Becsapta az ajtót, a helyére kattintotta az erős reteszt, és még a súlyával is nekidőlt, mintha azzal bármit is javíthatna a helyzeten. Lassan az izgalomtól felgyülemlett adrenalin elpárolgott a testéből, csak némi múlóban lévő szorító érzést hagyva hátra a mellkasában. Minden izma remegni kezdett, kiszaladtak alóla a lábai, így inkább leült a földre, még mindig az ajtónak vetve a hátát. Tekintete körbefutott a házikó belsején – nem állta útját odabent semmilyen nyílászáró, az építkezésnek még nem tartott abban a szakaszában. Tulajdonképpen a csupasz deszkafalakon, a padlón és a tetőn kívül még semmivel sem készült el. Rengeteg munka vár még rá, és végül lehet, az egészet hiába végzi el, mert Catkin úr egyszer csak megunja a folytonos kopácsolását és elküldi, vagy még az is lehet, hogy amilyen öreg, meghal, és akkor az örökösei kergetik el. De most, másodjára már felkészült, nem érhetik meglepetések. A falak nagy része csapokkal és csavarokkal kapcsolódott az alapzathoz és a tetőhöz, így ha tovább kell állnia, egyszerűen viheti a házát is. Mint egy csiga.

Nem úgy, mint az előzőt. Igen, mikor azt építette, még fiatal volt, nem számított mindenre. Az Apple farm… Csapdák…, Applejack, Applebloom, csikók, a csikó, akit kísért.

Nagy hasznára volt neki, az már egyszer biztos. Amikor azok a szörnyek kiléptek az erdőből (vagy egyáltalán így történt? Nem csak megjelentek, mint két kísértet?), egészen biztos volt benne, vége az életének. És az a valami, amit az egyik húzott maga után… Vér, kifordult piszkosfehér csontok, vér, tépett bőr, izmok, inak, vér, halál, vér, vér, vér…

Megrázta a fejét, és a homlokát ráncolva kényszerítette fékezésre a gondolatait, miközben a fogai egyre csak vacogtak. Gyújtania kellene legalább egy gyertyát, hogy ne legyen ennyire kísérteties idebent, attól talán megnyugodna. A szentjánosbogarak sárgás-zöldes fénye általában nem zavarta, még mindig sokkal kellemesebb volt, mint vaksötétben hazaérni. De most vágyott valami melegebbre, egy parányi tűzre, egy meleg takaró ölelésére, egy kanapéra, amin összegömbölyödhetne, vagy valamire, amit leteríthet a sarokban, és ráfeküdhet, egy szekrényre, egy ágyra, ami alatt elbújhat. A ház bántóan üresnek tűnt bútortalan, poros padlójával, dísztelen falaival, bár a kilátszó erős gerendák és a még mindig halványan érezhető gyanta illata kicsit megnyugtatta. Szemét vonzotta a bogárcsapdák hideg fénye. Ki kell majd ürítenie őket, és friss világítást befogni valamikor; nem szerette volna, ha véletlenül éhen halnának, és így egy kupac bogárka élete az ő lelkén száradna.

Minek jött ide? Hülye ötlet volt, nincs még kész, nincs itt semmi, mehetett volna haza is, már nem, éjszaka keresztül az erdőn, az ki van zárva, de eleve indulhatott volna arra is. Az iskola teteje, (Cheerilee vajon beszélt már a polgármesterrel? Hétvége van, biztos nem), az erőszakos kék csődör, a korlát, a váratlan, megalázó csók, felrobbanó düh, fémes íz és fájdalom, a csikó, akit haza kell kísérni…

Csak segíteni akart. De a korlát, annak lőttek. Eltört, pedig bízott benne, nem fog eltörni. Rossz fából készítette, sejtette előre, hogy ez lesz, de nem vett róla tudomást. Amikor a fatelepen megvette hozzá az anyagot, látta, nem fog kijönni úgy, ahogy tervezte, mert rossz irányba álltak a rostok benne. Viszont csak az az egy megfelelő darab volt éppen, és megígérte Cake úrnak, még aznap befejezi a munkát. Most se pénze, se becsülete, se korlát – mindezért cserébe kapott viszont egy adag tapasztalatot, ilyen hibákat legközelebb nem követ majd el. Lehet mestere a fának, a fémnek és az építésnek, de a pónikat és a véletleneket sohasem számíthatja ki. Megtanulta végre a saját kárán, vagy beleesik még ugyanebbe a hibába, mint eddig százszor? Igen, megtanulta, nem, nem fog beleesni. Haza pedig nem mehet, mert nincs pénze, pedig mindenki tudja, hogy ma fizetséget kellett volna kapnia, és biztosan megkérdezik, hova tette, és akkor bármit is felel, az rossz válasz lesz…

Megint nagyon elszaladtak a gondolatai, és ettől ismét előjött az az érzés, mintha egy hatalmas, láthatatlan mancs csomót kötne a nyakára. Összeszedte hát minden maradék erejét és bátorságát, felkelt, és közelebb lopakodott a ládához a sarokban, igyekezve a legkevesebb zajt csapni, egyszerre félve attól, valaki meghallja, vagy nem hall meg valamit. Előhalászott egy mécsest, majd rövid gondolkodás után még kettőt, felállította őket a padlóra, és sorra meggyújtotta őket. Amint az apró lángok magukra találtak, meleg narancssárga, bár kissé imbolygó fénnyel töltötték be a helyiséget, amire szeretett nappaliként gondolni. Körbejárta az ablakokat, ellenőrizte a vastag spalettákat, és mindent rendben talált. Bármi is van odakint, ide nem fog bejönni, az biztos (hacsak nincs baltája), talán még kevésbé is van itt veszélyben, mint odabent a városban, az őrség gyűrűjétől körülvéve. Az őrségétől, akik kevesen voltak, akik elfordultak, akik között át lehetett lopakodni, végigosonni a kihalt, sötét utcákon, be a gyanútlan pónik hálószobájába, akár valami rossz álom.

