Jól sejtette… Ha egy pillanatig úgy tűnt az otthoniak számára, mintha unatkozna, rögtön találtak neki valami elfoglaltságot – vagyis gyakorlatilag bármikor, amikor nem éppen azt tette, amit a szülei előzőleg megszabtak neki. Nem számított, hogy egy kicsit szeretne esetleg egyedül maradni a gondolataival, és, ami ennél sokkal meglepőbb, az sem számított, ha éppen a másnapi órákra tanult, vagy a házi feladatát csinálta.

– Nem kell annyira túlzásba vinni azt a tanulást – legyintett ilyenkor az apukája. – Egy rakás haszontalan dolgot tanítanak nektek ott, abban az iskolában. Én ennyi idős koromban már a szüleimnek segítettem ahelyett, hogy ilyen mihaszna dolgokkal törődtem volna. Éppen elég azt tudni, hogy mikor van itt az ideje a vetésnek, vagy mikor kell a terményt betakarítani, az összes többit meg úgyis akkor tanulja meg a póni, ha eleget gyakorolta. Értem én, hogy meg kell tanulni, mennyi kettő meg kettő, az még egy hasznos tudás, de az a sok értelmetlen marhaság, amivel a fejeteket tömik, arra bizony semmi szükséged.

Lily nagyi természetesen minderre pont úgy bólogatott a hintaszékében ülve, mintha nem lenne nagyothalló, és értette volna, hogy miről is van szó. Idősebb Plum szinte undorodva vette a patájába a fia egyik tankönyvét, és minden érdeklődés nélkül átpörgette a lapokat.

– Nézd meg, itt van ez a kupac papír is, hát gyújtósnak több haszna lenne, mint ilyesmire pazarolni a fát. Mik ezek a térképek benne, meg minek? A póni csak kitalál a földjére meg a gyümölcsösbe, aztán a toronyig meg csak ellát, ha be akar menni a városba a piacra, vagy venni valamit. Amikor felmegyünk Canterlotba a vásárra, az is pont elég jól látszik innen annak a nagy hegynek a tetején, még ha nem is lenne kitáblázva az út. El bírod olvasni? Igen. Nem vernek át a piacon az apróval? Nem. Akkor minek jársz te iskolába egyáltalán?

Plum magában nagyot sóhajtott és a szemeit forgatta, de azért csak úgy, hogy apukája észre ne vegye. Egyedül abból látszott, mennyire unja a témát, hogy a ceruzája végén lévő kis kerek radírral gyors ütemben kopogtatta az asztalt. Tényleg, minek jár oda? Lehet, hogy azért, mert legalább addig sincs itthon? Ezt ebben a formában nem fogja a szülei orrára kötni, az biztos.

– Apád kérdezett valamit, Plum Junior – hívta fel a figyelmét a nyilvánvalóra az anyukája, aki valószínűleg éppen nem figyelt különösebben a beszélgetésre, mert a főzéssel volt elfoglalva, vagy pedig nem ismerte a retorikai kérdés fogalmát. De honnan is ismerte volna?

És ráadásul ott volt ez a Plum Juniorozás. Az ő apukája idősebb Plum, és a nagyapja Plum nagypapa – amióta csak ő megszületett. Azelőtt természetesen az apukája volt Plum Junior, a nagyapja idősebb Plum, és a dédnagyapja Plum nagypapa. Változatos neveket adtak a fiúcsikóknak a családban, az már egyszer biztos. Nem kellett sokat gondolkodni rajta. „Minek nevezzük a csikónkat, drágám?" – tette fel a retorikai kérdést az anyukája a szülőszobán Plum fantáziájában. „Hmm, várj csak, hogy is…" – dörgölte az orrát apukája. – „Legyen, mondjuk Pumpkin, az után a nagy tök után, ami idén nőtt a kertben!" – Kacagás. – „Csak vicceltem! Legyen a neve Plum!"

Igen, járhatott volna rosszabbul is, az tény. De akár jobban is, például ha lánynak születik. Akkor lenne egy rendes, eltérő neve, igaz, általában megragadtak a családban a különböző virágneveknél, de akkor is. Ám ez a szerencse a kishúgának jutott, Daisynek. Plum pedig megkapta a család nevét, mint ahogy meg fogja kapni a családi farmot, amikor elég idős lesz hozzá, akár akarja, akár nem, akár ért hozzá, akár nem.

És bárcsak ne értene hozzá! Néha eszébe jutott, milyen vicces lenne, ha mondjuk a gyomok helyett az elültetett növényeket húzgálná ki a földből, vagy nekilátna augusztusban elvetni a kukoricát… A szülei meg úgy néznének rá, mint aki megőrült. „Mi a jóságos életlen ekevasat csinálsz, fiam? Meg vagy húzatva?" – kérdezné az apukája, miután kiesett a szájából a fűszál, amit épp rágott. Kétségbe lennének esve? Az nem kifejezés! Ha teljesen idióta lenne a földműveléshez, még megtörténne a lehetetlen: egy lánynak kellene örökölnie a farmot! De nem, ennyire nem tolhatott ki Daisyvel sem. Igaz ugyan, hogy a kis pisis már a héten másodszorra lőtte el a kanalával a borsópürét úgy, hogy az Plum sörényében landoljon, de attól még a testvére volt, és szerette őt.

Ráadásul, mintha összeesküdött volna ellene a sors, egyszerűen lehetetlenül jó memóriája volt mindenhez, amire a gazdaságban szükség volt. Mit mikor kell vetni, melyik növény hogy néz ki, minek milyen betegsége vagy kártevője van, és melyiknek mi az ellenszere, és így tovább – nem dolgozott régóta a földeken, azt se túl nagy kedvvel, de az ilyesmik megmagyarázhatatlanul rátapadtak. Már csak az hiányzott, hogy beszerezzen magának valami jó kis földművelős cukijegyet, és akkor eláshatja magát – igaz, ebben az esetben holtbiztos, hogy kikelne.

A cukijegyről persze óhatatlanul eszébe jutott Tiara, meg az ő kis rendezvénye, amire megfogadta, hogy nem megy el. Már a gondolat is visszarángatta a jelenbe, a méretes darab répaültetvényre, amin éppen dolgozott, mert talán mégis csak szívesebben lett volna ott, mint itt. A sor vége is hihetetlenül messzinek tűnt, legalább száz lábra volt még, arra pedig nem is mert nézni, mennyi maradt hátra a föld szélességéből. Kicsit odébb szedte a gyomot most az anyukája is, aki nyilván sokkal gyorsabban haladt a munkával, mivel nem kalandoztak el folyton a gondolatai. Ha jobbra fordult volna, megpillanthatta volna a család büszkeségét, a hatalmas, egészséges szilvafákból álló gyümölcsöst, ahova reggel ment ki az apukája, és még most sem tért vissza: biztos meggyűlt a gondja a kártevő rovarokkal, vagy valami hasonló. Még néhány év, és ebben a munkában is elvárja majd az ő segítségét, de az még soká lesz – a szilvafákat ki kellett érdemelni!

Mivel az idő már késő délutánra járt, lassan akár be is fejezhették volna mára, elvégre egész hétre jó időt mondtak a pegazusok, szóval lesz lehetőségük holnap is a földeken dolgozni, ha már semmi jobbat nem bírtak kitalálni. Igaz, Plumnak lett volna néhány ötlete, például szívesen hanyatt vágódott volna az ágyán, elmerülve az álomvilágában, amit olyan gondossággal épített fel, valamint annyira izgalmas és váratlan dolgok történtek benne, hogy sokkal jobban érdekelte, mint a valóság. Legalább nyugodtan álmodozhatott volna munka közben… De nem, ahányszor megpróbálta, észre kellett vennie, hogy képtelen a két dolgot egyszerre csinálni. A tennivalói éppen akkora szeletet követeltek meg a figyelméből, amitől már nem jutott kellő energia a fantáziájába, ha meg szeretett volna mégis jobban elmerülni, akkor megállt a patái alatt a munka.

