Az erdő olyan nyugodt volt körülötte, olyan békés, mintha a világon nem létezett volna semmi más élőlény apró rovarokon és madarakon kívül. Ág nem reccsent, mozdítania sem kellett a füleit, legfeljebb akkor, ha egy-egy döngicsélő méh túl közel merészkedett hozzá, és arrébb kellett noszogatnia. A fák között láthatatlan madarak csiviteltek olyan beszélgetéseket folytatva, miknek értelmét senki más nem ismerte rajtuk kívül. Néha egy-egy fuvallat erejéig feltámadt a szellő, a milliónyi falevél zörgése, a fűszálak hajladozása halk susogássá állt össze a fülében.

Minden olyan volt, mintha csak valóságos lett volna, pedig nem volt az. Ez az egész nem volt más, csupán egy álom. Ha kételkedett is benne néha egy-egy percre, a fény változatlansága mindig az eszébe juttatta. Már rég le kellett volna nyugodnia a napnak, és újra felkelnie az ég másik végében. Csakhogy semmi ilyesmi nem történt, és ugyan az időérzékében nem bízhatott meg teljesen, azt sejtette, napok múltak el így.

Álmában nagyokat pislogott; ilyenkor a tudata elvándorolt sokkal mélyebbre, oda, ahol nincsen sem idő, sem fény, de valamivel – percekkel, órákkal – később mindig visszatért, és mindent éppen úgy talált, mint ahogy emlékezett rá. Esélye sem lett volna megmondani, pontosan mióta hevert itt, mióta borzolta bundáját a meleg, simogató légáramlat, mióta csiklandozták a fűszálak az orrát, mikor is történt, hogy Celestia hercegnő felemelte a testét a varázslatával, és idehajította. Valójában nem is nagyon érdekelte ez az egész, ha rajta múlt volna, az idők végezetéig meg sem mozdult volna. Nem volt sem éhes, sem fáradt, nem fájt semmije, alig érzékelte a saját testét, mintha itt sem lenne, mintha az erdőn kívül semmi sem létezne, és ez jól is volt így.

Ám valószínűleg mégsem rajta múlt minden, legalábbis tudatosan sohasem kérte a hangot, hogy szóljon hozzá.

– Screw.

Mély volt, fiatalos, valahonnan távolról ismerős, és egészen enyhén türelmetlen, mint a felnőttek hangja általában. Nem felelt neki semmit, hátha akkor elmegy.

– Screw. – A hang csak nem hagyta békén. – Nem heverhetsz itt az idők végezetéig. Szedd össze magad, gyere, tápászkodj fel. Indulnunk kell lassan, mielőtt besötétedik. Ugye nem szeretnél egy éjszakát egyedül tölteni itt, az erdőben?

Úgy érezte, ez a beszélgetés egyszer már lezajlott kettőjük között. Esküdni mert volna – mégsem emlékezett, mit is felelt erre a kérdése legutóbb. Akkor mintha sürgetőbben hatott volna rá a dolog, most viszont tisztában volt vele, a késő délutáni erdőben sohasem fog besötétedni, és ha mégis, az nincsen semmi olyan hatással, ami számítana.

Lehunyta hát a szemeit egy időre, hátha az illető azt hiszi, alszik, és békén hagyja, sőt esetleg el is tűnik.

– Gyere, na, ne kéresd magad, már várnak ránk – szólalt meg a hang most közelebbről, erőszakosan széttépve körülötte a csendet és lelkében a nyugalmat. Hát csak nem hagyja békén? Nem hagyhatja figyelmen kívül?

– Nem megyek oda vissza – szögezte le halkan, de elszántan.

– Soha többet nem kell visszamenned, ha nem akarsz – érkezett a felelet.

Emlékezete tudatta vele, hogy ez volt a helyes válasz, holott mégsem erre számított. Egy picit több győzködést várt volna, pláne, ha figyelembe veszi, hogy ha nem oda indulnak, akkor tippje sem volt, hova máshova.

Felemelte a fejét, lassan végigmérte az őt kínzó csődört. Ismerős volt, bár ezer éve nem látta, akkor is csak rövid ideig, és ha agyon ütik sem bírta volna jelenleg megmondani, hogy hol.

– Hova megyünk akkor? – adott hangot az értetlenségének.

– Él egy rokonod itt a közelben, egy nagyon kedves kisvárosban, amit úgy hívnak, hogy Ponyville. Egészen biztosan tetszeni fog neked, csupa kedves póni lakja, akik mind ismerik egymást, mert csak pár száz házból áll az egész, nem olyan nagy és lélektelen, mint Canterlot. Saját patakjuk is van, képzeld el, halacskákkal meg minden.