Felpillantott a tetőt tartó gerendák közé, oda, ahova a halovány fényesség éppen csak elért, oda, ahol a kifeszített rugók szunnyadtak fenyegetően. A csapdákat kibiztosította, csak a behatoló apró, rossz mozdulatára vártak, hogy elszabadítsák halálos energiáikat. Egy grifftől látta még kiskorában, mi az a szigony. Gonosz, fájdalmas fémtüske volt, ami befelé szúr, kifelé tép. Akadt belőle pár tucat körben, a falak mentén, elrejtve. Csapdák, az Apple farm, Applebloom, Applejack…

Nem! Most csak azért sem fogja magát azzal kínozni, hogy pont erre gondol. Van dolga így is éppen elég, igaz ugyan, hogy kalapálni vagy fűrészelni nem láthat már neki ennyire későn, mert azzal biztosan sikerülne kivívnia Catkin úr ellenszenvét, de ez még nem jelenti azt, hogy ne bírná lekötni magát. A szemközti falhoz osont, felkapta onnan az egyik négyzet keresztmetszetű lécet, és magával ragadta a mécsesek fénykörébe. Már látta benne, mihez is fog kezdeni vele, szemei előtt a durva matt felület megelevenedett, hullámzani kezdett, és tekergőző, faragott mintát öltött magára. Egy tartóoszlop dísze lesz majd belőle a háza körülötti terasz korlátjához, most kifaragja, azután ha ráér, majd lefesti. A ládából rövid kotorászás után vonalzót és ceruzát halászott elő, annyira lefoglalta a terve, hogy még óvatoskodni is elfelejtett, szerszámai csendülve zörrentek meg. Kimérte és felrajzolta az egyeneseket a fára, megszerkesztett néhány segédpontot, azután biztos patával kihúzta a gyönyörű görbületeket. A szemeit meresztgette a homályban, sokkal szívesebben fogott volna ilyen munkába nappali fényességnél, de azért majdcsak boldogul. Leakasztotta az övéről a szikéjét, felcsattintotta a pengét, és mozdulatlanná merevedett.

Megbabonázva nézte a fémet. Rövid volt, a kelleténél törékenyebb, de jó volt a fogása, és veszedelmes az éle. Mégis, soha meg nem fordult a fejében fegyverként használni – egészen eddig a pillanatig. Szike, pókszabású szörnyek, átvágott kitinpáncél, mérgező harapás, az erőszakos kék csődör, vér, elmetszett torok, inak, vér… Nem!

Egyszerre mérgesen és rémülten támadt a fára, és a lendülettől majdnem elvágta a saját patáját. A rideg penge megakadt, beszorult, és csilingelve elpattant, egy apró darabkát ellőve a szoba másik vége felé, legalábbis a távolodó pattogásából ítélve.

Felsóhajtott, és újra kényszerítette magát a nyugalomra. Ennyire remegő patával nem lehet faragni. El fogja rontani, vehet új fát, vehet új készlet pengét. Mit csináljon? Nagyon fáradt volt, nagyon félt. Félretette a szerszámot, lecsatolta az övét, és óvatosan a ládára helyezte. Elhasalt a mécsesek mellett, amikben időközben teljesen felolvadt a viasz, most a pici kanócok pont úgy festettek, akárha vízből meredtek volna elő. A lábára hajtotta a fejét, és nézte, amint a lángocskák újult jókedvvel táncolnak minden mozdulatára. Szerény hőjük felmelegítette az arcát, testének többi részét jegesnek érezte tőle. Vennie kell egy pokrócot. Nem szokott itt aludni, csak nagyon ritkán, tavaly nyáron például előfordult, akkor még jó idő volt, az ablakokat még nem helyezte be a tokjukba, a spaletták csak ötlet szinten léteztek, helyükön befújt a szellő erdőillatot hozva, beragyogtak a csillagok. Bútorokat kellene lassan szereznie. Eddig halogatta, meg amúgy is beesett az eső, nem lett volna értelme. Ha lesz egy kis pénze, körbejárja a kiárusításokat, lecsap a lomtalanításkor kipakolt darabokra, és összeszed egy szerény berendezést. Bár… Fog ő itt lakni egyáltalán valamikor? Egyedül, normális, felnőtt póniként? Egyáltalán akar-e? Mindig ezért dolgozott, mindig ettől reszketett.

De ez nem lehet kérdés. Itt fog lakni. Nincs szüksége bútorokra. Felesleges úgy tennie, mintha bármire szüksége lenne egy tetőn kívül a feje fölött, egy pokrócon kívül a hátára terítve a hideg téli éjszakákon, a négy erős falon és a csillogó hegyű szigonyokon kívül, amik megóvják az odakint leselkedő névtelen szörnyűségektől. Itt biztonságban van.

