Hazafelé a megszokott úton,

szavaink pendülnek egy húron,

s az esőtől frissen mosott utcán,

baktatunk közös álmaink után.

Összehangolódnak lassan lépteink,

s a szellő kellemes illatot köröttünk szétterít.

A kezembe igazítom törékeny kezedet,

s fedetlen felhők felé felsiklik e fejezet.

Az ég számtalan csillaga közt üzenik,

Egy szerelem születik.

Mely átszel évszakot s érát,

ezernyi holnap vár még ránk,

Egy közös álom szemünk előtt lebeg.

Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.

De e két álom soha sem egyezhet.

Ha nagyon fülelek még most is hallom,

ahogy narancsszínre festi a várost a hangod.

Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.

Ha átadom magam, s felemészt a magányom,

biztos ki fogsz nevetni, már előre azt látom.

Megőrzöm az éveket, nem halványulnak el soha

mik örökké fénylenek, számomra nem lesz mostoha.

Ugyanúgy két naiv gyerekként bolyongunk,

s ugyanazok maradtunk, akik mindig is voltunk.

Átfutván ezernyi évszakot,

látván megannyi holnapot,

választván megannyi álom közül,

mi tán lelkünkben üdvözül,

Az ég számtalan csillaga közt üzenik,

Egy szerelem születik.

Mely átszel évszakot s érát,

ezernyi holnap vár még ránk,

Egy közös álom szemünk előtt lebeg.

Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.

De e két álom soha sem egyezhet.