevette, hogy a szeme újra nyitva van. Gyorsan lehunyta őket, de erre ismét a gyomrába markolt az az enyhe rossz érzés, ami miatt az előbb is kinyíltak. Mi lehetett ez? Félt? Ideges volt? Minden oka megvolt rá, annyi biztos. Ha valami félresikerül odaát, egyikőjük sem ébred fel soha többé – se Screw, se Luna hercegnő, se ő. Nem volt ő valamiféle hős, hogy másokat megmentsen. Miért éppen neki jutott ez a feladat?

Nem! Ez nem segít! Ha így be van tojva, nem lesz képes elaludni! Máris fájni kezdett az egyik térde, amit keményen nyomott a padló hideg, rücskös felszíne. Mi a túrót csináljon? Másszon be Screw mellé az ágyba?

Már a gondolatra is elpirult. Na, akkor aztán száz százalék, hogy egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Ráadásul éjszaka bármikor benézhet valaki a lány állapotát ellenőrizni, és az aztán nemcsak kínos lenne, de még fel is ébresztenék, és úgy hajítanák ki, csak úgy nyekken. Pont ezért nem tolhatja össze a két széket sem, meg különben se férne el rajtuk hosszában rendesen. Eligazgatta a lábait, amennyire tőle tellett, hogy most más oldaluk nyomódjon, és újra lehunyta a szemeit. Itt kell maradnia az ágy alatt, nincs mese!

Próbált kizárólag a hallására koncentrálni, az néha segített kiűzni a nem kívánt gondolatokat a fejéből. Most a szobában néma csend volt, csak az épület távolabbi részeiről szűrődött át mindenféle ismeretlen gépek működésének halk zajai – morajlás, néha apró csippanások, mechanikus zörejek.

És az egyenletes légzés.

Hirtelen szörnyen feszélyezve tört rá az érzés, hogy a lány itt alszik fölötte. A szemei előtt olyan élességgel jelentek meg a vonásai – pontosan úgy, amint meglátta őket, amikor a doktorral együtt belépett a terembe – hogy fel kellett nyitnia a szemeit, másképp nem szabadulhatott. Állandóan az járt a fejében, hogy akár ki is mászhatna az ágy alól, és újra beleszimatolhatna abba a párnán szétterülő sörénybe. Senki sem venné észre. Senki sem tudná meg. Utána majd szépen visszabújik. Nincs itt senki, és egyébként is meghallaná, ha bárki jön. Screw alszik, ha pedig véletlenül felébreszti, azzal csak nyerhet!

Ez így nem jó! Nem fog tudni aludni! Hülyeségekkel van tele a feje! Mi a fenét csináljon? Miért ennyire tehetetlen? Miért kellett nyavalyás földpóninak születnie? Az egyszarvúaknak biztosan sokkal egyszerűbb minden, hiszen kell lennie valamilyen altató varázslatnak…

A homlokára csapott.

Hohó! Ez már hamarabb is az eszébe juthatott volna! És hol máshol lehetne ilyen varázslat, mint éppen egy kórházban? Hát ide mindenféle öreg pónik is járnak, mint amilyen a nagymamája, Lily nagyi, márpedig otthon neki is volt egy kis üvegcséje valami olyan kotyvalékkal, amit akkor iszogatott, amikor nem bírt elaludni már napok óta! És azt is tudja, hol keresse. Dr. Surehoof a folyosó végén a raktárból hozta elő azt az ibolyaszínű folyadékkal teli üveget, ami állítólag gyógyító varázsital volt. Ha meggyőződött róla, hogy odakint nem jár senki, megpróbálhatna magának altatót keresni.

Kikecmergett az ágy alól, és magában átkozódva rázogatta elzsibbadt lábait. Úgy tűnik, földpóninak is túl puhány volt, ennyit igazán ki kellett volna bírnia. Az ajtóhoz osont, és ugrásra készen fülelni kezdett.

Valahonnan messze odalentről, halkan és visszhangozva beszélgetés ütötte meg a fülét. Nem is baj, addig is, amíg beszélnek, pontosan tudja, hogy hol vannak. Valahol talán a portánál? De az első emeletnél távolabb, az biztos.

