Plum Screw fára épített kunyhójának tornácán üldögélt, és a lábát lóbálta bele az alatta elterülő mélységbe, miközben a patái között azt a bőrzacskót forgatta, amit Zecorától kapott. Azon merengett, vajon most ment el teljesen az összes józan esze, vagy éppen hogy megjött; húzzon-e haza teljes lendülettel, mielőtt nagyobb botrány lenne az eltűnéséből, várja meg a lányokat, ahogyan azt eleve megbeszélték, vagy menjen be és kezdjen neki egyedül. Amióta eldöntötte, hogy a saját patáiba veszi a sorsát, annyi választás közül kellett döntenie, mint még soha életében, ráadásul minden döntéséért egyedül csak ő volt a felelős. Jó, a szülei eddig is igyekeztek felnőttként kezelni őt, de azért saját magát meggyőznie nem volt ennyire egyszerű.

Nem segített sokat az sem, hogy gyakorlatilag semmi nem úgy sült el eddig, ahogyan azt eltervezte. Tegnap reggel, amikor visszafeküdt aludni azzal a feltett szándékkal, hogy majd most megváltja a világot vagy legalábbis Luna hercegnőt, gyakorlatilag semmit sem tudott elintézni, csak egy marék gúnyos kérdőjelet kapott az arcába. Nem mintha nem sikerült volna elaludnia. Büszkén jelenthette ki magáról, hogy elég erős akaraterővel rendelkezett ahhoz, hogy alvásra kényszerítse magát, na nem mintha ez egy olyan képesség lenne amúgy, amivel bárkinek is szívesen eldicsekedne… Sweetie Belle-nek például nem feszegette a témát különösebben, éppen elég jó fantáziája volt ahhoz, hogy elképzelje a lány arcát, amit vágna, ha ilyesmivel kezdene neki büszkélkedni. De sikerrel járt, az a lényeg, és még csak nem is kellett háromszáznál több birkát megszámolnia, vagy legalábbis nem sokkal többet, amennyire emlékszik. Valahol akörül tarthatott, amikor azon kapta magát (persze csak óvatosan, nehogy felébredjen), hogy valahol eltévesztette, miközben hangokat hall, amik hozzá szólnak, és az ágy lassan ringatózik alatta jobbról balra. Innen már nagyon kellett vigyáznia, nehogy valami olyasmit műveljen, ami miatt kirángathatja magát az álomból, inkább igyekezett egy picit mélyebben belemerülni, miközben Ponyville saját verzióját idézte meg maga köré.

Akkor tudta, hogy végleg sikerült elaludnia, amikor megjelent Fény Gyilkosa is, unott lassúsággal a házak szélét majszolgatva. Az egyik takaros kis földszintes épületnek – melynek ablakpárkányán még mindig virágzó növények hajladoztak szöges ellentétet alkotva az ablaküvegek halott sötétjével – éppen a fele hiányzott. A benti komódnak Plum szeme láttára tűnt el az oldala, mindenféle fehérneműk potyogtak elő belőle a semmibe. Plum a látványtól a házikó ismeretlen lakójára gondolt, és egy egészen picit zavarba is jött a félig illetlen, de teljesen akaratlan leskelődéstől. Nem tudta eldönteni, vajon akkor most forduljon el, vagy a régen elköltözött pónihölgynek már annyira mindegy, hogy kukkolja-e a sebtiben el nem pakolt holmijait… és nagyjából ennél a pontnál jött rá, hogy mindez nem történhetne meg a fejében direkt, hanem az álomvilág végérvényesen átvette a vezetést, ő pedig édesdeden aluszkál valahol a valóságban.

Nagy volt a kísértés, hogy sodortassa magát egy picit az eseményekkel, és megnézze, hova viszik azok teljesen maguktól. Ha tud repülni (és persze miért is ne tudna, mint arról meggyőződött két-három hatalmas szökkenéssel), akkor akár Canterlotig suhanhatna, és megkereshetné Sweetie Belle-t is akár, vagy…

De nem, nem ezért jött. Összeszorította a fogait, és amennyire tőle tellett, megacélozta az akaratát. Szembefordult Fény Gyilkosával, és belenézett a mélységébe, bele az Everfree erdő közepe felé, arra, amerre a tornyot sejtette, amin keresztül mindig át tudott szökni Screw álmaiba. Valahol arra volt egy tisztás, amin három póni teste hevert.

Most a sötétségen kívül nem látott semmit, hiába erőltette a szemeit.

Egy pillanatig habozott. Mi legyen a következő lépése? Repüljön bele a semmibe vakon, és bízzon benne, hogy az nem nyeli majd el? Egyáltalán eshet bármi baja, miközben álmodik? Mióta Luna beleszorult az álmába, már nem volt olyan biztos a válaszban. A pókok igenis rendesen ráijesztettek, bármennyire tiltakozott ellene, beköltöztek a gondolataiba, és elvették tőle azt a felhőtlen játszóteret, amit az álmok jelentettek neki. Minden lépését meg kellett hát alaposan fontolnia, mert fogalma sem volt róla, mikor csapnak át véresen komoly valóságba körülötte az események.

Azon kapta magát, hogy a felhőket figyeli az égen Fény Gyilkosa fölött, nagyjából azon a helyen, ahol az ég selymes kékjén fodrozódó bárányfelhők hullámzani és örvényleni kezdtek, narancssárga árnyalatot vettek fel, majd vöröset és lilát, végül elnyelte őket a csillagtalan sötétség a messzi távolban. Valami motoszkált az emlékei között a látványra, de nem volt benne egészen biztos, hogy micsoda is. A mókushoz… igen, a mókushoz lehetett köze. Nem kellett sokat rágódnia, mire eszébe jutott a legutóbbi eset, amikor alaposan megnézették vele ezt az égboltot.

„Amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad, csak odafent, ahol a felhők is vannak”, mondta neki akkor a pici rágcsáló. Ezek szerint létezik „idelent” és „odafent”, még ha nem is annyira intuitív fogalmak ezek itt, mint a valóságban. Az biztos, hogy itt, ahol a felhők vannak, neki éppen elég erős az akaratereje, hogy bármit megtehessen, ez már egyszer bebizonyosodott. Akkor pedig egyelőre nem kell félnie, elég, ha vigyáz magára és fél szemét az égen tartja. Még végig sem gondolta, máris egy újabb emlékfoszlány tolult a tudatába: Luna hercegnő, amint a félig feketeségbe foszlott tisztáson megjelenik és rákiált abban a végzetes álomban. Ö volt az, aki mindig az eget fürkészte, mintha keresne ott valamit, bár akkor még nem értette, hogy mi is lehet az.

Most már tudta: a felhőket kereste ő is, és a kék égboltot – és ez a tudat egy nagyon picit megnyugtatta, és erőt adott neki. Ha az álmok hercegnője ugyanazt a módszert használta tájékozódásra ebben a különös világban, amit ő is felfedezett, akkor csak nem jár olyan nagyon rossz úton. De az is lehet, hogy valamit félreértett, vagy félrevezették, és a vesztébe rohan.

Némi habozás után döntésre jutott: folytatnia kell, aminek nekikezdett, számára már nincsen más út, csak előre. Lendületet vett pár lépéssel, majd szökkent egyet, és rögtön hatalmába kerítette az ismerős érzés, amint tudata legyőzi a gravitációt, zuhanása súlytalanságba vált, majd pedig pont olyan természetességgel parancsolja magát feljebb, feljebb, bele az alkonyatba, mintha csak szárnyakon repülne. Minden izma ösztönösen megfeszült, felkészülve valami ismeretlen fájdalomra, amint átlépte Fény Gyilkosa határait, de mint ahogy legutóbb, most sem esett semmi baja. Kifújta hát a levegőt, amit addig visszatartott, és egyre gyorsítva a tempóján száguldott az eltűnt erdő közepe felé.