Screw-t egyáltalán nem érdekelték jelenleg a halacskák, bár picit kedvesnek találta, ahogy a csődör teljesen esélytelenül megpróbálta őt rábeszélni arra, hogy elinduljon. Ugyanakkor arra is rájött, honnan volt neki ennyire ismerős az imént: ő volt az, aki néha meglátogatta a „hivataltól”, ahogy a felnőttek nevezték egymás közt azt a helyet.

Már majdnem elfordult, hogy visszahajtsa fűpárnájára a fejét, mikor egészen különös dolog történt. Egy pici, világoskék szőrű, ezüst sörényű csikó lépett elő valahonnan mögüle, és tétován megtett két lépést a csődör felé, majd ott lecövekelt, mint akinek gyökeret eresztettek a lábai.

Screw sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Ne hallgass rá – mondta a csikónak. – Nem kell vele menned. Ott sem lesz jobb semmivel, mint itt, nekem elhiheted.

A csikó visszanézett rá, és bizonytalanul felemelte az egyik mellső lábát, mintha vissza akarna lépni, de még nem határozott.

– De… Vannak halacskák is, hallottad? Meg szeretném nézni őket – mondta vékony hangon. – És a bácsi azt mondta, oda nem kell visszamennem többet…

– Pár más dolog is van ott a halakon kívül. Hamar ki fog derülni, hogy nem sokkal jobb, mint az árvaházban – győzködte a csikót.

– A nagynénéd már biztosan megfőzte neked a vacsorát – mondta a csődör, mintha mit sem hallott volna kettőjük beszélgetéséből. – Már várnak téged. Úgy hallottam, saját szobád is lesz, ami teljesen csak a tiéd, és nem kell megosztoznod rajta hét másik csikóval. Meg meleg ágy, puha takaróval. Csak jobb ott aludni, mint itt kint a hidegben, a kemény földön!

– Semmit – mondta Screw. – Az életben semmit nem kapsz ingyen. Ha ezt elfogadod, örökké törlesztheted.

De úgy tűnt, ezek már nagyon elvont fogalmak lehettek a csikónak, vagy legalábbis sokkal kevésbé valóságosak, mint egy tányér leves, vagy egy puha ágy. Éppen csak egy gyors, szinte bocsánatkérő pillantást vetett még hátrafelé, azután megindult a csődörrel.

Screw lemondóan ingatta a fejét, azután feltápászkodott, és utánuk ügetett. Hát csak elérték, hogy ne pihenhessen nyugodtan.
 

***

 

Ponyville pont olyan volt, mint amilyennek emlékezetében megőrizte. Picit csodálkozott rajta, hogy ilyen pontosan, mentesen bármiféle fakulástól megmaradt, hiszen az elmúlt években eszébe sem jutott tudatosan az a nap, amikor először megérkezett. Ám mégis, minden egyes fűszál a helyén volt. Az a kis kunyhó a lombokból készült tetejével, amibe az elmúlt idők során az állatbarát, sárga pegazus beköltözött, most még csak nem is állt, a helyén mindössze gazos dombocska emelkedett az erdőszélen. A falu is odébb kezdődött el természetesen, az első három ház hiányzott. Screw nem ismerte pontosan, ki is lesz az a három család, akik majd ideköltöznek, nem volt valami nagy társasági póni, és ide még nem hívták dolgozni egyszer sem. Mintha egyszer egy vöröses sörényű, karikás szemű, idősebb kancát látott volna teregetni az egyik udvaron, talán Canterlotból fognak érkezni néhány év múlva, vagy éppen Appleloosából.

A kis kék csikó Ponyville szélétől nem messze lassított, és vágyakozó pillantásokat vetett a falu határában csörgedező patak felé. A csődör, aki mögötte jött viszont egy érintéssel határozottan odébb tessékelte, tovább, előre az úton.

– Menjünk most, intézzük el a dolgunkat, majd játszol a patakkal később – fűzte hozzá.

– A dolgunkat! – horkantott Screw. – Úgy érti, az ő dolgát. Ha jól emlékszem, te kizárólag a halacskák miatt jöttél, nyugodtan megnézheted őket akár most is. A nagynénédnek nem sürgős, úgy emlékszem, éppen a mosogatással van elfoglalva.

A csikó ugyan a fülét felé fordította, amikor megszólalt, ám nem nézett hátra, töretlenül szedte rövidke lábait, be a házak közé.