Kinyitotta az ajtót, kilépett, és amilyen halkan csak tudta, vissza is csukta maga mögött, majd lopakodva elindult a raktár irányába. Csak ne legyen zárva az ajtaja, könyörgött magában. Talán megbíznak egymásban annyira a pónik, hogy nem zárnak be mindig minden zárat, igaz?

És minek is zárták volna be? Hiszen azért volt itt a kórház, hogy aki beteg, azt meggyógyítsák, akinek gyógyszerre van szüksége, annak adjanak – és az olyan fajta deviánsokkal, mint akik Screw-t is elintézték, majd foglalkozik a rendőrség. Visszapörgette a fejében a jelenetet, amint Dr. Surehoof kilép a raktárból, és meg mert volna esküdni rá, hogy az orvos  nem használt kulcsot. Az arca ekkor már gondterhelt volt, talán sietett? Vagy tényleg nem szokás zárva tartani?

Lenyomta a raktár kilincsét, és az ajtó hangtalanul feltárult előtte. Beugrott a sötétbe, és a torkában dobogó szívvel nekitámaszkodott maga mögött a kemény fának. Várnia kellett ismét néhány percet, hogy a szeme megszokja a félhomályt. Lámpát gyújtani nem mert, hiszen akkor rögtön lebukna, ha csak a folyosóra lép valaki: a magasban a kis ablakokon rögtön látszott, ha világos volt valamelyik szobában.

Odabent a falak mellett hosszú polcokon álltak a különféle üvegcsék, mindenféle színű és állagú löttyöket tartalmazva, amik a jelen fényviszonyok mellett mind a szürke valamely árnyalatában pompáztak. Az apró betűs feliratokat Plum alig vehette ki rajtuk, de szerencsére az egyes polcokra méretes címkéket ragasztottak , melyek a nevek kezdőbetűit tartalmazták. Találomra nem mert volna meginni bármit, ezért nem volt más választása, vissza kellett emlékeznie annak az altatónak a nevére, amiből Lily nagyi éjjeliszekrényén mindig állt néhány apró fiolával. Valami „Z” betűs volt, olyasmi, mint a zeller… A patáját végigfuttatta a feliratok mentén, miközben a szemeit erőltetve böngészte őket. Ez az! Zecora volt az a név, amit keresett! Pontosabban „Zecora mágikus álomitala”, mert bárki is legyen ez az illető, vagy hatféle különböző folyadékot tartalmazott tőle a kórház raktára.

Még egy picit elbíbelődött az összetevők áttanulmányozásával, de mind idegen nyelven volt ráírva, távolról sem tűntek ismerősnek. Mi a magasságos kapanyélért nem bírták ezek a művelt népek soha értelmesen kifejezni magukat! „Macskagyökér tinktúra 30% mágikus rásegítéssel” – ennyit kellett volna csak odafirkantani, és máris mindenki el bírná olvasni, de ehelyett a macskagyökérnek is biztos adtak valami flancos nevet, valami jó „usz”-ra végződőset, macskusz gyökérikusz vagy valami hasonló hülyeség.

Hát most bizonyíthat az orvostudomány, gondolta, és felhajtotta az üveg tartalmát. Megborzongott a lötty keserűségétől, és kiöltött nyelvvel próbálta visszafojtani az öklendezést pár hosszú másodpercig. Hogyan képes ezt a nagyi nap mint nap meginni? Az erős utóíztől még egy darabig fintorgott, de lassan mégis erőt vett magán.

Már csak vissza kellett volna jutnia Screw szobájába észrevétlenül. De mi van, ha egy eleve lassú nagymamákra méretezett altató nem elég hatásos egy teljesen felzaklatott csikó számára? Nem szeretett volna még egyszer visszalopózni a raktárba, ezért inkább keresett még egy hasonló üvegcsét, és azt is magához vette. Ha az első nem hatna, majd leküldi a másodikat is.

Halkan kilépett a raktárból, és elindult a folyosón, miközben egy hatodik érzéke folyamatosan azt üvöltötte a fejében, hogy valami nem stimmel. De vajon mi? Csak jusson el a 209-es szobáig, és ez az egész nem fog számítani.

