„Vigyázz! Frissen festve” – hirdette a felirat a négyszögletes, fehér papíron, amit az imént a korlátra akasztott. Hátralépett egy lépést, és picit félrefordított fejjel, hunyorítva megszemlélte az alkotását. Nem volt teljesen egyenes. Néhány milliméterrel lejjebb igazította a papírdarab egyik sarkát, amitől végre tökéletesen állt.

Gyakorlatilag a munka lényegi részét már a délelőtt sikerült elvégeznie, éppen csak a végleges festés maradt délutánra. Az alapozó megszáradt azalatt, amíg a könyvtárban voltak, de fel kellett vinnie még egy réteget, nehogy véletlenül fogást találjanak a fán az időjárás vasfogai az elkövetkező néhány évben. Addig is, amíg a festék száradt, elpakolta a szerszámait, és fel is takarított maga után. Mivel mindent helyben szerelt össze, szüksége volt a kicsi, kétkerekű, de azért elég jól pakolható kocsijára is, főleg az összecsukható munkaasztal miatt. Azért annak is örült, hogy a nehéz szerszámos ládáját sem kell a hátán cipelnie.

Vetett még egy pillantást a cukrászda környezetére, és elégedetten bólintott magának: úgy találta, sikerült mindent visszaállítania abba a szép rendezett formába, amint azt a kert gazdái megálmodták. Ezzel a mai (illetve a tegnapra tervezett) munkája véget is ért.

Fellépett azon a pár fok lépcsőn az ajtóig, kínosan ügyelve, nehogy hozzáérjen a korláthoz, és bekopogtatott. Hosszú ideig nem kapott semmilyen feleletet. Eszébe jutott, hogy vasárnap késő délután lévén a cukrászda már rég bezárt, és a tulajdonosok talán elmentek otthonról egy kicsit szórakozni – legalábbis senkit nem látott jönni-menni, amíg dolgozott, bár talán csak azért, mert annyira belemerült a munkájába, és a lakók addig is a másik bejáratot vették igénybe. Azért picit hezitálva újra megkocogtatta az ajtót a patájával, immár egy fokkal hangosabban.

– Rögtön jövök! – hangzott fel odabentről a kiáltás, ami némileg váratlanul érte, össze is rezzent tőle. Megpróbált olyan kifejezést erőltetni az arcára, mint aki nem várakozik itt percek óta, bár nem bízott benne, hogy különösebb sikerrel jár. Soha nem volt túl jó az ilyen dolgokban.

Az ajtó valóban rövidesen feltárult, és Pinkie Pie jelent meg benne, aki a Cake családnál bérelte a cukrászda felső szintjét, és gyakran besegített nekik a sütemények készítésében is.

– Szia, Screw! – mondta Pinkie vidáman, egy hatalmas mosolyt villantva felé. – Úgy örülök, hogy erre jártál, képzeld, éppen most jött meg egy hatalmas doboz díszítés és kellék Canterlotból, amit a következő bulimra rendeltem! Nincs kedved beugrani, együtt kicsomagolhatnánk őket! Állati jó móka lenne, elhiheted, nagyon muris dolgok is vannak közöttük! Vagyis bevallom, már reggel leadta őket a pegazus futár, de csak most jutott időm, hogy ki is bontsam, de nem is baj igazából, mert így legalább ezt is együtt csinálhatjuk! Erről jut eszembe, te már kaptál meghívót? Ugye nem baj, ha kihasználom az alkalmat, és most adom át? De mindenképpen el kell jönnöd, nem úgy, mint ahogy általában szoktál, értem? Hacsak nincs valami halaszthatatlanul sürgős munkád, mert tudom, nagyon elfoglalt vagy, és tisztellek is, amiért ennyire keményen dolgozol, de néha kell egy kis lazítás még neked is…!

Screw a szóáradat felénél már toporogni kezdett. Nem volt különösebb baja Pinkie Pie-jal, de eddig bármikor próbált tőle bármit kérdezni, egy hasonló kitörést kapott válaszul. Egyszerűen nem az a kanca volt, akivel el lehetett intézni egy beszélgetést néhány másodperc alatt, ha nem vágott a szavába, amit viszont roppant udvariatlannak tartott, és legszívesebben tartózkodott tőle. Így általában végig kellett hallgatnia Pinkie-t, ami elég időigényes elfoglaltságnak bizonyult, nem csoda hát, ha igyekezett a találkozásaikat elkerülni.

– Cake úr nincs itthon véletlenül? – vágott közbe mégis, amikor úgy érezte, ha nem szólal meg, akkor itt állhat még egy fél órát, hacsak be nem megy kipakolni azt a dobozt, amire végképp nem volt semmi ideje.

– Nagyon sajnálom, elmentek valahova, azt hiszem valamelyik ismerősükhöz, de nem vagyok biztos benne, mert én is csak nemrég értem haza. De nem szoktak általában sokáig maradni, meg amúgy is, tudod, holnap korán nyit a cukrászda, szóval szerintem legfeljebb egy-két óra múlva vissza is érnek, és látod, ez is eggyel több indok, hogy bejöjj, és amíg megvárod őket, addig megmutatom a cuccokat. Gummy is nagyon örülne neki, a múltkor is annyira szomorú volt, amikor nem jöttél el, láttam a szemén, hogy keresett téged!

Gummy Pinkie háziállata volt, egy (szerencsére) meglehetősen apró krokodil. Screw nehezen bírta elképzelni, hogy tényleg hiányzott volna neki, szóval a kanca valószínűleg viccelt.

