Fekete füst, mit sárkányként világba vetek,
a világ is beteg. Forró fejem nincs mivel hűtsd,
gomolygó kényszerképzet űz,
Magammal karöltve reszketek,
elmém s jellemem közt elveszek,
a bennem dúló harc nem ér véget,
szinte éget, s nap mint nap eleven elégek.
A megfelelés végett,
mit magammal szembe támasztok,
S mire kihatva egy élet,
hol nem vagyok tudtán mit választok.
A porcikámig áthatott,
mikor megint magam ellen mentem.
Nem tudok elszámolni avval mit tettem,
önnön ellenségem lettem.
Ez a folytonos vívodás,
mibe nem látom mi a helyes,
gondok előli eliszkolás,
lelkem nem találja mit keres.
Lassan teljesen szétszakadok,
darabokban minden gondolat,
sokszor nem azt választom mit akarok,
s nem látom, hogy lehetnék boldogabb.
Már csak menekülök, üldöz az elkerülhetetlen,
míg nem egyesülök, magammal egy testben,
szertefoszlik lelkem.