Reménykedve nézett hát most az anyukája irányába, aki éppen felegyenesedett picit, elővette a kendőjét, és kimerülten megtörölte vele a homlokát. „Ugye elég lesz ennyi mára? Nem szabad az egész földön végigrohanni egyetlen nap alatt, mert akkor megölné a családot az unalom a hétvége hátralevő részében!" – ezeket a gondolatokat igyekezett teljes erejéből a kanca felé sugározni, és minden jel arra mutatott, még akár sikerrel is járhat. Anyukája leporolgatta a bundáját, és megindult felé, amitől hirtelen újult lendületet kapott a munkakedve, hátha a sor végéig eljutna, és akkor ennyiben is hagyhatnák a dolgot.

– Jól van, fiam, fejezzük be mára – hallotta az édes szavakat a kanca szájából. – Apád is nemsoká hazaér, valami vacsorát kell készítenem még addigra. Aztán hétfőtől majd megint jönnek segíteni a munkások is, amíg te iskolában vagy.

Megkönnyebbülve tápászkodott fel a sor végén, míg anyukája Daisyt szedte össze a föld széléről, ahol eddig játszott, és közben arra gondolt, ez az egyetlen előnye azért akadt annak, hogy nem az övék volt a legnagyobb gyümölcsös a környéken – tulajdonképpen jó eséllyel csak a konkurenciának köszönhette, hogy még mindig iskolába járhatott. Az Apple farm fiatal gazdája, Big Macintosh is elvégezte annak idején, márpedig az Apple család mögött egy Plum nem maradhatott le! Igaz, szülei azt erősen a lelkére kötötték, nehogy túlságosan közeli barátságba kerüljön a legkisebb Apple-lel, Applebloommal, akivel egy osztályba jártak.

Nem is igen számított neki ez a figyelmeztetés, mert senkivel nem bonyolódott mélyebb ismeretségbe az osztályából egyébként sem. Nem foglalkozott velük, a többiek sem vele, kölcsönösen megtűrték egymást, és ezzel a kapcsolattal meg is elégedett. Vagyis éppen akadt egy kanca, akivel szívesen töltötte volna az időt, a legszebb lány az osztályban, Sweetie Belle, akinek a nővéréé volt a Carousel butik, bent Ponyville-ben, a szülei pedig valamelyik nagyobb városban dolgoztak éppen – a lényeg, hogy véletlenül sem volt semmi közük a gyümölcsökhöz vagy a gazdálkodáshoz, ami egyszerre tette különösen szimpatikussá Plum és családja szemében is, igaz, más-más okból kifolyólag.

Míg a birtokról az anyukájával és testvérével besétáltak a hátsó kerten át a házig, minden gondolatát lekötötte ismét a kis fehér kanca. Mivel a nap már elég alacsonyan járt, Tiara cukijegyes bulija nemsoká elkezdődik, és valószínűleg még a cukijegy nélküli csikók is egészen jól fognak szórakozni rajta. De mégis, mi a fészkes vasvillát kezdene magával, ha elmenne? A játékokhoz nem volt kedve, annyira jóban nem volt senkivel, hogy a társaságára vágyjon, Sweetie Belle-hez pedig biztosan nem merne egy szót sem szólni. Mondjuk egy sütit szívesen megenne, hallgatná a zenét, és közben elvonulna a saját világába. Szóval gyakorlatilag ugyanazt, amit itthon – képzeletbeli sütivel és zenével.

A vacsora már megint fűsaláta volt, néhány répaszelettel, kukoricával meg salátalevelekkel, és még az egész napos munka ellenére is csak étvágytalanul turkált benne vagy egy negyed óráig, amíg a szülei be nem fejezték. Akkor végre nyugodtan megtehette, hogy egy gyors mosakodás után bevonuljon a szobájába, és elvágódjon az ágyán. Úgy járna a legjobban, ha gyorsan sikerülne elaludnia, és folytathatná az álmát ott, ahol abbahagyta. Néha nem sikerült, olyankor csak mindenféle véletlenszerű hülyeséget álmodott, de egyre ügyesebb lett a dologban. Csak azon múlott, mennyire erősen irányítja a gondolatait a belső világára, ez pedig igazán nem volt nehéz. Fáradt is volt, reggel amúgy is korán fognak kelni ismét, akár aludhat is egyet.

Tegnap éjszaka egyébként is egy picit mellékvágányra sikerült siklania az álmával, mert időközben kiderült, hogy nem győzheti még le a világot fenyegető T’Ngoroth-t, ugyanis a jóslatokból csak annyit sikerült kiolvasnia, a kiválasztott eljön majd az elementálok fegyvereivel, amiből elhamarkodottan levonta azt a következtetést, akinél a fegyverek vannak, az egyben a kiválasztott is. De az elementálok ajándékai nem engedelmeskedtek az akaratának, így kénytelen volt visszaűzni őket ékkőformájukba, az asztrális síkra, amíg kideríti, ki is a kiválasztott, ha nem ő.

Nagyon nem bánta a fordulatot, hiszen nem kedvelte a rövid történeteket, sőt, minél hosszabban tartott a mese és minél bonyolultabb volt, annál inkább beleélte magát, mintha csak tényleg egy másik világban járna. Szerette a kihívásokat, és hát nyilván ezért kanyarodott el az álom is a fejében. De hol is tartott?

Az egész napi lélekölő és kimerítő munka után nehezen bírta összeszedni a gondolatait, és most az üres gyomra is egyre jobban kínozni kezdte. Miért is nem vacsorázott rendesen? Bár csak rá kellett gondolnia a fűsalátára, hogy rögtön el is menjen az étvágya ismét. Talán majd éjfélkor felkel, lelopózik, és elrág a kamrában egy répát, vagy valami.

– Kérsz egy fánkot? – kérdezte tőle Sweetie Belle.

Az asztalon állt ugyan vagy kéttálnyi, de amelyiket az egyszarvúlány éppen a patájában tartva felé nyújtotta, különösen ínycsiklandónak tűnt, nem is beszélve a lehetőségről, hogy a süteményért nyúlva a lábán érezze Sweetie Belle érintését. Már a gondolatra is kiszáradt a szája, így mielőtt válaszolt volna, a poharához fordult, és a szívószállal kiszürcsölte a málnaszörp maradékait belőle.

A lány türelmesen várakozott, épp csak egy picit tolta közelebb az orrához az édességet, aminek már az illatától is összefutott a nyál a szájában.

– Köszönöm – nyögte ki végül, miközben átvette a fánkot, egy rövid pillanatra kiélvezve Sweetie Belle közelségét, majd éhesen beleharapott.

Tökéletesen fűíze volt. Undorító, száraz, poros fű íze, amilyet csak két hónap aszály után lehet legelni a kiégett réten.

– Ne válogass, Plum Junior – dorgálta a szemközt ülő anyukája szigorú arccal. – Mit képzelsz, mennyit dolgozott a családod, hogy minden napra jusson betevő falat az asztalra? Nagyon el vagy kényeztetve. Mi annak idején apáddal a fakérget is megettük, amikor rosszul ment a sorunk, bezzeg tudod is te, hogy milyen az! De biztosan a többi csikó társasága ront el az iskolában, hogy te is úrnak képzeled magad.