– Elkészült a korlát, valójában csak ezért keresem – bökte ki behúzott nyakkal, amíg Pinkie levegőt vett.

– Ó, tényleg, köszönjük szépen! Látod, milyen szétszórt vagyok, észre sem vettem, pedig sokkal szebb lett, mint az a régi, kopott vacak volt! – tódította Pinkie, miközben vetett néhány gyors elismerő pillantást a korlát felé. – És ha minden igaz, akkor Cake úr valahol hagyott egy borítékot, amit neked szánt, de meg kell keresnem. Gyere beljebb addig is, ne ácsorogj már ott ennyire elveszetten!

Határozottan megrázta a fejét. Nem szeretett volna bemenni több okból sem: félt, hogy sohasem fog szabadulni Pinkie kedvességétől, ráadásul mindenképpen meg akarta várni, hogy a megrendelője is vessen legalább egy pillantást az elkészült korlátra. Ha véletlenül kiderülne, hogy nem pont ilyenre gondolt, nem lett minden igyekezete ellenére sem elég erős (bár azért nem minden büszkeség nélkül szerette volna azt képzelni, az a korlát még akkor is itt fog állni, amikor maga a ház már rég elkorhadt), vagy elrontotta a színét, akkor úgysem fogadhat el semmilyen fizetséget, amíg ki nem javítja.

– Majd holnap visszajövök – mondta gyorsan, és még mielőtt Pinkie bármit felelhetett volna, elindult le a lépcsőn arra, ahol a kocsiját hagyta. A figyelmét így sem kerülhette el a kanca arcán egy pillanatra átfutó csalódottság, amitől rögtön kegyetlennek és ünneprontónak érezte magát, de annyit azért tudott, sokkal jobb így mind a kettőjüknek. Nem volt éppen jó társaság.

A kiskocsit a szerszámaival maga után húzva megindult hát a fatelep felé, ahol az egyik sarokban bérelt egy pár négyzetméteres területet Rafter úrtól, a tulajtól, amit csak a sajátjának mondhatott, és nyugodtan használhatta pakolásra. Így nem kellett folyton ingáznia a felszerelésével ki a városból-be a városba, márpedig a nagybátyjánál, ahol akkor lakott, amikor nem a készülő faházában csövezett, semmi ilyesmit nem tarthatott. Fele ennyi cucca sem volt, amikor Stubble bácsi az egészet kivágta a ház elé, még az volt a szerencse, hogy akkor kapott munkát az iskola fészerén, és Cheerilee megengedte, hogy oda pakoljon pár napra. Persze miután hazaért, így is megkapta a magáét…

Nem, erre most nem szabad gondolnia, mert akkor újra megtelik a feje mindennel egyszerre, és azt nem szeretné. A sötét sarkokból előlopakodnak a múlt száműzött árnyai vagy a jövő bizonytalan rémképei, milliónyi olyan emlék, tennivaló vagy buktató, amikkel nagyon igyekszik legfeljebb tudat alatt foglalkozni. Sokkal kényelmesebb, ha megpróbál nem gondolni semmire, egyszerűen csak bámul maga elé, a poros útra, és kizárólag a jelenre koncentrál. Ami elmúlt, az elmúlt, ami ezután jön, az még messze van. Éppen csak annyira kell vigyáznia, hogy ne felejtsen el az üres fejével lefordulni a Canterloti útról a fatelep felé balra. Ja, és az sem árt, ha nem megy neki senkinek.

Felnézett az orra lógatása helyett, de egyébként sem jártak sokan az úton, esteledett is már, mindenki visszahúzódott a házaiba, éppen csak néhány pónit sikerült megpillantania távolabb beszélgetni. Az épületek ablakaiból sugárzó lámpafény vonzotta a tekintetét, de nem akart udvariatlanul bámészkodni sem. Szerencsére lépten-nyomon ismerős motívumokra akadt a tetőkön, a falakon, a lépcsőkön, a padokon, mindenhol, amik elvonták a figyelmét, és ugyanakkor ezernyi kellemes és kellemetlen emléket is ébresztettek benne. Mind meglehetősen ügyes mesterek patájának a munkái voltak, a legtöbb még magáé az öreg Axe-é, aki az újabb házak nagy részéhez a faragásokat készítette, vagy pedig Axe nagyapjáé, aki szintén a mesterségben dolgozott, de talán ha visszamenne Ponyville alapításáig, akkor ott is megtalálná az ács valamelyik ősét.

Bezzeg ma már ha valaki építkezni szeretne, akkor Canterlotból kell hívnia mestereket, hacsak nem elég ügyes saját maga. Axe bácsi már visszavonult, talán ha nem is Screw volt az utolsó tanítványa, de mindenesetre majdnem. A két lánya pedig nem vitte tovább a mesterséget, az egyikük Appleloosába ment férjhez, a másik a fővárosba költözött, szóval meglehetősen ritkán jártak csak erre. Persze akit egyszer megérint az az érzés, amint a fa életre kel a patái alatt, haláláig sem szabadulhat meg többé tőle, de az öreg ács már a legtöbb munkához nehezen mozgott, éppen csak farigcsálni ült ki néha a háza elé a padra: amikor éppen nem az unokák jártak nála látogatóban, mindig valamilyen kis ajándékon dolgozott nekik. Screw gyakran leült mellé, csak figyelni amit csinál, egyikőjük sem volt valami beszédes, ezért nagyokat hallgattak közben, és jól is volt ez így. Csodálta és megpróbálta ellesni az aprólékos díszeket, a faragásokat, az agyafúrt ötleteket, a visszafogott humort, amit mestere még ezekbe az egyszerű játékokba is képes volt belevinni, és közben valahol mélyen sajnálta, hogy azok a pici, városi csikók semmit sem fognak érteni belőle, amikor patához kapják, csak elteszik majd a többi kacatuk közé, hogy talán rá se gondoljanak, míg felnőttek nem lesznek, és a nagyapjuk, a furcsa, szótlan, kedves faműves már csak az emlékeikben fog létezni.