De ezúttal a kastélyt nem találta ott, ahol lennie kellett volna. Vagy csak eltévesztette az irányt? Elbizonytalanodva lassított, és repülés közben körbefordult. Messze maga mögött fénylett az álomvilág kék ege, Ponyville házacskái innen apró színes kavicsoknak tűntek csak, a fák, hegyek legfeljebb játékoknak. Ennél nem távolodott el jobban legutóbb, ebben biztos volt. Még ha a feketeség el is nyelt újabb pár száz lábnyi területet a világából távolabb tolva ezzel a látóhatárt, mikor Screw-val kiugrottak a toronyból, ennél a falu sokkal közelebb volt. És sem jobbra, sem balra nem látott maga előtt semmiféle épületet, hiába is meresztgette a szemeit. De akkor hol lehet? Ha nem a körülötte észlelhető térben helyezkedik el, akkor vajon eljött az ideje, hogy az „odafent” és az „idelent” között megtanuljon utazni? De hogyan?

Mikor nem gondolt többet a száguldásra, fokozatosan veszíteni kezdett a sebességéből, amint a menetszél lelassította. Már alig galoppozó sebességgel sodródott a semmi fölött hátrafelé, figyelmét a világos horizontra összpontosítva, a szél visszafele borzolta a szőrét, sörényét az arcába fújta. Minden tökéletesen valóságosnak tűnt körülötte, ha nem lett volna ennyire hihetetlen az alatta tátongó űr. Fölötte csillagok ragyogtak a lilás színben játszó felhők között.

– Tűnjetek el! – ordított az ég felé, de nem történt semmi, pont, mint ahogy arra számított.

Összeráncolta a szemöldökét, miközben megfeszítette az akaratát. Minden erejével igyekezett elképzelni, amint az ég kiürül, a felhők szétoszlanak, a csillagok egyesével kialszanak, és átadják helyüket a fénytelen semminek. Nagyjából ugyanazt az érzést kereste, mint amikor a gravitációt győzte le az akaratával… de bármiféle fogódzó nélkül nem ment semmire. Mintha nőtt volna egy plusz végtagja, amit most hirtelen meg kellene tanulnia használni.

Akárhogyan is hunyorított erőlködve percekig, bárhogy csikorgatta a fogait, a csillagok csak gúnyosan pislogtak vissza rá. Előbb-utóbb be kellett látnia, hogy vesztett, vannak olyan dolgok, amiket puszta akaraterővel nem győzhet le. Talán túl nagyképűen vágott neki ennek a feladatnak, és most ideje lenne tenni egy lépést hátra, találni egy új nézőpontot, valami másmilyen megközelítést, új lendületet a második nekifutásra – mert arról, hogy feladja, szó sem lehetett.

Széles ívet leírva a levegőben megfordította a sodródását, hogy ne távolodjon el nagyon Fény Gyilkosa belseje felé, majd kiengedett magából minden feszültséget, ami csak az iménti erőlködésnél az izmaiba költözött. Kényszerítette az arcát, hogy ellazuljon, majd így tett minden egyes tagjával, amire csak hirtelen gondolni tudott. Ernyedten lógatta a lábait, még picit talán élvezte is, amint itt-ott himbálózva beleakadnak a légáramlatokba. Jól van, hát ha nem megy erőszakkal, akkor valami mást kell kitalálnia. Ahhoz pedig el kellene felejtenie azt a módszert, amivel eddig mindig jutott valamire ebben a világban. Ki kell ürítenie a fejét, nem gondolni semmire. Nem aggódni amiatt, hogy leeshet, hiszen úgysincs alatta semmi. Ha bármi fizika létezne az álmokban, akkor is innen kifelé ránthatná csak a gravitáció. De gravitáció nem létezik, itt nem, csak az emléke, a megszokás. Nyugodtan lebeghet hát, ha akarna vagy ha képes lenne rá, akár alhatna is egyet álmában, ezzel a sebességgel egy negyed órán belül úgyis visszaér Ponyville romjai fölé. Lehunyta hát a szemeit.

Váratlan csípés riasztotta fel a hátsójában, ijedtében felkiáltott, és maga alá kapta mind a négy lábát, még a farkát is behúzta. Tágra nyílt szemekkel fordult körbe támadója után kutatva, de egy méretes csomó, lassan lefelé libegő szőrszálon kívül az égvilágon semmit nem látott maga körül. Szőrszál?! A lábai közé kapta a nyakát, úgy próbálta meglesni, mi történhetett a farkával, ám bárhogy forgolódott, csak a hűlt helyét találta. Egyre rémültebben igyekezett egy olyan nézőpontot találni, ahonnan kellően rálát a saját fenekére, míg végül sikerült megpillantania: a farka, egy kiadós darabbal a gerince alsó részével és a hátával együtt egyszerűen eltűnt, csak egy gömbölyű bemélyedést hagyva maguk mögött. Mintha csak valaki egy túlméretes fagylaltoskanállal mart volna magának egy gombócot a húsából, mmm, finom szilvafagyi!

Plum eszét vesztve iramodott meg, mindegy merre, csak kifelé Fény Gyilkosa gyomrából. Ez a nyavalyás képes volt belé harapni! Márpedig így biztosan nem maradhat! Vagy de? Most már örök életében, minden álmában hiányozni fog a hátából egy darab? Sőt, még az is lehet, hogy ha felébred, az igazi teste is megsérült! És még nincs vége, hiszen ki is kell jutnia innen! Mi lesz, ha ez a szörny a következő harapásával a fejét tünteti el? Azon nyomban meghal, vagy csak vakon bolyonghat körbe-körbe, míg az egész teste el nem enyészik?

Soha még ilyen pánikban nem repült, meg sem állt, mikor elszáguldott a sötétség határainál, el Ponyville fölött, egészen az északi szántóföldekig, csak ott jutott eszébe, hogy akár már le is szállhatna, és foglalkozhatna a sebével, hiszen itt már nem eshet baja, míg Fény Gyilkosa el nem emészti az egész várost, és az biztosan jó pár napig eltart majd neki. Lassított hát, és leereszkedett az egyik mezőre, egy csapat varjút riasztva fel érkezésével. Így, hogy nem a levegőben forgolódott össze-vissza, hanem végre szilárd talajon támaszthatta a lábait, már könnyebben tudta úgy tekerni a testét, hogy jobban szemügyre vegye a sérülését. Kavargó gyomorral próbált meg felkészülni kilógó, fehér csontok, inak, tépett hús látványára, de ehelyett mindössze egy fekete mélyedést talált a fenekén.

– Rohadt dög, ez az enyém! Hogy merészelsz megharapni? – motyogta az orra alatt, bár az első pár szó után kezdte kissé kellemetlenül érezni magát, amiért magában beszélt.

De most mégis mihez kezdjen? Kötözze be? Igazi seb ez egyáltalán? Nem kellene véreznie? És mi az, amiről elfeledkezett már megint… mintha nem találna egy szót, amit ki kellene mondania, már itt van a nyelve hegyén, de még a tudata alatt… és valami köze van az egésznek Luna hercegnőhöz.

Tanácstalanul forgatta a szemeit, bármiféle mentális kapaszkodó után kutatva, és akkor érezte meg a mozgást a látótere legszélén. Felkapta a fejét.

Körvonalak!

Körvonalak voltak azok, fent, az üres égen, felhők körvonalai, éppen úgy, mint akkor, amikor a mókus kitépte a fél sörényét, akkor, amikor Screw keresésére indult, aki csikóvá változott, és Luna hercegnő valamilyen módon rájuk talált, és… őt is megharapta Fény Gyilkosa, de neki elég volt erősen összpontosítania, és a sebe már be is forrt.

– Ez nem valódi! Csak egy hülye álom – jelentette ki, miközben hátrafordult, és minden képzelőerejét bevetve arra koncentrált, hogy a saját, jól ismert farkát pillanthassa meg ezúttal.

  Nem ment egyik pillanatról a másikra. A szemei előtt nőtt vissza a hiányzó rész a hátából, szinte minden egyes millimétert úgy kellett előcsalogatnia. Igen, eddig megvan, akkor jöhet a farka, a sok ezernyi szőrszál, hosszabbra, hosszabbra, még hosszabbra! Mire az egésszel végzett, szabályosan kimerült, már csak a kicsavart pozíciója miatt is görcsben volt minden izma. Egy nagy sóhajjal elterült a földön, és a hátára hemperedett. Soha nem örült még ennyire annak, ha szél borzolta a szőrszálait. A nap melegen sütötte a hasát, messze magasan csak néhány fátyolfelhő vándorolt lassan a keleti hegyek irányába.