Verítékezve ült fel az ágyában, és a szekrényén álló órájára vetve egy gyors pillantást döbbenten tapasztalta, alig öt perc telt el azóta, hogy lefeküdt. Ez volt a legrosszabb, ami csak történhetett: a saját tudata rekesztette ki a saját világából! Nem akart rosszakat álmodni! Éppen ez elől a szörnyű valóság elől szeretett volna elmenekülni, ami visszatért az álmában is kísérteni őt! De ebben az állapotban, éhesen, fáradtan egyszerűen képtelen ráhangolódni saját meséjére. Mi lesz akkor, ha a szürke hétköznapok, az egyhangú munka végleg kiölik a lelkéből azt a varázslatos, másik világot, megfojtják a fantáziáját, és pontosan olyan lesz, mint a szülei, egy álmok, vágyak nélküli gép?

Vagy… Vagy lehet, talán nekik van igazuk? Haszontalan dolog álmodozni? Csodák márpedig nincsenek? Kijelölték már számára azt a poros ösvényt, amin végig fog száguldani egyenesen, bele a saját sírjába? Apja után ő veszi át a farmot, és utána pedig az ő fia, és utána az unokája, míg világ a világ, és nincs beleszólása, hiszen egyszerűen ez a sorsa?

Hát legyen. Ha ezt kell tennie, akkor megteszi, végül is minden tiltakozása ellenére szerette a farmot, szerette és becsülte a családját és a szilvafákat. Egy szilva vagy egy szüretelőkosár vagy valami hasonló egyszerű dolog lesz a cukijegye, itt fog hát felnőni, itt nősül meg, nemz csikókat és válik öreggé.

De az álmait senki sem veheti el tőle. Ott, a másik világban azt csinál, amit akar, az lesz belőle, amit akar, semmi sem szabhat határt a fantáziájának, legfeljebb az éhség egy pillanatra.

Jó szagú szalma, de szívesen megenne most egy sütit Sweetie Belle-lel!

Miért ellensége hát saját magának? Igen, tisztában van azzal, valójában gyáva, de most tényleg csak annyit kellene tennie, hogy elvágtat Tiara bárgyú bulijába, hiszen meg van hívva, nem kell belépőt fizetnie! Köszörülhetik rajta a nyelvüket napestig, akkor is teletömi a hasát, leül valamelyik sarokba, elgyönyörködik Sweetie Belle pofijában, és akkor garantáltan jót fog álmodni az éjszaka.

Sziklaszilárd elhatározással vágtázott le a szobájából a lépcsőn, és éppen csak annyi időre állt meg, míg beszólt az anyukájának a konyhába.

– Anya, emlékszel, mondtam, hogy ma lesz Diamond Tiarának az a rendezvénye, amire mindenkit meghívott az osztályból.

– Igen, fiam, de úgy rémlik, nem akartál menni – szólt hátra a kanca szórakozottan a mosogatás közben.

– Hát, azt hiszem, mégiscsak megnézem, legfeljebb gyorsan visszaérek – mondta, miközben egy gyors puszit nyomott anyukája fáradt arcára.

– Jól van, de ne maradj el sötétedés után.

Határozottan voltak előnyei, hogy a szülei ilyen régi vágású pónik, és fiatal kora ellenére felnőttként kezelték. Nem tudta meglepni őket, nem kérdezték, miért gondolta meg magát, szabadon hozhatott döntéseket, még ha utólag néha ki is derült, hogy téved. Az ajtóban egy pillanatra tétovázva megállt, majd a hátára kanyarította a táskáját. Még ha az osztálytársai le is nézik miatta, akkor is hoz haza párat azokból a sütikből.

Daisy biztos imádni fogja őket, mikor reggel felkel.
 

***

 

Tiara cukijegy-bálja végül egyszerre múlta alul és felül a várakozásait, de azt mindenképpen elmondhatta róla, hogy tele volt meglepetésekkel. Először is, ahhoz képest, amilyen könnyedén elszánta magát az indulásra, annyira nehezen sikerült végül megérkeznie, mert a Ponyville-be vezető utat fénylő aranypáncélba öltözött, megtermett, marcona csődörök zárták le szinte teljesen, és közölték vele, jobban tenné, ha inkább megfordulna és hazamenne, ugyanis nem tudják garantálni a biztonságát, ha elhagyja a farmot. Hiába kérdezősködött, az ismeretlen veszélyről nem sikerült többet megtudnia tőlük, sőt, némi hümmögés után az őrök beismerték, inkább egyfajta elővigyázatossági intézkedésből lepték el a környéket, így megköszönte a figyelmeztetést, és kicsit nyugtalanabbul bár, de mégis folytatta az útját. Sok oka nem volt az aggodalomra, mert nagyjából percenként botlott bele párosával járőröző fegyveresekbe, és bár a legtöbben a város határainál sorakoztak fel, mire a Sugarcube Cornerbe elért, így is legalább három-négy tucatot számolhatott meg belőlük, nem is beszélve a magasban röpködő, csillogó napjelvényt viselő pegazusokról. Ha nem sütött volna belőlük az az érzés, miszerint tulajdonképpen nem valakit, hanem valaki ellen védelmeznek, még az is megfordult volna a fejében, Tiara apukája esetleg elintézte, hogy maga Celestia hercegnő legyen a bál díszvendége.

De megérkezésekor nem találkozott semmilyen hercegnővel (még ha titkon örült is volna neki), sőt, még csak Sweetie Belle-t sem sikerült megpillantania sehol. A buli már természetesen régen elkezdődött, amikor végül nyakát behúzva belépett az ajtón, talán ennek is köszönhette, hogy gyakorlatilag rá se hederített senki, még Tiara is a barátnőivel beszélgetett az egyik sarokban kedélyesen, ezért azzal a halvány megkönnyebbüléssel osonhatott át a terem másik végében felállított zsúrasztalig a vendégek között, hogy a beígért szekálása mára mégiscsak elmarad. Levett az asztalról egy kisebb tányért, jó alaposan púposra pakolta sütivel – akadt ott minden, színes cukormázzal borított fánkoktól kezdve gyümölcsökkel töltött muffinokon át a sós aprósüteményekig –, és utána a nyálelválasztásával küzdve elvonult egy félreeső, de azért nem túl távoli sarokba kényelmesen lakmározni.

Míg az egyik hátsó ablak széles párkányára tolta a tányért, és maga is utána kapaszkodott, az járt a fejében, micsoda hiba lett volna kihagynia ezt a bulit. Sokkal rosszabbra számított, és ahhoz képest pedig egész jól érezte magát. Míg az egyik fánk peremét majszolta kényelmesen, körültekintett a lenti teremben szellősen lézengő vendégeken. Szinte mindenki ott volt az osztályából, és persze egy csomó idegen póni is a városból, akik valószínűleg a rengeteg csikó felügyeletét biztosították, például az a lila egyszarvú is, akivel eddig csak a könyvtárban találkozott, amikor iskolai feladatai arrafelé vitték, mellette pedig az Apple farmról az osztálytársa, Applebloom nővérét vélte felfedezni. Erről persze otthon a szüleinek túl sokat nem fog mesélni, nehogy ismét elkezdjék neki előadni, kié is a régebbi gyümölcstermesztő család a városban…

Halk, fülbemászó zene szólt, amit csak akkor vett észre, mikor a lába ösztönösen verni kezdte az ütemet a párkányon. Néhányan táncoltak is odalent, sőt, egyéb mókásnak ígérkező játékokat is sikerült megpillantania, de ha ilyen kényelmesen elhelyezkedett, nem fog már lemászni, az biztos. Azért, hogy esetleg észrevegyék, és céltábla legyen belőle? Na nem. Majd ha már esetleg vészesen fogyni kezd a sütiellátmány vagy a vendégek csapata, lekászálódik, és suttyomban lerabolja az egyik tálcát, egyenesen bele a táskájába. Ezt a döntését csak még inkább megerősítette, amikor az asztal másik végében megpillantotta a Pin nevezetű csődört tegnapról, aki látszólag teljesen belefeledkezett egy csokor léggömb kipukkasztásába a szarvával, de azért nem tette volna rá a fél patáját, hogy nem venné észre, ha közelebb merészkedne hozzá.