És amint körbenézett Ponyville utcáin, itt is-ott is belebotlott a saját munkájába. Azt a spalettát például ő csinálta, tisztán emlékezett rá, mert az volt az első, és ahhoz képest nem is sikerült olyan rosszul. Az eresz faragásait itt a kék házon, ami a sarkon állt, igen, az is rémlett neki, meg egy rakás más munka is. Szinte csak most kezdett benne tudatosulni, hogy mennyi mindent megváltoztatott, mennyi helyen hagyta ott a nyomát, amióta ide költözött. Annyit tanult és annyit fejlődött azóta, még egy kis idő, és akár egy ház építésére is felkérhetik! Igaz ugyan, hogy olyat még sohasem csinált, legfeljebb azt a két kunyhót a fa tetejére, egyiket az Apple farmon, a másikat a Catkin birtokon, és végül is gyakorlásnak nem voltak rosszak, de egy igazi háztól mégis messze álltak. Ahhoz sokkal többet kellene terveznie, gyakorolnia, tanulnia. És ha értelmes időben szeretne vele végezni, ráadásul segédeket is kellene fogadnia!

Halkan kuncogni kezdett magában a gondolatra, de gyorsan abba is hagyta, amikor meglátta, milyen furcsán néz rá elhaladtában egy csődör. Hát igen, értelmesen elmondania bárkinek is, hogy mit szeretne tőle – ez egy olyan kihívás volt, amire még nem érezte készen magát. Talán majd egyszer.

Befordult a fatelep felé, és mélázva tette meg azt a maradék néhány száz lépést a jókora kapuig, amin a gerendákat, és a többi hatalmas faárut szállító kocsik közlekedtek ki-be egész nap, legalábbis munkaidőben. Mostanra természetesen senki sem járt a környéken, ezért a szerszámos övében kotorászva megkereste a kulcsát, és beillesztette a kisebb, személyzet számára fenntartott ajtó zárjába, de legnagyobb meglepetésére nyitva találta.

Benyitott hát, és behúzta az udvarra a kocsiját is, két magas, rendezett tűzifa kupac mellé, az eresz alá, majd visszafordult a kapu melletti apró épülethez. Ott nyitott ajtónál Rafter urat pillantotta meg, aki éppen az egyik ügyfelével beszélgetett az asztalnál néhány pohár sötétbordó ital, talán bor társaságában. A kis helyiséget meleg lámpafény világította be.

– Jó estét, Rafter úr! – kiáltott oda, csak hogy ne tűnjön nagyon udvariatlannak, majd a kocsijáról lepakolt a számára kijelölt helyre.

Letisztogatta és elrendezte a szerszámait a tároló rekeszekbe, az összecsukható munkapadját nekitámasztotta a falnak, és végül átnézte az egész kis birodalmát, nem talál-e valami szabálytalanságot. De minden rendben volt, ahogy mindig hagyni szokta, katonásan eligazítva. Bólintott egyet csak úgy magának a jól végzett munka után, biztos lehetett benne, legközelebb mindent pontosan ott fog megtalálni az ideális helyén, ahova letette.

Elindult hátra, a fatelep sarka felé, ahova Rafter úr a hulladékot szokta pakolni, hátha talál még néhány szimpatikus fadarabot, amit felhasználhatna a saját kunyhójához. Tegnap este ugyan elnyomta az álom, mert vigyázatlan volt, és egyébként is túl kis helyre zsúfolódott be saját magával és a kerengő gondolataival, de ma ebbe a hibába nem fog beleesni. Bátrabban kimehet az erdőbe, mert azok, akikre most nem szeretne gondolni, már messze járnak, begyűjtheti magának a világítását az éjszakára szentjánosbogarak formájában, és elfoglalja magát a házikója építésével és csinosításával.

Ugyan a gyenge fényben egy kicsit erőltetnie kellett a szemeit, de rögtön sikerült megpillantania egy kettéhasadt lécet, meg néhány apróbb, használhatónak tűnő fadarabot. A kupacban mind csak arra várt, hogy reggel a méretes szalagfűrész újra beinduljon, és gyújtóssá vagy tüzelővé aprítson mindent, de még előtte a szebb darabokat súlyra megvehette Rafter úrtól.

Amint válogatott, egy lámpa fénye esett az előtte egyre feketébbé váló halomra. Kíváncsian fordult hátra.

– Screw, majd ha befejezted, mutatok valamit – mordult rá Rafter úr mély, szálkásan reszelős hangja. – Nem kell a lámpa?

Felegyenesedett, és magához ölelte azt a néhány fadarabot, amit talált.

– Befejeztem a keresést, Rafter úr – felelte –, nem lesz rá szükségem, köszönöm.