Mégis, sírni tudott volna. Ó, milyen naiv volt! Ha tényleg ennyire könnyű lenne, akkor mindenhol magukat hősnek képzelő pónik rohangálnának fel-alá az álomvilágban, nem igaz? Ezzel szemben a milliónyi póniból csak egyetlen egy van, és ő is felettébb különleges: halhatatlan alikornis hercegnő. Mit is tehetne ideát egy közönséges, buta, éretlen földpóni csikó? Hiszen a legkisebb esélye sincs, tudta már jól. Sokkal egyszerűbb volt, mint azt gondolta: fent és lent csak annyit jelentett, milyen mélyen alszik. Erre utalt a mókus. Ha az agya egy része még ébren van, és képes irányítani az álomvilágot, ura a történéseknek, rákényszerítheti az akaratát, akkor nem alszik elég mélyen, csak karistolja a felszínt – ellenben ha igazán mélyen elalszik, akkor mindenről megfeledkezik, belemerül az álomba, és teljesen valóságosnak hiszi azt… és többé már nem uralkodhat fölötte. Csak azt nem értette, odalent miért nincsenek felhők… de nem is számított. Abban teljesen biztos volt, hogy amit a mókus mondott, az igaz: odalent nincs hatalma az akaraterejének. És ha ez nem lenne elég baj, az átjáró, amin átjuthat Screw álmába, valószínűleg szintén túl mélyen volt, és azért nem találta, már ha létezett még egyáltalán.

De mit tehetne, ha meg is leli? Hogyan harcolhat ilyen szabályok szerint? Van valami mód rá, vagy fel kell adnia? Túlságosan is tudatlan még, márpedig a tudatlanság nagyon veszélyes! Honnan szerezhetne több információt erről a világról? Könyvekből biztos nem, azt már próbálták, az egyetlen póni pedig, aki komolyan foglalkozik az álmokkal, most eszméletlenül hever valahol a canterloti palotában… Márpedig akkor rajta kívül csak az a teremtmény maradt, aki egyszer már megpróbált neki segíteni. De vajon hogyan találhatná meg őt?

– Mókus! – kiáltotta bizonytalan hangon, és tanácstalanul elnézett a szántóföldek után kezdődő erdő irányába, mintha csak azt várná, hogy abban a pillanatban előugrik a fák közül a pici rágcsáló, és a megmentésére rohan.

Természetesen semmi ilyesmi nem történt. Ha a mókus éppen arrafelé is járt, semmi jelét nem adta. Jó, hát ha így nem megy, akkor meg kell próbálnia minden egyes idegszálával a megidézésére összpontosítania – végül is akár működhetne is, hiszen odaát, a valóságban is előfordul, hogy valaki megérzi, ha gondolnak rá, nem igaz?

– Mókus!!! – ordította bele a hűs levegőbe teljes tüdejével. – Szükségem van rád!

Ezzel egyidőben megpróbálta maga elé képzelni a mókus alakját, amint legutóbb látta. Felidézte a formáját, a bundájának kócos szálait, az össze-vissza álló, hiányos bajuszát és szemöldökét, még az elhomályosult szemeit is. Nem volt benne biztos, mennyire is emlékszik pontosan, de az az álom meglehetősen beéghetett a memóriájába, mert olyan apró részletek is az eszébe jutottak, amikre ébren ügyet se vetett volna.

– Mókus! – kiáltott még egyszer a biztonság kedvéért, pedig teljesen egyértelmű volt, milyen teremtményt képzelt maga elé.

– Mit ordibálsz, öcsi, beszakad tőled a dobhártyám – szólalt meg egy hang a háta mögött olyan hirtelen, hogy összerezzent.

Nyomban megpördült a tengelye körül, örömében majdnem kiugorva a bőréből, de első pillantásra meg sem találta, ki szólt hozzá. Csak az érzékei játszottak volna vele?

De nem, a fűben valami mozdult… és nagyon halványan, még annál is halványabban, mint az imént látott felhők körvonalai, a mókus ismerős arcvonásai rajzolódtak ki előtte, egybefolyva a fűszálakkal. Nem a földön állt, hanem valahogy furcsán belesüppedve legalább derékig, szőre még annál is kopottabb volt, mint ahogy emlékezett rá.

– Mókus, kérlek, segítened kell! – mondta kapkodva, miközben vendégére próbálta fókuszálni a szemeit.

A mókus ingerülten fújt egyet, összekulcsolta a mancsait, és megrázta a fejét.

– Mókus így, mókus úgy, segíts mókus! – gúnyolódott Plum hanglejtését utánozva. – Ennyire futja tőled? Erről lekéstél, barátocskám!

– Hogy érted azt, hogy lekéstem? – kérdezett vissza Plum pislogva. – Kérlek, legalább csak az utat mutasd meg a kastélyig az elátkozott erdőben! Ígérem, a többit megpróbálom egyedül elintézni!

Kicsit elhamarkodottnak érezte az ígéretét, de bármit megtett volna, csak egy lépéssel jusson közelebb a céljához. A mókus is érezhette ezt, mert a legkevésbé sem őszinte, erőltetett hahotázásba kezdett.

– Eltűnt a kastélyod? – kérdezte a nemlétező könnyeit törölgetve. – Mégis mit gondoltál, a pókok meddig fogják fenntartani neked az átjárót? Már majdnem teljesen bezárult, ahhoz legalábbis éppen eléggé, hogy többet ne mászkálhass rajta kedved szerint.

Plum ijedten próbálta erőltetni az agyát, hátha az eszébe jut valami mentőötlet. Ki van zárva, hogy nem tehet semmit!

– De te is megjelentél, pedig nem vagy az álmom része! Biztosan van valami megoldás!

– Igaz, ami igaz, csodálkozom rajta, hogy látsz egyáltalán – vakarta meg az állát elgondolkodva a mókus. – Bár ennek több köze lehet hozzám, mint hozzád, picinyem. Na, nem mintha bármin is változtatna, a lényeg az, hogy a kis kuckód rácsai bezárultak, onnan már nem törsz ki, bárhogyan is erőlködsz.

– Biztosan van rá mód! – ütötte a vasat tovább Plum. – Ha a pókok tudnak átjárót nyitni, és Luna hercegnő is szabadon mozoghat az álmok között, akkor nekem miért ne sikerülne?

Valójában maga is sejtette, hogy ezt nem gondolta rendesen végig, és látszólag a mókust is sikerült kihoznia a sodrából a tudatlanságával. A rágcsáló ugrott egyet – amitől végre egy pillanatra a föld fölé emelkedtek a lábai –, és egészen közel hajolt Plum arcához.

– És mondd, öcsi, hol van neked szarvad? Fognak még az életben meglepetések érni, ha azt képzeled magadról, egy ligában lehetsz a drága hercegnőddel. Ráadásul hadd áruljam el neked, igazán mélyre, ahol a nagyfiúk játszanak, még ő sem merészkedett! Odalent, azokon kívül, akik igazán öregek, legfeljebb a pusztai népekből fordul meg egy-egy vakmerő figura.

– A pusztai népekből?! – hőkölt hátra Plum. – Akkor mégis találkoztál másokkal is Luna hercegnőn kívül? Vagy miféle pusztai népekre gondolsz?

– Bölényekre, egy-egy zebrára – legyintett a mókus –, mindegy az neked, lényeg, hogy földpóni egy se volt köztük. Amilyen gyökértelen nép vagytok, igencsak ízletes csemege válna bármelyikőtökből rövid idő alatt, elhiheted!

De Plum agya már egészen máshol járt. Csak ennyi kellett neki, egyetlen apró lökés, és máris megtelt mindenféle ötlettel arra vonatkozólag, mi is lehetne a következő lépése. Ha a mókus nem is tud vagy nem is akar segíteni neki, ezek szerint maradt éppen elég lehetősége.

