Úgy járkált fel-alá a lakosztályában, mintha égetné a lábait a padló. Tudta jól magáról, milyen nevetségesen fest, éppen ezért örült is neki, hogy senki sem láthatja. Bezzeg a nővére, neki aztán nincsenek ilyen problémái. Ő mindig pontosan tisztában van vele, mit kell tennie, és amikor az egyetlen józan döntés a várakozás, hát akkor a lehető legfelségesebb módon várakozik, annyira nyugodtan, mint a befagyott víztükör. Márpedig most nappal volt, Celestia ideje, ilyenkor nem tehet mást, minthogy megpróbálja higgadtan kivárni a sorát. Ebben egyeztek meg, ez jutott neki, és különben is, megkapta a lehetőséget rá, hogy cselekedjen az elmúlt éjszaka.

Miután nővére a teljes mozdítható őrséget kivezényelte az Everfree erdő különböző szegleteibe, éppen csak annyi pónit hagyva hátra, akik Canterlot és a palota őrzéséhez feltétlenül nélkülözhetetlenek, azt hitte, bármi is volt az, amit mind a ketten megéreztek, hamarosan a nyomára bukkannak, és kérdőre vonhatják. Ezzel szemben az idő csak telt és telt, a nappali őrség pedig nem talált semmit. Pedig reggel még azon sem lepődött volna meg, ha azzal térnek vissza, hogy megnyíltak Tartarus kapui, és egy valódi ősszellem masírozott ki rajtuk teljes díszkísérettel.

Ám nem így történt, azt a pillanatnyi nyugtalanságot leszámítva az erdő egy fokkal sem volt gonoszabb, mint bármelyik átlagos napon – azon kívül, hogy alkonyatkor valami vagy valamik ráijesztettek két ártatlan civilre valahol az erdő szélén. Oda is kivezényeltek két szakaszt, de persze teljesen hiába. Egyre inkább úgy érezte, vagy nincs is semmi odakint, vagy ha mégis, hát teljesen a bolondját járatja velük.

Amint volt rá lehetősége, útnak indította az éjszakai őrséget is, hogy Celestia pónijai pihenhessenek egy picit, hiszen akkor már jó tizenhat órája rótták a környéket. Bízott a sajátjaiban, egészen biztosan megtalálták volna, ha bármi fenyegető lapul a Canterlot és Ponyville között húzódó út mentén. Talán rosszul mérte fel a helyzetet, rossz helyen keresgélt, túl messzire az erdőtől. De ugyanakkor ha más nem is, egy picit megnyugodhatott, hiszen ha nem is talál semmit, de a lakókat megvédi, azzal már elérte a célját. Vagyis megnyugodhatott volna, ám természetesen nem így történt. Valami ólálkodott odakint, érezte halvány viszketésként a hátán, a szárnyai között, felettébb idegesítően, megvakarhatatlanul, csillapíthatatlanul.

És akkor ott volt még az a kis kirándulás is az álmok világába. Nagyon szerette volna, ha legalább ma békén hagyják ezekkel, és amikor a hívást megérezte, egy pillanatig habozott, azt latolgatva, talán mégsem megy el, ma nem, amikor ilyen fontos dolga van, akkor nem. Hiába kötötte a fogadalma, majdnem sikerült elszakítania a tudatát az álomvilágtól, majdnem hátat fordított neki. Hiszen annyira égetően nagy szükség nincs is mindig a jelenlétére, a pónik egész jól vigyáztak magukra odaát is, főleg az öregebbek, mint amilyen a mostani is volt. Miért is anyáskodna felettük feleslegesen?