Megindult a megtermett, sötétbarna csődör után, leginkább csak az imbolygó fénysugarat követve visszafelé, ahol a fatelep házikója is állt. Rafter úr az egyik farakáshoz vezette, ami mellett állt egy sötétebb tömeg. Amint közeledtek, a lámpa fényénél Screw egy szekrényt ismert fel benne, alul-felül ajtókkal, középen polcokkal.

– Nézd, ezt a régi, szúette vacakot Davenport hagyta itt, mert neki már nem kell. Vett másikat a helyére, ezt meg nem tudta hova tenni, hát behozta a fatelepre, hogy csináljak vele, amit akarok – mondta Rafter úr, miközben néhány gyors, puhatolózó pillantást vetett rá. – Én meg arra gondoltam, te úgyis most építed magadnak a házadat, és biztosan szükséged lenne pár bútorra, szóval ha gondolod, akkor vidd csak el, legyen a tied.

Screw gyanakodva mérte végig a bútort. Tömör tölgyből készült, nem pedig azokból a mostanában divatos, de annál kevésbé tartós puha fákból, vagy a még rosszabb, hulladékból formára préselt valamikből. A fényviszonyok miatt nem látta ugyan rendesen, de sehol sem talált rajta apró lyukakat, esetleg faport, ami szú jelenlétére utalt volna, bár a lakkozására ráfért volna némi igazítás, és itt-ott karcolásokat, ütődéseket is felfedezett rajta. Az ajtajai kicsit csálén álltak, egy beállítás biztosan rájuk fért volna, és a díszítésként rárakott faragások helyenként csorbán, törötten éktelenkedtek, de semmi olyasmi nem volt rajta, amit pár gondos patával ne lehetett volna helyrehozni. Néhány kipofozott faragás, csiszolás, újralakkozás, és máris olyan, mint új korában – egy kis szeretet és törődés kellett neki, semmi más.

– Nem fogadhatom el, uram – rázta meg végül a fejét, amikor a szekrény felmérését befejezte –, de szívesen rendbe hozom. Ez egy roppant értékes bútor, sok pénzt kaphat érte, ha eladja. Valójában szú még csak a közelében sem járt, a tölgy pedig igen tartós anyag.

Rafter úr segélykérő ábrázattal nézett körbe, majd nagyot sóhajtott.

– Nem érted, te lány, nem akarom eladni, azt szeretném, ha a tied lenne. Nem is kereskedek bútorokkal. Hozd csak rendbe magadnak. Pakold fel a kocsidra, és tűnj el vele, nekem nincs rá szükségem.

– Sajnálom, nem dolgoztam meg érte, nem adhatja nekem – kötötte az ebet a karóhoz Screw, és már indult volna a kocsijához.

Rafter úr szemei megvillantak a gyér alkonyi fényben.

– Hát jó – mondta a nagydarab csődör, és egy mozdulattal letépte a szekrény egyik ajtaját a zsanérjairól. A fa hangos reccsenésére Screw ijedten torpant meg. Rafter úr az ajtót bedobta az egyik polcra, csak úgy puffant.

– Igazad van, nem adhatom neked. Akkor viszont pikk-pakk szétkapom, és odahajítom a többi hulladék közé, hogy reggel az egészből tűzifát aprítsanak a fiúk. Vagy ha kikukázod onnan, ahogy szoktad, akkor megveheted kilóra, bánom is én. Ezt akarod?

Screw agya hamarabb mérlegelte a lehetőségeket, mint azt tudatosan megmagyarázhatta volna, és a patáját máris békítőleg Rafter úr lábára helyezte, mielőtt még a csődör második ajtót is letépné. Ha ezek az opciók álltak a rendelkezésére, hogy felaprítják ezt a gyönyörű bútort, vagy hazaviszi darabokban, vagy egészben viszi haza, akkor nem kellett sokat hezitálnia a döntésén.

– De akkor tényleg mérjük le, Rafter úr – tette hozzá halkan.

Felpakolták hát a szekrényt is a többi fadarabbal együtt az erre a célra rendszeresített mázsára, ahol természetesen kiderült, hogy a nehéz tölgyfa még a súlya alapján sem éppen olcsó mulatság. Rafter úr fejben osztott-szorzott, végül kibökte az összeget, ami jóval több volt, mint amennyi tallér Screw igencsak lelapult erszényében még megbújt.

– Ne aggódj, felírom – mondta a csődör –, és kifizetheted majd a bérleti díjjal együtt. Jó lesz úgy? Nehogy belegázoljak abba a feneérzékeny lelkivilágodba.

Screw érezte, még ezzel együtt is hihetetlen ajándékot kapott. Tudta jól, nem érdemelte meg, és emiatt nagyon kellemetlenül szorította a lelkiismerete. Nem kellett volna elfogadnia, akkor minden sokkal könnyebb lenne, ahelyett, hogy ilyen bonyolult fogalmakkal kényszerüljön bajlódni, mint jóság, szeretet vagy hála. Túl ritkán találkozott velük, és ezért semmi rutinja nem volt a kezelésükben. Mindenféle hátsó szándékhoz viszont annál sűrűbben volt szerencséje, ezért is lett ennyire gyanakvó mindig, ha érdemtelenül adtak neki valamit.