A bal lába akaratlanul megrándult, és ettől a szemei ismét tágra pattantak. Majdnem elaludt! Egy kicsit nem vigyáz, elkényelmesedik, és rögtön éhes medveként tör rá az álom, karmával tépve szét a józanságát. És még ki sem mehet! Megvoltak a módszerei az ilyen esetekre: rövid séta (a szörnyektől hemzsegő erdőben), közben zenehallgatás (észrevétlenül mögé osonhatnak), frissítő éjféli fürdő a közeli, jéghideg tóban, pár kör futás bundájának megszáradásáig, közben csodálhatja a fodrozódó vízfelszínnel játszó holdat, majd hajnalban friss harmatot nyalogathat a fűszálakról… És amikor a nap első sugarai megjelennek, már nem olyan rossz, akkor már átvészelte az éjszakát, már nem fog elaludni, elkezdődik az új nap csupa fontos munkával és tennivalóval, megoldandó feladatokkal, amik lekötik a mindig két lépéssel saját maga előtt járó gondolatait.

Csak ezt az egy éjszakát bírja ki még alvás nélkül. Csak ez a hajnal találja még életben. Semmi mást nem kér a sorstól, csupán ezt az egyet.

Kopogtak az ajtón.

Nem is gondolt bele, egyszerűen csak odalépett, és kinyitotta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Odakintről bántó világosság áradt be, amitől már elszokott a szeme, amíg a szobában dolgozott, de azért különösebben hunyorognia sem kellett, hogy felismerje a pónit, aki odakintről vigyorgott rá szélesen. Applejack volt az, azzal a hatalmas kalappal a fején, amibe az elmúlt néhány évben, amióta ismerte, lassan de biztosan belenőtt.

A jövevény egy picit félrehajolt, hogy jobban beláthasson mögé a szobába, közben a szemei egyre inkább kikerekedtek a csodálattól, végül egy hosszú füttyentéssel adott hangot az elismerésének.

– Azt a fahéjas mindenit, te tényleg nem viccelsz!

Screw félig zavartan, félig büszkén mosolyogva állt félre az ajtóból, hogy barátja jobban lásson.

– El se hiszem! – folytatta Applejack még mindig ámultan. – Itt hagylak pár napra, közben pedig már majdnem be is fejezted! Pedig aszittem, csak a szád jár, és sosem érsz a végére. Na, nem megbántani akarlak, cukorfalat, sőt, a legkomolyabban, minden elismerésem. Mikor fiatalok voltunk, Big Mac-kel folyton arról ábrándoztunk, hogy lesz itt egy saját kuckónk, de ahányszor nekifogtunk, mindig sokkal hamarabb lelohadt a lelkesedésünk, mint két deszkát összeszegeltünk volna. Asszem, jobban szerettünk álmodozni róla, vagy simán csak túl fiatalok voltunk hozzá? De te, barátom, igazi mester vagy.

Kétség sem fért hozzá, a faház nagyon jól sikerült, de ez azért nem csak egyedül az ő érdeme volt. Igaz, eddig soha sem próbálta, vajon képes lenne-e rá, de végül is miért ne, hiszen egyszerűbb dolgokban mindig nagyon ügyes volt. Kisebb ládákat, dobozokat készített már tucatszámra, sőt, néha egy-egy sikerült annyira jól, hogy még el is adhatta őket, és egyszer kapott egy megrendelést egy igazi, nagy szekrényre is, amit a tulajdonosa azóta is boldogan használt. De egy faház, az egészen más, mint egy doboz… Vagyis, talán annyira nem is különbözik tőle… Ugyanúgy kell megépíteni, csak nagyobban, jobban tervezve és vigyázva, több anyagból, több munkával. Igen, talán túl sokkal is egyetlen póni számára, mint most, utólag belegondolt.

– Te segítettél, AJ – felelte a fejét lehajtva, kerülve a másik lány tekintetét. Néha igencsak zavarba tudott jönni a jelenlététől: sejtette, hihetetlen szerencse, hogy ilyen barátot talált, de nem bírta jól kifejezni az érzéseit.

– Én? Eriggy már, mivel? – kérdezte Applejack, miközben beljebb lépett, és álmélkodva körbenézett. – Legfeljebb ha cipekedni foghattál be néha, és arra is sokkal kevesebb időm volt a betakarítás miatt, mint szerettem volna.

– De elhitted, hogy képes vagyok rá – bizonygatta toporogva –, és persze segítettél beszerezni, amik kellettek…

– Ammán igaz! – bólintott a barátja feljebb pöckölve a kalapját a homlokán. – Mázli, hogy tavaly a csűr építéséből ennyi deszka meg fa meg miegymás kimaradt, különben ráment volna a gatyánk, már bocsánat a kifejezésért. De hallod, ezt meg kell mutatnom a bátyámnak, a padlóról fogja felvakarni az állát, ha meglátja. Meg aztán, ha már ilyen szépen megépítetted, lassan itt az ideje, hogy fel is avassuk, nem gondolod?

Screw bizonytalanul bólogatott, osztozva Applejack örömében, bár azért bőven akadt volna még tennivalója a házikón. De az is igaz, ha rajta múlott volna, sohase ismeri be, hogy elkészült, mindig talált volna rajta valamit, amivel elszöszmötölhet, vagy szebbé teheti.

– Na, ha így egyet értünk, akkor most rajtam a sor, hogy hasznossá tegyem magam! – dörzsölte össze a patáit Applejack. – Kihozom a kis gázégőt a kamrából, meg egy dobozkát a nagyi almavirág-teájából, és akkor rendezhetnénk egy igazi tea-ceremóniát! Addig gondolkozz te is, hogy minek nevezzük el a klubunkat!

– Jó! – felelte boldogan, miközben már vagy negyven ötlet kergette egymást a fejében, egyik rosszabb volt, mint a másik, de nem bánta. Eddig olyan jól indult ez a nap, pedig nem is számított rá! Sejtette, hogy a barátja ma be fog nézni, mert hallotta, hogy már tegnap végeztek a munkákkal a farm körül, de ennyire még senki sem értékelte azokat a dolgokat, amiket alkotni szokott.