De a második… A másodikat nem hagyhatta figyelmen kívül. Eleve ez is micsoda balszerencse már, egyetlen éjszaka alatt két hívás! És érezte, ha most sem kel útra, egy alattvalóval kevesebb ébred fel Equestriában, mikor elérkezik a hajnal. Valahol Manehattan külvárosában egy egészen pici csikó szemei örökre lehunyva maradnak, és a belé vetett bizalom, hogy az Éjszaka Úrnője őrzi az álmokat, örökre kijavíthatatlan csorbát szenved – ismét. Nem… Nem kell úgy tennie, mintha adna a hírnévre. Neki magának számított, hogy az őrsége alatt ne történhessen ilyen szörnyűség! A saját lelkiismeretével hogyan számolna el? Egyetlen valódi feladata van, ami csak az övé, és azt is képtelen rendesen elvégezni? Hát nem!

Ahhoz képest, mennyire megijedt, és ugyanakkor mennyire felpörgette magát, mikor a szélnél sebesebben megérkezett, a támadók egyszerűen kereket oldottak, visszahúzódtak abba a feneketlen szakadékba, ahonnan előbukkantak. Éppen csak egy picit sajnálta. Nem a kihívásra volt szüksége, egyáltalán nem. Sokkal inkább meg akarta leckéztetni őket, elbánni velük, darabokra szaggatni az akaratukat, hogy többé ne bújhassanak elő bármiféle félelemérzet nélkül vadászni. Megtehette volna, mert nagyon rákészült, érezte, annyira valóságos volt a jelenléte odaát, akár a való világban. A mélység szélén aztán elbizonytalanodott.

Félt? Igen, valahol a lelke legmélyén talált egy apró, gúnyosan vihogó kis lényt, aki ezzel csúfolta. Valamikor, nem is olyan régen, néhány évszázaddal fiatalabban talán fejest ugrott volna a ragadozók után, lángoló szemével perzselve fel a bűzlő odút, amiben lakoztak. Azóta óvatosabb lett. Bölcsebb? Talán egy picivel, de sokkal óvatosabb. Nem hitte már el, hogy halhatatlan – és azt sem, hogy nem léteznek rosszabb dolgok a halálnál.

Ezért hát inkább kényszerítette magát, hogy elűzzön minden indulatot a tudatából, és a csikóhoz fordult, hogy vele törődjön. Nem kell egy csapásra megváltania a világot, nem is lenne rá képes. Lépésről lépésre, egyik megmentett lélekkel a másik után talán igen.

Szóval, ha úgy vette, akkor ezen az éjszakán a Gonosz Erők – Luna mérkőzést egy-nullára megnyerte, és mégsem lehetett elégedett. Valami nem volt rendben, valami fölött elsiklott a figyelme, valami nem hagyta, hogy nyugodtan várakozzon. Márpedig akkor is kényszeríteni fogja magát, hogy abbahagyja ezt az őrült fel-alá járkálást!

Miközben a szőnyegen eligazította a párnáját, és megpróbálva felvenni a kedvenc meditatív pozícióját ráült, azon kapta magát, hogy fáj az arca. Minden egyes izma görcsbe rándult a vicsorgástól, amit szinte reggel óta folyamatosan művelt, azóta, hogy tétlenségre volt kárhoztatva. Most egyesével igyekezett őket ellazítani, és már-már hallotta a halk pattogást, amint kiengedtek. Úgy is van, ki kell ürítenie a fejét. Egy picit pihennie kell, hiszen még mindig rövidek a nappalok, nemsoká elérkezik a következő éjszaka, amikor szüksége lehet minden képességére. Száműzött minden zavaros gondolatot a tudatából, egyedül a város odakintről nagyon halkan behallatszó zajaira figyelt. Beletelt legalább öt percbe, mire ki tudta zárni a keringő gondolatait, és többet nem akartak a figyelmét követelve rárontani. Lassan a zajokat is megpróbálta elűzni magától, hogy olyan lehessen, mint egy kavics. Egy szép, tükörsimára koptatott gránit kavics egy hatalmas tó partján, aki a hegyekből érkezett, ezer meg ezer mérföldet tett meg, de a hatalmas erő, ami eddig hordozta és formálta, már ráunt, megszabadult tőle, és hagyja, hadd heverjen végre békében az örökkévalóságig, egyedül a mindig változó, állandóan megtelő és elfogyó hold fényében fürdőzve.