– Hallod egyáltalán, amit mondok? – kérdezte Screw kicsit sértődötten.

– Igen, hallom – felelte a csikó továbbra is a földet fixírozva maga előtt. – De az, hogy én te vagyok, még igazán nem ok arra, hogy hallgassak is rád.

Screw ezen meglepődött.

– Az sem ok rá, hogy tudom, mi fog veled történni?

– Csak azt tudod, hogy mi történt veled… – mondta a csikó dacosan. – Azt pedig úgysem változtathatod meg.

– Bár tudnám, akkor miért vagyok itt… – morogta Screw.

Kicsit kilépett, hogy felzárkózzon a csődörhöz és fiatalkori önmagához. Nem akarta végignézni újra saját múltját, de arra mégis kíváncsi volt, vajon mennyire nyúlhat bele az eseményekbe. Igaza volt vajon a csikónak? Egyszerű szemlélő itt?

Fújt egyet, és belerúgott egy kavicsba, ami az útjában hevert. A kavics hangosan lepattant az útszéli kerítésről, majd elgurult valamerre. Jó, legalább nem teljesen testetlen, mint egy szellem. Ha tényleg nem változtathatna semmin, akkor akár le is feküdhetne a földre, és hagyhatná, hogy minden járókelő átgázoljon a testén.

Míg a gondolataiba merülve sietett előre, utolérte a csődört, és most ismét lassítania kellett, hogy felvegye az előtte haladók tempóját. Több ideje maradt nézelődni is, és újra elámulhatott, mennyire részletes a körülötte elterülő múlt-világ. A bal oldali ház, ami ha jól rémlik, Tile nénié volt, még felújítás előtt állt, a falairól patányi darabokban hiányzott a vakolat. Egy sarokkal odébb pedig az a kidőlt-bedőlt kapu húzódott, amit majd két év múlva fog lefesteni saját patájával, persze csak miután Axe bácsi rendbe tette. Tényleg, hogy ez miért is nem jutott eddig eszébe! Ha már itt van, akár fel is kereshetné öreg mestere fiatalabb verzióját… Bár hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna neki.

Egy darabig még a Canterloti úton haladtak tovább, de a faluközpontig sem jutottak el, máris ráfordultak a Köves sétányra, és Screw torka összeszűkült az emlékektől. Igen, mostanában már nem erre szokott járni, mert beépítették azt a jókora foghíjtelket, amin át ekkoriban mindenki közlekedett, hanem egy kisebb kerülővel jutott mindig haza, a párhuzamos utca felől. De természetesen, ugyanúgy, mint amikor először járt Ponyville-ben, most is erre jöttek, és így legalább két perccel hamarabb fognak odaérni a házhoz, mint szerette volna. Már vágtak is keresztül a pici téren, át a törmelékhalmok között húzódó ösvényen, el a kupacba rakott lécek között, amikből majd a kerítés épül nemsoká. Így pedig majdnem egyenesen nekirohantak annak a fészernek, amiben életének egy jó részét töltötte.

Egy szépen elsepert, földes udvaron álltak. A házból kihallatszott az edények halk csörömpölése – valaki odabent talán éppen mosogatott. A csilingelő porcelán hangját megismerve a csikó Screw felé sandított, Screw pedig felöltötte legjobb „ugye megmondtam?" pillantását.

– Ginger asszony! – kiáltott be a házba egy rövid csend után a csődör, majd közelebb lépett az ajtóhoz, és bekopogott.

Bent majdnem azonnal elhallgattak a zajok, és kisvártatva Ginger néni kerek arca jelent meg a résnyire nyílt ajtóban. Látszott rajta, hogy nem várt semmilyen vendégeket, vagy legalábbis biztosan nem abban a pillanatban, szóval a csődör valamennyit biztosan lódított.

– Mit parancsol? – szólalt meg utána a kanca kissé vontatottan és gyanakvóan, ami egyébként a csődör makulátlan, városi öltözékét figyelembe véve nem is volt alaptalan.

– Asszonyom, a hivataltól jöttem, mint az korábban meg lett beszélve.

Screw csak most vette észre, milyen furcsán fogalmazta meg a csődör, mintha igazából a dolgok ilyen alakulásához nem is lett volna semmi köze. Persze amikor ez a jelenet legelőször lejátszódott, mindebből semmit nem érzékelt, mint ahogy a csikó Screw is bámészkodva álldogált a csődör háta mögött, mintha csak azt próbálná felmérni, vajon miféle népség lakhat ebben a házban, meg mi lehet odabent, és hol vannak úgy általában.