Applejack nagyokat szökellve kifelé indult, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna, egy vékonyka hang felkiáltott hozzájuk odalentről.

– Hú, micsoda klafa ház! Applejack, hahó, itt vagytok? Beszállhatok én is a játékba?

Screw a hang tulajdonosát is felismerni vélte: csakis Applejack kistesója, Applebloom lehetett az, aki elég fiatal volt ahhoz, hogy egyedül ritkán merészkedjen el az Apple farm erre a távoli szegletére, de talán most a nővére nyomában járva kellő bátorságot talált hozzá.

– Persze, húgi, gyere csak fel! – kiáltott le Applejack, miközben kilépett az ajtón.

Valami nem stimmelt. Úgy érezte, valamit elfelejtett. De mit? Olyasmit, amit nem lett volna szabad. A barátja érkezése teljesen kiverte a fejéből. Most még csak a száguldó gondolatai sem segítettek rajta… Igen, a feljárót még be kell fejeznie, a korlát sincsen még kész teljesen, ezért vigyázniuk kell, ne támaszkodjanak rá, mert akkor leeshetnek a fáról.

Nem, nem ez volt az! Lefestett valamit, amibe bele fognak ragadni? Az tegnap volt. Minek kezdett neki, amikor (rugók) Applejack belépett? A dísznek? Igen, ki akart faragni egy díszt a korlátra (de hiszen ez lehetetlen, ez sokkal később történt, és nem is itt), és elpattant valamerre a szikéjéről a hegy, és ha valaki belelép, megvághatja a lábát (rugók). Erre gondolt? Miféle rugók?

Elkerekedett szemekkel, fájdalmas lassúsággal fordította el a fejét balra, a sarok felé, ahova a reggeli vásárlás után lepakolta a cuccokat, amiket hozott. Egy fél tucat vastag spirálrugó hevert ott, olyanok, amiket a gőzgépek mechanikájában használtak, elég erősek ahhoz, hogy egy póni csak valamilyen erőkaron keresztül feszíthesse meg őket. Mellettük pedig vagy tíz szál acélrúd csillogott, amiket a kovács pont az ő leírásainak megfelelően készített el.

Mielőtt még egy hang is elhagyhatta volna a torkát, odalentről fájdalmas sikoltás harsant, majd paták gyors, távolodó dobogása lefelé a pallón. Utána pedig csend.

Mintha nem is a saját lábain járna, hanem valami kocsin tolnák kifelé, megindult az ajtó irányába, ki az erkélyre, le a fára épített kis házból. Már az idejét sem tudta mióta, ez volt az első alkalom, hogy a feje tökéletesen kiürült, az agya teljesen lebénult, ha a végtagjai nem is. Applejack ott állt a feljáró előtt, és hitetlen tekintettel meredt valamire a fa árnyékában. Fogalma sem volt, mi lehetett az, de így vagy úgy mindenképpen ki fog derülni a számára is, hiszen továbbra is közeledett arrafelé. Valami sárga és vörös szőrcsomó volt az, meg a földből előmeredő pengeélesre köszörült acélrúd. Az ő csapdáinak egyik alkotóeleme.

Inkább vörös volt az a kis kupac, mint sárga, jelezték számára az érzékszervei tárgyilagosan.

A barátja felé fordult, akire most igen kísértetiesen sütött rá az alkonyatban a lemenő nap fénye. Messze Applejack mögött, az erdő felett vészjósló sebességgel közeledett a csillagtalan éjszaka.

– Nem… – csúszott ki a száján az első szó, amikor gondolatai végre ismét megindultak, először csigalassúsággal, majd egyre sebesebben vágtázva. – Ez hazugság! Applebloom lábáról két hét múlva levettük a kötést, és egy karcolás sem látszott rajta. Bekötözték. Mert megvágta, igen, miattam, de csak megvágta! Emlékszem, AJ, higgy nekem, ez az egész lehetetlen, hazugság, nem így történt!

– Screw… – Applejack levette a kalapját, és a szügyéhez szorította. Kibontott, hosszú, szőke sörényét a szemébe fújta a szél. – Látod, mit csináltál? – A hangja szinte kedves volt. Kedves és szomorú.

– Véletlen volt, baleset… – próbált mentegetőzni, de abban sem volt biztos, a sírástól sajgó torkát elhagyó halk nyüszítés eljutott-e a barátja füléig.

– Nem is tudom, hogy mondjam ezt el neked – folytatta Applejack. – Nem szívesen bántalak meg, de nincs más választásom. Big Mac azt üzeni, hogy menj el innen a hegyes vackaiddal együtt… És én is azt gondolom, így lenne a legjobb. Sajnálom.

Míg barátja beszélt, Screw legnagyobb rémületére a mögötte elterülő erdő fáira tökéletes sötét borult, majd a feketeségben elszórva felnyílt néhány betegesen sápadt fénnyel világító szem. Valami más is mintha mozgott volna… Úgy tűnt, lábnyi vastag, tüskés indák nőnek ki a földből, és fojtják meg a növényeket.

– AJ, én csak meg akarom védeni mindannyiunkat! A bátyádnak is meg kell értenie! Hiszen azt mondtad, fára akartátok építeni a házat! Mi másért, ha nem azért, hogy ne juthassanak fel rá? Ezért kellenek a szigonyok is!

– A szörnyeid ellen? – kérdezte megvető hangsúllyal Applejack, miközben néhány inda fenyegetően kitekergőzött az erdő sűrűjéből, és megindult a lábai felé.