– Luna, szükségünk van rád!

A hang a fejében olyan tisztán szólalt meg, mintha nővére csak mellette állt volna, és olyan váratlanul, hogy összerezzent tőle. Nem szerette, amikor Celestia így beletiport a személyes szférájába, általában sokkal puhábban hívta őt, de ez a mostani alkalom más volt. „Szükségünk”, mondta, és nem „szükségem”, ami azt jelentette, valamilyen nagyon sürgős hivatalos ügyhöz kellett a jelenléte.

Bosszúsan négy patára pattant, és míg nagyon bízott benne, hogy nem csak valami vicc az egész, vagy felesleges formalitás, megiramodott a trónterem felé. A szobájának ajtaján őrt álló két testőre kapkodva vágta vigyázzba magát, és a nyomába szegődtek. Nem törődött velük, helyette azt próbálta meg kitalálni, vajon milyen ügyben lehet ilyen fontos a személye. Nem emlékezett rá, hogy érdekesebb megbeszélést időzítettek volna mára, és semmilyen követség érkezését sem várták. Talán… talán a nappali őrség végre talált valamit? Kiderül végre, hogy mi volt az, amit megéreztek, és amit már egy egész napja hiába keresnek?

Kivágta maga előtt a trónterem hatalmas, díszes hátsó ajtaját, és cseppet sem felségesen, de annál türelmetlenebbül lépett oda Celestia oldalára, majd értetlenül körbenézett. A teremben két tucat, félkörbe rendeződött, állig felpáncélozott és fegyverzett pónin kívül senkit nem talált. Mire ez a nagy felhajtás? A nővére arcára pillantott, hátha onnan leolvashat valamit, de Celestia csak kihúzta magát, szoborszerűvé fagyasztotta a vonásait, és az ajtó irányába bólintott.

A két ajtónálló tágra nyílt szemekkel, kapkodva kinyitotta a trónterem főbejáratát, amin kisvártatva két kutyaközönséges, bár nagyra nőtt földpóni sétált be, egy egész szakasz idegesnek tűnő katonával körülvéve. Luna egy pillanatig felettébb nevetségesnek találta, hogy ennyien kísérjenek két pónit, bármekkora veszélyes gonosztevők legyenek is, de azután megérezte a hihetetlenül erős mágikus kisugárzást az idegenek felől. Egy cseppet kellett csak hunyorítania, hogy a remekül kivitelezett illúzióvarázslat apró nyomait felfedezze: a jövevények valami egészen mások lehettek, nem pónik.

Felvette hát a lehető legkirályibb testtartását, nyugalmat erőltetett az arcára, megemelte a fejét, és úgy várta, mire megy ki ez az egész színjáték.

A kis csapat megállt a terem közepén, és előlépett közülük az őrség vezetője: a fiatal, nyúzott tekintetű Shining Armor százados, valamint közvetlenül mögötte egy idősebb egyszarvú, akiben Luna felismerte Star Charmert, Celestia egyik legerősebb udvari varázslóját.

– Celestia hercegnő, Luna hercegnő – kezdte a százados mélyen meghajolva –, ezeket a déli úton fogtuk el…

– Tisztelt hercegnők! – vágott közbe egy síron túli, kongó hang, ami Luna rémülettel vegyes meglepetésére egyenesen a fejében szólalt meg. – Biztosíthatjuk méltóságotokat, hogy elfogásról szó sem volt. Saját jószántunkból, szerény követekként érkeztünk színetek elé. Ugyanakkor mélységesen megköszönjük kísérőinknek, hogy segítettek nekünk elrejteni szokatlan külsőnket a póninép érzékeny szemei elől.

Nem bírta eldönteni, melyik közrefogott póni beszélt, mert egyiknek sem mozgott a szája. Arról viszont könnyen meggyőződhetett, hogy a hangját mindannyian hallották: az őrök ettől a szónoklattól elképedve fonták szorosabbra a gyűrűjüket.