– Köszönöm a tippet, mókus! – kiáltotta izgatottan. – Biztos lehetsz benne, hogy kijutok innen! Odalent találkozunk!

A következő pillanatban már hátat is fordított a rágcsálónak, és vágtázott vissza a városba, út közben nekiszaladt minden útjába eső bokornak, fának, bokán rúgta és pofozta magát, nagyokat szökdécselt a levegőbe a repülést erőltetve, és úgy általában mindent elkövetett, amiről azt gondolta, felébredhet tőle.

 

***

 

– Azta! Nézzétek már, lányok, pont ilyen klubházunk van nekünk is!

Plum felkapta a fejét a gondolatai közül. Odalent rögvest meg is pillantotta a csendet megtörő hang gazdáját, egy meglehetősen apró, narancs szőrű pegazus csikót.

– Tényleg – állapította meg Applebloom, aki éppen most lépett ki a fák lombjának takarásából a tisztásra, és felzárkózott tátott szájjal bámészkodó barátnője mellé. – Bár a miénk egy kicsit kisebb.

– Meg nincs ilyen szépen kidolgozva – fűzte hozzá Sweetie Belle közéjük lépve, feltűnésével nagyban hozzájárulva Plum szájának kiszáradásához. – Nézzétek azokat a faragásokat a korláton például!

– Kétség sem fér hozzá, ezt Screw építette, legalábbis ő az egyetlen földpóni, akit ismerek, és ennyire ódzkodik a földtől – magyarázta Applebloom. – Asszem nagy kár, hogy a bátyám kitiltotta a farmról, különben megkérhetnénk, hogy egy picit kapja rendbe a miénket is.

– Ez az a sztori, amikor megvágtad magad? – kérdezett közbe Scootaloo. – Mintha régebben mesélted volna…

– Ja, és Big Mac picit túlreagálta.

– És gondolod, hogy biztonságos Plumnak ott ücsörögnie, ha Screw telepakolta csapdákkal a házát? – nézett fel aggódva Sweetie Belle.

– Nyugi, Screw sosem attól félt, hogy kirabolnák, amíg nincs otthon. Nekem úgy mesélte, hogy akkor van szüksége a csapdáira, amikor ő is bent van – vont vállat Applebloom.

– Ő az a furcsa lány, akit mostanában a suli körül látunk néha dolgozni? – ráncolta a homlokát a kis pegazus.

– Meg asszem a Sugarcube Cornernél is találkoztunk vele, tudjátok, amikor a kereszteseket alapítottuk! Mindenesetre örülök, hogy talált a kunyhójának egy helyet, elég rosszul éreztem magam, amikor kiderült, hogy hozzánk nem jöhet többet, ráadásul miattam.

– Ez mind szép és jó, de mit keresünk mi itt, Plum? – kérdezte előrébb lépve Sweetie Belle.

Plum eddig csak kapkodta a fejét, míg megpróbálta követni, miről is beszélhetnek a lányok, most viszont, hogy így nekiszegezték a kérdést, még a saját mondandója is a torkán akadt néhány másodpercre. Persze amikor reggel a leckét hozták neki, könnyen rábeszélte őket, hogy kicsit később segítsenek neki valamiben a szomszédos Catkin farmon – osztálytársai nem nagyon faggatták, inkább módfelett boldognak tűntek, amiért valaki számít rájuk, ők pedig kipróbálhatják magukat valami olyasmiben, amitől talán megszerezhetik a cukijegyüket.

De most, hogy a konkrétumokra terelődött a szó, már nehezen bírta volna megfogalmazni, mit is szeretne pontosan, ráadásul úgy, hogy a csikók ne nézzék teljesen hülyének, vagy ne rohanjanak azonnal a legközelebbi felnőttet értesíteni. Míg a szavakat kereste, ösztönösen a sörényében turkált, de ettől sem jutott semmi jobb az eszébe. Induljon ki abból, hogy a lányok láthatóan valamennyire ismerik Screw-t, és próbálja meg arrafelé terelni a mondandóját, hogy neki próbál segítséget szerezni? Vagy inkább kerülje el az egész magyarázkodást pókostól-álmostól-mindenestől?

– Különben meg nem arról volt szó, hogy beteg vagy, és azért nem jössz iskolába? – szegezte neki a kérdést Applebloom. – Nem úgy tűnik, mintha komoly bajod lenne. Ilyen gyorsan meggyógyultál, vagy valami más van a dologban?

– Nem gyógyultam meg – motyogta Plum a száját húzva. A kis kanca jól rátapintott a lényegre. Ugyanakkor ö sem hazudott, hiszen aki nem is volt beteg, nem is gyógyulhat meg. Viszont, ha már idáig eljutottak, az is az eszébe jutott, hol folytathatná a féligazságok sorát. – A helyzet az, hogy éppen ebben tudnátok nekem segíteni. Egy kedves ismerősömtől kaptam némi gyógyfüvet, aminek lehetnek… hogy is mondjam… mellékhatásai.

– Nem értem, akkor miért nem maradtál otthon, hogy elkészítsd őket? – kérdezte Sweetie Belle megütközve.

– Otthon nem lehet sajnos, mert… ezeket a füveket el kell égetni. Gondolhatod, mit szólnának hozzá a szüleim, ha tüzet gyújtanék a szobámban.

– Ha tényleg a gyógyszeredhez kell, akkor gondolom semmit.

– Á, ők nem szeretik az ilyen alternatív módszereket – erőltetett egy félmosolyt a szája szélére Plum. – Teljesen hülyének néznének, ha elmondanám nekik, hogy ettől akarok meggyógyulni.

Applebloom és Scootaloo pont úgy nézett egymásra, mintha máris teljesen hülyének néznék. Sweetie Belle viszont még mindig csak gyanakvóan méregette odalentről.

– És biztos vagy benne, hogy használ? Ki ez a kedves ismerősöd, aki adta?

Plumnak annyi kedve volt elmondani, mint kihúzni saját fogait.

– Hát, ha mindenáron tudni szeretnéd, itt lakik nem messze az erdőben – szólalt meg hosszú szünet után vontatottan. – És ő egy zebra.

Sweetie Belle arca rögtön felderült, amitől Plum először sokkal jobban megijedt, mint amikor a lány vallatta.

– Zecorára gondolsz? Halljátok, lányok, aki segített a nővéremnek, meg Applejacknek is!

– Miért nem rögtön ezzel kezdted? – kérdezte széles vigyorral Applebloom. – Ha Zecora adott valamit, az tutibiztos használ! És már azt is értem, miért nem akarod, hogy a szüleid megtudják, mi az, és honnan van… Mifelénk se nézik túl jó szemmel az idegeneket.

– Pedig Zecora nagyon rendes – tette hozzá Sweetie Belle. – Rendben van, ez esetben szívesen segítünk, csak még azt nem tudom, mit…

Plum egy megkönnyebbült sóhajjal kifújta a feszültséget. Nem is gondolta, hogy a lányok ismerik Zecorát, de úgy tűnik, végre a szerencse kezdett mellé szegődni.

– Szóval az van – kezdett bele kicsit nyugodtabban a magyarázatába –, hogy állítólag ettől a fűtől el fogok aludni, és mire felébredek, kutya bajom. Hat-hét órán át tart a hatása, úgyhogy még sötétedés előtt hazaértek, ha minden igaz. Viszont előfordulhat, hogy valami balul üt ki, például alvajáró leszek, és le akarok ugrani Screw erkélyéről, vagy még rosszabb ötleteim támadnak… Ilyen esetekben csak arra kell vigyáznotok, hogy ne tudjak kijönni odabentről. Eddig oké?

A lányok egymásra néztek, majd bólintottak.

– Bízd csak ide! – kiáltotta Applebloom.

Plum tekintete a fa alatt álló kétkerekű kocsira tévedt. Nem is olyan régen még ezen szállították a magatehetetlenül zötykölődő, agyba-főbe vert Screw-t a kórházba, azután persze az apukája visszahozta a helyére, hogy a lány majd megtalálja, amikor felébred. Nem is gondolta volna, hogy életében még lehet alkalma rá, hogy ezen utazzon.