– Igen! – ordította Screw pattanásig feszült idegekkel, kétségbeesetten toporzékolva. – Könyörgöm, nézz hátra! Menekülnöd kell! Ott vannak mögötted!

– Szörnyek nem léteznek, Screw – mondta Applejack kifejezéstelenül, miközben az indák körbevették, megragadták, belemartak a húsába, elemelték a földtől, és vonszolni kezdték visszafelé, amerről jöttek –, csakis a te fejedben. Az egyetlen szörnyeteg közel s távol te magad vagy.

Kiáltani akart, de a torka gombostűfejnyire szűkült a félelemtől, és csak suttogó hápogásra futotta az erejéből. Képtelen volt levenni a tekintetét Applejack szemeiről. Azok tűntek el utoljára, hosszú másodpercekkel azután, hogy a testét és az indákat már elnyelte a sötétség, de a szemrehányás mindvégig ott ült bennük.

Még akkor sem bírt megmozdulni, amikor a fák között felharsant a szanaszét töredező ágak (csontok) recsegése, csak akkor szabadult ki a tagjait fogságban tartó bénultságból, mikor az indák újra visszatértek, ezúttal érte. Mintha rugóval lőtték volna ki, felrohant a pallón a kis faházába, minden logikát nélkülöző, eszelős mozdulattal felhúzta maga mögött a feljárót, beugrott az ajtón, és bezárta maga mögött a reteszt. Nekidőlt az ajtónak, és míg félgőzzel azt a furcsa érzést igyekezett elkergetni az agyából, miszerint ma már egyszer ez az egész megtörtént, egy picit meg is nyugodott. A csapdái vigyáztak rá, az erős rugók ott feszültek a gerendák között, csakis arra várva, hogy valaki óvatlanul megközelítse az ajtót vagy az ablakok valamelyikét, és akkor szélsebesen kilyuggatják a halálosan hegyesre élezett szigonyok.

Valaki volt odakint.

Egyszerűen megérezte a jelenlétét, és olyan sebesen iszkolt át tőle a szoba másik végébe, hogy még felállni sem volt közben ideje, félig csúszott, félig gurult a térdein és a fenekén. A falnak vetette a hátát, kikerekedett szemekkel és az adrenalintól zihálva bámult arra, amerről érkezni fog. Nagy volt, sőt, nem csak nagy, hanem hatalmas, talán még a szigonyok sem fognak majd rajta.

Csend telepedett egy egészen hosszú másodpercig a házikóra, majd elkezdődött a halk recsegés, amint fa, fém és egy hihetetlen erő feszül egymásnak, majd lassan, nagyon lassan, de mégis megállíthatatlanul a tető elemelkedett a falaktól, mintha csak egy óriási csikó nyitná fel egy ládikónak a tetejét. Odakintről gomolygó sötétség áramlott a szobába, ahogy azok az alaktalan karmok, amik eddig a gerendákat markolták, most elengedték a tetőt, és kinyúltak Screw felé.

Abban a pillanatban a félelemtől teljesen eszét vesztve egyszerűen csak kiugrott a mellette lévő ablakon. Mit érdekelte, hogy tíz láb magasságban van a ház padlója a földtől, nem törődött a bundáját szaggató-tépő üvegszilánkokkal, azzal sem, hogy esetleg ha rosszul esik, a saját csapdáinak eshet áldozatául. Tébolyultan menekült.

Csodával határos módon nem törte ki a lábát a földet éréskor, és egyéb súlyos sérülést sem sikerült összeszednie, bár ennél sokkal több dolognak nemigen örülhetett. Ismeretlen erdőn vágtázott keresztül, fogalma sem volt, merrefelé jár, nem keresztezett egyetlen utat vagy csapást sem. Nyílegyenesen futott, eszébe sem jutott kikerülnie a bokrokat, egyenesen átvágott rajtuk, némelyik fájdalmasan szaggatta cafatokra a bőrét. Térdig süppedt egy hatalmas kupac avarba, de átverekedte magát rajta, bár szörnyen kimerült tőle, és rengeteg időt vesztett. Nem mert hátranézni, csak rohant és rohant előre.

Egy idő után azt vette észre, hogy az erdő talaját kövezet váltja fel a patái alatt. Sötét, mohos falak közé jutott, melyeket halvány, zöldes ragyogás világított meg minden látható forrás nélkül. Valamiféle régi kastély romjai lehettek, és eléggé kellett figyelnie a lábai elé, hogy meg ne botoljon a szerteszét heverő rengeteg törmelékben. Egy udvaron futott át éppen, balra tőle nem messze a viszonylagos épségben megmaradt falon egy szilánkosra tört, kidőlt kapu fekete szája ásított rá. Bár egy pillanatra átfutott a fején az elbújás lehetősége az erősnek tűnő kőépületben, inkább mégis borzongva tovább vágtázott. Fogalma sem volt, mi vár rá odabent, és nem szeretett volna csapdába esni. Ha viszont elfut emellett a fal mellett, keresztül azon a foghíjas oszlopcsarnokon, azután már ismét visszaér az erdőbe, és onnan mintha még egy út is vezetett volna tovább…

Amint rohant, a fal egyik réséből hirtelen egy árnyék nyúlt felé, megragadta a nyakát, és hihetetlen erővel magával rántotta. Annyira megrémült, hogy a szívverése majdnem leállt, ordítani akart, de a hosszú vágtától elfogyott a lélegzete, és egyébként is valami meleg és szőrös tapadt az arcára. Mennyire buta volt! Miért kellett pont erre menekülnie? A nyílt téren kellett volna maradnia, ahol szemmel tarthatja az üldözőit… de már késő, hiába bánta meg, hogy elvesztette a fejét, már soha többé nem láthatja viszont a napvilágot. Egyetlen esélye az, ha talán valahogy sikerül megszabadulnia fogvatartójától, de nagyon fáradt volt, és a szorítás sokkal erősebb, mint ő. Kapálózott, és végső elkeseredésében harapni is akart, amikor egyszer csak sziszegést hallott meg a füle mellett.