– Mit merészelsz… – kezdte Shining Armor, de Celestia hercegnő parancsolóan szétterjesztette hatalmas szárnyait, amitől a torkán akadt a szó. Luna késlekedés nélkül csatlakozott a nővéréhez, ezzel is jelezve, ketten egy póniként képviselik a birodalmat.

– Vegyék le a követ urakról az illúziót! – parancsolta Celestia, mire Star Charmer azonnal mélyen meghajolt, és a szarva felfénylett.

A következő másodpercben a követeket póninak mutató mágia szertefoszlott, így Luna megszemlélhette őket teljes, förtelmes valójukban. Két, leginkább talán pókra, vagy skorpióra emlékeztető lény állt előtte, póniknál jóval nagyobbak, egyedül az udvari mágus erejét dicséri, hogy egyáltalán sikerült álcázni őket. Az illúzió elmúltával is hihetetlen erős mágia sütött belőlük, ami nem is csoda: egyikőjük sem volt teljesen valóságos. A létezés egy másik síkjáról vetültek csak át ideiglenesen az anyagi világba, és ettől testük körvonala folyamatosan hullámzott, mint valami délibáb. Luna nehezen fókuszálta rájuk a szemeit, pillantása állandóan keresztülcsúszott rajtuk, amitől enyhe hányinger fogta el, de kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. A palotaőrségből többen nem voltak felkészülve a látványra, és rémülten hátráltak néhány lépést, mások pedig zavartan pislogtak a lényekre, mintha fel sem fognák, mi az, amit látnak.

A legrosszabb azonban a lényeknek azon testrésze volt, amit fej helyett biggyesztett groteszk teremtőjük a hosszú lábaik közé. Az alaktalan, sápadt folton szétszórt fekete lyukakon át Luna egészen más dimenziók végtelenségébe nyerhetett betekintést. Úgy érezte, nem csak a fényt nyelik el ezek a nyílások maradéktalanul, hanem a vákuum ellenállhatatlan erejével szippantják ki a lelket a testéből egyenesen a saját szemgödrein keresztül. A trónterem jelentőségét vesztette körülötte, szinte meg is szűnt létezni, azok a szörnyű lények pedig egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, mígnem betöltötték a látómezejét.

Nem! – parancsolt megálljt a tudatának. Nem fogja megszerezni azt a dicsőséget ezeknek a valamiknek, hogy Equestria egyik hercegnőjét gyengének lássák! Nem fogja elfordítani a fejét, nem hátrál meg, nem veszi le a pillantását róluk! Teljes akaraterejével feszült neki az érzékeit gúzsba kötő idegen világnak, és lassan visszanyerte az irányítást az elméje fölött. A látása visszatért, ha lehet, még jobban kihúzta magát, és minden egyes idegszálából azt sugározta a lények felé: halhatatlan alikornis hercegnő vagyok, ez az én birodalmam, az én otthonom! Bárhonnan jöttetek is, itt én vagyok az úr! Boruljatok térdre előttem!

A két szörnyű teremtmény először mintha egy egész picit összement volna, majd lassan meghajoltak a hercegnők előtt, és máris sokkal kevésbé tűntek fenyegetőnek. Ugyanakkor Luna igyekezett nem elbízni magát, hiszen tudta, nem egyedül a saját érdeme ez a győzelem a mentális párbajban. Oda sem kellett fordulnia, a szárnya minden egyes tollában érezte a nővéréből sütő jéghideg, kegyetlen magabiztosságot.

– Halljuk hát, követ urak, minek köszönhetjük a látogatásukat? – kérdezte Celestia kemény, számon kérő hanghordozással.

– Fenséges hercegnők! Ragyogja be fényesen birodalmatokat a nap és a csillagok! – szólalt meg ismét a fejében a rémek hangja. – A mi urunk, a Meghasadt Síkok Parancsolója, Téboly Korbácsa Uatan küldi magasságotoknak jó szándéka jeléül e csekély ajándékot!