Erről aztán eszébe jutott az ezermester lány is, akit szintén sikerült elkerülnie ezek szerint, mert nyomát sem látta odakint. Valami korlátot emlegetett, nem? Ugyan egyáltalán nem arra figyelt, de emlékezetében visszapörgette érkezésének képeit, és úgy vélte, semmi probléma nem volt a korláttal a bejáratnál. Akkor talán hamarabb végzett, akár már a délelőtt folyamán, és távozott is? Igen, ha szerencséje van, elkerülte az egész nagyképű bagázst.

Míg kifelé bambult az ablakon, és azt figyelte, miként festi bíbor színűre a felhőket a közelgő alkonyat, azon kapta magát, egy egészen picit sajnálja, hogy így alakult. Furcsa érzés volt. Egészen tegnapig Screw egy volt abból a több száz póniból, akik szembe jöttek vele az utcán. Soha még csak hosszabban rá se nézett, nem is köszöntek egymásnak, legfeljebb ha rövidebb időre ugyanarra a helyre sodorta őket a véletlen, mint például amikor a lány az iskola öreg épületén javított éppen valamit. És hát Plum amúgy sem mondhatta volna magát társasági póninak, aki mindenkit ismer, és egy rakás barátja van – jól elvolt bezárkózva a saját világába azokban az esetekben, amikor éppen nem a farmon dolgozott. Eddig egyetlen póni akadt, akinek sikerült rést ütnie a közömbösségből épített pajzsán, és az Sweetie Belle volt.

És mennyire különbözött tőle Screw! Sweetie Belle előkelő volt, tiszta, okos, vidám, közvetlen, és persze fiatal, nagyjából az ő korosztálya, megjelenésében életkorának minden bájával. Az ezermester lány pedig gyakorlatilag mindenben az ellenkezőjének tűnt titokzatos zárkózottságával és sokkal kevésbé gömbölyű, hosszú tagjaival, amikre ha csak rágondolt, felidézve a képet, amint Screw a létra tetején egyensúlyozik, rögtön a fülébe szaladt a vér – éppen úgy, mint amikor néha a könyvesboltban lopva az öregebb csődöröknek fenntartott sarok felé pillantott, ahol a füzetek borítóiról csábító tekintetű, kihívó pózokban fényképezett kancák tekintettek rá vissza.

Vajon az egész azért történt, mert Pin felhívta rá a figyelmét? Esetleg az a beszélgetés tehet róla, amit akaratán kívül kihallgatott Cheerilee és Screw között, és a lány addig tökéletesen idegen, inkább kicsit ijesztő személyiségét valami suta elesettséggel vegyítette, amit megértett, amihez tudott viszonyulni?

Esetleg ez az egész csak azért jutott eszébe, mert Sweetie Belle nincs sehol?

Nem számított, hiszen ez csupán a valóság volt – így alakult, és itt az eseményeket ő nem irányíthatta. De ha rajta múlik, majd az álmait igyekszik úgy alakítani, hogy az idősebb lánynak is jusson bennük valami szerep.

Egy kupac forgács – hasított belé a felismerés.

Az a sárgás domb, amit az ablak egyik sarkán kitekintve fixírozott már egy ideje, egy kupac forgács volt. Mellette egy címke nélküli konzervdoboz állt, amiben messziről is valamilyen fém csillogott, meg mert volna esküdni rá, hogy csavarok.

Óvatosan előrébb dőlt, hogy jobban lásson, de azért közben ne verje le a sütis tányért se a párkányról. Nem messze az ablak alatt egy fa munkapad állt, rajta egy nagyobb fűrésszel és mindenféle apró fadarabbal. Ha még jobban nekinyomta az orrát az üvegnek, távolabb, balra megpillanthatta a Sugarcube Cornerrel egybeépített lakás oldalsó bejáratának lépcsőjét – amiről feltűnően hiányzott az egyik korlát.

Ó, milyen buta volt, gondolta, miközben hátradőlt, és szórakozottam szétmázolta a patájával a párafoltot, amit az ablaküvegre lehelt. Miért is feltételezte, hogy Screw majd pont a főbejáratot fogja javítani! De ezek szerint nem késett le még semmiről; az is lehet, hogy ma még megpillanthatja, ha van olyan szerencséje, és a buli vége előtt visszaszereli a lány a korlátot. Talán túl sok is lenne ez a sorstól: egy nyugodalmas rendezvény, ahol Tiaráék nem hallároznak rajta, egy tál sütemény, és néhány lopott pillantás… Még az is lehet, ha nagyon felbátorodik, leszáll innen, és visz egy pogácsát Screwnak (hiszen biztosan a sósat szereti jobban a cukormázas kalóriabombák helyett, igen, csakis így lehet). A lány majd értetlenül ránéz, és egy percig maga sem hiszi el, ezt most tényleg neki hozták, letöröli a kemény munka izzadtságát a homlokáról a lábával, ezzel egyben egy fekete csíkot is húz a bundájára, mert persze a patája meg festékes – így egészen olyan a külseje, mint a képeskönyvek bölény törzsfőnökének a déli prérikről, a fekete foltokkal a szeme alatt mintegy harci festésként, és Plum nem állhatja meg, hogy el ne kuncogja magát a látványra. A lány értetlenül, kezdődő sértettséggel néz majd rá, míg nem ellenőrzi a tükörképét az ajtó üvegablakára pillantva, és akkor a saját ábrázatától egy egészen leheletnyit az ő ajkai is mosolyra húzódnak…

– Valami baj van az üres hátsóval?!

Ez a mondat beleragadt a fülébe, és kirángatta a fantáziavilágából, már csak azért is, mert mihelyt elhangzott, gyakorlatilag megállt a levegő a teremben. A zene ugyan továbbra is szólt halkan az egyik sarokból, de a beszélgetés hangjai elhaltak, és minden szem az egyik asztalra szegeződött. Ő is kíváncsian nyújtogatta arrafelé a nyakát, de nem látott jobban tőle. Miért néz mindenki ilyen döbbenten arra a puncsos tálra? Még a végén kiderül, hogy Tiara belepisilt? Még jó, hogy eddig csak a sütikből evett.

– Azt kérdeztem, van valami problémád az üres hátsóval? – kérdezte a puncsos tál dühösen, amitől Plumnak egyre inkább felerősödött az a gyanúja, hogy mégsem a puncsba, hanem talán pont a patájában szorongatott muffinba tehettek valamit a készítői, amitől most hallucinál.

Még mielőtt rászánta volna magát, hogy a félig rágott sütit óvatosan visszategye a tányérjára a többi tetejére, két csikó mászott elő az asztal alól, ahol eddig lapultak. Természetesen az osztálytársai voltak mind a ketten, egyikük az a kis narancssárga röpképtelen pegazuslány, aki a Scootaloo névre hallgatott, a másik pedig legnagyobb örömére és meglepetésére nem más, mint Sweetie Belle. Rögtön úgy érezte, mintha megállt volna a szívverése, de egy ütemet mindenképpen kihagyhatott, mert a következő hatalmas dobbanásba még a torka is belesajdult, ahol ráadásul éppen ezt a pillanatot választotta a muffin legutóbbi falatkája, hogy rossz irányba tévedve a tüdeje felé kanyarodjon, amitől fuldokolva köhögni kezdett, és majdnem leesett az ablakpárkányról.

– A probléma az, picinyem – felelt most kioktató hangon Silver Spoon, aki a terem másik végében állt Tiara társaságában, és minden jel szerint eddig egy másik cukijegy nélküli osztálytársát, Applebloomot szadálta –, hogy tökre nincs benne semmi különleges!