– Van még valami – szólt Sweetie Belle-nek komoran. – Zecora azt mondta, nem valószínű, de elképzelhető, hogy máshogy leszek rosszul tőle, például öntudatlanul összerókázok mindent, vagy görcseim lesznek. Ha ilyen előfordulna… nem fog, de ha mégis előfordulna…

– Rögtön szólunk a szüleidnek – bólintott komolyan Sweetie Belle. – Remélem, ezt akartad mondani.

– Hát, nagyjából. A lényeg, hogy ne Catkin bácsit ugrasszátok vele, mert az öreg még a végén szívrohamot kap, hanem tényleg a szüleimet, jó?

– Tiszta sor – bólintott a lány.

Plum nagy levegőt vett, majd abbahagyta a lábai lógatását, és patára pattant.

– Akkor ne húzzuk az időt – mondta. – Gyertek fel, és ne engedjetek ki. Ott, az ablakon keresztül pedig szemmel tarthattok.

Míg a három csikó feltrappolt az erkélyre vezető pallón, ő bement Screw előszobájába. Egyszer már járt itt tegnap, csak hogy ellenőrizze, mennyire lesz jó helyszín ahhoz, amit tervel, de akkor fel sem tűnt neki igazán, mennyire fájóan üres az egész házikó. Csak egy szerszámosláda hevert odabent, néhány fadarab, egy rakásnyi faforgács a padlón… és egy lámpa, benne maroknyi halott szentjánosbogár.

Rövid gondolkodás után a ládát és a lámpát kitolta a bejárati ajtón. Így már semmi nem maradt, amivel esetleg kárt tehetne magában. Mikor tegnap Zecora a kis zacskónyi füvet a patájába nyomta, alaposan a fejébe verte, mire vigyázzon nagyon. Minél kevesebb dolog van a környéken, annál jobb – ideális esetben az ilyen szertartásokat egy teljesen üres, ágakkal lefedett gödörben szokták elvégezni, de neki megfelelt Screw házikója is a célra. És a legfontosabb: egy pillanatra se maradjon egyedül.

Felágaskodott a hátsó lábaira, és kilesett az ablakon. Onnan három kicsi kanca nézett vissza rá kíváncsian. Hát jó, rajta nem fog múlni, szerzett magának vigyázókat. Ha a szerencséje továbbra is kitart, akkor a lányok semmi érdekeset nem fognak látni. Úgy képzelte, egyszerűen elalszik, és néhány órával később majd felkel, ennyi az egész. Visszasétált az üres szoba közepére, és kipakolt a táskájából. Nem volt nála túl sok cucc, csak az a kis szütyő, amit a zebrától sikerült kikuncsorognia tegnap délután, egy fából faragott pipa, meg egy doboz gyufa.

Azzal szemben, ahogy azt tegnap reggel elképzelte, egyáltalán nem sikerült egyedül megoldania semmit. Nem jutott volna sehova az álmában a mókus tippje nélkül. Nem ment volna semmire, ha nem tudja meggyőzni Zecorát, hogy adjon neki a sámánok füveiből. Pedig nem volt egyszerű menet, hiszen eleve azt sem tudta, mit is akar pontosan kérni tőle, és ráadásul nem tudott semmivel sem fizetni érte. De ahogy a lányok is mondták, a zebra végtelenül jóindulatú volt, ráadásul sokkal jobban értett a füvekhez annál, amit Plum képzelt róla, pedig ő eleve nagyra tartotta. Nem kellett neki egy percnél tovább magyaráznia, mit is szeretne, és máris látta Zecora arcán, nem azzal lesz problémája, hogy miként írja le, mire van szüksége – sokkal inkább arról kellett meggyőznie, hogy igazán szüksége van rá az odaát leselkedő minden veszély ellenére. Így sem kapta meg a szütyőt egyszerűen: meg kellett esküdnie a saját családjára, hogy nem vág neki az álomnak anélkül, hogy valaki szemmel nem tartaná a testét a valóságban.

Mikor a kis csomag a patájában volt, és messzire száguldott már Zecora házától Ponyville felé, azért megfordult a fejében, hogy mégis megszegi a szavát. Félt tőle, mert a zebra olyan szemekkel nézett rá, mintha tényleg véresen komoly dolgokról lenne szó, és ha nem tartja be, amit ígért, nyomban holtan esne össze mindenki, akit szeret. Saját maga miatt nem aggódott, de a szüleit vagy a kishúgát nem szívesen rángatta volna bele ebbe az egészbe.

Azután szerencsére eszébe jutott Sweetie Belle és a barátnői, akik amúgy is másnap reggelre ígérték magukat a tanulnivalóval együtt. Csak addig kellett valahogy kibírnia, mert azt sejtette, hogy őket a furcsa, mindenkinek segítős klubjuk miatt rá tudja majd venni, hogy figyeljék egy fél napon keresztül, míg alszik. Egyébként is akadt némi elintéznivalója: szüksége volt egy helyre, ami viszonylag fedett és szélvédett, de mégis elég távol esik mindentől ahhoz, hogy bárki is kérdezősködjön, mi a túrót füstölög ott négy csikó. Screw háza adta magát, még ha nem is volt készen teljesen, mégis akadtak ablakai, ami nem volt hátrány, ugyanis nem szerette volna, ha a három kanca túlságosan a közelében figyel, és esetleg ők is belélegzik a növények füstjét. Screw biztosan nem haragudna meg érte, hogy egy picit használatba veszi, amúgy meg éppen az a terve, hogy találkozzon vele, és akkor meg akár utólag engedélyt is kérhet tőle.

Volt még más is, amit el kellett intéznie. Zecora nem tudott neki pipát adni, vagy legalábbis az, amit felajánlott, akkora volt, hogy nem fért volna bele a nyeregtáskájába, a fél városon meg nem akart keresztülvágtázni vele, és otthon sem tudta volna hova eldugni, márpedig egyáltalán nem hiányzott neki a szülei kérdezősködése. Éppen csak egy pillanatig merengett el rajta, hogy felveti a zebrának, ha esetleg egy kicsit farag a majdnem két láb hosszú szárából, meg leszedi a mindenfelé fityegő tollak, fémkarikák meg egyéb díszítések felét, akkor talán el tudja vinni, de nem akarta volna a világért se megsérteni. Catkin bácsi egyik legjobb szórakozása az volt, hogy minden héten új pipát faragott magának, tőle biztos kérhet egyet kölcsön. Azt még nem tudta, milyen szöveget fog neki előadni, de mint végül kiderült, nem kellett sokáig magyarázkodnia neki sem. Mivel Plum családjában senki sem dohányzott, majdnem egyértelmű volt, hogy ha ki akarja próbálni bármi okból ezt a szenvedélyt, át kell ruccannia a szomszédba. Catkin bácsi pedig, ugyanúgy mint a saját szülei, elég felnőttnek nézte ahhoz, hogy meg se próbálja lebeszélni róla, ha valamit ki akar próbálni, még ha amúgy nem is tesz jót az egészségének. Még illatos pipadohányt is kapott tőle a szűkszavú használati utasítások mellé, amit az öreg a saját kertjében termesztett, még csak fel sem volt darabolva. Abban ugyan kételkedett, hogy valaha is kipróbálja a dohányzást igazából, mert egyszer kisebb korában már elcsente Catkin bácsi pipáját, és akkor majdnem megfulladt tőle – de a kényszer nagy úr volt, és ha kell, akkor ki fogja bírni a füstöt.

Szinte a legkönnyebb dolga az anyukájával volt, mire meggyőzte, tartsa egy picit a hátát az apukájánál, amíg ő eltűnik egész szombatra. Csak annyit kellett megígérnie, hogy ezzel vége a drámának, nem szenved tovább magában a szobájában, hanem végre lép, és ha sikerül, ha nem, belenyugszik, az élet pedig megy tovább.

Míg a történéseket sorra vette magában, szórakozottan megtömte a pipát a gyógyfüvekkel. Nem használta el az egész szütyővel, majdnem a fele megmaradt, de azért aggodalomra nem volt oka. Zecora úgy porciózta ki neki, hogy ha nem talál pipát, akkor elég legyen meggyújtania az egészet egy kis kupacban, és a füst fölé hajolnia. Azt ugyan nem tudta, mihez kezd majd a maradékkal. Lesz egyáltalán mersze visszatérni, azok után, ami most történni fog vele? Van esélye túlélni egyáltalán?