Az egyik pók kicsavart pozícióba forgatta a teste fölé hosszú lábait, levett valamit a hátáról, és maga elé helyezte a padlóra. Egy koszos, kopott, pókselyem gubó volt az, körülbelül akkora, mint egy póni. A testőrség vezetője megindult, hogy átvegye az „ajándékot”, de nem jutott két lépésnél messzebb, amikor is felfedezhette, mit tartalmaz a gubó. Arcára döbbenet ült ki, egy másodpercre földbegyökerezett a lába, utána inkább visszahátrált a helyére.

Ez a kis közjáték egy pillanatra sem törte meg a feszültséget, Luna a nővérével együtt továbbra is farkasszemet nézett a követekkel.

– Urunk egy üzenet átadását is megparancsolta – folytatta a lény –, mely a következőképpen hangzik. Ezer és ezer éven át éltek népeink megtűrve egymást, mígnem megépült a Fal. Legyen így azután is, hogy leomlott.

Luna egy szót sem értett ebből az egészből. Talán az idő alatt maradt ki valamiből, míg távol volt? Nem lepődött volna meg rajta különösebben. Meg fogja kérdezni a nővérétől, amint az idegenek elmentek, de addig is nem szabad kimutatnia egyetlen gondolatát sem. Mozdulatlan arccal meredt hát maga elé, mint eddig.

– Tisztelt követek! – szólalt meg újra Celestia. – Tolmácsolják uruknak Equestria hercegnőinek üdvözletét és köszönetét. A pónik népe mindig békességben élt azokkal, akik hasonló értékrendben hisznek. Shining Armor százados, kérem, kísérje a vendégeinket vissza az Everfree erdőig!

Ezek szerint ennek a beszélgetésnek hamarabb vége szakadt, mint arra Luna számított – nem szokták azért ennyire gyorsan lerázni az idegen népek követeit, bár maga sem örült volna túlságosan, ha még akár egy percig is el kell viselnie a lények társaságát.

A százados meghajolt, és a beosztottaival együtt sokkal szorosabb körbe fogták a pókokat. Mindegyikük arcán meglehetős idegesség ült, de annyi lélekjelenlétük azért még volt, hogy ne nyúljanak a fegyvereik után.

– Engedjen meg nekünk még egy szót, hercegnő – szólalt meg a fejekben valamelyik lény hangja újra, miközben egyikük egy cseppet sem kecsesen picit beljebb rogyasztotta a lábait, talán udvariasságból, esetleg csupán annak a jeléül, hogy ő beszél. – Távol álljon tőlünk, hogy megsértsük, de nem szívesen utaznánk a fényes napkorong alatt. Ha mód van rá, visszaélnénk a póninép híres vendégszeretetével, míg leszáll az éjszaka, és csak akkor utaznánk tovább.

Celestia minden érzelem nélkül bólintott.

– Legyen hát óhajuk szerint. Százados, vezesse vendégeinket a pincébe, kerítsenek nekik egy kényelmes helyet, ahova nem süt be a nap!

Minden további ellenkezés nélkül a kis csapat megindult kifelé a trónteremből. Star Charmer, mielőtt még kiértek volna, lehunyta a szemeit, ragyogó szarvval erősen koncentrált egy másodpercre, és visszarejtette az illúzió alá a követeket.

– Charmer, te maradj, kérlek – szólt utána Celestia.

Az egyszarvú engedelmesen megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Celestia közelebb intette magához.

– Nagyon vigyázz! – súgta neki a hercegnő. – Nem eshet bántódásuk a követeknek, viszont sehová nem engeditek őket, amíg be nem sötétedik. Akkor elkíséritek őket az erdőig, és gondoskodtok róla, hogy be is menjenek. Nem követitek őket, érted?

– Igen, hercegnő! – bólintott Star Charmer.

– Vedd magad mellé Aura Dancert és Emerald Leavest, vagy akit még el tudsz érni a belső körből. Ne becsüljétek alá őket!

Star Charmer meghajolt, és sietve távozott a teremből.