De Rafter úr biztosan nem az a fajta póni, ennyire már sikerült talán kiismernie az alatt a pár év alatt, amióta a fatelepre járt. A csődör jelleme annyira egyenes volt, mint azok a szálfák, amikkel dolgozott, és legalább olyan durva, kérges kívül, mint amilyen értékes belül. Így végül ahelyett, hogy elszorult torkán megpróbált volna egy „köszönöm”-öt kipréselni, inkább odalépett a megtermett pónihoz, és szorosan átölelte.

– Jól van, jól van, erre nincs semmi szükség – morogta Rafter úr már majdnem kedvesen, miközben a lány patáit feszegette le a nyakáról. – Eriggy inkább haza, mielőtt még teljesen rád esteledik!

 

***

 

Folyamatosan járt az agya. Egy új terven dolgozott, akár ha műszaki rajzot készítene, három síkban, metszetekkel, számításokkal, mindennel együtt, ahogyan azt annak idején Axe bácsitól látta, csak mindezt fejben. Csigasornak és kötélzetnek jutott a terveiben a főszerep, de akadt benne erőkar, emelő és minden egyéb is: valahogyan fel kellett juttatnia ezt a meglehetősen nehéz szekrényt a kunyhójába a fa tetején. Ez volt az előnye annak, hogy ilyen apró darabokból építkezett eddig, sohasem cipelt fel nagyobb súlyokat, mint amit elbírt a hátán. Talán tényleg meg kellett volna várnia, hogy Rafter úr szétszedje a bútort kisebb darabokra, bár akkor meg bajlódhatott volna az összeszerelésével, és utána nem lett volna talán olyan szép, mint egyben.

De meg fogja oldani, az egyszer biztos. Nem olyan vészes a dolog, és különben is eszébe juthatott volna már hamarabb is. Nem építheti meg az összes bútorát saját magának! Ha fel akar vinni egy ágyat, azzal is egészen biztosan meg fog szenvedni. Persze megkérhetett volna talán egy egyszarvút is, hogy segítsen neki, és lebegtesse be az ajtón a különös, érthetetlen varázserejével a bútorokat – de nem akadt egyetlen egyszarvú ismerőse sem, akivel eléggé jóban lett volna ahhoz, hogy ilyeneket kérjen tőle, azt meg nem tudta, vállalnak-e ilyesmit pénzért. Viszont csigát faraghatott magának, és volt kötele. A fa ágain igen könnyen átvethette szerkezetet, csak valahogy úgy kellett rögzítenie, hogy elfordíthassa. Bár még nem gondolt rá, de érdemes lesz az erkély korlátját felnyithatóra építenie, és akkor egyszerűen beemelheti a bútorokat a magasba. Ha pedig már fent vannak, semeddig nem tart becipelni őket az ajtón.

Már meg is volt a helye a szekrényének. Egy pillanatig átsuhant az agyán, hogy kiteszi az előszoba-nappalijába, és kipakolja rá a szerszámokat, de nem, ennek a gyönyörű bútornak ez valódi sértés lenne. Csak összekarcolná az a rengeteg hegyes-éles fém. Inkább rendesen helyrehozza, és beteszi a hálószobájába, még ha jelenleg üresen is marad. Azokat a polcokat könyveknek tervezték, látszott rajtuk, hát könyveket fog tárolni rajtuk. Milyen könyveket? Fogalma sem volt. Nem szokott olvasni. Minek is? Minden, amit tudnia kellett, a fejében volt, vagy másvalaki fejében. Azt a munkát, amit a két patájával elvégzett, nem mutathatta meg neki élettelen papír és tinta. Talán megmarad valami kisebb díszeknél, amiket a polcokra tehet. A könyvek mindig is az okos pónik mulatsága voltak, az olyanoké, mint az a Twilight Sparkle, akivel a könyvtárban találkoztak.

Nem mintha sokra mentek volna a nagy okosságával, amennyire rémlett neki. A felét sem értette a reggeli beszélgetésüknek, de a következtetést annál határozottabban vonta le: nem segített nekik végül, semmivel sem jöttek el okosabban, mint ahogy megérkeztek. De az biztos, hogy a látogatásuk szakmai szempontból nem volt felesleges, hiszen olyan gyönyörű épületet, mint a könyvtár, igen ritkán látott. Egy hatalmas, élő fa belsejében alakították ki az egészet, ami fizikai képtelenség, szóval messziről látszott rajta, hogy valami köze lesz hozzá az egyszarvúaknak, annak a népségnek, akik amúgy is a legtöbbet bújták a könyveket. Ha tudná, miként kell csinálni, saját maga is építkezhetett volna így. Nem fára, hanem fába, belülről kifelé. És azok a gyönyörű polcok, faragások, lépcsők, nyílászárók! Ha jobban meggondolja, nincs kizárva, hogy valami ürügyet találva holnap visszatér, és alaposabban körülnéz, úgy, hogy közben más nem vonja el a figyelmét.

Igen, holnap… Addig még hátra van egy hosszú éjszaka, amit munkával tölthet, hozzá kell tenni, szerencsére. Nem fog aludni. Nem hiányoznak neki azok… azok az álmok, vagy bármik is voltak. Nem fog senkivel találkozni, egyedül maradhat, nem tölti a holnapi napját felesleges, értelmetlen gondolatokkal. Csak ő, a szerszámai és a fa – ennyi, semmi más. Nem férkőzhet a közelébe olyasmi, ami kirángatná a nyugalmából.