Nagyot sóhajtott, és megvonta a vállát. Amióta a saját patájába vette a sorsa irányítását, minden tényleg a legjobban sült el, mintha csak valaki láthatatlanul vigyázna rá, mintha működne a jóslata. Márpedig bátraké a szerencse, nem fog hát tovább tétlenül ülni. A szájába vette a pipát, ráharapott a csutorára, hogy ki ne essen a szájából, amíg a tűzzel bajlódik. Elképzelte magát kívülről, milyen viccesen nézhet ki, amint ennyire fiatalon egy pipával szenved, de elhessegette magától a gondolatot. A patájában tartott gyufa rögtön az első alkalomra meggyulladt, mikor végighúzta a doboz oldalán. A füvek fölé tartotta a kis lángot, és pöfékelni kezdett, ahogy Catkin bácsitól látta. Rémes, keserű íz töltötte be a száját, de most már nem hátrálhatott. Mikor a parázs már vörösen izzott a pipában, egy aprót szippantott bele próbaképpen, és egy nagy slukk levegővel az egészet a tüdejébe küldte.

Kaparta a torkát, büdös volt és keserű, a mellkasában pedig úgy érezte, mintha minden lángra kapott volna – de ki lehetett bírni. Krahácsolt egyet, majd másodjára egy sokkal nagyobb adag füstöt szívott be. Ahogy Zecora mondta neki, nem fújta ki egyből, hanem megpróbálta leküzdeni az émelygését és a köhögést, és minél tovább lent tartani a füstöt.

Nem kellene ennek már hatnia? Vajon meddig kell még elviselnie? Mi van, ha pónikra egyáltalán semmi hatása? Mi van, ha mégsem ez a fű kellett neki? Mi van, ha a zebra becsapta, és valami egyszerű, büdös dohányt sózott rá?

Gyanakodva szívott még egyet, majd egy újabbat, és már úgy volt vele, hogy hagyja a fenébe az egészet, mielőtt még sokkal nagyobb bohócot csinál magából, amikor hirtelen azt érezte, hogy elzsibbad az egész feje. Miközben ezernyi hideg tű szurkálta a bőrét, az arca lefolyt a földre, a patáiban zsibongva száguldott a vér. A látása beszűkült, Screw házikója lassan, de biztosan megtelt fekete pontokkal, és elúszott valamerre. Egy pillanatra még eszébe jutott, hogy talán jó ötlet lett volna lefeküdni eleve, vagy legalább a pipát lerakni, mert most vészesen gyorsan közeledett felé a padló, de a koppanást már nem érezte.

 

***

 

Csupasz, kemény, cserepesre szikkadt földön hevert, körülötte csak a sötétség. Nem mozdult már talán órák óta, nem volt több ereje, mint a szemét nyitva tartani. Ha balra nézett, a poros talajt látta maga alatt; néha fújt egyet, ilyenkor jókora porfelleg indult útnak az orra alól. Jobbra, magasan fent az eget látta, legalábbis ha hihetett az érzékeinek, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá. Állandó, halvány derengést árasztott magából, és amikor egyszer-egyszer sikerült fókuszálnia a látását, megfigyelhette, hogy a fény nem égitestekből származik, és nem is a légkörben szóródik ilyen egyenletesen szerteszét. Odafent, nagyon messze millió és millió apró pontocska ragyogott szabályos mértani alakzatba rendezve. Nem tudta volna megindokolni magának, de valamiért a legelső szó, ami az eszébe jutott róla, a kaptár volt, bár mihelyt megpróbált jobban belegondolni, maga sem értette, hogyan asszociálhatott éppen erre, hiszen körülötte minden egészen más volt, mint bármi, amivel eddigi életében találkozott.

Ha egyenesen előre nézett, ameddig csak a szeme ellátott (és ez megérzése szerint sokkal messzebb volt, mint amit eddig megszokott) folytatódott a kiszáradt pusztaság. Valahol a látóhatár szélén sötét, nagyon furcsa, minden fizikai törvényszerűséget meghazudtoló alakú hegyek emelkedtek, Plum biztosra vette, hogy nem erózió formálta őket ilyenre, igaz, arra vonatkozóan ötlete sem volt, hogy akkor mi. Talán nem is hegyek voltak, és talán nem is olyan messze, csak valaki odarajzolta őket, hogy őt zavarba ejtse. Hát bárki is próbálkozott ezzel, a terve kudarcba fulladt, ugyanis semmi kedve nem volt ilyesmiken gondolkodni, sőt, semmi mást nem akart magával kezdeni a fekvésen kívül.

Míg feküdt és nézett ki a fejéből, néha árnyékok kúsztak be a látómezejébe az egyik oldalon, hol csúszva, hol gördülve, néha lépdelve, gyorsabban-lassabban keresztülhaladtak rajta, és eltűntek a túloldalon. Mindössze bizonytalan alakjuk volt, hosszúkás gilisztaszerű, vagy méretes paca, semmire sem emlékeztető amőba, és néhány olyan is, amik egyáltalán nem hasonlítottak még egysejtűekre sem. Egyikük-másikuk Plum felé fordította azt a részét, amit arcnak lehetett nevezni abból kiindulva, hogy fényes, pontszerű szemek voltak rajta, de nem nagyon foglalkozott egyik sem a heverésző pónival, legalábbis egy ideig.

Akár napok is eltelhettek így, mire bármiféle változást érzékelt, azt is egy súrlódó kis hang formájában a háta mögül. Nem volt kedve megnézni, mi az, de azért azt a fülét, ami nem gyűrődött be a feje alá, arrafelé fordította. Valami határozottan mocorgott ott, és olyan halk, szippantó hangokat adott ki magából, mint ami éppen megszaglássza Plum sörényét. A következő percben valami az egyik hátsó lábára tekeredett, és húzni kezdte nagyjából a hegyek irányába. Ettől aztán a feje elfordult a földön, és már másfelé is nézhetett, mint eddig, de szemei előtt csak a pusztaság folytatódott egészen ameddig ellátott. A lábát fogva tartó valami lassan mozgott fel-alá a térdén, mintha nyalogatná, az oldalát, az arcát, de főleg a vállát kellemetlenül horzsolta a durva talaj.

Lehet, hogy egy mérföldet csúszott így, lehet, hogy kettőt, amikor hangos szuszogással egy újabb szaglászó csatlakozott az előzőhöz, csak ez éppen a másik hátsó lábára tekeredett rá, de együttes erejükkel máris sokkal gyorsabban vonszolták. Innen már igazán nem tartott sokáig, hogy előkerüljön egy újabb sötét, szuszogó árnyalak, ami most Plum mellső lábát ragadta meg, és így legalább alaposan megnézhette magának. Igaz, felesleges volt: szemei semmilyen értékelhető információt nem továbbítottak az agya számára azon kívül, hogy a dolog körvonalai határozatlanok, és két apró, ezüstös pontszeme van. De így, hogy végre hárman húzták, és a feje nem teljesen a menetiránynak háttal sodródott a teste mögött, már lehetett egy sejtése arról, hova is tartanak. Pár száz lábra előttük ugyanis egy verem törte meg a táj egyhangúságát.

Mielőtt még azonban elérhették volna, Plum szemei láttára egy újonnan született csillag tűnt fel az égen egyenesen feléjük tartva. Az árnyalakok is észrevehették, ugyanis immár mindent beleadva sprinteltek a mélyedés felé, az eddig is sajgó fájdalmat elviselhetetlenné fokozva Plum oldalában, mintha egy nagyon durva smirglivel hántolnák éppen le a bőrét. A csillag pályát módosított, hogy még a lyuk előtt utolérje őket, egyre fényesebben ragyogva közeledett, majd vijjogva lecsapott a lényekre. Éles csőrével elég volt az egyiket megragadnia és egy émelyítő reccsenés kíséretében kettétépnie, a másik két árny azonnal letekeredett Plum végtagjairól, és hihetetlen sebességgel a verembe ugrott.