Luna egy nagy sóhajjal engedte ki magából a feszültséget. Lépett néhányat, és átmozgatta a vállait, amik észrevétlen elkezdtek megmerevedni, annyira koncentrált a mozdulatlanságra. Egy percre lehunyta a szemeit, míg megpróbálta kihámozni az imént történtek jelentőségét, de végül úgy döntött, sokkal egyszerűbb, ha a nővérét vonja kérdőre. Megfordult hát, és szembe nézett Celestiával.

A fehér alikornis meglepően gondterheltnek látszott, elmélyülten nézte továbbra is az ajtót, ahol az idegenek nemrég távoztak.

– Nővérem – szólította meg Luna, mire összerezzent, és felé fordult. – Mondd, kik voltak ezek? Miért érzem úgy, mintha gúnyolódtak volna velünk?

Celestia elgondolkodva tett néhány lépést arra, ahol a követek a gubót hagyták a trónterem padlóján. A testőrségből továbbra sem mert senki közelebb lépni hozzá. Végül hosszú hallgatás után metsző pillantását húgára emelte, a hangja egyenesen a fejében szólalt meg, mint az imént a pókoké, de Luna érezte, ezt most kettőjükön kívül más nem hallhatja.

– Azért, Luna, mert tényleg gúnyoltak minket. Ennek a jelenetnek az égvilágon semmi értelme nem volt. Nem azért zárták be a Meghasadt Síkok urát Tartarusba az elődeink, hogy bármikor a közeljövőben szívesen viszontlássuk őkelmét. Abban sajnos teljesen igazuk van viszont, hogy börtönének falai egyre gyengébbek… Bár leomlásukat emlegetni már-már felér egy nyílt sértéssel! Így idézhette meg ezeket a förtelmes szolgákat is, hogy a mi világunkat járják. Elképzelni sem bírom, mit akarhat tőlünk, hiszen azt nem gondolhatja komolyan, hogy majd éppen mi fogjuk kiengedni! Ugyanakkor óriási szívességet is tett nekünk, nézd.

Celestia a koszos, kopott gubóra mutatott. Luna közelebb lépett hozzá, bár előre félt attól, amit látni fog. A pókfonál rétegei közé egy igencsak rossz állapotban lévő egyszarvú volt betekerve, közelebbről tisztán látszott, végtagjai természetellenes szögekbe törve álltak, több helyen hiányzott a bundája és a bőre is, sápadtan világlottak elő a megkínzott csontok – ez viszont megmagyarázta a gubó más részein sötétlő barnás foltokat. A cukijegyét elnézve Luna fel is ismerte a pórul járt pónit: Crescent Caller volt az, akit a nővére olyan régóta szeretett volna patára keríteni. Ezek szerint rosszkor sikerült rossz helyre tévednie, vagy talán még az is lehet, hogy saját kíváncsisága és hatalomvágya okozta a vesztét? Nem lett volna a helyében, annyi biztos!

A begubózott egyszarvú szeme hirtelen megmozdult, és ugyan bármiféle fókuszálás nélkül, de határozottan Lunára nézett, amitől ő rémülten ugrott hátra.

– Magasságos égbolt, még él! – kiáltotta döbbenten, teljesen megfeledkezve a nővére tudata felé húzódó telepatikus csatornáról.

– Éppen ez a legjobb és a legszörnyűbb is benne – hagyta helyben Celestia hidegen, majd mélyen a húga szemeibe nézett, és némán folytatta. – De legalább sejted már, kikkel állunk szemben? Érted már, miért kellett visszatérned? Hogy miért éppen most ébredtek öntudatra a Harmónia Elemei? Miért kell minden eszközt bevetnünk, és miért lehet még az is kevés?

Luna hátán kellemetlen borzongás futott végig, míg arra gondolt, ami történni fog, és arra, ami már megtörtént.

– Egyetlen mentség lehet arra, amiket tettél, nővérem. De mindannyiunk érdekében remélem, mégsem neked lesz igazad.