A kanca értetlenül ráncolta a homlokát egy pillanatig, utána felderült az arca, mintha tényleg az eszébe jutott volna valami, és a csikó felé fordult, többet gyakorlatilag nem is törődve a csődörrel.

– Ó, emlékszem már! Akkor minden bizonnyal te vagy Screw!

A csikó a neve hallatára ijedten rezzent össze, majd határozatlanul bólintott.

– Jaj, de kis helyes vagy, gyere már közelebb, hadd nézzelek meg! – folytatta Ginger néni elővéve a gyerekeknek szánt gügyögősebb hangját, és végre maga is résnyinél jobban kinyitotta az ajtót, hogy kiléphessen az udvarra.

A csikó toporogva tűrte, hogy a kanca körbenézze, bár látszott rajta, legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá.

– Igen, mondjuk azért egy fésülés rád fért volna, na de mire is számítottam… – folytatta Ginger néni egy szemrehányó pillantást lövellve a csődör felé. – Nem baj, nálunk jó patákban leszel, majd jól kimossuk meg rendbe szedjük a bundádat, meg ahogy látom, az is rád férne, ha felszednél magadra néhány kilót itt-ott. Igazából későbbre vártunk, de hát miket is beszélek, hogy elrohant az idő, nemsokára beesteledik. Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni.

A kanca ellentmondást nem tűrően megindult a ház melletti, fából épült fészer felé, a csikó és a csődör szó nélkül követte, mintha valamilyen varázslat hatása alatt állnának.

– Remélem, nem probléma, hogy a fészerben csináltam neked kuckót, igaz, Stubble a falra mászott, amikor meghallotta, na de majd megbékél. Látod, a házunk nem túl nagy, ellenben te pár röpke éven belül felnősz, és értékelni fogod a magánéletet. Abban biztos vagyok, így is sokkal jobb hely, mint amihez eddig szokva voltál.

Screw követte hármójukat, amint beléptek a fakunyhóba, és igyekezett a tekintetét a csikó arcán tartani, pont, mintha csak ő maga szeretne elbüszkélkedni vele, milyen jó helyen is fog lakni most pár évig. Mindent leszámítva, önmagában a fészer egy olyan kis zug volt, amit bőven nem érdemelt meg, ám bűnös imádattal vett használatba. Most még semmi sem látszott természetesen azokból a módosításokból, amik miatt majd akkora pofonokat fog kapni, csak hogy az egész majd az utcán landoljon vele egyetemben. Nem volt más, mint egy félreeső sarok a kerti szerszámoktól, polcoktól, üvegektől elkülönítve, egy nagyobb ládával, amiben egy párna és egy pokróc hevert viszonylagos rendben az egyetlen ablak alatt. Volt ott még egy üres, nagy igyekezettel letisztogatott, de még így is koszos szék, meg egy munkapad, aminek a felét kinevezték asztalnak, de a csikó már rég nem ezekre figyelt. Mint minden jó fészerben, itt is akadt egy rakás jól megmunkálható, tartós fa a szerszámok karbantartásához, egy kisebb doboz csavar a ház körüli munkákhoz, és az egész kis szobát a faforgács és valamilyen hígító, vagy talán lakk szaga lengte be, amitől Screw most is és már akkor is azonnal otthon érezte magát.

Ginger néni talán ösztönösen átzökkenve a háziasszony szerepébe letörölt a kötényével némi port az asztalról olyan arckifejezéssel, mintha csak azon mérgelődne, hogy került az oda, amikor tegnap takarított, azután újra a csikó felé fordult.

– Na, hogy tetszik? Tudom, lehetne egy kicsit nagyobb rend is, de igazából későn értesítettek, hogy jössz – itt vetett egy szemrehányó pillantást a csődörre –, meg aztán elég nagy vagy már ahhoz, hogy magadnak berendezd. Csak majd valahogy úgy próbáld intézni, hogy Stubble holmijait ne nagyon kuszáld össze.

Patájával a sarokban halmozódó földműves szerszámok felé intett, amik már így is kibogozhatatlan összevisszaságban álltak.

A csikó megilletődve nézte a kis kuckóját. Screw emlékezett rá, mennyire izgatott volt, mennyire félt, amikor megérkezett, megmukkanni sem mert taplószáraz torkával, legszívesebben azonnal elbújt volna a takarója alá, vagy egyszerűen kirohant volna a világból. A pici Screw-n ebből semmi sem látszott, leszámítva szoborszerű tartását és hatalmasra nyílt szemeit.