– Screw, kérlek, nyugodj meg, nem bántalak, de most csendben kell maradnod, értesz? Mindjárt ideérnek, és nem szabad észrevenniük. Jó a szemük és még jobb a hallásuk, kérlek, ne kapálózz, és ne sikolts! Csak bólints, ha megértetted.

Igaz lett volna, vagy valami csapda? De miért lett volna szüksége csapdára annak, aki elkapta? Hiszen máris az ereje határán volt, épp csak még nem látta be, hogy vesztett. Az izmai elernyedtek, amint felhagyott a küzdelemmel, ezzel egy időben érezte, a szorítás is enyhül a nyaka körül. Lassan biccentett a fejével, mire a támadója levette a lábát a szájáról.

Erőltette a szemeit, de a hasadék sötétjében semmit sem bírt kivenni, legfeljebb körvonalakat, és egy csillogó szempárt. A mellette álló árnyék alacsonyabb volt, mint azt az erejéből sejtette volna, és most az előbbinél sokkal gyengédebben húzta magával a fal mellé. Vetett még egy kétségbeesett pillantást a fal hasadékán át az erdő felé, ami zöldellő, vad növényzetével is sokkal hívogatóbb volt ennél a sziklarengetegnél, azután úgy döntött, meg kell bíznia ebben a valakiben – nem gondolhatja meg magát, hiszen üldözői már egészen biztosan a környéken járnak. A falhoz lapult inkább, be a teljes sötétségbe, elengedve a kinti világ képét, és csendben maradt, síri csendben, egyszerre próbálva fékezni a szíve zakatolását és a ziháló légzését.

A némaság szinte szilárd zseléként vette körül őket egy pillanatnyi időre, de utána máris megérezte, milyen jól tette, hogy nem kezdett újabb menekülésbe. Valaki (vagy inkább valakik) közeledtek, ebben egészen biztos volt, mert rohamosan csökkenni kezdett a hőmérséklet, eltűnt a fal hasadékán át beszivárgó halovány fénysugár is, és megmagyarázhatatlan rémület markolt a szívébe egyre erősebben. A kastély néma udvarán kaparászás és kődarabok koccanása visszhangzott valahonnan a közelből, majd abbamaradt.

Hegyezte a füleit, meresztgette a szemét, de egyik érzékszerve sem szolgált semmilyen használható információval. A bizonytalanság majdnem megőrjítette; érezte, ha most hirtelen valami felbukkanna előtte a repedésben, menten szörnyet halna. Minden tagjában remegett, még az állkapcsát is erősen össze kellett szorítania, nehogy a fogai vacogása árulja el. Nyugtatónak szánt, meleg érintést érzett az oldalánál, de pattanásig feszült idegei miatt ez is bántóan durvának tűnt, és inkább elhúzódott előle.

A kaparászás megismétlődött, majd egy hang szólalt meg kattogva-recsegve, annyira felismerhetetlenül, hogy először nem is értette, mit mond. Vagyis, jobban belegondolva a beszéd értelme közvetlenül a kattogással egy időben szimplán csak megjelent a fejében, mintha magukat a gondolatokat hallaná.

– Felébredt? – kérdezte Az Egyik.

– Minden jel szerint – felelte A Másik.

– A kísérlet sikeres?

– Igen, horgonyt vertünk a tudatában. Eddig minden a terv szerint halad.

Kik voltak ezek? Miről beszéltek? Miféle terv? Miféle horgony? Hát nem elkapni, megölni, széttépni, megenni akarták? Egy szót sem értett az egészből, hiába ismerte a szavak jelentését.

– Mi lesz, ha a hercegnő távol marad? Most sem jelent meg.

– Ma este választania kellett, és ezt nem szorítottuk annyira erősen. De beleláttunk a gondolataiba, megízleltük bennük a lelkiismeret-furdalást. El fog jönni.

Screw a lehető legóvatosabban megmozdította a nyakát, bár már saját görcsben álló ízületeinek halk pattanásától is összerezzent. Közelebb kellett hajolnia a hasadékhoz, ki kellett fürkésznie, kik azok, akiket hallott, hátha akkor arra is fény derül, miről is beszéltek. Az egész túlságosan különös és baljós volt ahhoz, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, és tétlenül megvárja, amíg üldözői odébb állnak. A hercegnő… De vajon melyik hercegnőről beszéltek? A sajátjukról? Vagy Equestria egyik uralkodójáról? Miért kellett volna eljönnie egy ilyen undorító helyre akár Celestiának, akár Lunának? Miért érezte saját magát egy egészen apró porszemnek ebben a gonosz tervben?

Füleit hiába hegyezte, a távoli erdő halk susogásán kívül most semmi más hangot nem hallott, és az idegenek beszédhangja sem nyújtott semmilyen fogódzót kilétükhöz. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe, de a bomló avaron és a nedves moha illatán kívül semmi mást nem sikerült felfedeznie benne, a veszélyes ragadozók szokásos bűzének minden nyoma hiányzott belőle. Mégis kik jártak odakint? Látnia kellett!

– Akkor már csak a közelébe kell férkőznünk, hogy őt is meglékelhessük – kattogta rövid szünet után Az Egyik.