Amit eddig csillagnak látott, ilyen közelről sokkal jobban hasonlított egy óriási, nagyjából két póni méretű ragadozómadárra. Késpengéhez hasonlatos méretű és élességű karmait belemélyesztette az árnyék testébe, és csőrével jókora cafatokat tépett ki belőle, majd lenyelte őket, ügyet sem vetve a mellette heverő pónira.

Ha ennyi nem lett volna elég a furcsaságokból, Plum egy dombot is észrevett feléjük közlekedni. Igazán különös látványt nyújtott, mintha egy óriási állat rohant volna egy szikkadt földet mintázó szőnyeg alatt: a talaj haladása közben felpúposodott, hosszú fűszálak és egyéb növények szökkentek szárba rajta, majd tűntek el ismét a semmibe, mikor továbbállt. A földből és fűből álló púp vagy hullám vagy bármi nem messze Plum testétől lefékezett és megállt. Valamit idegen nyelven mormogott, mire a hatalmas madár elengedte az árnyalakot – az abban a pillanatban semmivé is foszlott –, és óriási szárnyait kitárva két csapással a domb tetején termett.

A domb ezek után Plum felé fordította a figyelmét. Orrszerű kitüremkedés jelent meg rajta két fekete lyukkal, melyekből fehér párát fújt felé. A pára beborította, felmelegítette hideg tagjait, megsimogatta a sebeket az oldalán, erőt adott neki és kitisztította a gondolatait, még talán a körülötte elterülő idegen világba is vitt egy kis fényt – sőt, a talaj sem volt már teljesen száraz alatta, hanem inkább mintha egy mezőn hevert volna, megsárgult, kiégett, de azért még az életéért küzdő növényzeten.

Plum lassan lábra kecmergett, és remegő térdekkel megállt a domb előtt. Végigmérte a furcsa teremtményt, és az is őt.

– Póni – szólította meg az, földrengéshez hasonlatos mély hangon. – Meghalni jön ide.

Első reakciójaként ellenkezni akart, bizonygatni, hogy természetesen teljesen más célja van, ám rá kellett ébrednie, fogalma sincs, mi is az. Ennél még nagyobb bajnak tűnt, hogy azt sem tudta, hol van – ám a domb szavai arra azért ráébresztették, hogy a megmentője magasodik előtte. Ha az a madár nem tűnik fel, akkor minden ellenkezés nélkül hagyja, hogy azok az árnyalakok bevonszolják a verembe (amit most egyébként nem látott sehol), onnan pedig nem biztos, hogy valaha is távozik. Hunyorítva nézett szembe a hatalmas, szőr helyett fűszálakat viselő teremtménnyel, és próbálta megfejteni, miféle is lehet. Ha elvonatkoztat attól, hogy tulajdonképpen nincsenek lábai, akkor a domb roppant széles vállakkal és vastag, izmos nyakkal rendelkezett, valahol ott, ahol a fejének kellett volna lennie pedig két száraz fatörzs formált tömzsi, kanyargós szarvakat.

– Ki vagy te? – csúszott ki a száján az első kérdés, ami az eszébe jutott.

– Én Puszta-nép-sámán Fehér Sas – dörögte a domb büszkén a választ. – Póni megy haza, itt meghal.

Plum hiába erőltette a memóriáját, semmi használhatót nem talált benne, pedig sejtette, hogy a domb-sámán igazat mond, és inkább otthon kellene lennie.

– Sajnálom, Fehér Sas – válaszolta szomorúan –, de nem emlékszem, hol vagyok, vagy hol van a hazám.

A domb mordult egyet, majd nagyot sóhajtott, ezzel jócskán Plum fölé magasodva. A fűszálak egyre hosszabbra és hosszabbra nőttek a hátán, majd meghajlottak, és a csikó felé nyújtóztak. Plum érezte az ezernyi szál csiklandós érintését, de legyőzve az ösztöneit nem húzódott el előlük, úgy döntött inkább, meg kell bíznia a sámánban, hiszen ha az rosszat akarna neki, már rég nem élne. A növények néhány másodperc intenzív hajladozás után vissza is húzódtak, és a domb lassan visszatért az eredeti méretébe és alakjába.

– Te Szilva-póni – törte meg a csendet Fehér Sas. – Te keres Hold-hercegnő.

Plum ebből először semmit nem értett, és az első reakciója már majdnem az ellenkezés volt, mikor egy varázsütésre minden a helyére került a fejében, mintha egy gát dőlt volna össze odabent, emlékek árját szabadítva el. Egy másodpercig leesett állal, földbe gyökerezett lábakkal állt, míg a kirakós összes darabkája a helyére került, majd egyhelyben egy hatalmasat ugrott. Az álomvilág! Luna hercegnő! Hát ezért van itt! Akkor sikerült! Bármilyen rémisztő, bármilyen csodálatos, itt van újra, szabadon, ahogy tervezte.

– Köszönöm, Fehér Sas! – kurjantotta széles mosollyal. – Nem tudom, hogy csináltad, vagy mit, de végre mindenre emlékszem! Azonnal meg kell keresnem az erdőt… az átjárót! A kastélyt! A mókust!

Amennyire égett benne a tettvágy, legszívesebben rögtön szaladt volna, mindegy merre, csak el erről a sivár vidékről, valahova, ahol találhat ismerős tájékozódási pontokat. Csak az tartotta vissza, mikor a sámán hirtelen emelt hangon megszólalt.

– Tudatlan póni keres Holló szellem! Holló szellem kihasznál, tudatlan póni meghal.

Plum nem értette, mit akar már megint a meghalással. Azt már az idegen kiejtésből elsőre sejtette, hogy Fehér Sas eléggé töri a pónik nyelvét, de most úgy érezte, nem ártana pontosan tudnia, mire is gondol. Viszont ha hosszabban terveznek beszélgetni, a nevek kérdését is jó lenne helyre rakniuk.

– Ne hívj, kérlek, tudatlan póninak – mondta tagoltan a sámánnak. – A nevem Plum.

Fehér Sas ezen sokkal jobban felkapta a vizet, mint arra Plum számított. Közelebb gördült, miközben minden fűszála a hátán az égnek meredt.

– Póni neve hamis név – dörgött a sámán mérgesen. – Névtelen póni jön totem nélkül, szellemvilág megöl névtelen póni! Póni nem ismer Holló szellem. Tudatlan póni!

Be kellett ismernie, ha bármi értelme is van annak, amiről ez a domb beszélt, akkor valóban nagyon tudatlan. Egyszer már megállapíthatta, mennyire nincs fogalma róla, miként is működik az álomvilág… Talán most végre itt az ideje, hogy meghallgasson valakit, aki nála sokkal tapasztaltabb. Hátrált hát néhány lépést, és lehajtotta a fejét.

– Bocsáss meg, Fehér Sas, tényleg nagyon tudatlan vagyok. Viszont attól félek, akkor sem mehetnék haza, ha akarnék, legalábbis amíg le nem jár itt az időm, de javíts ki, ha tévedek. Az imént megmentettél, amiért hálás vagyok, de továbbra is szükségem van a segítségedre, ha életben akarok itt maradni.

A domb felszínén a fűszálak ringatóztak egy darabig, mintha szellő borzolná őket, azután a hatalmas, fényes madár, ami eddig az érdeklődés semmi jelét nem mutatta a beszélgetés iránt, éles hangon vijjogott egyet, majd szárnyra kapott, és elrepült valamerre a hegyek felé. Alig telt el néhány szívdobbanásnyi idő, már csak egy fényes pont látszott belőle az égen. Plum először picit megijedt, mert nem volt benne biztos, vajon eddig a dombbal beszélgetett-e vagy a madárral, hiszen utóbbinak nem mozgott a csőre, előbbinek szája sem volt, a hang forrását így nem határolhatta be pontosan. A Fehér Sas név pedig jobban illett a madárra, bár a Puszta-nép-sámán kifejezést meg inkább kötötte volna a dombhoz.

A dilemmája azután gyorsan megoldódott, mikor a domb egy picit összement és szétterült, mintha kényelembe helyezte volna magát, majd kisvártatva felhangzott az iménti mennydörgő hang.