Mikor a kis benyílóhoz ért az ablakokkal és a növényekkel, villámcsapásként hasított belé a felismerés: már nem hallja a beszélgetést!

– Hát te meg mi a francot keresel itt, fiacskám?! – kiáltott rá valaki a lépcsőforduló felől.

Rémületében megmerevedett, és az érkező felé kapta a fejét. Egy magas, jólfésült, barna sörényű, szemüveges csődör állt a fordulóban, fehér köpenye alapján csakis orvos lehetett. Talán Dr. Horse személyesen, villant át az agyán a mellette álló ajtó felirata.

Ezt elbénázta! Magasságos szilvafa, de még mennyire elbénázta. Meglátták! Az egyetlen út a menekülésre lefele vezetett volna, arra, ahol éppen a csődör állt. Ha másfelé indul, előbb-utóbb elkapják, és jobb esetben csak hazaviszik, rosszabb esetben eszébe jut valakinek megkérdezni tőle, mégis honnan szerezte azt az üveg valamit a patájában, és alhat a rendőrségen. Egy biztos: nem hagyják, hogy Screw mellett maradjon!

A mellkasa majd szétpattant az adrenalintól, minden izma megfeszült, végül az esztelen menekülést választotta. Odarohant a sötét ablaktáblához, kinyitotta, és lepillantott. Ha ugrik, nem zuhan kétemeletnyit, mert egy kis melléképület lejtős teteje kezdődött néhány lábbal lejjebb. De ha rosszul esik, eltöri a patájában az üvegcsét, és jól összedarabolja magát… Inkább gondolkodás nélkül felhajtotta a tartalmát – ezúttal rá se hederítve az ízére –, elhajította az üveget, és leugrott.

A két hátsó lábával érkezett a lejtős tetőre, de szinte rögtön a fenekére tottyant, és úgy szánkázott bele a sötétségbe. Az épület szélénél úgy látta, vár még rá egy nagyobb zuhanás, de furcsa módon egyáltalán nem aggasztotta magát miatta. Le sem fékezett az eresznél, inkább arra próbált ügyelni, hogy továbbra is patára essen, és véletlenül se törje ki a nyakát.

Szerencséjére odalent puha fű várta, annyira harmatos és illatos, szinte kedve szottyant meghemperedni benne.

– Megállj csak, kishaver, megemlegeted, ha elkaplak! – kiáltotta utána a fehér köpenyes póni odafentről.

Van is eszében megállni! A város irányába futott, de véletlenül sem a főbejárat felé, inkább átmászott a kórház udvarának alacsony kerítésén. Csak a következő nagyobb susnyásig rohant, miközben valamiért leküzdhetetlen nevethetnék tört rá, talán azért, mert már nem félt, vagy csak a vágta, a szabadság érzésétől. Amint tervezte, gyorsan irányt váltott, mihelyt eltakarták a bokrok a szeme elől a kórházat, és visszafelé iramodott, az erdő felé, nagyjából arra, amerről jött.

Higgyék csak azt, hogy beszaladt a városba. Keressék csak arra, neki esze ágában sem volt oda menni. Ha múlt éjszaka működött a kapcsolat a Plum és a Catkin farm közötti távolságon, akkor most is fog, csak a közelben kell maradnia. Eszükbe se jut majd az erdő felé keresni, de amúgy sem találják meg arra. És mennyivel kényelmesebben elheverhet a fűben, mint odabent a padlón!

Botladozva szaladt tovább az éjszakában, a lábai meg-megbicsaklottak, mikor ismeretlen gödrökön vágott át. Hol is van a kórház? Valami fénynek csak jeleznie kellene. Amikor kanyarodott, akkor balra volt tőle, most is ott kellene lennie. De kit érdekel? A hűvös esti levegő balzsamként simogatta a bőrét, az éjszakai virágok illata kitöltötte az orrlyukait. Olyan jó végre gondtalanul, szabadon vágtázni!

Szabadon vágtázott hát egészen a következő bozótosig, azon nagyot puffanva átesett, de mire földet ért, már az igazak álmát álmodta – és aludt is reggelig, mint akit leütöttek.