– Ez elkerülhetetlen. Az írás be fog teljesülni – ropogta A Másik.

Még egy egészen picit… A kihalt udvaron, a szilánkokra tört oszlopok között már megpillantott egy homályos körvonalat. Valaminek a vége volt, vagy az eleje? Egy láb, vagy egy farok? Ha még egy patányit sikerülne nyújtania a nyakán… Vagy legalább egy sörényszálnyit…

Csak akkor érezte meg, hogy elveszti az egyensúlyát, amikor már túl késő volt. Akaratán kívül túlzottan előre helyezte a súlypontját, túl a mellső lábain, és hogy orra ne bukjon, reflexszerűen előrébb kellett lépnie. A kődarab, amibe belerúgott, hangos csattanással koppant a padlóra. Odakintről két sápadt, alaktalan, ezerszemű fej fordult egyszerre felé, amitől egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereiben.

De legalább látta őket! Igaz, ez igen csekély vigasz, hiszen most aztán tényleg el fogják kapni… ha akarják egyáltalán. Nem kérdés, hogy gyorsabbak nála, hiszen nyolc lábuk volt, mint valami póknak; olyasmi lényeknek tűntek, mint amikkel hazafelé tartva találkozott nem is olyan régen, csak velük szemben hosszú, hajlékony, hegyes farkuk is volt, melyet most a hátuk fölött lengettek fenyegetően. Végül az előző találkozóját megúszta, talán nem voltak elég éhesek, vagy elég zsákmánynak találták azt a pónit, akit magukkal hurcoltak… Vajon ezek az újabb szörnyek mire készülnek? Futni hagyják, hiszen valami más szerepet szántak neki? Vagy a biztonság kedvéért elpusztítják, amiért kihallgatta a tervüket?

Még át sem gondolta teljesen a lehetőségeket, a két lény máris felé ugrott. Ízelt lábaikkal egyszerre rúgták el magukat az udvar kövezetéről, és szinte repülve közeledtek, sokkal de sokkal gyorsabban, mint arra számított volna. A menekülő ösztönei bekattantak a fejében, és remegő izmai minden erejükkel felkészültek egy végső vágtára, már iramodott volna a hasadék, és azon túl az erdő felé, amikor valami elfordította, és befelé, a vaksötét felé vezette.

– Ne arra, erre! – hangzott a kiáltás a fülében végre valami ismerős hangon, és ő gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki, a pániktól meg sem fordult a fejében ellenkezni vagy logikát keresni benne.

Két óriási szökelléssel nyaktörő sebességre gyorsult még annak ellenére is, hogy az egyik lába megcsúszott a padlót borító törmeléken. Ha most egy láthatatlan fal magasodik előtte, akkor fejjel előre nekirohan, és betöri a koponyáját, annyi biztos… de jobb volt ilyesmire nem is gondolni. Inkább próbálta követni az előtte csattogó paták hangját, amennyire tőle tellett. A visszhangokból ítélve hirtelen összeszűkült körülöttük a tér, majd ismét kitágult, immár sokkal hatalmasabbra, de szemeit továbbra is hiába erőltette a sötétben.

– Lys! – ordította előtte az ismerős hang, és abban a pillanatban halvány derengés borította be a termet, amiben jártak. A forrását nem látta ugyan, de nem is volt rá különösebben kíváncsi, éppen elég megkönnyebbülést adott, hogy a falakat kiveheti maga körül, és az egyre közeledő ajtónyílást is, ami felé teljes sebességgel iszkoltak. Az előtte imbolygó alak csakis egy csikóhoz tartozhatott a méretei alapján, de ahhoz képest tiszteletreméltó sebességet diktált, Screw fáradt lábai alig tartották vele a lépést.

Beugrottak a boltíves nyíláson, és a fény követte őket. A csikó egy pillanatra megtorpant, csak hogy bevágja maga mögött a vastag fából készített ajtót, és a helyére borítsa a reteszként szolgáló méretes deszkát.

– Ez nem fogja sokáig feltartani őket! – fordult most felé a kísérője, és Screw meglepetten konstatálta, előítéleteivel szemben mégsem egyszarvúval volt dolga, pedig a fényvarázs ezt sejttette eddig. Közönséges földpóni csikó állt vele szemben, a halvány fénynél lilás sörénye és bordó bundája sötét árnyalatot öltött magára, de így is felismerte. Ő volt az, akit néhány órája hazakísért, ő volt, akivel az egész rémálom elkezdődött…

Talán kiülhetett az értetlenség és a rémület az arcára is, mert a csikó nyugtatólag a lábára tette a patáját.

– Bízz bennem, nem lesz semmi baj! Tudom, hol vagyunk, jártam már itt korábban. Ez az ősrégi kastély az Everfree erdőben, és minden esélyünk megvan rá, hogy ép bőrrel kijussunk innen!

Screw hezitált, ám a lélegzetvételnyi csendet egy jókora dörrenés szakította félbe, amint valami a túloldalról nekiesett a fának. Máris repedések jelentek meg rajta, apró szilánkokat szórva szerteszét.

– Erre! – mondta a csikó, és eliramodott a jobb felé eső nyíláson át, fel az ott sötétlő csigalépcsőn.

Vágtázott hát utána, hiszen nem maradt más esélye. Egyedül nem fog kitalálni erről a szörnyű helyről, az üldözőik egészen biztosan elkapják, ráadásul a kis póni vitte magával a fényességet is, ami nélkül egészen biztosan pillanatokon belül megbomlott volna az elméje. Olyan gyorsan ugrottak felfelé, hármasával-négyesével szedve a fokokat, hogy szinte elszédült a lépcső kanyargásától. Egészen messzire jutottak, mire a mögöttük felharsanó tompa recsegés-ropogás tudatta velük, az ajtó feladta a küzdelmet, és nem állja útját tovább a szörnyeknek.