– Na, jó lesz itt? – kérdezte Ginger néni anyáskodva, olyan hangsúllyal, mintha tényleg számítana a véleménye. Screw picit nevetségesnek érezte ezt az aggódást, hiszen szó sem volt arról, hogy ha nemet mond, akkor elnézést kérnek tőle, és átkísérik a szomszédos palotába.

Pici Screw-tól csak egy megilletődött bólintásra futotta.

– Próbáld meg otthon érezni magad akkor, nekünk még meg kell beszélnünk valamit az úrral – mosolygott rá egy picit erőltetetten Ginger néni, és a csődörrel megindultak az ajtó felé.

A csikó megragadta a kanca lábát, mire az megtorpant.

– Igen, drágám?

– Meg… megnézhetem a halakat? – bökte ki a csikó vékonyka hangon.

– Milyen halakat? – kérdezett vissza Ginger néni a homlokát ráncolva.

– A patakra gondol, ami mellett eljöttünk, a falu határában – segítette ki a csődör.

Ginger néni cseppet felderült, csak hogy kisvártatva az aggodalom üljön ki az arcára.

– Persze, de csak ha visszatalálsz egyedül – mondta azután.

A csikó máris fülig érő vigyorral robogott ki a fészerből, mintha csak menekülne, Screw alig bírt lépést tartani vele.

– Aztán sötétedés előtt visszaérj! – intette még Ginger néni az ajtóból, mikor már majdnem a saroknál jártak.

Screw visszafordult a hangjára, de a kanca már nem rájuk figyelt, hanem valamit halkan beszélgetett a csődörrel az udvaron. Pici Screw néhány lépéssel tovább szaladt, de amikor észrevette, hogy egyedül van, lelassított, és megállt, hogy ő is hátranézhessen.

A késő délutáni, laposan sugárzó napfény a szemébe sütött, ezért nem látta rendesen, de mintha a csődör egy nagyobbacska erszényt adott volna át Ginger néninek. Screw gyorsan a csikóra pillantott, csak hogy ellenőrizze, mennyit vett észre a jelenetből. Pont arrafelé nézett ugyan, de talán a nap jobban elvakította, mint őt… Nem, nem biztos benne, hogy számít egyáltalán, de még nem lenne szabad megtudnia. Ő sem tudta meg még vagy két évig, pontosan mi történt. Az álom egyébként is kezdett némileg eltérni a valóságtól, hiszen igazából annyira fáradt volt, hogy beesett az ágyába, és az éjszakát meg a következő nap egy jó részét mozdulatlanul átaludta, és eszébe sem jutott még vagy azután is egy hétig, hogy megnézze magának a halakat a patakban.

Elállta inkább a visszafelé vezető utat, hosszúra nyúló árnyéka a csikó arcára vetült.

– Nemsoká este lesz – mondta halkan –, menjünk, nézzük meg őket.

Nem kellett nagyon nógatnia a csikót, az szinte azonnal megpördült a tengelye körül, és szaladva megindult arra, amerről jöttek még egy fél órája.

– Erre – szólt utána. – A Csobogó erre közelebb van, és a kőhíd mellett le lehet menni a vízhez.

Vezette pár percig a házak között, de még annál is hamarabb lyukadtak ki Ponyville szélén, mint ahogy számított rá. Persze, mert itt sem épült még be az utcának a vége teljesen, a kőhídig egy majdnem ötszáz láb széles tisztáson kellett átvágniuk, pedig manapság már közvetlenül a falu szélén áll.

A csikó gondolkodás nélkül leszaladt a híd melletti lejtős partszakaszon, egy másodpercre megtorpant a víz szélén, majd bokáig belegázolt, és lehajolt megszaglászni a vizet.

– Amúgy iható – segítette ki Screw. – Nézd, milyen tiszta, látszódnak a kavicsok az alján. Kicsit lejjebb, a falu másik végében már nem ajánlgatnám, néha a szélső házakból a patakra járnak mosni, ez a vége viszont most jött a hegyekből.