Ezek szerint végül mégiscsak előkerült ez a kiváló téma, mi másért is hívták volna meg az üres fenekű osztálytársaikat is a cukijegybálba? Hiszen vannak olyan pónik, akik egyedül azáltal törhetnek magasabbra, ha másokat maguk alá taposnak – annyira kiszámítható volt minden egyes lépésük!

– Az üres fenék csak annyit jelent, hogy a tulajdonosa tele van lehetőségekkel! – vágott most vissza Sweetie Belle a világ legédesebben mérges hangján.

– Így van! – helyeselt Scootaloo. – Akármiben is jó lehet még, picinyem!

– Lehet nagy tudós vagy csodás művész vagy híres író! – tódította Sweetie Belle. – Akár még Ponyville polgármestere is lehet egyszer!

Ezen a naivságon azért Plumnak már erősen nevetnie kellett. Mintha így működne az élet! Mintha bárkinek is lenne beleszólása a saját sorsába!

Applebloom harmadiknak született egy farmer családba – a farmot a bátyja viszi tovább, Big Macintosh, ezért teljesen egyértelmű, belőle mi lesz: legjobb esetben is valaki felesége. Így történt ez évszázadok óta errefelé, és egyáltalán nem számított, kinek mi a cukijegye, vagy mi az, amiben tehetséges. A fiúk öröklik a családi mesterséget, a lányok pedig csikókat szülnek. Felvághatott Tiara vagy Silver Spoon arra a rajzolatra a gömbölyű farán, ahogy akart! Ők gazdag, előkelő családból származtak, nekik még ennyi beleszólásuk sem lesz soha saját életükbe, mindent a szüleik fognak helyettük eldönteni, hiszen a pénz a pénzzel házasodik.

Előbb-utóbb mindenki megkapja a cukijegyét, mint valami billogot a szőrére: Applebloom majd valami almásat, mint ahogy a családjának bármelyik tagja, Plum pedig majd valamilyen szilvásat (jobb esetben), mint előtte az apja és a nagyapja és a dédapja és az ükapja és a szépapja is. Ha pedig mégsem így lesz, hát akkor majd megmagyarázzák, hogy „látod, fiam, neked azért kerék a cukijegyed, mert milyen jól viszed be a szekérrel a terményt az erdőből”, vagy „azért nap a cukijegyed mert attól érik be a szilva” vagy akármi. Ki tudja? Talán a tanár nénije, Cheerilee is kertész akart lenni azzal a virágos mintázatával, azután addig mosták az agyát, hogy végül az iskolában végezte, és még örül is neki?

Hiába szónokol az a lila kanca is, a könyvtáros, a Plum család egyik ellenlábasának, Applejacknek a barátja (most már a neve is eszébe jutott, „Twilight Sparkle” – nyilván Canterlotból ette a penész ide vidékre, azért van neki két tagból álló, fene előkelő neve), sem a cukijegy, sem annak a hiánya nem jelentett semmit. Idekint, ebben a porszagú, unalmas világban mindenki azt tette, ami elő volt neki írva – odabent, a saját fejében viszont mindenki tényleg azzá vált, amivé csak akart.

Egy darabig még kereste a tekintetével Sweetie Belle-t, hátha esetleg a fennforgás elültével egyedül maradna valahol, és akkor talán odamehetne, és válthatna vele néhány szót (nem mintha valaha is merne ilyesmit tenni), vagy legalább azt képzelhetné, de nem, úgy látszik az egyszarvú lány új barátokat talált magának a narancs pegazus és Applebloom társaságában, és most az egyik asztalnál vidáman beszélgettek. Nem számít, jól van ez így, beszélgessenek csak, ő meg majd feltűnésmentesen bevési a fiatal kanca arcvonásait alaposan az emlékezetébe, hogy bármikor felidézhesse őket még a valóságnál is százszor pontosabban.

Csak ne lett volna ennyire fülledt idő idebent. Nem akart még elindulni, bár az ajtó hívogatta, de most különösen nagy roham kezdődött a sütik körül, ebben a felfordulásban nem tudja majd titokban megpakolni a táskáját. Úgyis közeledhetett a bál vége, mert a csikók nagy részét nem engedték el sötétedés után, a nap pedig már csak egy patányival függött a hegyek fölött. Még egy negyed órát biztosan maradnia kell, jobban teszi inkább, ha résnyire kinyitja az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Az egyik ablaktáblát kicsit elfordította hát, és kidugta az orrát a kellemes hűvösbe. Nagyokat szippantott, és már éppen vissza akart húzódni, hogy az asztal körül nyüzsgőket ellenőrizze, amikor hangokat hallott meg odakintről.

– Ugyan már, ne csináld ezt! Nem mondhatsz nemet!

– Már nemet mondtam.

– Mert fogalmad sincs, hogy miről is van szó! Valójában szerencsésnek kellene érezned magad! Tudod, ki vagyok én?

Erre ugyan nem érkezett felelet, de Plum már tudta, ki beszél, ugyanis felismerte a hangját. Pin volt az, aki a jelek szerint valamikor megunhatta a bált, vagy csak elfogytak a lufijai – a lágyabban, picit vontatottan megszólaló lány kilétével kapcsolatban pedig már abban a pillanatban nem voltak kétségei, amint az első hang elhagyta a száját.

– Royal Pin a nevem, ez csak jelent valamit!? – folytatta a csődör szinte játékos vidámsággal, de azért egy csepp gőg is vegyült a hanghordozásába. – Otthon, Canterlotban minden patámra két kancát találok magamnak, csak egy intésembe kerül. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is visszautasítsa a kéréseimet!

A jelek szerint ahhoz sem lehetett nagyon hozzászokva, hogy a beszélgetőpartnere tökéletesen figyelmen kívül hagyja; nem akarta venni a lapot, csak szórta tovább a saját adását.

Plum egy szőrszálnyival kijjebb nyitotta az ablakot, hogy jobban lásson, ugyanakkor felkészült rá, bármikor észrevehetik, és akkor hirtelen kell majd leugrania a párkányról. Kínozta ugyan némi bűntudat, amiért hallgatózott, de tényleg kíváncsi is volt, mi lesz a beszélgetés vége. Mikor kipislantott, megpillantotta Pint kékes bundájával, amint az újonnan felszerelt korlátnak támaszkodik, és az arcán magabiztos vigyorral Screw-t figyeli, aki erőlködéstől kilógó nyelvvel próbált néhány vaskos csavart meghúzni a lépcső oldalában. Egyikük sem figyelt az ablak felé, ezért bízhatott benne, jelenléte nem fog nekik feltűnni, ha mozdulatlan marad.

A lány lassan megelégelte a kitekert pozíciót, amibe udvarlója belekényszerítette azáltal, hogy folyton az útjába állt, néhány apró rántással kiakasztotta a csavarkulcsot, felegyenesedett, és Pin szemébe nézett.

– Szeretném befejezni a munkámat – jelentette ki már majdnem fenyegető hangon, a súlyos fémötvözet szerszámát megforgatva a patájában.

Pin nem hátrált meg, még csak a mosolyából sem adott alább.

– Csak tessék! – tárta szét a patáit színpadiasan.

Screw lemondóan sóhajtott, és egy másodpercre kimerülten lehunyta a szemeit, majd közelebb hajolt a csődörhöz, hogy a következő csavart is elérje. Pin mintha csak erre várt volna, egy hirtelen mozdulattal a lányhoz hajolt, és minden figyelmeztetés nélkül szájon csókolta.