Néha egy-egy ablak mellett vágtattak el, miközben az egyre szűkülő ívű toronyban kaptattak egyre magasabbra, de valami megváltozhatott odakint, mert Screw szemei a feketeségben semmilyen fogódzót nem találtak, egy darabka erdő sem látszott semerre. Az egyre erősödő huzatból már érezte, hogy nemsoká kiérhetnek a szabadba, mégis egészen meglepte, amikor egyszer csak a lépcsőfokok elfogytak, és felértek a torony szűkösen méretezett tetejére. Körös-körül romos mellvéd választotta csak el őket a százlábnyi mélységtől – ám amitől Screw sokkal inkább megrémült, az a látvány volt. Az egész Everfree erdő úgy eltűnt, mintha valami egyszerűen megette volna, egyedül messze kelet felé sikerült megpillantania zöld növényzetnek a nyomát.

Arrafelé, míg bámészkodott, az ég alja mintha halvány rózsaszínre vált volna, ami egy egészen enyhe reménnyel töltötte el, bár fogalma sem volt, miért jöttek fel ide, ahonnan nem vezetett tovább semmiféle út. Várakozva nézett a csikóra, aki szintén a keleti horizontot kémlelte.

A fiatal póni viszonozta a pillantását, majd a helyzetükhöz tökéletesen nem illő módon elmosolyodott.

– Lehetnél pegazus, úgy sokkal egyszerűbb lenne – jelentette ki.

– Ha ez valami vicc, hát nem értem… – felelte Screw, és egy ideges pillantást vetett a hátuk mögött sötétlő feljáró felé. Hiba lett volna megbíznia a vezetőjében? Mit fog tenni, ha az üldözőik utolérik őket? Talán az lenne a fájdalommentesebb, ha leugrana a toronyból? Vagy talán éppen ezért is jöttek ide fel…?

– Kapaszkodj belém – mondta a csikó egyszerűen, és hogy nyomatékot adjon szavainak, megragadta az egyik lábát, és a nyaka köré helyezte, mintha csak valójában Screw lenne a pici csikó, és ő pedig a hátára akarná venni.

Egy hosszú másodpercig nem értette a dolgot, azután megérezte, hogy kísérője elemelkedik a földtől, annyira könnyedén és természetesen, mint egy héliummal töltött léggömb. Két patával kapott utána, és olyan erősen szorította meg a nyakát, mintha meg akarná fojtani. A csikót láthatólag nem zavarta a dolog, egyre gyorsulva emelkedett, és húzta magával görcsösen kapaszkodó terhét is.

– Ez… Ez lehetetlen… – motyogta Screw igyekezve biztos fogást találni a vékony nyakon.

– Nem, nekem nem – fordult hátra a csikó, miközben a patáival erősen megtartotta Screw lábait, hogy le ne csússzanak. Vagy… Csikó volt egyáltalán? Most a hangja is sokkal mélyebbnek tűnt, az arca valahogy olyan más lett, markánsabb, élesebb vonásokkal, a háta pedig határozottan megnyúlt és vastagodott. – Nézd azokat a pofákat – intett a fejével a torony felé.

Screw elfordította a tekintetét, és messze lent, a hátuk mögött, a távolban megpillantotta a két sápadt, elmosódott alakot a kastély egyik tornyának a tetején. Ahogy fel-alá toporzékoltak pálcikaszerű lábaikon, szinte nevetségesnek látszottak innen, de még így sem szívesen figyelte őket sokáig.

Amint a szélnél is sebesebben repültek, egyre közeledett feléjük a zöld sáv és a hajnal is. Innen már egész kivehetően előtűntek a távoli hegyek, mintha csak ködfelhő mögül bukkannának elő, és az odalent elterülő apró városka is, ami kísértetiesen emlékeztette Ponyville-re. A csikó a város széle felé repült, lassított, majd óvatosan leereszkedett egy füves tisztásra a fáktól nem messze. Magából az erdőből csak néhány sornyi fa maradt, a többit mind elnyelte valamiféle furcsa, szurokszerű sötétség, ami a szemei előtt növesztett néhány friss buborékot pár másodperc alatt, hogy újabb növényeket nyeljen el – mintha csak nem történt volna éppen elég furcsaság ma éjszaka.

Screw szembefordult megmentőjével, aki időközben ismét összement, visszaváltozva közönséges, szélborzolta sörényű, csillogó szemű földpóni csikóvá. Még nem is nagyon tudatosult benne, hogy végre nem üldözik őket tovább, de máris ezernyi kérdés hemzsegett a fejében választ követelve.

– Az ott Ponyville? – mondta ki az elsőt, ami az eszébe jutott. – Mi történt itt, mi ez a ronda feketeség? Kik voltak azok, akik üldöztek minket? Téged kísértelek haza tegnap? Hogyan lehetsz képes repülni szárnyak és szarv nélkül? Ki vagy te egyáltalán?

A csikó egy zavart félmosollyal megvakarta a sörényét, és nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna.

– Hallod, ahhoz képest, hogy csak a fejemben létezel, elég kíváncsi vagy.

– A fejedben…? Miről beszélsz? Miből gondolod, hogy nem létezem? – kérdezte döbbenten Screw.

– Mert ez nem a valóság – vonta meg a vállát a csikó szórakozottan. – Ez az egész csak egy álom. Az én álmom.