Mindketten lehajtották a fejüket, és ittak pár méretes kortyot a friss, édes, jéghideg vízből. Screw különösebben nem volt szomjas, de valamiért szokásává vált megragadni minden alkalmat, ha ilyen tiszta folyóvízből ihat, és abban is bízott, hogy ettől a csikó is megnyugszik. Oldalra sandított, ahol a pici Screw olyan lendülettel szürcsölte a vizet, mint aki egy hetet vándorolt a sivatagban. Egészen addig ivott, míg csak észre nem vette, hogy néhány lábbal messzebbről egy kíváncsi halacska néz vele farkasszemet, lassan úszva, hogy szinte egyhelyben állt a sodrásban, mintha csak amiatt tenne szemrehányást, amiért valakik idejönnek, és megisszák az ő vizét. Screw úgy látta, valamilyen kisebb fajta, vagy fiatalabb ponty lehetett, de nem sietett hangot adni a véleményének, mert már régebben rájött, hogy semmi érzéke nincs az élővilághoz, és a kelleténél jóval különbözőbb halakra képes volt rámondani, hogy ponty.

A csikó abbahagyta az ivást, és megbabonázva nézte a halat. Még az orrát sem húzta ki a vízből, mintha attól félne, hogy azzal elijeszti. Így álltak pár békés pillanatig, szellő sem rebbent, csak a patak csobogott halkan, és az egyetlen halacskához lassan egy újabb csatlakozott, majd még egy, és azután még egy. Farkukkal lustán csapkodva rögzítették magukat a vízzel szemben, ettől kicsit olyan volt, mintha furcsa, ezüstös kutyafélék lennének, akik valaminek nagyon örülnek. Szemhéj nélküli szemükkel meredten néztek fel a víz fölötti világba.

A következő pillanatban szertefoszlott az idill, amint egy kisebb faág csapódott a vízbe közel a túlparthoz, és a halacskák ijedten rebbentek a szélrózsa minden irányába. Screw és a csikó is kíváncsian nézett fel, ugyanis a közelben nem igazán álltak fák, amikről a bot származhatott volna, és legnagyobb döbbenetükre egy pici, csupa szőr-csupa fog teremtmény követte a botot lefelé a parton. Screw annyira megijedt tőle, hogy hátraugrott, megbotlott saját lábában, és fenékre pottyant a patak kavicsos partján, a csikó meg nagy igyekezetében keresztülesett rajta.

A szőrgombóc, ami alig kétpatányi lehetett, vicces hirtelenséggel lefékezett a víz pereménél, kétségbeesve lihegett egy pici, rózsaszín nyelvet lobogtatva, miközben halkan nyüszögött. Screw készen állt a legrosszabbra is, de fokozatosan beszivárgott azért a tudatába, hogy csak egy kutyát lát, abból is egy egészen fiatal, legfeljebb néhány hónapos példányt. Szőre majdnem teljesen barna volt, csak a mellényén, az orrán és a tappancsai végén váltott át fehér foltokba, és egészen kétségbeesetten nézett a patak vizével lassan lefelé tartó botjára. Tett egy bátortalan lépést a vízbe, de azután ráébredt, hogy az nem csak hideg, de még nedves is, és rögtön visszaugrott, hogy fusson egy tehetetlen kört maga körül.

– Winona! – kiáltotta egy hang a közelből, de a gazdáját nem láthatták, mert még eltakarta a túlpart magaslata. – Winona, vissza! Gyere ide, ha mondom, lábhoz!

A kutya a hangot hallva azonnal teljes sebességre kapcsolva felvágtázott a parton, és eltűnt a szemük elől, csak hogy egy másodperc múlva visszatérjen, gyakran maga mögé pillantva és nagyokat nyüszítve, mintha csak arról panaszkodna, milyen szörnyű baleset érte kedvenc játékát. Nemsoká a gazdája is feltűnt egy csikó személyében, aki nagyjából a pici Screw-val lehetett egyidős, vagy legfeljebb egy évvel öregebb nála, és valamilyen különös okból egy, a fejénél kétszer nagyobb kalapot viselt.

– Haggyad mán, majd keresek neked másikat mindjárt – mondta a kutyának –, ha nem akaródzik még megfürödnöd. Izé, sziasztok.

Ez utóbbi köszönés már a két Screw-nak szólhatott, akik még mindig egymás hegyén-hátán feküdtek csodálkozva a patak partján. A póni ráadásul, valószínűleg Screw korát látva akkorát bólintott a köszönés mellé, hogy a kalapja azonnal az arcára csúszott, úgy kellett visszatessékelnie a helyére.