Hangosan összezördült mögötte, a kocsiján a faanyag és a szekrénye, amint befordult a Canterloti útról a Catkin birtok elhanyagolt, kátyús-göröngyös földútjára. Nem kellett Rafter úrnak félnie, nem esteledett rá teljesen, mire hazaért. Bár a nap már rég eltűnt a nyugati hegyek mögött, de azért halovány, kékes derengést még hagyott maga mögött az ég alján. Nemsokára elő fognak jönni a csillagok, és velük együtt a rét csillagai is, a szentjánosbogarak. Csak egy picit kellett túlsétálnia Catkin bácsi erdejének határain északnyugatra, és elérhette annak a folyónak a fiatalabb verzióját, ami keresztülfolyt kicsit lejjebb Ponyville-en is, márpedig annak a partján, ahol a fűzfák lógatták hosszú ágaikat a vízbe, a magas, zöldellő fűben rengeteg fénylő bogárka tanyázott, és egészen biztosan nem fognak megsértődni, ha némi koszt és kvártélyért cserébe igénybe veszi a fényüket egy-két éjszakára. Ha tudnák, mennyit jelent neki, biztosan szívesen adnák egyébként is – eloszlathatja vele a sötétséget maga körül, és a sötét gondolatait a fejében.

A házát hordozó fától néhány lépésnyire megtorpant, és egyszeriben sóbálvánnyá dermedt, miközben egyre erősödő rossz érzés kúszott fel a gerincén. Mit vehetett észre először? A szagot, vagy a reszelős légzést? Nem volt biztos benne, de az árnyékszerű sziluettet látta meg utoljára, ahogy előlépett a fa mögül.

Egy hosszú másodpercig egyikőjük sem mozdult, a csendet csak néhány közeli tücsök ciripelése, és az éjszaka egyéb fogalmatlan, közömbös zajai törték meg.

– Hello, Screw – köszöntötte az alak. – Rég láttalak, gyere már ide!

– Jó estét, Stubble bácsikám – felelte, miközben vontatott mozdulatokkal letámasztotta a kocsiját maga mögött, és közelebb lépett a lábait felé táró csődörhöz.

A nagybátyja nem is annyira megölelte, mint inkább rádőlt. Alig bírta el, ezért igencsak reménykedett benne, hogy hamar visszanyeri az egyensúlyát, és nem kell ennél sokkal közelebbi ismeretséget kötnie a hatalmas, izmos testtel. Éppen elég volt ennyi, vagy talán egy kissé sok is: orrát megcsapta a csődör alkoholgőztől bűzlő lehelete, ráadásul újabban felvett szokása szerint nagybátyja az átkarolással együtt nagyon rosszul álcázva megsimogatta Screw farát is. Felfordult a gyomra tőle, minden erejét lekötötte, hogy legyőzze a remegését. Nagyon félt és undorodott egyszerre, próbált nyugton maradni, hátha hamarabb szabadul, próbálta kiüríteni a fejét, de a sötét résekből lassan csordogáló, nyúlós, fekete szennyvízként törtek rá az emlékei. Végtelen könyörgés szűk, fénytelen helyre bezárva… Jeges rettegés és kiszolgáltatottság… Vérvörös naplementében úszó rét… Minden egyes eltelt pillanattal elvesztett egy-egy évet Screw-ból, az önálló, tehetséges ezermesterből, és egyre közelebb került Screw-hoz, a tehetetlen, másoktól függő pici csikóhoz.

Amikor a csődör tántorogva visszaroskadt a saját lábaira, már meg sem könnyebbült. Tudta jól, most valami olyasmi következik, amiből semmiképpen nem jöhet ki bántatlanul. A bácsikája nem szokta jókedvében elhagyni a várost. Nem sétált, legfeljebb csak a szomszéd sarkon álló kocsmáig. Várta hát, mi fog vajon következni.

– Már vagy három napja nem voltál otthon – kezdett neki a mondandójának Stubble. – Mit gondolsz, hogy csak így eltűnsz? Legalább beköszönhetnél, hogy hova mész, és akkor nem aggódna miattad feleslegesen a nagynénéd.

Mintha bármelyikőjüket is érdekelné, hogy él-e vagy hal-e. A papája nővére rendes volt ugyan, de túl sokat dolgozott ahhoz, hogy igazán másra is figyeljen maga körül. Screw biztosra vette, ha egyszer végleg eltűnne, nem hiányozna abból a házból senkinek. Felesleges kolonc volt ott is, mint egész életében mindenhol. „Tűnj már innen!" „Bárcsak ne léteznél!" „Mi a szart kezdek most veled?!" – pattogott ide-oda a hang a fejében, az a hang, ami valaha kedves volt hozzá, és a belőle sütő könyörtelenségtől csikorgatnia kellett a fogait, csak hogy el tudja viselni a mérhetetlen kontrasztot, a lehetetlen változást.

– Különben se kellene folyton elkódorognod – folytatta a csődör. – Vagy azt gondolod, az a félbolond Catkin szívesen lát? Inkább vagy vele a családod helyett? A fene essen ebbe az egészbe, hát a póni teljesen kijózanodik, mire kikutyagol idáig. Ha nem is vagy képes otthon maradni a fenekeden, mint az jó kislányhoz illik, legalább találtál volna magadnak közelebb valami helyet.

– Ne haragudjon, bácsikám – szólalt inkább meg remegő hangon, mielőtt Stubble még inkább begőzölt volna. – Rengeteget kellett dolgoznom, de amint mindennel végzek, ígérem, hazamegyek.

