A lepel lehull, alatta egy másik
ès megint egy új, ami megbúj ès ámit.
A vègtelenbe torkollóvá válik
az èter csendje, maga a nem lèt rendje.
A szoba lelke is az üres semmi,
emberi elme így tud önmaga lenni.
Nincs belül már mag, csak a vègtelen hèj,
örökkön áthat a belső isteni tèr.
Hát magad Uram, ha szolgád már nincsen!
Tobzodó utam lett az egyetlen ingem,
mi eltakar mèg mèly szemeid elöl.
Hisz benned is èg, ami nap mint nap megöl.