Screw természetesen már akkor megismerte, amikor a hangját meghallotta. Applejack volt az, aki egy egészen rövid időre majd a legjobb barátja lesz. Gyorsan feltápászkodott, át akart gázolni a vízen, kinyögni valamit abból az ezer dologból, amit el szeretett volna mondani az elmúlt pár évben, de Applejack nemigen törődött velük. Winona már megfeledkezett a botjáról, felszaladt a parton, és eltűnt előlük, a gazdája is hátat fordított hát nekik, és sietett utána. Ha jobban meggondolta, jobb is volt így. Milyen eszméletlen hülyén nézett volna ki, hiszen ő már csak vendég volt itt, nem tartozott ide, elrepült féltucat év, és közben felnőtt. A mellette éppen a bundáját porolgató pici Screw-nak kellene mondania valamit, de ő láthatóan semmi jelentőséget nem tulajdonított a találkozásnak, már meg is feledkezett róla. Ennél sokkal jobban érdekelte egy másik, nála sokkal kisebb csikó érkezése a falu irányából.

A jövevény velük együtt figyelte, amint Applejack eltűnik a túlparton a kutyájával, majd nagyot sóhajtott, és leült egy nagyobb kőre.

– Én isz szeretnék egy kutyuszt – mondta letörten, erősen selypítve.

Screw körülnézett más pónik után kutatva, ugyanis a csikó annyira fiatal volt, hogy ő biztosan nem engedte volna el egyedül, pláne nem ilyen későn.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte picit aggódva, picit bosszankodva, hogy most majd neki kell hazavinnie.

– Felnőtt dolgokkal foglalkoznak – felelte a csikó színtelen hangon.

– Nem akarsz esetleg játszani? – kérdezte a pici Screw.

Screw most már végre ráébredt, honnan volt neki ismerős a csikó halványrózsaszín bundája. Ugyanakkor óvatosan hátra is lépett, igyekezve úgy helyezkedni, hogy a két pici póni közé álljon. Egyre több dolog nem tetszett neki ebben az álomban. Különösek voltak a halak, már majdnem ijesztő Applejack kutyája, és egyébként sem volt belőle igaz semmi. Nem így találkoztak először, sem vele, sem Tiarával. Az egy egészen más történet lesz, és legalább két év eltelik még addig.

– Jobban tennéd, ha nem játszanál vele – mondta fiatalabb önmagának, hogy ha a múltat meg nem is változtathatja, legalább egy picit elodázza a dolgokat.

– Ne gondold, hogy játszanék veled! – húzta fel az orrát arisztokratikusan a lila csikó. – Ninc szükszégem a társzaszágotokra!

– Én viszont szívesen játszom veled, Screw – jelentette ki egy baljósan ismerős hang.

A póni nem messze, a parton jelent meg, azon a szakaszon, amit az alkonyi fényben a házak nyúlánk árnyékai már sötétbe borítottak. Nem ismerhette fel a külseje alapján, hiszen semmit nem látott belőle egy körvonalon és két fénylő szemen kívül, mégis, egészen biztosan tudta, ki az. Mellette a pici Screw minden tagjában remegni kezdett, és kapkodva szedte a levegőt. Az árnyalak közelebb lépett.

– Mi is! Mi is mind nagyon szívesen eljátszanánk veled, Screw! – csatlakozott az alakhoz másik három kisebb. – Tudunk is egy nagyon jó játékot.

Őket is ismerte, hogy ne ismerte volna. Csak azt nem értette, miért nem mutatják magukat, miért állnak folyton az árnyékban. Talán annyira régen történt, vagy annyira régen nem gondolt már az árvaházra, hogy elfelejtette az arcukat? Vagy sokkal inkább csak azért, mert körülötte lassan minden sötétségbe borul? Lemegy a nap, otthon kellene lennie…

– Igen, jó ötlet! Gyere csak haza, Screw, kitaláltam neked egy jó játékot – szólalt meg egy újabb, mély hang. Ez az árnyék az összes többinél nagyobb volt, és lassan lóbált az egyik patájában valami hosszú, lapos tárgyat, ami suhogva szelte a levegőt.

Screw fejében különös módon a fájdalom távoli, halvány emléke lobbant fel, de mégsem félt, ellenben a mellette reszkető csikóval, akinek időközben halálsápadtra vált az arca. Sokkal inkább megdühödött, és vicsorogva nézett a közeledő alakokra.

– Ne bántsátok! – parancsolta keményen, és elállta az útjukat.

Az árnyékok sziluettje sokkal határozatlanabbá vált, testük mintha elnyúlt volna, néha fogakat növesztettek, de egy pillanatra sem torpantak meg.

– Milyen bátor lettél, Screw – mondták most szinte egyszerre, morgásra emlékeztető hangon gúnyolódva. – Vakmerő vagy és gyenge, a legfinomabb kombináció.