Az események ilyen alakulásától nem csak Screw lepődött meg tökéletesen, hanem a leskelődő Plum is, aki hirtelenjében azt sem bírta eldönteni, merrefelé is szaladjon. Ez már aztán tényleg valami olyasmi volt, amit nem kellett volna látnia! Teljesen zavarba jött, de nem csak az idősebbek nemiségének kendőzetlen megnyilvánulásától, hanem a saját érzéseitől is: egyszerre irigyelte is a felvágós kék csődört, volt rá szörnyen féltékeny, és utálta teljes szívéből, amiért kihasználta a lány pillanatnyi sebezhetőségét. A lelkében kavargó indulatok és a leskelődés miatti félelme szinte szétszakították, mozdulni sem tudott néhány hosszú pillanatig.

Akkor aztán, mintha csak egy kavargó csatajelenetet ábrázoló ősi festmény kelt volna hirtelen életre, egyszerre több váratlan dolog is történt.

Screw szemei döbbenten elkerekedtek a felismeréstől, majd összeszűkültek, Pin pedig artikulálatlanul felordított, és mellső lábainak minden izmával ellökte magától a lányt, aki a mozdulat erejétől nekiesett a lépcsőfeljáró korlátjának, teste lendületével egyszerűen kidöntötte azt, és a ház melletti tüskés virágbokorba bucskázott törött faszilánkok által kísérve.

– Te nyavalyás kis cafka! – ordította a csődör eltorzult arccal, patáját a szájához emelve. Óvatos mozdulattal megtörölte az ajkait, és mikor elhúzta a lábát, a bundája véres volt. – Hát te nem vagy normális! Nézd meg, mit csináltál! Vérzem, látod, vérzem!

Plum egészen lelapult a párkányra, onnan figyelte a jelenetet. Rémülten leste, amint Screw álomszerű lassúsággal feltápászkodik a bokor mélyéről, és szinte elégedett arccal lenyalja a szájáról a csődör vérét.

– Ezt még megkeserülöd! – fenyegetőzött tovább Pin, de a hangja időközben sokat vesztett magabiztosságából, és már-már sírósan magasra szökött. – Elcsúfítottad a gyönyörű arcomat! Ha ennek a sebnek nyoma marad, beperellek, érted?!

A cukrászda oldalában kialakult káosz a jelek szerint mások figyelmét is felkeltette, mert ekkor érkezett meg odafentről, az égből jókora port kavarva két páncélos pegazus, szárnyaik sziszegve hasították a levegőt, fémbe foglalt patájuk csattant az utcakövön. Látszott rajtuk, valamiért a kelleténél jóval idegesebbek lehettek, mert egy pillanatra sem eresztették el fegyverük markolatát.

– Mi történt, fiam?! – kérdezte az egyikük feszülten Pintől.

A bokorral küzdő lányt csak akkor vették észre, amikor a csődör vádlón felé lendítette a lábát.

– Uram, ez a vadállat megtámadott! – kiáltotta Pin. – Követelem, hogy azonnal tartóztassák le!

A két pegazus szemmel láthatóan megkönnyebbült, de a helyzet picit el is bizonytalanította őket, habozva fordultak Screw felé.

– Nem magamtól ugrottam a virágok közé – szűrte a szavakat a fogai között a lány, de az egyébként is rosszul kivitelezett mentegetőzését az őrök meg sem hallották.

– Nézzék meg, tiszta vér vagyok! – ütötte a vasat a csődör, miközben a foltokat mutatta a lábán.

Ez már azért elég volt a hidegvérű pegazusoknak, hogy egy fenyegető lépést tegyenek a lány felé, aki meglehetősen tépett külsejével amúgy sem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt. Plum agyába villámként hasított a felismerés: ha továbbra is csak csendben nézelődik vagy közömbösen visszahúzódik az ablakból, a következő percben ezzel a pojáca Pinnel együtt elégedetten végignézheti, amint Screw-t elkíséri az őrség, hogy legalább egy éjszakára felettébb hűvös és nyirkos szálláshelyet biztosítsanak a számára. Hát, ez eddig egyáltalán nem úgy alakult, mint szerette volna! Csak egy pillantást akart vetni a lányra, hogy ellenőrizze, vajon tényleg olyan-e, amint emlékszik rá tegnapról, vagy csak az emlékezete tréfálta meg, és amiatt látja szebbnek, mint régen; erre Pin beleavatkozik, és tönkreteszi az egészet! Ha ez az egész az ő fantáziájában történne, biztosan nem hagyná, hogy a gonosz így győzedelmeskedjen!

Míg magában tépelődött, az egyik pegazus minden kedvesség nélkül kihúzta a lányt a bokorból. Screw felszisszent, mikor a tüskék végigszántottak a bőrén.

– Ne bántsák! – kiáltotta valaki.

Plum megrökönyödve hallotta a hangot, amint elhagyja a saját száját, és lecsapta a füleit, amint minden szem felé fordult.

– Izé… Akarom mondani, ne bántsák, kérem… – tette hozzá megszeppenten makogva az őrség szúrós tekintetének kereszttüzében. – Én láttam, mi történt.

– Gyere csak le onnan, öcsi – mondta neki az egyik pegazus, majd az ablakhoz lépett, és a szárnyát a párkányhoz emelve egy viszonylag kényelmes lejárót rögtönzött.

Plum vetett egy bátortalan pillantást maga mögé, amerre legszívesebben menekült volna, majd nagyot nyelt, és kapaszkodva lecsúszott az őr szárnyán. Mibe sikerült most magát belekevernie? Ez egyáltalán nem volt rá jellemző, jobban szerette, ha szép nyugodalmasan telnek a napjai, a mindenféle ismeretlen kancák megmentését, és ezzel nagyhatalmú ellenségeik magára haragítását még az álmaiban is igyekezett elkerülni. Félénken toporgott egyik lábáról a másikra, azt latolgatva, nem lenne-e a legjobb ötlet eliszkolni innen, amíg nem késő.

– Mesélj csak, ki vagy te, mit keresel itt, és mit láttál? – hajolt le hozzá a pegazus egész kedvesen, amitől egy csöppet meg is nyugodott. Végül is, amennyire tudta, az őrség mindig az igazságot szolgálta.

– Plum vagyok, és a cukrászdában voltam eddig az osztálytársam bálján. Kinéztem levegőzni, és éppen akkor láttam, hogy Pin erőszakoskodik azzal a lánnyal! – foglalta gyorsan össze a történteket, mielőtt bárki félbeszakíthatta volna.

– Gondolom, te vagy Pin – bökött a nevezett csődör felé a másik pegazus.

– Az én nevem Royal Pin! Ez a kis szaros hazudik, egyáltalán nem így történt! Tudják, kicsoda az én apám?

– Nem tudom, fiam, és nem is érdekel – legyintett ingerülten a páncélos. – Viszont egyre inkább el tudom képzelni, mitől véres a szád.

– Mi legyen most, kisasszony – fordult a másik Screw-hoz –, akar feljelentést tenni? Felvesszük az adataikat, és gondoskodunk róla, hogy ez az alak ne zaklassa.

– Csak haza szeretnék menni – mondta a lány lesütött szemekkel, mintha még neki kellene mentegetőznie.

– Szerintem ne hagyd ennyiben! – vágott közbe mérgesen Plum, látva, hogy talán Pin egy ejnye-bejnye nélkül megúszhatja az egészet. – Nézd, a korlátot is kidöntötte, hiába dolgoztál vele!

– Ő döntötte ki! – kiáltotta közbe Pin, de már senki sem figyelt rá.

– Cake úr nem lesz elégedett – motyogta Screw maga elé, a fejét lógatva. – Ez egy rossz korlát. Azt ígértem, erős korlátot építek neki, olyat, ami nem dől ki.

A két pegazus egy darabig tanácstalanul figyelte, amint a lány a patájával zavartan ákombákomokat rajzol a porba, azután egymásra néztek, végül az idősebbiknek tűnő szólalt meg ismét.