Azt mondta, amit szerinte a bácsikája hallani akart. Pedig ha rajta múlik, soha többé be nem teszi oda a lábát. Csak sajnos még nem jött el az ideje. Még nem.

– Igen, hallottam a hírét, mondták, hogy az iskolában is melózol meg Cake-éknél is – mondta most különös hangsúllyal Stubble, a szemei ijesztően csillogtak a sötétben. – Remélem, annyi eszed azért van, hogy megkéred az árát a munkádnak. Hát nem is baj, nem is baj. Legalább viszonzásképpen azért a rengeteg jóért, amit veled tettünk, megdobhatod öreg nagybátyádat néhány tallérral, nem igaz? Ne kelljen már szomjan halnia, nem pónihoz méltó vég az.

Hát innen fújt a szél. Már előre sejtette, le merte volna fogadni, hogy előbb-utóbb kikötnek a pénznél. A nagynénje nem tolerálta a férje iszákosságát, így az utóbbi időben Screw-nak kellett egyre inkább támogatnia ezt a hobbit, hétről hétre visszafizetve „mindazt a sok jót”, amit azoktól kapott, akik befogadták. De ez volt az egyszerűbb része. Odaadni valamit, amire nem is volt szüksége, cserébe azért, hogy a nem létező számláján ne csökkenjen egy petákkal se az a képzeletbeli számsor – mindössze üres, mit sem jelentő anyagi tranzakció volt. Ennél a csődör tudott vele sokkal rosszabbat is művelni, régen, nagyon pici, elveszett csikó korában is, és most is, hogy sokkal nagyobbnak és erősebbnek képzelte magát.

Szó nélkül leakasztotta az erszényét az övéről, és a nagybátyja patájába nyomta.

– Tessék, bácsikám – mondta hozzá illedelmesen, megelőzendő még a látszatát is annak, hogy esetleg nem szívből adja, nehogy további kellemetlen beszélgetést kelljen elviselnie. Stubble minél hamarabb indult el a kocsmába, és itta magát merev részegre, annál jobban járt mindegyikük.

A csődör összehúzott szemöldökkel méregette az erszény súlyát, majd egy mozdulattal kiborította a tartalmát a patájába, és hunyorítva felmérte az összeget, amit kapott.

– Mi ez?! – kérdezte szinte nyájasan, ami sokkal rosszabb volt, mintha üvöltött volna. Először az üres erszényt, majd a pénzt is visszapatából Screw arcába vágta, az érmék puhán hullottak le a fűbe, és csendben szanaszét gurultak.

Screw elkapta a fejét, bár az apró fémdarabok nem kaptak akkora lendületet, hogy igazán fájhatott volna az érintésük. Egyszerre érezte magát megalázottnak, és ugyanakkor rettegett is tőle, mi fog következni. Nagybátyja tetteit sohasem számíthatta ki, még sokkal kevésbé értette meg őt, mint a pónikat általában. Most is, ahogy visszafordult, az eddigi nyugodt ábrázatán elmebeteg vicsorgást pillanthatott meg, véreres szemeiben vad gyűlölet lobogott.

– Ezzel a kis apróval akarod kiszúrni a szememet?! Hát mit képzelsz te rólam? Szomjas vagyok! Hova tetted a pénzedet? Add elő, de azonnal! – tombolt a csődör.

– Sajnálom, nem kaptam még meg a fizetségemet! – felelte, és meglepődött rajta, milyen vékonyan szólalt meg a hangja. Önkéntelenül hátrált egy lépést, míg a kidagadt ereket figyelte a vastag nyakon, az arcában apró nyálcseppek hideg nedvességét érezte Stubble indulatos beszédének köszönhetően.

– Kit akarsz becsapni, te kis korcs?!

– Mindet magának adom, ígérem! Igen, holnap már lesz pénzem. Cheerilee akkor fizet, ha a polgármester jóváhagyta a munkát, Cake úr pedig nem volt otthon, de holnap…

– Fáj nekem, hogy ennyire hülyének nézel – mondta most szinte megnyugodva Stubble, és lenéző vigyort varázsolva az ábrázatára Screw kocsija felé intett. – Nem kaptál fizetést, ugye, de azért faanyagra futotta, igaz, ahhoz a drágalátos házadhoz? És, nocsak, mintha lenne itt egy új szekrény is!

– Nem, nem, nem, félreérti! Nem erre ment el a pénzem! Rafter úr fillérekért nekem adta, ajándék volt! – mentegetőzött kapkodva.

Stubble elgondolkodva végigsimította a barnára pácolt fát a patájával, majd az arca minden átmenet nélkül eltorzult, és egy artikulálatlan kiáltást megeresztve egyetlen mozdulattal kiborította a nehéz bútort a kocsiból. A fa hangosan recsegve tiltakozott a bánásmód ellen.

– Hazudsz! – hörögte a csődör, miközben megragadta a lécet, amit szintén a kocsiban talált, és tett egy lépést Screw felé, fenyegetően fölé magasodva.

Screw nem is látta igazán, csak a sziluettjét az egyre mélyebb kékre váltó égbolt előtt. Mozdulni sem bírt, a lábai mintha gyökeret eresztettek volna. Értelmetlen gondolatok fogócskáztak egyre a fejében.