Screw érezte, amint inába száll a bátorsága. Amik közeledtek, nem pónik voltak már, nem bizony. Szörnyek voltak, kérlelhetetlen, értelem nélküli lények, akikkel lehetetlen tárgyalni.

Azt viszont nagyon jól tudta, hogyan bánjon a szörnyekkel.

– Gyere! – ordította a csikónak maga mellett, fordultában megragadta és feldobta a hátára, majd eszeveszett vágtába kezdett.

Maga sem volt biztos benne, hogyan jutott el a fára épített kunyhójáig. Akár az is lehet, egyszerűen csak megjelent benne, hiszen ez az egész csak egy álom volt. A padlón lapult, a saját és a mellette fekvő, szorosan hozzá bújó csikó lihegését hallgatta. Miért? Miért nem hozott legalább egy takarót? Miért nem hozott egy ágyat, ami alá elbújhatna? Hideg volt és sötét, a körülötte magasodó falak ellenére védtelennek érezte magát.

Rettegett. A lapuló préda rettegése volt ez, aki teljesen tehetetlenül várja, mikor érkezik a ragadozó. Akár meg is ölhetné magát, akkor legalább gyorsan vége lenne, nem kellene rettegve lapulnia, nem kellene folyamatosan fülelnie minden neszt, minden apró mozdulatot. A lapulástól, a füleléstől csak rosszabb – minden másodperccel csak növekszik a szenvedése, míg körülötte köröz az elkerülhetetlen. Mikor lecsap rá, akkor sem végez vele rögtön. Eltépi az inait, hogy ne menekülhessen, míg szép kényelmesen falatozik belőle. A lényeg a szenvedés volt.

– Ez a vége – mondta a csikónak, majd maga is ráébredt, hogy mint oly sokszor, ismét más hagyta el a száját, mint amit szeretett volna. – Mindig ez a vége, legyen szó álomról vagy valóságról. Egy pillanatra azt hiszed, van értelme, azután elkezdenek olyan dolgok történni, amiknek nem volna szabad. Mindig. Nincs kivétel.

A csikó nem felelt, csak még jobban belesimult az oldalába.

– Itt, egyedül itt vagy biztonságban – folytatta. – Tudom, picit félelmetes, de jobb félni, mint megijedni. Ígérd meg, hogy többet nem teszed ki innen a lábad!

Semmi válasz.

Maga mellé pislantott. A csikó nem volt sehol. Éppen olyan váratlanul tűnt el, ahogyan megérkezett.

Visszahajtotta a padlóra a fejét, és lehunyta a szemét.

 

***

 

– Ide ment be, láttam! – szűrődött be egy hang odakintről.

– Mi a fene, hogy lehet olyan magasra házat építeni? – kérdezte a másik.

– Ne törődj vele, így is-úgy is bejutunk.

– Azt a rámpát kellene leengedni valahogy. Látsz bárhol kötelet?

– Csak ami tartja, odafent. Gyere ide, ha feltollak, akkor eléred azt az ágat. Felmész, levágod, és akkor mi is felsétálunk.

– Jó… Tartsál… Feljebb!

– Eléred? Megvan?

– Igen, pillanat… Nesze! Nyugalom, Screw, jövünk már!

Motozás körbe az erkélyen, kaparászás az ajtónál.

– Hagyd azt, túl vastag. Nyomás az ablakhoz!

Valami megmozdította az ablakot. Ugyanakkor egy másik valami pattant egy fémeset odafönt, a gerendák között. Néhány émelyítő, nedves kis loccsanás, mint amikor leejted a mosogatószivacsot, rögtön utána koppanások a fában.

Bugyborékoló nyöszörgés.

Csend.

Az erdő ismét nyugodt volt körülötte, olyan békés, mintha egyáltalán senki nem lakna a környéken néhány madáron és rovaron kívül. Egyetlen apró ágacska sem reccsent, mozdítania sem kellett a fülét, egy nyavalyás kis szúnyog sem volt a szobájában. Feje fölött, a kunyhó körül halkan susogva ütődött egymásnak a millió falevél. Időnként egy-egy makk hullott a tetőjére tompa koppanással, csak hogy bukdácsolva lepattogjon a földre.

Néha kinyitotta, néha lehunyta a szemeit, ilyenkor számolatlanul rohant el mellette az idő. Nem fájt semmije, nem volt éhes, nem volt szüksége semmire. Nem is létezett, ahogyan az erdő sem körülötte, és ez jól is volt így.

Egészen addig, míg a hang meg nem szólította. Mély volt, fiatalos, valahonnan távolról ismerős, és egészen enyhén türelmetlen.

– Screw!