– Jól van, kisasszony, legyen, ahogy akarja. Nem mondom, van elég dolgunk amúgy is. Te meg hordd el innen az irhád – legyintett Pin felé –, mielőtt még meggondoljuk magunkat.

A csődörnek se kellett kétszer mondani, felmérve az esélyeit a következő másodpercben már el is tűnt a cukrászda sarka mögött. Plum még rövid ideig figyelte, amint a patái által felvert por szállong a levegőben, aztán lassan eszébe jutott, lassan el kellene indulnia hazafelé, ha nem akarja megijeszteni a szüleit. Screw-ra nézett, de a lány látszólag nem volt valami barátkozós kedvében, ezért inkább megfordult, és egy nagyot bólintva elköszönt az őröktől.

– Viszont látásra.

– Várj csak, barátom! – állította meg az öregebbik pegazus a patáját kitartva. – Azt mondtad, Plumnak hívnak? A Plum farmon laksz?

– Igen, uram – felelte, miközben megfordult a fejében, honnan ismerheti a farmjukat az idegen. Tényleg csak a második legnagyobb volt a környéken, és mindenki csak az almákra szokott emlékezni.

– Ha javasolhatom, ne menj ki már a városból ilyen későn egyedül – hajolt hozzá a pegazus udvariasan, valódi aggodalommal a hangjában. – Nincs itt a bálban egy felnőtt ismerősöd, aki hazakísérne?

– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy kísérgessenek – húzta ki magát önérzetesen Plum.

– Én elhiszem! – mentegetőzött az őr megadóan felemelve a lábát. – Biztosan ezerszer hazamentél már egyedül, és még rengetegszer lesz rá lehetőséged. – Egy picit közelebb lépett a csikóhoz, mintha valamit bizalmasan szeretne neki mondani. – De nézd, attól félek, nem véletlenül vezényelték ki ma éjszakára a fél őrséget az Everfree erdő minden póni lakta szegletébe. Hallgass rám, és ne mászkálj most egyedül a sötétben.

– Nekem útba esik – szólalt meg hirtelen Screw, akinek a jelenlétéről időközben majdnem teljesen meg is feledkeztek. – Szívesen elkísérlek.

Plum minden teketóriázás nélkül rábólintott az ajánlatra, és a mellkasában szétáradó boldog izgatottságtól arról is teljesen megfeledkezett, hogy voltaképpen minden jelenlévő gyámoltalan kiscsikónak nézi.

 

***

 

Nem távolodtak el csak legfeljebb két-háromsaroknyira a cukrászdától, mikor a pegazus őrség egész alacsonyan áthúzott fölöttük, majd szapora szárnycsapásokkal, egyre gyorsulva eltűntek nyugat felé. Plum igazán kíváncsi lett volna rá, hova siettek ennyire, de talán sohasem fogja megtudni, mint ahogy azt sem, miért is gyűltek össze ennyien az erdő körül. Azon nem lepődött meg, hogy akik figyelmeztették, nem kötötték az orrára, miféle veszély is leselkedik rá, de azért nem tűntek túlzottan komolynak sem. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy talán kerestek valakit, esetleg valamiféle bűnözőt.

Lassan, szótlanul sétáltak a Ponyville-ből kivezető canterloti úton az esti szürkületben, a csikó egy-egy bátortalan pillantás erejéig fordította csak a fejét a mellette poroszkáló lány felé. Ezért aztán azt is csak akkor vette észre, hogy Screw megállt, amikor már vagy hatlábnyira eltávolodott tőle. Kérdőn fordult vissza, magában azon tanakodva, vajon csak eddig tartott-e a kísérete.

– Miért álltál ki mellettem? – kérdezte a lány kifejezéstelen tekintettel, arca egyik felére kísérteties árnyék borult.

Plum egy pillanatig nem tudta, mit is válaszoljon erre, bár jó előre megpróbált lélekben felkészülni Screw kiszámíthatatlan észjárására. Ugyanakkor valójában tényleg fogalma sem volt, miért is nem húzódott vissza az ablakból, hiszen be kellett ismernie, legtöbbször a hasonló konfliktusokat a fejét a homokba dugva próbálta megoldani – és azt a választ, ami legelsőnek a nyelvére jött volna, tényleg nem akaródzott kimondania.

– Tessék? – kérdezett vissza időhúzás gyanánt, míg a lehetőségeit forgatta a fejében. – Nem kellett volna?

– Nem tudom viszonozni semmivel… – felelte Screw némi gyanakvással a hangjában.

Ez, ha lehet, még inkább meglepte. A lánynak elég rossz tapasztalatai lehettek, ha ennyi önzetlenség is szemet szúr neki.

– De én tényleg láttam, hogy mi történt – emelte fel a fejét. – Azt, amikor Pin… Szóval, tudod. Szerintem igazságtalan lett volna, ha emiatt téged bántanak, hiszen nem is csináltál semmit.

– Megharaptam – jelentette ki Screw nem minden büszkeség nélkül a hangjában.

– Hát, azt nem is csodálom! – forgatta a szemeit a csikó. – És ennél sokkal rosszabbat is érdemelt volna. Ez még nem ok arra, hogy elhallgassam az igazságot, és attól sem kell tartanod, hogy bármi fizetséget várnék cserébe. Ugyan én is csodálkozom rajta, mert általában ennél gyávább vagyok, de megtettem a kötelességem, és kész.

Screw ezt hallva picit megnyugodhatott, mert lassan tovább indult az úton, és Plum csatlakozott hozzá.

– Ha már itt tartunk, te miért kísérsz haza? – tudakolta egy percnyi szünet után, hátha ezzel meg tudja világítani a lány számára a motivációját.

– Erre lakom – mondta Screw olyan hangsúllyal, mintha azt magyarázná, hogy a fű zöld.

– Jó, de mehetnénk külön is…

– Annak nem lenne semmi értelme.

– Akkor vegyük úgy, hogy azért segítettem, hogy aztán haza tudj kísérni – vágta ki végül Plum vigyorogva.

Screw láthatóan nem díjazta a viccet, mert úgy nézett rá egy percig, mint egy félőrültre, ezért inkább behúzta a nyakát, és maga elé, az útra szögezte a tekintetét. Hát, ez a beszélgetés sem úgy alakult, mint azt legszívesebben elképzelte volna. Miért volt az életben minden ennyire bonyolult? Miért nem mondhatta ki azt sosem, amit szeretett volna, és miért nem értette meg senki, ha mégis megtette?

Feladhatta volna a kísérletezést, de túlzottan megsűrűsödött körülöttük a csend, és megritkultak a házak, amint kifelé tartottak a városkából. Egyszerre érezte kellemetlennek a hallgatást, és félt is, esetleg meghall valamilyen zajt, amitől halálra rémül, és a lány észreveszi rajta. Ha nekilátott volna fütyörészni, az talán még feltűnőbb lett volna, ezért inkább valami más témát próbált kitalálni. Screw a fejét lógatva ballagott mellette, néha hatalmasakat ásított, majd lehunyt szemmel tett meg pár lépést, mint valami alvajáró, csak hogy azután riadtan megrázkódjon, és egy darabig ismét felegyenesítse a nyakát. Meglehetősen álmosnak tűnt, és a szeme alatti sötét karikák is azt sugallták, több napja lehetett ébren.

– Valamiért mindig azt gondoltam, bent laksz a városban – szólalt meg végül Plum. – Talán csak amiatt, mert sohasem találkoztam veled ezen az úton, pedig biztosan egymásba kellett volna botlanunk.

– Ritkán járok erre – vonta meg a vállát Screw. – Sokkal kevesebb időm van rá, mint szeretném.

Ettől a magyarázattól a csikó majdnem hanyatt esett.