– Póni-nép és Puszta-nép rég nem barát – kezdte kissé szemrehányóan Fehér Sas –, de tudatlan póni használ szellem-fű. Kap szellem-fű Csíkos-nép, ki Puszta-nép barát. Fehér Sas segít tudatlan póni. Tudatlan póni kérdez!

Plum visszapörgette még egyszer a fejében az elhangzottakat, csak hogy biztosan jól értette-e, de minden jel szerint úgy tűnt, itt az idő, hogy végre választ kapjon a kérdéseire. Azt ugyan már elfogadta, hogy tudatlan póninak szólítják, de a sámán ezen túl is rengeteg olyan szót használt, aminek az értelmét ő nem ismerte, vagy esetleg rosszul.

– Azt említetted, hogy én a Holló szellemet keresem, pedig ez nem így van. Azt sem tudom, ki vagy mi az a Holló szellem.

Fehér Sas megengedett magának egy nevetésre emlékeztető horkantást.

– Póni figyel. Holló szellem nagyon öreg, nagyon ravasz. Holló szellem régen átjár por-világ. Nap-póni és Hold-póni száműz onnan Holló szellem. Holló szellem és Póni-nép nem barát, Holló szellem becsap tudatlan póni.

– Értem. Messzire el fogom kerülni ezt a Holló szellemet, az biztos, már ha felismerem – mondta Plum, és teljesen komolyan is gondolta.

– Póni ismer Holló szellem – hajolt közelebb hozzá a sámán. – Holló szellem használ kölcsön rágcsáló test. Okos póni messze kerül Holló szellem.

– Várj csak! – kiáltotta Plum, mert hirtelen ráébredt, hogy a sámán valamiért tényleg azt nevezi Holló szellemnek, akit ő éppen keres. – A mókus eddig nekem mindig segített! Nélküle esélyem sincs megmenteni Luna hercegnőt, vagy a barátomat!

– Tudatlan, buta póni! – állapította meg Fehér Sas egy picit fölé magasodva. – Holló szellem gondol csak maga. Segít nem póni, hanem maga! Becsap tudatlan, buta póni!

– Akkor kérlek, Fehér Sas, te segíts nekem megtalálni őket!

A domb visszaereszkedett a helyére, és pár másodpercig csendben borzolta a fűszálait.

– Fehér Sas nem segít – jelentette ki azután a sámán.

– De miért? – kérdezte kétségbeesetten Plum.

Fehér Sas sóhajtott egy nagyot.

– Öreg és hosszú történet. Fehér Sas nem beszél Póni-nyelv jól, ezért tudatlan póni figyel. Nagyon rég szellemvilág volt egyensúly. De Póni-nép akar mindent maga! Jön Nap-póni, jön Hold-póni, gondolja erősebb szellem-világ, épít fal, egyensúly felborul!

A sámán olyan indulattal beszélt, mintha saját, személyes élményét mesélné el éppen, pedig Plum azt sejtette, ez a fal építés sokkal, de sokkal régebben történt, évszázadokkal azelőtt, hogy bármelyikőjük megszületett volna. Már csak abból is sejtette, hogy így van, mert rögtön eszébe jutott erről az a pár nappal ezelőtti beszélgetése az ismeretlen egyszarvúval, aki gyakorlatilag rátámadt, miközben hazafelé tartott a kórházból. Ő is éppen erről mesélt, vagyis Tartarus építéséről a három fallal és a háromfejű őrrel. Vagy… Egyáltalán ugyanarról a történetről van szó? Esetleg Celestia és Luna hercegnő mindenhova falakat épített, amerre járt?

– Fal mögött szellemek ereje egyre nő – folytatta baljósan Fehér Sas a meséjét. – Fal ereje egyre csökken. Nap-póni, Hold-póni öntelt, gondolja semmi nem legyőz. Hold totem erős, de fénye nem saját. Hold-póni jön Nap totem fénye nélkül, szellemvilág legyőz Hold-póni. Most fal ledől, egyensúly helyreáll.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Fehér Sas! – kiáltotta Plum, bár inkább csak sejtette, mire is gondol a sámán. – Nem akarhatod, hogy Luna hercegnő és Screw örökre itt ragadjon! Nem akarhatod, hogy az a valami, ami őket elkapta, rászabaduljon a világra!

– Tudatlan póni nem ért. Fal rossz, fal ledől, most vagy soká! Ledől most, kicsi baj. Ledől soká, nagy baj!

– Igen, tudom, van a falon egy repedés, de Celestia hercegnő ki fogja javítani, és akkor nem dől le egyáltalán!

Fehér Sas nagyokat szuszogva hallgatott egy darabig, mintha a szavakat keresné, vagy éppen azon gondolkodna, érdemes-e bármit is mondania egy ennyire buta póninak.

– Fehér Sas eleget beszél – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon. – Puszta-nép akar egyensúly, Fehér Sas nem segít.

– Jó, értettem. – Plum egészen magába roskadt a hírre, de úgy tűnt, a sámánt meg nem győzheti. Még az is lehet, hogy neki volt igaza, de mégsem hagyhatta cserben sem Luna hercegnőt, sem Screw-t. Elhatározta, segíteni fog, függetlenül attól, mi történik vele vagy a fallal. – Akkor egyedül kell megkeresnem őket.

– Egyedül nem! – dörgött rá a domb. – Póni meghal.

– De akkor mit tehetnék? Te nem segítesz, a mókust, akarom mondani Holló szellemet nagy ívben kerülnöm kell, haza viszont nem mehetek! Nem hagysz nekem választást, Fehér Sas! – fakadt ki a csikó.

Úgy érzékelte, a domb újra fölmagasodik, mintha csak lábra kászálódott volna, majd egyre kétségbeesettebben figyelte, amint lassan hátat fordít neki. Kicsit még dühös is lett a sámánra, amiért az semmit nem árult el neki azon kívül, hogy mit nem lenne szabad tennie, de Fehér Sas még tétovázott. Mintha a hátát borító fűszálak is bizonytalanul hajladoztak volna néhány hosszú pillanatig.

A domb végül újra szembefordult vele, és közelebb gördült. A növényzet ismét burjánzásnak indult a hátán, de most Plum már tudta, mi is fog következni, ezért megvetette a lábait, és kihúzta magát a sámán előtt. A fűszálak és indák kinyúltak felé, körbefonták pár másodpercre, mint találkozásukkor is; nehezen döntötte volna el, hogy a sámán vajon csak így szokott köszönni, vagy többet szeretne megtudni róla.

– Póni bátor – jelentette ki végül Fehér Sas morajló hangon. – Fehér Sas ad tanács. Bátor póni keres két dolog, és szellemvilág nem megöl. Bátor póni nem szeret por-világ, szeret szellemvilág, szellemvilág könnyen elnyel. Bátor póni keres szikla-segítő, rögzít por-világ.

A domb itt egy kis szünetet tartott, talán azt ellenőrizve, Plum tudja-e követni a gondolatait.

– Totem lakik szellemvilág, totem véd póni – folytatta azután egy hirtelen témaváltással. – Fa erős totem, nyúl gyökere mélyre. Bátor póni keres igazi neve, és szellemvilág nem megöl.

Plum még mindig csak próbálta megemészteni a hallottakat, mikor a domb lassan ismét a távoli hegyek felé fordult, és egyre gyorsabban távolodva elgörgött a messzeségbe, fűtengert növesztve maga előtt.

– Köszönöm, Fehér Sas! – kiáltott a sámán után, de maga sem tudta eldönteni egyelőre, vajon tényleg van-e miért hálásnak lennie, vagy nyugodtan mondhatta volna ugyanezt sokkal több szarkazmussal is.

Nagyon jó tanácsot adott neki a sámán. Mindössze két dolgot kell megkeresnie, ha életben akar maradni, ha szeretné, hogy egyáltalán esélye legyen győzedelmeskedni az álomvilág, vagy ahogy ő hívta, a szellemvilág fölött. De hogy az a kettő pontosan micsoda, arról csak igen-igen halvány sejtelmei voltak.