A lelke egy apró, józan töredékében biztos volt, hogy szép szóval ugyan ki nem magyarázza magát. Hiába nem ő volt a hibás, meg fogja kapni a büntetését. A büntetést nem kerülheti el, nem igaz? És talán… Talán most nem ő volt a hibás, nem tehetett róla, hogy nem tud mit adni a csődörnek, az egész csak egy ostoba félreértés, hiszen valójában tényleg nem kapta még patához a pénzét… De azért a büntetést még megérdemli, nem? Hiszen rossz volt! (Tűnj már innen!) Egy tehetetlen kis vakarcs, aki állandóan mások nyakán élősködik! (Bárcsak ne léteznél!) Egy senki, egy kísértet, akinek rég meg kellett volna halnia, ha már elkövette azt a hibát, hogy megszületett! (Mi a szart kezdek most veled?!)

Lassított felvételként nézte, amint nagybátyja meglendíti a deszkát. Igen, megérdemli, amit kapni fog, mindenért cserébe, amit elkövetett. És még nem is lesz elég. Miként is vezekelhetne? Talán egy egész életen át tartó fájdalommal igen. Nem érdemelte meg, hogy saját kunyhója legyen. Nem érdemelte meg, hogy bármilyen szakmában jó legyen. Nem érdemelte meg, hogy bárki is felnézzen rá. Nem érdemelte meg, hogy boldog legyen. Ezt viszont igen, a furcsa lassúsággal az arca felé közelítő, veszedelmesen suhogó deszkát, aminek lassan minden egyes szálkáját megkülönböztetheti még a rossz fényviszonyok mellett is, annyira sebesen csökken a távolsága, ezt megérdemelten kapja, és boldogan fog úszni a fájdalomban, amikor végre ideér.

És míg lényének egyik fele ilyenformán belenyugodott az eseményekbe, a másik fele egyszerűen egy patányival hátrébb hajlította a nyakát. Nem magyarázta meg, hogy miért teszi. Csak bizonytalan benyomásai lehettek kísérteties szörnyekről, valóra váló rémálmokról, felnőttként viselkedő csikókról, az éjszaka hercegnőjéről, betartandó ígéretekről.

A deszka vészjósló "hum!" hanggal elszáguldott az arca előtt, kicsúszott a csődör bizonytalan szorításából, és pörögve elrepült a sötétedő erdő fekete fái közé, hogy vagy harminc lábbal odébb megpattanjon egy fatörzsön, és puffanva elterüljön az aljnövényzetben.

– Te… te semmirekellő, buggyant agyú cafka! – sziszegte a szavakat Stubble erősen lihegve. – Hogy merészelsz patát emelni rám?!

Screw nem értette, miről beszél. Hiszen ő csak elhajolt… Csak elkerülte az ütést, nem? Bár… mintha valami homályos mozogna a szeme sarkában! Csak nem a saját patája az?

Elborzadva nézett farkasszemet a saját kalapácsával, és elképzelni sem bírta, miként röppent az az övébe erősített hurokból a fogásába. Úgy dobta el, mintha égetné a patáját, de már késő volt (vagy még korán?!), a nagybátyja ugyanis a következő pillanatban őrjöngve, minden gátlását alkoholgőzbe fojtva vetette rá magát.

– Megmutatom én neked, te hülye kis kurva, hogy kivel ellenkezzél! – ordította a csődör.

Ezt már nem kerülhette el. Túl gyors volt, túl nagy, túl erős, túl váratlan. Egy kemény pata csapódott az arcába olyan erővel, hogy azonnal letaglózta. Hófehér fájdalom nyilallt az agyába, amint egy reccsenéssel eltörött az állkapcsa, de csak miután elharapta a saját nyelvét. Szikrák táncoltak a szemei előtt, fordult vele egyet a világ, vér fémes íze öntötte el a száját, majd az ütés párja is utolérte, ezúttal a föld részéről. Por, megtört fűszálak és harmat nem egészen kellemetlen illata töltötte be az orrát. Tudata lassan sodródni kezdett valamerre messzire, a hegyek és a felhők közé, egyedül az rántotta vissza a valóságba, amikor a rúgást megérezte a bordáiban. Ezzel együtt visszatért, és satuként szorította a szívét a rettegés. Érezte, Stubble tökéletesen elvesztette az eszét, és meg akarja őt ölni. Talán soha nem sikerült még ennyire felidegesítenie.

– Bocsánat, bácsikám, jó leszek, jó leszek! – akarta mondani, de a minden mozdulatra az állába hasító kíntól és megdagadt nyelvétől csak értelmetlen hörgések hagyták el a száját.

– Hát ezért fogadtunk be, hogy dögölnél meg?! Ezért? – érte el a nagybátyja őrjöngő hangja meglepően messziről. – Anyádnak volt igaza, te semmirekellő szarházi, de ne félj, majd én móresre tanítalak!

Összekuporodott a földön, amennyire csak bírt, hogy védje a sérülékenyebb testrészeit, de ez csak amolyan ösztönös reakció volt, az elméje már ismét más tájakon járt, hogy így védje meg magát a kibírhatatlan fájdalomtól. Valahol odabent valami ismét reccsent, de igazán nem érezte, mintha nem is vele történne. Nem is történhetett vele, hiszen ő nincs is itt, arcát meleg, bár kicsit ragacsos patakok simogatják, sörényébe szellő tép, és miközben ráborult a tökéletes csend és a fekete homály, csak azt sajnálta, hogy már nem a magasba száll, a felhők irányába, hanem le, pörögve-bukdácsolva, egy feneketlen szakadék mélysége felé.