– De mire? – kérdezte értetlenül.

– Mert az öreg Catkin megengedte, hogy használjam a kis erdőjét – felelte a lány erősen koncentrálva a mondandójára, és most, a bizonytalanul összehúzott szemöldökeivel és a kifordított gondolatmenetével éppen olyannak tűnt, mint amilyennek Plum tegnap megismerte. – Cserébe, amiért rendbe hoztam a tornácát. – Majd rövid gondolkodás után hozzátette: – És most építek ott egy faházat.

– Komolyan? Házat építesz magadnak? – esett le Plum álla. – Az aztán igazán nehéz munka lehet, főleg ha egyedül vagy rá!

– Az előző egy picit kicsi lett… Ez már a második – húzta ki magát a lány meglehetősen büszkén.

– És miért pont egy erdőben? Nem lenne jobb valahol a város szélén?

– Nem! – rázta meg a fejét Screw határozottan, kócos sörénye csak úgy libegett körülötte. – Határozottan rosszabb lenne. Így sokkal biztonságosabb. Egy fára építem.

Plum alig bírta elfojtani a kitörni készülő nevetést, de azért nagyon igyekezett, mert Screw biztosan megsértődött volna. Nem tehetett róla, elképzelte a lányt, amint a lábaival őrült módjára csapkodva felrepül egy fa lombjai közé, ott letelepszik, és még csiripel is hozzá – elég lehetetlen kép volt, de alig bírta kiverni a fejéből, sajnos túl élénk volt hozzá a fantáziája. Azért megpróbálta inkább egy kis épület képét felidézni, ami egy fa alsóbb ágai köré épült, és keskeny feljáró vezet róla a földre, amit a lakók egy kötélzet segítségével felhúzhattak, ha akartak. Ez már közelebb állhatott a valósághoz, és ráadásul sokkal, de sokkal menőbb, mint a földön lakni egy viskóban. Elhatározta, ha rajta múlik, egyszer meghívatja magát a lányhoz, és megnézi, mit sikerült összehoznia, de egészen biztosan valami rendkívülit, hiszen ügyes mester hírében állt.

– Azért irigyellek. Én sose lennék képes felépíteni egy házat – mondta némi áhítattal pislogva kísérője felé.

– Jó hogy nem – felelte Screw komolyan, azután mielőtt még a csikó megsértődhetett volna, hozzátette: – Ha mindenki képes lenne rá, éhen halnék. Te egész biztosan valami máshoz értesz, míg én bármit megépítek.

Plum csak legyintett erre.

– Dehogy! Csupa haszontalan dologgal van tele a fejem! Építeni, az valami. Én meg, talán amiben a legjobb vagyok, az az álmodozás.

– Álmodozás? – húzta össze a szemeit Screw. – Annak mégis mi…

Ám a mondatot soha sem fejezte be.

Valahol az „m” és az „i” betű fülébe érkezése közötti időben Plum azt vette észre, a világ hirtelen rettenetesen megváltozik körülötte. Először nem értette, mi az, ami nem stimmel, mi az, ami elromlott, de a pániktól a földbe gyökerezett a lába. A sötétben kiéleződött a látása, de csak az ismerős utat látta maga előtt, nagyjából százhúsz lábnyira lehettek a canterloti útról a Plum farmra vezető elágazástól. Bántóan élessé vált a hallása is – a csönd szinte szétszaggatta a dobhártyáját. Sehol egy állat, sehol még csak egy rovar se, még Screw is elhallgatott, lélegezni sem mert, ahogy ő se… De miért?!

Eszébe jutottak a csillogó aranypáncélos őrök, akik mellett eljöttek, mikor elhagyták Ponyville-t, és minden bizonnyal ott állnak a farmjuktól nem messze is. Talán ha most inaszakadtából vágtázni kezdene, elérhetné őket – de merre induljon? Előre vagy hátra?

Maradj mozdulatlan, te szerencsétlen! – ordította minden ösztöne.

Mozgást látott a szeme sarkából: két alak bukkant elő a fák közül az út bal oldalán. Valójában az „előbukkant” nem is igazán pontos megfogalmazás. Az egyik pillanatban még nem voltak ott, utána pedig, mintha árnyékból lépnének ki a holdfényre, egyszer csak láthatóvá váltak.

Plum első gondolata az volt, hogy óriási pókok. Sápadtfehér, sima, papírszerű bőr és ugyanolyan kitinpáncél borította őket; nyolc hosszú, vékony, karmos lábon lépdeltek előre váratlanul gyors tempóban. Olyan magasak voltak, mint amikor két megtermett póni egymás hátára áll, és biztosra vette, egyiküknek sem jelentene gondot elkapni és szétmarcangolni egy csikót. Mikor elérték a canterloti utat, az, amelyik elől haladt, egy pillanatra megtorpant, és feléjük fordult.

Egyáltalán nem hasonlítanak pókokra, futott át az agyán a felismerés a következő pillanatban. Ahhoz túlságosan elmosódottnak tűnt az alakjuk, mintha nem is ezen a világon léteznének. Túl sima és túl nagy volt a potrohuk. De az a valami rémítette meg a leginkább, ami a fejük helyére nőtt. Nem, nem a méregtől csöpögő, éles csáprágók, hanem valami sokkal rosszabb. A szabálytalan körvonalú fehér folton nem voltak szemek, csak egy marék véletlenszerűen szétszórt apró lyuk, melyeken át a halál végtelen sötétségére láthatott rá.

Agyának két felében két tökéletesen értelmetlen gondolat vert tanyát. Az egyik mindenáron le akarta tagadni, hogy ez a valóság volna. A valóságban nem léteznek ilyen szörnyek. A valóság unalmas. A valóságban nem ehetik meg csikó korában, hiszen ő fogja örökölni a farmot, és dögunalmas életet él, míg csak végelgyengülésben ki nem múlik.

A másik szinte hisztérikus örömben tört ki, amiért mégsem egyedül indult haza, amiért Screw itt van vele. Hiszen a lány már majdnem felnőtt, erős, okos – jó, ez utóbbi talán mégsem, de megvan a magához való esze. Mindjárt kitalál valamit, valami remek ötletet, amivel megmenti mindkettőjüket.

Most vette csak észre, hogy a két lény közül a hátsó valamit cipelt maga után. Egy áttetsző fehér gubó volt az, amit vékony, de nagyon erős fonállal rögzített az egyik hátsó lábához. A gubóba mintha egy póni lett volna tekerve, egy egyszarvú, bár testét harapásnyomok borították, néhol patányi foltokban hiányzott a bőre, tekintete üvegesen meredt a semmibe. Amerre a pók vonszolta, véres csíkot húzott maga után a fűben. Vajon még élt…?

Plum meleg érintést érzett az oldalán, amitől majdnem felüvöltött, de csak majdnem. Továbbra sem mozdulva Screw-ra nézett, aki most remegő térdekkel bújt oda hozzá, mintha tőle várna megváltást. Arca a kékes szőre alatt sápadt volt, mint a hold, szemei szinte kidülledtek a félelemtől, még a fekete karikák is eltűntek alóluk. Nem, Screw nem fogja megmenteni, ez már biztos – még elmenekülni is képtelen; ha a pók nekik ugrik, egyszerűen összeesik. Ő talán elvágtathat, de ha meg is ússza, azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy cserbenhagyta a lányt.

És végül megértette. Kit is akar áltatni? Végük van, mind a ketten halottak, éppen csak még maguk sem fogták fel.

Egy egész póniöltőnek tűnő másodperccel később a szörnyű lény elfordult tőlük, és a társával együtt átsétált az úton, majd kevéssel az első fák előtt eltűntek, épp olyan hirtelenséggel, mint ahogy megjelentek.

Plum soha többet nem találkozott velük – ébren.